Magyar novella

Jamma ötéves korában hal meg, mielőtt iskolába írathatták volna, és megtanulhatott volna írni, hogy az irkájába följegyezze a gondolatait. Az öregek is kevéssé emlékeznek rá, inkább csak a legendájára, azokkal meg tudjuk, hogyan van, ahány háború jön, mindegyik változtat rajta valamennyit. Én sokáig azt hittem, hogy a nővérem találta ki az egészet, hogy engem szórakoztasson. De mondhatom, elátkozott család a miénk, nálunk még a mesék is olyanok, mintha folyton valami vesztett ügyért vernénk a mellünket; és valahogy minden örökösen véres. Az az igazság, hogy ha valami okból menekülni, elvándorolni kellett, a zaboszsákok és megfogyatkozott kelengyésládák mellett a Corpus Juris is mindig velünk volt, s még az akasztófa alatt is inkább abból citáltunk, nem a Bibliából. Jammát is úgy lőtték agyon a templomtéren, hogy igazában semmi törvényes alapja nem volt. A nővérem történeteinek néhány részlete különösen megragadta a képzeletemet, s még ma is pengeélesen emlékszem rájuk. Mondják, hogy a kisfiú többnyire délután négykor foglalta el az őrhelyét. Előtte azonban volt egy félóra, ami valószínűleg örökre titok marad. A kihalt Biró utcában beállt a magasfeszültségű vezeték oszloplába közé, s felnézett a fekete transzformátorszekrényre, ahonnét halk dongás szűrődött le. Olyan volt ez a hang, mint valami rejtjeles biztatás. Később egy összecsukható turistaollóval fűrészfogszerűen cakkosra vágta a bal mutatóujja körmét, és belemélyesztette a combjába. Jól felismerhető nyomot hagyott. Aztán bicegve, mintha az egyik lába rövidebb lett volna, elindult a törvényszék mögötti keskeny köz felé. Ide csak rövid ideig sütött be a nap, a tócsák nehezen száradtak föl. A rabok udvarát magas fal vette körül, befelé hajló szögesdrót-sávval a tetején; de a jellegzetes szag így is kiáramlott. Jammának fölfelé tágult az orrcimpája, és abbahagyta a bicegést. Lerohant egy elgazosodott lépcsőn a Dinga-patakhoz, és az aládúcolt vashídon átment a Fürdőház utcába. Onnét már kényelmesen lehetett visszanézni a nyomott kis udvarokra, az agyonnevelt virágoskertekre. A Fürdőház utcában nem volt virág. Kis dombra kapaszkodott föl, egyik oldalán pusztuló borospincék sorakoztak, lőrésszerű ablakaikat fölverte a vadzab; s a szemközti oldalon is több volt a romos ház, mint a lakott. Legalább nyolc ilyen házsor bukdácsolt itt. Az aradi kivégzések után számon tartott búvóhely hírében állt ez a szöglet, nemegyszer végigrazziázták, de azért így is akadtak unokák, akiknek védelmet nyújtott. Valamelyik háború után indulatosan halálra ítélték ezeket a házakat, de időközben meghalt a polgármester, aki a halálos ítéletet hozta. Jamma helyeselte a sorrendet; legszívesebben itt töltötte a délutánjait. Behunyt szemmel indult el fölfelé, s meztelen talpával megkereste a macskakövek között az agyaghordalékos mélyedést, mely barna csíkként felezte az úttestet. Fönt egy kőrakás mellett két zsineget húzott elő a zsebéből, egyiknek a végén rugós acélkapocs volt, s ezt a másik szál zsineggel ügyesen szét lehetett húzni. Lapos követ csúsztatott a kapocsba, és néhány surrogó forgatás után kilazította a lövedéket. A kő nagy ívben repült át a házak felett, nekicsapódott a rabudvar falának, és tenyérnyi vakolatot vert le. A pontos lövés és tompa csattanás olyan boldogsággal töltötte el, hogy be kellett harapnia a szája szélét. És csak ezután vonult át a templomba, ahol egy rejtett csigalépcsőn fölkapaszkodott a toronyba. A nővérem szerint névről ismerte a haranggerendákon tanyázó galambokat, s a kezéről röptette ki őket az ötszögű ablakokon. Ilyenek a mesék, amelyek képesek túlélni a valóságot. Mikor az agyonlőtt Jammát és anyját megvilágította a fölkelő nap, mint egy színpadias fényképészreflektor, száztizenegy galamb körözött a templomtér fölött, és kizárólag a tétlenül bámészkodókra piszkoltak le, s még véletlenül se a két lucskos holttestre.

A nővérem szeretett borzongani, és igyekezett a történeteket is úgy formálni, gyúrni, hogy legyen ok a borzongásra. Ezzel a szenvedélyével csak akkor hagyott alább, mikor a borjád-szigeti rokonainknál elveszítette a szüzességét. A szigeti erdőket azokban az években tagosították, és apánkat, aki később elmegyógyintézetben halt meg, éppen ezen a nyáron láttuk utoljára jóízűen nevetni. Egyik este nagyobb társaság gyűlt össze a Sió-parti levelesszínben, a Fördős-kúria kertjében. Három vadkankülsejű agglegény nagybátyánk lakott itt, és a maradék családi vagyonukat élték föl. Vadásztak, halásztak, s csak ha nagyon szorult, akkor álltak be ők is az eke mellé. Egyébként mindent felesbe adtak ki; a házvezetőnőjüket, Vilmát is. Vilma akkori becslésem szerint hatvanéves lehetett, a mostani szerint inkább negyven. Fekete haja olajozott dróthoz hasonlított, s ugyanilyen merev anyagból készült a melltartója is, melynek a pántjai és csatjai úgy ütöttek át a ruháján, hogy pontosan követni tudtuk a rózsaszínű páncél vonalát. Izgalmas melle volt, s valószínű, hogy apánk is megismerkedett velük. Vilmát a három fivér közösen használta, s ha ráálltak is, csak rokon léphetett be ebbe a közösségbe. Amikor Gábor, a legfiatalabb Fördős a hosszú tölgyfa asztalra fektette Vilmát, Ernő meg csavart szalmát rakott a feje alá, apánk is föltette a trópusi sisakját, ami a szertartás kezdetét jelentette. Misi, az „öreg” Fördős, összehajtogatott lópokrócot nyomott be Vilma vaskos combjai közé, és arra állította a bográcsot. A társaság onnét meregette a halászlét.

