Térkép Aliscáról

Úgy lehetne elképzelni, ahogy a valóságban is volt – a keselyűsi gátőrháztól eperfás út vezet a szekszárdi templomtérig (tizenegy kilométer), s ha már ott vagyunk, meg is érkezünk Aliscába, amit még a rómaiak alapítanak, s csak később lesz Szegzárd a neve – rejtély, hogy miért. Persze, az se világos, hogy miért Aliscát találják a legalkalmasabb névnek a rómaiak. Mégis, ez lehet a legotthonosabb név azoknak, akik akkoriban születnek a Bartinában, Kis-Bödőben, Lisztesben, kint a Remetén vagy a Baktában vagy a Kálvária-domb alatt. A Kopasz-hegy azonban már akkor se hasonlítható máshoz. Inkább farkasok tanyája sokáig, míg rá nem jönnek, hogy a nyíl gyorsabb, mint ők, s akkor elköltöznek más erdőkbe, ahol kevesebb az ösvény; aztán onnét is továbbvándorolnak, mikor rájönnek, hogy a golyó még gyorsabb, mint a nyíl. A rómaiak a Kopasz-hegy csúcsán gyújtják meg a messze világító jelzőtüzeket. Az észak–déli hadiúton, amely a mai templomtéren vezet keresztül, rézpikkelyes lovak húzzák a harckocsikat, a tankokból később itt fogy ki a gázolaj, itt gyújtják meg a zsákmányt, ha hirtelen menekülni kell, itt eszik meg a saját lovaikat, ha éppen nincs más. S közben mindvégig süt a nap, és felkel a hold, ahogy azóta is. Ezt jó észben tartani, ha az ember a templomtérről elindul a Kopasz-hegy felé, felkapaszkodik a Bati-keresztig, a gerincen balra fordul, és lőtávolból szemügyre veszi a csatári síkságot. A véres ütközeteknek már nincs nyoma, bár a Porkoláb-völgyben a víz még mindig csontokat mos ki, csupán megkülönböztetni nem lehet őket egymástól. Azóta főképp rókák kölykeznek errefelé, s csak télen, mikor a hó eltorlaszolja a völgyeket és szurdikokat, s a présházakban tűz ég, csak akkor lehet az ablak alatt elügető ködkutyákat újra összetéveszteni a farkasokkal. Ha Fekete hegypásztor élne még, ő biztos többet tudna a részletekről, de már több mint negyven éve nem mutatkozik, így azzal kell megelégednünk, amit nélküle is tudni lehet. Ha Alisca városkapujából keletre fordulunk, a Duna felé, ahol még nincs gátőrház és eperfás út, csak nádasok, fekete nyárfás szigetek, a folyó áthatolhatatlan árterülete – egy keskeny földnyelvet követhetünk, amit a későbbi sárközi halászok emelnek, hogy a vizet elrekesszék, s a halakat befogják. Innét pedig már nincs messze az útkaparóház, ahonnét pár lépés a paradicsom-pusztai téglaszárító. Nem nevezetes hely, de annyi mégis eszünkbe juthat, hogy Podrács, a felsőiregi betyár, többhetes bujkálás után itt pihen néhány napig, s mert túlságosan unja magát, vályogból egy csikót tapaszt össze, s rátűz egy cédulát, hogy idáig ezen lovagolt, de most már gyalog folytatja az útját, mint a többi szegény, hiszen ő is az. A csikót még sokáig őrzik a községházán, később a városházán, még később a vármegyeházán, de mire a városi múzeum fölépül, elporlad. Azóta sincs lovas szobor Szekszárdon; s ami meg Alisca főterén állhatna (valamelyik császáré) – arról még ennyit se tudunk. IV. Béla királyról (véletlenül) már valamivel többet. Az egyik hadiútján erre vonult át a csapataival – akiket hamarosan a mongolok öldösnek le, de ezt még nem tudják most –, s a király az apátság épületében száll meg, és megdicséri a friss forrásvizet, amely azóta kiapadt, a helyére sem emlékszünk. Csak Káldi, a másik csősz esküszik rá, hogy a Vár közben lehetne ez a forrás, ha a víz csakugyan fölfakadna. Most jegelt halakkal van tele a keskeny köz, ahová csak délben egy és kettő között süt be a nap. Ennyi forróság azonban kevés, hogy a nyálkás jégmáz leolvadjon a harcsákról, sügérekről; csak a piacoló halászok izzadnak, és fönt hasalnak a gyékénnyel letakart szekereken. S közben ide is áthallatszik a Rendás-műhelyből a szaggatott motorzúgás. Ezerkilencszázharmincnégy augusztusában itt szednek szét apró darabokra egy kiöregedett, piros Alfa Romeót. Rendás úr éjszaka újra visszamegy a műhelybe, s az udvaron újra számba veszi a ponyvával letakart