Volt egyszer egy Közép-Európa

 

Térkép Aliscáról

Úgy lehetne elképzelni, ahogy a valóságban is volt – a keselyűsi gátőrháztól eperfás út vezet a szekszárdi templomtérig (tizenegy kilométer), s ha már ott vagyunk, meg is érkezünk Aliscába, amit még a rómaiak alapítanak, s csak később lesz Szegzárd a neve – rejtély, hogy miért. Persze, az se világos, hogy miért Aliscát találják a legalkalmasabb névnek a rómaiak. Mégis, ez lehet a legotthonosabb név azoknak, akik akkoriban születnek a Bartinában, Kis-Bödőben, Lisztesben, kint a Remetén vagy a Baktában vagy a Kálvária-domb alatt. A Kopasz-hegy azonban már akkor se hasonlítható máshoz. Inkább farkasok tanyája sokáig, míg rá nem jönnek, hogy a nyíl gyorsabb, mint ők, s akkor elköltöznek más erdőkbe, ahol kevesebb az ösvény; aztán onnét is továbbvándorolnak, mikor rájönnek, hogy a golyó még gyorsabb, mint a nyíl. A rómaiak a Kopasz-hegy csúcsán gyújtják meg a messze világító jelzőtüzeket. Az észak–déli hadiúton, amely a mai templomtéren vezet keresztül, rézpikkelyes lovak húzzák a harckocsikat, a tankokból később itt fogy ki a gázolaj, itt gyújtják meg a zsákmányt, ha hirtelen menekülni kell, itt eszik meg a saját lovaikat, ha éppen nincs más. S közben mindvégig süt a nap, és felkel a hold, ahogy azóta is. Ezt jó észben tartani, ha az ember a templomtérről elindul a Kopasz-hegy felé, felkapaszkodik a Bati-keresztig, a gerincen balra fordul, és lőtávolból szemügyre veszi a csatári síkságot. A véres ütközeteknek már nincs nyoma, bár a Porkoláb-völgyben a víz még mindig csontokat mos ki, csupán megkülönböztetni nem lehet őket egymástól. Azóta főképp rókák kölykeznek errefelé, s csak télen, mikor a hó eltorlaszolja a völgyeket és szurdikokat, s a présházakban tűz ég, csak akkor lehet az ablak alatt elügető ködkutyákat újra összetéveszteni a farkasokkal. Ha Fekete hegypásztor élne még, ő biztos többet tudna a részletekről, de már több mint negyven éve nem mutatkozik, így azzal kell megelégednünk, amit nélküle is tudni lehet. Ha Alisca városkapujából keletre fordulunk, a Duna felé, ahol még nincs gátőrház és eperfás út, csak nádasok, fekete nyárfás szigetek, a folyó áthatolhatatlan árterülete – egy keskeny földnyelvet követhetünk, amit a későbbi sárközi halászok emelnek, hogy a vizet elrekesszék, s a halakat befogják. Innét pedig már nincs messze az útkaparóház, ahonnét pár lépés a paradicsom-pusztai téglaszárító. Nem nevezetes hely, de annyi mégis eszünkbe juthat, hogy Podrács, a felsőiregi betyár, többhetes bujkálás után itt pihen néhány napig, s mert túlságosan unja magát, vályogból egy csikót tapaszt össze, s rátűz egy cédulát, hogy idáig ezen lovagolt, de most már gyalog folytatja az útját, mint a többi szegény, hiszen ő is az. A csikót még sokáig őrzik a községházán, később a városházán, még később a vármegyeházán, de mire a városi múzeum fölépül, elporlad. Azóta sincs lovas szobor Szekszárdon; s ami meg Alisca főterén állhatna (valamelyik császáré) – arról még ennyit se tudunk. IV. Béla királyról (véletlenül) már valamivel többet. Az egyik hadiútján erre vonult át a csapataival – akiket hamarosan a mongolok öldösnek le, de ezt még nem tudják most –, s a király az apátság épületében száll meg, és megdicséri a friss forrásvizet, amely azóta kiapadt, a helyére sem emlékszünk. Csak Káldi, a másik csősz esküszik rá, hogy a Vár közben lehetne ez a forrás, ha a víz csakugyan fölfakadna. Most jegelt halakkal van tele a keskeny köz, ahová csak délben egy és kettő között süt be a nap. Ennyi forróság azonban kevés, hogy a nyálkás jégmáz leolvadjon a harcsákról, sügérekről; csak a piacoló halászok izzadnak, és fönt hasalnak a gyékénnyel letakart szekereken. S közben ide is áthallatszik a Rendás-műhelyből a szaggatott motorzúgás. Ezerkilencszázharmincnégy augusztusában itt szednek szét apró darabokra egy kiöregedett, piros Alfa Romeót. Rendás úr éjszaka újra visszamegy a műhelybe, s az udvaron újra számba veszi a ponyvával letakart alkatrészeket. Ezek az éjszakai szemlék hozzátartoznak Rendás úrhoz, s nem lehet véletlen, hogy még Pestről is érkeznek hozzá a beteg Fordok és Mercedesek. A műhely hátsó udvara különben fontos ártéri kompkikötő a maga idejében, pontosan nem tudni, mikor; de ha a Dunán emelkedik a víz, a talajvíz itt is azonnal feltör. Így az is bizonyos, hogy ez a hely már kívül esik az egykori városkapun. Alisca lakói Lombardiából települnek ide, így az árvíz s az árterület nekik se szokatlan látvány, a Pó azóta is kiönt évenként, elúsztatja a barmokat, azelőtt a faragott járomfákat is, s a menyasszonyok fémtükreire ott is csak rászárad az agyag, mikor a víz partra dobja őket. A Csörge-tótól északra pár éve szintén találnak néhány ilyen tükröt, de az utolsó, nagy háború miatt abbamarad az ásatás; pedig ahonnét egy tükör előkerül, ott biztos több is hever. Perczel úr, a múzeum portása azonban nem nyugtalan; s még tetszik is neki a gondolat, hogy a föld tele van ilyen tükrökkel, és őrzik a menyasszony arcát. Mi egy másfajta tükörre emlékszünk a Harangi-féle cukrászdából; s ezt a következőképpen lehetne szavakkal leírni (ami egyébként úgyis reménytelen) – azt a keskeny ajtót, például, ahonnét a habos tortát az ovális ezüsttálcán kihozzák. Ezt az ajtót nemcsak egy példányban lehet látni, hanem legalább tíz változatban, aszerint hogy éppen hol ül az ember, s milyen szögből pillant fel a bolthajtásos mennyezetre, amelyet zöldeskék tükörsor borít. Vagyis egyszerre tíz ajtón tíz habos torta tíz ezüsttálcán közeledik az asztalhoz, ha az ember nem feledkezik meg a mennyezetről. Az ilyesmi azonban csak mellékes csoda, ami átmenetileg tartozik hozzá egy város múltjához és jövőjéhez. (A jelenről nem is beszélünk, hiszen ki tudja, hogy éppen most mi történik?) Fontosabb lehetne megemlíteni annak az ezernyolcszázhétben kidőlt diófának a maradék fél törzsét, melyet az erre vándorló céhlegények – emlékezésül, hogy erre jártak – nagy fejű szögekkel vernek tele. S a fából utóbb már nem is látszik semmi, a szögfejek úgy elborítják. Zelenka matematikatanár úr egy alkalommal megszámoltatja a diákjaival a szögeket, de nincs kettő, aki ugyanarra az eredményre jutna. Később bonyolult számításokat végeznek a matekórán, hogy mi a valószínűsége a Szekszárdon megfordult céhlegények számának, ha a különböző számolási eredményeket összehasonlítják; majd ugyanezeket a műveleteket a következő év diákjai is elvégzik. Figyelemre méltó, hogy soha nem jön ki ugyanaz az eredmény, hanem mindig más. Aztán egy téli reggel Zelenka tanár úr is meghal, és végső akarata szerint a céhlegények fáját is melléje szándékoznak temetni, miután előbb-utóbb úgyis ki kell vágni: ugyanis épp azon a sarkon állítanak fel egy transzformátoros, magasfeszültségű villanyoszlopot, amelynek másutt nem találnak helyet. (Az igazság persze az, hogy a fa és a tanár úr végül mégse kerülnek közvetlenül egymás mellé, mert a tavaszi Sió-áradás már előbb kidönti a korhadt csonkot, és elsodorja, senki se tudja, hová.) A villanyoszlopot azonban baj nélkül betonbölcsőbe süllyesztik, s még ma is a helyén áll. Persze, kérdés, hogy száz év múlva is ott fog-e állni, és emlékezni lehet-e rá, mint Zelenka tanár úrra, vagy a nagy fejű szögekre. De nem az a dolgunk, hogy olyasmit találgassunk, amit nem tudunk eldönteni. Ami biztosabb, és a hangja is olyan, hogy Aliscában is hallani lehetne, ha fölébrednének: az óriás-hegyi viharágyú. Szomjú Mózes néhai nazarénus lakatos a megalkotója. Maga a tömzsi ágyútest török eredetű kézimozsár, amely már rég több darabban fekszik a Benedek-szurdikban, amikor Szomjú Mózes rátalál, és megszerkeszti belőle a viharágyút. Helyét a városi tanács jelöli ki az Óriás-hegyen egy bedőlt borospincében, amelyet újra kiköveznek, és dorongfaajtóval látnak el. Ha Sárpilis, Sióagárd vagy Bonyhád felől jeges viharfelhő közeledik, a tanács két embere kivonul Szomjú Mózessel az Óriás-hegyre, megfelelő lőpormennyiséget tömnek a csőbe, lefojtják, meggyújtják a kanócot, és célba veszik az eget, illetve a felhőket. Az eredmény csak akkor marad el, ha valami okból késve érkeznek; különben nincs rá eset, hogy jég esne Szekszárdra, legfeljebb Sárpilisre, Sióagárdra vagy Bonyhádra. Az Óriás-hegy egyébként háromszáz méter magas, s régebben se lehetett sokkal több (több ezer év alatt néhány méter a kopás, ha nagyobb földrengés vagy földcsuszamlás nem jön közbe) – s ha így tart, továbbra se lesz alacsonyabb vagy magasabb. A szurkozott gerendákból épített háromszögelési pont tehát – ami egyúttal alkalmi kilátó is – még hosszú évekig megbízható támpontot nyújt azoknak, akik Pest-Budáról közelednek Alisca felé, hogy a mezei ünnepségeket ne mulasszák el, és Mars Silvanus szent állatainak, az ökörnek, farkasnak és harkálynak a feláldozásánál jelen lehessenek. Ugyanakkor gondolni kell rá, hogy az Óriás- és a Kopasz-hegy már akkor és azóta is farkasszemet néznek egymással, s már akkor is ott terül el mindkettő mögött a sötét-völgyi erdő, ahol később a virágok és fák napján rendezik meg a szokásos évi kirándulást és majálist. S minthogy éppen nyár jön (mondják), így valószínűleg most is időszerű lesz egy ilyen kirándulás. Tanácsként a következőkre lehetne felhívni a figyelmet. A Csurgó-forrás ugyan más irányba esik, de a kitérő megéri, hogy az üveget itt töltsük meg vízzel. (IV. Béla is ennek a forrásnak a vizét dicsérhette meg, vagy esetleg egy másikét.) Utána a Kis-Bödőn keresztül közelítjük meg a Kápolna teret a Remete-kápolnával, és nem térünk el jobbra, a Rövid-völgy felé, ami csakugyan rövid, s a dombok annyira szorosan veszik körbe, hogy a televíziókészülékek majdnem használhatatlanok, a csillagok viszont zavartalanul láthatók – tehát, nem fordulunk el jobbra, hanem útba ejtjük a Kápolna-kertet, ahol ezerkilencszázharmincnégyben még él és dolgozik Balinkó Vendel takácsmester (más néven szövőiparos). Itt igazában nincs sok látnivaló, de könnyű elképzelni Balinkót a maga készítette szövőszékkel a két diófa között, a kék nemezsüvegét, a háromlábú kutyáját, amelyik pontos szimattal ki tudja választani az összekuszálódott szálak közül a megfelelőt; vagy a virágórát a kút mellett, ami után a ketyegős órát is nyugodtan be lehet állítani. És csak ezután érdemes nekivágni a Kopasz-hegynek. Az út, amely fölvezet a csúcsra, legalább öt szekérnyom széles, és inkább mélyút, két emeletmagas part között kanyarog. Ezek az agyagos falak már az aliscai telek idején is jó szolgálatot tesznek, felváltva a farkasoknak és katonáknak: aki előbb tud idemenekülni a hóvihar elől, az jár jobban. (Mint ahogy a csontok itt is árulkodó módon keverednek egymással, emberé, állaté.) Fönt a csúcson, a Bati-keresztnél nem vesszük figyelembe, hogy az Óriás-hegy (átellenben) harminc méterrel magasabb; megelégszünk azzal a magassággal, ahová felkapaszkodunk. S innét a sötét-völgyi erdőig már kevesebb szó fog esni, mint eddig. Pedig úgy illenék, hogy virágok és fák napján vidám és beszédes legyen az ember, s tulajdonképpen azok is vagyunk, csak valahogy mégis kevesebb szó esik már, mint eddig. Persze, igaz, hogy ez az erdő tényleg sötét, és nem is hasonlítható a Duna-erdőkhöz, ahol a víz is beszél, és a lombok is hangosabbak; de azért lehetőleg nem pihenünk meg az úti célunkig, s már délelőtt fél tízre elérjük az első erdészházat, amelyet vastag vesszősövény véd a vaddisznók ellen. Az erdész szűkszavú, nem kérdezi, miért jöttünk, csak megmutatja a fegyvereit, a kitömött sasokat, héjákat, baglyokat, harkályokat; s azt ajánlja, hogy lehetőleg kettesével vágjunk neki az erdőnek, ne egyedül, s majd a szénapadláson kerít nekünk szállást. Időnk van, semmi se sürget – mondja –, s bőven elég, ha hét végére megyünk vissza Aliscába, csak akkor kezdődnek a nagy farkasáldozatok, érkeznek Rómából is vendégek, Pestről a filléres gyorssal, mert éppen holdtölte várható, s lehet, hogy a jelzőtüzeket is újra meggyújtják…

 

Anno

Nehéz elképzelnünk Budát 1698. október huszonhatodikán este kilenc óra felé (tizenkét évvel azután, hogy a törököt végre sikerült kiverni az ország fővárosából) – de azért bizonyos részletek elég jól rögzíthetők. Gondoljunk Kumria rác apácára. Ez a se szép, se csúnya teremtés egy szétdúlt jégverem mellé kuporodik le bedagadt szemmel, nem messze Szolimán császár kedvenc pihenőhelyétől, a meleg vizű Velibey fürdőtől, és görcsös erőlködéssel nyög, az öklét egyre mélyebbre dugja a szájába. A jégverem környéke cserbenhagyott csatatér. Indokolatlan földtúrások, árkok, parázsló szemét, trágyába taposott dzsámi imaszőnyeg, egy mésszel leöntött, megcsonkított dzsidás (itt rekedt lombardiai szökevény, a várost fölszabadító Lotharingiai Károly zsoldosai közül). S valami nem szűnő rágcsálás, nyüsszögés. Patkányok. A nádtörmelékes jégverembe gőzölgő víz csurog, a Velibey fürdő kénes gyógyvize. Mindez a szokottnál élesebb most, pedig sötét van, senki nem látja. Bocatius kassai polgármester szerint (aki a rózsakeresztes mozgalommal is tartja a kapcsolatot) egy látvány adott esetben annyira erős tud lenni, hogy többé nem is mozdítható el. Gondoljunk Kumria rác apácára. Látnunk kell a kékesfekete darócból készült bő szoknya-köpenyt, ami majdnem bokáig ér; a dzsidaszigonyból kikalapált vaskeresztet a mellén; a szurkozott ladikkötelet a dereka körül; lábán a kenderkócba csavart ormótlan fapapucsot. Máshonnan tudjuk, hogy pontosan ilyen papucsot hordanak azok a lelkes hadikurvák is, akik néhány évvel előbb még a törökbarát Thököly rongyos kurucai közé sodródnak, s a felkelés zászlaja alatt végzik a munkájukat, eltökélt gyűlölettel a császáriak iránt. Mikor a felkelés leverése után a kurucok többsége a császáriakhoz pártol, és ott harcol vitézül, lelkesen oda is követik őket, hogy változatlanul az igaz ügyért tehessék szét a lábukat; csak most a törökgyűlölet a döntő. Kumria azok közé tartozik, akik nem értik pontosan, hogy az ilyesmi mért természetes. Sőt nem is tudja követni az érveket, ha azokhoz rögtön egy másik tapad. Jobban szeretné, ha mindegyik gondolat megállna, akár napokra is, és egyedül világítana, mint egy csillag. De ez nagyon ritka. Így a fapapucsnak sincs különösebb jelentősége, egyszerű véletlen segítette hozzá gyerekkorában. A lábbeli eredeti tulajdonosa Hayvas Anna Mária örmény gyermekelemésztő. A városbíró Neander János Beatus két éjszakát tölt kettesben a fiatal leányanyával, hogy megpróbálja rávenni, térjen át katolikus hitre. De nem jut eredményre. Hayvas olyan németséggel beszél, amit esetleg egy görög-zsidó mészáros ért meg, aki kunsági pásztorokkal alkuszik örményül, akik viszont török szavakat kevernek a magyarba, hogy Constanzot, a cseh vásárbíró legényét megtévesszék: nem elhajtott marhákról van szó. A rábeszélés során még az sem derül ki világosan, hogy Hayvas vajon nem katolikus-e, aki csak azért szidalmazza a pápát, mert nem segített neki, hogy a déli városkapun még időben megszökjön. Először hegedűvel fényesítik meg: nyakát és a két csuklóját fogják össze vassal, mintha tényleg hegedülne. Erre három napot szánnak a piactéren, ott láncolják hozzá egy kőoszlophoz, melyen még olvasható a török felírás. A harmadik nap két tanú jelentkezik a városbírónál, hogy az elmúlt éjszaka megszólalt a hegedű Hayvas Annán, és gúnyosan egy szent éneket nyiszogtatott. A bírák erre úgy változtatják meg az ítéletet, hogy akasztás után, a bitófával együtt, el is kell égetni Hayvast. Kumria teljesen tudatlanul téved aznap a piacra. A délelőttöt a vár egyik szétlőtt kápolnájában tölti, és a kőtörmelék alól színes üvegdarabokat gyűjt kupacba. Amikor a térre ér, Hayvas éppen arra vár, hogy fahasábokkal is körberakják a bitófát. Amennyire lehet, megpróbál a közelébe férkőzni. Előbb négykézlábra ereszkedik, aztán hasra, majd az arcát csapkodja a földhöz, amíg vérezni nem kezd. Hayvas akkor vágja a fejéhez a fapapucsát, és eszelős dühvel köpköd: „Kis török szar! Rác fattyú! Menj, nyald ki a kurucok! Hurenwachter Hundstoff! Enyém kislány kaptam Szent Sebestyén! Ő vitte magával!” Kicsit késve, közel száz év múlva kerül rá sor, hogy a jégverem helyén a budai tanács valóban egy Szent Sebestyén-szobrot állíttat föl, az ismeretlen származású félvak kőfaragómester, Timoteus Lukács alkotását. A szobor nagy sikert arat. Az ünnepségen megjelennek a céhek veteránjai, Koll Miklós vezetésével a pesti háztulajdonosok küldöttsége, Mednyánszky Pál kancelláriai tanácsos, Gianone olasz stukkátor, a prágai Kovenné Eleonora Margit budai bába, Kreuzer Domokos osztrák Domokos-rendi megbízott, a horvát Vatula János Jakab harmincadhivatali ellenőr, Wodar Sztoján vízhordó, Bacharach komáromi zsidó kereskedő, Vicsay Istók bigámus, Tamás páter vízivárosi vikárius, Szabó Mihók egyszerű foglalkozás nélküli magyar, Diamanti, a görög, Felsárosy Kis Pál feljelentő, Gelka, az ortodox rác, a francia Gerardin Mihály János tabáni kirurgus és halottkém, Elias S. Henrico lombardiai karmelita, a sváb Leisterné Susanna Cathrina (a szintén sváb Holtzmann Konrád budai hóhér özvegye), Molitor, az oláh gyermekbarát sarlatán, Kovács István cigánybíró, Kartigám, kikeresztelkedett török lány és még számosan mások. Java részük már nem közvetlenül van jelen az ünnepségen, csupán a gyermekeik és unokáik révén, de azért így is biztosan fel lehet ismerni őket. És valamennyien izzadnak a májusi napsütésben. Az eget csapatostul lepik el a sirályok, s helyenként úgy összepréselődnek, mint egy összegyúrt felhő, amiből nem lehet többé sirályként kirepülni. Valószínű, hogy Kumriának tetszene ez a kép, ha éppen nem volna távol. Még nem egészen nyolcéves, amikor Buda ostroma megkezdődik; és már ő sem annyira szűz, mint egy évvel korábban, mikor a szomszédjuk, az orgazda Sib Gezi a hüvelykujjával próbálja ki, hogy mennyire tud tágulni a nyílása. Kumria nem emlékszik, hogy mennyire, csak arra, hogy a levegőt fulladásig árasztja el az orgonaillat, s a várból lehallatszik a janicsárok éneke. Most lemezvékony fények látszanak a Dunán; de változatlanul bizonytalan, hogy örülni lehet-e ezeknek a fényeknek. A parti nádasok még mindig tele vannak hullákkal, s valószínűleg a halászok fizetik le Linzer Benedek strázsamestert, hogy ne siettesse a jó etetőhelyek eltakarítását. Harpprecht Ferdinánd Christoph brandenburgi tiszt szintén a nádasban fekszik, akit még Havelbergben, Potsdamtól nyolcvankét kilométerre neveznek ki kapitánnyá. Erre a napra a felesége és kislánya is odautazik, hogy átadjanak neki egy nyestszőrrel bevont ezüstkeresztet, mielőtt továbbindul a csapatával. A keresztet Milinkó Attila zombori hajóvontató vágja le Harpprecht nyakáról, de nem sejti, hogy ezüstből van, s részegen azzal vadít egy kutyát a váci pálinkásházban, hogy a nyestszőrt az orrához nyomkodja. A kutya végül kikapja a kezéből, elrohan, s mikor botokkal kezdik üldözni, beveti magát a part menti nádasba. Kumria szeretne valami imádságot kitalálni, de úgy érzi, hogy se rácul, se magyarul nem jutnak eszébe a szavak. S mintha az öklét se tudná kihúzni a szájából, annyira beleszorult. Arra gondol, hogy biztos ez a némaság lesz a büntetése a boldogságért, amit bűnnel szerzett; s a másik kezét rászorítja a domborodó hasára. Közben tovább is verejtékezve nyög, és meredten figyel egy patkányt, amelyik a parázsló szemét mellett melegszik. A degeszre hízott állat annyira közönyös, hogy még akkor se mozdul meg, amikor a húsát pörköli a parázs. Kumria kötelességének érzi, hogy figyelmeztesse, de csak annyi ereje van, hogy egy követ odadobjon. A patkány lomhán továbbcammog, és úgy néz vissza, mintha ok nélkül tartanák ostobának. Meg se nyalja az oldalán cakkosra égett sebet. Tíz óra felé kicsit fölerősödik a szél, s csak elmosódva hallatszik idáig, hogy a Velibey fürdő rézkupoláján néhány varjú veri csőrével a csillagok fénypontjait. A délután négykor kezdődő ünnepségen több beszéd is elhangzik a betemetett jégveremnél; köztük egy lázas és gyújtó hatású elogium Szent Sebestyén mártírhaláláról. A III. században élt pretoriánus testőrszázadost (a császár elit testőrségének a tagját) sertésürülékkel bemocskolt fához kötözik, és így nyilazzák halálra. Azóta a lövészek védőszentje. A kegyeletnek ezt a sajátos formáját használja fel beszédében Jacob le Deux, fiatal francia dominikánus, aki két éve tartózkodik Magyarországon. Egy alkalommal állítólag együtt látják a pesti Kemnitzer kávéház előtt Aquillini bécsi polgárral, aki a titkosrendőrség nyilvántartása szerint a párizsi forradalom szélsőradikális szárnyának, a jakobinusok ügynöke. Jacob le Deux azt fejtegeti németül, hogy bár az irgalomtól nem vagyunk megfosztva, mégis arra vagyunk ítélve, hogy az íjat is éberen feszítsük; ugyanis ez az egyetlen lehetőség, hogy az igazi bűnösöket is nyílvessző járhassa át, ne csak azokat, akik ezt példamutató bátorsággal tudják vállalni a hitükért. A beszéd elsősorban a Budai Lövészegylet tagjai között arat osztatlan sikert; s utána még igazoltabbnak érzik a „jogukat”, hogy Szent Sebestyén az ő védőszentjük legyen. A kirendelt feljelentők (mint ifjabb Felsárosy Kis Pál vagy I. Z., a névtelenül is közismert „legalázatosabb denuncziáns”) jelentésükben úgy értékelik az elogiumot, hogy Jacob le Deux „kétértelmű rést igyekezett hagyni ama czéltáblán, melyen egyformán ott találjuk a forradalmi métely és a józan rend czél-ábraképeit, noha nem közömbös, hogy az íjat tartó kéz melyiket előnyösíti”. Mikor az ostrom után Kumria először téved be a szétlőtt kápolnába, hatalmas janicsárbugyogó van rajta. Olyan nagy, hogy a nyakánál kell összefogni szíjjal, és a bokájáig leér, s a karját csak a leffegő hasítékon tudja kidugni, ami cserzett kemény a sokéves vizelettől. A vézna gyerektestből így alig látszik valami, sőt olyan inkább, mintha valami csoda révén már most terhes volna. De Kumria mindezzel együtt boldog. Néha sikerül odaképzelnie egy színes üvegre a nadrág tulajdonosát, a sebesült törököt, aki maga könyörög a szomszéd Sib Gezinek, hogy a bugyogót rángassa le róla, és adjon cserébe egy csöbör vizet – Kumria ugyanis ezt a változatát ismeri a történetnek. Már órák óta ott ül a romok között, amikor váratlanul egy fekete köpenyes férfi jelenik meg, két zöld köpenyes szolgával. Az idegen Tollius Jakab utrechti egyetemi tanár, aki évek óta tanulmányozza Európa bányáit és vízmosásait, hogy a bölcsek kövét megtalálja; és Bocatius biztatására határozza el, hogy a felszabadított Budát is megtekinti. „Találni fog ott Méltóságod sok jövendő évekre is érvényes tetemeket és csontokat, amikből – úgy reméljük – a mi rosicruciani alchémiánk lesz hivatva összefőzhetni egykor a nagy Destillatiót, ami Rosszon és Jón egyformán túl vagyon, mivel mind a kettőnél több. S amivel mind magasabb rendű igazságot fogunk biztosíthatni” – írja a kassai polgármester Utrechtbe. Kumria ijedtében a félig épen maradt oltárlépcső mögé húzódik, és annyira nem moccan, hogy percekig nem veszik észre. Tollius botja végén azonban olyan erősen csillog egy zöld kristálygömb, hogy a lépcső mögül is ki lehet venni a domború tükörképet: mintha a gömbbe pontosan bele volna rajzolva a beszakadt mennyezet, az égből egy darab, csak egészen kicsire összesajtolva. Kumria pedig nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy közelről is bele ne nézzen a gömbbe. De ahogy ügyetlenül előreugrik a rejtekhelyéről, megbotlik a lépcsőn, és merev rongybábuként odavágódik a három férfi elé, tenyerén egy hatalmas vágással. S ijedtében még görcsösebben szorítja markába a színes mozaikcsempét, amibe beletenyerelt. Tolliust meglepi az attrakció, de nem veszti el a lélekjelenlétét. A gyerek véres tenyerére lisztfinom port szór egy szelencéből, és nagyítóval a színes üveget kezdi vizsgálni. Nagyjában ez az utolsó kép, amire Kumria világosan emlékszik; rövid időre elveszti az eszméletét, s inkább csak rémlik neki, hogy a férfi papírba csomagolja az üvegdarabot, ráír valamit, és a zsebébe süllyeszti. Mire föleszmél, már újra egyedül van a kápolnában. Későbbi értesülések szerint Tollius janzenista ipari kém, aki az amszterdami letéti és átruházási bank megbízásából látogatja Európa bányáit. De Kumria így is hálás neki; nélküle biztos nem jutott volna eszébe, hogy a romváros törmelékei alól éppen ő gyűjtse kupacokba a színes üvegeket. Gondoljunk Kumria rác apácára…

 

Fakó foszlányok nagy esők évadján

 

Sutting ezredes tündöklése

Crescence-nak

 

A múlt század egyik forradalmi változásokkal teljes nyárutóján érkezett Sutting ezredes Szegzárdra. Ennek nem maradt írásos nyoma, csak annyi, hogy Töttős Ármin lómészáros unokája följegyezte a dátumot a családi Biblia hátulsó lapjára: augusztus 12. Az öröknaptár útmutatása szerint ez hétfői napra esett. Az ezredes Bogyiszlón töltötte a vasárnapot, marhagulyást evett a Kolomphoz címzett fogadóban, és az asztal mellől, az udvaron ácsorgó gyerekek szórakoztatására, pisztolyával lelőtt egy karóra akasztott rozsdáskék fazekat. A fazék szokatlanul tompán csattant, ami a lövés mesteri pontosságát jelezte; úgy találta el, hogy a lágy ólomgolyó szétlapult szögfejként oda is forrasztotta mindjárt a bogos karóhoz. Ezek apróságok. Gyermekkorában egy harkályt forrasztott így oda a fatörzshöz. A gyermekkor elmúlt. Mégis, egy kellemesen elköltött ebéd vagy vacsora után, mikor a merengésnek semmi nem állja útját, kockázat nélkül lehetett képzelegni arról, hogy az elegáns piros-fekete-fehérbe öltözött áldozat (lakáj vagy báli megbízott?) bajtársias hűséggel azóta is ott kapaszkodik a mohos kéregbe. Úgy tapasztalta, hogy egy idő múlva a vér is bekereteződik, mint az üveg alá tett zöld posztócskán a titokzatosan hajdani tölgyfalevelek. Sőt az ellenfél is ott ül az asztalnál, a leveséhez nem nyúl hozzá, mégsem hűl ki, és halottak a pincérek. Az ezredes sárga mellényt hordott a zubbonya alatt, egy Lemberg környéki parasztfölkelés idején kapta ajándékba Privorszky Crescence nemes úrhölgytől. A mellény zsebébe finom mívű gyűrű volt belevarrva, mint örökös tartozék. A gyűrű története olyan kerek, mint a telihold. Crescence-szal és három kislányával a romtemplomhoz kocsiztak ki egy esősnek induló, mégis ragyogó napsütéses délelőttön. A mező virított, a dombok buján domborodtak, és a futó záporsuhintások – noha alig volt felhő – csillogó harántvonalakat húztak köréjük, mint a japán tusrajzokon. A fölkelést akkor már leverték. A megszálló osztrák csapatok és a lelkes orosz önkéntesek még a szokottnál is kegyetlenebbül hajtották végre a megtorlást a gyűlölt polákok ellen, miután kiderült, hogy a parasztok nemcsak a mindennapos nyomorúság miatt ragadtak fegyvert, hanem nemzeti fölkelésről volt szó. Az ezredes, életében először, kivonta magát az öldöklésből, és ezt össze tudta egyeztetni az esküjével. Ahogy múltak az évek, ez egyre többször fordult elő. Sorsdöntő vérengzések mellett lovagolt el, mint akit nagyobb izgalomba hoz egy virágvasárnapi keresztelő. Ez megzavarta a mendemondák ügynökeit. A homály nőtt, minél egyszerűbb lett a világosság. Európa kevés ütközetet, csetepatét ismert, ahol az ezredes fel ne bukkant volna valamilyen minőségében. Küldetés, megbízatás, titkos futárposta – a suttogó képzelet szerét ejti, hogy a valóságot szegényebbé tegye. Milánóban egy agg Comtesse cirádás erkélyéről nézte végig az utcába szorult kötelékek gyalázatos hősiességét. A katonák közül alig akadt valaki, aki megelégedett volna a jól irányzott lövés hörgő eredményével, utánaküldte a következő golyót is, s ezzel még egy utolsó rándulást, csodálkozó arckifejezést lehetett kicsikarni, hogy az is a zöld posztócskára kerülhessen. A szuronyokkal ugyanazt művelték, akár a nagyétkű habzsolók, akik ötször is belekavarnak a levesbe, hogy több sűrűje jusson nekik. A Comtesse Bresciába akart menekülni az éj leple alatt, s csak az ezredes tanácsára tett le erről a szándékáról, meglehetősen nehéz szívvel. A bresciai vérengzések azonban hamarosan igazolták, hogy a tanács nem volt légből kapott. Brüsszelben, Van der Noot ügyvéd és hazafi főhadiszállásán már-már árulásnak minősíthető anekdotákat mesélt el a császári helyőrség konyhaszemélyzetének lunátikus álmairól, melyekkel kondérkavargatás közben szórakoztatták egymást. Mások viszont, akik a kevésbé regényes igazsággal rokonszenveznek, abban nyugodtak meg, hogy az ezredes csupán ártalmatlan különc, akire túlságosan erős benyomást tett egy ifjúkori szánút a keselyűsi ártéren, ahol farkasok szegődtek a nyomába, s csak úgy tudta távol tartani őket, hogy égő szalmanyalábokat hajított a szán mögé, s mikor fogytán volt a szalma, magát a szánkót gyújtotta fel. E szerint a változat szerint órákig volt alkalma szemügyre venni a várakozó farkasok szemét, pillantásuk színeváltását az éjszakai máglyafényben és hallgatni a fegyelmezett lihegésüket. Ismét más volt a Kamarilla feltételezése. Többen úgy vélekedtek az illetékes ügyosztályon, hogy csak azért maradt meg a császári-királyi hadsereg kötelékében, hogy egy adott pillanatban rangjának és összeköttetéseinek teljes súlyával állhasson a forradalom rendelkezésére. Valószínű, hogy ez is közel esett az igazsághoz, csupán meggyőző bizonyíték nem volt rá.

Az ezredes egyenruháját a fölkeléssel rokonszenvező Crescence rejtette el a kastély padlásán, és ellátta civil öltönnyel. Az idegen, akit ezekben a hetekben a környéken láthattak, a fasorokban és a tavaknál, már nem viselt szakállt, vörös álhaja volt, és vörhenyes szemöldöke, s csak annyit lehetett tudni róla, hogy angol kereskedelmi utazó, aki Moszkvából van hazatérőben. A férj a fölkelés ideje alatt Bécsben tartózkodott, miután ígéretet kapott, hogy ha kielégítő hűségnyilatkozatot ír alá, elnyerheti a császári adóhivatal egyik vezető állását. A kikocsizásra az együtt töltött hetek utolsó napján került sor. Túlzott udvariasság volt, hogy a lovász már reggel kilenc órakor megkérdezte tőle: „A szürke vagy a fekete hátast készítsem elő az esti indulásra, ezredes úr?” – de ez volt a szokás. Pedig még egy teljes nap állt rendelkezésükre; akár egy elfogyasztott bokrétából a maradék szál, melynek a szeméremszirmai már nem nyílhatnak ki. A fekete hátasra esett a választás. Crescence hajnalban nyitott rést a hálószobája ajtaján, és kilesett, hogy férje nagynénje, aki harminc esztendeje egy rózsákkal körbeültetett fehér házasság álomvilágában élt, vajon befejezte-e a szokásos éjszakai bolyongását az árkádos folyosókon. Komornája szerint a Méltóságos Asszony üvegen keresztül nyalja a mézet, és az is gyönyörű. A folyosó üres volt, az emeletről sem hallatszott le semmi nesz. Az ezredes férfiúi méltósággal lépett ki az ajtón, s a zavar vagy a feszélyezettség legkisebb jele nélkül tért vissza a vendégszobába. A távolodó léptek biztonsága majdnem önkívületi csenddé csitult el Crescence-ban. Képtelen volt otthagyni a csukott ajtót, nekitámaszkodott, s míg lehunyt szemmel összeszorította a combját, görcsösen forgatni kezdte köntösén az egyik gombot. Maga is érezte, hogy a festmények törékeny véglegességének a foglya ezekben a pillanatokban. (Az idős Botticelli egyik tollrajzára emlékeztetett, mely a ravennai csetepaték idején veszett el a modell utazótáskájával együtt.) Az ezredes vendégszobájának ablaka a távolabb fekvő falu szétszórt házaira nézett, melyeknek jó része még mindig őrizte a fölkelés pusztításának nyomát. Az állat- és emberhulláktól megtisztított kutak változatlanul bűzt árasztottak, a kiégett padlások gerendái fekete cseppeket izzadtak a záporok után. A bíró udvarát fölverte egy piros szemölcsvirágú gyomnövény, s a Kormányzóság rendeletére a Kápolna-dűlőből sem távolították el a bitófát. A gyermekkor elmúlt. A reggelihez hívó harangkongatásig az ezredes ezt a tájképet nézte az ablakból. A vízhatlan utazózsák útra készen állt a szoba alkóvos beugrójában, s már csak a következő éjszakai szálláson derülhetett ki, hogy Crescence – nem tudni, mikor – milyen vajákos kézzel csinált rendet az ezredes örökös utazgatásainak szerény tartozékai közt. Minden összehajtogatva, kisimítva, formás göngyölegekbe csavarva, selyemzsinóros zacskókba szétválogatva. Elhinni is nehéz volt, hogy egy agyongyömöszölt zsákba ennyi otthoniasságot lehet belevarázsolni. Mint ahogy a hintó poroszkálásának sem volt semmilyen búcsújellege. Ugyanígy a romtemplomhoz sem fűződött eltemetett legenda vagy rémtörténet, egyszerűen a múlás túlélőjének bizonyult, tele tátongó sebhellyel, de a tornya állt, folyondár kúszta be, s az ablakmélyedéseiből növendék fácskák nőttek ki. A szűk völgyszorulatból kiszabaduló Peltew-patak idáig elsodorta a lembergi albumin- és sörgyár szennyvizének a bűzét. A lovak jókedve feledtette ezt a stílustörést. Időnként nyihogva kapták föl rézsút a fejüket, s a két duzzadó nyakívre ilyenkor még síkosabban tapadt rá a fény, és átnedvesedett. Láttára mindkettőjüket az éjszaka képvonulásai borzongatták meg. Közben a három kislány csacsogott, s a lapos szalmakalapjukról drótegyenesen dobta hátra a szél a máslis szalagot. Ezek a különben derékig érő pántlikák – valahányszor kátyúba zökkentek – gyengéden odacsapódtak a mögöttük ülő Crescence és az ezredes arcához. Ez mindig elnémította őket, pontosabban az ezredest, mert csak ő beszélt.

…Kívánhatnánk azt is, drága Crescence, hogy a halál fiatalabbnak mutassa magát, mint amennyire megöregedett. Valamikor zacskóban őrizgettem a legemlékezetesebb kövecseket, de a fiókok sorsa az, hogy a kulcsuk elkallódik, vagy idegen kezek törik fel a zárt. Végre is a pusztulás egyetemes és folytonos. De mégis van benne szelídség, ez katonásan belátható. Azok a rejtett lapulevelek például, melyek alatt egy egész világegyetem képes megélni, emlékek rétjei, kamrákba gyűjtött télirevaló. A gond csak az, hogy a forradalom késik. Csak rejtjelesen mondom ezt, drága Crescence. Ma esti távozásom legyen a megérkezésem kezdete. Számolja végig az éveket visszafelé, és varázslat rabja lesz. A mulasztottakban meg fogja találni a jelen időt. Az erdő nyiladékán kilép a szarvas, a havas tájban megpillantja az egyetlen érte virrasztó ablakot, és elindul feléje. Ezeknek a magányosan világító ablakoknak nincs befejezhető regénye. A forradalom lappangva érik, drága Crescence. A szarvas körbejárja a házat, de még nem találja alkalmasnak a percet, hogy agancsával megkoccintsa az ablaküveget, a hátsó kertben csinál magának kotorékot, és ott éjszakázik. A behavazott fákon átüt a zöld levél, a mókusszem résében gerezdjére törik az őszi dió. Ez a jövő, drága Crescence, csak helyesen kell értékelni a megtévesztő jelenségeket. A futárok és konspirátorok értesülései nincsenek mindig rokonságban az igazsággal. Gondolja meg, hogy a számtalan ajánlat, hívás, hízelkedés, zsarolás, fenyegetés, megalapozatlan vágyálom, bájolgás és magakelletés között mennyire nehéz épségben megmaradni és hajunkat a saját kezünkkel végigsimítani. Távol gordonka szól, erről ne feledkezzen meg. A réteken meghasadnak a tavaszi jéghártyák, és ennek zenéje van. Gondoljon a megismételhetetlen virágokra, melyek képesek rá, hogy szirmukat ne hajlítsák szét addig, amíg az erdő nyiladékában vadorzó rak tüzet. Különben Pan Skirecki sokkal megbízhatóbb személyiség, mint amilyennek első pillanatban ítélte. Házát titkos alagút köti össze a régi hombárral, ahol a fölkelők lőszeresládái voltak elásva, s ahonnét az a gyönyörű fasor nyílik, a besüppedt kőpadokkal. Körteérés idején tegyen ott sétát, ha szerét ejtheti, fehér kalapban, félhosszú patentgombos cipőjében s a kék meanderfodros ruhájában… Pan Skirecki mindig időben fogja értesíteni, ha zivatar várható, és a gyermekeknek is biztosítva a menedék az alagútban, magam ellenőriztem a titkosságát, aggodalom ne legyen a szívében, drága Crescence. Csak egyetlen kézre lehet utolsó csókot adni – ne legyen hát kétség, ha a fasorban szél fúj, és a holdat felhő takarja. A hold egyébként is veszély forrása lehet. Höchstädtnél magam adtam ki a parancsot, hogy a szuronyokat fejvesztés terhe mellett be kell sározni, hogy ne csillogjanak. A gyermekkor elmúlt. A lovam továbbvágtatott, amikor kilőtték alólam, és olyan erő röpítette, amelyet mi nem érthetünk meg. Valószínűleg az inakba száll le ilyenkor a fluidum, besűrűsödik, és ezüstcsillogású lesz. Répássy ezredorvosunk állította, hogy ismeretlen, ezüstös vérkocsonyát talált számos paripa bokaízületénél, amelyek halálos sebesüléssel is képesek voltak még egy utolsó száguldásra. Drága Crescence, én ebben látom a Gondviselés pazarló jókedvét. Egyébként is szerteágazó a rejtve gondoskodók szívós munkálkodása. Az észrevétlenségben a természetnek kell megnyilvánulnia. Ha egy halott fölkel a harctéren, és a fekete-mélykék felhők alatt elindul a garmadában heverő harcostársak között, ezt annyira természetes eseménynek kell elfogadnunk, mint az én hajdani lovam száguldását. Feltehetően a parancsnokság új szálláshelyét akarja megkeresni, és további megbízatásra vár. A forradalom nem békélhet meg a semmittevéssel. Sose feledkezzen meg a Természet pazarló jókedvéről, Crescence. Valójában hét csillag hullott le abban a pár hétben, amit a fölkelés leveréséig együtt tölthettünk. Ne higgye, hogy nem volt meg bennem is a kötelesség jégrianása, nem láttam a ködön át az égő házak padlásodúiban a csókafészkek parázzsá izzott fiókáit, bölcsők karfáján a százéves ringatások kéznyomát, pincékben a gyertyacsurgást, akonákon a vörösre színeződött kukoricacsumát, tükrök sarkában a száraz rozmaringágat, vásári sípot a lámpaernyőn és az ablaküvegre szorított homlokok barázdáit. A mi rokonszenvünk, Crescence, kölcsönös szomorúság. A magházban ugyanúgy fekszik a két mag. Valahány paraszt arcra bukott ebben a fölkelésben, mi is arcra buktunk velük. Ezt tudnia kell. És mégis áldozat marad ez a hősiesség, hogy ha ideje jön, a forradalom fölkelhessen. A holnapi tisztaságnak is véres a talpa, s ezt vegye úgy, hogy zápor mossa kékre az eget. Ne sírjon, Crescence. Ne miattunk sírjon, csak értünk. Rejtjelesen mondhatom csak, hogy mifelénk délen a gyümölcs érőben van. Ezer és ezer Pan Skirecki támaszkodik a vasvillára, és néz ki a törpe ablakokon, az istállók szénaszemetes szellőzőjén. A levegő, azt mondják, érezhetően súlyosabb lett a déli megyékben, mintha a szél folyton sűrítené, és nem engedné ingyen szétszéledni. A férfiak ritkán szólnak; s ebben a sűrű levegőben olyan a szavuk, mint mikor dió koppan a csend szemérmébe. Nem csoda, ha a Kamarilla tehetetlen. A szerelem nagyobb évszak, Crescence, mint a napokra tépdesett kis zsarnokoskodó időjárások. Megbízatásom, hogy az egyetlen szó helyét keressem meg, de még nem kaptam utasítást, hogy haladéktalanul odautazzam. Az első Ön lesz, Drágám, aki erről értesülni fog. Mi úgy tekinthetjük most, hogy a Nagy Áldozat kegyeltjei vagyunk. Megadatott, hogy forró biztonságból – igen, a Te hálószobád ablakából nézzük végig a bukásra ítélt fölkelés iszonyatát. Sutting ezredesnek újból álarcot kellett öltenie, távol tartotta magát, és részvétlennek mutatkozott, ismét híre mehet, hogy áruló, gyáva, besúgó, kéjenc, fantaszta, bűnös hajlamok kalóza, jezsuita alakváltó, jéghideg kalkulátor – minden lehetséges. Te leszel az egyetlen, aki másképp tudhatod. Le jour n’est pas levé, ma chère Crescence. Különben a fekete hátast választottam, amelyik elsőnek dobrokolt fel, mikor az istállóba először bevezették, és a válladat végignyalta. Az első csillag ekkor hullott le a hét közül. Másodikként a világító bogár, amelyik a fasor lombsűrűjéből repült le az üszögös tűzrakás fölé, beleszédült a forróságba, s Te azt mondtad, most ő is menyegzői pernye, bármilyen pici is. A tavaknál kendőbe fogtál egy napkárászt, morzsát tettél a szájába, és visszaengedted a vízbe – s valamiképpen ez is csillaghullás volt. Egyszer egy egész éjszaka néztelek csak, eldobtuk a köntöseinket, Te rézsút hevertél a brokáton, mozdulataidat nem lehetett előre kitalálni, hiszen Te sem ellenőrizhetted őket, nem volt hatalmadban, mint ahogy nekem se, hogy másfelé nézzek, és érinteni csak gondolatban volt szabad. Ez volt a negyedik csillag. Másnap esett az eső. Zoska, Amálka és Anette együtt ültek le a zongorához, együtt játszották a Hazatérő vidám földműves-t, három fekvésben. Te azt mondtad, már négyen szaladnak feléd a fasorban a lapos szalmakalapjukkal; és a szalonban bealkonyodott. Zoska a lábad elé ült, Amálka a válladra hajtotta a fejét, csak Anette állt meg egy kicsit messzebb, felváltva a szemünkbe nézett, szájába vette a nyakláncáról lecsüngő keresztet, és madárpuhasággal tenyerembe csúsztatta a Höchstädtnél behorpadt dohányszelencét. Ha nem hull le ez az ötödik csillag, lámpást kellett volna gyújtanunk. Aztán Waleś és Ludwik, a két gyermekóriás, akik testükben hozták ide a golyót és a hírt, hogy a császáriak vérdíjat tűztek ki a fejükre… A Te kezed hűsítette a homlokukat, és én, Sutting ezredes helyeztem Rhenus-forintot a lecsukódó szemükre. A halál és a szerelem évszaka nem választható el. A gyermekkor elmúlt, Crescence. És mégis, az élet néhány hét alatt is képes magot kipergetni, amit más vaksin kotorgat össze, távol az ölelés hörgésétől és a haldoklók kamaszmosolyától. Már közös halottaink is vannak, Drágám, miért panaszkodjunk a kurta napok örökkévalóságára? Csillag ez is, amelyik zuhanva világít. A szép hatodik…

Ekkor érkeztek meg a romtemplomhoz. Lemberg városa távol füstölt, a Peltew-patak bűze ide már nem hatolt el. Zoska, Amálka és Anette azonnal leugráltak a hintóról, és körbehordozták a lobogó szalagjaikat. Tadek, a lovász, egy mogyoróbokor száraz ágait nyesegette bicskájával, s azt az üldözött dalt dúdolta, amelyik arról szólt, hogy a volhíniai kutyák milyen sorrendben marcangolják szét egy császári és egy cári őrmester szerveit. Az ilyen délelőtti kikocsizások vetekszenek a maradandósággal. Körbe körös-körül a záporozó fény! És mennyi szín! Crescence és az ezredes kis ideig még nem szálltak ki a hintóból, egyikük jobbra, másikuk balra dőlt a bőrpárnás ülésen. Csak térdük és a pillantásuk ért össze olyan hézagtalanul, amilyenre a lyoni csipkeverők varrásnyoma képes, ha két csillagterítőt illesztenek össze. Vagy az sem. Kérdés, hogy érdemben milyen boldogságnak lehet megfelelni, mikor a tegnapi és holnapi romok fölé így tud odarajzolódni a határtalan ég. Az ezredes közölte Crescence-szal, hogy a legnagyobb részletességgel kidolgozott tervek maradéktalanul készen állnak. Krakkó a lembergi galambpostára vár, Párizs egyetért, Milánóban és Genovában a szénégetők megszervezték az éjszakai készültséget, Pest-Budán a Kemnitzer kávéház egyik márvány asztallapja alatt biztos helye van a heti „időjárás-jelentéseknek”, a Krisztina téri templom vikáriusa Isten és haza előtt vállalja, hogy a gyóntatószék homályában kössön, oldozzon, ha a szabadság szerelme úgy kívánja. Nincs messze a cél. Ha az a tavasz elkövetkezik, a madár lugasos fészekbe költhet, s többé a tél sem lesz más, mint nagylelkűen engedélyezett alkalmi ruhaváltás. A győzelem kerek, mint az égbolt. A Kamarilla rókái, kihizlalt gorillái mentik az irhájukat, a véres kürtöket gordonkára cserélik ki. Crescence, ne sírjon…

Crescence észrevette, hogy Anette fölmerészkedett a rozoga lépcsőn a templom kórusablakába. Most ő hatott úgy a magasban, mint akit a festmények törékeny véglegessége varázsolt el. A morzsalékos párkányról behajló ecetfa zöld bársonygavallérként nyújtotta feléje az ágát, mintha szólna hozzá.