A Fördősök különben még a Bácskából rokonaink, Cservenkáról, ahonnét a család az ezerhétszázas években költözött el. A kolera elől húzódtunk fel Tolnába, és ott vertünk gyökeret. A család emlékezni szokott egy Bossányi-dűlőre a Mecsek déli lejtőjén (az egyik anyai oldalág ott telepedett meg), ahol szőlőt telepítettünk, szelídgesztenyét, és kínai gyöngytyúkokat kereszteztünk parlagi magyar tyúkokkal. Egy másik ősnagybátyánk kisebbfajta lóvágóhíddal és mészárszékkel kísérletezett, ami azon a vidéken elég eredeti vállalkozás volt. A szigetvári út mellett vásárolt egy elhanyagolt majorságot, és ott rendezkedett be. Sokan csodálkoztak, hogy mért ilyen különös módon választott, de végül mégse fizetett rá, divatot csinált a lóhúsból, és az országút is elég forgalmas volt, hogy a búcsúsok és szekeresek hírét vigyék az Ábrahám-tanyának. (Rokonaink közül egyedül ő kapott ilyen ószövetségi nevet.) Kizárólag hibás, mások szerint császári mustrából elhajtott csikókkal foglalkozott, s két legényével, akiknek külön lakószárnyat építtetett az istállók mellett, maguk végeztek el minden munkát, a taglózástól a nyúzásig, a trancsírozásig. A nyárfasorról, mely foghíjasan követte az országútig kanyargó csapást, úgy emlékeznek meg, mint zörgő bitófákról. Nagybátyánk ide akasztotta száradni a kifeszített csikóbőröket, télen meg máglyákkal riasztották a bőrök alatt gyülekező farkasokat. Pontosan mégse lehet tudni, hogy mért volt olyan bőszült híre a tanyának – hacsak nem vesszük hitelesnek egy Konstantinápolyba utazó svéd közlését, aki itt haladt át Belgrád felé; és még a tanya nevét is följegyzi. Ő szemtanúként választékos zavarral ír le az útinaplójában egy jelenetet: három ifjú „ember-vad” – kik közül az egyik latinul köszöntötte – szálfákkal körülkerített karámban leírhatatlan ordítozással játszott egy veszélyes öklelős játékot, nem éppen tompa végű rudakkal, melyekre különböző színűre festett lófarkot kötöztek; majd a körülöttük nyihogó lovakat is bevonták a játékba, azokkal őrjöngtek, a hátukra másztak, verték, simogatták őket. Bennünket, Árvay Jurkókat még másfél század múlva is azzal ámítottak, hogy ha török birssel bolondítjuk meg a farkashúst, észre se vesszük az ízén, hogy nem csikóhús. Nekem utoljára ezerkilencszáznegyvennégyben volt dolgom farkassal, fönt a Kárpátokban, mikor a frontról megszöktem, és pisztollyal lelőttem egyet közelről, annyira el volt csigázva; de még így is szolgált annyival, hogy a combja között meg tudtam melegíteni az elgémberedett kezemet.

A nővérem állítólag Dacó Eszterhez hasonlított, a Fördős testvérek szépanyjához, de ez inkább csak szájhagyomány, a legendás szépasszonyról semmilyen kép vagy festmény nem maradt. Ez a hasonlóság a borjád-szigeti kétnapos vacsorán is szóba került. Vilma, aki csodálatosan tudott énekelni, éjszaka azzal lepett meg bennünket, hogy a kúria hátsó kertjében, ahol két éve pusztult a kukoricaszár, minden indok nélkül meggyújtotta a keményre száradt rakást. Éjfél lehetett, vagy tizenegy, a három fivér még nem jött vissza a Sióról, ahová éjszaka is lejártak fürödni, mikor legnagyobb a szúnyogzsongás. Nevettek rajta, hogy csupa szőr, hatalmas testüket hiába bozsogják körül a bogarak, a szőrdzsungelen nem tudnak áthatolni. A hirtelen máglyafényre azonnal partra másztak, de siettükben nem találták a kavicsos feljárót, és heréig süppedtek az iszapba. Meztelenül csörtettek végig az akácoson, át az egykori dinnyeföldön, melyet elborított a tarack, közben ordítva kurvázták Szűz Máriát s valami Leppeny Antalt, aki elperelt tőlük egy kiszögellést, ahol húsz éve avar sírt találtak. Gábor egy rozsdás villát kapott fel, és azzal bukdácsolt a kúria felé. A málnás szélén két komondor vonított, de nem mertek a tűzhöz közeledni. Ezen az éjszakán nem volt nagy társaság együtt, és azok legtöbbje is kidőlt. Bróz Árpád még alkonyatkor elaludt a levelesszínben, és olyan hangosan hortyogott, hogy targoncán kellett eltávolítani a vacsoraasztaltól. Közösen tolták el a díszkert bukszussövényéig, de onnét már nem engedték tovább a fivérek, azt mondták, „büdös lesz a rózsa”, és ott borították a fűbe. Mikor vacsora után tarokkozni kezdtek, Vilma újabb demizsont állított a jeges hordóba. A nap akkor ment le Bogyiszló fölött, az ég lilásvörös volt, az uzdi majorságból áthallatszott a marhák bőgése, a paradicsom-pusztai kiképzőtáborból a távoli tankdübörgés. Palugyainé, aki Uzdról jött át, leeresztett hajjal éppen kilépett a repkénnyel befuttatott budiból, és megállt a szomorúfűz alatt, ahol Béri Balogh Ádám is eltöltött néhány órát a sebesült lovával. Gondosan kezet mosott a kővályú madáritatóban, szárítgatta kicsit, majd a szoknyán keresztül eligazgatta a bugyiját. A szeme legyezőráncos volt, szája sarkában ék forma mélyedés, s a résben mindig csillogott egy kis nedvesség. Könnyen el lehetett hinni, hogy ez a teljesen sose becsukódó száj még akkor is kíván valamit, amikor alszik. A fészerből kihúzott egy nádheverőt, és úgy helyezkedett el a rózsabokroknál, hogy szemből kapja a naplementét. Gulácsy Fekete vőlegények-jét kezdte olvasni, s mikor besötétedett, még sokáig nem csukta be a könyvet; ilyenkor szokta újra végiggondolni a sorokat, melyeket körömmel megjelölt a lap szélén. A budit különben mindenki megcsodálta, aki vendégként itt járt: olyan volt a lombok árnyékában, mint egy zsugorított kúria. Boltíves bejárata két meszelt oszlopra támaszkodott, az ajtó fölött bádoglapra festett kisnemesi címer, bent három ülőke, vállmagasságig érő válaszfalakkal. A három fivér nyugodtan beszélgethetett közben. Most ott álltak a máglyafényben, a vastag iszapréteg köldökig csillogott rajtuk, mintha ez lehetne az egyetlen helyzethez illő öltözet. Vilma még a legnagyobb nyárban is hosszú fekete ruhát viselt, magasan záródó nyakkal, zöld övvel a derekán – így állt most is a tűz mellett, és tárogatómély hangján Béri Balogh Ádám szomorú nótáját énekelte. A fivéreknek villogott a szemük, úgy el voltak bűvölve. „Eszter, Eszter! – kiáltott Misi. – Gyere te is énekelni!” – és nem volt titok, hogy a rejtélyes Dacó Eszterre is lehetett gondolni ilyenkor. Gábor magához akarta húzni a nővéremet, hogy iszapot kenjen az arcára, de Eszter villámgyorsan arcul ütötte, és úgy énekelte végig a három strófát, hogy nem engedte el Gábor pillantását.

