Nincs szebb dolog a végeknél. Kikelet, zimankó, néhány rongyos vitéz a
tüskekalyibákban, kik már rég elfelejtették a nevüket, s kiknek mi is elfelejtettük a nevét, mossa
az ülepüket a szőke Duna: mindezt bevilágítja a hold, alatta üszkösödő templom – rokkant i betű fölött a pont. A szurdikokban barnászöld lé, századosan
felgyülemlett penész és natúr genny, felhősödés esetén lakkozott kosszarvsötét. S mindezek
megittasulnak ebben a mesei kivilágításban. Mondják, hogy harmadfél nap van hátra az
ítéletnapig, utána feltámada, és meghala végleg.
Bartinai Bartina kémlelőnek képzelgi magát végtelen
poroszkálása során, nevét a hulladék eltakarításáról gondoskodó pusztai patkányok kikapirgálták
a lajstromokból. Két bokája között könnyű veretű lánc biztosítja az összeköttetést, lakatkulcsa
réges-rég kiszáradt gémeskútba veszett, majd egy szilaj farsangi éjszakán, mikor a tombolás
árverésre is sor került, beolvasztották a nemzeti nagyharangba. Ő már rég nem nomád lovas,
csupán csoszogó, a hajdani dúvadelejtések már csak árnyként visszajáró kísértések. Kora téli
napokon távoli zene hallik: kocódik a lánc, a lassúdad országos eső koppanásai szolgáltatják
hozzá a kíséretet. Máskülönben olyan csend uralkodik, melyben a haraszt várja csupán, hogy
megfújja a szél. Ilyen nagy a költészet hatalma.
A Generál (legyen Rabutin) ízületeivel bajlódik a megszállt város falai mögött (legyen
Szeben), és múlatja az időt az európai méretű bizonytalanban. Elégedetten olvassa vissza a jó
embere nevében kegyesen diktált levelet: „Miszerint, kedves auditor lajtmán (nyomozó
hadnagy), sok asszony- és emberállat hibásan tekintgeti mi ügyünket, nagyobb figyelemre
szoríttatik az ellen őriztetés celebrálása (végrehajtása). Minap, hogy kiderült megbízható
szolgáink epidemikus (járványszerű) szökdösése, executiok (kivégzések) megszaporítása legyen
elsőbben is gondunk. Sic (így), mondom én, császárhű jómagyar, esküvéssel kötelezett labanc
Kapitány.”
Aztán méla esthomály.
Odakünt a puszta alig több egy súlyos semmivel zsúfolásig megrakott tepsinél, mely
fölül a kemence széthordatott; elmállott.
Az elbeszélő kétes pozíciójából vethetünk baráti pillantást Bartinai Bartina alakjára:
ül az intimus (titkos) tüskekalyibában, örökölt agglegénységének egyszerűségével. Kihűlt
szenvedélyek barázdálta kuruc arc. Hórihorgas lábszárát nem takarhatja végig nadrág, mivel
fantaszta magányosságánál fogva méreten felüli méret. Ül, miként egy behúzott süvegű öreg
kondás, s a süveg széléről szemébe csüngő szőrmóktincsek között veti pillantását délnek,
északnak, napkeletnek, napnyugotnak. Távoli dombhegyek és sziklahasadékok résén keresztül
– mintha messzire látó lencsés alkalmatosság szerkezetibe hunyorítana bele – elnézi az idők
folyását. S jegyezget, mint porba a földre tört ágvég. Miket látni meg hallani vél…
…íme az Isten kiszólította a következendő veszedelmek elől, kikhez hasonlót a
mostani embernyom nem ért, nem is ér, életinek negyvenedik esztendejében. Azután lett meg,
hogy a város kőfalait lehúzták s robbanó porral felvetették egynéhány helyütt. Játszi
emlékeztetőül gyúla ki imént este itt túlellenben egy kémény, oly kormos, hogy süveg-nagy
kormok hullottanak belőle erős sűrűséggel. De hogy úgy van-é, nincs-é, nem tudom, a híre
megvagyon, s hogy ő volt-é vagy más, az is homály, mindazonáltal az embersütés megvolt.
