Anno

Nehéz elképzelnünk Budát 1698. október huszonhatodikán este kilenc óra felé (tizenkét évvel azután, hogy a törököt végre sikerült kiverni az ország fővárosából) – de azért bizonyos részletek elég jól rögzíthetők. Gondoljunk Kumria rác apácára. Ez a se szép, se csúnya teremtés egy szétdúlt jégverem mellé kuporodik le bedagadt szemmel, nem messze Szolimán császár kedvenc pihenőhelyétől, a meleg vizű Velibey fürdőtől, és görcsös erőlködéssel nyög, az öklét egyre mélyebbre dugja a szájába. A jégverem környéke cserbenhagyott csatatér. Indokolatlan földtúrások, árkok, parázsló szemét, trágyába taposott dzsámi imaszőnyeg, egy mésszel leöntött, megcsonkított dzsidás (itt rekedt lombardiai szökevény, a várost fölszabadító Lotharingiai Károly zsoldosai közül). S valami nem szűnő rágcsálás, nyüsszögés. Patkányok. A nádtörmelékes jégverembe gőzölgő víz csurog, a Velibey fürdő kénes gyógyvize. Mindez a szokottnál élesebb most, pedig sötét van, senki nem látja. Bocatius kassai polgármester szerint (aki a rózsakeresztes mozgalommal is tartja a kapcsolatot) egy látvány adott esetben annyira erős tud lenni, hogy többé nem is mozdítható el. Gondoljunk Kumria rác apácára. Látnunk kell a kékesfekete darócból készült bő szoknya-köpenyt, ami majdnem bokáig ér; a dzsidaszigonyból kikalapált vaskeresztet a mellén; a szurkozott ladikkötelet a dereka körül; lábán a kenderkócba csavart ormótlan fapapucsot. Máshonnan tudjuk, hogy pontosan ilyen papucsot hordanak azok a lelkes hadikurvák is, akik néhány évvel előbb még a törökbarát Thököly rongyos kurucai közé sodródnak, s a felkelés zászlaja alatt végzik a munkájukat, eltökélt gyűlölettel a császáriak iránt. Mikor a felkelés leverése után a kurucok többsége a császáriakhoz pártol, és ott harcol vitézül, lelkesen oda is követik őket, hogy változatlanul az igaz ügyért tehessék szét a lábukat; csak most a törökgyűlölet a döntő. Kumria azok közé tartozik, akik nem értik pontosan, hogy az ilyesmi mért természetes. Sőt nem is tudja követni az érveket, ha azokhoz rögtön egy másik tapad. Jobban szeretné, ha mindegyik gondolat megállna, akár napokra is, és egyedül világítana, mint egy csillag. De ez nagyon ritka. Így a fapapucsnak sincs különösebb jelentősége, egyszerű véletlen segítette hozzá gyerekkorában. A lábbeli eredeti tulajdonosa Hayvas Anna Mária örmény gyermekelemésztő. A városbíró Neander János Beatus két éjszakát tölt kettesben a fiatal leányanyával, hogy megpróbálja rávenni, térjen át katolikus hitre. De nem jut eredményre. Hayvas olyan németséggel beszél, amit esetleg egy görög-zsidó mészáros ért meg, aki kunsági pásztorokkal alkuszik örményül, akik viszont török szavakat kevernek a magyarba, hogy Constanzot, a cseh vásárbíró legényét megtévesszék: nem elhajtott marhákról van szó. A rábeszélés során még az sem derül ki világosan, hogy Hayvas vajon nem katolikus-e, aki csak azért szidalmazza a pápát, mert nem segített neki, hogy a déli városkapun még időben megszökjön. Először hegedűvel fényesítik meg: nyakát és a két csuklóját fogják össze vassal, mintha tényleg hegedülne. Erre három napot szánnak a piactéren, ott láncolják hozzá egy kőoszlophoz, melyen még olvasható a török felírás. A harmadik nap két tanú jelentkezik a városbírónál, hogy az elmúlt éjszaka megszólalt a hegedű Hayvas Annán, és gúnyosan egy szent éneket nyiszogtatott. A bírák erre úgy változtatják meg az ítéletet, hogy akasztás után, a bitófával együtt, el is kell égetni Hayvast. Kumria teljesen tudatlanul téved aznap a piacra. A délelőttöt a vár egyik szétlőtt kápolnájában tölti, és a kőtörmelék alól színes üvegdarabokat gyűjt kupacba. Amikor a térre ér, Hayvas éppen arra vár, hogy fahasábokkal is körberakják a bitófát. Amennyire lehet, megpróbál a közelébe férkőzni. Előbb négykézlábra ereszkedik, aztán hasra, majd az arcát csapkodja a földhöz, amíg vérezni nem kezd. Hayvas akkor vágja a fejéhez a fapapucsát, és eszelős dühvel köpköd: „Kis török szar! Rác fattyú! Menj, nyald ki a kurucok! Hurenwachter Hundstoff! Enyém kislány kaptam Szent Sebestyén! Ő vitte magával!” Kicsit késve, közel száz