„Bennünket néz” – mondta halkan Crescence.

„Igen. De Anette jó szívvel volt Waleś és Ludwik iránt. Anette a forradalom lánya, bízhatunk benne. Zoska és Amálka gyermeksége az, amit nem szabad próbára tenni, az ő fejecskéjükben a meséknek még nincs változata. Azt szeretném, ha Pan Skirecki bizalmát nem utasítanák vissza, és az ő gyümölcsöskertjében ugyanolyan otthonosak lennének, mint a zongorájuk mellett. S egy átfutó zöld ösvény szalagjában gyenge körtefák állnak itt-ott, csendben elmerengve… Ők is úgy fognak visszaemlékezni rá, mint a legszebb emlékek csarnokára, és ráismernek a rokon lábnyomokra.”

„Anette bennünket néz” – ismételte meg halkan Crescence.

„Pan Skirecki közvetlen kapcsolatban fog állni Pozsonnyal és Pest-Budával” – válaszolta ugyanolyan halkan az ezredes.

„A hetedik csillagról elfeledkezett” – súgta Crescence, s mielőtt bármi más eszébe jutott volna, odahajtotta fejét az ezredes vállára.

Sok év múlt el azóta, ilyenkor már csak beszámolni lehet. A romtemplomból hazatérőben az ezredes megkérte Tadeket, hogy kanyarodjanak el a Baglyos-erdő felé, ahol háromszáz fölkelőt mészároltak le. Itt egyedül szállt le a hintóról, hogy sétát tegyen, Crescence-nak és a gyermekeknek csak annyi feladatot adott, hogy ne veszítsék szem elől, és Tadek mindig kurjantson egyet, ha bármilyen tereptárgy eltakarja őt. Ilyen szakszerűen fejezte ki magát, tereptárgy. Volt ebben a kérésében valami, amit Anette makacsul nem tudott megérteni. „Mi tudjuk, hogy ott vagy. Hogyan csináljuk, hogy mégse lássunk?” – ismételgette. S közben a nagyujja és hüvelykujja begyét összeérintve kis karikát formált, majd gondos aprólékossággal azon át kezdte vizsgálgatni a tájat, mint egy gyakorlott geodéta. Az ezredes méltányolta a megjegyzés logikáját. Neki is volt oka rá, hogy a hintót a dombgerinc szakadékos szélén állíttassa meg, ahol az elvadult szilfacserjés önként kínálkozott, hogy irányítóközpontnak jelöljék ki. Jó csillagzat alatt ilyen helyen szokták felverni a parancsnoki sátrat, noha csaták előtt gyakori a kísértés, hogy a babonás Militärirrwahn legyen a tanácsadó. Itt, az erdő és a Peltew-patak, a süppedékes katlan és a csábítóan nyitott lapály poétikus találkozásánál valójában nehéz volt tévedni, hogy a mészárlás honnét irányítható a legsikeresebben. A férj nagynénje például, aki éjszaka rótta a kastélyfolyosóit elnyűtt balettcipőjében, egy timpanonos lépcsőtorkolat korlátja mellől a lehető legészrevétlenebbül megfigyelhető volt. Az, hogy a császáriak nem találtak rá arra a kivételes pontra, ahol a hintó megállt, és ennek ellenére sikerült vérbe fojtaniuk a fölkelést, ismétlődő bizonyíték is lehetett az ezredes számára, hogy a gyökerek még zsengék, még kevés a lomb, hogy a piros madár fészekre szálljon. Le jour n’est pas levé, chère Crescence. A lányokat soha nem tapasztalt izgalomba hozta az ezredes terepsétája. Úgy érezték, hogy a megszokottnál sorsdöntőbben vesznek részt valamiben. Homlokukra megragadó bájjal ültek ki a gyöngyszemnyi verejtékcseppecskék, s szinte egyszerre voltak képesek az aléltságig átadni magukat a kíváncsi reszketésnek és kibuggyanó nevetésnek. Az ezredes látszólag tervszerűtlen irányváltásait a terepen akaratlanul is összehasonlították Pan Skirecki jóindulattól duzzadó dülöngélésével a kastély udvarán, mikor a karácsonyi köszöntők pálinkás elkántálása után kilépett a csikorgó fagyba. Crescence fél kézzel a hintónak támaszkodva nézett le a katlanba. Szelíd iszonyat tükröződött a szemében, és szerelmes félelem. Ludwik arcát látta maga előtt, aki egy órával Waleś után halt meg, és egész idő alatt azon erőlködött, hogy szederjes nyelvét valahogy kidugja a fogai között. A következő pillanatban az ezredes elindult egy sásfüves térségen, mely a hintó mellől teljesen védtelen és sík területnek látszott, kiderült azonban, hogy természettől álcázott horhos szegélyezi, mely egy szempillantás alatt kitörölte a tájból az ezredest – és Tadek diadallal fel is kurjantott mindjárt. Anette az izgalomtól bepisilt, igaz, hogy csak néhány csöppnyit, de ez is elég volt, hogy lángvörös legyen. Crescence úgy ölelte magához, mint a legbizalmasabb barátnőjét, akivel nincs szükség szavakra, hogy olvassanak egymásban. Jó óráig eltartott a terepséta. Indulása előtt az ezredes búcsúkötelességének is érezte, hogy a remény körvonalait ezen a csatatéren is kipuhatolja, és újabb tapasztalatokkal fejlessze tovább a titkos terveket. Minden bukás újabb tanulság. S a hanyag emlékezetre nincs mentség. Itt háromszáz posztónadrágos, letépett ingű árnyék követte, akiket a hajnali harmat csókolt meg utoljára, és nem érhették meg a győztes forradalom menyegzőjét. Értük kell megszolgálni az áldozatot, amit hoztak, s ez csak az lehet, ha szívósan tökéletesítjük a felkészülést. Egy ilyen kihűlt színtér akár a hitvesi ágy sivataga, ahol a nap nem kel föl, s a holdat kiherélt cincérek zabálják. Itt háromszáz árnyék emlékeztetett rá, hogy a mészárlás nem maradhat kaszinójáték, amire templomban adják az áldást. Az ezredes mindenre kiterjedő figyelemmel használta ki a terepsétát. Próbát tett a Peltew-patak zúgóinak megtévesztő vízfüggönyével, az erdőnyiladékokban a szénégetők boksáival, s még a védtelen lapályon is olyan suvadásos árokrendszerre bukkant, amely biztos védelmet nyújthat majd az előőrs gyalogosainak. Gondolatban bonyolult számításokat végzett, hogy a kartács- és mozsárlövedékek milyen irányból a legesélyesebbek, s hogy hol látszik ésszerűnek a tartalék gyülekezése, a lovasság kirohanása vagy a kaszásoké és legnincstelenebbeké, akiknek még fegyverük, gyilokjuk sincs, csak az, hogy maradni tudnak ott, ahol a halál kedves. S miközben öngyilkos nyugalommal hol célponttá tette magát a mandulaszínű porköpenyében, hol teljes váratlansággal eltűnt – Tadek ellenőrző kurjantásait nagy gonddal véste az emlékezetébe, s mintegy bejelölte helyüket azon a térképen, melyet az ütközetek és csetepaték színhelyéről mindig fölvázolt és magával vitt. Ez volt az ő legféltettebb regestruma. A célt szeretni kell, Crescence.

Négyre járt, mikor visszaérkeztek a kastélyba, nem kis gondot okozva a személyzetnek. Tradíció volt, hogy legkésőbb egykor mindenki asztalhoz ül, az oroszlánkörmös almárium tálalólapján meggyújtják a gyertyát, s a függönyöket karéjosan széthúzzák. Ez most elmarad – vehette észre a nagynéni, aki mindig elsőnek érkezett az ebédlőbe egy piros műrózsás, gyászfekete filckalapban. Ezt a műtárgyat kizárólag étkezések idejére tette fel a fejére, s ilyenkor bárki úgy érezhette, az ő fehér álomvilágának is megvan a temetői koszorúja. De ez csak látszat volt. A balettcipős öreg hölgy, akár az ezredes, sosem hitte volna el, hogy a remény körvonalai megkophatnak. Annál kevésbé hiányzott belőle a furfangosan perverz bosszúállás. Pontosan egy órakor tálaltatott magának, s mintha nem érzékelné, hogy egyedül ül az asztalnál, a távollevők tányérjait is telerakatta. A fogások hűltek, a nagynéni evett. Szólhatott volna, hogy az érintetlen tálakat és tányérokat vigyék vissza a konyhába, bosszúlátomása azonban azt sugallta, hogy maradjanak ott a holicsi abroszon. Végül az asztal is úgy hatott már, mint az ünnepélyes készültségbe rendezett csatatér Höchstädtnél, ahol különböző fegyvernemek egységei példás alakzatokban várták, hogy meginduljon a támadás – remélve, hogy a pusztulás önfeláldozó kéjgyönyöre se lesz kisebb, mint az érzékien kiéhezett pusztításé. Csakhogy az ételek halmait közben utolérte a soká várakozó tartalékok ismeretes sorsa, kikezdte őket a töppedés, a leheletfinom bőrösödés, s azt az enyhe párolgást is elveszítették, ami az életre emlékeztet. A nap besütött a szobába. A nagynéni, ha szunyókálva is, szívósan kitartott négyig. Ha nem szunyókált éppen, elégedetten ábrándozott, és a fogait piszkálta. Ám mihelyt fölhallatszott az udvarról a hintónyikorgás, azonnal fölállt méltósággal, elhagyta a szobát, s meghagyta a tétova cselédlánynak, hogy a kristálypoharakba töltsön friss ásványvizet. Crescence elsápadt, mikor néhány perc múlva belépett az ebédlőbe. Mindjárt le is vert egy vázát a fodros ernyőjével. A gyerekek némán meredtek a hasznavehetetlenségig megrakott asztalra, majd féktelen visítással körbeugrálták, és egymás fenekét csapkodták. Egyedül az ezredes találta meg a helyes szót, ami válasz lehetett mindkettőjük nevében: „Császári csalétek – de ugye nem kérünk belőle, Drágám?” Ebéd helyett a teraszon fogyasztották el a bőségesebb vacsorát.

Aztán az esti indulásig Crescence szobájában töltötték az időt. Álom. Ablakuk előtt rendhagyó módon hullani kezdett a hó, a csókák kiszaggatták a vendégszoba balkonján szellőző párnacihákat. Crescence most is rézsút hevert a brokáton, a park pázsitján egy szürke és egy fekete hátas legelt, a két kedvenc. Ilyen a tél, Ezredesem. Ilyen a tavasz, Crescence. Mondják, hogy van olyan éhség, mint az előre megevett kenyér, de akkor se fájjon ez, hiszen egymással beszélünk, s az ilyesmi úgyis csak minden ötezer évben sikerül. Mégis úgy érzem, hogy minden oldalról szél fúj, és ismeretlen aggodalom szállja meg a lelkemet. Hát – ha úgy veszi, Drágám, hogy Isten kényelmes fogalom… Igen. Egyszer elhatároztam álmomban, hogy megváltozom, kötni tanulok. Egy örök életű harisnyát akartam kötni, de sarkot nem tudtam csinálni, bele se kezdtem, így mindig csak a szárát kötöttem, a harisnyám meg egyre csak nyúlt… Ne csodálkozzon. Nehéz bármit megfogalmazni, ami egyszerű. Itt Galíciában a veszett kutya fej nélkül kerül bíró elé. Az Isten nem kényelmes fogalom. A mi forradalmunk természetes és büszke, mint a párizsi lovas koldus. Aki ilyen nyeregben ül, nem törődhet börzekrachokkal és napfoltokkal. Álom. A fasoron túl a fenyők megkésett hímporától sárga a tó. Ki emlékezik a csengettyűs patkányokra, az előkelő pékinasokra, a hajtűvel megmérgezett nőkre, a komáromi világpusztulásra, a hamis búzavirágra? Esti harmat nem látszik a füvön, a szerelem mégis abban fürdik. Ablakuk előtt még mindig pilinkézett hó. Crescence bágyadtan dőlt hátra, és széttárt karokkal dúdolta, Krumplivirág, krumplivirág, Jozefine hajában… Ilyen egyszerű a csók, Ezredesem. Ilyen befejezhetetlen a csók, Drágám. Csak a legszebb asszonnyal volna szabad textust olvastatni a Bibliából. Vagy járjunk mind álarcban? Várjuk meg, míg a leégett ház kulcsait adhatjuk át a gazdának? Ó, nem. A hársfa a templomból is kinő. És még az is szép elképzelés lehet, hogy a bölcsőben a Szamár fekszik. Nincsenek kamarillák, hierarchiák, a szerelem mindent egyenlővé tesz, és ibolyákra öntött friss tejben mosakszik. Az ezredes lehunyta a szemét. Mint két egymáshoz illesztett fél arc, ketten. Távol egy pirinyó ködalak úszott el a szemhéja alatt, a csengettyűvásár királynéja. S egyszeriben feledve voltak a vízmosta bálványkövek, a bagolytollas párnák, a karóra tűzött lófejek alá kényes járással odalépkedett a lecsutakolt testük. Paripák, tudjátok meg, hogy az ég a fűszálaknál kezdődik, s ti mindig benne jártok. Ha halljátok, hogy rohamra! – ne felejtsétek, hogy a tornyok nyílhegyei elérik a gyöngyház ég zománcát. Elrepültök a seprű-, sár-, iszap-, pozdorjautcák fölött. Kőre, csontra esküdhettek, hogy a leszegzett csontvázak megélednek, zendülés a zendülésben, a föltámadt árnyak lakhelyén a boldogságtól nincs tűzijáték – mert nincs éjszaka. Dohányfüst, parfüm, bor és vér – de ez már a szabadság duhajsága lesz, a tébolyult ölelésé, kacagó forradalom, hiszen a vágtából se lehet azonnal lépésre váltani. A hóesés nem lankadt, távol gordonka szólt. Később fölrémlett előttük a gyanakvó Anette charmant lábacskája, a superb topánkák. Fehér halak cikáztak fekete tóban, virágból kelő madár bukott le, az ablakból vak ember nézett ki, és kard volt a villámhárító. Összeláncolt harcosok estek el méltatlan mészárlásban, és a renegátok megfordították a pajzsukat. Elképzelték a hírnökök keresztjét, akik az utolsó dombtetőn roskadnak össze. Mégis igaz lehetne, hogy csupán a bogáncs hű? Az ország is szennyest vált csak, ha a szerelem hazug. Ez nehéz menet. A gyönyör botladozik. A kék Úristenre! – nem fénylő tűz ez, hanem látható sötétség, érezhető árnyék, távol istentől és az égi fénytől, mint a szökevény üstökös feje a fiesolei csillagász tükrében. Hulló hangpehely és eszeveszett zene, bánat töredelmei. Selyemből és fémből font guipure-zsinóron függött fölöttük az elmúlt nyár aratási koszorúja, Pan Skirecki lányainak a mesterműve – mikor még nem ismerhették egymást. Crescence, Drágám, az idők tanúja kéri, hogy szóljunk ellene. Ne hallgasson a malomkövek beszédére, morzsolódó szavakra – „Uram, könyörülj!” Mindenki alszik egy-két századot, hogy az örökkévalóság beleférhessen egy gyűrűfoglalatba. Hallgassa a jóslatos hársakat a fasorban, mikor a sárga ködből kilépnek, s a hold szétteríti a krinolinját. A törvény csak maga ugat, de még a verebek is együtt énekelnek. Higgyen nekem, a forradalom lecsapolja a délibábokat, és tűzokádóba veti a tiltó parancsok postáját. Mi is meztelen lábbal tapadjuk ki a tüzet, a népek is csak így lehetnek vígabbak. Sötétség, éjszaka? A Tejút hajnalhasadék. Crescence mintha tüll mögül látta volna a szobát. Újra rézsút hevert a brokáton, és fogával tépdeste a keblét borító barna haját. Mi az a világ?… Miért haragszik…? Miért nevetnek…? Mi van a könyvekben…? Mi a történet…? „Jaj, ma nem többé, Ezredes – suttogta forrón –, most már csak üveget törnénk vaktában…” „Mégis szépek lehetünk, májusi hó – mormogta az ezredes is forrón –, se sár, se jég, se ebugatás, levelet kaptunk a holdból, virradj már, írják, ezt a lovat nektek kell meghódítani, te szép gyerekforrás, barna fiú-hal bukfencezik a langyos esőben, éjjel lehulló gyertyák, mint a szikrákká osztódott pillantás.” És újra odaadták magukat az ölelésnek.

Sutting ezredes este fél tízkor hagyta el a kastélyt. Első éjszakáját névtelen kis faluban töltötte, ott nyitotta ki először az utazózsákot. Sokáig nem nyúlt semmihez, csak a boldog fájdalom merengését próbálta elviselni. Hol a gyertyafénybe bámult, hol a zsákba, ahol vándorlásai szolgatanúin pihent meg a szeme, rajtuk egy nem múló érintés ragyogásával. Az alacsony mennyezetű szobában tücsökcirpelés figyelmeztetett rá, hogy megérdemelt nyugvás van, nincs riadó. Odakint a hold ráült egy matuzsálemi tölgyfa lombjára, mint aki fészekre talált. A sárga mellény, az útravalónak szánt csillag, a zsák tetején világított. Kék csíkos, dohos szagú dunyhába veszve aludt el az ezredes. Kora hajnalban már ismét nyeregben ült, és Zagorsk felé vette az útját, ismét a császári uniformisában. Csupán a paroliján fokozta le magát századossá, illetve, egy rezervben tartott pecsétes papír szerint nyugalmazott századossá. Kisebb helyeken, ahol nem voltak garnizonok, oktalan feltűnést keltett volna egy kísérő nélkül betoppanó ezredes. Így hihetőbbnek látszott, hogy különc veterán, aki fáradságot nem kímélve hajszolja magát – elveszett nyomok, révületek bűvöletében? –, ki tudja, milyen céllal. S ez a számítás be is vált. Legtöbben így gondolkodtak felőle, akik a porfelhős országutakon feltűnni látták az alakját, többnyire lazára engedett gyeplővel, sosem jobban sietve a kelleténél. A falvak embereit nem kellett meggyőzni, hogy a rezesre cserzett századosnak volt tapasztalata arról, a lázas szél milyen ingadozásokra képes, ha valaki egyformán otthon van északon, délen. A garnizonos nagyobb helységekben ismét visszaváltozott küldetéses ezredessé, akitől el kell tűrni a szűkszavúságot, el kell fogadni a pecsétes papírjait. Lehetett gyanakodni rá, de volt ok arra is, hogy tartsanak tőle. S hogy szó nélkül elfogadják, mikor a nem igényelt segítséget elhárítja. Sőt időnként olyan megjegyzéseket is tett, ami távozása után tovább erősítette a tiszttársakban a kelletlen elismerést, hogy valójában nem ítélhetik meg a titkát. Az egyik tiszti kaszinóban például szót ejtett arról, hogy a Hadügyminisztériumban – a nemzetközi presztízs megóvása érdekében – szigorú felülvizsgálatot kívánnak elrendelni a Prisengerichtek működésével kapcsolatban, miután a hadsereg nyomába szegődő rabló mardeurök és a Kriegsrebellek megfékezésében a martalékbíróságok megengedhetetlenül hunynak szemet a legbarbárabb módszerek fölött is – s ez már a titkos diplomácia előnyös kilátásait is veszélyezteti. Megjegyzését váratlan csend követte. Az italtól vörösödő arcokon olyan változás ment végbe, mintha legszívesebben a homlokukba haraptak volna bele. Le sem tagadhatták, hogy volt mire gondolniuk. Az ezredes megvárta, míg a csend szétszivárog, mint a féltett kék zubbonyon a kilöttyentett vörösbor, egyre hiánytalanabbul rajzolva ki a többé el nem tüntethető foltot. S utána mindjárt egy kellemesen ironikus anekdotát mesélt el arról, hogy az orosz cár el akarja hitetni a világgal, hogy Oroszországban télen is meleg van, csupán a meteorológiai értékeket kell helyes megvilágításba helyezni. És hogy ezzel mért nem tudnak egyetérteni az orosz levelibékák. S másnap – anélkül hogy ezt előre jelezte volna – még a hajnali sötétben útra kelt a Keleti-Beszkidek felé, és az Ondava völgyén leereszkedve magyar földre lépett. Több mint tizennégy áttekinthetetlenül zsúfolt hónap után tette ezt. A gyermekkor elmúlt, Crescence. Európa legalább olyan vén routinier, mint Sutting ezredes, és mégsem lát annyit előre, amennyit a kedvenc fekete hátas nyergéből látni lehet, vagy a sárga mellényben, melyet még nem ért idegen pillantás a folttalan kék zubbony alatt. Hazai földön újra. Az ezredesnek – és ezt senki sem sejthette róla, mert szavakba nem foglalható polifónia – rendhagyó képzetei voltak a hazai földről. Felületesen azt lehetett hinni, hogy egyoldalúan és kizárólag Sztrabónnal ért egyet, aki szerint sikerrel csak az vadászhat, aki mindenki másnál jobban ismeri az erdő tulajdonságait és kiterjedését. Vagyis mély ösztönösséggel érzi a határokat, melyek között az ő vadászata nem csupán gazdag zsákmányt ígér, hanem a zsákmány meg is szentelődik, és semmilyen másikkal nem téveszthető össze. És hogy ez így van a szent kötelességek felismerésével is; mikor arról van szó, hogy inkább a halál legyen kedves (mint Waleśnak, Ludwiknak), ha bárki rabló módján akar a kertünkbe becsörtetni. Sztrabón figyelmeztet rá, hogy csak ott remélhetünk tartós ünnepet, derűs hétköznapokat, ahol szó szerint az ölelésünkkel perzseljük bele az anyaföldbe, amiért megszenvedtünk. Enélkül mulandó sikerre számíthatunk csak, még ha sikerül is a táborhelyet jól megválasztani, az ellenséget tőrbe csalni vagy ha kell, okosan elmenekülni. Az ezredes rendhagyása az volt, hogy a szerelmes ölelésben nem ismert határokat. Tékozolt, hogy még gazdagabb lehessen másképp? És vajon csakugyan hazátlan, csakugyan rokontalan volt? Származását kétségkívül homály fedte, s a neve is úgy csengett a Beszkidektől az Al-Dunáig, ahogy borsószemek közül pereg ki a rostán a rozs vagy árpa. És mégis itt lépett hazai földre. Sztrabón maga is megrója Eratoszthenészt, hogy lebecsüli az égitestek középpont felé törekvő makacsságát, pedig épp ez kényszerít rá, hogy tekintetünket a mindenki fiától látható égre irányozzuk. Sztrabón jól indul el, de félúton megáll. A forradalom nagyobb évszak, Crescence, mint a napokra, határokra tépdesett kis zsarnokoskodó időjárások. A gyermekkor múlt el, Drágám, és ezt csak úgy helyezhetem oda a holicsi abroszodra, mikor már mindenki aludni tért körülötted, és csak a gyertyák sercegnek – ha előbb leereszkedem az Ondava völgyén, és Kassa érintésével Hegyalján ér a hajnal, a szőlődombok pazarló geometriájával, ahol Jesid Habada állítólag egyetlen szőlőszemtől fulladt meg, de hát az ilyesmi úgy tartozik hozzá a gyermekkor csodájához, mint a miséhez az Úrfelmutatás. Pedig ott még csak mindig útközben voltam, és nem a végcélnál. Meglehetősen hosszú út állt még Sutting ezredes előtt. A Tisza felső folyását követve haladt délnyugatnak, végigporoszkált a jászsági pusztaságon, és részt vett egy farkasvadászaton, ahol előbb borjúvérbe mártott szőrkendődarabokkal szórták tele az egy határral odébb hajtott állatok legelőit, a bújtató akácerdőket és sásfüves mocsarakat. Tiszasülynél a bíró pincéjében reggelig tartó megbeszéléseket folytatott a mozgósítható fölkelők fegyverellátásáról; s egyben megadta a Baglyos-erdő jelszót, ha Pan Skirecki közvetítésével üzenet vagy segítség érkezne Lengyelországból. Tadek személyleírásáról sem feledkezett meg. A jászsági pusztát a kiskunsági követte, éjre éj, napra nap, mint a komolyra forduló mesékben. A délibáb néha mindenestül birtokba vette a látóhatárt, és a képzelet is megtette a magáét a vibráló fényketrecben, csak nem lehetett a kettőt hitelt érdemlően elválasztani. Mint a letörölt tükrön az elszaladó jelenések, melyeknek nincs módjuk, hogy megpihenjenek. Akác a kóbor létezők, akik egyszer gyökerestül kirángatták magukat a földből, és azóta ez a sorsuk. Hegytetőről leeresztett fák rohantak, tornyok és bástyák egymás mellett, elszáradt mohától fekete sziklaházak, emberi fecskefészkek, temetői tuják, valahol legfölül füstöt okádó kereszt, mint a legyőzhetetlen industria újmódi jelképe. Roppant szerpentinek kanyarogtak görgeteges törmelékben, s távolabb, a fenyőkkel szegélyezett escarpék mögött míniumpiros házfedelek villantak elő, szőlőtrillázsok zöldelltek, és ablakok pisla szeme gyúlt ki. Gótikus zsidó épületek mellett mélyedésbe süllyesztett kőapostol fonta össze a karját, szanaszét megcsonkított szobrok hevertek, asszonyok páholyai tobzódtak tarka színekkel valamilyen rokokó színházteremben, s egy karcsú hídláb fölött ezüst védszenten tükröződött a nap. Alpok, Haute-Savoie, Antwerpen, Észak-Toscana, Kragujevac, Beszkidek, Ondava völgye – mintha hajdani és friss látványtöredékek adtak volna találkozót a kunsági puszta horizontján, hogy mindjárt el is enyésszenek, mint az elsóhajtott levegő. A maga módján regestrum volt ez is. A fekete hátas védtelen célponttá lett a lemángorolt puszta szőke és kék ragyogásában, ahová a múlt is zabolázatlanul törhetett be, nemcsak a Kamarilla mészárosai. Az ezredest katlanná izzította a fény és hőség, miközben látszólag egykedvűen poroszkált. A verejték nem szűnt meg leszivárogni a homlokba húzott tábori sapka alól, lucskosra nedvesítette az ősz szemöldököt, a szemét véresre marta. A gyermekkor elmúlt. Két nap múlva elérte a Duna vonalát. Éjszaka lovagolt be Bajára, az egykori Francovillába, áhítatot parancsoló holdfényben. A város keleti szélén elkerített sertésvásártér mellett haladt el, trágyától süppedékes szekérúton. A szárnyékokban barbár önfeledtséggel horkoltak a hajcsárok, hetek óta várakozva a Szerbiából érkező szállítmányokra, melyet majd átvesznek az ottani szvinyároktól, és ők hajtanak tovább Bécsig. A főtérről nyíló egyik mellékutcában lelt rá az egyetlen fogadóra, ahonnét még fény szűrődött ki. Vendég itt sem volt, csak a fogadós volt álmatlan. Az első üveg bor után kiderült, hogy magányhoz szokott egykori rákász a sugovicai ártérről, később ötévi kényszermunkára ítélt rab, miután egy kapitális rák ollójával kiszúrta a felesége szemét, aki ágyba vitte a városban időző Migazzi Kristóf bécsi hajszeszárust és kamarillai besúgót. Aztán újrakezdte a felkapaszkodást. „Migazzi Arzén” – javította ki csendesen az ezredes a mesélőt, miközben nagy tányér hideg marhagulyásból böködte ki a zsíros húsdarabokat. Őt is meglepte, hogy a mellékesnek szánt megjegyzés egyszeriben milyen bizalmat, tiszteletet ébresztett iránta. Azonnal felmérte a forradalmi lehetőségeket, a titkos „légyottok” módozatait. Egy megbízható és engesztelhetetlen fogadós, egy kátyús mellékutcában megbújó jelentéktelen fogadó felbecsülhetetlen érték, ha arra kerül a sor. Még a fogadós nevét is szerencsésnek találta: Sehi Konrádról bármi eszébe juthat bárkinek, nemcsak egyvalami. Migazzi Arzén pedig halott, az ő szimatától nem kell tartani. A fogadó ideális hírcsereközpont, akár regionális főhadiszállás is, éppen a központi fekvése miatt. És maga a város is megfelel a stratégiai kívánalmaknak – az ország dunai felezővonalán fekszik, akciórádiusza éppen befogja az alföldi és dunántúli terület déli részét, ahol az utolsó másfél évben amúgy is sűrűbb a levegő. És még egy: a mindig számításba veendő gyanút majdnem biztosan eltereli az átlagmeggyőződés, hogy aki titkolni akar valamit, nem a főtér közelében rendezkedik be. Az ezredes elégedett volt, és felzaklatóan bizakodó. A csagatej eredetű baja szó öreget jelent – s szinte sorsszerűnek is érezte, hogy éppen itt sikerült ilyen kapcsolatra és lehetőségre szert tennie. Öreg fán szívósabbak a rügyek. Délelőttjét azzal töltötte, hogy megismerkedett Kliegel Józseffel, a nyomdai számológép hazai feltalálójával, egy saját készítésű nyomdagép tulajdonosával. Nem okozott nehézséget, hogy rövid tájékozódó beszélgetés után szót értsenek. Ez a madárfejű agglegény, akiről hinni lehetett, hogy éjszaka megcsókolja az ólombetűket, s legkevésbé sem úgy gondolkodott, mint a politomán uracsok és szabadságmanökenek, akik olyasmiken képesek vitázni, hogy forradalom-e a reakció vagy reakció-e a forradalom. Szalmafedeles háza a sugovicai ártérre nézett, onnét messzebb lehetett látni. Késő délutánig cseréltek eszmét, reményeket, utópiákat, nem feledkezve meg az álmok józan alapjairól sem, hogy lehetőleg ahhoz igazítsák a kockázatok veszteséglistáját. Egy hótorlaszos télen munkába állított nyomdagép például jó elgondolás, mert a befagyott Dunán – a fakutyázók közé vegyülve – biztonságosabban lehet a szórólapokat Dunántúlra is eljuttatni. A forradalom nem csábos konc, amit csak úgy virtusosan el lehet rabolni. Ellenkezőleg, a forradalmat meg kell építeni. A célt szeretni kell, Crescence. A világot fel kell készíteni rá, hogy várják és féljék a forradalmat. A sötétség féltékeny erői fecséreljék el stratégiáikat a várakozásban, s mi akkor tűzzük ki a piros rózsát, mikor a legszebb harmat csillog rajta. Egy okos nyomdagép fölér húsz üteggel. Verejték, csend, fontos hallgatás, végtelen poroszkálások az ördögszekérfüves pusztán, magány és éjszaka. Holdvilágon nem sül cipó, de a jó gazda akkor dagaszt – mondta az ezredes a beavatottak cinkosságával. S pillantása elkalandozott a Duna túlsó oldalára, ahol kékes párában úsztak a bátai dombok, ízelítő a pannon táj édességéből, ahová továbbindulni készült. Ennek a tájnak az elsüllyedt emléke már akkor elragadta képzeletét, mikor az Ondava vad völgyén leereszkedett, zuhogó esőben, a szegénység akolmelegével körbekerített szlovák tanyák mellett. Már otthon volt, és mégsem, a zuhogó esőn át a múlt is átderengett, mintha biztatná, hogy a jövőnek is van gyermekkora. S még alkonyat előtt fölkereste a Kapisztrán Hittani Intézetet, ahol meggyónt, megáldozott, és megbeszélte Kossutányi nyugalmazott tábori lelkésszel a hadiárvák lelki gondozásának és a sebesültek ápolásának kérdését. Ez ugyanúgy a szeretet áldozatossága, ha ideje jön, mint ahogy a roham is az, csak véres. Az ezredes ezúttal nem várta meg az éjszakát, napnyugta előtt vitette át magát a Dunán. Megkívánta, hogy a Szegzárd felé ereszkedő nap utolsó sugarai ott érjék a folyón, átadva magát a sodrásnak, mely nem ismer pihenőt, és mindig másképp tud ugyanolyan maradni. A révészeket megajándékozta egy lengyel poltúrával. „Őrizzétek meg – mondta –, a Peltew-patak mosta ki Lemberg mellett, hogy idelovagolhasson velem.” A gyerekkor elmúlt, Crescence.

Megtehette volna, hogy közvetlenül Bátaszékről vesz irányt Szegzárd felé, végül mégsem így döntött. A parti erdőségek érintetlensége annyira megbűvölte, hogy annyi év után sem tudta kivonni magát a hatása alól. Az sem lepte volna meg, ha az elegáns piros-fehér-feketébe öltözött áldozat változatlanul ott kapaszkodik valamelyik fa kérgébe, még ha foszlottan is. Csakhogy mi következik ebből? Kikerülni nem lehetett, meg kellett tenni ezt a kitérőt, hogy kellő áttekintéssel érkezhessen meg Szegzárdra. S mielőtt nyugatra fordult volna, a Duna mentén előbb fellovagolt Bogyiszlóig. Nem kereste a falvakat, megelégedett az útjába eső halászkunyhókkal, erdészek szállásaival. Megesett az is, hogy a fekete kancával együtt hevert le éjszakára a pézsmaszagú mohán. Odahúzódott a ló combja mellé, és a csapzottan domborodó has állapotos boltozata alatt merült álomba. Erdei vonulása közben nemegyszer érezte úgy, hogy csobbanás nélküli zöld üvegakváriumon halad keresztül, körbeszórva a nemes rothadás megülepedett törmelékeivel. Az egykori csodálatosságok egyszerűen humusszá lettek. A fülledt, párás melegben asztmásan lélegzett. Az ezredesnek köze volt ehhez a humuszhoz. Itt most nem délibáb játszott vele, mint a jászsági pusztán, itt közelebb estek az egykori gyönyörök és sebesülések, a nagy habzsolás hadjáratai. Az ifjúság. Mint mikor egy haszontalanságokban tobzódó vitrin ömleszti ki magából a maga választékos múltját. Akár egy egész gyűjtemény Európa. Az enyhe báj, ahogy a hölgy megfogalmazza – „házaséletünkben most vet lobbot az évek óta halmozódó gyúanyag”. Aztán a temérdek csipke és hímzés, sárkányfejes arabeszkek s az álszent zarándoköltözék kapucnival, cingulussal, mely felette divatos. Kaszinói estély, ahol Katzer dzsidás hadnagy beleütközik a tánckörben Beszedits ügyvédbe, szóváltás, és az ügyvéd halott. Agyonzsúfolt vitrin. Szerelem szótára és kalauza, legyezőnyelv rejtelmei és asztali ínyencségek. Lepkékkel körülszállongott virág-levélpapír, és csak adná Isten, hogy ez a koronázási év behegessze a múlt év okozta sebeket. Az Izlandiába érkezett királyasszony mindenesetre derülten vágtatott tovább a parányi balesettel végződő első vadászaton, ahol lecsúszott a lováról. Különben fáczány, fogoly, fenyvesmadár, vadrucza, nyúl, vadsertés, idényszerű vadak, poulárdok és stíriai kappanok korlátlan mennyiségben szemlélhetők a piaci hullakiárusításon. Zum grossen Ausverkauf, egy egész gyűjteményes verniszázs. Skalpok, repülő kutyák, zsákmányolt Dajak-kardok és halomba sepert emberhaj a szadizmustól impotens borbély pincéjében – csak ne legyen járvány belőle, gyémántos Szűzanyánk! Sok jó katona még nem jó hadsereg, de csodákat se lehet művelni végezetül is ott, ahol csak technikáról van szó. Ó, Crescence. Fekete tálca, óra, bor és szőlő keveredik a Radicális Miatyánkkal, a lőporos emberrel. És a rafinéria: a megunt szerető díszlövésnél löveti agyon a herceget az egyik katonával. Európa térképe tele van új játékszerekkel. S a térképen átüt Ludwik arca, aki egy órával Waleś után halt meg, s végig azon erőlködött, hogy szederjes nyelvét kidugja a fogai között.

Bogyiszlón kedvére volt a marhagulyás, hiszen bajai tartózkodása óta mindössze kétszer jutott meleg ételhez. Itt viszont éppen a fogadós nem nyerte meg a tetszését, az ivó mennyezetén ugyanis volt egy luk, és nem volt betömve. Az efféle véletlenekről már volt tapasztalata az ezredesnek. Puszta szórakozásból nem gulyást mondott a rendelésnél, hanem gulast. Mosolyognia kellett, mikor a fogadós a tányér mellé rögtön egy fakarikába húzott címeres damasztszalvétát helyezett. Ennek nemcsak az eredete lehetett kétes, de az ivó ácsolt asztalán túlzottan előzékeny hízelkedésnek hatott. Indulása előtt azonban itt is módja volt egy fontos tervrajzot az emlékezetébe vésni. A temetői ravatalozó kőkerítése török időkben épült bástyamaradvány volt, alkalmas megfigyelőállás a tolnai hadiút felől érkezhető felvonulás szemmel tartására. Vastag bástyafal, csaknem négy méter magas, folyondár kúszta be, az iromba kövek mélyedéseiből növendék ecetfák nőttek ki. Az egyik a morzsalékos párkányról hajolt be a ravatalozó feketére evődött cserépfödelére. A gyermekkor elmúlt. S még délután elindult Szegzárd felé. Némi fáradtságot érzett ugyan, de a csendes poroszkálás arra is alkalmat adott, hogy teljes terepszélességben végigtekintsen a tájon, ahová érkezik. Tolnát elhagyva már alkonyodott, a Lisztesben az erdészek és favágók elgyújtották a tüzet. A lopókba felszívták a bort, és belecsurgatták a poharakba, melyeket öblítés céljából víz soha nem érhetett, csak bor, és a maradék beszáradt. A Sión ladikon kelt át. A lova mellette úszott, nyerítve rúgtatott ki az iszapos partra, duzzadó nyakívéről síkosan csúszott le az átnedvesedett fény. Az ezredesben itt, a város határában ötlött fel a meghatározó kép, amit első pillanatban nem tudott teljes bizonyossággal betájolni s még helyileg se hová tenni. Csak azt tudta, hogy amit keres, ebben a kivételes alapossággal ellenőrzött városban kézenfekvő megoldás lehetne a folyamatos hírközlés szempontjából. A jakobiták emlékezetes szervezkedése óta Szegzárd nem tudta elterelni magáról a gyanút, hivatásos kamarillai ügynökök vásároltak itt házakat, borospincéket, beházasodtak, és még a napi találkozásokat is számon tartották. A meghatározó kép egy kidőlt diófa maradék fél törzse volt, melyet az erre vándorló céhlegények – emlékezésül, hogy erre vetődtek – nagy fejű szögekkel vertek tele. De bőven volt még hely újabb szögeknek. Ha volt rovásírás, mért ne lehetne rejtjelezés nagy fejű szögekkel? Az ezredes elmosolyodott a nyeregben. Figyelmét annyira lekötötte a holnap reménye, hogy a városba érkeztekor alig érzékelte, milyen utcákon jár, milyen kútkávánál áll meg itatni. Egy teret próbált apró részletességgel elképzelni, ahol a szögekkel kivert diófatörzs áll, lehet, hogy pad is van mellette, néhány puszpángbokor, nem biztos. Mégis, meg kell lennie valahol. Rég besötétedett, és még mindig nem jutott eszébe, hogy vacsoráról gondoskodjon, szállást keressen. Megszólítani se szólított meg senkit, gondolatai minduntalan visszatértek a szögfejek enigmatikus rejtjelezésének a problémájához. Crescence batisztsálján hét szétszórt flitterpöttyöcske csillogott, ezeknek az alakzatvariációit próbálta maga elé képzelni. Ez láthatólag kielégítette. Nem érzett semmilyen úti fáradságot. Később fölrémlett benne két, párhuzamosan dombra futó utca, melyek kis térbe kanyarodnak össze, s úgy érezte, ezt a teret nagy valószínűséggel gyanúba veheti. Sőt az is kalauz lehet talán, hogy a Bati-keresztet is látni onnét, bár ehhez sötét volt már, még nem jött fel a hold. Mindenesetre elindult a Kis-Bödő jelzésű utcán, párhuzamosan a Kadarka utcával. A nyeregből parancsnoki módon látott be a házacskák magasra függönyözött ablakán – kemencekályhák, mint Pan Skirecki otthonában, a kémények fölött szikrapozdorják, kesernyés füstszag. Amolyan támadás előtti békesség és tiszta lelkiismeret. Az ezredes hosszú szolgálati ideje alatt soha nem ölt, még Höchstädtnél sem, csupán kerülgette a golyókat, és esélyes terveket készített. Lehet, hogy ez kevés, de a sors nem kérdezősködik. A gyermekkor elmúlt. Az utca végén nem talált semmilyen teret, az utca meredeken fölmagasodó domboldalba torkollt, mintha díszletet vágtak volna ketté. Az egyik utolsó ház udvarán, a vacsorai tábortűz villogó homályában néhány gyerek és felnőtt téblábolt. A kép egzotikus árnyjátékra emlékeztetett. Töttős Ármin lómészárosnál pár napja tűz ütött ki, a szobamennyezetek beszakadtak, s a család kénytelen volt átmenetileg az udvaron fölállított sátorponyva alá kiköltözni. Az ezredes ide tért be, és éjszakai szállás után érdeklődött. A homályban nem tűnt fel, hogy legendás kék zubbonya kevéssé felel már meg a tiszti kaszinói normáknak; s ez valahogy most lett nyilvánvaló, itt a félhomályban, ahol ilyen normákról még a kalendáriumban sem olvashattak. Töttősék ámulattal vegyes kíváncsisággal ültették le a tűz mellé a kései vendéget. S ők is marhagulyással kínálták meg, a bográcsban éppen az készült vacsorára. Az ezredes hosszan elbeszélgetett a lómészárossal, aki Waleśra emlékeztette őt, de valami okból mégsem érzett késztetést, hogy a zubbonyát kigombolja. A fekete hátas csendesen tépdeste a füvet a sötétben, és az elszenesedett gerendákat szagolgatta. A lómészáros nem tudott a szögekkel kivert diófatörzsről.