Jamma története ennél sokkal régibb história, akár tegnap is történhetett volna vagy később. Jamma olyan különös módon halt meg, mintha magával vitte volna az időt. A régi Fürdőház utca meg egyébként is kivétel – még a negyvenes években is olyan volt nagyjában, mint a századfordulón vagy a Tanácsköztársaság idején. Olyan szívósan roskatag házakat, mint itt, talán sehol másutt nem lehetett találni az országban. Az volt kiosztva rájuk, hogy a múlt elpusztíthatatlanságát példázzák. A negyvenes évek elején fiatal házaspár érkezett a Fürdőház utcai deszkafilagóriába, és fényképészműtermet nyitottak. Noha Dacónak hívták a férfit, semmi bizonyítható adat nincs rá, hogy távoli rokonunknak gondoljuk. Bár igaz, nem is nagyon nyomozhattunk utána, akkorra már eléggé kipusztultunk az ősi fészekből – maradt egy kertnyi Árvay Jurkó-temető, közepén a Mecsekből telepített gesztenyefával. Én az orosz fronton töltöttem telet-nyarat, a nővérem pedig Brazíliában kapcsolódott be egy új sámánmozgalomba, és rajongó leveleiben sorstársainkként jellemezte az indiánokat. A deszkafilagória pedig évek óta üresen állt. Azt a kör alakú, enyhén csúcsos faépítményt nevezték így, melyet az egyik lapos tetejére emeltek a millenniumkor, és ott rendezték be a város első gőzfürdőjét. Később szordínós bordélyháznak is használták, a 14-es háború alatt itt fertőtlenítették a katonákat, és itt faggatták Jamma édesanyját is, mielőtt a templomtéri Szentháromság-szobor előtt a szégyenfához kikötötték volna. A Dacó házaspár a Nyírségből érkezett Dél-Dunántúlra, a ködös reggelekből a napverte dombok közé; ahol a füge beérett. S mintha eltökélt szándékkal jöttek volna ide, nem csupán véletlenül. Többen azzal gyanúsították őket az Iparosszékház biliárdszobájában, hogy okkal menekültek ide északról, különben nem néhány kofferrel érkeztek volna. Az asszony kedvessége azonban leszerelte a közvéleményt. A haja aranybarna volt, mint egy mezei Madonnáé, s egy pillanattal mindig tovább nézett az emberek szemébe, mint azok az övébe. Az urát Istvánnak hívták (mint az első keresztény királyunkat, aki legmakacsabb rokonát megvakíttatta, s hogy ne hallja a saját jajgatását, a fülébe ólmot öntetett). Az asszony kizárólag gyermekeket fényképezett, és ebből éltek. Szinte minden házba bejáratos volt, kopogott halkan, a pillantását ottfelejtette a gyermekek arcán, s azok addig nem nyugodtak, míg oda nem ülhettek az állványos masina elé. A férfi ugyanakkor mániákusan járta az utcákat, a környéket, és olyasmiket fényképezett le, amitől nyugodtan őrültnek nézhették, megszállott nyomozónak, aki maga sincs vele tisztában, mit keres. Ha kérdezték, azt mondta, hogy motívumot. A képekkel teleaggatta a deszkafilagória falát, s órákig cserélgette őket, mintha valamilyen sorrendre, értelemre akart volna rájönni. Ez a munka néha hajnalig is eltartott, s többnyire úgy fejeződött be, hogy alig maradt kép, amit ne követett volna a falon egy görcsös hézag, kiáltó semmi, aminek a helyét képtelen volt az elkészült fotókkal kitölteni. Szeme véreres és konok volt, amikor hajnalban fölkeltette a feleségét. „Nézd csak, Teréz… valahol mindig hiányzik egy kopjafa. Vagy végleg kidőlt, vagy én nem találom. Nem olyan könnyű egy temetőt világra hozni!” – és nevetett fáradtan. Ez az ő cinkos szótáruk volt, s ezek a szavak mindig megtalálták bennük azt a zugot, ahol a legtöbb forróságot ébresztették. Ilyenkor szeretkeztek a legtékozlóbb odaadással, nyitott szemmel az utolsó pillanatig, és még közben is, utána, mikor a szembogár újra moccanni képes, hogy elviselhetővé tegye, amit a gyönyör kivégzett. A nap így kelt fel, besütött az ablakon, és vallató fénnyel árasztotta el a kiakasztott képeket. Az egyiken hatalmas galambraj felhőzte be a templomteret, a galambokat nem lehetett látni, csak vésetszerű árnyékukat a kövezeten. A másikon, egy szeméttel teleszórt patakmederben fehérlő báránycsontok hevertek (István meggyőződött róla, hogy bárány csontjai), tele piros krepp-papírcsíkokkal, melyeket a szél meg az eső rájuk ragasztott – feltehetően a Dinga-patakból egy részlet. Jamma örült volna, ha láthatja ezeket a képeket. Egyszer a rendőrségre is beidézték a fényképészt, egész nap ott tartották, s többször leíratták vele, hogy milyen céllal fényképez olyasmit, ami senkit nem érdekel. „Írja csak, nem baj, ha ismétel, csak igyekezzen másképp írni ugyanazt” – figyelmeztették. A kihallgatók között volt egy civil, aki nem tudott magyarul; ennek az intésére a katonakönyvét is elkérték, és hosszasan átvizsgálták. Csak akkor bocsátották el, mikor István a marokra fogott bicskát belevágta a jobb alsó lábszárába. Feketére politúrozott műláb volt.

Azokban az években már alig emlékezett valaki a Corpus Jurisra. Mi utoljára nagyapánk, Árvay Jurkó Gergely ügyvédi irodájában találkoztunk a szellemével. A papírkosárban itt púposan álltak a fogalmazványok, idejétmúlt felszólítások, beszáradt ragasztós üvegek; s néhány fokkal mindig hűvösebb volt, mint a ház többi szobájában. Bőrfotel, diófa dohányzóasztal, ónserpenyő, réz szivarvágó, mennyezetig érő polcok, bekötött Jogi Közlemények. Az íróasztal, akár egy vaskos biliárdpálya, tele aktával, az asztal sarkán zöld ernyős lámpa. A zsaluk félig behúzva. A zsaluréseken a Dinga-patakra lehetett látni, a Hamistanú söröző lonccal befuttatott teraszára. Az udvar végében hatalmas kaukázusi fenyő. Ha az utas a pest-budai makadámúton közeledett a Lisztes felé, ami irányban nagyjában megfelel az egykori római hadiútnak, ez a fenyő feltétlenül a szemébe ötlött, és azt hihette, hogy valami jelentősége van. Ezerkilencszáztizenhat október huszonhatodikán, a háború második évében a család ennek a tövénél temetett el egy csikót, vigyázva, hogy a gyökereket meg ne sértsék. A csikó a városi vágóhídról szökött meg, s akik üldözték, az utcai forgalom miatt nem mertek rálőni, csak a nyomában maradtak. Végül berontott nagyapánk hátsó kertjébe, átszakította a kerítést, és felügetett a felső udvarra. Ott lőtték le kintről, a kerítés mellől. Nagyapánk jogi álláspontra helyezkedett, és nem adta ki a tetemet a puskásoknak. A vágóhíd vezetősége kétségbe vonta a jogi álláspont helyességét, s már régen rohadt a csikó a fenyőfa alatt, mikor a per még mindig tartott, és a háború, a béke is folytatódott valahol másutt. Az irodából ezt a fenyőfát is jól lehetett látni, és Mariosa Jakab költő padlásszobáját, melyet Hasszán vaskereskedőtől bérelt. Hasszán családja még a török időkből rekedt itt a városban; elmagyarosodtak, és mohamedánok