Művelték azt is, hogy félben vágták el ujjait, úgy vallaták. Másutt ökör szarváról leoldott kötelet
köttenek nyakára, akarván felakasztani, de minthogy rossz volt a kötél, leszakadott, kire nézve
gratiat (kegyelmet) kérvén, Generál felelte, hogy száz kötelet ha elszakaszt is, akkor is mindig
akasszák, míg fennakad, kire nézve két ökör szarvára való kötelet fonván össze, azon vitték fel,
így fenn akadott nyavalyás, és ott maradott. S mert tragoediák nem járnak egyedül, történt más
is. Szegény császárhű Kapitány leányai be akarván az ablakot vonni, a felső ablakfiókot
leejtették, aki is szegletivel a feleség orra közepit találván ágyban fektiben, orrának porcogóját
megrontotta, és fél ejtel vért ontott, miatta aztán rosszul is vagyon. Tegnap sok ember láttokra
Commendans (katonai parancsnok) háza felett a hajazatot szép-nagy sűrű füstforma felleg
elfogta, de úgyannyira, mintha meg akart volna a ház gyúlni, hanem egy kevés idő vártatva mégis
felkerekedvén, ugyanolyan sűrűformán elment a tanácsház felé. Hogy mit jelentsen ez, Isten
tudja, ám mindenképpen sok urak látták. Nyavalyás fogatlan timár pedig mondja, hogy szakállát
el nem véteti, míg feleségét ki nem szabadítja. Majd rákövetkezve lett meg amaz nagy eclipsis
(fogyatkozás) a holdban, hat órától tartván tizedfél óráig, mikor a hold egészen eltűne, mi jó
alkalomnak látszott, hogy Generál őkegyelmének hites besúgója a külső palotában –
megneheztelve a maga lelkiismeretire – magát nagy bátran ki az ablakon repülni bocsássa, mely
második contignatio (emelet) lévén, alatta a kővel rakott földet is igen megütötte, és a kapuban
álló silbaknak (őrnek) melléje esvén, azt igen megrémítette, holott is fejének vérit otthagyván,
maradt holteleven. Miként a holdat is holtelevenné tevé a nagy eclipsis. Gubernator uramnak
többrendű szolgájafélét ma vallaták, kik annyira ordítottak kínban, hogy kihallott az utcára, reája
még a füst is kilátszott, amint sütögették őket. A szomorú Secretarius (titkár), ki egyet nem
érthet, ma kezdett tanulni sípot pro distractione (kedvtelésből), hogy megtölthesse véle az időt,
nem lévén egyéb öröme a melancholiánál (búskomorság). Híre vagyon, hogy ma több gyatrán
lelkesedni kész személyt – kis és magasrendűt – szikkasztottanak el, egy kaszatömlöcbe hányva.
És jaj, a sípos Secretarius felesége kevés betegség után feküdvén, ez világot megáldotta, és maga
fátumára (sorsára) elment. Ám hogy mily módon fenekedik a világ, volt példaadás arra is hamar.
Harc ütött ki verebek és fecskék között az özvegyült háznál, holott a fedelezés alatt sok
fecskefészek lévén, a verebek reájok gyűltek, el akarván venni fészköket, akik is oltalmazván
házokat, magokat defendálták (védelmezték) késő délig, egy verebet a többi között megszorítván
még ki is vettenek a fészekből, ki valahogy felakadván, nyakánál fogva felakasztódott és függött,
mint embert ha akasztanak, majd annak utána halva – a fecskék rácsapdosván – leszakadott és
leesett. Mégis a verebek, mivel csakugyan hatalmasabbak lévén, fészköket a fecskéknek
occupalták (elfoglalták) – de hogy kicsodák lehetnének fecskék, kicsodák verebek a Historiában,
jó okkal bizony nem írhatom. Legyen proverbium (közmondás) tehát: Szolgáljon éltében jól, bár
haljon, mint marha. Avagy, miként bátran mondja a furmányos szolga: „Hazudik abban, jóuram,
mi magistratusink (hatóságaink) bizony csak szalmavázok, nem egyebek.” Így jöve meg a tél,
és oly nagy szükség vala, hogy még a cigány is sáfránt árul, mégpediglen olcsón. Esett meg ez
időtt, hogy éjfélkor ütvén rá a falura, ki merre szaladhatott, házakból kiszaladtanak, egy tizenkét
esztendős gyermeket azonban benn szorítván vallatónak, hogy mondja meg apja vermét, hová
az elrekkenté magát, majd mikor nem vallott, felakasztották, s hagyták a gerendán, de csudára
a kötél mégsem fojtódott torkára, kezei szabadon lévén megkapta jól marokra, míg egy falusi
ember az ablakon benézvén meg nem látta, befutván hirtelen levágta, mire le is esett holteleven,
mivel igazában nem holt meg, csupán a nyaka állott szinte görbén, amint félrehúzódott volt.
Mindaközben pedig folyt a nagy mulatság a palotában. A vendégek nekikerekedtenek, az
asszonyokkal sokat táncoltanak, tétettek forró enyelgések, a földre is leültenek, a leányok közt
hevertenek, magokat mind egyig igen kiadták, asszonyok közt holmi inconveniantiak (illetlen
félreértések) löttenek szóban, mi nékik mindég szokások. A férfiak pedig tántorgottanak.