„Nem is hallott róla?”

„Nem, ezredes úr.”

„Pedig sok szöget beleverhettek.”

„Nem hallottam ilyet, ezredes úr.”

Mikor az asszony említette, hogy a sátor elkerített részében megágyaztak neki, Sutting ezredes mosolyogva megköszönte a szívességüket, és hozzátette, hogy utánagondolt, sajnos, mégsem maradhat, hajnalban már Szegzárdon kell lennie. A lómészáros és a felesége először csak tréfára vette a szót, de mikor látták, hogy vendégük csakugyan készülődni kezd, nem mertek tovább kérdezősködni. Az asszony útravalót csomagolt az ezredesnek, és megköszönték, hogy megtisztelte őket a látogatásával.

Ez volt az első hűvösebb nyári éjszaka, mióta az Ondava völgyén leereszkedett, és hazai földre lépett.

 

Ló-regény

Valamikor, most meg ezerkilencszáznyolcvanegy, a pántlikák szertesodródtak, akár egy emberélet, most már golyós-tollal írunk, azzal nem lehet olyan bensőséges pacákat csinálni, a dolgok rendjéhez ez is hozzátartozik, ki tudja. Akkoriban láttunk először lajstromozott lovakat. A Bálint köznél kanyarodtak be a Széchenyi utcába, eltrappogtak a Harangi-cukrászda előtt, ott táboroztatták őket a Garay téren, a kötőféket odahurkolták a virággrupp alacsony vaskerítéséhez, a piros festékkel mázolt számokat a hátukon viselték. A hideg októberi aszfalton gőzölögtek a formás citromok. Mondtuk, hogy tizennyolc – nem! az egyik deres hátán huszonhét, de volt harminchatos is. Mondták, hogy vágóhídavatásra viszik őket, de egyelőre késett az ünnepség. Budapestről nem érkezett meg a minisztériumi küldött. Az okok és előzmények meglehetősen belevesznek az időkbe. A déli vasútépítés ügye éppen porzott a botránytól, a városházán, megyeházán erős pártja volt a vizeseknek, akik féltették a várost, szívesebben vették volna, ha a Siót teszik járhatóvá nagy hajók számára is, uszályok, kivilágított gőzösök, sziréna, tülkölés, vidám és otthontalan matrózok. A maradiságnak is megvannak az érvei. Másfelől a lovakat is emberségesebben lehet szállítani hajón, nagy nyárban mi sem könnyebb, kötéllel felhúzott dézsákból vizet loccsantani rájuk. Tisztelt Közgyűlés, kedves barátaim! Az előttem szóló Bartalis ülnök úr ténymegállapításaihoz kétség nem fér. Mindenekelőtt a városképet nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Garay-szobrunk mellékalakja, a kőbe álmodott Múzsa, nyolcadik éve borostyánkoszorút nyújt fel a magasba, és hogy még ma is élő ez a koszorú, egykori jól megfontolt döntésünknek köszönhetjük… Aztán néhány kitépett lap a kalendáriumban (netán egy méla kéz nyúlt utána a félreeső helyen?), de valahogy azért összeáll a kép, bízni kell. Az apácaiskola alapításának tizedik évfordulóján virággirland keretezi az ablakokat. Az ünneplőbe öltözött palánták négyes sorokban járják körbe a várost, szirmokat tépnek, és maguk elé szórják (hogy visszataláljanak az iskolába?), mégis, az egész vonulást álomittas humor környékezi. Ennyi gyerek és mind magasztosan komolyan veszi magát! Pedig a zongoratanárnő Farda kisasszony már jó előre kétségbeesik. Amennyire az ortopéd cipője engedi, előresiet a Garay térig, a rendőrt szólítja, hogy nem lehetne-e a menetet a Vár köz felé irányítani; de nem lehet, ott vonulnak el a szobor előtt, mire a lovak is szobormozdulatlansággal tartják fel a fejüket, kitágult orrlyukuk körül morzsalékosan sárgállik a virággrupp agyagos földje. Hát ez kész, mondja Százados Albert, a Kaszinó könyvtárosa, mikor az emeleti ablakból lenéz a térre; erről nem beszélünk hangosan; folytatjuk a könyvtár rendezését, a tizenkilencedik századi szépprózát hátratelepítjük a boltíves terembe, ahol Liszt Ferenc szállt meg a nagy árvíz idején, s ahol – az egyik estebéd előtt – nagyvilági eleganciával tette magáévá a házigazda, báró Augusz művészetekért rajongó feleségét egy Pompadour stílusú piros plüsspamlagon. (Egészen pontosan egy ugyanolyan huzatú zsámolyon térdepelve, mely úgy volt méretezve, hogy minden szintbe kerüljön, s a hölgy lába az úr vállán pihenhessen meg. A pamlag később az emlékszobában találja meg a végleges helyét, a huszadik századi széppróza az egykori biliárdszobában.) Az újságok nem írják, hogy a városban is sor került volna hangversenyre az árvízkárosultak javára, bár a budapesti koncert darabjai a boltíves szobában is felcsendülnek. A zongora szintén relikvia. De már rég az iskolások is, noha egyelőre a kórházkápolnánál kanyarodnak vissza a Németh utcába, elültetnek egy emlékhársfát a játszóudvar sarkában, habos kakaót isznak, és fölseprik maguk után a vörös téglás kerengőfolyosót. Este Bonkay Giziéknél gyülekezik az özvegyek társasága. Csupa asszony, köztük olyanok is, akik csak tiszteletbeliek még, a férjük súlyos beteg, de ők már készülnek az új szerepre, megpróbáltatásokra és sikerekre, melyek nem veszik tekintetbe a gyászt. Őszi ég alatt is lehet napsugár, ha megvan hozzá a kulcs, a zár. S mesélik, hogyan mossák a köpetes zsebkendőket, a leírhatatlan alsóneműket, miközben akaratlanul is muszáj elképzelni egy vadidegen temetést, a fekete-ezüst lovakat, a nyikorgást, éneket, a paták csattogását. Októberben nem, mondja Dencsár Gabi, én örülnék, ha tavasszal és nem máskor, tavasszal már a madarak is, a levelek is, mennyi levél! nincs két egyforma, és ahogy zizegni tudnak! teszik a szépet meg magukat, mi meg negyven évig nem is ismertünk mást, csak mint két levél egymáson. – Tehát? – Mondom, hogy nincs tehát. Illetve van egy treff királyom… adjam? Hát nem adom! – Tartsd meg, drága, de kihűl a teád. – Mert ez egy öreg ház. A Bonkay Gizié. Méteres falak, a falakban kilencvenéves lukak, járatok, megrekedt huzat, szagok emléke, álom, rejtett repedések, melyek már nem tágulnak igazi repedéssé, salétrommal csipkézett hártya, az óság beaszott rései. Később, amikor szellőztetnek kicsit, halk nyihogás üti meg a fülüket, s ettől egyszerre kizökkennek. Egyszerre világos lesz, hogy a szenvedésnek csakugyan történelme van. Tíz órakor söprik össze a kupacban álló filléreket, szétosztják a römibankot, magukra szedik a rétegruhákat. Mind megbízható gyapjúholmi, közben virtuóz kötésmintákat cserélnek, hány szem, hány fordított (inverz), mint a matematikusok az egyenletek titkát. Aztán ki-ki a maga útjára. Kallódó varjak a jégeres réten. Bencsik Gabi Hertes Vilmától búcsúzik a Garay téren. A térre néző egyik szállodaablak emlék (erről nem beszélünk hangosan), az étteremből szűrten hallatszik fel Tolnai Rác Franci muzsikája. Ó, most már tudom, milyen lesz a nászéjszakám!, de ez távoli, mint a fordított távcső miniatúrája. A szél átfújja őket, zörgeti a Pirnitzer-üzletház portálborítását, s a lovak is szinte láthatatlanok ebben a világításban – pedig nem, ők pontosan ugyanúgy, mint eddig. Példamutató konokság, predesztináció. Ilyenkor éjszaka befelé fordulnak, értsd, egymáshoz dugják a fejüket, szorosan egymáshoz tapadva, amennyire a kötőfék engedi, far far mellett, körbe, mint egy nagy kerék párát felhőző küllői, középütt a sörények bozontja, szélcsapta lomb. Csak évtizedek múlva tűnik fel (kinek?), hogy némelyik hiányzik már, a vasderes például vagy a hetes, a tizenhármasról kezd kopni a festék, annyira csontra soványodott rajta a hús. Kicsit elfeledkeztek róluk, az ünnepség túlzsúfolt volt, de sor kerül rájuk is, türelem. A kérdés persze az, hogy Jézus csakugyan feltámadt-e, vagy csupán kétezer éves átejtésről és terápiáról van szó, ez mindig kérdés marad békében (háborúban másképp). Egyedül Buska, a börtönigazgató nem foglal állást. Csaknem harmincéves tapasztalat teszi kételkedővé, néha még éjszaka is időt szakít, hogy a kémlelőlukon kilesse a foglyokat, és egybehangzólag az a benyomás, hogy van ok kedvetlenségre. Persze, az ima, hát igen, ezt azonban alaposabban kellene standardizálni. Valahára aztán, hosszas huzavona után, a vasútállomás is megszületik. Ez már egy új korszak, ha úgy vesszük, csupán a közhangulat nem változik mégsem, senki nem tud senkivel megegyezni, bármilyen ajánlat tétetik, változatlan az elégedetlenség, az emberek félnek a becsapástól, s még azt is agyonveréssel fenyegetik, aki egyezségre hajlik. Bírói döntések nap mint nap, de ami illetékességet a bíróság megállapít, becsapás, hiába számítják be az illetékességbe, ami illetékes, az is becsapás. Mondják. Legjobban az öreg Tóth nagyapja mondja így, aki Erdélybe is eljutott, és ismerte Petőfit, „nótáriusként” emlegette, mert nótákat írt, s téli estéken, mikor a Bach-korszakban mindenki Petőfi visszatéréséről suttogott, ő mondogatta keserűen, hogy Nem jön vissza, én láttam Segesvár alatt egy kukoricásban. De ez nem igaz, csak a rácokat látta, akik a szomszéd faluba betörtek, s mikor a nagy vérengzés után a lakosok „jaj, a vér” kiáltással elmenekültek, a győztes rácok a kiáltás nyomán nevezték el a falut átszelő patakot Lajvér pataknak. A vizesek meg áttették kvaterkázó telephelyüket a Sió csárdába. És születtek az édes-bús legendáriumok. Amikor még harminckét ló húzta a hajót! A fordulónál megállottak vele, megvárták, míg egy másik hajó is jött, akkor annak a lovait is odafogták, most már hatvannégy ló húzta Imsós erdeje felett, aztán elhagyván Imsóst, Hátsósnál jöttek el egészen a vármegye határáig, ott lemacskáztak, a lovak visszamentek a másik hajóért, durrogtattak nekik az erdő felett a hegyen, s ha lezuhant egy-egy, az ott maradt, nem ment le érte senki, volt közöttük lopott is, a régi gazdája rá sem ismert volna, hátulról fogták a rosszabbakat, mert ha a kötél megfeszült, térdre bukott sok, vagy veszekedtek a mélybe, a sintér is csak így tudott megélni, s még szerencse is, hogy Imsósnál magas a part, ott átvág a Duna, ott kellett erősen meghúzatni és hirtelen elvágni a kötelet, nehogy valamennyit lerántsa a hajó, mielőtt a saját lendületével levágná a sarkot, mert arra olyan volt a part, hogy ott ember, ló nem mehetett el, Hátsósnál meg holtág szakadt a Dunába, a part süppedős, az egyetlen szikkadt dombon állt a Fölhágó csárda, a hajópihentető, nagy nyárfák az alkalmas kikötéshez, ami másutt a parton nem volt található, végig kivágták őket, másképp hogyan is vontattak volna, nyereg nélkül az elsőn és a leghátulsón az ustoros, annak a csizmájában volt egy éles kaszakés, hogy ha kell, vágja a kötelet, miközben énekelték, hogy hajló, hajló, így adtak jelet, hogy mit kell csinálni, meghajlóztak lovakat, embereket, meggyorsították a hajót, elfordították, az ment jobb fele, ha aztán már nem tudott előremenni, akkor vágták el a bak felett valamivel, a Porongi csárdánál meg elcserélgették a hajósoktól a kötélcafrangokat, hiszen egy darabka is elég volt belőle kapagúzsnak, s még tartósabb is volt, mint a fűzfagúzs, így ment ez az időtt, ha pedig már nem tudott előremenni a hajó, lemacskázták, a lovakat dereglyére rakták, és átvitték a túlsó partra. És ott kezdődött minden elölről.

Ó, a lovak!

És nincs is tovább.

 

Magyar novella

Jamma ötéves korában hal meg, mielőtt iskolába írathatták volna, és megtanulhatott volna írni, hogy az irkájába följegyezze a gondolatait. Az öregek is kevéssé emlékeznek rá, inkább csak a legendájára, azokkal meg tudjuk, hogyan van, ahány háború jön, mindegyik változtat rajta valamennyit. Én sokáig azt hittem, hogy a nővérem találta ki az egészet, hogy engem szórakoztasson. De mondhatom, elátkozott család a miénk, nálunk még a mesék is olyanok, mintha folyton valami vesztett ügyért vernénk a mellünket; és valahogy minden örökösen véres. Az az igazság, hogy ha valami okból menekülni, elvándorolni kellett, a zaboszsákok és megfogyatkozott kelengyésládák mellett a Corpus Juris is mindig velünk volt, s még az akasztófa alatt is inkább abból citáltunk, nem a Bibliából. Jammát is úgy lőtték agyon a templomtéren, hogy igazában semmi törvényes alapja nem volt. A nővérem történeteinek néhány részlete különösen megragadta a képzeletemet, s még ma is pengeélesen emlékszem rájuk. Mondják, hogy a kisfiú többnyire délután négykor foglalta el az őrhelyét. Előtte azonban volt egy félóra, ami valószínűleg örökre titok marad. A kihalt Biró utcában beállt a magasfeszültségű vezeték oszloplába közé, s felnézett a fekete transzformátorszekrényre, ahonnét halk dongás szűrődött le. Olyan volt ez a hang, mint valami rejtjeles biztatás. Később egy összecsukható turistaollóval fűrészfogszerűen cakkosra vágta a bal mutatóujja körmét, és belemélyesztette a combjába. Jól felismerhető nyomot hagyott. Aztán bicegve, mintha az egyik lába rövidebb lett volna, elindult a törvényszék mögötti keskeny köz felé. Ide csak rövid ideig sütött be a nap, a tócsák nehezen száradtak föl. A rabok udvarát magas fal vette körül, befelé hajló szögesdrót-sávval a tetején; de a jellegzetes szag így is kiáramlott. Jammának fölfelé tágult az orrcimpája, és abbahagyta a bicegést. Lerohant egy elgazosodott lépcsőn a Dinga-patakhoz, és az aládúcolt vashídon átment a Fürdőház utcába. Onnét már kényelmesen lehetett visszanézni a nyomott kis udvarokra, az agyonnevelt virágoskertekre. A Fürdőház utcában nem volt virág. Kis dombra kapaszkodott föl, egyik oldalán pusztuló borospincék sorakoztak, lőrésszerű ablakaikat fölverte a vadzab; s a szemközti oldalon is több volt a romos ház, mint a lakott. Legalább nyolc ilyen házsor bukdácsolt itt. Az aradi kivégzések után számon tartott búvóhely hírében állt ez a szöglet, nemegyszer végigrazziázták, de azért így is akadtak unokák, akiknek védelmet nyújtott. Valamelyik háború után indulatosan halálra ítélték ezeket a házakat, de időközben meghalt a polgármester, aki a halálos ítéletet hozta. Jamma helyeselte a sorrendet; legszívesebben itt töltötte a délutánjait. Behunyt szemmel indult el fölfelé, s meztelen talpával megkereste a macskakövek között az agyaghordalékos mélyedést, mely barna csíkként felezte az úttestet. Fönt egy kőrakás mellett két zsineget húzott elő a zsebéből, egyiknek a végén rugós acélkapocs volt, s ezt a másik szál zsineggel ügyesen szét lehetett húzni. Lapos követ csúsztatott a kapocsba, és néhány surrogó forgatás után kilazította a lövedéket. A kő nagy ívben repült át a házak felett, nekicsapódott a rabudvar falának, és tenyérnyi vakolatot vert le. A pontos lövés és tompa csattanás olyan boldogsággal töltötte el, hogy be kellett harapnia a szája szélét. És csak ezután vonult át a templomba, ahol egy rejtett csigalépcsőn fölkapaszkodott a toronyba. A nővérem szerint névről ismerte a haranggerendákon tanyázó galambokat, s a kezéről röptette ki őket az ötszögű ablakokon. Ilyenek a mesék, amelyek képesek túlélni a valóságot. Mikor az agyonlőtt Jammát és anyját megvilágította a fölkelő nap, mint egy színpadias fényképészreflektor, száztizenegy galamb körözött a templomtér fölött, és kizárólag a tétlenül bámészkodókra piszkoltak le, s még véletlenül se a két lucskos holttestre.

A nővérem szeretett borzongani, és igyekezett a történeteket is úgy formálni, gyúrni, hogy legyen ok a borzongásra. Ezzel a szenvedélyével csak akkor hagyott alább, mikor a borjád-szigeti rokonainknál elveszítette a szüzességét. A szigeti erdőket azokban az években tagosították, és apánkat, aki később elmegyógyintézetben halt meg, éppen ezen a nyáron láttuk utoljára jóízűen nevetni. Egyik este nagyobb társaság gyűlt össze a Sió-parti levelesszínben, a Fördős-kúria kertjében. Három vadkankülsejű agglegény nagybátyánk lakott itt, és a maradék családi vagyonukat élték föl. Vadásztak, halásztak, s csak ha nagyon szorult, akkor álltak be ők is az eke mellé. Egyébként mindent felesbe adtak ki; a házvezetőnőjüket, Vilmát is. Vilma akkori becslésem szerint hatvanéves lehetett, a mostani szerint inkább negyven. Fekete haja olajozott dróthoz hasonlított, s ugyanilyen merev anyagból készült a melltartója is, melynek a pántjai és csatjai úgy ütöttek át a ruháján, hogy pontosan követni tudtuk a rózsaszínű páncél vonalát. Izgalmas melle volt, s valószínű, hogy apánk is megismerkedett velük. Vilmát a három fivér közösen használta, s ha ráálltak is, csak rokon léphetett be ebbe a közösségbe. Amikor Gábor, a legfiatalabb Fördős a hosszú tölgyfa asztalra fektette Vilmát, Ernő meg csavart szalmát rakott a feje alá, apánk is föltette a trópusi sisakját, ami a szertartás kezdetét jelentette. Misi, az „öreg” Fördős, összehajtogatott lópokrócot nyomott be Vilma vaskos combjai közé, és arra állította a bográcsot. A társaság onnét meregette a halászlét.

A Fördősök különben még a Bácskából rokonaink, Cservenkáról, ahonnét a család az ezerhétszázas években költözött el. A kolera elől húzódtunk fel Tolnába, és ott vertünk gyökeret. A család emlékezni szokott egy Bossányi-dűlőre a Mecsek déli lejtőjén (az egyik anyai oldalág ott telepedett meg), ahol szőlőt telepítettünk, szelídgesztenyét, és kínai gyöngytyúkokat kereszteztünk parlagi magyar tyúkokkal. Egy másik ősnagybátyánk kisebbfajta lóvágóhíddal és mészárszékkel kísérletezett, ami azon a vidéken elég eredeti vállalkozás volt. A szigetvári út mellett vásárolt egy elhanyagolt majorságot, és ott rendezkedett be. Sokan csodálkoztak, hogy mért ilyen különös módon választott, de végül mégse fizetett rá, divatot csinált a lóhúsból, és az országút is elég forgalmas volt, hogy a búcsúsok és szekeresek hírét vigyék az Ábrahám-tanyának. (Rokonaink közül egyedül ő kapott ilyen ószövetségi nevet.) Kizárólag hibás, mások szerint császári mustrából elhajtott csikókkal foglalkozott, s két legényével, akiknek külön lakószárnyat építtetett az istállók mellett, maguk végeztek el minden munkát, a taglózástól a nyúzásig, a trancsírozásig. A nyárfasorról, mely foghíjasan követte az országútig kanyargó csapást, úgy emlékeznek meg, mint zörgő bitófákról. Nagybátyánk ide akasztotta száradni a kifeszített csikóbőröket, télen meg máglyákkal riasztották a bőrök alatt gyülekező farkasokat. Pontosan mégse lehet tudni, hogy mért volt olyan bőszült híre a tanyának – hacsak nem vesszük hitelesnek egy Konstantinápolyba utazó svéd közlését, aki itt haladt át Belgrád felé; és még a tanya nevét is följegyzi. Ő szemtanúként választékos zavarral ír le az útinaplójában egy jelenetet: három ifjú „ember-vad” – kik közül az egyik latinul köszöntötte – szálfákkal körülkerített karámban leírhatatlan ordítozással játszott egy veszélyes öklelős játékot, nem éppen tompa végű rudakkal, melyekre különböző színűre festett lófarkot kötöztek; majd a körülöttük nyihogó lovakat is bevonták a játékba, azokkal őrjöngtek, a hátukra másztak, verték, simogatták őket. Bennünket, Árvay Jurkókat még másfél század múlva is azzal ámítottak, hogy ha török birssel bolondítjuk meg a farkashúst, észre se vesszük az ízén, hogy nem csikóhús. Nekem utoljára ezerkilencszáznegyvennégyben volt dolgom farkassal, fönt a Kárpátokban, mikor a frontról megszöktem, és pisztollyal lelőttem egyet közelről, annyira el volt csigázva; de még így is szolgált annyival, hogy a combja között meg tudtam melegíteni az elgémberedett kezemet.

A nővérem állítólag Dacó Eszterhez hasonlított, a Fördős testvérek szépanyjához, de ez inkább csak szájhagyomány, a legendás szépasszonyról semmilyen kép vagy festmény nem maradt. Ez a hasonlóság a borjád-szigeti kétnapos vacsorán is szóba került. Vilma, aki csodálatosan tudott énekelni, éjszaka azzal lepett meg bennünket, hogy a kúria hátsó kertjében, ahol két éve pusztult a kukoricaszár, minden indok nélkül meggyújtotta a keményre száradt rakást. Éjfél lehetett, vagy tizenegy, a három fivér még nem jött vissza a Sióról, ahová éjszaka is lejártak fürödni, mikor legnagyobb a szúnyogzsongás. Nevettek rajta, hogy csupa szőr, hatalmas testüket hiába bozsogják körül a bogarak, a szőrdzsungelen nem tudnak áthatolni. A hirtelen máglyafényre azonnal partra másztak, de siettükben nem találták a kavicsos feljárót, és heréig süppedtek az iszapba. Meztelenül csörtettek végig az akácoson, át az egykori dinnyeföldön, melyet elborított a tarack, közben ordítva kurvázták Szűz Máriát s valami Leppeny Antalt, aki elperelt tőlük egy kiszögellést, ahol húsz éve avar sírt találtak. Gábor egy rozsdás villát kapott fel, és azzal bukdácsolt a kúria felé. A málnás szélén két komondor vonított, de nem mertek a tűzhöz közeledni. Ezen az éjszakán nem volt nagy társaság együtt, és azok legtöbbje is kidőlt. Bróz Árpád még alkonyatkor elaludt a levelesszínben, és olyan hangosan hortyogott, hogy targoncán kellett eltávolítani a vacsoraasztaltól. Közösen tolták el a díszkert bukszussövényéig, de onnét már nem engedték tovább a fivérek, azt mondták, „büdös lesz a rózsa”, és ott borították a fűbe. Mikor vacsora után tarokkozni kezdtek, Vilma újabb demizsont állított a jeges hordóba. A nap akkor ment le Bogyiszló fölött, az ég lilásvörös volt, az uzdi majorságból áthallatszott a marhák bőgése, a paradicsom-pusztai kiképzőtáborból a távoli tankdübörgés. Palugyainé, aki Uzdról jött át, leeresztett hajjal éppen kilépett a repkénnyel befuttatott budiból, és megállt a szomorúfűz alatt, ahol Béri Balogh Ádám is eltöltött néhány órát a sebesült lovával. Gondosan kezet mosott a kővályú madáritatóban, szárítgatta kicsit, majd a szoknyán keresztül eligazgatta a bugyiját. A szeme legyezőráncos volt, szája sarkában ék forma mélyedés, s a résben mindig csillogott egy kis nedvesség. Könnyen el lehetett hinni, hogy ez a teljesen sose becsukódó száj még akkor is kíván valamit, amikor alszik. A fészerből kihúzott egy nádheverőt, és úgy helyezkedett el a rózsabokroknál, hogy szemből kapja a naplementét. Gulácsy Fekete vőlegények-jét kezdte olvasni, s mikor besötétedett, még sokáig nem csukta be a könyvet; ilyenkor szokta újra végiggondolni a sorokat, melyeket körömmel megjelölt a lap szélén. A budit különben mindenki megcsodálta, aki vendégként itt járt: olyan volt a lombok árnyékában, mint egy zsugorított kúria. Boltíves bejárata két meszelt oszlopra támaszkodott, az ajtó fölött bádoglapra festett kisnemesi címer, bent három ülőke, vállmagasságig érő válaszfalakkal. A három fivér nyugodtan beszélgethetett közben. Most ott álltak a máglyafényben, a vastag iszapréteg köldökig csillogott rajtuk, mintha ez lehetne az egyetlen helyzethez illő öltözet. Vilma még a legnagyobb nyárban is hosszú fekete ruhát viselt, magasan záródó nyakkal, zöld övvel a derekán – így állt most is a tűz mellett, és tárogatómély hangján Béri Balogh Ádám szomorú nótáját énekelte. A fivéreknek villogott a szemük, úgy el voltak bűvölve. „Eszter, Eszter! – kiáltott Misi. – Gyere te is énekelni!” – és nem volt titok, hogy a rejtélyes Dacó Eszterre is lehetett gondolni ilyenkor. Gábor magához akarta húzni a nővéremet, hogy iszapot kenjen az arcára, de Eszter villámgyorsan arcul ütötte, és úgy énekelte végig a három strófát, hogy nem engedte el Gábor pillantását.

Jamma története ennél sokkal régibb história, akár tegnap is történhetett volna vagy később. Jamma olyan különös módon halt meg, mintha magával vitte volna az időt. A régi Fürdőház utca meg egyébként is kivétel – még a negyvenes években is olyan volt nagyjában, mint a századfordulón vagy a Tanácsköztársaság idején. Olyan szívósan roskatag házakat, mint itt, talán sehol másutt nem lehetett találni az országban. Az volt kiosztva rájuk, hogy a múlt elpusztíthatatlanságát példázzák. A negyvenes évek elején fiatal házaspár érkezett a Fürdőház utcai deszkafilagóriába, és fényképészműtermet nyitottak. Noha Dacónak hívták a férfit, semmi bizonyítható adat nincs rá, hogy távoli rokonunknak gondoljuk. Bár igaz, nem is nagyon nyomozhattunk utána, akkorra már eléggé kipusztultunk az ősi fészekből – maradt egy kertnyi Árvay Jurkó-temető, közepén a Mecsekből telepített gesztenyefával. Én az orosz fronton töltöttem telet-nyarat, a nővérem pedig Brazíliában kapcsolódott be egy új sámánmozgalomba, és rajongó leveleiben sorstársainkként jellemezte az indiánokat. A deszkafilagória pedig évek óta üresen állt. Azt a kör alakú, enyhén csúcsos faépítményt nevezték így, melyet az egyik lapos tetejére emeltek a millenniumkor, és ott rendezték be a város első gőzfürdőjét. Később szordínós bordélyháznak is használták, a 14-es háború alatt itt fertőtlenítették a katonákat, és itt faggatták Jamma édesanyját is, mielőtt a templomtéri Szentháromság-szobor előtt a szégyenfához kikötötték volna. A Dacó házaspár a Nyírségből érkezett Dél-Dunántúlra, a ködös reggelekből a napverte dombok közé; ahol a füge beérett. S mintha eltökélt szándékkal jöttek volna ide, nem csupán véletlenül. Többen azzal gyanúsították őket az Iparosszékház biliárdszobájában, hogy okkal menekültek ide északról, különben nem néhány kofferrel érkeztek volna. Az asszony kedvessége azonban leszerelte a közvéleményt. A haja aranybarna volt, mint egy mezei Madonnáé, s egy pillanattal mindig tovább nézett az emberek szemébe, mint azok az övébe. Az urát Istvánnak hívták (mint az első keresztény királyunkat, aki legmakacsabb rokonát megvakíttatta, s hogy ne hallja a saját jajgatását, a fülébe ólmot öntetett). Az asszony kizárólag gyermekeket fényképezett, és ebből éltek. Szinte minden házba bejáratos volt, kopogott halkan, a pillantását ottfelejtette a gyermekek arcán, s azok addig nem nyugodtak, míg oda nem ülhettek az állványos masina elé. A férfi ugyanakkor mániákusan járta az utcákat, a környéket, és olyasmiket fényképezett le, amitől nyugodtan őrültnek nézhették, megszállott nyomozónak, aki maga sincs vele tisztában, mit keres. Ha kérdezték, azt mondta, hogy motívumot. A képekkel teleaggatta a deszkafilagória falát, s órákig cserélgette őket, mintha valamilyen sorrendre, értelemre akart volna rájönni. Ez a munka néha hajnalig is eltartott, s többnyire úgy fejeződött be, hogy alig maradt kép, amit ne követett volna a falon egy görcsös hézag, kiáltó semmi, aminek a helyét képtelen volt az elkészült fotókkal kitölteni. Szeme véreres és konok volt, amikor hajnalban fölkeltette a feleségét. „Nézd csak, Teréz… valahol mindig hiányzik egy kopjafa. Vagy végleg kidőlt, vagy én nem találom. Nem olyan könnyű egy temetőt világra hozni!” – és nevetett fáradtan. Ez az ő cinkos szótáruk volt, s ezek a szavak mindig megtalálták bennük azt a zugot, ahol a legtöbb forróságot ébresztették. Ilyenkor szeretkeztek a legtékozlóbb odaadással, nyitott szemmel az utolsó pillanatig, és még közben is, utána, mikor a szembogár újra moccanni képes, hogy elviselhetővé tegye, amit a gyönyör kivégzett. A nap így kelt fel, besütött az ablakon, és vallató fénnyel árasztotta el a kiakasztott képeket. Az egyiken hatalmas galambraj felhőzte be a templomteret, a galambokat nem lehetett látni, csak vésetszerű árnyékukat a kövezeten. A másikon, egy szeméttel teleszórt patakmederben fehérlő báránycsontok hevertek (István meggyőződött róla, hogy bárány csontjai), tele piros krepp-papírcsíkokkal, melyeket a szél meg az eső rájuk ragasztott – feltehetően a Dinga-patakból egy részlet. Jamma örült volna, ha láthatja ezeket a képeket. Egyszer a rendőrségre is beidézték a fényképészt, egész nap ott tartották, s többször leíratták vele, hogy milyen céllal fényképez olyasmit, ami senkit nem érdekel. „Írja csak, nem baj, ha ismétel, csak igyekezzen másképp írni ugyanazt” – figyelmeztették. A kihallgatók között volt egy civil, aki nem tudott magyarul; ennek az intésére a katonakönyvét is elkérték, és hosszasan átvizsgálták. Csak akkor bocsátották el, mikor István a marokra fogott bicskát belevágta a jobb alsó lábszárába. Feketére politúrozott műláb volt.

Azokban az években már alig emlékezett valaki a Corpus Jurisra. Mi utoljára nagyapánk, Árvay Jurkó Gergely ügyvédi irodájában találkoztunk a szellemével. A papírkosárban itt púposan álltak a fogalmazványok, idejétmúlt felszólítások, beszáradt ragasztós üvegek; s néhány fokkal mindig hűvösebb volt, mint a ház többi szobájában. Bőrfotel, diófa dohányzóasztal, ónserpenyő, réz szivarvágó, mennyezetig érő polcok, bekötött Jogi Közlemények. Az íróasztal, akár egy vaskos biliárdpálya, tele aktával, az asztal sarkán zöld ernyős lámpa. A zsaluk félig behúzva. A zsaluréseken a Dinga-patakra lehetett látni, a Hamistanú söröző lonccal befuttatott teraszára. Az udvar végében hatalmas kaukázusi fenyő. Ha az utas a pest-budai makadámúton közeledett a Lisztes felé, ami irányban nagyjában megfelel az egykori római hadiútnak, ez a fenyő feltétlenül a szemébe ötlött, és azt hihette, hogy valami jelentősége van. Ezerkilencszáztizenhat október huszonhatodikán, a háború második évében a család ennek a tövénél temetett el egy csikót, vigyázva, hogy a gyökereket meg ne sértsék. A csikó a városi vágóhídról szökött meg, s akik üldözték, az utcai forgalom miatt nem mertek rálőni, csak a nyomában maradtak. Végül berontott nagyapánk hátsó kertjébe, átszakította a kerítést, és felügetett a felső udvarra. Ott lőtték le kintről, a kerítés mellől. Nagyapánk jogi álláspontra helyezkedett, és nem adta ki a tetemet a puskásoknak. A vágóhíd vezetősége kétségbe vonta a jogi álláspont helyességét, s már régen rohadt a csikó a fenyőfa alatt, mikor a per még mindig tartott, és a háború, a béke is folytatódott valahol másutt. Az irodából ezt a fenyőfát is jól lehetett látni, és Mariosa Jakab költő padlásszobáját, melyet Hasszán vaskereskedőtől bérelt. Hasszán családja még a török időkből rekedt itt a városban; elmagyarosodtak, és mohamedánok maradtak, amit a város vezetősége büszkén tartott számon, mint a kivívott vallásszabadság ékes bizonyítékát. Mariosa orvosilag igazolt ágybavizelő volt, a katonaság nem zaklatta, így nyugodtan költhetett a padlásszoba matracán, szemben a mi kaukázusi fenyőfánkkal és a Kálvária-dombbal. Hogy a szobája bérét miből fizette, rejtély; de sok jel mutatott arra, hogy alkalmasint a nagyapánk fizette. Mariosa időnként Syrasius Acrotophorius álnéven közölt verseket a helyi lapban, és a mi csikónkat is megénekelte. Igaz, hogy egy kicsit késve, csak a karácsonyi számban, de a vaskereskedőnek éppen ez tűnt fel. Úgy érvelt, hogy karácsonykor dupla pénzt fizetnek a versekért; és rázárta Mariosára az ajtót, hogy addig nem engedi ki, amíg meg nem fizeti a féléves hátralékot. A bérbeadónak már a római jog is megadta a törvényes zálogjogot a bérlő lakásában található ingóságokra; és ezt Hasszán is tudta, ha nem is ennyire szakszerűen. S már másnap délelőtt ott ült az iroda egyik bőrfotelében, vasárnap délelőtti ünnepélyességgel. Éppen a feje fölött lógott az a fekete-barnára evődött kép, melyet Bácskából menekített magával a család: a képen alig lehetett kivenni valamit, s még az is bizonytalan volt, hogy tájkép-e vagy arckép – vagy esetleg mind a kettő. Volt olyan vélekedés, hogy ez a kép lehetett az egyetlen hiteles olajábrázolás Dacó Eszterről. Ha így igaz, Hasszán kitüntetve érezhette magát, mert ó-szépanyánk öt évig a belgrádi bég szeretője volt – igaz, csak azért, hogy a jakobinusok egyik ügynökét kiszabadíttassa. Hasszán azonban megmakacsolta magát. Kint vakított a hó, felekezetre való tekintet nélkül zúgtak a harangok, az újságok azt írták, hogy a galíciai fronton minden csendes, s ha nem jön semmi közbe, Szent Karácsony ünnepén nem dördülnek el az ágyúk – s mindenki érezte, hogy ez fölemelő. Az iroda vörösre izzott vaskályháján friss fenyőgally szenesedett. Mariosa ódájában a mi fenyőfánknak is méltó szerep jutott, s a fűszeres illat egyszerre odaidézte a dohányzóasztal mellé Mariosát és a csikót – csakhogy a kereskedő ehelyett a csapatba verődött kóbor kutyákat kezdte ravaszul szidni. A Dinga-pataknál csakugyan falkában ereszkedtek le a városba, a Hamistanú söröző konyhájából már kora reggel látták őket, ott lapultak a hóban, a fagyott buckák mögött. A konyhai hulladékra gyülekeztek, a patakmeder fölé kitolt latrina alatt gőzölögve keveredett az ételmaradék a szarral. Nagyapánknak éppúgy megvolt az elmélete a kóbor kutyákról, mint a vaskereskedőnek; s valószínűleg akkor határozta el, hogy ezúttal nem a pénztárcájába nyúl (hiszen megtehette volna), hanem valami mást talál ki. „Nézze, Hasszán úr – mondta komoran. – Lehet szidni, gyűlölni, csodálni a kóbor kutyákat a gusztusuk miatt, sok mindent lehet, de lássuk a jogi tényeket! Ott van a latrina, a hulladék. Hát nem azért piszkítunk oda, hogy más teremtmények is részesedjenek a jóból, amiből mi már részesedtünk? Világos, hogy elejtjük a vádat, és nem támogatjuk a felperest, még ha ügyvédek vagyunk is. Vagy ott a másik eset. Vette már a fáradságot, hogy megfigyeljen egy ilyen kivert kutyát az étkezése közben? Az ártatlan töltekezést egy másik állatból? A puha és meleg belsőségeket, amelyek olyan csodálatosan vannak odaszerkesztve a maguk helyére! A rugalmas májat és a rejtelmes lukacsokat a tüdőn! A lábikrák esztergályozott porcogóit – vagy a szívós szívet! Micsoda remekmű! Vagy vegye a koponyát, ahogy harapásról harapásra ínyencebb titkokat árul el! Az agyvelőt! A vérerek hálóját, melyet ha csipesszel kiemelnénk, színtisztára ugyanolyan volna, mint a leggyönyörűségesebb lepkefogó háló. Csak azt ne higgyük, hogy a fáradságos hajsza után a lepkét is meg akarja enni a kivert barátunk. Nem – a lepke, az szent! Ezt még egy kivert kutya is tudja. Barátunk szépen jóllakik, a lepke meg ott röpköd a vértócsa fölött, mint egy vakációra küldött Szentlélek, aki majd szépen visszaköltözik a rugalmas májba, a tüdőbe, a porcogókba… Hiszen csak játszottunk, Hasszán úr! Minden csak a lepkéért volt! Hogy az kiszabaduljon, és lássa mindenki… Látja, Hasszán úr, így születik az igazság, de még egy prófétai strófa is. Denique, mi is csak annyit tehetünk, hogy a magunk módján nekilátunk Mariosa Jakab úrnak, és elfogyasztunk belőle annyit, amennyit illik és szabad. Feltéve, ha a felperes úr is azt kívánja” – tette hozzá békéltető hangon, bízva a rögtönzött szónoklat sikerében. A vaskereskedő megilletődötten bólintott, mintha csakugyan értené a hallottakat – ugyanis csak azt vette ki belőle, hogy most már a jog szentesítésével is beleharaphat a költőbe. „Helyes – mondta kedvetlenül nagyapánk. – De lepkét nem záratunk be, ahhoz mi nem értünk. Azzal tessék inkább a vágóhíd vezetőségéhez fordulni” – s a tőle megszokott alapossággal hozzáfogott az ügy előkészítéséhez; csak egy kicsit másképp, mint egyéb esetekben. Legyen ez olyan kereset, amelyik vesztésre játszik! – talán ilyesmi lebegett a szeme előtt; hogy egy kicsit lehűtse a megátalkodott kereskedőt. Vagy talán nem azért van az a paragrafus, hogy megtanuljunk nélküle is boldogulni? Mikor ilyesmiről beszélt nekünk – elpusztíthatatlan fekete ruhái egyikében, mint egy örökké hamufoltos holló –, képzeletünkben egy filagóriából átalakított szentélybe emelkedett föl (háta mögött az alsó kertbe telepített méhessel, ahová a csikó is bemenekült) – és úgy trónolt ott, mint akit nem ér föl más, csak a léc rácsozatára felfuttatott temetői borostyán, mely nem hajlandó hervadó virágot nyitni. Most azonban elszámította magát. Nemcsak azért, mert Mariosa padlásszobájában nem is igen akadt foglalnivaló, különösen olyasmi, amit Hasszán is értékelni tudott. Másrészt az is bonyolította a helyzetet, hogy még az önkényes kiköltözés sem szünteti meg ilyen esetekben a fizetési kötelezettséget, még ha insalutato hospite távozik is valaki – egyszerűen nem is kerülhetett sor ilyesmire. Az iratokban nincs közvetlen utalás, hogy bizonyítható gyilkosság történt, csak a fulladás tényét állapították meg. Ezek szerint Hasszán egy nap úgy állított be a költőhöz, hogy az már nem élt, a sarokban álló vizesvödörbe lógott a feje. De hogy esetleg ex improviso Hasszánnak is része volt Mariosa halálában, homályban maradt. A puszta tény, hogy a költőn kívül csak neki volt kulcsa a padlásszobához, kevés volt bizonyítéknak. Ez volt az utolsó peres ügye nagyapánknak. Hetekre bezárkózott az irodájába, s amikor előjött, akkor se lehetett a szavát venni. Az egyik reggel ott találták a fenyőfa alatt kihűlve, a behavazott padon.

A temetés után Dacó Eszter állítólagos arcképe – depositum regulare – a borjádi kúriába került megőrzésre. Hozzánk már azért sem kerülhetett, mert mi voltunk nővéremmel a család árvái. Édesanyánk az én születésemkor gyermekágyban meghalt, és apánk sosem heverte ki a veszteséget. Az erdészetnél dolgozott, s attól kezdve, hogy társ nélkül maradt, mi sem számíthattunk rá, csak a munkájának élt. A korcs, a szaporításra nem méltó állatok kilövésében országos volt a híre, s szinte évenként változtatta a munkahelyét. Temérdek állatot lőtt ki életében, egy egész mitológiai nyájat, akár egy megvadult Jób, aki a saját sorsát és gyászát így akarja a természeten megbosszulni. A nővéremmel úgy nőttünk fel, mint örökös vendégrokonok, a nagyapánknál, a vadkanfivéreknél, a sárbogárdi parókia vendégszobájában, ahol nem volt szabad kiejteni Dacó Eszter nevét, mert a Somodiak esküdtek rá, hogy a szép asszony foltot ejtett a család becsületén, amikor Vuics Antónia néven szerb szeparatistákkal is összeszűrte a levet (ami még hagyján – „egy törökkel, némettel szemben mindenkinek igaza van”) – de azt már nem tudták megbocsátani, hogy áttért az ortodox hitre. Apánk első árulkodó vallomása az volt, mikor az egyik borjádi hajnalon arról számolt be, hogy a nagyiregi erdőgazdaságban olyan állatseregletet látott déli napfényben, amilyet csak egy elátkozott Szent Ferenc tudott volna kitalálni. Valahány állatot kilőtt életében – mondta –, azok kifordított bőrrel, bundával mind szembejöttek vele, mint egy néma processzió, egyetlen hang nélkül, csak a száraz ágak reccsentek a lábuk alatt, és a kék meg piros erekkel behálózott hártyabőr feszült rajtuk szivárványló trikóként. És egy se volt, amelyik rápillantott volna. Néhány év múlva egy bérelt autón kísértem le Pécsre, hogy örökre elbúcsúzzunk tőle. Hirtelen kirobbanó tavasz volt, egyik napról a másikra mindent virágba borított, a pocsolyákba tükröket szórt szét. Sofőrünk (a két háború között Tiranában szolgált, Zogu király magyar felesége mellett sofőrködött) útközben bevallotta, hogy évek óta kettőzve lát, néha tizenöt-húsz centis eltéréssel, aszerint hogy mennyire fáradt. Sokáig nehezen tudta megszokni, hogy a két kép közül melyik az igazi, a reflexei hol az egyiket, hol a másikat részesítették előnyben. Aztán belejött. „De akkor sincs baj, ha összekeverem, a karambol úgyis mindegyikbe bele van kalkulálva” – mondta nevetve, s eseteket mesélt, mikor éppen az mentette meg, hogy rosszul kalkulált. Apánk akkor hirtelen fölemelte fagörccsé görbült kezét. „Nem! A harmadik kép… oda nem visz golyó!” S beleszorított a karomba, mintha a csontomig akarna még egyszer a fiának tudni. „Elrontottuk… – mondta erőtlen felindulással. – A farkas nem eszi a farkast, csikó sem a csikót… Ábrahám vétkezett ott a tanyán.” És lassan elengedte a karomat. Ahogy előreejtett vállal ült, összekulcsolt kezén élesen rajzolódtak ki a szőrszálak, ujjai között hámlott a bőr. Régi vadászbekecse volt rajta, szürke posztóból, fényes bőrgombokkal, a hátracsúszó gallér szabadon hagyta lesoványodott nyakát. Az elmegyógyintézet kertjében egy támla nélküli padot választott ki, ott vártuk meg, míg a főorvos fogad bennünket. Kértem, hogy üljünk át egy kényelmesebb padra, de nem akart; azt mondta, így gyorsabban tud majd hátrálni, ha a szemközti épületből megindulnak a vaddisznók. Az emeleti ablakok tárva-nyitva voltak, fehér lepedők lógtak ki rajtuk, a szél csattogtatta őket. „Zászlók!” – mondta heherésző mosollyal, és láttam, hogy kibuggyan a könnye; közben a kórházi beutalójával babrált, és a perforált papírszélről fűrészfogszerű cakkokat tépdesett le. Késő délután kerültünk csak be a főorvoshoz. Nem emlékszem, hogy valaha is oldottabban beszélgettünk volna egymással, mint abban a néhány órában. Elmesélte, hogy anyánk a haláláig féltékeny volt Vilmára, aki még gyereklányként került a fivérekhez; és hogy ez a tárogatóhangú szolgáló és családtag, ha vér szerint nem is, de elszakíthatatlanul bele volt bonyolódva a rokonságunk labirintusába. Egyik őse a mi hírhedt nagybátyánk mellett dolgozott mészároslegényként, s a szüleinél még volt egy darab abból a csikóbőr mellényből, melyet az Ábrahám-tanyai férfiközösség maga tákolt össze szurkozott kenderzsineggel. „És Jamma? – kérdeztem tőle ezen a vallomásos délutánon. – Róla sosem meséltél… Eszter azt mondja, hogy csak mese.” Hirtelen éles, ravasz és megtört lett a pillantása, mint akinek váratlanul kiütik kezéből a puskát. „Persze hogy az… – motyogta. – Mi a zabikat mindig megbecsültük, nem rántottuk őket magunkkal. Majd az idő farkasa, az tudja, hogy kinek kegyelmez…” Ilyen különös kifejezést használt. S láttam rajta, hogy egészen másképp lett zavart, mint amilyen zavartságot az utóbbi időben figyeltünk meg rajta. Mikor újra a főépület felé kezdett pillantgatni, és a vaddisznókat emlegette, majdnem megkönnyebbülést éreztem.