maradtak, amit a város vezetősége büszkén tartott számon, mint a kivívott vallásszabadság ékes bizonyítékát. Mariosa orvosilag igazolt ágybavizelő volt, a katonaság nem zaklatta, így nyugodtan költhetett a padlásszoba matracán, szemben a mi kaukázusi fenyőfánkkal és a Kálvária-dombbal. Hogy a szobája bérét miből fizette, rejtély; de sok jel mutatott arra, hogy alkalmasint a nagyapánk fizette. Mariosa időnként Syrasius Acrotophorius álnéven közölt verseket a helyi lapban, és a mi csikónkat is megénekelte. Igaz, hogy egy kicsit késve, csak a karácsonyi számban, de a vaskereskedőnek éppen ez tűnt fel. Úgy érvelt, hogy karácsonykor dupla pénzt fizetnek a versekért; és rázárta Mariosára az ajtót, hogy addig nem engedi ki, amíg meg nem fizeti a féléves hátralékot. A bérbeadónak már a római jog is megadta a törvényes zálogjogot a bérlő lakásában található ingóságokra; és ezt Hasszán is tudta, ha nem is ennyire szakszerűen. S már másnap délelőtt ott ült az iroda egyik bőrfotelében, vasárnap délelőtti ünnepélyességgel. Éppen a feje fölött lógott az a fekete-barnára evődött kép, melyet Bácskából menekített magával a család: a képen alig lehetett kivenni valamit, s még az is bizonytalan volt, hogy tájkép-e vagy arckép – vagy esetleg mind a kettő. Volt olyan vélekedés, hogy ez a kép lehetett az egyetlen hiteles olajábrázolás Dacó Eszterről. Ha így igaz, Hasszán kitüntetve érezhette magát, mert ó-szépanyánk öt évig a belgrádi bég szeretője volt – igaz, csak azért, hogy a jakobinusok egyik ügynökét kiszabadíttassa. Hasszán azonban megmakacsolta magát. Kint vakított a hó, felekezetre való tekintet nélkül zúgtak a harangok, az újságok azt írták, hogy a galíciai fronton minden csendes, s ha nem jön semmi közbe, Szent Karácsony ünnepén nem dördülnek el az ágyúk – s mindenki érezte, hogy ez fölemelő. Az iroda vörösre izzott vaskályháján friss fenyőgally szenesedett. Mariosa ódájában a mi fenyőfánknak is méltó szerep jutott, s a fűszeres illat egyszerre odaidézte a dohányzóasztal mellé Mariosát és a csikót – csakhogy a kereskedő ehelyett a csapatba verődött kóbor kutyákat kezdte ravaszul szidni. A Dinga-pataknál csakugyan falkában ereszkedtek le a városba, a Hamistanú söröző konyhájából már kora reggel látták őket, ott lapultak a hóban, a fagyott buckák mögött. A konyhai hulladékra gyülekeztek, a patakmeder fölé kitolt latrina alatt gőzölögve keveredett az ételmaradék a szarral. Nagyapánknak éppúgy megvolt az elmélete a kóbor kutyákról, mint a vaskereskedőnek; s valószínűleg akkor határozta el, hogy ezúttal nem a pénztárcájába nyúl (hiszen megtehette volna), hanem valami mást talál ki. „Nézze, Hasszán úr – mondta komoran. – Lehet szidni, gyűlölni, csodálni a kóbor kutyákat a gusztusuk miatt, sok mindent lehet, de lássuk a jogi tényeket! Ott van a latrina, a hulladék. Hát nem azért piszkítunk oda, hogy más teremtmények is részesedjenek a jóból, amiből mi már részesedtünk? Világos, hogy elejtjük a vádat, és nem támogatjuk a felperest, még ha ügyvédek vagyunk is. Vagy ott a másik eset. Vette már a fáradságot, hogy megfigyeljen egy ilyen kivert kutyát az étkezése közben? Az ártatlan töltekezést egy másik állatból? A puha és meleg belsőségeket, amelyek olyan csodálatosan vannak odaszerkesztve a maguk helyére! A rugalmas májat és a rejtelmes lukacsokat a tüdőn! A lábikrák esztergályozott porcogóit – vagy a szívós szívet! Micsoda remekmű! Vagy vegye a koponyát, ahogy harapásról harapásra ínyencebb titkokat árul el! Az agyvelőt! A vérerek hálóját, melyet ha csipesszel kiemelnénk, színtisztára ugyanolyan volna, mint a leggyönyörűségesebb lepkefogó háló. Csak azt ne higgyük, hogy a fáradságos hajsza után a lepkét is meg akarja enni a kivert barátunk. Nem – a lepke, az szent! Ezt még egy kivert kutya is tudja. Barátunk szépen jóllakik, a lepke meg ott röpköd a vértócsa fölött, mint egy vakációra küldött Szentlélek, aki majd szépen visszaköltözik a rugalmas májba, a tüdőbe, a porcogókba… Hiszen csak játszottunk, Hasszán úr! Minden csak a lepkéért volt! Hogy az kiszabaduljon, és lássa mindenki… Látja, Hasszán úr, így születik az igazság, de még egy prófétai strófa is. Denique, mi is csak annyit tehetünk, hogy a magunk módján nekilátunk Mariosa Jakab úrnak, és elfogyasztunk belőle annyit, amennyit illik és szabad. Feltéve, ha a felperes úr is azt kívánja” – tette hozzá békéltető hangon, bízva a rögtönzött szónoklat sikerében. A vaskereskedő megilletődötten bólintott, mintha csakugyan értené a hallottakat – ugyanis csak azt vette ki belőle, hogy most már a jog szentesítésével is beleharaphat a költőbe. „Helyes – mondta kedvetlenül nagyapánk. – De lepkét nem záratunk be, ahhoz mi nem értünk. Azzal tessék inkább a vágóhíd vezetőségéhez fordulni” – s a tőle megszokott alapossággal hozzáfogott az ügy előkészítéséhez; csak egy kicsit másképp, mint egyéb esetekben. Legyen ez olyan kereset, amelyik vesztésre játszik! – talán ilyesmi lebegett a szeme előtt; hogy egy kicsit lehűtse a megátalkodott kereskedőt. Vagy talán nem azért van az a paragrafus, hogy megtanuljunk nélküle is boldogulni? Mikor ilyesmiről beszélt nekünk – elpusztíthatatlan fekete ruhái egyikében, mint egy örökké hamufoltos holló –, képzeletünkben egy filagóriából átalakított szentélybe emelkedett föl (háta mögött az alsó kertbe telepített méhessel, ahová a csikó is bemenekült) – és úgy trónolt ott, mint akit nem ér föl más, csak a léc rácsozatára felfuttatott temetői borostyán, mely nem hajlandó hervadó virágot nyitni. Most azonban elszámította magát. Nemcsak azért, mert Mariosa padlásszobájában nem is igen akadt foglalnivaló, különösen olyasmi, amit Hasszán is értékelni tudott. Másrészt az is bonyolította a helyzetet, hogy még az önkényes kiköltözés sem szünteti meg ilyen esetekben a fizetési kötelezettséget, még ha insalutato hospite távozik is valaki – egyszerűen nem is kerülhetett sor ilyesmire. Az iratokban nincs közvetlen utalás, hogy bizonyítható gyilkosság történt, csak a fulladás tényét állapították meg. Ezek szerint Hasszán egy nap úgy állított be a költőhöz, hogy az már nem élt, a sarokban álló vizesvödörbe lógott a feje. De hogy esetleg ex improviso Hasszánnak is része volt Mariosa halálában, homályban maradt. A puszta tény, hogy a költőn kívül csak neki volt kulcsa a padlásszobához, kevés volt bizonyítéknak. Ez volt az utolsó peres ügye nagyapánknak. Hetekre bezárkózott az irodájába, s amikor előjött, akkor se lehetett a szavát venni. Az egyik reggel ott találták a fenyőfa alatt kihűlve, a behavazott padon.