Gubernátor uramat különösképpen nem látták még ily részegen. Elkapva a Cancellarius (ő
magyar szón is csak az) parokáját (álhaj), az alól ivott, mikor pedig a szép Cancellariusnét meg
akarván csókolni, mind a ketten a nagy bőrös karosszéken általestek, úgyannyira, hogy
Gubernátor uram betörte a fejét, minekután a többieket három órakor rendre hazahordták. Még
azon második nap járt szerencsétlenül a Generálné asszony is, mert valamely kávét amint
behoztak rézzel, a kiskutyák közül egyik reá ugrott, és a kávé a mejjére beömlött, szép rózsás
bimbóját nagyon megégette, mit aztán mindenkinek mutata. Így múlt annak is éve már, hogy a
nyalka lovast égették meg kancástul, mivel véle vétkezett, odaki a sáncon kívül, kilenc óra
tájban. És a hét kurvát is akkor kísérvén a hóhérok a tanácsháztól, mindeniket kézen fogván,
hegedűszónál kísérték a pellengérhez, holott táncolva háromszor megkerülvén, esmét hegedű
szónál csapták át a kapun. Hírlik másfelől, hogy a Gubernátorné asszonynak háromszor adtak
be kristályt egymás után, ki mia a hasa megindult, és a kristály után is rendkívül ment, ki mia
újabb nagy hasrágás következvén, felette nagy kínban volt. Ím, ilyen marcona dolgok
történtenek. Ezek pedig oly momentumok (meg történtségek), melyek – ki tudja – egyszer még
meg találnak forrani, akár per fas et nefas (törvényesen és törvénytelenül). Ami pedig a hazát
illeti – mondja a várost megszálló Generál –, igen bánja ő, de most nincs oly statusban
(helyzetben), hogy consolatioval (vigasztalással) lehessen az országnak, mindazonáltal reméli,
hogy lesz még oly idő, mikor szolgálhat neki. Mit követően szokás szerint kimentek a falakon
kívül, s amennyi szalmát, házfedelet a tépett falvakban kaphattanak, rabolt marhákon bevitték,
s még a lovak farán is vittenek be szalmát. Két emlékezetes vasárnap papunk Sámuel II. 24:14
és Jób 1:21-ből prédikált, s mindkét alkalommal igen alkalmatos hátul célzásokat tött, mind a
felháborodott állapotokra nézve, mind privatim (bizalmasan) a megkeseredettekre igen szép
könnyen alkalmaztatván. Isten őrizzen, hogy tűz ne gyűjjön ki belőle. Annyi azonban történt
mégis, hogy Generálné asszony finnyán prüszkölt papné asszonyom közelvalósága miatt a
vendégasztalnál, mondván, hogy valami levendula mosdóvízszag érzik rajta, melyet ő nem
szenvedhet, és jóllehet eleget szabadkozott nyavalyás papné, hogy bizony rajta nem érzik,
aminthogy nem is volt rajta semmi szag se magán, se köntösén, végül mégis fel kellett kelni
helyéről és máshová leülni, mivel Generálné nem szenvedhet el más szagot a nádméz füstinél,
azzal füstölik házát és fejérgúnyáját is mindenkor. Az Úr meg büszkén közlé hozzá, hogy ma
készítették el nádpálcáját, az ötvös szép új formán ezüstözvén meg. Míg mindezek történtek,
szép verőfényes idő volt, és az állapotokhoz képest jól készíttetett volt a vendégasztal is, egész
kövér pulyka sülve, bornyúfő, kövér lúd és egyéb közönséges ételek, ódon borok, így fölöttébb
jóllakott mindenki, rosszul is lettek miatta. Ily okból csak alkonyattájt vonultak ki a közeli
bokrosokba húros madarakat lövöldözni, és visszajövet szemlélték meg a legfrissebb
szökevények felnyársalt tagjait, kiket árulással elfogtanak, a piacon fejeket szedték, azután odaki
néggyé vagdalták és nyársokra felfüggeszték, húros madarak örömére is. Így lőn vége a napnak,
mikor mind hányásig jóllakának, mind a bakja, mind a nősténye. Csupán ráadás lett Gubernátor
uram dühe, hogy egy bornyatlan tehenét, kit egy darabig bornyú nélkül fejtenek, végezetül is
meg kellett ölni, minthogy nem magnak való volt. Így esett, hogy mikor a tehén sorsát
eligazítandó, asszonyával a grádicson (lépcsőn) lefelé lépkedtek, a köves reszkető tű az asszony
bóbitájából kiesett, és csak Istentől való nagy szerencsén múlott, hogy öszve nem tapodták. De
egyébiránt is olyanok átalán az efféle őszidők, hogy kívül s házon bévül sok a pusztulás –
nevezetesen mind a férfi, mind az asszonyi sok szép köntösökben, cafrangokban, posztókban és
egyebekben. Kivált süvegekben teszen sok károkat a moly. Most is szegen állván egy nusztos
süveget, az asszonynak egy kozák süvegét mind csontvázig megették szégyentelenül. Bár igaz,
kezdetik újra a tavasz, s akkor megint vélhetik sokan, látván a mezők szép zöldülőségeit, bárcsak
vehetnének véle maguknak vigasztalást – jóllehet inkább gyötrelmeiket nevelik majd általa, nem
élhetvén a világi dicsőséggel, város falain belül, távol szemeikkel csak keservesen
szemlélhetnek…
Mondhatni egykorú hírnek, ám igaz: nyavalyás kurucok ereje végezetül is pirosan
kivérzett, és a tavasz csakugyan megtevé magáét. Asszony- és emberállatok megaszott hasukat
kedvelték újra tölteni, felfedezvén újólag az ágybeli meztelenkedések rettegés nélküli
csiklandósságait. Némely anachronismus (korszerűtlenség) is megtörtént azonban, mely porlani