év múlva kerül rá sor, hogy a jégverem helyén a budai tanács valóban egy Szent Sebestyén-szobrot állíttat föl, az ismeretlen származású félvak kőfaragómester, Timoteus Lukács alkotását. A szobor nagy sikert arat. Az ünnepségen megjelennek a céhek veteránjai, Koll Miklós vezetésével a pesti háztulajdonosok küldöttsége, Mednyánszky Pál kancelláriai tanácsos, Gianone olasz stukkátor, a prágai Kovenné Eleonora Margit budai bába, Kreuzer Domokos osztrák Domokos-rendi megbízott, a horvát Vatula János Jakab harmincadhivatali ellenőr, Wodar Sztoján vízhordó, Bacharach komáromi zsidó kereskedő, Vicsay Istók bigámus, Tamás páter vízivárosi vikárius, Szabó Mihók egyszerű foglalkozás nélküli magyar, Diamanti, a görög, Felsárosy Kis Pál feljelentő, Gelka, az ortodox rác, a francia Gerardin Mihály János tabáni kirurgus és halottkém, Elias S. Henrico lombardiai karmelita, a sváb Leisterné Susanna Cathrina (a szintén sváb Holtzmann Konrád budai hóhér özvegye), Molitor, az oláh gyermekbarát sarlatán, Kovács István cigánybíró, Kartigám, kikeresztelkedett török lány és még számosan mások. Java részük már nem közvetlenül van jelen az ünnepségen, csupán a gyermekeik és unokáik révén, de azért így is biztosan fel lehet ismerni őket. És valamennyien izzadnak a májusi napsütésben. Az eget csapatostul lepik el a sirályok, s helyenként úgy összepréselődnek, mint egy összegyúrt felhő, amiből nem lehet többé sirályként kirepülni. Valószínű, hogy Kumriának tetszene ez a kép, ha éppen nem volna távol. Még nem egészen nyolcéves, amikor Buda ostroma megkezdődik; és már ő sem annyira szűz, mint egy évvel korábban, mikor a szomszédjuk, az orgazda Sib Gezi a hüvelykujjával próbálja ki, hogy mennyire tud tágulni a nyílása. Kumria nem emlékszik, hogy mennyire, csak arra, hogy a levegőt fulladásig árasztja el az orgonaillat, s a várból lehallatszik a janicsárok éneke. Most lemezvékony fények látszanak a Dunán; de változatlanul bizonytalan, hogy örülni lehet-e ezeknek a fényeknek. A parti nádasok még mindig tele vannak hullákkal, s valószínűleg a halászok fizetik le Linzer Benedek strázsamestert, hogy ne siettesse a jó etetőhelyek eltakarítását. Harpprecht Ferdinánd Christoph brandenburgi tiszt szintén a nádasban fekszik, akit még Havelbergben, Potsdamtól nyolcvankét kilométerre neveznek ki kapitánnyá. Erre a napra a felesége és kislánya is odautazik, hogy átadjanak neki egy nyestszőrrel bevont ezüstkeresztet, mielőtt továbbindul a csapatával. A keresztet Milinkó Attila zombori hajóvontató vágja le Harpprecht nyakáról, de nem sejti, hogy ezüstből van, s részegen azzal vadít egy kutyát a váci pálinkásházban, hogy a nyestszőrt az orrához nyomkodja. A kutya végül kikapja a kezéből, elrohan, s mikor botokkal kezdik üldözni, beveti magát a part menti nádasba. Kumria szeretne valami imádságot kitalálni, de úgy érzi, hogy se rácul, se magyarul nem jutnak eszébe a szavak. S mintha az öklét se tudná kihúzni a szájából, annyira beleszorult. Arra gondol, hogy biztos ez a némaság lesz a büntetése a boldogságért, amit bűnnel szerzett; s a másik kezét rászorítja a domborodó hasára. Közben tovább is verejtékezve nyög, és meredten figyel egy patkányt, amelyik a parázsló szemét mellett melegszik. A degeszre hízott állat annyira közönyös, hogy még akkor se mozdul meg, amikor a húsát pörköli a parázs. Kumria kötelességének érzi, hogy figyelmeztesse, de csak annyi ereje van, hogy egy követ odadobjon. A patkány lomhán továbbcammog, és úgy néz vissza, mintha ok nélkül tartanák ostobának. Meg se nyalja az oldalán cakkosra égett sebet. Tíz óra felé kicsit fölerősödik a szél, s csak elmosódva hallatszik idáig, hogy a Velibey fürdő rézkupoláján néhány varjú veri csőrével a csillagok fénypontjait. A délután négykor kezdődő ünnepségen több beszéd is elhangzik a betemetett jégveremnél; köztük egy lázas és gyújtó hatású elogium Szent Sebestyén mártírhaláláról. A III. században élt pretoriánus testőrszázadost (a császár elit testőrségének a tagját) sertésürülékkel bemocskolt fához kötözik, és így nyilazzák halálra. Azóta a lövészek védőszentje. A kegyeletnek