A temetés után Dacó Eszter állítólagos arcképe – depositum regulare – a borjádi kúriába került megőrzésre. Hozzánk már azért sem kerülhetett, mert mi voltunk nővéremmel a család árvái. Édesanyánk az én születésemkor gyermekágyban meghalt, és apánk sosem heverte ki a veszteséget. Az erdészetnél dolgozott, s attól kezdve, hogy társ nélkül maradt, mi sem számíthattunk rá, csak a munkájának élt. A korcs, a szaporításra nem méltó állatok kilövésében országos volt a híre, s szinte évenként változtatta a munkahelyét. Temérdek állatot lőtt ki életében, egy egész mitológiai nyájat, akár egy megvadult Jób, aki a saját sorsát és gyászát így akarja a természeten megbosszulni. A nővéremmel úgy nőttünk fel, mint örökös vendégrokonok, a nagyapánknál, a vadkanfivéreknél, a sárbogárdi parókia vendégszobájában, ahol nem volt szabad kiejteni Dacó Eszter nevét, mert a Somodiak esküdtek rá, hogy a szép asszony foltot ejtett a család becsületén, amikor Vuics Antónia néven szerb szeparatistákkal is összeszűrte a levet (ami még hagyján – „egy törökkel, némettel szemben mindenkinek igaza van”) – de azt már nem tudták megbocsátani, hogy áttért az ortodox hitre. Apánk első árulkodó vallomása az volt, mikor az egyik borjádi hajnalon arról számolt be, hogy a nagyiregi erdőgazdaságban olyan állatseregletet látott déli napfényben, amilyet csak egy elátkozott Szent Ferenc tudott volna kitalálni. Valahány állatot kilőtt életében – mondta –, azok kifordított bőrrel, bundával mind szembejöttek vele, mint egy néma processzió, egyetlen hang nélkül, csak a száraz ágak reccsentek a lábuk alatt, és a kék meg piros erekkel behálózott hártyabőr feszült rajtuk szivárványló trikóként. És egy se volt, amelyik rápillantott volna. Néhány év múlva egy bérelt autón kísértem le Pécsre, hogy örökre elbúcsúzzunk tőle. Hirtelen kirobbanó tavasz volt, egyik napról a másikra mindent virágba borított, a pocsolyákba tükröket szórt szét. Sofőrünk (a két háború között Tiranában szolgált, Zogu király magyar felesége mellett sofőrködött) útközben bevallotta, hogy évek óta kettőzve lát, néha tizenöt-húsz centis eltéréssel, aszerint hogy mennyire fáradt. Sokáig nehezen tudta megszokni, hogy a két kép közül melyik az igazi, a reflexei hol az egyiket, hol a másikat részesítették előnyben. Aztán belejött. „De akkor sincs baj, ha összekeverem, a karambol úgyis mindegyikbe bele van kalkulálva” – mondta nevetve, s eseteket mesélt, mikor éppen az mentette meg, hogy rosszul kalkulált. Apánk akkor hirtelen fölemelte fagörccsé görbült kezét. „Nem! A harmadik kép… oda nem visz golyó!” S beleszorított a karomba, mintha a csontomig akarna még egyszer a fiának tudni. „Elrontottuk… – mondta erőtlen felindulással. – A farkas nem eszi a farkast, csikó sem a csikót… Ábrahám vétkezett ott a tanyán.” És lassan elengedte a karomat. Ahogy előreejtett vállal ült, összekulcsolt kezén élesen rajzolódtak ki a szőrszálak, ujjai között hámlott a bőr. Régi vadászbekecse volt rajta, szürke posztóból, fényes bőrgombokkal, a hátracsúszó gallér szabadon hagyta lesoványodott nyakát. Az elmegyógyintézet kertjében egy támla nélküli padot választott ki, ott vártuk meg, míg a főorvos fogad bennünket. Kértem, hogy üljünk át egy kényelmesebb padra, de nem akart; azt mondta, így gyorsabban tud majd hátrálni, ha a szemközti épületből megindulnak a vaddisznók. Az emeleti ablakok tárva-nyitva voltak, fehér lepedők lógtak ki rajtuk, a szél csattogtatta őket. „Zászlók!” – mondta heherésző mosollyal, és láttam, hogy kibuggyan a könnye; közben a kórházi beutalójával babrált, és a perforált papírszélről fűrészfogszerű cakkokat tépdesett le. Késő délután kerültünk csak be a főorvoshoz. Nem emlékszem, hogy valaha is oldottabban beszélgettünk volna egymással, mint abban a néhány órában. Elmesélte, hogy anyánk a haláláig féltékeny volt Vilmára, aki még gyereklányként került a fivérekhez; és hogy ez a tárogatóhangú szolgáló és családtag, ha vér szerint nem is, de elszakíthatatlanul bele volt bonyolódva a rokonságunk labirintusába. Egyik őse a mi hírhedt nagybátyánk mellett dolgozott mészároslegényként, s a szüleinél még volt egy darab abból a csikóbőr mellényből, melyet az Ábrahám-tanyai férfiközösség maga tákolt össze szurkozott kenderzsineggel. „És Jamma? – kérdeztem tőle ezen a vallomásos délutánon. – Róla sosem meséltél… Eszter azt mondja, hogy csak mese.” Hirtelen éles, ravasz és megtört lett a pillantása, mint akinek váratlanul kiütik kezéből a puskát. „Persze hogy az… – motyogta. – Mi a zabikat mindig megbecsültük, nem rántottuk őket magunkkal. Majd az idő farkasa, az tudja, hogy kinek kegyelmez…” Ilyen különös kifejezést használt. S láttam rajta, hogy egészen másképp lett zavart, mint amilyen zavartságot az utóbbi időben figyeltünk meg rajta. Mikor újra a főépület felé kezdett pillantgatni, és a vaddisznókat emlegette, majdnem megkönnyebbülést éreztem.

Jamma történetének egyébként volt néhány részlete, ami még a helyi lapba is belekerült. És állítólag a kisfiú neve is ott bukkant fel először, Mariosa Jakab egyik vasárnapi tárcanovellájában. A novella elbeszélője a Dinga-patak akácfás medrében ismerkedik meg az alig totyogni tudó gyermekkel, aki a szemét és hordalék között régi, rozsdás szögeket gyűjt egy vászonzacskóba. A kérdésre, hogy mit akar kezdeni velük, a gyermek meglepő érettséggel és világossággal azt feleli, hogy a szögek görbék, s azt akarja, hogy mind egyenes legyen. A költőt elbűvöli a vállalkozás reménytelen nagyszerűsége, és felajánlja a segítséget. A Fürdőház utcai vashíd alatt rendezik be a „műhelyüket”. A költő szerez két kis kalapácsot, egy kis vasüllőt, és délutánonként ott kalapálgatják együtt a szögeket. A vidáman csengő csattanások úgy röpködnek a levegőben, mintha mindegyik egy külön fényfoltot ragasztana az akácfák levelére. A novella csattanója az, hogy egyik nap Jamma édesanyja is megjelenik a „műhelyükben”, egy loncsos, tönkrement, félig részeg fiatalasszony, aki láthatólag világszép lehetett pár éve. Ott lakik az egyik közeli szükséglakásban, hűtlenül elhagyottan. A novella írója itt kissé túlságosan is irodalmias fordulattal él. A fiatalember megszállott rajongója Van Gogh művészetének (akinek egy különösen jól sikerült hamisítványa a városi múzeumban is látható), de nemcsak a festmények csodálója, hanem a festő életeszményének is. S szó szerint idéz Van Gogh naplójából egy részletet, ahol arról ír, mért vette feleségül azt a terhes asszonyt, akit az utcán szedett föl: „… nincs erkölcsösebb, gyengédebb, férfiasabb dolog, mint pártját fogni az elhagyottnak. Ezen a télen találkoztam egy terhes asszonnyal, akit elhagyott az a férfi, kitől a gyermeket a testében hordozta. Terhes asszony, aki az utcán barangolt télen. A kenyerét kellett megkeresnie, nem kell mondanom, hogyan.” És az elbeszélés fiatalembere is hasonló döntésre jut. Az asszony mellé szegődik, mindenét megosztja vele, s az asszony újra megtanul nevetni. Így az érzelmes tárcanovella. De még ha kulcstörténetről volt is szó, azokban a háborús években ugyan ki figyelhetett rá? A számba jöhető férfiak másutt véreztek, nem a legénykori matracokon (ahol pézsmaszagú vércsöpp szintén akadt). Legtöbbjük még a Tanácsköztársaság idejére se szabadult az Urálból, Szibériából; a borjádi fivérek pedig csak évek múlva kerültek haza, mikor az elsárgult újsághíreket – éppen mert nemrég sárgultak el – igyekezett mindenki elfelejteni. Az akasztottak több mint egy hete lógtak a templomtéren, mikor a fehérek egy fiatalasszonyt is odakötöttek az egyik bitófához, példás elrettentésül. A kisfia éjszaka odamászott hozzá, hogy kenyeret vigyen neki, a sarkon strázsáló őr azonban észrevette, hogy a sötétben mozdul valami. Csupán riasztósorozatot akart leadni; de két golyó is elég lett volna.