nem látszik mégsem. Bartinai Bartina ilyen anachronismussal maradott tüskeviskójában – jobb
kilátó helyet nem is képzelhetett –, így ideje s módja volt, hogy filozofikus töprengéseiből
magtárnyit gyűjtsön össze. Rendre roppant víziók (látomások) épültek köréje, melyek élesen
látását továbbra is biztosították. A tüskék közt betekintő csillagos eget vizsgálván mély
meggyőződésévé vált, hogy ami ezután nem eshetik meg a természetfeletti Erők beavatkozása
révén, az mindmostanáig sem eshetett meg ugyanezen Erő közreműködése nélkül. Másfelől,
hogy mindazon dolgok, melyeket az emberek helytelen és ellentmondásos kifejezésekkel
illetnek, néha valóban léteznek a természetben, minden ellentmondás nélkül. Még az olyan
képtelen kifejezéssel jelölt dolgok is, például, mint az „ezüst lőporszaru” vagy a „vászoncserép”,
e kifejezések által valóságosan léteznek a természetben. És ha mindez így vagyon, reményeinket
is másképpen kell mérlegelő tenyerünkbe helyezni, hogy ott kellő távlatot és érdemük szerinti
súlyt kapjanak. Mert a súly! – ez a titkok titka. Hiszen tudván tudhatjuk, hogy merő képtelenség
olyasmit gondolni, mintha a gravitáció (valahová törekvés) az anyag vele született lényegi
tulajdonsága volna, melynek révén az egész test a másikra holmi ürességen keresztül (és bármi
másnak közbejötte nélkül) távolhatást gyakorolhatna – vagyis, ami az erőhatást egyiktől a
másikhoz közvetíthetné. Szemben ezzel az a bizonyos, hogy ama gravitációt egy állandóan és
törvényszerűen ható tényező kell hogy okozza. Mármost hogy ez a tényező anyagi-e
vagy sem: ki reményeit nem veszíté el, nem fog habozni igaz választ adni rá. Tudniillik, hogy
ez a tényező nem anyagi természetű. Ami a mi firmamentumunkat (égboltunkat) összebilincseli
– hogy legyen kies haza –, az az igazi gravitációk közül való, Isten
jóváhagyásával. Ám gondolkozhatunk másképp is. Ha valaki azt mondaná, hogy a szám és az
összeg – helyesen értvén a szót – éppen az, ami megszámlálható és összegszerűen mondható;
szemben ezzel a végtelen számtalanul sokat jelent, vagyis, mint mondani szokás,
megszámlálhatatlan és összegezhetetlen, ennélfogva tehát nem kellene a számnévvel illetni vagy
összegnek nevezni – nos, aki így beszél, helyesen beszél. De lépjünk mégis tovább. Aki a szám
és az összeg szavakat tágabb értelemben óhajtja venni, úgy, hogy ezekbe oly dolgokat is beleért,
melyek e szavak értelme szerint számtalanok és összegezhetetlenek, annak bizony meg kell
engedni az olyan ellentmondásos kifejezések használatát, mint amilyen a megszámlálhatatlan
szám vagy az összegezhetetlen összeg. És mégsem következnék ebből az e kifejezésekkel jelölt
dolgok képtelensége! Mindazonáltal, ha ily módon, akár másmilyen érveléssel bebizonyítottuk
a világegyetem végességét – lásd ide a Históriát is s azon belül e kies haza históriáját! –, akkor
ebből már valóban következik, hogy az anyag a külső részekből a középpontba zuhan, és ott
összetömörül. A zuhanó anyag azonban számos gömb alakú tömeggé szilárdulhatott, mint
amilyenek a bolygók is, s ezek vonzást gyakorolva egymásra, megváltoztathatták egymás
zuhanási irányát, minek folytán aztán nem a hatalmas központi testbe zuhantak, hanem amellé,
majd megkerülve azt – bejárva a mozgás ugyanazon fokozatait, mint amellyel érkeztek –
visszaszállnak, hasonlatosan ahhoz, ahogy az üstökösök kerülik meg a Napot. A Nap körüli
pályán végzett keringő mozgásra azonban – lássuk be – egyedül a
gravitáció révén nem tehettek szert. Hanem? Isten szándokában vagyunk. A mi gravitációnk ahhoz elégséges, hogy ne Őbelé hulljunk-zuhanjunk azonnali módon,
hanem magunk és egymás iránti békés erőnkből megmaradjunk Őkörülötte – ha Ő engedi. S bár
gondoljuk világunkat véges végtelennek, akár végtelen végesnek, reményeinkben végesen és
végtelenül is mindig otthon lehetünk, mert koszorúzta otthonunkban Isten tenyerén vagyunk.
Mindezek után természetes következésnek látszott, hogy Bartinai Bartina emelkedett
elégedettséggel merüljön el a kémiai teatrumokban (színházasdiakban).
Ezúttal azt vette bizonyosra, hogy sorsunk aranyához így férkőzhet még közelebb. Aranyunk
székhelyét a fejben találta meg, honnét a józan taktikáknak (cselekvést vezérlő elveknek) ki kell
indulniok, nem feledkezvén meg a szív még titkosabb rejtelmeiről. „Az embernek feje az égnek
kiábrázolója – írta szokásos módján a porba. – Így kell tekintenünk közönséges dolognak, hogy
az emberben négy éltető állat vagyon, a tűz, a levegőég, a víz, a föld, és mindezeknek
tulajdonságai, a melegség, a hidegség, a szárazság és nedvesség. Mindezek feltaláltatnak ott,
mivelhogy mi fejünk ezekből áll. Még nagyobb dolog azonban, hogy az égnek ékességét és az
Isten bölcsességének néminemű ábrázatját csak az ember fejében lehet megszemlélhetni.”