ezt a sajátos formáját használja fel beszédében Jacob le Deux, fiatal francia dominikánus, aki két éve tartózkodik Magyarországon. Egy alkalommal állítólag együtt látják a pesti Kemnitzer kávéház előtt Aquillini bécsi polgárral, aki a titkosrendőrség nyilvántartása szerint a párizsi forradalom szélsőradikális szárnyának, a jakobinusok ügynöke. Jacob le Deux azt fejtegeti németül, hogy bár az irgalomtól nem vagyunk megfosztva, mégis arra vagyunk ítélve, hogy az íjat is éberen feszítsük; ugyanis ez az egyetlen lehetőség, hogy az igazi bűnösöket is nyílvessző járhassa át, ne csak azokat, akik ezt példamutató bátorsággal tudják vállalni a hitükért. A beszéd elsősorban a Budai Lövészegylet tagjai között arat osztatlan sikert; s utána még igazoltabbnak érzik a „jogukat”, hogy Szent Sebestyén az ő védőszentjük legyen. A kirendelt feljelentők (mint ifjabb Felsárosy Kis Pál vagy I. Z., a névtelenül is közismert „legalázatosabb denuncziáns”) jelentésükben úgy értékelik az elogiumot, hogy Jacob le Deux „kétértelmű rést igyekezett hagyni ama czéltáblán, melyen egyformán ott találjuk a forradalmi métely és a józan rend czél-ábraképeit, noha nem közömbös, hogy az íjat tartó kéz melyiket előnyösíti”. Mikor az ostrom után Kumria először téved be a szétlőtt kápolnába, hatalmas janicsárbugyogó van rajta. Olyan nagy, hogy a nyakánál kell összefogni szíjjal, és a bokájáig leér, s a karját csak a leffegő hasítékon tudja kidugni, ami cserzett kemény a sokéves vizelettől. A vézna gyerektestből így alig látszik valami, sőt olyan inkább, mintha valami csoda révén már most terhes volna. De Kumria mindezzel együtt boldog. Néha sikerül odaképzelnie egy színes üvegre a nadrág tulajdonosát, a sebesült törököt, aki maga könyörög a szomszéd Sib Gezinek, hogy a bugyogót rángassa le róla, és adjon cserébe egy csöbör vizet – Kumria ugyanis ezt a változatát ismeri a történetnek. Már órák óta ott ül a romok között, amikor váratlanul egy fekete köpenyes férfi jelenik meg, két zöld köpenyes szolgával. Az idegen Tollius Jakab utrechti egyetemi tanár, aki évek óta tanulmányozza Európa bányáit és vízmosásait, hogy a bölcsek kövét megtalálja; és Bocatius biztatására határozza el, hogy a felszabadított Budát is megtekinti. „Találni fog ott Méltóságod sok jövendő évekre is érvényes tetemeket és csontokat, amikből – úgy reméljük – a mi rosicruciani alchémiánk lesz hivatva összefőzhetni egykor a nagy Destillatiót, ami Rosszon és Jón egyformán túl vagyon, mivel mind a kettőnél több. S amivel mind magasabb rendű igazságot fogunk biztosíthatni” – írja a kassai polgármester Utrechtbe. Kumria ijedtében a félig épen maradt oltárlépcső mögé húzódik, és annyira nem moccan, hogy percekig nem veszik észre. Tollius botja végén azonban olyan erősen csillog egy zöld kristálygömb, hogy a lépcső mögül is ki lehet venni a domború tükörképet: mintha a gömbbe pontosan bele volna rajzolva a beszakadt mennyezet, az égből egy darab, csak egészen kicsire összesajtolva. Kumria pedig nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy közelről is bele ne nézzen a gömbbe. De ahogy ügyetlenül előreugrik a rejtekhelyéről, megbotlik a lépcsőn, és merev rongybábuként odavágódik a három férfi elé, tenyerén egy hatalmas vágással. S ijedtében még görcsösebben szorítja markába a színes mozaikcsempét, amibe beletenyerelt. Tolliust meglepi az attrakció, de nem veszti el a lélekjelenlétét. A gyerek véres tenyerére lisztfinom port szór egy szelencéből, és nagyítóval a színes üveget kezdi vizsgálni. Nagyjában ez az utolsó kép, amire Kumria világosan emlékszik; rövid időre elveszti az eszméletét, s inkább csak rémlik neki, hogy a férfi papírba csomagolja az üvegdarabot, ráír valamit, és a zsebébe süllyeszti. Mire föleszmél, már újra egyedül van a kápolnában. Későbbi értesülések szerint Tollius janzenista ipari kém, aki az amszterdami letéti és átruházási bank megbízásából látogatja Európa bányáit. De Kumria így is hálás neki; nélküle biztos nem jutott volna eszébe, hogy a romváros törmelékei alól éppen ő gyűjtse kupacokba a színes üvegeket. Gondoljunk Kumria rác apácára…