Jamma történetének egyébként volt néhány részlete, ami még a helyi lapba is belekerült. És állítólag a kisfiú neve is ott bukkant fel először, Mariosa Jakab egyik vasárnapi tárcanovellájában. A novella elbeszélője a Dinga-patak akácfás medrében ismerkedik meg az alig totyogni tudó gyermekkel, aki a szemét és hordalék között régi, rozsdás szögeket gyűjt egy vászonzacskóba. A kérdésre, hogy mit akar kezdeni velük, a gyermek meglepő érettséggel és világossággal azt feleli, hogy a szögek görbék, s azt akarja, hogy mind egyenes legyen. A költőt elbűvöli a vállalkozás reménytelen nagyszerűsége, és felajánlja a segítséget. A Fürdőház utcai vashíd alatt rendezik be a „műhelyüket”. A költő szerez két kis kalapácsot, egy kis vasüllőt, és délutánonként ott kalapálgatják együtt a szögeket. A vidáman csengő csattanások úgy röpködnek a levegőben, mintha mindegyik egy külön fényfoltot ragasztana az akácfák levelére. A novella csattanója az, hogy egyik nap Jamma édesanyja is megjelenik a „műhelyükben”, egy loncsos, tönkrement, félig részeg fiatalasszony, aki láthatólag világszép lehetett pár éve. Ott lakik az egyik közeli szükséglakásban, hűtlenül elhagyottan. A novella írója itt kissé túlságosan is irodalmias fordulattal él. A fiatalember megszállott rajongója Van Gogh művészetének (akinek egy különösen jól sikerült hamisítványa a városi múzeumban is látható), de nemcsak a festmények csodálója, hanem a festő életeszményének is. S szó szerint idéz Van Gogh naplójából egy részletet, ahol arról ír, mért vette feleségül azt a terhes asszonyt, akit az utcán szedett föl: „… nincs erkölcsösebb, gyengédebb, férfiasabb dolog, mint pártját fogni az elhagyottnak. Ezen a télen találkoztam egy terhes asszonnyal, akit elhagyott az a férfi, kitől a gyermeket a testében hordozta. Terhes asszony, aki az utcán barangolt télen. A kenyerét kellett megkeresnie, nem kell mondanom, hogyan.” És az elbeszélés fiatalembere is hasonló döntésre jut. Az asszony mellé szegődik, mindenét megosztja vele, s az asszony újra megtanul nevetni. Így az érzelmes tárcanovella. De még ha kulcstörténetről volt is szó, azokban a háborús években ugyan ki figyelhetett rá? A számba jöhető férfiak másutt véreztek, nem a legénykori matracokon (ahol pézsmaszagú vércsöpp szintén akadt). Legtöbbjük még a Tanácsköztársaság idejére se szabadult az Urálból, Szibériából; a borjádi fivérek pedig csak évek múlva kerültek haza, mikor az elsárgult újsághíreket – éppen mert nemrég sárgultak el – igyekezett mindenki elfelejteni. Az akasztottak több mint egy hete lógtak a templomtéren, mikor a fehérek egy fiatalasszonyt is odakötöttek az egyik bitófához, példás elrettentésül. A kisfia éjszaka odamászott hozzá, hogy kenyeret vigyen neki, a sarkon strázsáló őr azonban észrevette, hogy a sötétben mozdul valami. Csupán riasztósorozatot akart leadni; de két golyó is elég lett volna.

A fényképész felesége több mint húsz év múlva lett terhes a deszkafilagóriában. Akkorra már olyan gyűjteményük volt a város és a környék gyermekeinek a fényképeiből, mintha valamilyen utolsó pillanatot akartak volna számba venni. A szoba egyik falára kerültek Teréz fotói, a másikra István makacs és mániákus „motívumai”: az önkínzó meddőség nézett farkasszemet a mindent túlélő, holdkóros termékenységgel. S ahogy múltak a hónapok, egyre szaporodtak a képek, minden tele volt velük, a sarkok, a polcok, a domborulásig tömött mappák. A szoba hátsó részét függönnyel választották le. Ott csak a maguk készítette fapriccs állt, néhány kiselejtezett bútor és egy öreg szögvasakkal telekalapált kereszt. Ez a férfi hobbija volt: csak olyan szögvasakat vert bele, melyekben ő maga botlott meg, vagy az ép lábával rájuk lépett. Nyolcadik éve nem fáradt bele ebbe a játékba, s a kereszt már majdnem szétesett, olyan volt, mint egy keresztes páncélba öltözött, vitéz madárijesztő. Ebben a függönyös hátsó helyiségben azonban nem akasztottak ki semmilyen képet. Alkonyatkor, amikor többnyire abbahagyták a munkát, ide sütött be a nap. Azon a délutánon, amikor Teréz terhes lett, tőle szokatlan gügyögéssel – mintha egy nem létező madarat utánozna – folyton azt ismételgette kis hangon: „Mért hallgatsz… mért nem mondod, hogy jó, jó… mondjad azt, hogy jó, jó… mondjad azt, hogy jó, jó…”

Eszter egyik brazíliai leveléből tudtam meg, hogy a máglyagyújtásos éjszakán Gábor behívta a kúria „szekrényes” szobájába, és kérte, hogy ott csak neki énekeljen. „Tudod, már nem jut eszembe latolgatni, hogy így volt-e helyes, vagy másképp lett volna jó. Nagyon messze kerültem attól, hogy a mi régi mértékegységeinkkel mérjek – egy hónalj, egy teli süveg. Hol van az már! Ragyog, mint egy csillag – de aztán nem is másképp. Arra lehetünk büszkék, hogy a csillagot mindenünnen látni. Szegény jó vadkanom úgy fölrepesztett akkor éjszaka, hogy két évig nem jutott eszembe ilyesmire gondolni. Talán így volt mégis következetes a mi ámokfutásunk. Nem mentünk semmiért a szomszédba. Karámon belül maradt minden. Még az olyan első megkeresztelkedés is, amilyen az enyém volt ott. Lehettél volna te is, talán kár is, hogy nem. Magányosan rontottunk be a mi drága földünkre, és azt hittük, hogy megszokják a szagunkat – de milyen nehéz is lehet elviselni másnak a mi fertőző, magyar szomorúságunkat! Meg azt a kétségbeesett nevetést! Emlékszel, hogyan nevetett apánk? Hát ez így van. Magunkból csináltunk magunknak társaságot, és loptuk, koldultuk, kigyilkoltuk érte másból az elismerést – de nem ódzkodtunk attól sem, hogy idegeneknek tegyünk szívességet, és ingyenbe dagasszuk meg a véres kenyeret. Sámáni kacaj, te édes csikóm! Szétszóródunk, mint a nyugtalan mag. De én már tanulom az indiánságot! Naphosszat megy… szomorúbb, mint a lábametszett sólyom, de tudja, hogy hol várják, akik még nem is tudnak róla. Ilyen névtelenül, ilyen hatalmas csöndességgel emlékeztetünk majd magunkra.” Nővérem hét évvel élte túl ezt a gyermekesen önmarcangoló, öngyilkos levelet. Ezerkilencszázötvenhat telén egy kis indián faluban halt meg tífuszban; kiápolta a tífuszos családot, akinél lakott, s utána meghalt. Ott temették el a falu mellett, ahol a kövek között nem is olyan könnyű egy sírhelynyi tiszta földet találni. Amikor hírt kaptam a haláláról, nem tudtam megállni, hogy le ne utazzak Borjádra. A kúriának romja sem volt már, az egész partrészt árterületnek nyilvánították. De azért ott töltöttem egy éjszakát, egy rögtönzött kalyibában. Olyan holdsütés volt, mint a hajdani, barbár szertartások éjszakáján.

A hátsó szárny szobáiban a dohányzóból vezetett egy boltíves, homályos folyosó, ahová a vendégszobák is nyíltak. Vilmának külön lakrésze volt, de ez már toldalékként épült a házhoz, s a folyosóról nem lehetett benyitni hozzá, csak előbb a konyhába. A fivérek így találták jónak, s valószínűleg Vilma is, így jobban a birodalmában érezhette magát. Pár éve, amikor rekordtermés volt, a fivérek az egyik vendégszobát dióval öntötték fel. Később ide rakták be az elmolyosodó baglyot is, amelyik sokáig az ebédlősarokban lógott a mennyezetről, lábán egy krakkói órakülönlegességgel: az óra a saját súlyától járt, és folyton lejjebb ereszkedett a láncon. A dióval felöntött szobán keresztül lehetett eljutni a szekrényes kamra vasajtajáig. A kamrában öt diófa szekrény állt, mennyezetig érő vakuló tükör, néhány törpe szék, egy felébe fűrészelt zöld bársonydívány, mely csak így fért el a sarokba szorítva. A fűrészelés helyén kilógott a kóc meg a rugó. A zsalugáteres ablak közvetlenül a Sió-partra nézett; s egyszer erről a rejtett kilátóhelyről néztem végig egy délutáni attrakciót. A fűzfákon hálók száradtak, s mellettük – mintha nem támasztaná semmi – egy tatjára állított nádvágó bárka magasodott. A fenéklemezek közepén roncsolt luk tátongott, akár egy elhagyott kajütablak. Ebéd után ide vonult le a társaság fürdeni, itt szárítkoztak a fűben. Az egyik mártózás után Misi a bárka mögött ölébe kapta Palugyai Mariskát, és fölnyomta a levegőbe. Az asszony átbújtatta a fejét a lukon, a vaslemezre könyökölt, profilba fordította az arcát, a társaság meg kórusban adta a tanácsot, hogy a kezét hová tegye, az állát hogyan tartsa följebb – ahogy a vásári fényképész igazgatja a gondola utasait a dózsepalota előtt. A többiek szemből, én oldalról néztem a produkciót, s így hitelesebb is volt az erőszakoltan idióta jelenet – nemcsak azt láttam, hogy milyen komikusan tapad rá Misi csupa szőr lábára a félhosszú, kék csíkos fürdőgatya, hanem a Herkules hátát is, a büszkén viselt puskatusnyomokkal. A fél megye tudott a furkó-pusztai incidensről, mikor Misi a megyebizottság elképedésére a sztrájkoló zsellérek mellé állt, lisztet, krumplit fuvarozott nekik meg egy hatalmas disznót, nemzetiszínű szalaggal a nyakán, „A paraszt a mi másik felünk, felesbe a földet neki!” – íratta a zsákokra a politikai programját; s mikor a kivezényelt csendőrosztag vezetője el akarta vezettetni az úri rebellist, Misi kicsavarta a főhadnagy kezéből a kardot – s ekkor kapta meg ő is a nemzeti tetoválást. A később érkező megyebizottsági kiküldött úgy próbált enyhíteni a helyzeten, hogy bizalmasan félrehívta Misit: „Ugyan, kérlek, mért akarsz te egy kis Wesselényit játszani?! Igazán nevetséges…” – de Misi csak kiköpött, és elvonult a szekereivel. Attól kezdve semmire nem adott voksot, semmilyen politikai gyűlésen nem jelent meg, a kaszinóba nem tette be a lábát, viszont akkor született meg Borjádon a megyeszerte ismert rigmus: „Magyarhon, sportnemzet, csodaszép, Hátul csendőrök foglalnak helyet, S előttük versenyt fut a nép…” – és ez mindig el is hangzott, ha Béri Balogh Ádám nótája már megtette a hatását. De ezen a délutánon éppen nem erről volt szó; Mariska szalmakalapján selymesen fénylett a piros szalag, s amikor Misi körbejárta Palugyainéval a bárkát, harsány sikert aratott, hogy két felnyomott tenyerében milyen mogyorókicsi az asszony érzékien szétgyűrődő, sovány feneke. Vilma közben kint állt a gyümölcsös szélén, és egy kosárba gereblyézte a cefrének hullott almát. Észrevettem, hogy odanéz rám, pontosan a szekrényes szoba ablakára. Annyira zavarba jöttem, hogy egy ügyetlen és nevetséges mozdulattal behúztam a zsalut, csak a réseket hagytam rajta nyitva. Akkoriban elég sokszor jártam így Vilmával; még ha szórakozottan nézett is rám, akkor is az foglalkoztatott, hogy mit olvashatnék ki a pillantásából. Valami törökös és kiismerhetetlen volt az arcában. Hol azt éreztem, hogy bármire rá lehetne venni, arra is, hogy öljön vagy felgyújtsa a kúriát – és arra is, hogy az életét adja érte, akár fegyverrel a kezében. Csigalassúsággal húzódtam félre a behajtott ablaktól, majd hirtelen mohósággal nyitogatni kezdtem a szekrényeket, mintha csak azért is birtokba akarnék venni valamit, a jogomat fitogtatnám. Erős szag csapott ki, régi szövetek, selymek, bársonyok, posztók és bőrök szaga, keveredve a magába fülledt por, a penészes levendula csípősségével. Apánk mondta, hogy van történelmi szag is. Lehúztam a szandálomat, és mezítláb járkáltam a hűvös deszkapadlón. A deszkák között akkora rés volt, hogy bele tudtam dugni a nagyujjamat. Ha nem jól álltam oda, a tükör rozsdái úgy szétdaraboltak, mintha a kopás engem is kikezdett volna. Két szekrényben nem volt más, csak ami a bonyhádi ág hagyatékából került a kúriába, köztük egy katonai öv, amelyet Perezel Mór felejtett itt, pár héttel az ozorai ütközet előtt. Mellig felhúzott térddel újra visszaültem a díványra, mint aki szemlét tart. A ruhák szorosan préselődtek egymáshoz, rövidek, hosszabbak, gyerekgöncök, többméteres sleppek, alul papundeklihengerre fölcsavarva, díszes menték és ferencjóskák, fekete malaclopó, néhány galambszürke arszláncsőnadrág, fodros ingmellek, sújtásos mellény, szőrmebundák és prémes bekecsek, különböző zsakettek, két színes frakk. De ezeken csak átfutott a pillantásom, s csak az érintés kedvéért fúrtam be a kezemet közéjük. Mikor visszahúztam, az ujjam köze tele volt szőr- meg szövetdarabkával. Egy másik szekrényben csupa nyári és téli vadászöltöny sorakozott, bricseszek, lábszárvédők, kőkeményre merevedett csizmák, lebernyeg pókháló alatt nagy halom prémsapka és süveg. A következőben városi kalapok és cilinderek, lovassági kardok, legalább húsz bezsírozott puskacső szuronnyal, csupán a fatartozékot feszegették le róluk. Emlékeztem, hogy ezeket nevezték mannlichernek. Az ablak melletti szekrény tele női ruhával. Ezekre – jó harmadában, szélről – átlósan egy széles gyászszalag volt rágombostűzve. Földig érő mályva és bordó bársonyok, egy világító kék tüll, fekete taft fekete gyöngyhímzéssel, vert csipke alsószoknyák, selyemmel behúzott merevített fűzők, derékban alig másfél arasznyira behúzva, a mell alatt karéjos kivágás, keskenyen kihajló bársonyperemmel, hogy arra könyököljön ki a két szép almája. A fivérek szerettek így fogalmazni, mikor télen verődött össze a társaság a dohányzóban, s a mindig kézügyben heverő Gvadányiból részleteket lehetett felolvasni a „cudar szép” lányok mulatságairól. Vilma akkor nyitott be, amikor éppen könyékig bent volt a karom a tüllök és taftok között. A kötényén elkenődött gyümölcslottyadék fénylett, egyszerre behozta magával a cefreszagot. Két vastag hajfonatát előrehúzta, megkötötte az álla alatt, s csak akkor lépett oda mellém. Azt hiszem, irigy gyűlölettel szerettem Vilmát, és féltem is tőle. Időtlen tanú, akinek mindegy, hogy trágyát takarít el alólunk, vagy friss lepedőt húz, az ő keze ugyanolyan marad. Mintha csak úgy vett volna részt bennük, mint a fa a szélben. Kemény ujjait becsúsztatta a hónom alá, s ott görbítette be őket, ökle belesimult a még szőrtelen hónaljgödrömbe. „Te árva kicsi” – mondta elhúzódó szájjal, de pontosan nem lehetett tudni, hogy mosolyog-e; s gazda mozdulatával visszacsukta a szekrényajtókat. A kinyomódó porfelhő odacsúszott közénk, erre erősen fölnevetett. „Most eredj ki – mondta. – Aztán majd jövőre gyere vissza.” Úgy hatott rám ez a szűkszavú jelenet, mintha előre megbillogoztak volna.

A szétbombázott sárbogárdi parókia vendégszobájában megmaradt néhány apró tárgy a régi időkből, köztük Eszter nővérem egyik jegyezgetőfüzete. Tudtam róla, hogy időnként naplót vezet, s levelei első fogalmazványát is abba írja, hogy legalább ennyi nyom maradjon a tegnapból, ha holnapra már úgysem érvényes. Néztem az elgyűrt igazolványfényképet, amelyet szintén ott találtam. Mongolosan keskeny szeme fölött olyan magas a homlok, mint egy gótikus ablakcsúcs. Arcán nemzedékek alatt kifinomult melankólia és vadság – olyan valakié, akiről el lehet hinni, hogy utolsó kézmozdulatával maga zárja le a saját szemét. A füzetben pár kusza oldal foglalkozik a deszkafilagória lakóival. A nővéremet láthatólag mélyen érintette az a néhány tény, ami tudomására jutott, s nyilván nem tartotta fontosnak, vagy nem is hitte, hogy csak a valóság történik meg. Olyan társtalan erőfeszítés sugárzik ezekből a lapokból, amit kevéssé érthet az, aki nem fertőződött meg tőlünk. Arról számol be itt Eszter, hogy a fényképész házaspár milyen előzmények után volt kénytelen elhagyni a várost. Tudunk róla, hogy a német katonapolitikai osztály gyanúsnak talált egy ártatlan kiállítást, és sikerült megfélemlítenie az érdeklődőket. Teréz november elején szülte meg a fiát – írja a nővérem –, de a sok tervezgetés után nem tudtak dönteni, hogy milyen névre kereszteljék, s inkább halogatták, nem akarták elsietni. A név, az mágia. December elején már tele volt a város menekültekkel; mintha egy sötét ünnepre készültek volna, csak még engedélyt nem kaptak rá. A Börcsök késes kirakatában csákós vattaangyal kívánt előre boldog ünnepeket, a menekültkonyhán forró köleslevest mértek. Teréz ötlete volt, hogy gondoljanak ki valamilyen meglepetést, végül is nem ismeretlenek már, sokan hálásak a képekért. A földszinten volt egy majdnem üres előtér, a falépcső onnét vezetett fel hozzájuk; s más nem is közlekedett itt, az egész alsó traktust vöröskeresztes raktárnak foglalták le. „Mire gondolsz?” – kérdezte István. A gyerek valószínűtlenül kis súllyal született, meglátszott rajta a háborús táplálkozás, mégis olyan volt, mint az elefántcsont-faragás, a szeme átvilágított mézcsepp. A második hét után azt kezdték játszani, hogy a gyerek szeme világít, fel se kell gyújtani a villanyt, anélkül is megtalálnak mindent. Két napig áramszünet volt, de alig vették észre, csupán István verte bele egyszer a fejét a keresztbe. Teréz benyálazta a sebet, a tenyerét rászorította: „Azért mentél neki, mert éppen nem nézett oda.” István csak később tért vissza rá, föl-alá sétált a gyerekkel, ujjbegyével érintgette a lencsénél kisebb körmöket. „Nem néztél, ugye… mért nem… ez a szeme tó, ez a szeme tisztás…” Estefelé Teréz lement a földszintre, és hosszabb ideig ott maradt. Csak néha hallatszott fel a padlónyikorgás, majd erős dörömbölés az utcáról, bár senkit nem lehetett látni, csak egy magasból leszivárgó kék sugárkévét, ennyi volt az engedélyezett légóvilágítás. A szemközti házban negyedik napja folyt a házkutatás, a lakókat elvitték, s az ajtóra az egészségügyi hivatal „Ragályos betegség” céduláját ragasztották ki. A főtéren városrendezési okokból kivágták a Béri Balogh-emlékfát, megindultak a deportálások, s a vasútállomás területére tilos volt éjszaka belépni. Teréz mosolyogva tért vissza a földszintről, és közölte, hogy tudja már, az alsó helyiségben kis karácsonyi kiállítást rendeznek, meghívókat küldenek szét, címlistájuk bőven volt a megrendelőktől. Egy hétbe telt, mire elkészültek a válogatással, keretezéssel. István most se tudta megállni, hogy ne hagyjon ki egy-egy helyet. Nem azért, hogy szellősebb legyen a képek sora – egyszerűen a hiány volt az, amit nem lehetett elhazudni. Volt közöttük egy elmosódó és matt, kicsit raszteres fotó, egyetlen éles kontúr nélkül, félig-meddig félúton, hogy összeálljon-e képpé vagy sem. Valószínűleg egy vézna test hátulról (gyermekváll?), ahogy egy kő mellvédnek támaszkodik, s a mellvéd alatt – mint egy bugyorban – egymásba ékelődő, nyomott kis háztetők. Jammát lehetett volna így elképzelni valamelyik őrhelyén, mielőtt még bárki emlékezhetett volna rá. Talán. Ezt a képet István többször is levette, visszaakasztotta, később mégis a mappában maradt. „Ez még mindig hallgat” – mondta homályosan és kedvetlenül. Teréz az elrontott vagy kevésbé sikerült képeit is boldogan kiaggatta. „Azért így is nevetnek” – vigasztalta magát. Karácsony előtt két nappal küldték szét a meghívókat. Úgy képzelték, hogy teával kínálják az érkezőket, s beszereztek száz papírpoharat, szacharint. Virág híján az épületre felfuttatott borostyánból téptek, s azt vezették körbe a falakon. Már kora délelőtt várták a látogatókat szenteste napján, a teát forrón tartották, az ajtót nyitva, de senki nem nyitott be. Az utca kihaltabb volt, mint máskor. Igyekeztek nem mutatni egymás előtt a csalódottságukat; sőt tovább rendezgették a képeket, cserélgették őket, újakat raktak ki. Délre a kisfiú váratlanul belázasodott. Nem sírt, csak a pillantása lett zárkózottabb, kevésbé élénk. Rohanhattak volna orvoshoz, de valamilyen kihívó biztonsággal nem tették. Adtak lázcsillapító teát, hűsítő borogatást – nyugalmuk azonban olyasmihez hasonlított, ami nem felfogható. S mintha maguk is érezték volna, hogy nem tehetnek róla. Kora délután jelent meg náluk két civil ruhás, és figyelmeztették őket, hogy a meghívókat engedély nélkül küldték szét, a gyülekezés minden formája tilos. A képeken felismerhették az ismerőseik gyermekeinek az arcát is; s lehet, hogy ettől lettek elnézőbbek, Istvánt nem vitték magukkal. De az is világos volt, hogy valaki följelentette őket. Mégsem adták fel a reményt, hogy lesz, aki benyit hozzájuk. Senki sem nyitott be. Kerülték egymás pillantását, és igyekeztek akkor odamenni a bölcsőhöz, mikor a másik éppen nem őrködött ott. Aztán együtt néztek ki az ablakon, már éjszaka volt, a távolban nem szűnt meg az enyhe morajlás. „Ez gyilkosság?” – kérdezte István elmerevedett arccal. „Nem – mondta Teréz kiégett szelídséggel. – Ilyenkor valami más születik.” A kisfiú éjfél után halt meg, a forróság alig akart eltávozni belőle. Olyanok lettek, mint két nem nélküli, elsúlyosodott bábu. István a maradék filmtekercseket kihúzogatta a dobozukból, ott kígyóztak a földön. A maradék borostyánnal a bölcsőt díszítették föl. (Biztosra veszem, hogy a borostyán nem véletlenül került Eszter naplószövegébe: öntudatlanul is nagyapánk emléke kísérthetett ebben a motívumban.) A bölcsőt levitték a földszintre, odatették a szoba közepére, a képekkel körberakott falak közé, melléje a keresztet – és igazában ez volt az egyetlen most, ami még hasonlítani tudott a reményhez. Hogy így magukra hagyták őket. A hajnali vonattal utaztak el a városból, még fel tudtak kapaszkodni egy teherszerelvényre. További sorsuk ismeretlen – fejezi be a nővérem takarékos egyszerűséggel.

Így a mese; akár egy vásári, könnyfakasztó mise. Ahogy az öreg templomainkban nyújtják és rezegtetik az éneket hosszú századok óta – és kérdik, hogy meddig.

Egy ideje sokat álmodom arról a kis indián faluról, ahol Eszter nyugszik; s néha már majdnem mindennél ismerősebb, otthonosabb. De érzem, hogy én ezt már soha nem fogom tudni hangosan kimondani.

 

Szárnyas lovak

Tikos Rákhel mondta egyszer a hajnalra, hogy „megjöttek a szárnyas lovak” – de lehet, hogy az egész csak egy álom mérgezése, a Bálint híd csurgójánál már tegnap ott ült egy varjú. A felhőszakadás a Dunakanyarból söpört végig az eperfás országúton, és pontosan eltalálta a várost. A lezúduló víz beomlasztotta a szurdik bejáratát, s úgy eltorlaszolta, hogy borulás veszélye nélkül nem lehetett kihajtani rajta. Nekünk azonban pontos méreteink voltak, hogy milyen széles árkot kell ásni, ha a kádat is föl akarjuk rakni. Teleszkai többször is kimérte a távolságot, és két gálicos karót szúrt le. Fennhangon magyarázta, hogy mi lesz a teendő, a szekeret hogyan készítjük elő, s a fenékdeszkák alá, a zsámolyokra hogyan csúsztatunk gumi alátétet. Igyekezett minden lehetséges veszélyt számításba venni. Ha nem látunk, majd eligazítanak a karók – mondta markába fordított cigarettával. – A gálic télen se kopik le. Világít a havon. – S odaheveredett ő is a rámpasorompó mellé, sötétedett már, hallgattuk a konzervgyári szirénazúgást. Kezdődött ott is az örök második műszak.

Szüleinek a dombok túlsó oldalán negyven évig volt birtoka, s telente alig láttak embert a távol eső völgyben. Két ridegen tartott lovukat egyszer kint érte a havazás a dombtetőn, ott nyerítettek, s amire nem volt példa, a fiatal rudas a hóesésben rámászott a kancájukra. Aznap este paprika erével készítettek forralt bort, az ajtóra láncot akasztottak, s az apja nem rakta ki éjszakára a csapdákat. A hatóság később engedélyt adott, hogy szülei a kertjükbe temetkezzenek. A ház már beomlott, a két kereszt azonban megvan, benőtte az akác, csak a tető maradt ugyanolyan perzselt-kopár, a szél minden magot elfújt a nyeregről. A két almásderest mi is fönt hagytuk a présháznál, hosszú kötőféken, hogy használni tudják az esővizes hordót. A szekeret meg farral odahúztuk az ajtó elé. Ennek nem volt különösebb jelentősége, csak annyi, hogy ha végeztünk a kubikolással, ne kelljen ezzel is időt vesztegetni. A szurdikból meredek rámpa vezetett a házig, ahol akkora hely volt a diófa körül, amekkora egy szekér lovastul. Ha tetszett, ha nem, ott kellett mindenkinek elférni, aki ott volt. A hordókban második hete dolgozott a bor, és még mindig magasra kellett akasztani a gyertyát, hogy a pincelég el ne nyomja a lángot. Teleszkai présházában mindennek megvolt a rendje. A kármentőben a tarka bab, a vakablakban az akonaverő kalapács, mustfokoló, néhány drótszálra öntött kénrúd, egy szögön patkókarikába húzott rafiaköteg, mint a szálára fésült lófarok. A meleg nyirkosságban órák múlva se porlott szét a seprűbarázda a földes padlón. Most gondosan újra fölsepert a kád körül, és eltüntette a régi nyomokat. – Egy ilyen vihar megbolondítja a füveket! – mondta, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, és beleszagolt a levegőbe. – Még a kulcslyukon is kifúj a szüretszag! – Ez délután háromkor történt. A hegyen át jöttünk, nagy kerülővel, s még nem sejtettük, hogy az omlást nekünk kell eltakarítani. Oda csak négy óra felé vonultunk le; addig azonban Teleszkai alig szólalt meg. Úgy fedezte fel a halálesetet, hogy a csömögedöngölő hiányzott a kád tetejére fektetett deszkáról. Amikor odament, feleségét, Rákhelt találta a kád aljára szórt szalmán Töttős Estvánnal, már mindkettőjüket mozdulatlanul, ahogy szeretkezés közben a pincelég megfojtotta őket. Erős állathanghorkantás jött ki a torkán, közben belekapaszkodott a nadrágövembe, és csavarni kezdte a csatját. – Most eljössz innen! – kiáltottam rá, és lefogtam a karját, amihez már a koromnál fogva se lett volna jogom, de olyan erővel lökött el, hogy nekivágódtam a présvasnak, és véresre vertem a homlokomat.

Amikor este odaheveredett mellém a fűbe, megpróbáltam elképzelni az éjszakát, amit bizonyára együtt fogunk tölteni, bár még nem volt fogalmunk, hogyan. – Szóval, akkor ásunk tovább? – kérdeztem. – Nem kockáztathatjuk a borulást – rázta meg a fejét. – Az volna a legnagyobb szégyen, ami érhetne bennünket. Ha megdőlne a szekér. De ez nem történhet meg. Úgy kell maradni mindennek, ahogy a gyertyafényben hagytuk. Egy szálkányit se mozdulhat semmi! Aztán úgyis megállnak a vizek. – Kis, pontatlan mozdulatot tett, de a szeme ugyanakkor merev lett, és egy fekete kupacra szegeződött rá, a saját idegen nadrágjára: éppen egy vakond kezdett túrni mellette, mint egy ősi szerkezet. Gatyája nedvesen tapadt a combjára, s mintha egyáltalán nem érzékelte volna, hogy a párás slicchasítékon ki-be járnak a legyek. – Nem tudhatja az ember, hogy mit tesz egy kis kopácsolás – mondta, s hirtelen felém fordult. – A barackmag-kopácsolás! Csak belebotlasz, ahogy a gyerek a küszöbön ül, és képes napestig törögetni azokat a magokat. – És ha mégis a Bati-kereszt felé mennénk, amerre jöttünk? – Visszafelé nem mehetünk ugyanazon az úton. Ennyivel tartozunk magunknak. – Miért nem? Te vagy babonás, vagy a lovak? – Nem jól kérdezel – mormogta, s a talpát belenyomta a puha túrásba. – A föld alatt sincs békesség. Te meg, látszik, nem tudod, mi az ünnep! – Pedig szerintem itt már föl tudna kapaszkodni a két ló. Csak arra kell vigyázni, hogy ők is meg ne tiporják egymást. – Teleszkai fölállt. – Attól te ne félj! Én már belekalkuláltam a lovakat.

Elképesztő volt a kitartás, ahogy a kubikolásba belevetette magát. A földmunka, amit elvégeztünk, négy embernek is sok lett volna ilyen rövid idő alatt. A négyből azonban csak ketten lehettünk jelen. Amikor az első pihenőt tartottuk, négy akácgallyat szakított le, és az egyiken még volt néhány kései virág. – Ezt Rákhel kaphatná fizetségül! – nevetett föl, s mikor már az ökrendezésig kinevette magát, a gallyakról markába húzta a leveleket, és azzal vonult félre a bokrok mögé, hogy elvégezze a dolgát. Tiszta, kisimult, majdnem papos volt az arca, amikor újra előlépett. – Mit csináltál a homlokoddal? – kérdezte gyóntató hangon, s az ujjával odanyúlt a sebemhez, mintha rég nem találkoztunk volna. Néhány megoldás jutott akkor eszembe, hogy a mi helyzetünkben mit lehetne tenni, józan és kétségbeesett megoldás, amilyenre egy tanú akaratlanul is gondol; csupán azt lett volna képtelenség kitalálni, hogy őneki mi a szándéka a káddal. Mikor már ötödször és tizedszer beszéltük meg, hogy milyen módszerrel lehetne elkerülni a túlságos rázkódást, rájöttem, hogy legszívesebben lekötözné vagy átlátszó viasszal öntené le a két halottat. Másképp hogyan gondolta elérni, hogy a két test centire se távolodjék el vagy közeledjék egymáshoz, és pontosan úgy maradjanak, ahogy rájuk akadtunk? Később bebizonyította, hogy megvolt a részletesen kidolgozott terve.

Kubikolás közben néha dúdolt is, egyszer azt, hogy Szerelemszín, piros virág, fújja a szél; máskor meg közönséges söntésnótákat. S mindig igazított egy keveset a két karón. A szemközti domboldalon a Remete-kápolna bádogtornya piros lett, s hamarosan onnét is felhallatszott a harangszó. A kápolna harangját a pap maga húzta. Ő volt az, aki az elmúlt karácsonykor megintette Rákhelt, amikor úgy vitte a fején a fenyőfát, ahogy az asszonyok a piaci kosarat szokták. A konzervgyárból jövet Töttős Estván egy zacskó friss barackmagot akasztott a kerítésre, amit a gyerek reggel talált meg. – Rákhel ma reggel Sárszentivánra utazott. Te tudtad ezt? – kérdezte a földhányás tetején, ahol éppen dolgoztunk. Lassan visszacsúsztam az árokba, hogy időt nyerjek. – Jön délután is visszafelé vonat – és folytatni akartam az ásást, de hirtelen rálépett a vállamra, és odanyomott az árok falához. – Ha ilyeneket akarsz válaszolni, jobb, ha elmész innen! – s az ásójával felém szúrt. A legyek úgy ellepték, mintha tényleg egy lóval tévesztenék össze. Később elcsöndesedve leült. – Van neked fogalmad, hogy mik jutnak az ember eszébe ilyenkor? Régi dolgok… Kiszedik a májadat, te meg nézed, ahogy belevágja valami madár a csőrét… – Az apja még igazi mesélő volt; ha meghívták, három menyegzőt is végigmesélt, és nem vették észre, hogy múlik az idő. Azt hittem, Teleszkai is képes lesz folytatni, és megnyugszik tőle, de mintha egyszerre elveszítette volna a fonalat, belemarkolt a frissen kiásott iszapba.

A kád oldalán krétajelzések mutatták, hogy szüretkor hány sajtár mustot hordott le a pincébe. Most hosszabb ideig ezeket a strigulákat nézte, aztán a saját kezét, amelyikkel a kád széléhez hozzáért. A pincelég már kezdett enyhülni a huzattól. Egy idő múlva úgy találtam, hogy nagyobb a világosság bent, mint amire szükségünk lehet, s be akartam hajtani a külső ablaktáblát; de mire kiértem, már megelőzött, és közvetlenül az üveg mögül figyelte, hogy mit csinálok. Szó nélkül visszamentem a présházba, és leültem az egyik sajtárra. A bogarak lüktetve hullámoztak az ajtó előtt, de még véletlenül se sodródtak beljebb. Teleszkai először az ingét dobta le, majd ugyanolyan természetességgel a nadrágját, az alsónadrágját is, s csak utána próbált középutat keresni meztelenség és felöltözöttség között. Bizonytalanul összefonta a mellén a karját, ettől azonban még meztelenebb lett, a heréi feltűnően följebb húzódtak, és a két farhúson feszesebbre mélyült a horpadás. De még most sem annyira zavar látszott rajta, mint inkább meglepődés, hogy a döngölő kivételével mindent a régi helyen talál. Egy hajdani lepkefogó rámájára (tréfából?) a Providencia biztosítótársaság pléhcímkéjét szögelték rá, bár azt, hogy az idegen szó „gondviselést” jelent, kevesen tudhatták a felső soron. Később odalépett a téglával föltámasztott bárdolóasztalhoz, és fölemelt meg ugyanoda visszarakott különböző vasakat. Egyedül a rafiaköteget akasztotta át egy másik szögre, mikor a két ló fölnyerített. És engem is akkor szólított meg először a megérkezésünk óta. – A víznek ereje van, tudod? – s ahogy guggolva felém hajolt, olyan lobogás jelent meg a szemében, amire ő se lehetett felkészülve. – Mi most elvégzünk itt egy munkát, amiért a szomszédok is hálásak lehetnek. Szerintem időre elkészülünk vele, de áldomás az nem lesz, a mai nappal nem nyúlhatunk hozzá a borhoz. Az szentség! – Este pedig már határozottan arról beszélt, hogy legjobb volna a Dunához kivinni a kádat. – Érted? A Dunánál lesz az itatás! – mondta boldogan és gyűlölettel, s attól kezdve még erősebb iramot diktált, és egyre többet énekelt. Most azonban még hátravolt, hogy mindent az emlékezetébe véssen. Újra a kád szélére könyökölt, és nem vette le a szemét a két halottról. Tulajdonképpen ez tartott el majdnem egy óra hosszat. A módszer, amivel a két testet rögzíteni lehet, nyilván nem volt még világos előtte, de a felismerés, hogy nincs más lehetőség, ebben az első egy órában dőlt el. S amikor tíz óra felé visszaindultunk a présházba, már nem kellett rögtönöznie.

A kád aljára szórt szalmát a padlásról rángatták le, még ott voltak a nyomok. A szűk helyen a lábuk csak úgy fért el, hogy begörbítve egymáséba fonták; a Rákhelé alul. A hasig nyitott ingrésre Töttős Estván arccal feküdt rá, s egy fogával leszakított gyöngyház gomb, a tompa fényű felével, odatapadt a nyáltól a két mell közé. – Nincs ott az ujján a kék gyűrű! – lepődött meg Teleszkai, és megtörölte a száját. A ruhájuk csak annyira volt nyitott, hogy fel is voltak öltözve meg nem is, az ágyékukat erősen egymáshoz nyomták, s ezen a hirtelen kábulat se változtatott. A merevedés, mint a kivégzetteknél, még valamennyire megvolt Töttős Estvánnál; csak Rákhel combján kezdett pattogzani a szivárványos hártya. – Ezt nem fogom elfelejteni – mormogta, s aprókat bólintott. A tervet azonban sokkal nehezebb volt végrehajtani este, mint ahogy most elvégezhettük volna. Két gyertya volt csak, és azokat kellett úgy elhelyezni, hogy hozzáfoghassunk az aprólékos munkához. Teleszkai még otthon tanulta a szalmából varkocsfonást; a téli csapdákat ilyen fonadékkal vették körül, hogy az állat kuckót sejtsen mögötte. Az apja még erős fagyban is rést nyitott, hogy meghallja a hangjukat, és mindig hagyott annyi időt, hogy az állat egymaga fejezze be a szenvedést. – Én nem tudtam, hogy ennyi jót is lehet ilyenkor érezni! – mondta csodálkozva; később meg elérzékenyedve a nyakamra kulcsolta a kezét. – Figyelj rám… Neked ide kellett jönni, hogy sikerüljön… hogy mondani lehessen majd. Egyedül talán ki is miskároltam volna őket, de most én tartozom. Mi élünk! – kiáltotta, s egy pillanatra kifülelt az ajtón. A bogárzúgásban nem volt egy másodpercnyi szünet sem. – Majd meglátod! Szép lesz… Az a baj csak, hogy az ember már nem emlékszik elég jól – s néhány gyors mozdulattal tömör fonatot csavart, és elkötötte a végét. – Az apám még fél kézzel csinálta a térde között. Egy csapda vitte el neki a másikat. De nem gondolod, hogy ennyi elég lesz már? – és nyújtózkodva felállt. Nem mászott bele a kádba, ahogy tartottam tőle, hanem egy gereblyevéggel tömködte a szalmát a résekbe, amit a két test nem töltött ki. Végül legfelülre, a kád körívét követve, a hosszú fonat került, mint egy abroncs. – Ez most jászol meg koszorú is – mondta elégedetten, és kiment, hogy szénát dobjon a lovaknak. Csodálkozott, hogy a két állatot alig bántják a bogarak; inkább csak körülöttük felhőztek.

– Te hiszed, hogy lehetne szárnyuk? – kérdezte, amikor visszajött, és felült a bárdolóasztalra. – Mi az istent akarsz még? – néztem rá. – Nem elég, ami van? – Éreztem a köhintésén, hogy elmosolyodik. – Ha nem kellene indulnunk, megfigyelhetném, hogy mikor kezdek így pucéran fázni – mondta, s az erős szívástól fölparázslott a cigarettája. Teleszkaival nem voltunk közvetlen szomszédok, de a verandáról az ő lábas góréjukra láttam, s lehetetlen volt nem arra gondolni most, hogy ez a jövőben is így lesz. Reggel kimegy a kúthoz, és este is meghúzza a vizet. A sarokból foszlott kötélvéget emelt föl, és maga után húzva kiment a holdfénybe. – De erről a papnak egy szót se! – fordult vissza. – Ebbe nem ütheti bele az orrát! – s ahogy körbejárta a szekeret, lába belegabalyodott a kötélbe. Végigtapogatta magát, és megszagolta a kezét. – Te fiú… nem kellene lemosakodni, mielőtt hozzányúlunk? – és odament az esővizes hordóhoz. Biztos nem vette észre, de nekem feltűnt, hogy ugyanazzal a mozdulattal könyökölt rá, mint a kád szélére. Először a karját és a fejét nyomta bele, és értelmetlenül hosszú ideig így maradt, anélkül hogy egyetlen bugyborék feljött volna; aztán fölegyenesedett, erőszakosan csapkodni kezdte magára a vizet, és törülközés helyett a ló hasához dörgölte a hátát. – Szóval, te megdöntöd a kádat annyira, hogy a két deszkavéget alája tudjam nyomni – magyarázta. – A két deszkát lekenjük zsírral. Mind a négy kereket megkötjük lánccal. Amíg itt az erős lejtőn leérünk, az ülés felől berakunk éket a kád alá, hogy vízszintben maradjon. Amúgy később pedig kiszedjük az éket. Marad a vastag szalma, az a legpuhább merevítés. És csak maradjon így az idő! Nem felhősödött el. Jó ez a holdfény. Így egészen más holdfényben. – És a kötél? – kérdeztem. Még amikor elvonult a bokrok mögé, akkor határoztam el, hogy nem csinálom vele végig az éjszakát, otthagyom, az ilyesmire nem lehet kényszeríteni az embert; és még mindig nem döntöttem végleg. A kötél szóra mindenesetre úgy ütődött meg, mintha durván odadobtam volna eléje valami tárgyat. Szemrehányón nézett a szemembe, de ezúttal teljesen tanácstalanul. Aztán megfordult, s mintha parancsszóra vésné a betűket, csikorgó krétavonásokkal odaírta a dátumot az ablaktáblára. Zavaromban szorosan odaálltam melléje. – Ne haragudj, de én nem tudok helyetted gondolkodni… Egyszerűen nem tudok. Én ezt nem csinálnám. Értsél meg! – Bólintott. – Értem én, csak most nem rólam van szó, hanem róluk. Rákhel alkalmat adott nekem, és ezt nem lehet megismételni. – S közben vigyázott, hogy az arca árnyékban maradjon; én meg nem mertem megmozdulni. Éjfélre fönt volt a kád a szalmával bélelt szekéren. Szó szerint centiről centire toltuk fel a két deszkán, és minden rövidebb szakasz után hallgatóztunk, hogy nincs-e koppanás. De még a gyöngyházgomb se mozdult el. És még kötéllel is biztosítottuk, amit lehetett. A lejtőn én kapaszkodtam rá a kocsirúdra, hogy a lovak ne tudják fölrántani; a földhányás tetején pedig csakugyan világított a két karó. Amikor visszaültem melléje, azt mondta, elfelejtette bezárni a présházajtót, de most már jobb is, hogy így történt. – Próbálnál csak egy erdőt vagy egy folyót kulccsal bezárni! – tette hozzá.