Túlmenően e fontolt szavakon és a kémiai teatrum nagy nyilvánosságnak
szánt bemutatóin, nem mulasztotta el örökségül hagyni a kuruc beavatás titkosan kezelendő vegytani menyegzőjét sem. Ez látszólag
egyszerű szertartásnak lenne vehető, ha nem volna a legbonyolultabb dolgok egyike: szív és fej
fajtalankodás nélküli házassága. Ez részesíthet bennünket abban a felvilágosításban, hogy
„mindent birtokolhatsz, amilyen lakóhelyet, amilyen alakot s amilyen feladatot kívánsz
magadnak. A többi létező természete korlátozott és az általam (mármint Isten által) előírt
törvények közé szorított. Te, akit nem kötnek korlátok, szabad akaratod szerint – amelynek
irányítására bíztunk téged – magad választhatod meg természeted korlátait.”
Becsvágyat borzoló szavak, melyek magányos elmélkedőnket készségesen vezették
át az emberi arányok stílustörténetének pusztai vizsgálatába. Ugyanis közben nagy idők
múltanak el, váltakozó szerencsétlenséggel. Hol jobban felöltözött volt a környülvaló kies haza,
hol kevésbé, hol kilógott a lába az öltönyből, hol lötyögött rajta. S épp ez lett az elmélkedés
egyik súlypontja: hogyan is vagyunk azokkal az arányokkal? Távol középkorból tetszett vissza
az Athoszhegyi festőkönyv bölcsessége a tanácsadásban. Ott már
található közlés afelől, hogy mennyivel legyen hosszabb a felöltözött alak a ruhátlannál –
tüzetesen: egy negyed egységet kell „hozzáadni” a drapériához (redőzethez), mi az egység
harmóniáját van hivatva növelni. Ami viszont már fontolt mérsékletre ösztönözheti a „gyarapító”
szándokokat. Ugyanígy figyelemre méltó, hogy ami egység, annak szépnek is kell lennie.
Márpedig ha a szépséget kizárólag annyi vezető szempont szerint ítéljük meg, ahány osztálya
van két szemünk tapasztalásának, csupán egy lehetőségnek jártunk a végére. Mert ugyanígy
ítélhetnénk a szépség felől az ő engesztelhetetlen viszonylagossága alapján is. Így például a távolság is vezethet szépségre, mert elleplezi a tökéletlenségeket és
szabálytalanságokat – és ugyanez vonatkozhat az eltúlzott közelségre is,
mert még hatásosabbá teszi a megvalósított finomságokat. Meglehet, hogy éppen ez a csoda
következik be a vegytani menyegző szertartása során? –, s tűnik a kies
haza olybá, mint igazolt remekmű? Bár akadnak más részletmegfontolandók is. Mit tekintsünk
középpontnak, amihez minden egyéb is önként viszonyulva kezesedik hozzá? A köldököt vagy
a lágyék vonalát? Hol helyezkedik el az egyik s hol a másik? Ím, ehhez kell a menyegző. Vannak elgondolások, melyek nagyvonalúan három egyenlő részre
osztanak mindent, és mindegyik rész a teljes egész egyharmincada – mondják. De ki tudhatja?
Ami bizton tudható, hogy mikor valami teljes egész körbeírhatóságáról elmélkedünk, nem
felejthetjük el, hogy a mikrokozmosz édes-isteni testvére a makrokozmosznak (kicsiny világ a
nagynak), s csak arra formádzhat. Miként – hogy tegyünk példát – még magának az emberi
testnek magossági, szélességi és mélységi viszonyai is összefüggésbe hozhatók Noé bárkájának
a méreteivel (300:50:30) – sőt még dicső eleink zenei hangközei is kezesen arányosodnak az
emberi testhez (teljes hossz: hossz mínusz fejhez = 9:8; törzs hossza: lábszárak hosszához = 4:3;
mellkas torokgödörtől köldökig: hashoz = 2:1). És csak ezután kérdezhetjük
magunktól, hogy élő láb-kar nélkül – melyekben ugyanaz az aestheticum (széptani érték)
csörgedez – részesülhet-e a kies haza avagy bármi más a szépség fiadzani képes nászában?
Ám rémlik azért rejtező megnyugovás is, hogy még a legfontosabb egyiptomi
műremeklések sem azért készültek, hogy bárki közönséges személy szemlélhesse kedvére – nem.
Sötétben, elérhetetlen sírokban, minden szemtől távol helyezték el őket.
Mi szívünk e sír – meglehet?
Ideje, hogy e helyen rövid terepleírást is megkíséreljünk.