A fényképész felesége több mint húsz év múlva lett terhes a deszkafilagóriában. Akkorra már olyan gyűjteményük volt a város és a környék gyermekeinek a fényképeiből, mintha valamilyen utolsó pillanatot akartak volna számba venni. A szoba egyik falára kerültek Teréz fotói, a másikra István makacs és mániákus „motívumai”: az önkínzó meddőség nézett farkasszemet a mindent túlélő, holdkóros termékenységgel. S ahogy múltak a hónapok, egyre szaporodtak a képek, minden tele volt velük, a sarkok, a polcok, a domborulásig tömött mappák. A szoba hátsó részét függönnyel választották le. Ott csak a maguk készítette fapriccs állt, néhány kiselejtezett bútor és egy öreg szögvasakkal telekalapált kereszt. Ez a férfi hobbija volt: csak olyan szögvasakat vert bele, melyekben ő maga botlott meg, vagy az ép lábával rájuk lépett. Nyolcadik éve nem fáradt bele ebbe a játékba, s a kereszt már majdnem szétesett, olyan volt, mint egy keresztes páncélba öltözött, vitéz madárijesztő. Ebben a függönyös hátsó helyiségben azonban nem akasztottak ki semmilyen képet. Alkonyatkor, amikor többnyire abbahagyták a munkát, ide sütött be a nap. Azon a délutánon, amikor Teréz terhes lett, tőle szokatlan gügyögéssel – mintha egy nem létező madarat utánozna – folyton azt ismételgette kis hangon: „Mért hallgatsz… mért nem mondod, hogy jó, jó… mondjad azt, hogy jó, jó… mondjad azt, hogy jó, jó…”

Eszter egyik brazíliai leveléből tudtam meg, hogy a máglyagyújtásos éjszakán Gábor behívta a kúria „szekrényes” szobájába, és kérte, hogy ott csak neki énekeljen. „Tudod, már nem jut eszembe latolgatni, hogy így volt-e helyes, vagy másképp lett volna jó. Nagyon messze kerültem attól, hogy a mi régi mértékegységeinkkel mérjek – egy hónalj, egy teli süveg. Hol van az már! Ragyog, mint egy csillag – de aztán nem is másképp. Arra lehetünk büszkék, hogy a csillagot mindenünnen látni. Szegény jó vadkanom úgy fölrepesztett akkor éjszaka, hogy két évig nem jutott eszembe ilyesmire gondolni. Talán így volt mégis következetes a mi ámokfutásunk. Nem mentünk semmiért a szomszédba. Karámon belül maradt minden. Még az olyan első megkeresztelkedés is, amilyen az enyém volt ott. Lehettél volna te is, talán kár is, hogy nem. Magányosan rontottunk be a mi drága földünkre, és azt hittük, hogy megszokják a szagunkat – de milyen nehéz is lehet elviselni másnak a mi fertőző, magyar szomorúságunkat! Meg azt a kétségbeesett nevetést! Emlékszel, hogyan nevetett apánk? Hát ez így van. Magunkból csináltunk magunknak társaságot, és loptuk, koldultuk, kigyilkoltuk érte másból az elismerést – de nem ódzkodtunk attól sem, hogy idegeneknek tegyünk szívességet, és ingyenbe dagasszuk meg a véres kenyeret. Sámáni kacaj, te édes csikóm! Szétszóródunk, mint a nyugtalan mag. De én már tanulom az indiánságot! Naphosszat megy… szomorúbb, mint a lábametszett sólyom, de tudja, hogy hol várják, akik még nem is tudnak róla. Ilyen névtelenül, ilyen hatalmas csöndességgel emlékeztetünk majd magunkra.” Nővérem hét évvel élte túl ezt a gyermekesen önmarcangoló, öngyilkos levelet. Ezerkilencszázötvenhat telén egy kis indián faluban halt meg tífuszban; kiápolta a tífuszos családot, akinél lakott, s utána meghalt. Ott temették el a falu mellett, ahol a kövek között nem is olyan könnyű egy sírhelynyi tiszta földet találni. Amikor hírt kaptam a haláláról, nem tudtam megállni, hogy le ne utazzak Borjádra. A kúriának romja sem volt már, az egész partrészt árterületnek nyilvánították. De azért ott töltöttem egy éjszakát, egy rögtönzött kalyibában. Olyan holdsütés volt, mint a hajdani, barbár szertartások éjszakáján.

A hátsó szárny szobáiban a dohányzóból vezetett egy boltíves, homályos folyosó, ahová a vendégszobák is nyíltak. Vilmának külön lakrésze volt, de ez már toldalékként épült a házhoz, s a folyosóról nem lehetett benyitni hozzá, csak előbb a konyhába. A fivérek így találták jónak, s valószínűleg Vilma is, így jobban a birodalmában érezhette magát. Pár éve, amikor rekordtermés volt, a fivérek az egyik vendégszobát dióval öntötték fel. Később ide rakták be az elmolyosodó baglyot is, amelyik sokáig az ebédlősarokban lógott a mennyezetről, lábán egy krakkói órakülönlegességgel: az óra a saját súlyától járt, és folyton lejjebb ereszkedett a láncon. A dióval felöntött szobán keresztül lehetett eljutni a szekrényes kamra vasajtajáig. A kamrában öt diófa szekrény állt, mennyezetig érő vakuló tükör, néhány törpe szék, egy felébe fűrészelt zöld bársonydívány, mely csak így fért el a sarokba szorítva. A fűrészelés helyén kilógott a kóc meg a rugó. A zsalugáteres ablak közvetlenül a Sió-partra nézett; s egyszer erről a rejtett kilátóhelyről néztem végig egy délutáni attrakciót. A fűzfákon hálók száradtak, s mellettük – mintha nem támasztaná semmi – egy tatjára állított nádvágó bárka magasodott. A fenéklemezek közepén roncsolt luk tátongott, akár egy elhagyott kajütablak. Ebéd után ide vonult le a társaság fürdeni, itt szárítkoztak a fűben. Az egyik mártózás után Misi a bárka mögött ölébe kapta Palugyai Mariskát, és fölnyomta a levegőbe. Az asszony átbújtatta a fejét a lukon, a vaslemezre könyökölt, profilba fordította az arcát, a társaság meg kórusban adta a tanácsot, hogy a kezét hová tegye, az állát hogyan tartsa följebb – ahogy a vásári fényképész igazgatja a gondola utasait a dózsepalota előtt. A többiek szemből, én oldalról néztem a produkciót, s így hitelesebb is volt az erőszakoltan idióta jelenet – nemcsak azt láttam, hogy milyen komikusan tapad rá Misi csupa szőr lábára a félhosszú, kék