alkatrészeket. Ezek az éjszakai szemlék hozzátartoznak Rendás úrhoz, s nem lehet véletlen, hogy még Pestről is érkeznek hozzá a beteg Fordok és Mercedesek. A műhely hátsó udvara különben fontos ártéri kompkikötő a maga idejében, pontosan nem tudni, mikor; de ha a Dunán emelkedik a víz, a talajvíz itt is azonnal feltör. Így az is bizonyos, hogy ez a hely már kívül esik az egykori városkapun. Alisca lakói Lombardiából települnek ide, így az árvíz s az árterület nekik se szokatlan látvány, a Pó azóta is kiönt évenként, elúsztatja a barmokat, azelőtt a faragott járomfákat is, s a menyasszonyok fémtükreire ott is csak rászárad az agyag, mikor a víz partra dobja őket. A Csörge-tótól északra pár éve szintén találnak néhány ilyen tükröt, de az utolsó, nagy háború miatt abbamarad az ásatás; pedig ahonnét egy tükör előkerül, ott biztos több is hever. Perczel úr, a múzeum portása azonban nem nyugtalan; s még tetszik is neki a gondolat, hogy a föld tele van ilyen tükrökkel, és őrzik a menyasszony arcát. Mi egy másfajta tükörre emlékszünk a Harangi-féle cukrászdából; s ezt a következőképpen lehetne szavakkal leírni (ami egyébként úgyis reménytelen) – azt a keskeny ajtót, például, ahonnét a habos tortát az ovális ezüsttálcán kihozzák. Ezt az ajtót nemcsak egy példányban lehet látni, hanem legalább tíz változatban, aszerint hogy éppen hol ül az ember, s milyen szögből pillant fel a bolthajtásos mennyezetre, amelyet zöldeskék tükörsor borít. Vagyis egyszerre tíz ajtón tíz habos torta tíz ezüsttálcán közeledik az asztalhoz, ha az ember nem feledkezik meg a mennyezetről. Az ilyesmi azonban csak mellékes csoda, ami átmenetileg tartozik hozzá egy város múltjához és jövőjéhez. (A jelenről nem is beszélünk, hiszen ki tudja, hogy éppen most mi történik?) Fontosabb lehetne megemlíteni annak az ezernyolcszázhétben kidőlt diófának a maradék fél törzsét, melyet az erre vándorló céhlegények – emlékezésül, hogy erre jártak – nagy fejű szögekkel vernek tele. S a fából utóbb már nem is látszik semmi, a szögfejek úgy elborítják. Zelenka matematikatanár úr egy alkalommal megszámoltatja a diákjaival a szögeket, de nincs kettő, aki ugyanarra az eredményre jutna. Később bonyolult számításokat végeznek a matekórán, hogy mi a valószínűsége a Szekszárdon megfordult céhlegények számának, ha a különböző számolási eredményeket összehasonlítják; majd ugyanezeket a műveleteket a következő év diákjai is elvégzik. Figyelemre méltó, hogy soha nem jön ki ugyanaz az eredmény, hanem mindig más. Aztán egy téli reggel Zelenka tanár úr is meghal, és végső akarata szerint a céhlegények fáját is melléje szándékoznak temetni, miután előbb-utóbb úgyis ki kell vágni: ugyanis épp azon a sarkon állítanak fel egy transzformátoros, magasfeszültségű villanyoszlopot, amelynek másutt nem találnak helyet. (Az igazság persze az, hogy a fa és a tanár úr végül mégse kerülnek közvetlenül egymás mellé, mert a tavaszi Sió-áradás már előbb kidönti a korhadt csonkot, és elsodorja, senki se tudja, hová.) A villanyoszlopot azonban baj nélkül betonbölcsőbe süllyesztik, s még ma is a helyén áll. Persze, kérdés, hogy száz év múlva is ott fog-e állni, és emlékezni lehet-e rá, mint Zelenka tanár úrra, vagy a nagy fejű szögekre. De nem az a dolgunk, hogy olyasmit találgassunk, amit nem tudunk eldönteni. Ami biztosabb, és a hangja is olyan, hogy Aliscában is hallani lehetne, ha fölébrednének: az óriás-hegyi viharágyú. Szomjú Mózes néhai nazarénus lakatos a megalkotója. Maga a tömzsi ágyútest török eredetű kézimozsár, amely már rég több darabban fekszik a Benedek-szurdikban, amikor Szomjú Mózes rátalál, és megszerkeszti belőle a viharágyút. Helyét a városi tanács jelöli ki az Óriás-hegyen egy bedőlt borospincében, amelyet újra kiköveznek, és dorongfaajtóval látnak el. Ha Sárpilis, Sióagárd vagy Bonyhád felől jeges viharfelhő közeledik, a tanács két embere kivonul Szomjú Mózessel az Óriás-hegyre, megfelelő lőpormennyiséget