Hol Paloz tava, Meg tó, Biri tó, Halasica tó, Sulyom tó, Füstös tó, Salista tava, Nagy
Kelőtze tava, Köldök tó, Pálé tava, Törgyén tó, Tartsa tó, Ingalló tóság, Bazsó tava, Ketskemlő
tava, Sehonnai tó, Rentz tavai, Denna tava, Hagyók tava tükröz ezüstösen –
hol a Nyirágy-fok, Dár folyó, Sebescsónak út, Potyi, Bikád, Füzes ér találkozik –
hol a Ló kút, Döglött kút, Zsidók kútja, Széles kút, Kesztőci kút, Belső kút, Külső kút,
Posta kút, Szarka kút, Betekintsi kút, Török kút, Beszédes Pál kuta poshad –
hol az Enyész, a Háromas Gyékényes mocsarasodik –
hol a Benke lapja, Kispál laposa aszik –
hol Mikla, Ürge, Bika, Vaska, Bolygó, Macsola, Sinnyó, Hernya, Langhát, Vötröcz,
Babin, Hátics, Csöngő, Borjashátika, Gyertyános, Sovány a hátát fölvetve domborodik –
hol Cselő gyűr, Befente gyűr, Sumus gyűr, Csipkés gyűr, Ele gyűr, Tálas gyűr görbén
a magasból a lapályba zuhan –
hol a Mozsolya, a Bíbic, a Túzok, a Belátó, a Sina, a Strázsa, a Józan, a Görög,
a Peres, az Árki, a Janka, a Gubac, a Havati, a Klastrom, a Csencsevári magasba kapaszkodik
és mered –
ott helyén való keresni Bartinai Bartina tüskekalyibáját.
Másfelől rend van itt, harmóniában a természet bölcs ügyetlenségeivel. És az
adottságok kihívásaival. Télen például a szar fűt, s ebben százados emlékek járnak vissza. A
magányos kémlelő szilárd az elhivatottságában, mint a döngölt fal. Sőt
– a bűvölő természetközel, mit elmélkedései színteréül kijelölt, olykor még a kies haza gondja
fölé is emelni képes őt: belátni abba a még nagyobb Műhelybe, hol már mindenek gondja egy
kenyérre kenetik.
De pillantsunk ki előbb két tüske között a végtelen tájra.
Délibáb fakasztotta vizek partjain mérhetetlen ménesek táncos kedvvel figurázzák a
kifinomult bécsi–spanyol iskolát. Ah, Hochschule (magasiskola)! Köd úszik, mely világít, mint
a nap. Bagaria hajlik, mint illatos két kacsó az öncombja résibe. Ah, elvesztem! – hallik –, a kéj
oly nedv-negéd! És nádasokat perzsel a tűz, mint a szenvedély. Az őstenyészet záporozva veti
éjszakába a zsarátját, már csak ilyen errefelé a mindközönséges ünnep. A meglét és maradás
szótalan kis ünnepecskéi. Üregi nyulak szanaszét, torzsba öregedett egykor hajlékony zsenge
szálak, mint árva leányok szűzen maradt bokrétája. Másutt a varangyok rendi, holt posványok
iszapjában mogorva, nehezen mozgó teknőcök, akár a hajdani harczkocsik zanzányi unokái.
Mélán várorom döf szurokéjbe, amott. Gazdája, az úr, éber és álomtalan, lelki pillantása előtt
metszetéles a tennivalók garmadája, a jövő és múlt térképe; csupán a jelent nem vizsgálhatja,
sötét van. Eperfás utak mély alagútjaiban egyszerűbb ajkak próbálnak pilácsot gyújtani:
„Vigyázó! meddig tart még az éjszaka, meddig még az éj?” És az alagút másik végéről
visszhangzik az edomita válasz: „Eljön a reggel, de még éjszaka van, ha kérdezni akartok, jertek
el újból!” És meggyújtatik az ezerötszázhuszonhat emlék-gyertya a paloták termiben, hun válaszul, hun vigasztalásul. Majd vásár
napja lévén, benépesülnek a terek-mezőségek marhákkal, sertésekkel, birkákkal, kecskékkel,
metszett szárnyú szárnyasokkal – lovakkal! –, és megindulnak délről észak iránt, napkeletről
napnyugotnak, nagy áldó ostor karikája kereng a porfelleges menet fölött, a hordók
meghasasodnak, és selymes asszonyi ágyékszőrből fonják a vevőcsalogatót; kik közül némelyek
olyan németséggel beszélnek, mit csupán egy görögzsidó ért meg, aki kunsági pásztorokkal
alkuszik örményül, mely pásztorok viszont török szavakat kevernek a magyarba, hogy a cseh
vásárbíró legényét megtévesszék: nem elhajtott marhákról, sertésekről, birkákról, kecskékről,
metszett szárnyú szárnyasokról – lovakról! – van szó. És reng a búzatábla. Kergeti a szél a
boszorkánykereket. Csíkászok járják a tocsogót. Gálánt idetévedt külföldiek csodálják, hogy még
isten-nem-látott helyen is fák édesnemes gyümölcsöt teremnek, kiknek termése mindenkié – s
az ok csudás: ki vadba nemeset olt bármi helyen, legalább mindig emlékeznek róla, ha vesznek
a fájáról, mert nem magának oltotta volt. Mindezt ellentettképpen gondolja a vadász, nézvést
a szabadság négylábú bitorlóinak eljövendő sorsát. Tíz-tizenkét puska mindég akad fölszurkálva,
mint áspafák a gerendába, s nélküle, puska nélkül nem megy sehová. Ha más nem, elül töltős
revolver a nadrágszíjba dugva; avagy – bokor mögül lesvén a vadat – baltáját vágja bele, nem
akármilyen, hosszú nyelűt, mert az adja meg az erejét. Avagy a tőr, a disznófogó, a
vadtölgyfatuskó, középütt kivájva, kétoldalt peremezve, nyílását somfa doronggal befedve, mire
ha disznó rálép, perem alá szorul, lába fogva rögtön, visíthat éjszakán át; majd fejszét kap fejébe.