csíkos fürdőgatya, hanem a Herkules hátát is, a büszkén viselt puskatusnyomokkal. A fél megye tudott a furkó-pusztai incidensről, mikor Misi a megyebizottság elképedésére a sztrájkoló zsellérek mellé állt, lisztet, krumplit fuvarozott nekik meg egy hatalmas disznót, nemzetiszínű szalaggal a nyakán, „A paraszt a mi másik felünk, felesbe a földet neki!” – íratta a zsákokra a politikai programját; s mikor a kivezényelt csendőrosztag vezetője el akarta vezettetni az úri rebellist, Misi kicsavarta a főhadnagy kezéből a kardot – s ekkor kapta meg ő is a nemzeti tetoválást. A később érkező megyebizottsági kiküldött úgy próbált enyhíteni a helyzeten, hogy bizalmasan félrehívta Misit: „Ugyan, kérlek, mért akarsz te egy kis Wesselényit játszani?! Igazán nevetséges…” – de Misi csak kiköpött, és elvonult a szekereivel. Attól kezdve semmire nem adott voksot, semmilyen politikai gyűlésen nem jelent meg, a kaszinóba nem tette be a lábát, viszont akkor született meg Borjádon a megyeszerte ismert rigmus: „Magyarhon, sportnemzet, csodaszép, Hátul csendőrök foglalnak helyet, S előttük versenyt fut a nép…” – és ez mindig el is hangzott, ha Béri Balogh Ádám nótája már megtette a hatását. De ezen a délutánon éppen nem erről volt szó; Mariska szalmakalapján selymesen fénylett a piros szalag, s amikor Misi körbejárta Palugyainéval a bárkát, harsány sikert aratott, hogy két felnyomott tenyerében milyen mogyorókicsi az asszony érzékien szétgyűrődő, sovány feneke. Vilma közben kint állt a gyümölcsös szélén, és egy kosárba gereblyézte a cefrének hullott almát. Észrevettem, hogy odanéz rám, pontosan a szekrényes szoba ablakára. Annyira zavarba jöttem, hogy egy ügyetlen és nevetséges mozdulattal behúztam a zsalut, csak a réseket hagytam rajta nyitva. Akkoriban elég sokszor jártam így Vilmával; még ha szórakozottan nézett is rám, akkor is az foglalkoztatott, hogy mit olvashatnék ki a pillantásából. Valami törökös és kiismerhetetlen volt az arcában. Hol azt éreztem, hogy bármire rá lehetne venni, arra is, hogy öljön vagy felgyújtsa a kúriát – és arra is, hogy az életét adja érte, akár fegyverrel a kezében. Csigalassúsággal húzódtam félre a behajtott ablaktól, majd hirtelen mohósággal nyitogatni kezdtem a szekrényeket, mintha csak azért is birtokba akarnék venni valamit, a jogomat fitogtatnám. Erős szag csapott ki, régi szövetek, selymek, bársonyok, posztók és bőrök szaga, keveredve a magába fülledt por, a penészes levendula csípősségével. Apánk mondta, hogy van történelmi szag is. Lehúztam a szandálomat, és mezítláb járkáltam a hűvös deszkapadlón. A deszkák között akkora rés volt, hogy bele tudtam dugni a nagyujjamat. Ha nem jól álltam oda, a tükör rozsdái úgy szétdaraboltak, mintha a kopás engem is kikezdett volna. Két szekrényben nem volt más, csak ami a bonyhádi ág hagyatékából került a kúriába, köztük egy katonai öv, amelyet Perezel Mór felejtett itt, pár héttel az ozorai ütközet előtt. Mellig felhúzott térddel újra visszaültem a díványra, mint aki szemlét tart. A ruhák szorosan préselődtek egymáshoz, rövidek, hosszabbak, gyerekgöncök, többméteres sleppek, alul papundeklihengerre fölcsavarva, díszes menték és ferencjóskák, fekete malaclopó, néhány galambszürke arszláncsőnadrág, fodros ingmellek, sújtásos mellény, szőrmebundák és prémes bekecsek, különböző zsakettek, két színes frakk. De ezeken csak átfutott a pillantásom, s csak az érintés kedvéért fúrtam be a kezemet közéjük. Mikor visszahúztam, az ujjam köze tele volt szőr- meg szövetdarabkával. Egy másik szekrényben csupa nyári és téli vadászöltöny sorakozott, bricseszek, lábszárvédők, kőkeményre merevedett csizmák, lebernyeg pókháló alatt nagy halom prémsapka és süveg. A következőben városi kalapok és cilinderek, lovassági kardok, legalább húsz bezsírozott puskacső szuronnyal, csupán a fatartozékot feszegették le róluk. Emlékeztem, hogy ezeket nevezték mannlichernek. Az ablak melletti szekrény tele női ruhával. Ezekre – jó harmadában, szélről – átlósan egy széles gyászszalag volt rágombostűzve. Földig érő mályva és bordó bársonyok, egy világító kék tüll, fekete taft fekete gyöngyhímzéssel, vert csipke alsószoknyák, selyemmel behúzott merevített fűzők, derékban alig másfél arasznyira behúzva, a mell alatt karéjos kivágás, keskenyen kihajló bársonyperemmel, hogy arra könyököljön ki a két szép almája. A fivérek szerettek így fogalmazni, mikor télen verődött össze a társaság a dohányzóban, s a mindig kézügyben heverő Gvadányiból részleteket lehetett felolvasni a „cudar szép” lányok mulatságairól. Vilma akkor nyitott be, amikor éppen könyékig bent volt a karom a tüllök és taftok között. A kötényén elkenődött gyümölcslottyadék fénylett, egyszerre behozta magával a cefreszagot. Két vastag hajfonatát előrehúzta, megkötötte az álla alatt, s csak akkor lépett oda mellém. Azt hiszem, irigy gyűlölettel szerettem Vilmát, és féltem is tőle. Időtlen tanú, akinek mindegy, hogy trágyát takarít el alólunk, vagy friss lepedőt húz, az ő keze ugyanolyan marad. Mintha csak úgy vett volna részt bennük, mint a fa a szélben. Kemény ujjait becsúsztatta a hónom alá, s ott görbítette be őket, ökle belesimult a még szőrtelen hónaljgödrömbe. „Te árva kicsi” – mondta elhúzódó szájjal, de pontosan nem lehetett tudni, hogy mosolyog-e; s gazda mozdulatával visszacsukta a szekrényajtókat. A kinyomódó porfelhő odacsúszott közénk, erre erősen fölnevetett. „Most eredj ki – mondta. – Aztán majd jövőre gyere vissza.” Úgy hatott rám ez a szűkszavú jelenet, mintha előre megbillogoztak volna.