A Remete téren a kápolna felé kanyarodott el, s hosszabb ideig nem adott magyarázatot, hogy miért. – Fölmegyünk a paphoz – mondta később röviden. – Azt akarom, hogy előbb ő lássa. – Azt hittem, hogy ebbe nem ütheti bele az orrát – lepődtem meg. – Persze! Csak ugye, itt a kápolnánál volt meg az esküvő annak idején, és szüretkor is ott ült a diófa alatt. Szerintem most már mondhatna valamit, amire akkor nem gondolt – s a zablájánál fogva odavezette a rudast a szerpentin úthoz. Igazában utólag sem értem, hogy mi szüksége volt erre a kitérőre, hiszen amire készült, abban egy pap úgyis csak megzavarhatta. A látogatás után pedig éppen ő kezdett faggatni, hogy mért mentünk oda. – Én akartam? Tényleg én akartam? A fene egye meg! Csak vesztegettük a drága időt! Pedig még jön egy késő éjszakai is Sárszentivánról… Tudod, amelyik Csibráknál szokott vizet venni. Ezek az öreg mozdonyok! Piros kerekűek! Egyszer a gyerektől volt ilyen rendelés karácsonyra. Szép kívánság, mi? – és két ujjal megszorította a könyökömet. – Csak ül ott a küszöbön, és mindenfélére gondol! – S ahogy a gyeplő megrándult a kezében, mindjárt hátra is intett. – Eredj, nézd meg őket. Aztán gyere, üljél vissza. – Angalit Mészáros Osvalt plébános pár éve nagyobb összeget örökölt, s ebből a pénzből önként rendbe hozatta a stációkat. Teleszkainak annyi köze volt ezekhez a munkákhoz, hogy néhány ingyenfuvart ő is felajánlott. A pap hosszú hálóingben nyitott ajtót, széles pamutövvel a derekán, s csak a többszöri figyelmeztetésre lépett vissza, hogy magához vegyen egy kis, barna keresztet. Biztonság kedvéért zseblámpát is hozott magával. – Megbomoltál? Mi az ég szerelme történt? – A víz beomlasztotta a szurdikot… kicsit sokáig tartott a kubikolás – mondta Teleszkai. – De tessék ide fellépni, innét majd tetszik látni. – A szekérről?! Nincs eszetek… És nem is ittál? Azt mondod? Tudhatnád, hogy a rendőrség mindent figyel. A tegnapi viharban persze nem jött senki ide, amikor leszakadt a villámhárító… – Teleszkai összekulcsolt kézzel állt, egy pillanatra lehunyta a szemét. – Tegnap még nem volt lehetséges, hogy jöjjünk. Ma délutánig kellett várni. – A plébános közben a kád fölé hajolt, és hirtelen elnémult. A keresztet odahúzta a szája elé. – Az Isten megver, te! Ez nem igaz… De hogy jutott eszedbe, hogy így…? Legalább pokrócot teríthettél volna! – Hiszent azért jöttünk… Hogy ha mondana nekik valamit, ami eszébe jut… Megköszönném a plébános úrnak. – A pap sietve lemászott a szekérről, Teleszkai meg azonnal utána ugrott. Közelről nézték egymást. – Be kell jelentened őket, fiam. Megvan annak a módja. És a ruhájukat! Tudod te, hogy mi az, amit csinálsz? – Hiszen azért kérem, hogy hallgasson rám – mondta Teleszkai halkan. – Másképp csak az oltár elé buríthatom őket. – A kápolnakert fáin még ott lógtak a búcsúsok virágcsokrai, s a két ló azokat harapdálta. A plébános először a Miatyánkot mondta el, aztán különböző imádságokba kezdett bele – Te bűnt gyűlölő Isten… A halál postái megérkeztek… Elbomlott a földi házam hajléka… Vess závárt az indulataidra… – de befejezni egyiket se tudta. És végig ott kellett térdelnie a bakon.

A konzervgyárnál, ahol másfél hete a helyettes miniszter egy új üzemegységet avatott fel, még nem bontották le a felvirágozott díszkaput. Teleszkai nem tett rá megjegyzést, csak újra megfogta két ujjal a könyökömet. – Na, milyenek? Megnézted őket? – Az előbb még sikerült eleresztenem a fülem mellett a kérdését, de most már nem térhettem ki. A két test nagyjában ugyanúgy feküdt, csak mintha Rákhel bimbója húzódott volna beljebb, és a karjuk hajlása lett más. De azért változatlanul olyanok voltak, mint két virágvasárnapi kicebábu; csupán azt nem tudtam eldönteni, hogy mindezt hogyan közöljem vele. Mondjam azt, hogy szálkányit se mozdultak el? Lehet azonban, hogy nem is érdekelte a válaszom, s csak azt akarta, hogy valaki idegen nézze őket, ő meg pontosan tudja, hogy mi az, amit a háta mögött néznek. – Figyelj rám… – mondta mesélős hangon. – Te ismerted Rákhelt. Ez az asszony volt nekem ötödik éve minden. Az ember öt évig nem érez mást, csak ugyanazt a húst… meg a szemében azokat a… A kezed odaszokik, elalszol benne, otthon vagy nála… Ha választani lehetne, hogy ki támadjon fel, azt hiszed, hogy Jézus? Még a vérét is akarnád, mert az övé… Pedig az egészet megeszi a tűz. – Aztán újra magába süppedt. A paradicsompusztai elágazásnál odabökött a síkság egyetlen ívlámpája felé. – Szerinted dolgoznak még az égetőknél? Ezek is a jövő hétre ígértek két fuvar olcsó téglát – és vigyázva ráhajtott a salakos bekötőútra. – Csak nem most akarod megbeszélni velük?! – kérdeztem. – Dehogy! Nem szállunk le, csak átvágunk Borrév felé. Régen a kisvasút is onnét indult a Dunára, arrafelé nem annyira vizes az ártér. – A bekötőút a telep szétszórt épületei között kanyargott. Először a szárítóbarakkok közé hajtottunk be, és szétugrasztottunk néhány kutyát. Meg se vakkantak. A kemencéknél erős fény szivárgott ki, és megvilágított egy tűzfalat. Itt már nemcsak a kocsizörgés, hanem a két lófej árnyéka is felhívhatta volna ránk a figyelmet, ahogy egyre magasabbra nyomult a falon. De semmi mozgást nem vettünk észre. Teleszkait meglepte, hogy ennyire kihalt minden. – Mit akarnak ezek? Még ügyeletet se tartanak? Máskor legalább a fűtő ide szokott köszönni! – Szombat van, biztos elmentek pálinkázni – mondtam. Gyanakodva nézett rám, hogy csakugyan így gondolom-e, aztán fölnevetett. – Egy kis víkendre, mi? A rendőrség meg mindent figyel! – S szándékosan úgy hajtott tovább, hogy amennyire lehet, ne kerüljünk közel a kemencenyílásokhoz. Valamennyi üzemelt, és mindegyiknek megvolt a maga külön fényudvara. Ahogy az egyik fényudvarból átdöcögtünk a másikba, a lovak szőre mindig felfénylett; Teleszkai meg erővel azon igyekezett, hogy megpróbálja elfoglalni magát. Cigarettát sodort, a gyeplőszáron szétbontotta a hurkot, s csak mikor az utolsó épületet is magunk mögött hagytuk, akkor lett újra feltűnő, hogy nincs semmi tennivalónk, csak ülni meg várni.

Bent az ártéri erdőben Teleszkai váratlanul kigombolta a nadrágját, és vigyázva nyomogatni kezdte a heréit. – Azt hiszem, meghúztam kicsit őket az utolsó emelésnél… Egész a tövemig fájnak. De hát muszáj volt, nem? Másképp sose végeztünk volna. – S mire fölocsúdtam, már hátracsúszott az ülésen, és négykézláb körbetapogatta a kádat. – Mit csinálsz? Hallottál valamit? – csúszott ki a számon, és én is odamásztam melléje. – Benne hagytuk az akonát! – mormogta. – Ezt nem csináltuk jól. Ki kellett volna ütni – s egyszerre olyan kétségbeesett lett, mintha minden találékonyságát elveszítette volna. Végül én adtam a kezébe egy követ, s azzal addig ütögette a dugót, amíg ki nem lazult. A lyukból a markába esett a tömítésnek föltekert, mustszagú kukoricaháncs. Úgy nézte, mint valami fertőzött kötést, aztán összemarkolta és eldobta. – Szegény pap! Az se tudja, hogy mire lehetne emlékezni! – és újra a gyeplő mellé ült. A pocsolyákból gyökeres rönkök álltak ki, az abroncsra tapadt sárvánkoson simán gördültek a kerekek. Az erdei holdfényben majdnem maszkszerű volt az arca; s már nem is számítottam rá, hogy hajnal előtt ágyba kerülök. – Figyelj rám… – mondta, és a térdemre tette a kezét. – Énnekem nem kell, hogy vigasztalj. Nekem csak az a fontos, hogy megcsináltuk, amit lehet. A kubikolást, a díszítést, a bölcsőt… Most majd mindig így lehet látni őket. Ugye, itt vannak ezek a fák is, lent meg minden rohad. Szegénykém meg azt hitte, hogy lehet másképp is! Mint öt éve! De szerintem neki már akkor kezdhetett rohadni, csak a haja lobogott fönt. Ha megszámolod, talán egy tiszta szó se marad, csak hazugság. És mégis abból lett a boldogság, ami volt. Most ebből a bölcsőből engedjem ki őket? Énnekem nem kell, hogy vigasztalj. – Észrevettem, hogy rá akar ütni a rudasra, de még időben kivettem a kezéből az ostort. – Nyugodjál… most már csak két kilométer a vízig. Tovább úgyse lehet menni, itt már nincs komp. – Az a jó – mosolyodott el. – Arra úgyse lesz szükség. – Titokzatoskodása inkább gyermekesnek hatott, mint eszelősnek. S időnként gyanakodtam is, hogy nemcsak színjáték-e, amit csinál, hogy ne azt kényszerüljön tenni, amit esetleg a legszívesebben tenne: még egyszer magához húzni Rákhelt. Egy biztos: számunkra ismeretlen módon szenvedett, s mintha csakugyan dolgozott volna benne valami elfelejtett, ősi szerkezet.

Több mint félórát töltöttünk a Duna-parton, a régi révállomás mellett. Az épület bedőlt már. A csalánosból kupacokban fehérlett ki az odaszórt mész, a betontörmelék, az iszappal feltöltődött vashordókból fűzbokrok nőttek ki. A hullámtörőnél karvastagságú drótkötélgubanc magasodott, uszadékfák meredtek föl, tele szakállfonatos szeméttel, közöttük nejlon tejeszacskó, rongy, néhány horpadt lábas, egy laposra száradt macska. Az irodahelyiségben, a fölhasított szalmazsák fölött révmenetrend, képes lottóplakát lógott. Egy pástétomos konzerv színültig volt csikkel. Teleszkai egyetlen szót sem szólt, mindent megnézett és megfogott, s amit lehetett, föl is emelt, és alája nézett; végül csípőre tett kézzel megállt a vízzel szemben. Én mögötte támaszkodtam egy vashordónak, kicsit oldalt; hátrébb a fák alatt a szekér nyikordult, mikor a lovak belekaptak a fűbe. A szemközti parton reflektor világított meg egy hatalmas kavicspiramist, de maga a darus munkagép sötét tömegként jóval messzebb hajolt rá a vízre, mintha odazuhant volna. Mégis, a hosszú és makacs felkészülés után egy pillanatig elképzelhetőnek látszott, hogy Teleszkai fennhangon utasításokat ad, hogy mit készítsek elő, mit csináljak, a lovakat hová vezessem. Az arca azonban egészen mást árult el, amikor megfordult. Mintha kicserélték volna. Talán most roppant össze visszavonhatatlanul, és most mondott le arról, amiről végül is soha nem mondott közelebbit. S ingerült szégyenkezéssel kerülte a pillantásomat, mintha terhére volnék. – Maradsz? – kérdeztem. – Hazamehetek gyalog is, ha egyedül akarod… – Itt senki nem maradhat közülünk! – mordult fel. Aztán csendesebben: – Kibolondítottalak ide. Az a rohadt sok szar, amit beleengednek a vízbe! – És sietve felült a bakra. – Gyere, még világos előtt otthon leszel. Én is. – Hazafelé már nem ügyelt annyira a döccenésekre, és cigarettára se gyújtott rá. És szólni is alig szólt, csak a legszükségesebbet. Már volt valamennyi forgalom, mikor a városon végigmentünk; a plébános éppen harangozott, amikor a Kápolna téren elkanyarodtunk a szurdik felé; s a présházajtót csakugyan nyitva felejtettük. Megint odaálltunk farral az ajtóhoz, és féloldalt döntve, lezöttyentettük a kádat a földre. Mind a ketten úgy tettünk, mintha a tompa huppanást nem hallottuk volna. És centire az eredeti helyére állítottuk vissza. Utána egy percet sem időztünk tovább bent. Teleszkai gondosan bezárta az ajtót, az ablaktáblát is behajtotta; s csak akkor kérdezte meg, hogy vigyen-e haza a felső sorra, vagy gyalog akarok hazamenni.

 

Képek egy utazás történetéből

Napok óta esett a hó. A patakok mély üregeket vájtak a süppedős takaró alá, a réteket nyulak, kóbor kutyák lábnyomai szelték keresztül-kasul, s valami láthatatlan, jelenségek mögé bújó élet bizonyosságáról adtak hírt; a tájnak ez az önkéntelen családiassága enyhítette magányosságukat.

A szerelvény megállás nélkül robogott velük, senki se tudta, hová. Unalom, egyformaság, kerékcsattogás. Az állomások alig különböznek egymástól, mindenütt ugyanazok a vörös téglás épületek, ugyanaz a fejetlenség, sivárság, még kibámulni sem érdemes. Ha mégis megálltak valahol rövid időre, az állomás környékét nem hagyhatták el. A minap szerencséjük volt, vasút közelébe esett a kocsma. Igaz, bort ott se mértek, csak rossz likőrt, karmos pálinkát, de az is jólesett; a behavazott kuglipálya, az ivó félhomályos ablaka otthoni emlékeket ébresztett fel bennük.

Csapatostul tódultak be, mindent szemügyre vettek, és körülállták a pultot; a tulajdonost azonnal öregnek szólították.

– Cigaretta?

– Hetek óta nem láttam, uram.

– Újság?

– Valahol elakadt a vonat.

– Mindenütt ez a nóta?

– Mit csináljunk, kérem, a bombázás… maguknak jobban kell ezt tudni. Töltsek még egyet? Van énnekem sokfelé rokonom az országban, de mit tudunk egymásról? Semmit. Így él az ember. Most meg a hó, már nyolcadik napja. Ha át akarunk menni orvosért a szomszéd faluba, még jó, ha nem fagyunk meg visszafelé, mert itt nincs orvos. Katona.

– Mindenki katona.

– Igen ám, de hogyan lesz akkor? Rosszul gondolták ki, akárhogy is van. Az ember már nem is tud örülni semminek.

Ravaszkás arc, de ugyanakkor közönyös is. A hajdani zsírpárnák ráncként lötyögtek a nyakán, a pénzt úgy számolta, hogy oda se nézett. Míg beszélt, két ujját piszkos kendőbe csavarta, s poharakat törölt. Demizsonból töltögette a pálinkát: olyan volt, mint az ízetlen méreg. De azért kemény arccal itták, rákönyököltek a pultra, és verejtékeztek.

A pult mögött porosodó üvegek sorakoztak; a kerek unicumos, a nyúlánk vermutos, a nemzetiszínű barackos. A habzó söröspoharat markoló kéz, mint egy elhanyagolt szentkép kókadozott a falon; a plakát kettészakadt már, de visszaszegelték.

 

Köpködni tilos. Káromkodni tilos. Tizennyolc éven aluliakat kiszolgálni tilos.

Valaki felröhögött.

– Kölyök, teszed le!

A fiú csak azért borotválkozott, mert a többiek is, s most mind őt nézték, a sárga kis dudorokat a homlokán; kifényesedett arca lilás volt a pattanások szálkás árnyékától. Hegyes ádámcsutkáját néha felsértette a késsel, ilyenkor titokban mosta ki a vérfoltos inggallért, mint a lányok a kötőjüket; egyszer rajtakapták.

– Nincs jobb dolgotok? – és egy hajtásra kiitta a kétdecis poharat; megrázkódott tőle. Utoljára márcot ivott, otthon, az István-napi búcsúban.

 

A kocsmáros nem nagyon értette, hogy mitől vidultak fel. Csak azt tudta, hogy ha elmennek, pillanatok alatt kihűl a szoba, a poharak talpa hártyásan odafagy a pléhhez. A rőzse, amit ellobbantott a tiszteletükre, semmit sem ér; de annál többet a pálinkás leheletek, a ruhák, bakancsok szaga, a bűz. Ha elmennek, megint visszamehet hátra a konyhába, nézheti az asszonyt, akin már semmi néznivaló nincs, ráncos, zsémbes, a melle olyan, mint a tenyérrel szétlapított tészta. Kint meg a hó lassan térdig ér. Nincs is kedve eltakarítani, ha eltakarítja, új jön helyébe. Az is reménytelen, ha gondolkozik, okosabb nem lesz, legfeljebb még kedvetlenebb. Az állandó havazásban valahogy minden elveszítette ismerős jellegét. Ha hátramegy a konyhaajtóhoz, neki is dörömbölnie kell, mint egy idegennek.

– Ki az?

– Én!

– Nem értem.

– Én vagyok, nyisd ki!

– Nincs itthon.

– Kicsoda?

Ilyesmi azelőtt nem történhetett meg; még aki tíz éve lakik itt, az is megzavarodik.

– Hogy az istenbe nem érted, ha ordít az ember?

– Szél van.

– Szél, szél, ki a franc jönne ide más?

– Te mondod mindig, hogy vigyázni kell.

És ez igaz, újabban a vaspántot is felrakja az ajtóra, nemcsak a lakatot. Késő délután már csak a hó világít, az ég sötét, mintha ki volna tömve. A tűz prédálva habzsolja a fát, a szél a füstöt nyomja vissza, a meleget nem. A lámpa égőjét olyan alacsonyra csavarják, amilyenre csak lehet, így az is füstöl és bűzlik. Este nyolc óra felé egyenletes zúgás hallatszik fel, de úgy, mintha nem egy meghatározott helyről jönne, hanem egyszerre mindenünnen. Amikor felhallatszik, az ablaküvegek halk pengésbe kezdenek. Nem is zúgás ez, hanem erő. Az asszony összekulcsolja a kezét, és töprengő arccal borzong, mint a templomban, praefatio alatt.

– Hallod? Pontosabbak, mint az óra.

– Hogyan?

– Pontosabbak, mint az óra.

Fülelnek. Úgy érzik, ez a zúgás valamiféle rend a káoszban; ijesztő és megközelíthetetlen, de mégiscsak rend.

Legalább állat volna a háznál! Azzal elszöszmötöl az ember, megveregeti a hasát, beszél hozzá. De állat nincs, még egy kutya sem. Az volt ugyan, de páncélosok jártak a faluban, és elvitték magukkal szerencse kutyának. Na hiszen, jól kiválasztották, sokra mennek a szerencséjével; egyszer a kölykei döglöttek meg, a szénásszekér dőlt rá… Mit tud majd csinálni abban a berregő acélmasinában? Meg fog bolondulni a durrogástól, vonítani fog. Döglene meg inkább, nem kutyának való az ilyesmi.

 

Kölyök, teszed le!

Sokáig elrágódnak ugyanazon a dolgon, mintha mindig az utolsó alkalmat használnák ki. Pedig van idejük bőven, annyi, mint soha még; akár új filozófiai rendszert is kigondolhatnának. Mégis, minduntalan kicsúszik kezük közül az idő. Mintha hajszolnák őket, és mégis unatkozni kényszerülnének. Botot farigcsálnak, először ilyen, aztán amolyan rovátkával, a végén elfogy a bot. Töltényhüvelyből gyűrűt reszelnek, mintát karcolnak rá, betűt, évszámot, kinek milyen a kézügyessége. Egy-két napig hordják, aztán zsebbe kerül, a réz penészzöldre festi a bőrt. A pálinka egyszerűbb.

– Még egy kört, öreg!

Már vörösödtek az arcok. A kocsmáros próbált felmelegedni.

– Maguk aztán jótorkú fiúk! De csak igyák is, mert majd ez se lesz.

– Hát mi lesz? Megszűnik a világ?

– Azt én nem tudom… De nekem sokfelé vannak rokonaim, és már sehol sincs.

– Micsoda?

– Se tojás, se liszt. Az én rokonaim nem olyan szerencsések…

Hirtelen elhallgatott: ezeket nem érdekli, hogy mit mond. Ezek rabolnak maguknak, könnyen megtehetik. És már gyűlölködve nézte őket. Egyik se volt több huszonöt évesnél – egy másik világ. Kigombolt zubbonnyal vedelték az italt, szinte harapták. Holnapra már a falu nevét is elfelejtik, és egy újabbal ismerkednek meg. Rabolnak, ölnek, nem lehet megbízni bennük. Senkiben se lehet megbízni.

Végül is kinek jobb: nekik? Vagy neki, a bereteszelt ajtó mögött?

Az egyik sarokban rázendítettek:

fújja ja szél, fújja…

Kölyök félrehúzódva egy elgyűrődött levelet olvasott. Mindjárt odaszagoltak páran.

– Asszony?

– Nem, a húgom.

– Mit ír?

– Tankok éjszakáztak az utcánkban…

– Már ott is?

– Nézzétek, két ká-val írja a tankot!

– Mit csinálsz… add vissza!

– De mért írja két ká-val?

– Hallgass már… mit ír még?

– Valaki ellopta a kendőjét, az egyik ágyúcsőre kötözték.

– Én a halott szót írtam sokáig két el-lel. Mért csinál ilyet az ember?

– Milyet?

– Hát hogy nem érti…

Nagyot reccsent az ajtó, két társuk dülöngélt ki a hóba; az egyik visszakiáltott:

– Hé, öreg, lány nincs, a szentségit?

A kocsmáros bárgyúan pislogott, majd hirtelen felcsattant:

– Az ajtót!

Kintről behallatszott a csuklás, a zsivaj egyre nőtt. Kölyök vigyázva összehajtogatta a levelet, a zsebébe süllyesztette; valaki megtöltötte a poharát.

– Hány éves a húgod?

– Tizenhat.

– Szép?

– Nem tudom… A húgom.

Az állomás felől felhallatszott az ismerős trombitaszó; sietve gombolkozni kezdtek, és lehajtották a maradékot. A kocsmáros ingerülten nézte a készülődést.

– Még egyet, na! – makogta. – Ilyet nem kapnak másutt, már sehol se lehet kapni…

– Tudjuk, tudjuk, a rokonai az országban…

Arcába szökött a vér; ezek a tacskók beszélnek így, ezek?

– Ez nem tréfa, kérem! – kiáltotta. – Könnyű maguknak! Hol védik maguk az országot? Hol?

Már nem is figyeltek rá, atyáskodva megveregették a vállát, és tódultak kifelé.

A sörösplakát csattogva lebegett a huzatban.

 

Monoton robajlás a csend. Fülsiketítő ritmus a vagonban, minden dallam belefér. De kinek van kedve énekelni? És mi legyen az? mi-le-gyen…

Az éjszakát nehezebben viselték el; az éjszaka parttalan, formátlan, és ők megszokták, hogy mindent megszámoljanak.

Meg-szá-mol-ni…

Mosakodás hét perc. Reggeli parancskiosztás hatszázhetven lélegzetvétel. Kikötés mozgó vonaton tizennyolc-húsz perc – utána ájulás. Déli levesadag tizennyolc-húsz korty (érdekes módon ez a két adat megegyezett). Kenyéradag napi ötven deka. Az első mohó harapás után vékony szeleteket vágtak, így tovább tartott, s azt gondolhatták, hogy legalább hatvan deka. A megtömött marhavagonban oldalt fekve aludtak, s ha fordult az egyik, vele fordult az egész sor. Negyven személy helyett ötven is jutott egy vagonra.

A kocsi közepén felállított vaskályhát a naponként váltott ügyeletes kezelte. A kályha vörösen izzott, de a sarkokban már alig volt érezhető a melege, csupán a búgása, sistergése teremtett valami illúziót.

A fegyverek, kenyérzsákok a fejük felett lógtak; éjszakai tolatásoknál megesett, hogy egy-egy puskaagy meglódult, mint az órainga, és fejbe vert valakit.

– Nem tudsz jobban vigyázni?

– Mit vigyázzak?

– Feküdj rá!

– Hallod, feküdj rá!

– Üres a hüvely!

Aki felébredt, röhögött. Rossz szellemeskedés volt ez, de mindenki élt vele, s csak utána maradt bennük nyugtalanító üresség; mint a gyufaláng: melegíti a markot, de aztán még vakabb a sötét.

Szokásaikat átformálta a tudat, hogy a legközelebbi lépést sem lehet előre kiszámítani. A zsebek, mint a nemrég elhagyott kamaszkorban, újra az ismeretlenre való felkészülés raktárai lettek. Nevetséges holmikból sose volt olyan készletük, mint most. Adott pillanatban minden tárgynak értéke támadhatott, és semmi se volt felesleges, ami elfért a kenyérzsákban vagy a zubbony zsebében.

Volt, aki egy doboz biztosítótűre tett szert, és ruháján minden rést eltüntetett velük; a gombok között, a nadrág és az ing között, a sál és a gallér között. – Szélmentes! – mondták, de a nevetés mögött az is ott bujkált, hogy a biztosítótű nem ostobaság.

Valaki más a kenőcsökre esküdött: megóv, tisztít, fertőtlenít. Lábát esténként kibontotta a kapcából, hosszasan nézegette a bütykeit – aztán bekente.

– Imához! Lábszolgálat a bal kettesben! – A szertartás sose maradt el.

Vagonlakásuk leleplezőbb volt, mint egy tükrös falú szoba; nem lehetett félrehúzódni. A legönfeledtebb mozdulat is éles megvilágításba került. Ez sokszor megalázó volt, de kapcsolatuknak szinte állati meleget kölcsönzött. Egy idő múlva valamennyien egyformává vedlettek.

Pontosan tudták, ki hány alsónadrágot visel, piszkos-e, tetvesedik-e, kinek zsíros vagy himlős a bőre. Már a lencséikről is felismerték egymást. Halmai haskötőjét piros cérnával kihímezték, míg aludt; de ez még az otthoni kiképzés alatt történt. Mikor útnak indították őket, Halmai már nem volt velük, állítólag gyomorvérzést kapott. Arcára csak halványan emlékeztek, de a száröltéses haskötőt még sokáig emlegették. A tárgyak, a tréfák, a nagy ivások emléke maradandóbbnak bizonyult, mint az elsodródott bajtársaké. Aki kilépett a körből, kiesett a cinkosság légköréből is. Legfeljebb irigyelni, gyűlölni lehetett, ha szerencsésebb körülmények közé került – vagy elfelejteni. Az események kényszerű, közös vállalása volt a legerősebb kapocs közöttük. A baljós fordulatokat csak úgy tudták elképzelni, ha az mindannyiukat érinti. Annyira magánosokká és önzőkké váltak, hogy bajtársakká kellett lenniök. Nem érzelmekben bíztak, hanem az egymásrautaltságban.

Pontosan ezt várták tőlük.

 

Egyik nap hajnalban lekapcsolták a mozdonyukat. Kint a nyílt pályán álltak meg – mintha végleg magukra hagyták volna őket.

T. lassan felállt, és a dróthálós, jeges ablakra lehelt.

Éppen kelt fel a nap a síkság szélén. Olyan metsző, végtelen volt a kinti táj, mintha egy idegen bolygó tárult volna a szeme elé. Mozdulatlan kórószárak, rokkant fák, egy félbehagyott, toronyforma épület – se magtár, se pajta.

Valaki vállára tette a kezét.

– Hol vagyunk?

– Nem is tudom…

– Átmentünk már a határon?

– Talán most éjszaka.

Fejük összeért a szűk ablaknyílásban. A nap lassan emelkedett, kékesvörösre festette a havas mezőt.

– Hová megyünk?

– Nem mindegy? Gyere, mosakodjunk meg a hóban.

Átlépkedtek egy-két horkolón, félretolták az ajtót, leugrottak a töltésoldalra. Csakhamar észrevették, hogy a szájuk kékre fagyott s remegnek a hidegtől: élesebb és alattomosabb volt, mint az otthoni.

Becsapottan kapták magukra a zubbonyukat.

 

Furcsa volt belegondolni, hogy a síkság, a sínek, a távírópóznák – már minden idegen.

A fiatalabbik hamarább szánta el magát.

– Félsz?

– Azt nem – mondta T. – De egyedül nem tudom, mit csinálnék. Pedig éppen azt akarják…

– Mit? Hogy féljünk?

– Persze. Gondolj utána – hányan vagyunk itt? Kétszázan, kétszázötvenen? Ha ez mind fél… Ha sokan félünk, annál biztosabb a siker.

Szórakozottan felkapart egy kis havat, a tenyere között gyúrogatta; végül elhajította bosszúsan.

– Mit akartál…?

– A fene tudja. Olyan hamar elromlik minden. Álmomban megint vadásztam otthon… de milyen más a fegyver olyankor! Mint egy bot, csak lógatod a válladon, ha akarod, nem is sütöd el. Megállsz, bámészkodsz a hóban… Ha valahol megreccsen egy ér, biztos nyúl dobbantott rá. Az igazi csend volt. Most meg…

– Talán a drótok?

T. fázósan dugta zsebre a kezét.

– Az túl egyszerű volna.

A másik a bakancsa sarkát ütögette össze.

– Mit csináljunk? Ordíts egyet.

Tetszett a fanyar ötlet, valahogy jólesett megsérteni a síkság csendjét. Tölcsért formált a kezével, és hatalmasat halihózott. A kiáltás, mint egy bukdácsoló lavina, egyre messzebb görgött.

– Nézd csak…

– Hol?

– Ott… a bokrokon túl.

– Lehet, hogy trágyadomb?

– Mintha megrebbent volna…

Kis szünet után még egyet kiáltott, és fürkésző szemmel figyelt; a folt nem mozdult.

Már ébredezett a szerelvény. Az egyik vagonból gajdolás hallatszott ki; a fiatalabbik dúdolni kezdte az elrontott dallamot.

– Ez a harmadik szakasz, csak azok tudnak ilyen hamisan énekelni. Ha nem lennének olyan büszkék, ének órát tartanék nekik.

– Te zenész vagy? – kérdezte T.

– Csak kontár – legyintett. – Kántor vagyok Somogyban. Azaz hogy voltam…

– Miért, ha visszamész, megint az leszel.

– Persze. Csak az már nem lesz ugyanaz.

– Semmi se lesz ugyanaz. Az apám most tavasszal halt meg, ő mesélte, hogy mikor visszajött a Pó mellől, mindig másutt kereste a szőlőkulcsokat. Pedig ugyanazon a szögön lógtak, mint azelőtt.

Összenéztek; talán semmitől sem féltek jobban, mint ettől: hogy így elcsúszik minden.

 

Sorakozóóóó!

Sűrű egymásutánban bújtak elő a vagonokból: a kócos hajak megzúzmarásodtak a fagyban, a feljárók vaskapaszkodóján szempillantás alatt megragadt a bőr.

– Gyere, menjünk együtt.

Magukra kapták a báránybőr mellényt, és beálltak a sorba. A kántor folytatta a dúdolást, de most széles mozdulatokkal kísérte.

T. csodálkozva nézett rá.

– Néha rám jön, és orgonálok – mondta nevetve. – De a tremoló sehogy se működik újabban… Úgy látszik, kikopott a húzókar, pedig megcsináltattam otthon.

A csajkák vásárian csörömpöltek; legtöbben most súrolták hóval az előző esti piszkot. A sor sehogy sem akart kialakulni.

– Mi van itt? Csürhe! Feküdj!

Elhasaltak a sínek mellett. Aki ordított az élen, az se volt több huszonöt évesnél, ökölbe szorított kézzel hadonászott, hangja rekedt, csak megszokásból tudták, hogy mit akar mondani. Vonásai az onánia önelégültségével elevenedtek meg, s még az iramot is úgy fokozta, mintha az utolsó pillanat kedvéért sietne.

– Ee! Keő! Ee! Keő! Ee! Keő!

Aztán elernyedt.

– Föl!

Megindult a sor, lassan csoszogtak a kondér felé. A konyha a kanyaron túl eregette sovány füstkígyóit. Amint elhaladtak a nyitott vagonajtók előtt, megcsapta őket a kiáramló bűzhödt levegő; ilyenkor undorodtak tőle, de éjszaka meleg volt, mint egy öl.

Igyekeztek egymás mellett maradni a sorban.

 

– Azért sokért nem adnám, ha orgonálhatnék egyet valahol. Talán az megnyugtatna…

– Ee! Keő! Ee! Keő!

– Vagy szerinted hülyeség, hogy ilyesmin…

– Mit csinál ott a vége? Felzárkózni!

– Meg azért kíváncsi is volnék, hogy ki temet most otthon. Mert azért azok is csak halnak… Persze, nem mondom, az egész más volt. Mit tudom én – rend volt benne? Tudomásul vettük, és kész. Szinte ki tudtuk találni, hogy ki lesz a következő, olyan természetes volt. A szertartás, a tor, a részegség…

– Ee! Keő! Ee! Keő!

– De itt mindenki csal, csak senki se beszél róla. Te nem unod a vicceket, amikkel traktáljuk egymást? Meg a hadparancsok, a csöpögő dicsőség, a fegyelmező gyakorlatok – hányni kell. Felvonjuk a zászlót, puskával tisztelegj, utódok boldogsága… Röhej. Ha röhögni lehetne. De mért nem beszélnek? Mondják meg! Te ott voltál az őszi kiképző gyakorlaton?

– Egy másik csoporttal.

– Hát ez ott történt. Második héten került sor a gránátdobásra. Nem csináltak nagy hűhót belőle, ezt kell meghúzni, így kell megfogni – mindenki megkapta a maga gránátját. Aztán a szőke Tordaira került a sor. Nem volt az semmivel ügyetlenebb nálunk, talán még pontosabban is csinálta, mint mi. És mégis felrobbant a kezében. Úgy lement a feje, hogy egyet se nyikkant. Ha azt hallottad volna, hogy mit kaptunk mi akkor! Büdös civilek! Csorda! Férfiak maguk? Csürhe! Nem tudnak koncentrálni, elvesztik a fejüket, kurvák, megérdemlik!

A sor összetorlódott, meg kellett állniuk. Akik már megkapták a részüket, visszafelé csoszogtak, mohón szürcsölték a szacharinos feketét.

– Arról persze nem esett szó, hogy Tordai nem is számolhatott kilencet, mert előbb robbant a gránát. De ha egy másodperccel később robban, akkor már minden rendben van. Jöhet az áldásosztás, az úrfelmutatás…

 

Estefelé mozdony robogott el mellettük, majd kis idő múlva visszatolatott, és bevontatta a szerelvényt a pár kilométerre fekvő állomásra. A táj semmit se változott, ugyanolyan sivár és élettelen volt itt is, még a toronyforma épület is ide látszott. Az emeletes állomáson kívül nem volt lakott ház a közelben; a falu valahol távolabb lehetett. Az egyik váróteremben embermagasan állt a szén, s domborúra feszítette az ablakokra erősített hálót. Az oszlopos eresz alatt csukott ajtajú őrbódé; mintha állva belézártak volna valakit. Az ablakpárkányon üres cserepek, kipusztult virágszárral. Az iroda redőnye mögül kékes fény szűrődött ki.

T. azon kapta magát, hogy mindent görcsösen számbavesz, meghatároz. Elnyomta a cigarettáját, és leült a kályha mellé; felváltva bóbiskoltak az ügyeletessel.

 

Másnap elterjedt a hír, hogy bizonytalan ideig itt vesztegelnek, talán napokig. Parancsot kaptak, hogy erre az átmeneti időre is ássanak illemhelyet maguknak.

A töltés lábánál csákányozták ki a fagyott földet. Heccből hosszúkásra méretezték, olyanra, mint egy sírverem, s körbe karókat vertek le, hogy bele ne csússzanak. Mielőtt ünnepélyesen felszentelték volna, valaki színes rongyokat kötött a karók végére. Az ünnepség „zártkörű” volt, csak a síkság volt tanúja a szokatlan sorakozónak, a vagonsorok eltakarták a kilátást az állomás felé. A szakaszok zárt rendben, énekszóval vonultak fel; örültek, hogy történik valami.

Míg topogva négyszöget álltak, messze a síkságon lomha folt emelkedett a magasba. Az éles levegő a vagonokig vitte a csattogás zaját: varjak voltak, félezres csapat lehetett. Először csak a távoli pihenőhelyük fölött köröztek, majd sűrű rajokra oszolva tempósan közeledni kezdtek.

Felharsant az ünnepi trombitaszó:

– Napooos!

A madárhad nem zavartatta magát. Olyan alacsonyan szálltak, hogy gránátot lehetett volna közéjük dobni. Károgásuk nyugtalanító mozgalmasságot teremtett a fejük fölött.

– Lőjetek közéjük! – hallatszott.

Gyors csattanás; a pisztolycsőből kis füst csapott ki, mint a filmeken. A varjak nyugodtan köröztek tovább; később maguktól összetömörültek, és visszarepültek a síkságra.

Az ünnepség nem tartott soká. Először még harsány röhögés fogadta az egyes „ürítő” csoportokat, de hamar szétszéledtek, és nem értették, hogy mért ingerültebbek, mint máskor.

Este, a csend beálltával, finom csengéssel telt meg a levegő; mintha szüntelenül huzalok erdeje visszhangzott volna.

Ketten álltak őrséget a szerelvény mellett.

Ötpercenként összetalálkoztak a szalmába csavart artézicsapnál, kis ideig ott csapkodták a tenyerüket, a fülüket dörzsölték.

– Kivel beszélgettél az előbb?

– Én? Senkivel. Befordultam a szemafornál, és jöttem vissza.

– Mintha a hangodat hallottam volna.

– Pedig nem szóltam.

Aztán később, újra a csapnál.

– Mit nevetsz?

– Csak elképzeltem, ahogy énekelsz, orgonálsz magadban. Semmi nem kell hozzá, se hang, se orgona…

– Csak emlékek, mi?

– Te sose beszélsz magadról – mondta a kántor egy újabb forduló után. – Mindig ilyen vagy?

– Erdőben nőttem fel… Erdőben megszokja az ember.

Sután egymás bakancsáról rugdosták a rátapadt jeges havat – csak ennyi érzelmességet engedtek maguknak.

– Azt hiszem, most kellene valamit… Most biztos elkezdődik.

– A bevetésre gondolsz?

T. bólintott.

– Arra is.

Lépések közeledtek. Gyorsan elváltak, vállukon előbbre húzták a puskát. Állandó résenlét. Az oszlop mögött, a rozsdás víztartály mögött, mindenütt megbújhat valaki. Nem lelet kiszámítani. T. behúzódott két ütköző közé; kis forróság indult el a nyakszirtjénél, és lassan áramlott lefelé. Tikkadt csendben, vibráló hőségben érez ilyet az ember. Didergett.

– Ki az?

 

A vagonokban meg égtek a pipicsek.

Borra szomjaztak, de nem volt; a cigaretta is fogytán. Újra meg újra elölről kezdték a találgatást. Térképek kerültek elő, ismeretlen helységneveket betűztek. Többen a holmijaikat rendezték, fegyvert olajoztak, megkalapálták a lazuló csigaszögeket. Számbavették a fehérneműt, gondosan összehajtogatták, hogy minél kisebb helyet foglaljon el. Végül megemelték a hátizsákot. A súlyelosztás. Nagyon fontos. És kezdték elölről. Ami baloldalt volt, jobb oldalra került, ami felül, alulra. Minden együtt. Feszesen. Le lehet kötni, szíjazni.

Aztán?

Már nem volt mivel babrálni, s a hajnal messze még. A rakosgatás legalább elfoglaltság, kitérés: nem szembenézni. Vagy ha igen, akkor túlzott durvasággal: az is ellenméreg.

– Ha leszedik a hátadról, majd nem kell keresgélni. Itt a zsebkendő, fogkefe…

– Leltárt ne írjunk?

– Leltár a zubbonyzsebben!

– Előzékeny hulla!

– Pontos kiszolgálás!

Körülülték a vaskályhát, később kártya került elő, de azt is abbahagyták. Az izgalom, amit nyújtott, nagyon távoli volt, nagyon steril; akkor már inkább a szorongás.

– Láttatok már dögtemetőt? Nálunk a Szikes-háton volt egy, az akácos mellett…

– Az se lehetett rigótanya.

– Mért, a madarak nem kényesek.

– Nem biztos. Egyszer temetésen voltam nyáron, csak úgy szédelegtünk a koporsó mellett, de azok is elhúzódtak, egy se maradt a közelben.

– Biztos nem szeretik a szertartást.

– Ha betegek, akkor is elbújnak inkább. Mások, mint mi.

– Okosabbak.

– A fene tudja. Egyszer éjszaka mentem haza, egy kutya szegődött hozzám, olyan senkikutyája, keverék. De okos volt, beszélt a szeme. Úgy ugrált a bolond, mintha vacsorára csalogattam volna. Aztán egy autó jött, a reflektortól megvakult vagy mi… elütötte a gerincét. Nagyon megsajnáltam. Felzörgettem vele az orvost; dühös volt, hálóingben jött ki, de azért megnézte. Azt mondta, lőjem agyon, ha szeretem. Nem a bajáról beszélt, arról egy szót se, csak így meg úgy, hogy úgyis jobb neki. Egy kutya csak, gondolta, és nem sokat teketóriázott. Én meg vittem haza. Otthon csak egy flóbert volt, az is a padláson. Kint leraktam a kertben a fűre, hogy majd ott végzek vele. De mit gondoltok, amíg a fején volt a kezem, nem nyüszített, csak folyton nézett rám. És ahogy magára hagytam, mindjárt vonított, nem akart egyedül maradni. Úgy lőttem agyon hogy közben simogattam. Pedig ma is élhetne, ha nem szegődik mellém.

Hátradőlt, s hozzátette:

– Én nem tehettem róla.

– De mégiscsak megölted.

– De nem! Nem érted?

Mire valaki más:

– És mikor nem is tudod? Akik kint jártak, mesélik. Az árokból egész más… csak töltesz, meghúzod, kicseréled a tárat, hamar vége. De ha úgy közelről, amikor pontosan látod, hogy te…

– Az más, ha önvédelemből.

– És ha célja van.

– Persze… Csak utána! Könyvben olvastam egyszer, valami tengerészkapitány írta, hogy fellázadtak a matrózok, és mindenkit megöltek, aki nem volt a pártjukon. Aztán várták, hogy másképp lesz, de nem lett több a víz, se az élelem. És már nem lehetett senkire ráfogni.

– És? Mi volt még a könyvben?

Úgy érezték, csak addig vannak biztonságban, amíg beszél közülük valaki.

 

A sarokban gyufa sercent, az ujjnyi gyertyavég zöld katonaládán pislákolt.

– Kinek írsz, Kölyök?

A fiú letakarta karjával a papirost.

– Nem tudom… csak gondoltam, hogy írok.

– Majd kitalálunk egy címet, jó?

 

T. óvatosan továbblopódzott. Odalapult a vagon mellé. Árnyék vetődött a hóra, a lépések elhalkultak.

– Ki az? Jelszó?

– Admiral – motyogta egy hang; báránybőr bekecsben, hosszú alsónadrágban támaszkodott az ütközőhöz, és nézte, hogyan csurog a szájából a nyál.

– Mi van veled?

– Már régi…

– Hülye vagy. Összefázol.

– Bent se tudnak aludni, ha köhögök.

Egy darabig tanácstalanul álldogált, aztán magára hagyta.

Jobb, ha a végén egyedül marad az ember?

Elindult ismét az artézicsap felé. A csillagok erős, hideg fénnyel szikráztak, a vagonablakok fénykockái egymás után sötétedtek el.

Milyen lehet itt a nyár, amikor békésen kiszekereznek a földekre, a lovak csüdig harmatosak, a zabla megcsörren…?

 

A katonaládán még pislákolt a gyertya; Kölyök újra elolvasta a levelet.

…már éjszaka van, Húgocskám, végzem levelem, és sokszor gondolok Rád. Máma eszembe jutott, mikor először szekereztünk át a szomszéd faluba. Nem ismertük a járást és sötét volt, amikor hazaértünk. Sokszor eszembe jut, ami régen történt. Találtam az egyik nap egy mogyoróbokrot, ki- faragtam egy ágát és el is küldeném, de kinevettek vele, és hát úgyse lehet. Tegnap azt álmodtam, hogy a búcsúsok a Kálvária-dombon vertek sátrat, és a rétről szekerek vágtattak, mint a cigányoké, tudod, és célba kellett lőnünk a lovakra, és muszáj volt lövöldözni. Pedig én nem tudnék lovat ölni, bárcsak egy is volna velünk, ez nagyon hiányzik. Rossz az is, hogy nincs, akinek elmondjam. A kendődet visszaszerezted-e? Én vettem neked, őrizd meg. Édesapámékkal együtt sokszor csókol téged nagyon szerető

Bátyád.