És a hurok! ahogy keccsel kikapcsolódik az eleven fa, és fölnyújtózik, fölemeli kiszemelt táncos
párját, nyakát kapva el vagy derekát, hogy elevenen lődörögjön körül vagy csupán függjön, mert
lába nem érhet földet. Vagy télidőn, mikor pöngő jégben mennek le bukva a halfiak melegjó
fészkéhez családrobbantani, vastagon bekenve előbb magukat fóka-zsírral, hogy ne csípje
bőrüket a jég-víz, miközben a parton az öregek rakják a tüzet karikára, mint a gunyhót, majd
különböző helyeken meggyújtván égetik a rőzsét, hogy a gavalléros hős, ki a vízbe lebukott,
beállhasson a közepibe melengetni vékonyát… Ó! Itt csak az eshet meg, ami megesik. Kinek
hogyan lehetnél szolgája, hogy rab kedvtelésidnek szabadon örvendezhess tágaska kalodádon
bévül! Mivelhogy ily óhaj-panaszok is. Elpenegők. Így filozofice a pillanat éppen érett, hogy
mélyebb belátások is megvilágosodjanak.
Tán ezt sejtvén meg, ekkoriban vetődik a tüskekalyiba színterére a város kapuján
kicsapott hét kurvák egyike, az egy maradék.
Éjidőn esik az érkezés, a hold permetez.
Ez a rongyolt szép kurva nem öregedett semmit, csakugyan!
Sörény haja derekát csapja, feslett szilvaszáján a nyál, mint a méz. Még csippentett
cipő is van rajta, ferde sarkú, igaz – az utak nem rövidíthetők, ha a cél bizonytalan –, lábközében
fekete por, mint messzeségekből hozott kenőcs. Tépett szoknyája alatt pőreség, alkalmatos havi
kötőjét éppen hogy eldobta, lévén ez okból termékeny, mint legjobb pillanataiban. A szó igazi
értelmében emlős állat ő. Nedvek dús televénye. Hivatott vándorként
rokkan le a kalyiba előtt. Lábát úgy veti szét a harmatvesztett fűben, mint akit fordítva szegeznek
föl a tövises keresztre. Emlői duzzadt zsákként omlanak kétoldalt. Bimbója veresre döngölt –
csepp vakondok duzzadmányokkal megszórt – szép udvar közepén mered, mint növendék
kukoricators. Fekszik, és nézi a csillagos eget. Ő megérkezett. A combok kárpátos vonulata között csilló melegséggel domborítja magát a nyílani kész szemérem
ajakak csuszamlással teli kútbéli kávája, mintha vödörből a fölös már oda is csöppent volna,
halványezüstösen rezegtetve fény-nedves pillantását a holdsütésben.
Bartinai Bartina mintha várta volna e megszentelt sorsú lotyó
jövevényt. E sok idők tanúját. Tenni mégis csak annyit tett, hogy szemével-kezével minden
halmot, minden csalitot, minden mezőséget, minden szurdokot bejárt. Elöl és hátul. Mindezt
pedig nem azért, mintha reményvesztett lett volna, csupán bölcs már, mint a hajdani idai vajda, túl legénykorán, megülve a hosszú szárú pipa mellett a szederfa alatt.
Ám mégsem volt ez élvezkedés nélkül való.
Míg jártatta kezét, a szent lotyó olyan sikongással dobálta magát, hogy zenekarral
fölért. Még a belek alagútjaiból is kiengedte a bombardont. Száján madarak röppentek ki.
Bimbóján pásztortüzek szikráztak. Szemérem ajkairól bárányos felhők szállottak. Hóna aljában
megrekedt lidércek világítottak. Köldökéből kihajtott a tulipánt. Hasa aranyost virágzott, mint
némely folyó. Válla gödrében megült az illatos veríték. Haja sörénye szálanként ágaskodott, mint
pusztai tűzkor a füvek. Szeme csukódott, nyílt, akár a tavaszi szélre bízott záratlan ajtó. Talpából
kinőtt a gyökér.
Bartinai Bartina, noha maga is fölgerjedt, és tudván felejtette ott csitító ujját a
szemérem ajkakon, hogy ha szólnának is, ezúttal elégedjenek meg a maguk szavával – neki más
szava van. Vagyis feledve volt a vegytani menyegző. Okkal. Ekkor látta
ugyanis elérkezettnek az időt, hogy fölül emelkedjék, s a szent lotyót is
hozzásegítse bepillantani abba a még nagyobb Műhelybe, hol mindenek gondja egy kenyérre
kenetik.
– Nos, figyelj! – szólt így, mikor már higgadva ültek a tüskekalyiba előtt, felváltva
rágva ugyanazt a pipaszárat, és szívták, mintha égne. – Szép, hogy itt vagy, mivelhogy magad
is szép vagy, másképp nem is lehet. Tudnod kell azonban, hogy a tudományokat sem
mellőzhetjük, melyek minden földi hívságot kellő távlatba helyeznek. E távlat a mi menedékünk
balek napjainkban, nemes fölényünk meghitt oázisa. Tehetünk hát úgy most, hogy legyen ez
időszerű. Micsoda vérzivatarok! Esendő sárkányfog, szúette tört vonók, zuhanó kiáltások szerte.