tömnek a csőbe, lefojtják, meggyújtják a kanócot, és célba veszik az eget, illetve a felhőket. Az eredmény csak akkor marad el, ha valami okból késve érkeznek; különben nincs rá eset, hogy jég esne Szekszárdra, legfeljebb Sárpilisre, Sióagárdra vagy Bonyhádra. Az Óriás-hegy egyébként háromszáz méter magas, s régebben se lehetett sokkal több (több ezer év alatt néhány méter a kopás, ha nagyobb földrengés vagy földcsuszamlás nem jön közbe) – s ha így tart, továbbra se lesz alacsonyabb vagy magasabb. A szurkozott gerendákból épített háromszögelési pont tehát – ami egyúttal alkalmi kilátó is – még hosszú évekig megbízható támpontot nyújt azoknak, akik Pest-Budáról közelednek Alisca felé, hogy a mezei ünnepségeket ne mulasszák el, és Mars Silvanus szent állatainak, az ökörnek, farkasnak és harkálynak a feláldozásánál jelen lehessenek. Ugyanakkor gondolni kell rá, hogy az Óriás- és a Kopasz-hegy már akkor és azóta is farkasszemet néznek egymással, s már akkor is ott terül el mindkettő mögött a sötét-völgyi erdő, ahol később a virágok és fák napján rendezik meg a szokásos évi kirándulást és majálist. S minthogy éppen nyár jön (mondják), így valószínűleg most is időszerű lesz egy ilyen kirándulás. Tanácsként a következőkre lehetne felhívni a figyelmet. A Csurgó-forrás ugyan más irányba esik, de a kitérő megéri, hogy az üveget itt töltsük meg vízzel. (IV. Béla is ennek a forrásnak a vizét dicsérhette meg, vagy esetleg egy másikét.) Utána a Kis-Bödőn keresztül közelítjük meg a Kápolna teret a Remete-kápolnával, és nem térünk el jobbra, a Rövid-völgy felé, ami csakugyan rövid, s a dombok annyira szorosan veszik körbe, hogy a televíziókészülékek majdnem használhatatlanok, a csillagok viszont zavartalanul láthatók – tehát, nem fordulunk el jobbra, hanem útba ejtjük a Kápolna-kertet, ahol ezerkilencszázharmincnégyben még él és dolgozik Balinkó Vendel takácsmester (más néven szövőiparos). Itt igazában nincs sok látnivaló, de könnyű elképzelni Balinkót a maga készítette szövőszékkel a két diófa között, a kék nemezsüvegét, a háromlábú kutyáját, amelyik pontos szimattal ki tudja választani az összekuszálódott szálak közül a megfelelőt; vagy a virágórát a kút mellett, ami után a ketyegős órát is nyugodtan be lehet állítani. És csak ezután érdemes nekivágni a Kopasz-hegynek. Az út, amely fölvezet a csúcsra, legalább öt szekérnyom széles, és inkább mélyút, két emeletmagas part között kanyarog. Ezek az agyagos falak már az aliscai telek idején is jó szolgálatot tesznek, felváltva a farkasoknak és katonáknak: aki előbb tud idemenekülni a hóvihar elől, az jár jobban. (Mint ahogy a csontok itt is árulkodó módon keverednek egymással, emberé, állaté.) Fönt a csúcson, a Bati-keresztnél nem vesszük figyelembe, hogy az Óriás-hegy (átellenben) harminc méterrel magasabb; megelégszünk azzal a magassággal, ahová felkapaszkodunk. S innét a sötét-völgyi erdőig már kevesebb szó fog esni, mint eddig. Pedig úgy illenék, hogy virágok és fák napján vidám és beszédes legyen az ember, s tulajdonképpen azok is vagyunk, csak valahogy mégis kevesebb szó esik már, mint eddig. Persze, igaz, hogy ez az erdő tényleg sötét, és nem is hasonlítható a Duna-erdőkhöz, ahol a víz is beszél, és a lombok is hangosabbak; de azért lehetőleg nem pihenünk meg az úti célunkig, s már délelőtt fél tízre elérjük az első erdészházat, amelyet vastag vesszősövény véd a vaddisznók ellen. Az erdész szűkszavú, nem kérdezi, miért jöttünk, csak megmutatja a fegyvereit, a kitömött sasokat, héjákat, baglyokat, harkályokat; s azt ajánlja, hogy lehetőleg kettesével vágjunk neki az erdőnek, ne egyedül, s majd a szénapadláson kerít nekünk szállást. Időnk van, semmi se sürget – mondja –, s bőven elég, ha hét végére megyünk vissza Aliscába, csak akkor kezdődnek a nagy farkasáldozatok, érkeznek Rómából is vendégek, Pestről a filléres gyorssal, mert éppen holdtölte várható, s lehet, hogy a jelzőtüzeket is újra meggyújtják…