 

Vasárnap délelőtt, szikrázó napsütés.

Hó reggel óta nem esett. Tágasság és törékeny könnyűség a levegőben, a távolság leszűkül. Minden mozdulat pengés és karcolás. Egynemű csend ég és föld között. Amit a havazás meggörnyesztett, összetöpörített, az most mind megnő, és függetleníti magát a háttértől. Óriási fák, vésett füstkígyók, érintésre összehulló bokrok. A vagonok túlméretezett játékkockák a magas töltésen. Összetörnének, ha megindul a szél.

Távol, a sínek között, oldalazó mozgással fekete folt közeledik, időnként megáll, majd változatlan iramban ismét megindul. Hirtelen egy ugrással a síneken kívül terem, és eltűnik. Mindez olyan gyorsan játszódik le, hogy a vakító fényben bizonytalanná válik: valóban eltűnt? Vagy még mindig a töltésen van? A látvány folytatja önmagát? Már ismét a sínek között üget. A vagonsor közelében figyelve lelassít. A töltés egyik széléről a másikra kanyarodik át, majd indokolatlanul, de annál határozottabban letér a síkság felé. Hasig süppedve lábal előre, néha beleharap a hóba, prüszköl. Később egy kitaposott térségre bukkan; a sorakozók hagyják itt mindennap a nyomukat. Itt megpihen, a bundáját rázogatja, és egy helyben topogva szimatol. Rövid gondolkodás után ismét visszafordul a töltésoldalba vágott hólépcső felé. Hangokat hall. Jobb elülső lába tétován, behajlítva mered a levegőbe, úgy figyel. Megnyúlt testén erősen kirajzolódnak a bordák félkörei, a hátán egy tenyérnyi helyen nincsen szőr. Visszafelé néz, de közben előrekúszik. A napfényes fagyban bizonytalan a hangok forrása. Merészen a vagonok mellé ugrik, és besomfordál a kerekek közé. Nyugtalan. Felágaskodva megszagolja a vagon padlóját, orrát a résekre szorítja, kapar. Utána izgatottan az egyik kerékhez fut, és rángatózó farral vizelni kezd; a következő keréknél megismétli. Nem tudja eldönteni, hogy elhagyja-e a rejtekhelyét. Végül elszánja magát, és kilép a keskeny gyalogösvényre. Az első vagonlépcsőnél vinnyogó hangot hallat – az ajtón semmi rés. Tanácstalanul futkos a bejárat előtt, de ugatni nem mer. Ismét berohan a vagonok alá, és ott kezd el ügetni; árnyéka követi kint a gyalogösvényen. Hirtelen abbahagyja a rohanást, és előmerészkedik, zihálva fújtat. Csend. Érzi az emberszagot, de látni nem lát senkit. Újra próbát tesz, sorra vizsgálja az ajtókat, végre az egyiknél lábfejnyi rést talál. Felugrik a lépcsőre, és a rés meleg légáramába tartja a fejét. Nedves, fekete orra remeg, fintorog. Benéz. Bent alvófélben pattog a tűz, a pokróccal letakart szalmafekhelyek üresek. Senki, és mégis emberszag. Elülső lábával már bent tapogat, de két hátsó lába még a lépcsőn áll; óvatosan azokat is maga után húzza. Most se lát még senkit, a szokatlan melegben bizonytalanul szimatol. A vaskályha lenyűgözi: odalép melléje, és testével követve a kályha henger alakját, majdnem hozzásimul, rátekeredik. De nem fekszik le, áll, minden pillanatban ugrásra készen. Csak annyit tesz mégis, hogy kis idő múlva lehunyja a szemét, de lecsukló fejét azonnal visszakapja. Később megmozdul valami a sarokban. Gyorsan összehúzza magát, felvakkant, de a kályha mintha fogva tartaná.

– Ki az? – kiált egy hang; és már ugrik is valaki, nagy csörgés, kemény tárgyak gurulnak szét a szalmazsákon. Egy csajka éppen eléje zuhan, a teteje lepöndörül, és kiesik belőle egy megrágott kenyérvég. Villámgyorsan utánakap, a fogai közé veszi, lódulva kint terem a vagon előtt. Mögötte kivágódik az ajtó.

– Te büdös! Nem rakod le!

Egyszerre kicsapódnak a szomszéd vagonok ajtajai is.

– Mi az? Mi történt?

Kapkod a fejével, menekülne, és mégis marad, szűköl.

– Nem rakod le!

– Mit kiabálsz? Hadd vigye…

Éles revolvercsattanás.

Vonítva felszökik a levegőbe, forogni kezd, nyüszít, de a kenyér nem esik ki a szájából. Aztán hirtelen a síkság felé fordul, dülöngélve elrohan, fekete csíkot húz maga után.

Röhögés.

– Azt hiszed, most jobban visszahozza?

Még sokáig látták, ahogy a havas mezőn imbolygott; kanyargó utat írt le, mintha a hótakaró alatt ösvényre akadt volna.

 

A vasárnap semmiben se különbözött a többi naptól, a rendje mégis másképp alakult. Más volt a csendje, időbeosztása, a hangulata. Hosszabbnak tetszett, és a semmittevés is indokoltabbnak. A beidegzések még nem koptak ki belőlük egészen, ilyenkor akaratlanul is körülményesebben borotválkoztak reggel, a ruhatisztogatást, a friss ing felavatását nem mulasztották el, se a ráérős fütyörészést a „korzón”, a szemafor és a konyha között.

Csak éppen íze nem volt; másoltak valami nemlétezőt.

Délfelé meglátogatták a szomszédos vagonokat, de ha akadt is prezent cigaretta, a csikk végül visszakerült az ajándékozóhoz. Többnyire kiestek a szerepből, a gesztusok elbizonytalanodtak félúton.

Otthon ilyenkor kínálják az embert egy kis pálinkával, pogácsával. A konyhából behallatszik tűzpattogás, minden ragyog; a bútorok, terítők a derűs várakozástól fénylenek. A pálinka kékesen szivárványlik az apró poharakban, már az illata is felizgatja a nyálkákat. Még egy pillantás körbe, az egyformán csillanó szemekbe – aztán föl. Tapintani lehet az útját. Most már jó. Keresztbe lehet vetni a lábat, a forróság lassan árad, az asszony valamit odébb tesz, kint vakít a hó, mint felcsúszó szoknya alatt a comb csíkja…

 

Újabban elmaradt vasárnap a névsorolvasás; pótolta a megszokás és a félelem.

Mikor először került rá sor a laktanyában, inkább humorosnak találták, mint bosszantónak. Ha már így illik, legyen; úgy látszik, ez is hozzátartozik a fegyelem rítusához. S abban nem is volt hiány. Egy félrefordult gomb képes volt az egész század összhangját megbontani. Húsznapos kiképzésbe került, míg a sorakozó minden igényt kielégített; ugyanannyiba a tisztelgés, a feküdj, a kúszás. Utána kezdtek csak hasonlítani az óraműhöz. Mikor kiürítették a tábort, melynek a palánkkerítését négy hónapon keresztül csak zárt rendben hagyhatták el, szinte mindennap számbavették őket, megszámolták a készletet. Már nem is vették észre, hogy kiszolgáltatottságukban a rang és méltóság homályos érzését kelti bennük, mikor a nevüket hallják; mintha személyesen szólna hozzájuk valaki. Nem akarták elhinni. A felhangzó nevek hallatára – ez ő… ez a másik… ez én vagyok… – valahogy újra átélték egymás személyiségét, a jelenlét bizonyosságát. Nem; nem mint a tárgyak. Ezek a pillanatok voltak a legemberibbek. Csak később váltak megalázóvá, mikor már nem is titkolták előttük, hogy kijátszhatatlan szövevény veszi őket körül.

 

Hunyorgó szemmel nézte a lejtős síkságot.

Menjen egyedül?

Míg bámészkodott, mintegy fél kilométerre a töltéstől baktató alakot vett észre a mezőn, sehol senki körülötte. Annyit szabad szemmel is ki tudott venni, hogy közülük való. Unalmában előszedte a távcsövét (amit még az apja hozott a Pó mellől), és felderítette a terepet. Az arc érintésközelbe ugrott: Kölyök volt. Lassan lépkedett, nem is sejtve, hogy figyelik. Kezét csípőre tette, a sapkáját feltolta a homlokán. Szórakozottan egy kórószárat rágcsált. Aztán megállt, két ujja közt kifújta az orrát. Felnézett az égre. Ujjbegyéről lerágott egy bőrdarabkát – vagy csak a fogát piszkálta?

Hirtelen megértette, hogy „odakint” ugyanígy lesz. Ha van távcső, először azzal. Megnézi előbb az arcát, a szemét, a homlokát – és aztán elhúzni csak. Legjobb derék alá venni a célgömböt, valamennyit úgyis fölfelé ránt. S próbálta elképzelni. És újra szeméhez emelte a távcsövet. Tehát, derék alá. A rövid köpeny alatt komikus volt a két betekercselt láb, a nagy bakancs. Ha valamit, ezt biztos lerángatják majd róla, s megmarad neki az elküldetlen levél, a bicska. Bugylibicskája van, látta, mikor bevéste a nevét. Akkor persze nem gondolt semmire még, mint ahogy most se gondol, csak áll és rugdalja a havat. De mért nem rohan… mért nem vágódik el?! vagy ordítana legalább! Védekezne!

Egyszer mutattak neki valakit, aki világos nappal kimászott az árokból, és zsebre dugott kézzel megindult előre, mintha éppen csak sétálna. Átlépkedte a gödröket, a hullákat, mintha ez volna a legtermészetesebb. És nem lőttek rá; megvárták, míg visszatér, és csak akkor kezdődött el a surrogás.

Most elhitte, hogy megtörténhet.

Hirtelen meglökték hátulról.

– Ki az? Ki mászkál ott?

– Nem tudom – mondta, és vállára akasztotta a távcsövet.

– Nagyon kódorog máma a nép. Nem jössz zsugázni?

– Most nem – rázta meg a fejét.

 

A korzózók legtöbbje már visszavonult a vagonokba; itt-ott énekszó hallatszott fel, harmonikaszó. A kántor leült az egyik ütközőre.

– Tudod, hogy készül valami?

– Mit hallottál?

– A szakács földije a főhadnagynak, az mondta, hogy nem sokáig maradunk itt.

– Na, akkor pedig nincs más…

Nem messze tőlük a Kölyök baktatott vissza a mezőről a töltés felé; T. odakiáltott, meglóbálta a karját. Aztán belekarolt a kántorba.

– Mit szólnál, ha őt is magunk mellé vennénk?

A kántor örömmel egyezett bele.

– Már én is gondoltam rá.

Kölyök még este áthurcolkodott melléjük, a kályha közelében szorítottak neki helyet.

 

Ötödik napja szemlélik a hajnali akrobatikát: a vörös nap élére áll a síkság peremén.

Az ellátás észrevehetően romlik. Újabban énekszóval kell felvonulni az ebédhez. A bab csírakukacai, mint a zsugorodott tetemek úszkálnak a csajkába mért lé tetején. Az ebéd is késik, a reggeli is. Körmönfont rendezés. A fagyban még csikaróbb az éhség, és feldobja a savat a nyeldeklőre. Csak éppen köpni nem szabad – most?!

Ünnepélyes parancshirdetés.

…átléptétek a határt, bajtársak, fiúk, testvéreim, kemény arcélek! Nagy események előszele dübörög a levegőben, kemény előszelek. Az otthon üzen, az otthon vár. Tőletek. Valamit. Mindent. Micsoda vérzivatar! – De dicsőség!

A zászló egykedvűen lobog a szélben. A tisztikar alatta áll, mosolytalanul, cserzetten. Ezredes, százados, főhadnagy. Orgonasípok. Egyszerre csak az egyik szól, mindegyik húzókar hibátlanul működik. Betéve tudják a műsorfüzetet. Pontosság, rend, geometria. A bakancsok sarka a sínekkel párhuzamos, a sínek a Galaktikával, minden mindennel. Nyilvánvaló a győzelem. Száz és száz, ezer és ezer köpeny nyolcas sorokban, mozdulatlanná fegyelmezve. Kozmikus összhang pátosza, naponként megismétlődő próba a sorakozó. Gombnyomásra működő sejthalmazok, gombnyomásra robbanó világegyetem. Magasabb rendű szemlélet a fegyelem. Protonok, nyolcas sorokban. Micsoda kéj kézben tartani a szétfutó szálakat! Megnyugtató. A parancs, a parancs, a parancsolás!

– Jobbra nézz!

A zászló elakad felhúzás közben; akkora, mint egy lepedő, rátekeredik a rúdra, már nem lobog. Puskavéggel kell megpiszkálni, hogy ismét dagadozni kezdjen.

Nézik. A tekinteteket nem lehet párhuzamosítani. A gondolatokat se.

…dicsőséges szelek feszítik vitorláinkat a beláthatatlan tenger ölén! Ha győzünk, minden a miénk! Emlékezzetek! Hány tenger mosta apáitok vérét! Ha el nem pusztulnak, ma birodalom áll a csonka haza helyén – legyen áldott az emlékük, a példaképeké! Doberdó, Isonzó, Galícia, Rigómező, ottomán hatalom, új Zrínyiász! – és mi kivágjuk magunkat! Vadkan ölte meg szegényt.

Az egyik vagon tele vágott dohánnyal, szőnyeggel, ezüsttel, képekkel. Mire számítanak ezek? Hősi feltámadásra?

Az orgonasípból hirtelen kifogy a levegő. Összedugják hárman a fejüket. Ki fognak találni valamit – de nem sürgős. A várakozás edzi az önfegyelmet. A merev „vigyázz”-t nem váltja fel a „pihenj”. Lesz még hidegebb is, ez még csak dedó, gyerekjáték. Majd megszokják. A bakancsok talpa belefagy a hóba. Na és? Tornáztassák a lábujjukat a kapcában, azért van négy pár kincstári fejenként. És ha nem volna?

Nem tudnak megegyezni. Cigaretta, bokacsattogás, parancsára, igenis. De nem történik semmi. A hátsó sorokban lazul a fegyelem. Egy kéz elindul lassan a comb mellett, már deréktájon tart. A főhadnagy felfigyel, a kéz megmerevedik. Csípőre tett kézzel bámul, nem tágít. Meddig bírja ez a tulok kétcsillagos? Pillantása éles, de üres. Már megszokásból is meresztgeti a szemét, ha nem is gyanakszik. Most! Végre! A kéz csigamódra ismét megindul, és kiköt az orrnál. Tüsszenteni kellene, de az tilos. Nyomkodni kezdi az orrnyerget, és sikerül visszafojtani az ingert. De csak annál rosszabb. Minek ásták az illemhelyet, ha nem használhatják, amikor kell? Most már az esne jól tüsszentés helyett.

A százados orrfúvása recsegve töri meg a csendet. Kesztyűs kézzel gondosan összehajtogatja a zsebkendőt, majd újra kezdi; úgy látszik, az élek nem fedték pontosan egymást. Hideg, időt pazarló mozdulatok. Mintha színpadon állna. Köhint.

…mindannyian büszkék vagyunk, hogy miránk! A haza belénk helyezte, hogy most vagy!

Ez pontos. Mindannyian! Csak éppen nincs hová nézni. Az érdes hang visszahúz, lenyom; a tömött sorok közé csak törmelékképek hullanak be; egy vállpánt, egy fatörzs, egy fej, egy darab ég, egy vállpánt… Nézhetik egymáson a tarkólövés helyét. A síkság mozdulatlan, falu tíz kilométerre. Még senki falubelivel nem találkoztak. Élnek ott egyáltalán? Vagy kiürítették? A tartalék vakvágányon. Elszakítva, kiszakítva, megszámolva, becsomagolva, indításra készen. De akkor gyerünk legalább! Ha ők nem dönthetnek, legalább döntsenek!

Mi lesz a reggelivel?

…ma negyedik éve, bajtársak! Ki kell vennünk a ré! A század közös óhaja, hogy! Vége a pihenőnek! Éljen a közös, győ! Éljen a haza!

 

A vörös napkorong elszakad a láthatárperemtől.

 

Film, az Emkénél

Egy gross-borni hajnalra emlékszem – a hatalmas tüzérkiképző tábor egyik barakkjában állok az ablak előtt, mezítláb, hosszú alsónadrágban. A nagy vaskályhában sisteregve égnek a fél méter hosszú fenyőfa hasábok. Pár napja múlt karácsony. A sarokban formás fenyőfa, színes papírba göngyölt, száraz kenyérdarabkákkal. Kint, a látóhatár szélén vérvörös napkorong, még nem szakadt el a földtől. A társaim alszanak. A barakk fapadlóján, a réseken, beszivárog a metsző hideg, csapja a lábamat, de a kályha is dönti a meleget, s mindez olyan pezsdítő és egyszeri, hogy majdnem boldog vagyok. És semmi nem jut eszembe, ami felelősségre vagy veszélyre emlékeztetne. Örülök, hogy vörös a nap, hogy fehér a hó, ennyi elég. És hogy eloroztam magamnak ezt a kis magányt, a többiek tudta nélkül. Nagyon sokáig állok az ablaknál, egészen addig, míg el nem romlik bennem a boldogságérzés, és fel nem váltja valami meghatározatlan tűnődés, amiből akár sírás is lehet vagy oktalan kegyetlenség. Napokkal előbb így lőttem le egy beteg kutyát a kantin mögött. Biztosra vettem, hogy beteg, s tulajdonképpen ez szülte meg a tűnődést, ami menetelés közben is sokszor elfog. De ezt nem tudom senkinek elmondani. Mire belekezdek, már el is ütöm egy tréfával, és senki se veszi észre a zökkenőt.

Látom a kantint is az ablakból, a nagy olajfoltokat a falon, a behavazott farakást, a hamukupacot a hóban meg a gödör helyét, ahová a konyhaszemetet szórják. A gödör szélén varjak gubbasztanak. A faltól kissé távolabb néhány földbe ásott cövek, mindegyiket jégmáz borítja; és mint a parázs, mindegyik vörösen csillog a naptól. Éppen csak Helli ablakát nem látom, aki ott alszik az egyik hátsó szobában. Hárman járunk hozzá, én este kilenc és tíz között – s mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal. Valahogy nem száll magasabbra a nemi fantáziánk, a többiek is ezt mondják. Már jéghideg a lábam, mikor a síkságon átrobog egy nyári terepszínű autó a parancsnokság épülete felé. Ezen elmosolyodom kicsit, de nem tudom pontosan, hogy miért. Kis idő múlva felkel az egyik szélső ágyról a nagykanizsai mészáros fia, meztelenül odaáll mögém, hátulról átfogja a vállamat, aztán a nyakamat kezdi szorongatni, s azt mondja, hogy rohadt hideg lehet kint, de ha nem lesz más, eltüzeljük a barakkot is. Nagydarab fiú ez a Mészáros, csupa szőr, lehet, hogy ezért hiszi, hogy ruha nélkül is fel van öltözve, nem tudom. De úgy szorongat, hogy kénytelen vagyok ellökni magamtól. Külső kézfejemmel odavágok a tüzérségi központjára, kicsit túlságosan is, mert beveri a lábát a vaságyba. De nem sértődik meg. Én se. Egymásra nevetünk, és tudom, hogy vele szívesen szöknék meg, ha lehetne, s ha ki lehetne találni, hogy hová. Ez különben valami előérzetféle lehet, mert a gyomrom hirtelen összeszorul, minden indok nélkül magamhoz veszem a bicskámat, és kimegyek a barakk előterébe. Nincs itt semmi dolgom, de azért itt is kibámulok az ablakon, vakargatom a jégvirágokat, és szálkákat faragok le az ablakkeretről. Éppen a hátam mögött lóg a falon egy hússzor húsz centis tükör, valaki ottfelejtette. Odamegyek, és megnézem magamat, a fogaimat, aztán a szememet egészen közelről, de annyira közelről, hogy akár egy lóé is lehetne már vagy egy kutyáé, legalábbis olyannak látom. Aztán leemelem a tükröt a falról, és megcsókolom rajta a saját számat. Ettől olyan émelygés fog el, hogy hangosan fölnevetek. De nem látott meg senki, és ez megnyugtat, ugyanakkor mégis ki-be csattogatom a bicskát, s érzem, hogy megint összeszorul a gyomorszájam, és visszamegyek a hálóterembe. Leülök a vaskályha mellé, kinyitom az ajtaját, és nézem, hogyan bugyborékolnak a vizes gyantacseppek az égő fán. Szívesen innék most valami pálinkát, de pálinkája csak Hellinek van, őt pedig még korán volna fölkelteni. Az alvó embereket egy ideje úgy tisztelem, mint a halottakat. Később Neustettin felől szirénázás szánt végig a síkságon, s a varjak felröppennek. Nem látom őket a kályha mellől, de a havon keringő árnyékukat annál élesebben. És ez kimondhatatlanul szép.

Már a reggeli sorakozónál híre megy, hogy még aznap elhagyjuk a tábort, valószínűleg sötétedés után. S hogy a németek java része már el is vonult éjszaka. A parancs azonban, amit nyilvánosan is kihirdetnek, egyelőre elég szűkszavú. Csupán arról szól, hogy a tábor területét további intézkedésig senki se hagyhatja el, s hogy az őrök felszólítás nélkül használhatják a fegyverüket. Vagyis még a szomszédos T.-be se mehetünk át, ahová pedig szabad átjárásunk volt eddig, moziba, templomba, ki amire vágyott. Különben T.-ben van a tiszti bordélyház is. Délfelé Mészáros odajön hozzám, és behív a vécébe. Tárva-nyitva az ablak odabent; olyan, mint egy jégverem. Először azt gondolom, hogy becsukom az ablakot, aztán mégis azt, hogy most már nem érdemes. Teljesen értelmetlenül lógnak a falon a szagtalanító dobozkák, a hó szaga mindennél erősebb. Mészáros kiveszi a kezemből a bicskát, és belevágja a fülke egyik ajtajába. Én meg az egyik szagtalanító dobozt feszítem szét, de bosszantóan üres, csak valami gyantaszerű kocka van benne. Közben – inkább csak a hallgatásunkkal, mint a szavainkkal – megegyezünk, hogy sötétedéskor átlógunk T.-be. Csupán azt teszem még hozzá, hogy szerintem kevesen vagyunk ketten, kellene még valaki harmadiknak. Zimányi mellett döntünk, aki szintén Hellihez járt eddig, a kiképzés alatt is együtt voltunk, és elég jól tud németül. Azonkívül van három köteg leveles dohánya, az pedig kincs a mi helyzetünkben.

Ebéd után váratlanul átmegyek Hellihez, pedig már nem akarok tőle semmit. Ülünk a szobában, megsimogatja a fejemet, aztán kigombolja a zubbonyomat, benyúl az ingem alá, és a vörösre festett körmével belekarmol a bőrömbe. Az egyik facövekre kint varjú ül. Mutatom neki és nevetek, mire ő is nevetni kezd, és azt mondja, hogy erre van egy közmondás. Mondja is, hogy mi, de azt már nem nagyon értem. Közben észreveszem, hogy az ágya alatt két tömött koffer duzzadozik, de erről nem beszél, és én se teszek rá célzást. Ezután még két cigarettát szívok el, amivel ő kínál meg, aztán felcsavarom a rádióját, de olyan erősre, amilyenre csak lehet, és úgy hagyom. A fürdőfülkéből rohan be, rácsap a kezemre, s azt kérdi, hogy süket vagyok-e. De én megint csak nevetni tudok, hogy ne kelljen mást csinálnom. S az ajtóból visszaszólok, hogy este beugrom majd, estére fűtsön be jól. Kint egy hideg folyosón kell végigmennem, a konyha mellett. A konyhában mosatlanul állnak a tányértornyok. Egy törött ablakon pilinkézve száll be a hó, a vörös kockaköveken pisztolygolyók hevernek, úgy rugdosom őket félre, mint a kavicsot. És csak azután nyitok be a kantinba. Üres és hideg az is, de itt minden ragyogó tiszta, mintha egy csontos kéz csinált volna rendet, egy kéz, amelyen nincs hús. És megint az ablakok. Odaállok az egyik mellé, és kinézek a síkságra. Néhány óra még, aztán újra vörös lesz a nap, csak most nyugat felé, és a kantin mögött megint szikrázni fog a jég a négy facöveken.

Megnézem az órámat, még csak három óra. Céltalanul jövök-megyek a tábort behálózó betonutakon. Körbe, mint a magtárak, sorakoznak a szürke épületkockák. Mindegyik előtt zászlórúd, kis park, néhány szálka formájú fa. És csend. Csak az anyagraktárak felől hallatszik állandó motorzúgás; úgy látszik, megérkezett az anyagmentő osztag, s dobálják fel a bála bőröket, szöveteket, bakancsokat. Az egyik kiürített épület közelében nagyobb csoport karpaszományossal találkozom össze: kiderül, hogy szegediek, ők azok, akiket pár hete elindítottak a frontra, aztán váratlanul mégis visszarendeltek. Kérdezem, hová mennek. Mondják, hogy melegedni. Előző nap egy német százados visszavitetett velük az erdőbe két fenyőfát, mert engedély nélkül vágták ki; s most nincs semmi tüzelőjük a barakkban. Hirtelen megkívánom, hogy velük menjek, úgy sincs semmi dolgom. S az is jó, hogy mind ismeretlenek. Az épületben őrült zaj fogad s valami féktelen hangyaboly-rohangálás. Egy csoport lefelé száguld a lépcsőkön, mások fölfelé csattognak, az emeletről énekszó visszhangzik és szüntelen zuhogás. A földszinten egy fekete hajú, bozontos fiú módszeresen megy ajtótól ajtóig, és baltával mindegyiket megrepeszti, anélkül hogy különösebb élvezet látszódna az arcán. Ez a módszeresség annyira meghökkent, hogy megállok, és percekig nézem, míg a fiú a hosszú folyosó végére ér, és elindul a másik oldalon visszafelé. Közben a szegediek magamra hagynak. Kiáltok, de nem hallatszik a lármában. Erre előhúzom a revolveremet, és belelövök a plafonba. A feketehajú egy pillanatra megáll, rám bámul, aztán elröhögi magát. Én meg bemegyek a lépcső melletti vécébe. Az ablak itt is tárva-nyitva. Kinézek, behunyom a szememet, aztán megint felnyitom, de innét is csak a kantint látom, mintha szándékosan építették volna úgy, hogy minden metszési pont azonos legyen vele. Közben Neustettin felől újabb szirénázás hallatszik, s két veszettül száguldó autót látok elrohanni az oderai műút irányába. Akinek ennyire sürgős, annak az élete is fontos lehet – gondolom majdnem érzéketlenül. Vagy talán éppen Hellinek? S hirtelen megvilágosodik, hogy most viszik Hellit a német barátai. De ahhoz már nincs elég fantáziám, hogy megirigyeljem a két tiszti autót. S különben is, mit érnék vele? Tőlük most már szétszedhetjük az épületet, kiürítés után úgyis felrobbantják a tábort. S mintha ez be is következhetne rögtön, felrohanok az emeletre, hogy megkeressem a szegedieket. Őket nem találom, de az egyik hálóteremben ráakadok Zimányira: ott áll tizedmagával a kályha előtt, és az összehordott székeket, padokat törik szét nagy énekszóval, s tömik a tüzet. Olyan meleg van bent, mint a gőzfürdőben. Zimányi lányos képe sehogy se illik ehhez a szórakozáshoz, de azért mégis tetszik most, hogy így el tud feledkezni magáról. Valami biztatást érzek ki belőle, hogy mégse csak számításból döntöttünk mellette, a dohánya miatt, hanem meg is érdemli, és tud majd szorítani, ha kell. Amikor észrevesz, mindjárt odajön hozzám, s ajánlkozik, hogy hagyjuk ott a többieket. De lebeszélem róla. „Csak maradj itt – mondom –, majd este találkozunk; jobb, ha addig nem látnak bennünket együtt.”

S attól kezdve egyfolytában várom, hogy beesteledjék. Egy padon ülök az északi táborbejárónál, ez a legelhagyatottabb most. Közben mindenfélére gondolok, de semmire se nagyon határozottan. Volt egy félóra, amikor olyan töményen sajnáltam magam, hogy valami szentség közellétét kezdtem érezni, ami meg akar váltani, mielőtt életemben először embert ölnék. Erre jött aztán az, hogy facsaró bűzt sodort felém a szél a raktárak felől. Persze, az alaposság – gondolom –, a maradék bőröket, anyagokat égetik el; amit már nem tudnak felpakolni. Én meg csak ülök a padon, és eszembe jut a Nagykörút. Egy dunántúli présház. Az első nő. Csupa giccses dolgok így kiszakítva, de együtt az egész olyan, mint valami betömhetetlen szakadék. S egyszerre felugrom, elkezdek káromkodni ott a fagyban, a jégdarabokat rugdosom, és egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy milyen lesz húsz év múlva. S akkor végre sikerül hánynom. S végül is ez nyugtat meg, ez a biológiai reakció. Ettől kezdve úgy érzem, hogy árulásunk se árulás a többiekkel szemben, hanem tíz körömmel kapaszkodás a jövőbe. Egyszerűen élni akarok. És hogy igazam van. És hogy egyáltalán nem az a bűn, amit csinálok, hanem az, amit esetleg kénytelen leszek csinálni. Ettől a felismeréstől olyan jókedv bújik belém, hogy a barakkunkban alig tudok kitérni a kérdések elől. Még Zimányi és Mészáros is bután néznek rám. Azt veszik ki a viselkedésemből, hogy valami zűr van a tervünkkel, és azt palástolom. Ugyanis éppen hogy rossz hírekkel van teli a barakk. Állítólag utóvédnek akarnak visszahagyni bennünket, s szó sincs arról, hogy továbbszállítsanak Nyugatra. Akkor pedig annál sürgősebb, hogy eltűnjünk; addig; kell cselekedni, amíg a pánik tart.

Megegyezés szerint félórás szünetekkel hagyjuk ott a barakkot, Hellire hivatkozva. A mese az, hogy a lány meghívott bennünket búcsúestére, mert reggel érte jön egy német barátja, s elviszi autóval. Ezt különben Mészáros találta ki; s szerencsére van annyi tekintélyünk a többiek előtt, hogy el is higgyék, s legalább hajnalig ne gyanakodjék senki. Utána úgyis azt hiszik majd, hogy valahol végeztek velünk. Ülök hát nyugodtan a kályha mellett, s hallgatom a disznó megjegyzéseket, hogy hogyan csináljam majd Hellivel búcsúzóul. Mészáros elment már, Zimányi is elment, én vagyok az utolsó. Egy idő múlva aztán társaim kezdenek nógatni, hogy induljak, mert a másik kettő semmit se hagy nekem a lányból. S erre elindulok. Csak épp a homlokomhoz húzom a két ujjamat, úgy köszönök vissza, és sikerül mindenkinek a konkrét pillantását elkerülnöm. Mégsem vagyok egészen nyugodt. És ha odajönnek a Helli ablaka alá hallgatózni? Erre nem gondoltunk. És spicli mindig akadhat. Futva a kantin felé kanyarodom hirtelen, kúszva megközelítem a házat, és bemászom a konyha törött ablakán. Helli szobaajtaja ki-be csapódik a huzattól, már a konyhában hallom. Végigszaladok a folyosón, és felgyújtom a villanyt. Legalább fény szűrődjön ki a fekete roló mentén, most az is alibi. S akkor észreveszem, hogy a rádióját otthagyta prédának. Azonnal felcsavarom, és olyan erősre állítom be, amilyenre csak lehet. S így már minden tökéletes. Csak a dívány üres. Szeretnék elérzékenyülni, a bicskámmal játszom, leülök a díványra. Sok emlék eszembe jut. Aztán a pengével felhasítom a dívány huzatát, belemarkolok a lószőrbe, kihúzom, így hagyom ott a szobát. Az ajtót meg kulcsra zárom, s a kulcsot kihajítom a hóba. Jó félóra múlva már én is ott kúszom abban a szennyvíz elvezető betoncsőben, melyet még be se ástak rendesen a földbe, be se kapcsoltak a hálózatba, viszont átvezet a tábor kőkerítése alatt, ki a síkságra, az emésztőgödrökig. Onnét aztán további háromszáz méter a téglatárolóig, ahol találkoznunk kell. S mindez érthetetlen módon sikerül is. Zimányi és Mészáros már ott várnak, s majdnem nevetünk a félelemtől. Egy újabb félóra múlva pedig T. felé lopakodunk egy jeges árokban, aminek elég magas a partja.

T. nem nagy község, de elég városias; s ami a legfontosabb, a németek a hírek szerint innét is kivonultak, mindenesetre tábori csendőrség nem székel T.-ben. Azok ugyanis rögtönítélők. Még ott, a jeges árokban gondosan megsemmisítünk minden nálunk levő iratot. Ha elfognak, azt hazudjuk majd, hogy a Brombergnél szétvert debreceni zászlóaljhoz tartozunk, és a csapattestünket keressük. Persze, ettől még nyugodtan újra bevethetnek; de hát akkor se a táborban, azt nem vagyok hajlandó védeni. És mindenképpen új körülmények között. Az új körülményekben pedig több a remény. Amíg az iratokat tépdessük némán, Zimányi arcát nézem, a szőke kis szemöldökét, ahogy le-föl rángatózik. És hirtelen röhögnöm kell – a balatonlellei főorvos fia! Anna-bál! Vitorlásverseny! Két anyajegy van Zimányi fehér hátán, mint a gyúródeszkán két alvó svábbogár. És megint rám jön a gyengeség pusztán attól a gondolattól, hogy egy lisztes gyúródeszkán végighúzzam a tenyeremet. És a két bogár is ott van. Zimányi tartja a fejemet, amíg öklendezem, a nyál odafagy a számhoz, de azért azt mondom, hogy induljunk, nem akarok kivételesebbnek látszani, mint ők. És minél előbb ki kell jutnunk a t.-i rendező pályaudvarra, az anyagmentő szerelvények onnét indulnak Nyugat felé. Fél tízre aztán, erőltetett menetben, be is érünk T. villanegyedébe, ami azért előnyös most, mert a brombergi műút éppen itt vezet át. Tehát megvan az alibi, hogy mit keresünk itt. Mészáros megáll vizelni, Zimányi eszi a havat. Egy pillanatra lemaradok tőlük, s úgy érzem, hogy nincs semmi közöm hozzájuk. Mészárossal otthon nem volna két szó őszinte beszélnivalóm. Zimányit meg halálra bosszantanám a fehér bőre miatt. De ez csak futó érzés. A következő percben már épp ellentétes emlékek tolulnak föl bennem, amelyek megszégyenítenek és boldogsággal töltenek el. Jó így együtt hárman. És majdnem békebeli ez a havas utca. Mészáros azt ajánlja, hogy egyelőre maradjunk itt a villanegyedben, a rendezőre biztonságosabb lesz éjfél után kimenni, akkor kisebb a jövés-menés. Ez első hallásra egész jó érv, de azzal mégse számol, hogy itt, a villasorok között se csellenghetünk órákig, biztos összeakadunk valami járőrrel vagy civil karhatalmival. Mindenesetre szerencse, hogy a hold csak későn jön fel, bár a csillagok így is eléggé világítanak. S behúzódunk az egyik villa üres garázsába. Egy olajos lócán ülünk, és nézzük a lábnyomunkat a betonkifutó vékony hórétegén, amit a szél befújt. Zimányi kis idő múlva feláll, és a kenyérzsákját rugdosva maga előtt, lesöpri a havat a betonról, de főképp a bakancsunk nyomát. Ez annyira gyerekes, hogy nem is nevetünk rajta, csak ránézünk, mint egy idiótára. Zimányi erre elkedvetlenedik, és leguggol, mintha csak a lábát pihentetné, s azt mondja, hogy szerinte agyon fognak bennünket lőni. Mészáros csak annyit válaszol, hogy inkább a saját piszkát eszi meg, semhogy ilyesmire gondoljon. Én viszont látom, hogy Zimányi majdnem sír. Úgy látszik, a széktörögetés mégse volt alapvetően komoly nála. S hogy ne engedjem tovább áporodni a hangulatot, a talpammal meglököm a vállát, mire guggolva hátraesik. S ez használ is, mert azonnal durván káromkodni kezd. Az utcán különben változatlanul nagy a csönd, s mi megint illedelmesen ülünk a lócán és cigarettázunk. Később egy keskeny fénycsík vetődik az úttestre, éppen a garázs előtt. Mészáros azonnal kimegy, fölnéz a villára, ahonnét a fény jöhetett, aztán hirtelen visszasiet hozzánk. Nagyszerű gondolata támadt, mondja. Egyszerűen beállítunk ezekhez a civilekhez a brombergi mesével, és kétnapi szállást kérünk, amíg kipihenjük magunkat, s tovább nem indulunk a pencumi magyar gyülekezőhely felé. S ezt még a németeknek is el kell fogadniuk, ha történetesen katonát találunk a házban. A terv annyira vonzó, hogy észre se vesszük benne az esztelenséget. S örülünk, hogy legalább nem kell a garázsban fagyoskodnunk éjfél utánig. Mindenesetre Zimányit küldjük előre a német tudásával.

Egy idős, Hindenburg-bajuszos férfi nyit ajtót, és egyáltalán nincs meglepődve. Már sok német család elmenekült T.-ből, de ők még nem döntöttek. „Meg fog fordulni a front, csak bízni kell” – mondja. És bevezet bennünket az ebédlőbe, mint három szövetségest, akik idegenben is tudnak harcolni a közös célért. A család nemrég fejezte be a vacsorát, az asztal még le sincs szedve. Az asztalfőn az idős férfi felesége ül, egy kövér, de méltóságteljes tartású asszony, s ahogy ránk néz, anyai meghatottság és büszkeség sugárzik az arcáról. És azonnal megterítenek nekünk is. Kicsit aggaszt ugyan, hogy a két öregen kívül még hárman ültek az asztalnál – a tányérokból ítélve –, de akkor mért nem jönnek be? A szomszéd szobában hallgatóznak? S azt gondolom, hogy csak egy okosat tehetünk már: ha minél színesebben adjuk elő a történetünket. Zimányi viszi a szót, mi inkább csak bólogatunk hozzá, s módszeresen adogatjuk a szájába a brombergi mese részleteit. S hamarosan kiderül, hogy hősök vagyunk, ha elcsigázottak is. Az asszony mögött a falon családi képek, középütt a legnagyobb a fiáé, díszes keretben. Tengerésztiszti egyenruhában, elvontan mosolyog a markáns arc, elnéz fölöttünk. Eszembe jut a két, erdőbe visszavitetett fenyőfa, a mi senkire nem tartozó, kis külön árulásunk, aztán az átejtés, amivel most ezt a vacsorát megrendeztetjük magunknak – s még sok egyéb. De mindez olyan bonyolult és világos, hogy még azt is őszintén hazudom az asszonynak, hogy az anyámhoz hasonlít. S ez olyan, mint a bomba. Utána egészen magamba süppedek. Mészáros és Zimányi zabálnak föl helyettem mindent, nem is tudom, miről folyik a beszélgetés, de mire föleszmélek, már négy pohár bort belém öntöttek – ami pedig ritkaság itt, a bor, valami kredenc hátsó rekeszéből szedték elő –, és most boldog a két öreg, hogy csillog a szemünk. Éppen a vécé után akarok érdeklődni, amikor kinyílik az ajtó, és bejön egy fiatalasszony sárga pongyolában. A két öreg menye. Sorba bemutatkozunk neki, ő meg mentegetőzik, hogy nem tudott előbb bejönni, a két gyerekét kellett lefektetni. S akkor neki is újra el kell mondanunk mindent a brombergi eseményekről; és hogy most mi a szándékunk, ez különösen érdekli. Közben egyre kitartóbban nézem a fiatalasszonyt, s egyre inkább úgy találom, hogy szép. Először szembeül velem, aztán teatöltés után odahúz egy széket mellém. Érzem rajta, hogy van benne érdeklődés, de ugyanakkor az órámat is figyelem, hogy az időből ki ne fussunk. A fáradtságunkra hivatkozva végül is mi kérjük, hogy hadd feküdhessünk le, aztán majd holnap tovább mesélünk. Búcsúzóul Zimányi megmutatja a húga fényképét, Mészáros meg azt a csúnya forradást a mellén, amit még az apja üzletében szerzett otthon. De egy kis ködösítéssel ez a seb is félreérthető most, és a hitelünket növeli. Belőlem azonban már nem jön ki semmi újabb patron. Ott állok az ajtóban, és minden porcikámmal érzem, hogy a fiatalasszony valamit akar. Nézem a haját. Itt fönt, északon mindenki szőke. Helli, Helga, Hildi, csupa szőke név. Aztán hirtelen elkapja a pillantását, s valamit elég ingerülten odamond az apósának. Annyit én is megértek a szóváltásukból, hogy az asszony menekülni szeretne a gyerekeivel, a két öreg azonban keményen ellenáll. A fiuk, aki a falról mosolyog, még a legutolsó levelében is azt írta, hogy nincs szükség menekülésre. A vitát nem fejezik be, a fiatalasszony hátat fordít az apósának, és átvezet bennünket a szomszédos szobába. Itt legalább olyan hideg van, mint Hellinél volt, mikor pár órája rázártam az ajtót a bömbölő rádióra. Hogy bömbölhet azóta is, te jó isten! És a pisztolygolyók a vörös kockaköveken! A fiatalasszony gyorsan, készségesen mozog, ropogós ágyneműt szed elő, látszik, hogy évszám nem használták őket. Aztán kulcsot ad a fürdőszobához, és ránk bízza az ágyazást a három egyforma díványon. Közben alig beszélünk, csak ő mozog otthonosan, mi meg sután nézzük, mint a félig levetkőzött ünnepeltek. S amikor már nincs semmi tennivaló, sorba kezet fog velünk, mosolyog, és engem hagy utolsónak. Középső ujja felcsúszik az ütőeremre, de az arcán ez egyáltalán nem látszik, csupán annyit mond, hogy menjek vele, megmutatja a használható toalettet, mert a fürdőszobai nem működik. Nem állhatom meg, hogy hátra ne forduljak, és ne vigyorogjak Mészáros és Zimányi arcába. Zimányi nem szól semmit, de Mészáros megjegyzi magyarul, hogy ha időre vissza nem jövök a szobába, itt hagynak T.-ben, és pelenkázhatom az admirális két magzatját. Ezen valamennyien olyan udvariasan mosolygunk, az asszony is, mint valami lefekvés előtti bókon. Aztán otthagyjuk őket, s kint már nem is jut eszünkbe a toalett. Egy sötét előszobafélében állunk, ami tele van zsúfolva súlyos bútorokkal. A lépcső innét vezet fel a manzárdra, s egyedül csak onnét szűrődik le fény a félig nyitott ajtón. Olyan magától értetődően csókoljuk meg egymást, ahogy a szél összenyom két levelet. És csodálkozom. Fogom a vállát, és sehol se bömböl a rádió, és holnap megint valami más lesz. Ha lesz. Nem is kérdezem meg a nevét, biztos szőke neve van. S valami nagy, tömény gyengédséggel nézek rá, és érzem, hogy gondolkodás nélkül belelőnék a férjébe, ha most váratlanul belépne, és itt találna a feleségével, igazoló papírok nélkül.