A bölcs megül. Tudván tud. Lapoz és adatik neki. Elnézően mosolyog a bambaságig hevült
csörtetőn. Emberfog, vetemény? Hiszen éppen ez az! Ez a zománcos csontdarab meglehetősen
szívós, tán a legszívósabb – de meddig? Figyelsz? – az ember légy és bogár! Gondolj a halál rovarvilágára! Hajnalig itt ülsz most, ha
a feneked kivásik is – s akkor majd közösen szemléljük a rajzó regimenteket, ahogy takarítják
a hulladékot, hogy ismét visszaadják a kör-forgásnak. Világos? Gondolj azonban arra is, amit
most nem látunk, se napkelte után – ami odalent történik folyvást, a
véglakunkban! A sír, hol korok süllyednek el! A bölcs lapoz és tudván tud. Avagy a
bebalzsamozás? Nevetség! Aszaltatni füstön, Nagy Közös Halottas Házunkban, mi históriásan
megvolt? Fakéregből és háncsból fonni bábot, erre ültetni a fejet, és kitenni netán egy arannyal
bevont tüskekalyiba elé? Hívság. A tudomány segít. Segít látni a dicső bomlást, elváltozást, a
szétesést. A testvériséget állat, növény, föld, gáz, víz, levegő között. Ó! E kis földnek göröngye
nincs, mi ne volna holtabban élő, mint a szomszédja. Nézd a milliárdnyi aranyzöld, acélkék,
ezüstös vagy hófehér apró kis repülőket – hogy zsonganak majd! Szorgos, kijelölt
munkaszolgálatosok: teszik a holtat élővé, téged engemmé, engem tégeddé. Ám vegyük újra csak
az alanti rendeket, kik látatlan fáradnak. Már ahogy fekszel a ravatalon,
már ott akad légy, ki rád rakja petéjét. Öt légyfajta áll készenlétben erre, kétféle bogár –
figyelsz? –, két Tysannura-faj, viszont a százlábúak közül csak az egyik
rend vállalkozik ilyen munkára. Annál inkább a kék dongó! A Phora légy pedig el sem hagyja a gödröt, örökös lakást ott vesz ki. Hasonlóképp a Rhisophagus parallelicollis, ez a rozsdavörös, aki még a fémkoporsóba is
beügyeskedi magát. Ha pedig neki sem sikerül, légyálcák fogyasztják el a húst. Aztán a kisegítő
csapatok, a kockás húslégy, a szalonnabogár, a Silpha, ki az igazi
temetőbogár. Vagy a kis szőrrágók, ők a hajzatot, a finomabb bőröket kedvelik. És így tart ez
két esztendeig, akkor szétszóródik a csendes társaság, kik nyáron mindig serényebben dolgoznak,
mint télen, és – hinnéd-e? – a halk lakmározás éjjelre mindig szünetel: akárha ünnep volna. Tán
mert eközben az Alkotó pihen? Ki tudja.
Így vette szava végét Bartinai Bartina.
Aztán a hold is leáldozott, és a sötét befonta őket.
Persze, kérdés, hogy miként sodorható tovább ezek után az elmélkedés fonala.
Mily értelemmel folytatható a kémlelés?
Mire nézvést?
Ily kilátóról már nem áttekinthető a következés –
a Lyuk Feketéje?
vagy a Fényesség Megnyílt Szája?
Utóbbi tűnhet úgy, hogy valós.
Másfelől az is tényvaló, hogy Bartinai Bartina is megfáradott. E különösképp kísértő
éjszakán elaluvék a szent lotyó mellett, kezét nyugtatva a kies kút káváján. Csecsszopó szája is
megkereste a maga helyét. Mondhatni róla, hogy álomittasan aludt. Gyermek módjára aggként.
Behúzott süvege alatt észre sem vette, hogy lotyóját kétszer is elszerették tőle a Hosszú Éjszakán
–
szó szerint elszerették a szent lotyót –
újdondi módon kiagyalt perversióval (természet ellenesen) megtizedelték,
megszaggatták, tépték, lőtték ott is, hol nem várta, végig hurcolták idegen ágyakon, belökték
ismeretlen otthonokba, ráfeszítették mások keresztjére, szerelem nedvét beleöntötték mások
poharába – s mi főbb, mély álma okából nem láthatta, hogy lotyója (csukott szemmel, igaz) még
ezenközben is oly kéj-sikongásokkal dobálta magát, mi zenekarral fölért.
És közben zajlottak a telek és nyarak, a tavaszok és őszök: a mindig páratlan
számmal jelzett Idő.
Végül arra ébredt, hogy ághegyen áll a nap.
Nézett ásítva körül, s akkor látta, hogy lotyója akkorára zsugorodott mellette, mint a
fekete katicabogár.
Ez úgy megrendítette, mint semmi még.
Vigyázva szemhéjára tette lotyóját, avval együtt lehunyta szemét, majd ez világot
megáldotta, és maga fátumára elment-feledve aggódást, fáradságot, elmélkedést, álmot, miben
élete telt.
Vagy csupán Phoenix alakoskodása ez is?
Újabb bűvös vegytani menyegző?