A szétbombázott sárbogárdi parókia vendégszobájában megmaradt néhány apró tárgy a régi időkből, köztük Eszter nővérem egyik jegyezgetőfüzete. Tudtam róla, hogy időnként naplót vezet, s levelei első fogalmazványát is abba írja, hogy legalább ennyi nyom maradjon a tegnapból, ha holnapra már úgysem érvényes. Néztem az elgyűrt igazolványfényképet, amelyet szintén ott találtam. Mongolosan keskeny szeme fölött olyan magas a homlok, mint egy gótikus ablakcsúcs. Arcán nemzedékek alatt kifinomult melankólia és vadság – olyan valakié, akiről el lehet hinni, hogy utolsó kézmozdulatával maga zárja le a saját szemét. A füzetben pár kusza oldal foglalkozik a deszkafilagória lakóival. A nővéremet láthatólag mélyen érintette az a néhány tény, ami tudomására jutott, s nyilván nem tartotta fontosnak, vagy nem is hitte, hogy csak a valóság történik meg. Olyan társtalan erőfeszítés sugárzik ezekből a lapokból, amit kevéssé érthet az, aki nem fertőződött meg tőlünk. Arról számol be itt Eszter, hogy a fényképész házaspár milyen előzmények után volt kénytelen elhagyni a várost. Tudunk róla, hogy a német katonapolitikai osztály gyanúsnak talált egy ártatlan kiállítást, és sikerült megfélemlítenie az érdeklődőket. Teréz november elején szülte meg a fiát – írja a nővérem –, de a sok tervezgetés után nem tudtak dönteni, hogy milyen névre kereszteljék, s inkább halogatták, nem akarták elsietni. A név, az mágia. December elején már tele volt a város menekültekkel; mintha egy sötét ünnepre készültek volna, csak még engedélyt nem kaptak rá. A Börcsök késes kirakatában csákós vattaangyal kívánt előre boldog ünnepeket, a menekültkonyhán forró köleslevest mértek. Teréz ötlete volt, hogy gondoljanak ki valamilyen meglepetést, végül is nem ismeretlenek már, sokan hálásak a képekért. A földszinten volt egy majdnem üres előtér, a falépcső onnét vezetett fel hozzájuk; s más nem is közlekedett itt, az egész alsó traktust vöröskeresztes raktárnak foglalták le. „Mire gondolsz?” – kérdezte István. A gyerek valószínűtlenül kis súllyal született, meglátszott rajta a háborús táplálkozás, mégis olyan volt, mint az elefántcsont-faragás, a szeme átvilágított mézcsepp. A második hét után azt kezdték játszani, hogy a gyerek szeme világít, fel se kell gyújtani a villanyt, anélkül is megtalálnak mindent. Két napig áramszünet volt, de alig vették észre, csupán István verte bele egyszer a fejét a keresztbe. Teréz benyálazta a sebet, a tenyerét rászorította: „Azért mentél neki, mert éppen nem nézett oda.” István csak később tért vissza rá, föl-alá sétált a gyerekkel, ujjbegyével érintgette a lencsénél kisebb körmöket. „Nem néztél, ugye… mért nem… ez a szeme tó, ez a szeme tisztás…” Estefelé Teréz lement a földszintre, és hosszabb ideig ott maradt. Csak néha hallatszott fel a padlónyikorgás, majd erős dörömbölés az utcáról, bár senkit nem lehetett látni, csak egy magasból leszivárgó kék sugárkévét, ennyi volt az engedélyezett légóvilágítás. A szemközti házban negyedik napja folyt a házkutatás, a lakókat elvitték, s az ajtóra az egészségügyi hivatal „Ragályos betegség” céduláját ragasztották ki. A főtéren városrendezési okokból kivágták a Béri Balogh-emlékfát, megindultak a deportálások, s a vasútállomás területére tilos volt éjszaka belépni. Teréz mosolyogva tért vissza a földszintről, és közölte, hogy tudja már, az alsó helyiségben kis karácsonyi kiállítást rendeznek, meghívókat küldenek szét, címlistájuk bőven volt a megrendelőktől. Egy hétbe telt, mire elkészültek a válogatással, keretezéssel. István most se tudta megállni, hogy ne hagyjon ki egy-egy helyet. Nem azért, hogy szellősebb legyen a képek sora – egyszerűen a hiány volt az, amit nem lehetett elhazudni. Volt közöttük egy elmosódó és matt, kicsit raszteres fotó, egyetlen éles kontúr nélkül, félig-meddig félúton, hogy összeálljon-e képpé vagy sem. Valószínűleg egy vézna test hátulról (gyermekváll?), ahogy egy kő mellvédnek támaszkodik, s a mellvéd alatt – mint egy bugyorban – egymásba ékelődő, nyomott kis háztetők. Jammát lehetett volna így elképzelni valamelyik őrhelyén, mielőtt még bárki emlékezhetett volna rá. Talán. Ezt a képet István többször is levette, visszaakasztotta, később mégis a mappában maradt. „Ez még mindig hallgat” – mondta homályosan és kedvetlenül. Teréz az elrontott vagy kevésbé sikerült képeit is boldogan kiaggatta. „Azért így is nevetnek” – vigasztalta magát. Karácsony előtt két nappal küldték szét a meghívókat. Úgy képzelték, hogy teával kínálják az érkezőket, s beszereztek száz papírpoharat, szacharint. Virág híján az épületre felfuttatott borostyánból téptek, s azt vezették körbe a falakon. Már kora délelőtt várták a látogatókat szenteste napján, a teát forrón tartották, az ajtót nyitva, de senki nem nyitott be. Az utca kihaltabb volt, mint máskor. Igyekeztek nem mutatni egymás előtt a csalódottságukat; sőt tovább rendezgették a képeket, cserélgették őket, újakat raktak ki. Délre a kisfiú váratlanul belázasodott. Nem sírt, csak a pillantása lett zárkózottabb, kevésbé élénk. Rohanhattak volna orvoshoz, de valamilyen kihívó biztonsággal nem tették. Adtak lázcsillapító teát, hűsítő borogatást – nyugalmuk azonban olyasmihez hasonlított, ami nem felfogható. S mintha maguk is érezték volna, hogy nem tehetnek róla. Kora délután jelent meg náluk két civil ruhás, és figyelmeztették őket, hogy a meghívókat engedély nélkül küldték szét, a gyülekezés minden formája tilos. A képeken felismerhették az ismerőseik gyermekeinek az arcát is; s lehet, hogy ettől lettek elnézőbbek, Istvánt nem vitték magukkal. De az is világos volt, hogy valaki följelentette őket. Mégsem adták fel a reményt, hogy lesz, aki benyit hozzájuk. Senki sem nyitott be. Kerülték egymás pillantását, és igyekeztek akkor odamenni a bölcsőhöz, mikor a másik éppen nem őrködött ott. Aztán együtt néztek ki az ablakon, már éjszaka volt, a távolban nem szűnt meg az enyhe morajlás. „Ez gyilkosság?” – kérdezte István elmerevedett arccal. „Nem – mondta Teréz kiégett szelídséggel. – Ilyenkor valami más születik.” A kisfiú éjfél után halt meg, a forróság alig akart eltávozni belőle. Olyanok lettek, mint két nem nélküli, elsúlyosodott bábu. István a maradék filmtekercseket kihúzogatta a dobozukból, ott kígyóztak a földön. A maradék borostyánnal a bölcsőt díszítették föl. (Biztosra veszem, hogy a borostyán nem véletlenül került Eszter naplószövegébe: öntudatlanul is nagyapánk emléke kísérthetett ebben a motívumban.) A bölcsőt levitték a földszintre, odatették a szoba közepére, a képekkel körberakott falak közé, melléje a keresztet – és igazában ez volt az egyetlen most, ami még hasonlítani tudott a reményhez. Hogy így magukra hagyták őket. A hajnali vonattal utaztak el a városból, még fel tudtak kapaszkodni egy teherszerelvényre. További sorsuk ismeretlen – fejezi be a nővérem takarékos egyszerűséggel.

Így a mese; akár egy vásári, könnyfakasztó mise. Ahogy az öreg templomainkban nyújtják és rezegtetik az éneket hosszú századok óta – és kérdik, hogy meddig.

Egy ideje sokat álmodom arról a kis indián faluról, ahol Eszter nyugszik; s néha már majdnem mindennél ismerősebb, otthonosabb. De érzem, hogy én ezt már soha nem fogom tudni hangosan kimondani.