Fönt a manzárdszobában az asszony odavezet egy függönnyel eltakart beugróhoz, ahol a két gyerek alszik. Fiú mind a kettő, szőkék azok is, a nagyobbik hatéves lehet, a kisebbik három. Az ágyra heveredünk le, közel a kályhához, és folytatjuk, amit elkezdtünk lent. De most valahogy nincs annyira jó íze. Kis idő múlva aztán nyugtalanul beszélni kezd. Primitíven fogalmaz, hogy követni tudjam, de nem kell sok szó, hogy megértsem: az Oderán túl van egy barátnője, ahhoz szeretne eljutni a gyerekekkel; s hogy egyedül bennünk bízik. Ugyanis valami idea rögzült benne az este folyamán, hogy nekünk már van gyakorlatunk az ilyen menekülésben, s ameddig lehet, szívesebben jönne velünk, mint németekkel. Nem mondja ki, de érzem: a fogságba esésre gondol. Hogy akkor velünk biztos jobb lesz. És hogy ki nem állhatja a férje szüleit. Én meg egész ütődötten hallgatom. Simogatom a kezét, de azért a tüzet is nézem közben meg a bugyborékoló gyertyacsöppeket. Aztán fölállok, s a fekete roló mentén kinézek a havas utcára. A fénycsík – ahogy a rolót félrehúzom – most is a garázs előtt szeli át az úttestet, s ez már majdnem olyan mulatságos, mint a mesékben az ismétlődés. Mindezt ugyanakkor mély fölfedezésnek is érzem, s egyszerre a mozdulataim is föllazulnak. Ő meg azonnal beleegyezésnek veszi hirtelen fölgerjedésemet; mármint hogy magunkkal visszük őt is. Aztán átvezet egy másik szobába, ami tele van falba épített szekrénnyel. Sorba kinyitja őket – itt van az egész ruhatára, az övé, a gyerekeké, a férjéé. És makacsul faggatni kezd, hogy mit gondolok, mit érdemes magával vinni, segítsek válogatni, mert ő teljesen tanácstalan. Még azt se tudja eldönteni, hogy egyáltalán mekkora csomagot készítsen elő. „Lehet egy kicsit nagyobbat is” – mondom szórakozottan, mikor a rengeteg holmit meglátom, a hófehér teniszszoknyát, a ragyogóra pucolt gyerekcipőket, a zöld vadászbricseszt, a kalapokat, esernyőket, botokat, a tüllzacskóba kötött mirtuszkoszorút. S közben megint az órámra nézek lopva. Az asszony meg egyre jobban belemelegszik. Hosszú asztalkát húz a szekrények elé, s elkezdi kirakni, válogatni a ruhákat, s csak szortíroz, beszél, kétségbeesik, leveti a sárga pongyoláját, és fel akar venni egy másikat – én meg kérem, hogy most már ne vegye fel. Erre elneveti magát, és meglegyinti az arcomat. „Jó – mondja –, akkor majd reggel folytatjuk” – és visszaszalad a hálóba. Én egy darabig még tovább matatok az idegen ruhák között, s anélkül hogy bármi célom volna vele, itt is kinézek az ablakon. Egy udvarra s egy szökőkútra látok le, a szökőkút mellett hóember, a kezében csajka. Az asszony közben föltesz egy lemezt a másik szobában, egy angol lemezt, amit én is nagyon szerettem otthon, a Miss Otis-t. A zene egészen halkan szól, és mi is nagyon halkan táncolunk a gyerekek miatt. Ha jól értem, egy nagy, fehér hajóról mesél, egyszer a Baleárokra utazott lánykorában. És a Balaton? Igen, az a Plattensee. És a csikósok meg a puszta? Nem is tudom… Mit tudok én egyáltalán a csikósokról? S megnyugtatom, hogy a halottak nem is olyan gusztustalanok a hóban. De nyáron például már… Ő meg borzong és mosolyog, és simogatja az én edzett arcomat, s végül magához húz az ágyon. Nem hunyom le közben a szememet, valahogy nem jön, hogy lehunyjam, és látom megint a sistergő gyantacsöppeket: szép sorban mind elpárolognak, egyik se menekül meg. És egyáltalán nem kell erőlködnöm, hogy meghatódjam magunkon, Miss Otis-on, aki egy vasárnap délután nagyon szomorú lett valamitől. Aztán várok egy kicsit utána, s csak akkor állok fel. „Mindjárt jövök vissza – mondom –, valami meglepetést hozok, egy kis finom dohányt.” És kisietek a szobából. Amíg tapogatózva lefelé lépkedek, a gyomrom megint összeszorul, s hirtelen képtelen vagyok az asszony arcára pontosan visszaemlékezni. Ezt az érthetetlen görcsöt mégis jó jelnek veszem. Köpni szeretnék, káromkodni, arccal a hóba vágódni, hogy minél előbb visszazökkenjek. Már úgy nyitok be lent a szobába, hogy szinte fizikailag érzem a szám szélén a kemény vonást. Csak a kis lámpa ég bent, az ablak nyitva, s mintha Zimányi fejét látnám kint az udvaron. Akkor veszem észre, hogy az ebédlő felé is tárva az ajtó. Nem értem. Kis idő múlva megjelenik az ebédlőajtóban Mészáros, kezében két bontatlan borosüveggel. Egyszerre elönt a nyálkás reménytelenség. „Vidd vissza azonnal!” – suttogom, de Mészáros csak röhög hangtalanul, s int, hogy öltözzem fel én is. Aztán óvatosan kimászunk az udvarra, és a garázs mellett átdobjuk magunkat a kerítésen. Mielőtt befordulnánk a következő utcába, még visszanézek a manzárdra; látom, hogy az egyik ablakon csap ki a fény. Azonnal kapcsolok: a ruhaszekrényes szobában elfelejtettem helyére húzni a fekete függönyt. S ezért most súlyosan lakolhat az asszony, ha időben nem veszi észre. Mit mondjak? Semmit se mondok.

A tiszti bordélyház mellett húzunk el, a piactér mögött, s messze elkerüljük a fiú- meg a lányiskolát, ahol kórházat rendeztek be. Mészáros időnként odapislog rám, mintha kérdezősködni akarna a külön éjszakámról; az erőltetett gyaloglás azonban elveszi a kedvünket a beszélgetéstől. Zihálva lassítunk, majd megint nekilódulunk. Az egyik közből kemény férfihang harsan fel, német, de nem lehet tudni, hogy az utcán kiáltozik-e vagy valamelyik ablakból. Aztán két gyors revolverlövés csattan fel, és rögtön utána öblös nevetés; úgy látszik, többen vannak. Mi ekkor már bent kuporgunk egy törpefenyő alatt, a hó a nyakunkba poroz, szemközt velünk egy tetejetlen ház, már nem volt idő rá, hogy befejezzék. Zimányi annyira ideges, hogy nem tud uralkodni magán, ott a fenyőfa alatt letolja a nadrágját. Még négy kilométer a rendező pályaudvar. Tulajdonképpen nincs is más vágyam, mint egy szénabálákkal megrakott tehervagon. S eszembe jut, hogy elfelejtettem figyelmeztetni az asszonyt: a pokróc sokkal fontosabb, mint a ruha. Sok pokróc. De akkor már megint rohanunk, s végre kijutunk az utcák övezetéből, és bent járunk abban a fenyőcsemete-iskolában, ami a községet elválasztja a rendező pályaudvartól. Kicsit túlságosan is gyerekfa erdő ez, melltől kilátszunk belőle, mint az óriások. De valahogy mégis ez adja vissza a nyugalmamat; hogy így elnézhetek az akkurátos, nevetségesen glédába állított erdőcske fölött. S már nem is érzem annyira fontosnak, hogy rohanjunk. Megúsztuk. S vállon lököm Mészárost, hogy mit akart kérdezni. Mészáros válasz helyett megáll, bakancsa sarkán letöri az egyik borosüveg nyakát. Egyből kiisszuk az egészet, aztán végzünk a másikkal is. „Na, ugye nekem volt igazam?” – kérdezi nevetve Mészáros. Zimányi megtoldja egy frivol mozdulattal a tenyerén: „Neked volt igazad” – mondja, s rám néz. Érzem, hogy valamit kellene már mesélnem a manzárdszobáról; de csak annyi jön ki belőlem, hogy Hellinél még mindig bömböl a rádió. S váratlanul ekkor kapjuk az első figyelmeztető lövést.

A golyó ott surrog el mellettünk néhány méterre. Azonnal lehasalunk lélegzetfojtva, és vagy húsz percig nem mozdulunk. Aztán roggyantott térddel, hogy ne legyünk magasabbak, mint a fák, futólépésben megindulunk az erdőszél felé, ahol már ott dereng a sötétben a vasúti töltés vagonsora. S akkor megint egy újabb dörrenés, de ezt valahová mögénk ereszthették, mert nem halljuk a surrogást – „Rohadj meg” – mormogja Mészáros, és arrafelé rohan, amerre valami árkot sejt, hogy abba húzódjunk be, és onnét kapaszkodjunk fel a töltésre. De ez téves szimat volt, a legtévesebb az indulásunk óta. Mint egy hirtelen bedobott díszlet, egy őrbódé tűnik elő az erdőszélen és a hóköpenyes őr, ránk tartott géppisztollyal. Mint a szobrok, úgy dermedünk meg azonnal, s már ahhoz sincs fantáziánk, hogy lehajoljunk. Nincs is értelme. Talán negyven méter sincs közöttünk, legföljebb harmincöt. És azt se tudjuk eldönteni, hogy magyar-e az őr vagy német. Zimányi liheg. Mészáros az orrát szívja szaggatottan, de egyikünk se mozdul. Az őr se. Ahogy jobban hozzászokik a szemem ehhez a végső látványhoz, lassan az őr arcát is látni vélem a sötétben, egy arcot, ami előtt tűéles pontocskák vibrálnak. Nem igaz, hogy minden bűne eszébe jut ilyenkor az embernek; még a legutolsó se. A Baleárokra gondolok meg egy ívlámpára valahol a Nagykörúton. S csak ég a lámpa, és nem alszik el. S teljesen védtelenül és megtisztultan érzem, hogy a reflexeim cserbenhagynak. Majdnem negyedóráig állunk így mozdulatlanul, aztán az őr lassan hátat fordít nekünk, s úgy marad. Időbe telik, mire a lábunk annyira engedelmeskedik, hogy lépés lesz belőle. Messzi ívben elkerüljük a bódét, s babonából nem nézek vissza, hogy az őr utánunk les-e, vagy vállához emeli-e a géppisztolyát. Ez most már nem következhetik be. És ami be fog következni, azt úgyse tudhatjuk még. Majdnem óvatosság nélkül trappolunk a töltés felé; s csak amikor a vagonok mellé érünk, akkor jön ránk megint a szorongás. Túlságosan magasan vagyunk itt a töltésen, és túl közel az éghez. Sietve átmászunk a kerekek alatt a másik oldalra, és futva megindulunk a vagonsor vége felé, lehetőleg minél távolabb a váltókezelő toronytól, ahol piros meg kék lámpák égnek. Csupa lezárt marhavagon mellett rohanunk, míg ki nem fulladunk teljesen. Látom, hogy Zimányinak véres a szája, de csak mint tényt állapítom meg ezt is, nincs visszhangja bennem, szinte üresebb vagyok, mint amilyen a garázs volt. S akkor Mészáros váratlanul megáll, s tőle szokatlan elmélyedtséggel kijelenti: „Ez egy szent volt, ez tényleg egy szent volt!” Még vagy három vagon mellett sétálunk el, mikor hirtelen pisszet intek, és odaszorítom a fülemet a vagon falához. Erre ők is követik a példámat. Kis idő múlva kivesszük, hogy magyarul beszélgetnek bent, de annyira fojtottan, hogy azonnal bizalmat érzünk irántuk. S halkan bekopogok. Sokáig csend, mintha sírba eresztették volna az egész vagont. Erre az ajtóréshez nyomom a számat, és beszólok: „Magyarok vagytok?” Pár perc múlva félrehúzzák az ajtót, de csak egy tenyérnyit. „Mit akartok?” – mordul ki valaki a résből. „Van még hely hármunknak?” – kérdezem suttogva, s szagolom a kiáramló levegőt. Majdnem meleg szagok a kinti hideghez képest. Aztán villámgyorsan feltornázzuk magunkat a vagonba, tapogatózva az ajtó mellé húzódunk szerényen, és ott guggolunk le. Szuroksötét van bent, de azért elég jól megérzem a némán üldögélő testek irányát. Tízre tippelek, de kiderül, hogy nyolcan vannak csak, a többi helyet egészségügyi cuccok foglalják el. Azt mondják, egészségügyiek, Kisvárdáról. És hogy őket Graudenznél verték szét. Van közöttük egy tolnai fiú is, patikus. Tolnán én is ismerős vagyok, éltem ott pár évig; s megkérdezem a nevét. Megmondja. Kicsit meghökkenek, de úgy, mint aki érzékel ugyan még, de azt már nem tudja pontosan, hogy öt kilót raktak-e a kezébe vagy húszat. „Te, az nem lehet… – mondom – Cselényi még a háború elején felfordult a motorjával, még gyászjelentést is láttam róla.” Válaszul csak egy morgást kapok, hogy ne akarjak okosabb lenni nála. És hogy ő különben se ismer engem. „Én se téged – mondom már majdnem jókedvűen –, de az anyám az ismert, és ő mutatta a gyászjelentésedet is.” „Ugyan hagyd már! – szól rám Mészáros. – A végén még azt hiszik, hogy idióták vagyunk.” S kezdi kibontani Zimányi kenyérzsákját, hogy egy kis leveles dohányt morzsoljon. A fiú, aki az ajtót nyitotta ki nekünk, rájön a neszekből a műveletre, odabotorkál hozzánk, nyújtja a kezét, és kér a többieknek is. Mészáros készségesen morzsol és adakozik. Közben halljuk a füttyöket kint, és csak cigarettázunk, alig beszélünk, és megint cigarettázunk. Csak szegény Zimányinak vacog a foga. Később előveszem a bicskámat, és ki-be csattogtatom, de rám szólnak, hogy „ökör, hagyd abba azonnal”! Erre minden indok nélkül mesélni kezdem, hogy egyszer egy döglött kisborjú mellett ültem, míg a gazdája, egy paraszt, vissza nem jött érte; én meg a borjú patáját farigcsáltam addig a bicskámmal. De erre is azt mondják, hogy hagyjam, ez is olyan, mint a gyászjelentés. Pedig hát igaz, legalábbis annyi, hogy mikor a moziból kijöttem egyszer T.-ben, egy paraszttal találkoztam a piactéren, valami sebesült kisborjút vezetett, a feje be volt törve a borjúnak, de a zúzmara egészen belepte a véres fejet, mint valami kötés, mintha porcukorba mártották volna; s akkor megkért ez a paraszt, hogy fogjam addig a kötőféket, amíg ő bemegy egy házba, de ameddig bent volt, a borjú lecsuklott a hóba, és a két patáját szépen odarakta a bakancsom mellé. Aztán más nem is történt. De végül is megértem, hogy igazuk van, nem olyan lényeges az egész. És megint rágyújtok, mert valahogy semmi sem elég. Megvárom, míg körmömre ég a csikk, s csak akkor taposok rá, aztán felállok, és óvatosan rést nyitok az ajtón, hogy kinézzek. Egy szemafor jelez éppen szemben velem, s a síneken, a vagonokon túl a hold világítja be síkságot, egy másik, egy ugyanolyan síkságot. És ez az egész kinti tágasság egyszerre olyan védtelen lesz, mintha semminek se lehetne határt szabni benne. „A hold – mondom –, feljött a hold. – És becsukom az ajtót. – Feljött a hold” – mondom még egyszer, mert senki se válaszol. „Hát aztán?” – szól nagy sokára egy hang, akiét még nem is hallottam eddig. A tolnai patikus meg belekezd egy történetbe, hogy ki hogyan szokott óvszert vásárolni, mert az is típusonként változik…

 

Azért furcsa, ahogy így húsz év múlva eszébe jut az embernek ilyesmi, egyszerre és átmenet nélkül minden, pedig még azt se mondhatom, hogy boldogtalan vagyok. Lakásom van, állásom van, az utcákon égnek a lámpák, az aszfalt tükörsima, a lány, aki a karomba kapaszkodik, szeret; s akkor pár percig egyszer várnunk kell az Emkénél, amíg átjutunk a Nemzeti oldalára, közben nézem az arcokat, az autókat meg a lábakat lent az aszfalton, és egy kövér daxlit a karcsú lábak között, ahogy szimatol és fintorog lustán – és még mindig csak a daxlit nézem: vajon nem túl kövér ez a kutya? – s mint egy idegen, úgy nyúlok bele a saját zsebembe, de nem találom a cigarettát.

 

A három burgonyabogár

Emlékszem, 47 őszén egyszerre összejött minden. Kezemen-lábamon kiújult a háborús fagyás, és már vagy harmadszor dobták vissza a kérvényemet, amiben fizetésemelést kértem. És akkoriban szakítottam Bödével is – igaz, hogy undokul, de igazságom tudatában mégis. És ez sok volt. Az eső is sok volt. Néha úgy rémlik, hogy azon az őszön folyton esett. Pedig aznap, amikor defektet kaptunk Ireg előtt, éppen hogy kopogós hideg volt, majdnem tél. Ez este hét óra felé történt. Korán sötétedett. A tájból úgyszólván semmit se láttunk, csak egy rombusz formájú csőszkunyhót meg valami mély szurdikot az út bal oldalán. Dideregve topogtunk az autó körül. Ger Arany fűtött szobát ígért nyolc órára, borsos körözöttet pálinkás teával – és Janikát, az iregi főjegyző kilencvenkilós feleségét, aki állítólag mindig mandulaszagú, és pici a szája. Az járta közöttünk, hogy a kicsi száj amolyan biztató mértékegység a nőknél, amiből fix következtetést lehet levonni. Ugyanígy biztosra vettük azt is, hogy a lyukas comb gyanút keltő körülmény, mert igazában csak zárt combú nők lehetnek jó anyák és jó szeretők.

Tanácstalanul piszkálgattuk a löttyedt gumiköpenyt, mint egy elfuserált csecsemőt.

– Most mi lesz? – kérdezte Kis Varga, miközben kékre fagyott, pattanásos arcát pofozgatta.

– Mi lenne? Bemegyünk abroncson – mondta Ger Arany, és Pajára nézett. – Ha sajnálták tőlünk a pótbelsőt, most majd kiutalnak egy újat.

– Azt nem lehet – mondta a sofőr flegmával.

– Micsodát?

– Abroncson bemenni. A karburátor is rossz, teljesen tropa.

– Ja – mormogta Ger Arany. – Akkor igazán ideális.

Mindez úgy kezdődött, hogy a Burgonya Kormánybiztosság ellenőrző villámcsoportok kiküldését rendelte el, s éppen hármunkra esett a választás. Egy tíztonnás teherautót bocsátottak a rendelkezésünkre, és a kocsi mellé Paját. Paja pendliző sofőr volt, egyetlen vállalatnál se tudott megmaradni, de mi jól kijöttünk vele. Még azt a gyűrött aktfotót is kiakasztotta a volán fölé, amit csak akkor szokott, ha a haverok megérdemelték. Második hete utazgattunk így a megyében. Nyáron még azt hittem naivul, hogy Pestre kerülök állásba; aztán mégse sikerült. Csak az eső sikerült jól. És a burgonya. Bogdányban azt mondta a bíró nevetve: „Nyertünk, elvtárs urak, hála isten a burgonya jól sikerült!” S akkor én is úgy éreztem, hogy ez a legtöbb, ami sikerülhet. Sőt, azt is el tudtam képzelni, hogy ez most már mindig így lesz, csak zsákok és burgonyák, huzatos terményraktárak, s hogy mindez olyan meghitt lesz, amilyen Böde volt, ez az egész utazgató élet, a mázsálóbódék, a megrakott szekerek meg az idegen állomás, ahol nem találtam a vécét, vagy az a söntés ott Borjádon, ahol az ablak mellett ültem, és egy árokra láttam ki, amibe három betoncsőből zubogott az agyagsárga lé… Amióta légnyomást kaptam, azóta van bennem ilyen nyomorék költőiség; azóta mindig jobban emlékszem ilyesmikre, mint a hasznos dolgokra. Egy csupasz villanykörtére például a belaci hengermalom előtt, mikor már minden fény kialudt a faluban, csak ez az egy lámpa nem, bevilágítva a tócsás rakodóudvart és egy begyújtott Hoffer-Schrantz-vontatót, amitől egész idő alatt nem lehetett hallani egy szót se, úgy dübörgött, s egyre mélyebbre süppedt a sárba.

Mindegy. Ger Arany azért ott is elmesélte a helybeli két burgonyaellenőrnek, hogy Pesten milyen lakásról csúszott le. Mi már untuk ezeket a történeteket, de illett végighallgatnunk őket. Ő volt a legidősebb közöttünk, negyvenre járt, a haja tiszta fehér, az arca almapiros, élveteg, a szája humorosan kicsi; de ennek őnála nem volt semmi jelentősége. Tudtuk, hogy operaénekesnek készült, de nem kapott Pesten lakást, s ezen bukott meg a karrierje. Hogy ez így nevetséges? Lehet. De ennél sokkal kisebb dolgokon is el lehet csúszni, én aztán tudom. Mikor Ger Arany megkérdezte tőlem, hogy mért szakítottam Bödével, azt mondtam, hogy „szerelemből”. Nem volt szükség rá, hogy bővebben magyarázgassam, annyira összeszoktunk abban a két hétben. S mégis otthagytam őket egyetlen szó nélkül.

De lehet, hogy ez is korábban kezdődött, apró kis jelekből gondolom. Egyszer kint a fronton hátraküldtek a zászlóaljparancsnokságra egy fontos levélért. Visszafelé eltévedtem az erdőben, és lelkiismeret-furdalás nélkül lefeküdtem aludni. Másfél napig aludtam a kimerültségtől. Csak az mentett meg a golyótól, hogy a századparancsnokom megsajnált. „Mit csinált? Hol volt? – ordított rám. – Nincs magában felelősségérzés?” Azt kellett volna mondanom, hogy nincs, de csak azt mondtam, hogy nem érzem magam bűnösnek. Felpofozott, és ezzel el volt intézve. Szerencsére azok közé tartozott, akik sejtették, hogy hamarosan úgyis vége a háborúnak.

De ami Bödét illeti, még komplikáltabb a dolog. Pár héttel a burgonyakiszállásunk előtt felszöktem autóval Pestre, hogy kiváltsam azt a sárga félcipőt, amit még nyáron rendeltem meg, de sose volt elég pénzem rá. Mikor felültem a vonatra, homályos várakozás volt bennem, hogy Pesten vagy útközben valami olyasmi történik velem, ami régóta esedékes. S talán ha kialszom magam a Duna-parton, elfelejtem azt a hodály ürességet, amit mindig látni véltem, bárhol voltam is; s ahol valami rettenetes iszonyatot követtünk el valamennyien, hiába hallgatunk róla. De nem vagyok az a fajta okos, aki az ilyesmit meg tudja jobban fogalmazni.

Egyszóval beléptem a cipészhez, és láttam, hogy egy fiatal lány hajol a pult fölé, s nézeget valamit – az én cipőmet. Böde volt. Azt hittem, elsüllyedek. Ugyanis azt táviratoztam neki előző nap… – de hiszen mindegy, hogy mit. Valami éktelen hazugságot, hogy egyedül utazhassam Pestre. Ő meg elvörösödött zavarában. Kérdezte, mit keresek ott; én meg azt, hogy ő mit keres ott. S az egész rettenetesen kínos volt. A cipészt Böde ajánlotta nekem, régebbről ismerte, így sejthette a majszter, hogy amit lát meg hall, egy kicsit családi ügy. Böde szó nélkül kifizette, ami jár, magához vette a cipőt, és elköszönt. Én meg utánakullogtam. A Piaristákig nem szólt egyikünk se. Valami kis mellékutca van ott, sötét is meg keskeny, se bolt, se kirakat nincs benne, se igazi kapubejárat, csak pincelejárók meg fehérre meszelt, nagy raktárablakok. A mázolás fölött rozsdásan lógtak le a gépfegyver szaggatta redőnyök. „Ha igaz – gondoltam görcsös okoskodással –, ez egy olyan utca, ahonnét a csillogóra pucolt üzletek hasát tömik meg mindennap.” Mit tagadjam, fojtott ez a perspektíva, ez a környezet. És Böde se szólt. Valahogy egyszerre fonákjára fordult minden – mint amikor véletlenül bepillant az ember egy piszkos konyhába, ahonnét a legfinomabb falatokat hozzák ki; s amelyekből mi is jóízűen ettünk még az előbb. Néztem Bödét, és zöldessárga volt az esőben, az álla pörsenéses. Szinte mutatványnak éreztem akkor, ha ezen a szűk kis utcán minden különösebb tragédia nélkül végig tudunk menni. De csak kint, a Duna-parton kezdett el sírni. Némán, összeszorított szájjal sírt.

– Meglepetést akartam szerezni neked – mondta, miután mindketten lucskosra áztunk már. – Én akartam hazavinni a cipődet.

Ez szívszorító volt. És jóvátehetetlen. De a legnagyobb baj mégiscsak az volt, hogy nem akartam kertelni. Hol azt bizonygattam, hogy szeretem; hol meg azt, hogy magam se tudom, mi bajom van vele, mikor semmi okot nem adott rá. Nem is úgy mondanám utólag, hogy tudva szakítottam; egyszerűen megtörtént velem, mint a végzet. S még a fejemet se veszítettem el. Az izmaim ugyanolyan ruganyosak maradtak, a hangom is a régi. Csak éppen utálkoztam, hogy mért nincs bennem több felelősségérzés; és csodálkoztam, hogy mért vagyok mégis ártatlan, úgy alapjában véve.

Lent álltunk az alsó rakparton, szemközt a kiégett királyi várral, s akarva se jutott eszembe más, csak ami elől felszöktem naivul Budapestre: a hivatal, a kiszállások, a burgonyák…

Böde észrevette, hogy a palotát nézem.

– Nem szólsz semmit?

– Milyen jól lehetne ott is burgonyát tárolni! – mondtam őszinte keserűséggel. Böde hóna alá szorította a cipőmet, és otthagyott. Mikor meghallotta, hogy mögötte lépkedek, váratlan indulattal sikoltozni kezdett.

– Ha közelebb jön, beleugrom! – és egész a partszélig futott.

Erre aztán én fordultam meg, hogy ne is lássa az arcomat. És ne érezze annyira megalázónak a jelenetet. Akárcsak ott az országúton: ez is mintaszerű durrdefekt volt. Nem volt mit csinálni a karburátorral.

Paja úgy fogalmazta ezt meg, hogy ő nem Krisztus, s az egyetlen, amit tehetünk, hogy otthagyjuk a kocsit az út mellett, és majd Iregről kérünk vontatót; vagy ha útközben találkozunk kocsival, leállítjuk.

Elmúlt tíz óra, mikor bezörgettünk a főjegyzőékhez. Paja már előbb elvált tőlünk, még a tejipari telepnél, hogy ott próbáljon vontatót keríteni. Abban maradtunk, hogy majd utánunk jön Janikáékhoz, és reggel indulunk tovább.

A tágas udvar mélyéből négy kutya rontott ránk, de Ger Arany egyetlen kussal megjuhászította őket. Ez már magában véve bizonyíték volt, hogy nem csupán mesélt, ő csakugyan otthonos itt. A ház parasztporta lehetett valamikor, abból alakították át jegyzői lakásnak. Néhány gyümölcsfa, tujabokor az udvaron meg egy kerek grupp, néhány színes üveggömbös karóval – ennyi árulkodott a sötétben Janika finomabb ízléséről. De különben semmi látnivaló, még baromfiudvar se, csak a hodály nagy, lapos üresség, egy céltalan udvar, keresztül-kasul szabdalva megfagyott autónyomokkal.

Az ámbituson egy fiatal szolgálólány kopogott végig facipőben, s megállt a feljárólépcsőnél. Közben odabentről felgyújtották a villanyt. A lánynak csupasz volt a lába, izmos karját vörösre csípte a hideg. Némán, vigyorogva nézte a bevonulásunkat, és közölte, hogy a tekintetes asszony már lefeküdt. Ger Arany megveregette a lány fenekét, s azt mondta, hogy mi is azt szeretnénk. Később kiderült, hogy Janika az egész jelenetet végignézte a szobából. Pongyolában fogadott bennünket, feszesre húzott övvel a derekán, és egy valószínűtlenül kicsi, fekete papuccsal a lábán. Ger Arany semmit se túlzott: Janika kivételes tünemény volt, egy arányos óriásnő, az erőnek és törékenységnek egészen szokatlan keveréke. Nemcsak a szája volt pici, hanem a lába is, az arcán század eleji két gödröcske, az idomai azonban, mint egy súlyemelőé. Az ebédlőben ültetett le bennünket, ahol még ott volt a vacsorai teríték, a morzsás, fehér abrosz, egy nagy házikenyér kendőbe csavarva, meg egy francia divatlap. És kábító meleg, legalább huszonnégy fok.

– Hát egyenek akkor – nézett ránk az asztalfőről. – Szeretem etetni a hajótörötteket.

Kis Varga mondani akart valamit, de láttam, hogy Ger Arany belerúg az asztal alatt. Nyilván ő akarta diktálni a beszélgetés stílusát, és nem akart felsülni velünk. Bár nem tudtam elképzelni, hogy az ő stílusa mért volna illedelmesebb, mint a miénk. Másról volt szó. Bizonyos megszerzett jogokat féltett tőlünk. Mi meg hagytuk, hogy ő brillírozzon. Minden választ őrá hárítottunk, mint valami cserkészvezetőre, aki valamennyiünkért felelős – s ettől csakhamar vibrálós lett a hangulat. Harsányakat nevettünk, noha többnyire csak az elmúlt két hétről esett szó, a szomorú burgonyákról. Én egészen belesüppedtem egy zöld plüssfotelba, és megpróbáltam elképzelni magamnak a főjegyzőt. Kicsi embernek gondoltam, aki Janika válláig sem ér, de a bajusza tömött, fekete, az arca rezespiros; s bizonyára tervei vannak a hodály udvarral, amit Janika elhanyagol. Dühítő lehet egy ilyen mokány kis embernek, ha a felesége, egy ekkora test és ennyi izom, naphosszat semmit se csinál, s mindig csak arra vár, hogy végre valami igazán esedékes lesz. Még ha csupa sár is az udvar, abban a kis fekete papucsában megy ki, megáll, és rájön, hogy nem találja azt, amiért kiment. Sokat van egyedül, de szeret is egyedül lenni, mert az legalább ébren tartja a nyugtalanságot. Szerintem se azelőtt, se akkor este nem feküdt le Ger Arannyal. Amíg nem fekszik le, addig még mindig esedékes lehet.

Később erős motordübörgés hallatszott be, s első pillanatban azt hittük, hogy Paja művelt csodát, és ő érkezett meg a megjavított Csepellel. De csak egy idegen autó állt be az udvarra, nem tudtuk, miért. Janika ugyan mondott valamit, hogy máskor is be szoktak állni hozzájuk autók, ott parkolnak éjszaka, aztán hajnalban továbbmennek, sokszor nem is tudják, mifélék, különböző vállalati kocsik, építkezési anyagszállítók. „Meg különben is elég nagy az udvar – mondta. – Hiszen látták. Kétezer öl legalább. Ekkora udvart nem illik lakatra zárni manapság.”

A zsufa szolgálólány egy újabb demizsonnal nyitott be, letette Ger Arany mellé, s mindjárt fordult is ki. Janika utánaszólt.

– Honnét jött? – s kiintett az udvarra.

A lány láthatólag ártatlan volt a dologban, de azért elpirult.

– Vizet kért a hűtőbe – mondta. – Elfogyott neki.

Én meg azt gondoltam magamban: „Mint egy átjáróház. Egy komplett átjáróudvar.”

– Hol van a férje? Kiszálláson?

– Ó, dehogyis – nevetett. – Vadászni mentek az állatorvossal. Az meg két napig is eltart ilyenkor.

– És maga nem szeret menni?

– Nem hagyhatjuk egyedül a házat – felelte. – Tudja, annyi ember megfordul itt. Meg aztán a barátnőmet várom, tavasz óta ígéri, hogy meglátogat.

– Pestről?

– Ó, dehogyis – nevetett újra. – Párizsból.

Az idegen sofőr időnként megtúráztatta a motort, ilyenkor megrezzentek az ablakok. Ger Arany átment a sötét szalonba, és matatott valamit. Janika rám mosolygott, de éreztem, hogy ez a mosoly Ger Aranynak szól: mint aki pontosan tudja hogy a vendége mit csinál a másik szobában, s hogy mi fog következni ezután. Közben egyre kábítóbb lett a hőség, és a beígért mandulaszag is megcsapta az orromat: Janika izzadt ilyen választékosan. Kis Varga besüppedt a foteljába, és elbóbiskolt a bortól. Kedves rókapofa volt ez a tizennyolc éves kölyök, az álla olyan hegyes meg fehér, mint valami lesmirglizett faék. Próbáltam rugdosni, de nem ébredt föl. Janika egy ideig mosolygott még, aztán csak a csupasz pillantása maradt meg rám szegeződve. Teljesen megbénított ezzel a pillantással.

– Már rég aludna, ugye, ha nem rontunk magára?

– Ó, dehogy – nevetett harmadszor is. – Még biztos kimentem volna sétálni.

– A faluba?

Elbiggyesztette a nedves, kicsi száját.

– Isten ments… csak ide az udvarra – s hatalmas pihés karjával fölemelte a demizsont. – De hát mért nem iszik?

Másra kellett azonban figyelnünk. Ger Arany a zongorát nyitotta fel odaát, egy ujjal pötyögtetni kezdett halkan, majd néhány akkordot is leütött. Később egy Verdi-áriát is elénekelt a tiszteletünkre, szorított torokhangon.

– Remek hangja van – dicsértem bajtársiasan.

Janika rátette a térdemre a kezét, és megszorította.

– Remek kisfiú maga.

Engem azonban hirtelen indulat fogott el minden hazugság iránt.

– Téved! – válaszoltam. – Egyáltalán nem vagyok remek. Először is nincs semmi felelősségérzés bennem. Ugyanígy azt is mondhattam volna, hogy ronda hangja van. És ha belekényszerítenek, holnap magáról is hajlandó leszek valami csúnyát mondani. De hogy az udvarra megy ki sétálni, az tényleg remek… Tetszik nekem ez a maguk udvara.

Azt hiszem, be voltam rúgva. Megfogtam a kezét, és lehajtottam a fejem. Szerettem volna odabújni e mellé a hatalmas test mellé, és elmesélni neki Bödét. De egyszerűbb volt hallgatni. S különben is, ha kicsit többet iszom a kelleténél, csupán össze kell szorítanom a torkomat, és mindjárt megkönnyesedik a szemem. Utálom ezt a képességemet, mert mindig arra csábít, hogy visszaéljek vele; s noha tudom, hogy csalok, látnom kell, hogy az öröm, amit okozok, őszinte. Akkor is úgy emeltem föl a fejemet, hogy már ott éreztem a szemhéjamon azt a kis melegséget.

– Túl sokat enged meg magának – mondta Janika szigorúan, s megint megszorította a térdemet. – Menjen ki, szedje össze magát.

Az előszobában magamra terítettem a kabátomat, és kiléptem az ámbitusra. A levegő íze és a fehérség egyszerre csapott meg: leesett a hó közben, az első hó. Alig egycentis volt, de az udvart még nagyobbá tette, a tárgyakat még esetlegesebbé. Egy huszonöt tonnás billentős teherautó dohogott az udvar közepén. A vezetőfülke üres volt. Az ámbituson nem égett már a villany, csak hátul, a konyhán túl szűrődött ki fény. Fölmarkoltam egy kis havat, és nyalni kezdtem. A négy kutya hangtalanul szaladgált az udvar átellenes oldalán, és onnét figyeltek. Lépések neszét hallottam. Biztosra vettem, hogy a sofőr Janikáék szolgálójához jött; s szándékosan nem köszöntem rá arra a bőrzubbonyos férfira, akit a tujabokrok mögött elhúzni láttam. Azt hittem, hogy ő az, s megy vissza a lányhoz. De amikor a fénysávba ért, egyszerre felvöröslött a haja. Paja volt. A meglepetéstől bennem ragadt a kiáltás. „A disznó! Ezt szépen elhallgatta előttünk. Reggel meg ideáll majd a kocsival, mintha ő maga volna az ártatlanság!” Nevetnem kellett. Paja közben eltűnt az ajtó mögött, s a kutyák is kivonultak az országútra. Csak az autó rázkódott a havon, mint valami esedékes rossz vagy jó. Mégis, ha visszagondolok rá, hetek óta akkor volt bennem először egy kis bizakodás, hogy visszatalálok az emberek közé.

Illemből megkerültem a pince földhányását, hogy ne lásson meg Janika, ha esetleg kilép – s ott váratlanul belebotlottam az idegen sofőrbe. Éppen gombolkozott. Kis zavarral bámultunk egymásra. Magas, sovány, kese arcú férfi volt, erős, fekete hajjal. Az autója felé nézett, aztán vissza rám.

– Azt hittem, hogy maga a Paja – mondtam ügyetlenül.

– Nem én vagyok az – felelte precízen, és zsebre dugta a kezét. S attól kezdve végig ott asszisztált nekem. Egészen kicsi hányingerem volt csak, de az is inkább a benti melegtől.

– Hajoljon előre, ne úgy álljon, mint egy karó – mondta.

Majd később:

– Tulajdonképpen mit csinál maga itt?

– Tulajdonképpen semmit – feleltem. – Tropára ment a kocsink, aztán itt ragadtunk.

– Már megjavították a kocsijukat – világosított föl; s ettől egyszerre kijózanodtam. Ezek szerint ismeri a mi Pajánkat és a körülményeket is. Akkor pedig nincs mit magyarázkodnom, akár tegezhetjük is egymást. S hirtelen elöntött az a haverkodó jóérzés, amiből a nők örökre ki lesznek zárva. Rágyújtottunk, és visszasétáltunk az autóhoz.

– Micsoda éjszaka! – mondtam, s teleszívtam a tüdőmet. – Sokszor jársz errefelé?

– Elég sokszor. De különben földvári vagyok, most itt dolgozom egy építkezésnél.

– És itt parkolsz Janikáéknál?

– Most már nem – felelte rejtélyes mosollyal, s körbenézett az udvaron. – Ez a hó engem is megvadított.

– Hogyhogy?

– Kíváncsi vagyok, hogy másutt is leesett-e. Azt hiszem, hazamegyek Földvárra. Két óra alatt otthon vagyok, aztán reggel vissza. Megéri. Az ember egyszer a saját ágyában is aludhat.

– Ha van neki – nevettem.

Oldalról rám nézett, nyelvével föl-le hintáztatta a cigarettáját.

– Van valami dolgod itt?

– Nem is tudom – mormogtam. – Azt hiszem, hogy nincs.

Pedig azért sajnáltam otthagyni azt az udvart, már kezdtem megbarátkozni vele. Viszont a hó is vonzott nagyon, a reflektorfényben elcsapódó fák; s gondolkodás nélkül beszálltam vele az autóba. Néhány perc múlva már kint robogtunk az országúton.

Különben Bercinek hívták a barátomat, valamilyen Bercinek, de többet ma sem tudok róla, mert csak a keresztnevünkig kádereztük le egymást. Útközben mesélte el, hogy vágták otthon egy kis disznót, csak úgy „elöljáróba”, s abból szívesen megvendégel. „Utálok egyedül enni – nyugtatott meg –, az asszony meg úgyse kel már föl, hogy egyék velem. Aztán majd megalszol a konyhában. Kapsz két pokrócot, annyi elég.”

– Remek lesz – mondtam hálásan.

– Azt éppen nem, de jó lesz – válaszolta. – Nézd, micsoda porhó!

Még senki nem járt előttünk, az országút érintetlen volt, és alig kanyargott. Megfigyeltem, ha ilyen úton robog az ember autóval, gyermekesen együgyűek lesznek a gondolatai. Az a távolba futó pálya, amit az útmenti fák zárnak le kétfelől, szereti ugyanazt a gondolatat nyújtani, mint valami gumit. S minél gyorsabban száguld az ember, annál butább és üresebb lesz. De ez valami szent butaság és üresség, ha ugyanakkor havazik is. Berci bizonyára szívesen vette volna, ha beszélek neki Bödéről, de nem jött, hogy beszéljek. Janikának talán még igen, de neki nem. Nem is nagyon akartam én semmiről se beszélni vele. Éppen csak jólesett, hogy együtt fogunk abált szalonnát enni, és megtudom, hogy milyen a pokrócuk szaga. Azt hiszem, ő is így érezhetett, mert nem faggatott a dolgaimról. Mégis tökéletes volt a cinkosság közöttünk. „S majd ha elmúlik ez az éjszaka – gondoltam –, és elszakadunk egymástól, szeméremből ő is hallgatni fog arról, ami közöttünk történt. Ami annál is könnyebb lesz, mert nem lesz mit elmondani.”

Két óra volt, amikor beértünk Földvárra. S akkor már vagy húsz perce kiléptünk a havas övezetből. Ezen úgy bosszankodtunk, mintha valami közismert fej tehetne erről is. Hogy mért nem tudott Földváron is havazni! Káromkodva szidtuk a sarat, amire ráfutottunk. Berci nem a községben lakott bent, hanem egy új negyedben, a vásártéren túl, ahol már a szántók és rétek kezdődtek. Az új negyed magja az egykori Oncsa-telep volt, és az bővült ki idővel. Amennyire a sötétben meg tudtam ítélni, Berciék háza nyolc, hajszálra egyforma ház közül volt az egyik, körülbelül a középtájon. Ez a számítgatás egyáltalán nem volt szándékos akkor bennem. Inkább csak annyi, hogy miután Berci hirtelen fékezett le – nem is jelezve előre, hogy „Na, itt lakunk!” –, akaratlanul is visszaidéztem magamban azt a pár házat, amit éppen elhagytunk; meg azt a másik néhányat, amit a reflektorfényben még látni lehetett. Ugyanis csak egy lámpa égett a telepen, az artézi kútnál.

Berci egy kopár előkerten vezetett keresztül, annak a végében volt a ház. A nyitott veranda tele volt szénnel meg fával. Egy pillanatig elmaradtam kint, és minden indok nélkül a szenet bámultam, ezt a még mattabb feketét a sötétben. Közben fény csapódott rá, s Berci kiszólt a konyhából: „Befűtsek?” Erre én is beléptem. Kopott kis konyha volt, rózsaszínű bútorokkal. A kőpadló ragyogó tiszta; de az asztalon halomban állt a mosatlan edény. Berci az egész halmot följebb tolta a viaszosvásznon, és helyet csinált az asztal végénél. Akkorra már el is felejtődött, hogy befűtsünk. A vekker hangosan ketyegett a polcon, és mind a ketten ásítozni kezdtünk. Kiderült, hogy még annyi mondanivalóm: sincs egymásnak, mint az autóban. De azért változatlan bizalommal voltunk egymás iránt. Csak éppen már enni se volt kedvünk. Berci előhozott egy kék pléhtányért, néhány véres hurkával, paprikás szalonnával. Aztán csak ültünk a hidegben, s a forma kedvéért nyeltünk is pár falatot. Bora semmi nem volt, pálinkája se. Vagy négy pohár vizet megittam, ő még többet is. Egyszer, emlékszem, rám nevetett, és azt mondta, hogy jól kitoltunk az iregiekkel; meg hogy más így falatozni, parasztosan, nagy hűhó nélkül. Aztán fölállt, benyitott egy ajtón, s hallottam, hogy halkan beszél valamit a feleségével. Egy pokróccal tért vissza, nem kettővel.

– Majd holnap csinálunk egy jó pálinkás reggelit mondta. – A szomszédnak van pálinkája, csak már nem akarom fölébreszteni.

S intett, hogy menjek utána. Valami kamrába nyitott be, ami a verandáról nyílt. Mire odaértem, már egy fél sezlon lógott ki az ajtón, ő meg kiszólt a sötétből, hogy fogjam meg a másik végét. Nyilván helyszűke miatt tárolták így, mert amikor fölállítottuk, a szobájukat félig elbarikádozta.

– No, nem eszel még? – kérdezte, miután az egy pokrócot barátian megtoldotta a bőrkabátjával. – Van kolbász is, ha akarsz – s visszaült az asztal mellé.

Én meg teljesen váratlanul azt mondtam neki, hogy nem nősülök meg, elhatároztam. Egyrészt, mert nincs hozzá elég erkölcsi erőm. Másrészt, mert mi történik, ha megnősülök? Az ember akkor is egyedül áll majd az udvaron, végül is.

– Most el vagy kenődve, azért beszélsz így – vigasztalt. – De azért jó, hogy mondod. Ki kell mondani a dolgokat, másképp tropára megy az ember önérzete.

Ezt nem értettem egészen, de azért nagyon jólesett. Emberi hang volt, és nem kért cserébe semmit. Aztán újra ásítozni kezdtünk, ő meg felállt, megszorította a kezemet, hogy aludjunk jól, és bement a feleségéhez.

Úgy estem bele az álomba, mint a kő. Semmi emlékem nem maradt erről az éjszakáról, még egy darabka álom se. Kora hajnalban arra ébredtem, hogy Berci átmászik rajtam. Már derengett kint. Berci hosszú alsónadrágban, mezítláb matatott a konyhaszekrényen, aztán kiment. Ahogy utánanéztem, szemem megakadt a bejárat melletti fogason. Kopott kabátok lógtak rajta és egy dupla csövű puska. Este észre se vettem, hogy ott lóg. Rögtön fölkeltem, hogy megnézzem közelebbről. Elég öreg puska volt, sörétes, viszont neves márka, a tiroli Paterlongo készítette. Akkor még nem gondoltam semmire, csak erős nosztalgiát éreztem, hogy a kezembe vegyem. De nem nyúltam hozzá, helyette kiléptem én is a konyhaajtón. Csudálatos volt. Éjszaka Földváron is leesett a hó, s a szén is behavazódott a verandán. A fehér rétekre is kiláttam, s valahogy semminek nem volt határa a hajnali szürkületben. Mindez úgy hatott rám, mint egy kikerülhetetlen színpad, amire föl kell lépni.

Berci közben megkerülte a házat, s mikor észrevett, rám hunyorított.

– Na, mit szólsz hozzá? Ugye, mondtam?

– Isteni idő – feleltem.

– Nem is indulunk nagyon sürgősen – válaszolta. – Majd bemondok valami zűrt a kocsival, és kényelmesen megreggelizünk. De addig még alszunk egy órát.

Nem mondtam, hogy igen, se azt, hogy nem. De bent a konyhában első dolgom volt leemelni a puskát. Ráfogtam Bercire.

– Van engedélyed hozzá?

– Hát persze. Minden hétvégen kijárok – mondta.

Ezután már könnyen ment a többi. Berci egyből megértette, hogy kedvem támadt egy kicsit körülnézni a mezőkön. Sőt, ha két fegyvere volna, ő is kijönne velem, ugyanis friss havon a legnagyobb élvezet bóklászni. De csak menjek nyugodtan egyedül – mondta –, a határ, ahová kilátunk, mind az ő vadászterületük. És hogy legkésőbb másfél óra múlva forduljak vissza.

Azt mondtam, jó, és zsebre dugtam az öt töltényt, amit adott.

Amikor utoljára visszanéztem a telep felé, a sok egyforma ház közül még biztosan fölismertem a Berciékét. Pontosan nem tudom, miből, talán az irányból meg a távolságból, amit még frissen a tagjaimban éreztem. Aztán egyre inkább megszédített a fehér tágasság. Az első félórában nem is nagyon figyeltem rá, hogy látok-e vadat. Tökéletesen kielégített a környezet meg a két cső gömbölyűsége a markomban. Úgy éreztem, ha ebből a bóklászásból visszatérek, minden másképp lesz azontúl: úgy fog belém ivódni ez a havas rét, mint a kegyelem.

Már jó messze jártam, mikor megláttam az első nyulat. Valami okból nem távolodva, hanem srég felém futott. De elhibáztam. A durranás messze visszhangzott – s azt hiszem, ezzel kezdődött. Nehéz ezt megmagyarázni. Sokat vadásztam valamikor, most mégis szégyen suhant át rajtam. Mint a nikotinszédülés; aki ismeri. Jön, s el is múlik rögtön, de mégis visszamarad az érzés, hogy az emberek észrevették rajtunk. Mintha az egész telep meg község megrezzent volna a durranásra, olyan volt. De aztán nem sokat törődtem vele. Nemsokára újra felugrott egy nyúl, és ez is felém futott oldalazva. Lehet, hogy ugyanaz a nőstény volt, mint az előbbi, mindenesetre ezt nem hibáztam el, azonnal felbukfencezett gyönyörű ívben. Most viszont a visszhang volt kisebb, mint az első lövésnél; de csak később jöttem rá, hogy miért. A tapsinak sárgás volt a hasa alja, mint a kén, valami vegyszer foghatta meg a festékgyár szemétlerakodójánál. Fölemeltem a lábánál fogva, és visszanéztem a telep felé. De már semmit se láttam, olyan köd szállt le közben: az fogta le a durranás visszhangját is. És hamarosan engem is körbekerített. Kényelmetlen, kínos érzés fogott el; mintha a saját jó lelkiismeretembe puskáztam volna bele. Egy darabig még tudtam követni a nyomomat visszafelé, de csakhamar azt se találtam már. Attól kezdve szilárdan kitartottam egy irány mellett, de nyilván rosszul tájoltam, mert még háromnegyed óra múlva sem értem házat. Amikor egy rövidebb szakaszon fölszakadt a köd, távoli szerelőhangárt pillantottam meg, amire egyáltalán nem emlékeztem. Erre azonnal visszafordultam! És már gyűlöltem a nyulat. Nem volt se fegyvertartási engedélyem, se vadászigazolványom; s akkoriban még elég közel voltunk a háborúhoz, hogy szigorúan vegyék az ilyesmit. Talán egy félórát botorkáltam teljesen vaktában, s csak akkor sütött ki a nap. Tíz perc múlva ott álltam a vakító fényben, a síkság közepén, négy kilométerre a teleptől. Közben a községben is megindult az élet, a festékgyárból tompa kongatás hallatszott, gumiköpenyes férfiak vágtak át a réten a gyár felé, a telep meg a szerelőhangár felé. Az egyikük elég közel kanyarodott hozzám. Köszönt ugyan, de az arcából mégse néztem ki semmi jót, nagyon odafarolt a pillantása a fegyveremre. Éreztem, hogy megfordul utánam. Mikor már elég messzire járt, leguggoltam, mintha a dolgomat végezném, gyorsan gödröt vájtam a késemmel, és odafektettem a nyulat. Először szégyelltem földet kaparni rá, aztán mégis betemettem. És halálos biztonsággal tudtam, hogy megint elrontottam egy jó alkalmat, hiába jött segítségemre a hó. Végül elkezdtem rohanni a telep felé, és csak az első házsornál álltam meg. Mind a tizennyolc utcát végignéztem, de sehol se láttam Berci billentős teherautóját. Autónyom viszont annyi volt, hogy azok még jobban összezavartak. Föl-alá csatangoltam, de képtelen voltam rájönni, hogy melyik a Berciék háza. A nevét meg nem tudtam. És már kezdtem feltűnést kelteni, ahogy a puskával föl-alá bolyongok. Nem tehettem mást, muszáj volt megszólítanom valakit. Bekiáltottam egy asszonynak az egyik kertbe, s igyekeztem minden jellemzőt elmondani Berciékről, amit csak tudtam. De az asszony nem ismerte őket, ők is csak nemrég kerültek ide. „És a szomszédjuk?” – kérdeztem. „Azok is” – felelte az asszony. Kiderült, hogy a telep amolyan „átjáró” lakónegyed inkább, az elöljáróság adta ki bérbe a házakat, főképp a vándorló munkáscsaládoknak.

Ekkor már nyolc óra is elmúlt, és biztosra vehettem, hogy Berci nem várt meg, kár is nyomoznom az autó után. Így hát nem sok lehetőségem maradt. Egy ideig még ott ténferegtem az utcákon, s mikor egy egyenruhás férfit láttam feltűnni, gyorsan leódalogtam a rét felé, úgy tartva a puskát, hogy a testem eltakarja. S az első árokba belefektettem, sárt meg követ tapostam rá. Iszonyú érzés volt ez nekem, aki úgy szerettem mindig vadászni. De ugyanakkor megkönnyebbülés is. Csak éppen nem tartott soká.

Mikor fölegyenesedtem, egy tréningruhás, fiatal nőt vettem észre az úton, mintegy harminc méterre tőlem. Érdeklődve nézte, hogy mit csinálok. Hosszú, fekete haja volt, de számomra az volt a legfeltűnőbb rajta, hogy egyáltalán nem hasonlított Bödére. Lassan elindultam feléje, ő meg belépett a kertkapun, ami előtt éppen megállt. Kis gondolkodás után én is benyitottam. Hajszálra olyan ház volt, mint a Berciéké, a verandán nagy kupac fa meg szén. Ez teljesen megzavart. Kopogtatás nélkül nyomtam le a kilincset. A nő ott állt a befűtött konyhában, és éppen lepakolt. Sokkal szebb volt, mint gondoltam, a körméről már kezdett pattogzani a festék. S a rózsaszín bútorok helyett itt minden kék volt.

– Ez a Berci barátom háza? – kérdeztem.

– Kicsodáé? – lepődött meg; de azért láttam a szemén, hogy nem barátságtalanul mustrál.

– A Berci barátomé. Sofőr. Ugyanilyen háza van neki is.

A nő elnevette magát.

– Jópofa maga. Ilyen alapon minden házba benyithat itt.

– De még szerencse, hogy ide nyitottam be. Maga biztos nem jelent föl – mondtam.

A nő újra nevetett.

– Csak nem gyilkolt meg valakit?

– De igen. Egy nyulat.

– Azt ásta el itt az ároknál?

Erre egyszerre elmúlt a szorítás a mellemről: ezek szerint nem látta jól, hogy mit csinálok. S ez visszaadta a bátorságomat. Mit részletezzem – udvarolni kezdtem neki, és ottmaradtam. A férje egy másik megyében dolgozott, és csak hétvégenként utazott haza. Négy napig laktam nála, és négy napig nem mozdultam ki a házból, hogy a szomszédok ne fogjanak gyanút. Csak hevertem, és bámultam ki a havas rétre meg szántókra; és vártam őt. Egyáltalán nem hasonlított Bödére. És egyáltalán nem akart tőlem semmit. Sőt, búcsúzóul egy címet is adott, ahonnét be is protezsáltak aztán a következő kampánymunkára, a cukorrépásokhoz.

 

Bolond utazás

Végleges vázlat Gogol emlékének

 

A múlt század végén figyelemre méltó munka jelent meg Pécsett Ott Károly mérnök és géptervező tollából. A szerzőt a „személyszállítást elősegítő humánus eszközök” tervezésének a kérdése érdekelte, mindenekelőtt a „vaspályán gördülő második otthonunk” ideális megalkotása. A mű helyenként filozofikus érzékenységgel taglalja a témát, s vallásos és politikai meggyőződését sem hallgatja el. „A technikus képzelőerő – írja – nem feledkezhetik meg a testvéri honpolgárok millióiról, kiknek érdekében és méltó boldogulásuk hasznára a számok és törvények önmagukban lélektelen determinizmusából varázsolnak elő olyan szerkezeteket és építményeket, melyek tükrözni képesek a szív, a szem és test Istennek tetsző óhaját.” Könyvéhez Padányi Bíró Mártontól, a termékeny barokk írótól, későbbi veszprémi püspöktől vesz mottót, aki a Habsburg-dinasztiának fenntartás nélküli csodálója volt, s az 1741, évi országgyűlésen talán a legjellegzetesebben fejtette ki a korabeli elgondolást az államról.

(Hetvenhét esztendőnek kell majd még eltelnie, hogy a csecsemő megszülessen, ki az állam elhalását jósolni jött; jóllehet a legkülönfélébb barokk kísérletekkel továbbra sem látszott felhagyni a történelem, végezetül sem.)

Az említett elgondolás szerint az állam olyan épület, melynek tetejét mintegy leemelték, s a vallásos állampolgár felnézvén rá, éppúgy a nyílt eget látja a benne trónoló Üdvözítővel és a neki hódoló égi seregekkel, mint a templomok mennyezetfestményén. „Én tudatlan, együgyű építőmester – olvassuk a választott mottóban – négykontignációs házat építettem, mely háznak első szegletköve, erős és mozdíthatatlan fundamentuma Felségednek szentsége, eleven kövei pedig az egész magyar nemzetnek egyenlő hívséggel és buzgósággal Felséged szeretetire gerjedező szíve. Az első és alsó, következendőképpen a szegletkőhöz és fundamentumhoz legközelebb fekvő kontignáció ezen nemzetnek Felségedhez való hívséges állhatatossága. Ez után onnan feljebb emeltetett második kontignáció Felséged királyi kegyelméből megerősített magyar nemzetnek régi őseitől örökösült nemesi szabadsága és ennek isteni gondviselést hirdető liliomos oszlopa és támasza: Felséged királyi férje. Innen és még feljebb emeltetett harmadik kontignáció a királyi székben ülés avagy a királyi hatalomban, országlásban és dicsőségben való nyugodalom és csendes békesség. Innét pedig már csak a padlásnak tetejére, az egek fölibe vezető nyolc grádicsok adatnak nekünk, s ezeken, mint Jákob lajtorjáján vezet az út a Békesség királya elébe.”

Ott Károly a Magyar Déli Vasút Társaságnál működött szakmai tanácsadóként, s bizonyos iratokból arra lehet következtetni, hogy akkori kocsigyártásunkban nemcsak szerepe volt, de a tervezési munkákban is részt vett – vagy legalábbis könyve szellemével hatott néhány kocsitípus kialakítására. E típusok tartósságáról később magunk is meggyőződhettünk, nem messze Kanizsától, 1946 nyarán. Egy szakaszvezető bajtársunk szülőfaluját akartuk felkeresni Somogyban (ahogy az odavalósiak mondják, Somogyországban) – s véletlenül olyan kocsira szállhattunk fel a szulimáni járáshoz tartozó T.-ben, amely több mint nyolcvanéves volt, két háborút túlélt, s könnyen meglehet, hogy éppen Ott Károly tervezte. A kocsi akkor készülhetett, mikor a síneket lerakták Somogyban. A kanizsai főműhely a felszabadulás után önkéntes munkafelajánlással újította fel május elsejére, miután a mérnöki részleg úgy döntött, hogy valamelyik mellékvonalon biztonságosan járatható, míg a kocsipark veszteségeit nem pótolják. Emlékezetes látványt nyújtott az eldugott megállóhelyen. Az ország jóformán ki se mosakodott még a pusztulásból és vérből, mikor ez a „vaspályán gördülő második otthon” Somogyban megjelent. A Habsburg Birodalom széthullása után Magyarország baromfiudvarrá zsugorodott, tenger helyett itatóvályúval az udvarán. A széthullásért cserébe viszont független lett, rendelkezhetett önálló vágóhíddal, külügyminisztériummal, sóhivatallal, kedve szerint felejthetett és emlékezhetett, s dönthetett szabadon, hogy milyen relikviákat őriz meg a százados függőség idejéből. Ott Károlynak nem volt szerencséje: művét már az első világháború után kivonták a forgalomból. Többször szóba került, hogy valamelyik illetékes múzeum vegye a gondjába, de ez mindig terv maradt. Hosszú ideig a főműhely udvarán vesztegelt, egy félreeső vágányon, s csak annyi kivételezésre méltatták, hogy mikor a vágányt megszüntették, nem szedték fel azt a síndarabot, ahol állt. Így maradt ott egy alig húszméteres vaspályán, tengelyig benőtte a gaz, a talpfákból nem látszott semmi, s késő őszig úgy festett, mintha önként vonná ki magát a sínekkel szabdalt udvar mozgalmasságából – mint a sértettség ipartörténeti emlékműve. Az ősz aztán a zöld szigettel is végzett, a magasra nőtt burjánt lecsapta, láthatóvá tette az elrozsdásodott síneket, küllőket. Később újra átvontatták az udvar sínhálózatára, és szerszámoskocsinak használták, sziesztáztak benne, lányokat fogadtak a fülkéiben, akik előzőleg (egy ugyancsak történelmi időket átélt sezlonon) az irodában szerezték meg a jogot, hogy a hadiüzemnek nyilvánított üzem területére belépjenek, s a maguk módján tiltakozzanak a háború erkölcsei ellen.

Végül 1945 januárjában Knobsdorff Antal nyilas körletvezető lett öngyilkos ebben a kocsiban, miután nem sikerült időben elmenekülnie. Az epizód szervesen kapcsolódik az Ott-féle konstrukcióhoz, így a jelentéktelen körülmények ismertetéséből sem szakítható ki önkényesen. Akkoriban mindennapos volt a razzia. Mindenütt kisebb vagy nagyobb háborús bűnösöket kerestek, s igazában akkor lehetett először lemérni, milyen nagy segítséget jelent a politikai öntudat fejlesztése szempontjából, ha egy „Nyomozzon velünk!” mozgalom a szélesebb tömegeket is bevonja a szervek munkájába. Segít tovább mélyíteni a följelentések morálját, ami egyébként is megfelelt az ország hagyományos jogérzékének: inkább bűnhődjön egy-egy ártatlan (Isten majd helyesbít), mintsem hogy egyetlen igazi bűnös kicsússzon a hálóból (Istenre se lehet mindent áthárítani). Knobsdorffnak sikerült úgy végezni magával, hogy nem a félelem, hanem a saját személyes megalázottsága késztette cselekvésre. A nyilas hatalomátvétel óta Kanizsa kertes negyedében laktak, egy luxus ikervillában. Szomszédjuk időközben elmenekült (közismert közjegyző, aki álnéven elsőnek fordította le a Mein Kampf-ot), s a lakását tárva-nyitva hagyta. A terített asztalon ott penészedett az omlett, a poharakban ecetesedett a bor. A város eleste után Knobsdorffék az ismerőseiknél bujkáltak. Mikor megtudták, hogy a megrongálódott villába senki nem költözött be, egy éjszaka visszalopakodtak néhány értéktárgyért. Alig kezdtek hozzá a pakoláshoz, váratlanul egy dzsip reflektorozott be az utcájukba. Knobsdorff azonnal kiugrott a kertbe, és a kidőlt villanyoszlop üres transzformátoros doboza felé rohant. Az asszony nem követte. Helyette az alvajárók biztonságával átment a közjegyző lakásába, ledobta magáról a ruhát, és befeküdt az egyik vetetlenül hagyott, állott-hideg ágyba. Azokban a napokban egy éjszakára is igénybe vettek emberek elhagyott lakásokat; ő pedig igazolni tudta hamis papírokkal, hogy nem Knobsdorffné, hanem Bárány Emma székesfehérvári menekült. És ez mindenképp jobb megoldásnak látszott, mint a kétes kimenetelű nyugatra szökés. Férje hiába szisszentgetett neki, nem kapott választ. S mint valami kakasülőről (ahol ketten is elfértek volna), egyedül kellett végignéznie a dobozból, ami történt. A dzsipből három bőrkabátos férfi szállt ki, erős fényű zseblámpákkal először az ő lakásukat kutatták át, utána a közjegyző lakrészébe nyitottak be előreszegezett pisztollyal. Mikor kivágódott az ajtó, Knobsdorffné eltökélt sutasággal húzta melle elé a paplan csücskét, majd hasonló sutasággal kibontotta a haját. Percekig ebben a pózban folyt a faggatás, s még az igazolványát is így szedte elő a földön heverő retikülből. Mikor átmentek a szomszédos szobákba, a lámpát úgy hagyták az asztalon, hogy az ágyat világítsa meg. Knobsdorff higgadt kétségbeeséssel meredt a látványra. Felesége kis idő múlva fölkelt, leengedte magáról a kombinét, visszahúzta, kapkodva ismét leengedte, visszabújt az ágyba, aztán néhány perc múlva megint kiugrott, a bugyit is legyűrte, és így takarózott be nyakig. A jelenet úgy hatott, mint egy rossz némafilm, burzsoá detektívtörténet. Mielőtt távoztak volna a bőrkabátosok, egyikük közelebb lépett az ágyhoz, és mondott valamit: Knobsdorff elakadt lélegzettel látta, hogy felesége derékig meztelenül válaszol, s a nyakában lógó bizsukeresztet húzkodja. A vége az lett, hogy a két bőrkabátos távozott. És a lámpa is újra visszakerült az asztalra. Hamarosan olyan szeretkezés tanúja lehetett, amelyben nyoma sem volt enyhítő körülménynek. Még az undorító nyögéseket is hallani vélte. De igazában akkor homályosult el a szeme, mikor a felesége ugyanúgy kezdte ütögetni sarkával a férfi bőrkabátos hátát, egyre gyorsabban és vadabbul, mintha kizárólag erre a boldogságra várt volna. Knobsdorff megértette, hogy az ő további útjuk nem a közös szökés, neki pedig addig kell cselekednie, amíg meg nem virrad. Valamikor a főműhelyben kezdte vasesztergályosként a pályáját, és most is ott kötött ki. A szétbombázott udvaron csodával határos módon maradt épségben a millenniumi kocsi. Erre kapaszkodott föl, s a két ablak között elhelyezett vészfék fogantyújára akasztotta föl magát, az övével. És ez nemcsak azért sikerülhetett, mert feltűnően kis termetű volt, hanem a kocsi sajátos konstrukciója miatt is, a belső tér pöckeinek, gombjainak, fogantyúinak esztétikusan rendhagyó elhelyezése révén. Így történhetett meg, hogy ami a jövőt álmodó Ott számára a szépség és célszerűség ínyenc ötvözetét jelentette, végül azt is lehetővé tette, hogy egy vészfékről lelógó test ne érjen le a padlóra.

Mi, akik a késő délutáni hőségben érkeztünk az állomásra, és megpillantottuk a piros csíkokkal díszített, barnára lakkozott kocsit, csak azt érzékeltük, hogy kivételes és ünnepi látványban van részünk. Bár ez is akkor lett jobban nyilvánvaló, mikor a kanizsai befutott, és a kiégett váróteremből, gránáttölcséres peronról magába nyelte a menekülttáborra emlékeztető tömeget. Ekkor jutottunk csak hozzá, hogy az újjávarázsolt alkotmányt kívülről-belülről alaposabban megcsodáljuk. Ilyenkor főképp a környékről besereglő batyuzók, kofák lepték el az állomást. Indultak Kanizsára, hogy még éjszaka hozzákezdjenek a csereberéhez, s még éjszaka eladják a gazdátlan kúriák és kastélyok maradék értéktárgyait, az elfalazott pincékből, padlásokról lopott ezüstöt, porcelánokat, szemétdombok aljáról előkurkászott óntányérokat vagy az artistakülsejű pesti felvásárlók az ömlesztve áruba bocsátott papírkötegeket, melyeknek java része családi levéltárakból, könyvesszekrényekből került az udvarokra, és tűzgyújtásnál, vécézésnél – ahogy a front hullámzott – a békekötésig semleges pártatlansággal tudta biztosítani az érkező és távozó katonák szükségletét. S még maradt is belőle annyi, hogy az infláció alatt a tojásnál jobban fizetett.

A közvetlen háború utáni idők mindig megejtő módon bizonyítják, hogy milyen erős szálak fűznek az ártatlansághoz, milyen hamar tudunk felejteni és elképesztően nem felejteni. Ebből is látszik, mennyire áttekinthetetlenül családias idők ezek. Itt T.-ben például – a szerencse különös jóvoltából – még alkalmi mutatványban is része volt azoknak, akik nem a kanizsaira, hanem a gamási személyre várakoztak. Olyan mutatványra, mely akaratlanul is azt példázta, hogy egy maga nehézkedésébe és múltjába belesüppedt test végül is mire képes, ha a körülmények úgy hozzák. Talán mi magunk se tudtuk felfogni először a közeledő élmény igazi horderejét, csak akkor, mikor érezni kezdtük, hogy titkos zsilipeket szabadít fel bennünk. Cseprikálovics Borbáláról van szó, arról a se falusias, se városias külsejű, terebélyes nőről, aki az indulás előtti utolsó percekben caplatott be az állomásra, és a három kocsiból álló gamási szerelvényt többször is körbejárta. Két karjáról cekkerek, szatyrok lógtak le, abból a fajtából, melyeket valamikor üzletben vásároltak, de ahogy múlt az idő, s a háború keményedett, egyre jobban szaporodtak rajtuk a házilag eszközölt javítások nyomai, a különböző színű foltok posztóból és bőrből, helyenként megtévesztésig úgy, mintha az eredeti anyaghoz is hozzájutott volna a gazdájuk. Az egyik bőrcekker fogóját a régi háztartásokból sosem hiányzó szilvafőző kondér fogójából alakították ki csekély módosítással. Azonnal érezni lehetett, hogy az ilyen újítások az ő esetében nem csupán véletlenek. Olyan cinkossággal szövődtek bele külső megjelenésébe, hogy még természetesebbé tették a hatalmas arányokat, a templomboltozatos kebleket, a katonai övvel megosztott, duplán domborodó hasat vagy a vízszintes párkányként kidudorodó és hullámzó ülepet, amelyre feszesen simult rá a síkos fényű, zöld műselyem szoknya. S valahogy neki is a millenniumi kocsin akadt meg a szeme, nem a mögéje kapcsolt üres harmadosztályún, ahol kényelmesen lefeküdhetett volna. Pedig biztosan felmérte, hogy a bécsi ízlést tükröző konstrukció lépcsőmegoldása és ajtómérete nem pontosan az, amire egy háborúból kivánszorgott ország olyan utasának van szüksége, amilyen ő. Mégse döntött másképp. A kisegítőnek szánt harmadik kocsit csupán borús tárgyilagossággal szemlélte. Közönséges marhavagon volt, fapadokkal, vaskályhával, számítva a téli fagyokra, ítéletidőre – ami távoli jövő volt még; csak éppen közeledett. Szellőzőablakán ott rozsdásodott a domborúra kinyomott szögesdrót háló, egykori kezekre emlékeztetve, melyek ezzel a naiv ügyeskedéssel próbáltak nagyobb kilátást, több levegőt biztosítani maguknak. Nem csoda, ha az asszonyság is a mi vagonunk mellett kötött ki. Már csak azért sem, mert pontosan ő volt hivatva körénk hozni a kendőzetlen nyíltságot, amire valamennyiünknek szüksége volt.

Megérkezésére azonban még jó másfél órát kellett várni.

Egyelőre épp csak elpöfögött a kanizsai, s mi, akiket az áradat úgy hagyott vissza, mint dagály a csigáit, kagylóit, bőséges idővel rendelkeztünk, hogy a várakozás unalmát képzelgésekkel, figyelgetésekkel töltsük ki, s felkészüljünk egy egészen másfajta eseményre, ami majd végleg megváltoztatja sorsunkat. A puszta tényt, hogy tizenketten maradtunk, pontos véletlennek is érezhettük volna, ha több bennünk a bátorság és kevesebb a nyomorúságos örökség. Ha például egy vadidegen akkor téved közénk, joggal hiheti, hogy a gyér utasforgalomban a háborús vérveszteségnek is része lehet. Az igazság más. Somogy belső vidéke, a dombok és völgyek kietlenül bensőséges harapófogója, ahol a lápos rétek és erdők labirintusában a tatárok ugyanúgy tüzet raktak éjszaka, mint a janicsárok, az észak-olaszországi zsoldosok, az osztrák csendőrök, a német és a szovjet csapatok katonái – a táj, ahová a vicinálisunk indulni készült, mindig is isten háta mögöttinek számított. A marhák itt születtek két fejjel, gyilkolni kizárólag késsel gyilkoltak, s a lápos réteken nőtt egy fekete fű, mely többnapos nemi gerjedelmet okozott. Ezen az aszályos nyáron semmi nem tudott versenyezni a batyuzással és feketézéssel. Ahogy az oszladozó füst üres fénylukakra esett szét, a legkisebb apróság is feltűnőbbé vált, még egy karistoló hang vagy mozdulat is. Nem beszélve a szedett-vedett öltözetek furcsaságairól, a csíkos vánkoshuzatból varrt ingről, a vöröskeresztes gyűjtőperselyből fabrikált csajkáról, a rengeteg szétszórt töltényhüvelyről, széttaposott gyümölcsről, ürülékről, laposra aszott kutyatetemről, eldobált újságokról. A mozdonyitatónál nagy halom címeres kék mozaik hevert, valamelyik kastélyból zsákmányolták, és itt végezte összetörve. Végül minden jelenvalóra rátelepült a csend, a bűz és a bombasérült fákon gubbasztó varjak mozdulatlansága. Mindez úgy hatott, mint egy tűző napon veszteglő vázlat vagy történet, melyet nagy gondossággal hagytak félbe. Mi, a maradék utasok, hasonló hevenyészettséggel bukkantunk elő a füstből hol itt, hol ott, hová éppen sodort bennünket a dagály. Egyelőre (és még elég sokáig) tartózkodó pillantással méregettük egymást, s nem tartottuk szükségesnek, hogy az ilyenkor szokásos nyughatatlansággal pár méterrel errébb vagy arrébb vigyük a cókmókjainkat. Vagy ami gyakoribb, homályos illúzióktól hajtva közelebb húzódjunk egymáshoz. A fölszállást se sürgettük, mindenki maradt a helyén. Egy szétgörbült pad vasvázán idősebb vak férfi ült, és olyan tükrözést produkált a két üvegszemével, hogy a legdrágább velencei tükröt is túlszárnyalta. Később, mikor kevéssé figyeltünk oda, gyakorlott mozdulattal kipöccintette a két üvegszemét, vattával megtörölte őket, s noha teljesen egyformának látszottak, mégis határozottan az egyiket helyezte az egyik szemgödrébe és a másikat a másikba. Egy fiatal anya (valami okból leányanyának néztük, és Orsolya névvel ajándékoztuk meg) a szétomlott peronbüfé előtt pelenkázott. Érződött, hogy egyéni szertartást végez. Fél kezével a csecsemőjét tartotta, a másikkal leemelte nyakáról a szalaggal odaakasztott hajkefét, és tiszta négyszöget sepert a betonon. A külső vágányon közben szovjet szerelvény dübörgött el felcsapott csövű páncéltörőkkel. A katonák csizmájukat csapkodva integettek Orsolyának. De semmi hatást nem értek el. Orsolya újságpapírt, lepedőcsonkot terített a felsepert négyszögre, ahol most a csecsemő csaphatta égnek a kimarjult lábát, és kékülő arccal ordított, míg a szükséges rongyokat az anyja alája nem dugta. Aztán a dübörgés is beleveszett egy miniatűr haza végtelen síkságainak egyikébe. Újra csend volt, vibrált a levegő. Egy tizenötéves-forma kamasz a mozdonyitatónál guggolt (vállán a persely-csajkával), és elmerülten rakosgatott a szénporos salakon. A csempetörmelékből próbált összehozni valamilyen női alakot, s hol kisebbre, hol nagyobbra vette a domborulatokat. Végül a nagyobb mellett döntött. Mikor minden a helyén volt, pipacsfejet nyomott a combok közé, aztán gyorsan félresöpörte a művét, és körülnézett. A forgalmi iroda előtt két feszes feketébe öltözött gyászoló nagyszülő vette közre az unokáját, s nem vették le szemüket az Ott-féle alkotmányról. Ami nem fekete volt rajtuk (a gyöngyház gombos paraszting, az asszony réklijén a lemezes ráncokba szedett vert csipke rüss), kopogós fehéren világított, s szinte pattogzott a keményítőtől. Kisunokájukon a fekete zakó és a félrevasalt élű hosszúnadrág illedelmes farsangra emlékeztetett, noha a gyerek igyekezett megilletődöttségét kiültetni az arcára. A peronon tátongó bombatölcsér mellett a gamási erdőgazdaság selejtvadkilövője ácsorgott, s puskájával a léckorláton fönnakadt újságlapokat piszkálta a gödörbe. (A katonai parancsnokság papírja szerint havi nyolc töltényre volt jogosult, hogy „a háborús sérült nemesvadak” az állományból mielőbb kivonassanak.) Egy angol blúzos vénkisasszony – a pécsi szociális gondozó önkéntes tapasztalatgyűjtője – a latrina földhányása mögött tartotta szemmel a földön bóklászó varjakat, s igyekezett egyre közelebb férkőzni hozzájuk. A persely-csajkás kamasz később abbahagyta a csemperakosgatást, és átment a rakodóbarakkhoz, ahol a betonrámpa szélén járkált le-föl, mintha véget nem érő vizelésre készülne, s csak a megfelelő pillanat hiányozna hozzá. Ormótlan gyalogsági bakancsának csoszogása volt az egyetlen ütemjelzés, ami a fülledt hőségben az időre emlékeztetett.

Mindehhez azt kell hozzávenni, hogy az ilyen kis vidéki állomásokon mindig van egy zug, ahol elbizonytalanodás foghatja el az embert. Többnyire a külső vágányok környéke ez. Néhány lépés, s az utas már zavartalanul bámulhat ki egy tájba, ahol a földek kezdődnek, pontosabban, ahol minden kezdet nélkül is folytatódnak, földek és megint földek, függetlenül attól, van-e beléjük vetve valami, van-e ösvény rajtuk. Táj, amelyből az állomás megpróbálja eltéríteni magát. Ez furcsa érzés. Lelepleződik valami, ami sosem volt eltitkolva. Az utas el is bambulhat, mintha az állomás fontoskodásából egy sokkal fontosabb ürességbe kóstolna bele. Csakhogy üresség-e ez? Vagy éppen a fordítottja? Ilyenkor támad gyanú, hogy talán mégsem lehet ártatlanul utazni. Az ilyen töprenkedés persze már a háborúhoz is hozzátartozhatna, a félelem és gyűlölet eredetéhez, a szeretet, a segítés és boldogítás nagyszabású hazugságaihoz. Mert végre is arról van szó, milyen ügyben utazunk át meg át a földeken. S hogy minek is nevezzük ezt az utazást. Itt, T.-ben olyasmi is hozzátartozott az állomáshoz, amiről nehéz véleményt alkotni, legfeljebb úgy, hogy íme, ez is a térmészet egyik elgondolása. Ahol a legszélső vágány töltéséhez már közvetlenül csatlakozott az előírásos biztonsági földcsík (benőve csalánnal és óriáslapuval) – a töltés lejtője engedelmesen simult bele a szántók és rétek vízszintesébe. Ahogy ez mindig is lenni szokott. Csakhogy itt a biztonsági sáv mellett (pontosan ott, ahol az utazóknak fenntartott vaspálya világa megszűnik) – rendkívül erős sodrású víz folyt; három-négy méter széles rohanó víztükör csillogott. És semmi töltése, semmi martja nem volt ennek a medernek. Teljesen egy szintben áramlott a víz a mozdulatlan réttel, egy szintben a füvek talpával, s láthatólag se kicsapni, se visszahúzódni nem akart, csak belesimulni és ott lenni, ahol van, ahol otthon van, fémesen és egyszerűen és megfejthetetlenül, mint egy mezsgye, mint egy fegyvertelen határvonal. Valószínűleg ettől volt olyan erős és lélegzetelállító ez a kép. Meg attól az érdes-lágy surrogástól (mintha csak magának dudorászna), ahogy szünet nélkül iramlott és maradt.

Hozzávetőleg így festett a parasztporták szérűskertjénél nem nagyobb állomásterület, ahol várakoztunk. S tulajdonképpen örülhettünk is, hogy nem többen verődtünk össze erre az utazásra. Ha nem így történik, aligha alakulhatott volna ki a lenyűgöző légkör, amire ma is szívesen emlékeznénk vissza – ha módunk volna rá. De az indulásnál ezt még nem sejtettük. A lenyűgöző hangulat akkor kezdődött, amikor Cseprikálovics Borbála is feltűnt a láthatáron. Mi ekkor már fönt ültünk a millenniumi kocsin. Igaz, még mindig tartózkodóan méregettük egymást – bár azért új szín is vegyült a feszélyezettségünkbe. Amíg a peronon csellengtünk, nemegyszer magától értetődő természetességgel tudtunk már egymás arcába bámulni, sőt a második pelenkázást kimondottan úgy néztük végig, mintha összeszokott baráti társaság, temetésre vagy lakodalomra összegyűlt família volnánk. Most viszont megszaporodtak a figyelemelterelő köhintések, ruhaigazgatások, orrfújások, a csomagok és a bugyrok számbavétele, a pénztárca ellenőrzése, hogy megvan-e a jegy, aztán a különböző cetlik áttanulmányozása, mintha először látnánk őket, és még soha nem adtuk volna össze azt a nyolc-tíz tételt, melynek a végösszegét – most, hogy végre a helyünkön ülünk – szükségesnek látszik még egyszer bekarikázni, mielőtt visszacsúsztatnánk a tárcánkba. Mert csak ezután kezdődhet el a játék, melynek mindenki szívesen áldozatul esik, aki mögött válogatott szenvedések pokla áll, és még fogalma sincs, mi áll előtte. Agyafúrt találgatósdi ez, hogy ki kicsoda, mit gondolna, ha gumibottal vagy sós vizes kúrával szorítanák beszédre, mit hallgatna el, miről kezdene fecsegni, hogyan leplezné le magát. Ez a játék a legjobb esetben is az ördög találmánya. Ilyenkor derül ki, milyen mocskos a képzeletünk, mennyire ki vagyunk szolgáltatva az emlékeinknek, a sérelmeknek és csődöknek. A vetkőztetés, amit ilyenkor művelünk, minden képzeletet felülmúl, csak a sajátunkét nem. Nagyjából mindegyik kupéban ugyanaz volt a helyzet (bár az, hogy mindegyikről egyformán jegyezzük fel a jelentéktelen körülmények részleteit, úgyszólván lehetetlen, s muszáj annyival megelégednünk, amennyi adatik). Valami okból a menetirány szerinti első kupéban verődünk össze a leghamarább. Tapogatózva ide botorkált be az üvegszemű férfi, őt követte Orsolya, a csajkás kamasz és végül mi. A középső fülkét a gyászba borult család és az angol blúzos vénkisasszony foglalta el később. A gamási selejtvadkilövő hosszas latolgatás után szintén ide akasztotta be puskáját, de nem ült le, hanem a folyosón sodorta egyik cigarettát a másik után. Akiket viszont senki nem látott fölszállni, a hátsó fülke két utasa volt. Már ott találtuk őket, s arra sem emlékeztünk, hogy a tolongásban fölvillant volna az arcuk. Ami persze semmit nem jelent. Lehet, hogy csak előre biztosították maguknak a különfülkét, s eddig ott aludtak, vagy valami mást csináltak. Bár azt, hogy különösebben összebarátkoztak volna, nem árulta el a viselkedésük. A vásári bohózatok szereplőpárjára hasonlítottak, a Magasra és a Kicsire. Kicsi cigányosan sötét bőrű, égő szemű emberke volt, inas és befejezetlen, mint azok a drótvázas szobrok, melyekre még nem hordták föl a szükséges anyagmennyiséget. Hazugság nélkül lehetett feltételezni róla, hogy Jehovás vándorszónok. A kupé bejárati sarkában bóbiskolt Magas, kirívóan elkülönítve magát az útitársától és meszelőhosszú lábát kicsúsztatva a folyosóra. Sötétbarna öltönye tele volt az évekig szekrénybe préselt ruhák ráncnyomaival, s valamilyen frissen megszerzett hivatalosság benyomását kelthette. Valaki, akiről elképzelhető, hogy szolgálati ügyben utazik, de azért jobb, ha ez homályban marad. Egyedül neki volt olyan tömött aktatáskája, amelyben valóban iratok lehettek, talán még hivatalos titkok is.

És mindeközben – amíg ültünk, és sétálgatva ismerkedtünk az Ott-féle konstrukcióval – végezetül is kizárólag Cseprikálovics Borbálára vártunk. Csak nem tudtunk róla.

Tulajdonképpen nem könnyű leírni egy ilyen szakmai lelkesedéssel újjávarázsolt alkotmányt. A mindössze három fülke nemcsak indokolatlanul díszes volt, hanem meghökkentően magas is, mint egy kápolnabeugró. Az ablak mellett ülve mégis arra csábult az ember, hogy hagyja magát megtéveszteni, s egy századelőt utánzó kávéházra gondoljon, ahol nem hiányoznak a körbefutó tükörtáblák, a kampók és fogantyúk fémkanyarintásai, a vécé halványkékbe játszó porcelán papírtartója, a folyosón diszkréten elhelyezett köpőcsésze. A kocsi másik végében ugyanilyen diszkréten simult bele az ajtószárny és ablak közti sarokba egy sajátos formájú tartály vagy tok, nem szabályos henger, fölfelé kicsit szélesedő, a tetején billentős kupakkal, mely ha nincs rajta, esernyőtartónak lehetett volna nézni, pedig szeméttároló volt, virágmintás öntöttvasból. Volt külön mosdó is, kiegészítve egy bidéhez hasonló rózsaszínű kagylóval. A kagyló aljára komor gót betűkkel volt odapingálva a francia Lajosok könnyed huncutsága: Ich seh’ dich. (Meglehet, hogy az Ott-féle tervből ez hiányzott.) A vécéről egyelőre semmit nem tudtunk még, oda csak jóval az indulás után nyitottunk be, és egy kopasztott gácsért találtunk a mennyezeti lámpára akasztva. Az idő legfeltűnőbben az üléseket borító plüsst kezdte ki, már ahol maradt belőle valami. Vagy már ez a maradék sem az eredeti volt, hanem egy régi-későbbi felújítás maradványa, melyet a mostani felújítás során (háborús plüsshiány?) tapintatból meghagytak. Egyedül a rugózatra fért volna rá a kötözés. De ez elmaradt, a bársonytoldás is jól fedett mindent, és a célnak megfelelt. A fenekünk jelezte ugyan, hol szúr, a kidomborodó rugókat azonban úgy lehetett csusszantani a farcsont mozgatásával, hogy senki útitárs nem vette észre az intim műveletet. És egyáltalán nem látszott, hogy bárki is becsapottnak érezné magát. Mindenki örült, hogy újra járnak a vonatok. A kocsi végre is első osztályú elgondolás volt, tele leleménnyel, melyeket nem lehetett nem értékelni. S ez mindenért kárpótolt. Más vagonokban például megszalonnásodott a levegő ilyen kánikulában, itt egyáltalán nem vagy legalábbis másképp, valószínűleg a rafinált térkihasználás miatt, ami elhitette, hogy elégséges tér áll az utas rendelkezésére. A fülkék ugyanakkor hangfogó faburkolattal voltak ellátva, a széleken rézlemez takarással. Az ablakokra májusi-piros klöplifüggönyök kerültek a felújítás során. A mennyezetet díszítő cirádás fémpántokat már eredetileg úgy helyezték el, mintha sugárkéve formán a lámpa bocsátaná ki őket, illetve a burát rögzítő bronzpersely ovális mélyedése, ahonnét valamikor a császár és király mozaikberakásos arcképe nézett le az utasokra. Ez valószínűleg nem élte túl a viszontagságokat, helyére most egy sokkal személytelenebbül ünnepélyes vörös csillag került, ezüstös keretben. Ha mindehhez hozzávesszük az alváz és a kerekek tekintélyes magasságát, a majdnem csúcsíves tetőszerkezetet, melyet azért gömbölyítettek le, hogy tetszetősebben szegecselhessék rá a forgó lapátokkal ellátott szellőzőkéményeket: fogalmat alkothatunk egy letűnt kor nem mindennapos erőfeszítéséről. Igaz ugyan, hogy a lámpaburát mi csak az ülésre felállva tudtuk kiakasztani, és a magasra tervezett lépcsőkön is úgy kellett fölmenni, hogy közben a felhúzódott térd odaszorult az áll alá, és a nadrág is kínosan berántódott a farvágásba – mégsem valószínű, hogy ez mindig így volt. Egykorú rajzok és fotók nyomán tudjuk, hogy ezek a magas lépcsőjű konstrukciók mindenekelőtt bizonyos rítust és tekintélyt tartottak szem előtt, nem a szeleverdi használat szempontjait, hanem – mint a mi kocsink esetében is – a felszállás előkészületének és végrehajtásának a méltóságát. És ennek megvoltak a feltételei. Gondoljunk csak egy ugyanebből a korból való pipagyújtó és -tisztító készletre. Vagy lépjünk be egy korabeli szivattyútelep gépházába. Meg fogunk esküdni rá, hogy soha ilyen óriási lendkerekeket nem láttunk, ilyen hűvös és mégis barátságos acélcsuklókat, tolattyúkat, körbepörgő szelepzárókat, nyugodt buggyanással hullámzó olajfogó tányérokat és hatalmas öntöttvas köpenyt, melybe éppen beleillik a lendkerék, és majdnem el is takarja a felét, mint egy öl, hogy ami olaj felfröcskölődik, ennek a falára csapódjon, mintha a kerék minden fordulattal meghágná és megtermékenyítené a gépkolosszust – nos, a lépcsőknek az ilyen gépházakban is kivételes a szerepük. A kevésbé fontos helyeket létrán lehet megközelíteni (mint a mi vagonunk fékezőfülkéjét), másutt viszont már lépcsőt találunk, melyeken nem lehet szeleverdin rohangálni. És nagyon is megfontoltan tervezték őket magasra. A megoldást azok a gumikerekes pótlépcsők jelentették, melyeket ha odatoltak a géptest lépcsői alá, a főgépésznek semmilyen végleges mozdulatra nem volt szüksége, hogy megközelítse a legfontosabb centrumokat (mint mi a minden igényt kielégítő kupénkat): a pótlépcső pontos eleganciával illeszkedett oda, ahová kell. Mi már nem emlékezhetünk rá, de egészen bizonyos, hogy valamikor a mi kocsinkhoz is ilyen gumikerekes pótlépcsők álltak rendelkezésre az állomásokon; és a fülkebejáratok mellől sem hiányzott a bronzveretes fémtok, benne a lámpabura-kiakasztó rúddal, hogy ne kelljen az ülésre felállni.

Persze kérdés, nem nyereség-e a hiányuk.

E pillanatban azonban más hiány foglalkoztatott bennünket: még a mozdonyunk se futott be Szulimán felől, az állomásfőnök hiába sürgette.

Vagy talán maga Cseprikálovics Borbála rendezte így az eseményeket?

Egy idő múlva minden lehetségesnek látszott.

Csak mikor feltűnt az alakja a távolban, akkor zökkent vissza a világ a maga kerékvágásába. A termetes asszonyság a falu felől vágott át a roncsokkal telehordott réten. A roncsok között kiégett tank is akadt, több kisebb méretű ágyú, elképesztő mennyiségű terepszínű karosszéria, rozsdás lavór, salgótarjáni konyhatűzhely, kaszárnyai vaságyak, serblik, kifordult belű díványok, fölszakított matracok. A rét távoli sarkában cigányok sátoroztak, gajdoló énekük az állomásig elhallatszott. A roncsoknak ez a bősége két éve még az egyetemes végpusztulás látomását idézte volna, most úgy hatott, mint egy ártatlanra lopott végkiárusítás, abban a biztos tudatban, hogy a raktárakat újra feltölti a szorgalom és a nemzetközi segélyakció. Cseprikálovics Borbála se gyorsan, se lassan csörtetett a roncstemető közepén, megfontoltan billegett a cekkereivel, mint az egyetlen biztató motor a napverte tájban. Volt valami bibliai ebben a rendíthetetlen csörtetésben. S ekkor bennünk is nyílni kezdett a zsilip, mozdulni és szivárogni akart. Olyanformán lettünk kíváncsiak és éhesek, mint akik ott indulnak felfedező útra, ahol nincs szükség tolmácsra, hiszen otthon vannak, még ha nehéz is kikeresni a térképen, hogy igazában hol, vagy ha mégis, akkor mért éppen ott és nem arrébb, noha sehol másutt nem jöhetnének szóba.

Mi éppen szemben ültünk Orsolyával, s végre zavartalanul merülhettünk el ennek a rejtelmesen zárkózott arcnak a figyelgetésébe – mert arra csábított. Arcára rá volt írva az alföldi tájszólás, bár nem egyértelműen, mert a szemvágása a madocsai besenyőkére emlékeztetett, akiket egy hasonló utazás alkalmával ismertünk meg, mikor harctéri szakaszvezető bajtársunk rokonságát kerestük arrafelé, sikertelenül. Ugyanis azok közé a megszállottak közé tartozunk, akik képtelenek egy szerelem vagy barátság vagy akár egy találkozás végére közömbös pontot tenni, s ez okból folytonos várakozásban telik az életük. A találkozásoknak ezek a kalandorai meg vannak győződve róla, hogy még egy futó emléket is cipelni kell, mint egy virágszirmot vagy szögeszsákot, és hiú reménykedés úgy odafeküdni a dolgok combja közé, hogy azzal vége is: utána majd úgyis összecsukódnak, mint este a virág. Ördögi-angyali praktika az, hogy soha semmi nem csukódik össze, ami egyszer hajlandó volt szétnyílni. Orsolya bennünk már az első pelenkázás alatt gyanút ébresztett. Az emlékezetes madocsai megérkezésünk az első békésebb kenyérünneppel esett össze. Takarékossági okból hiányzott ugyan a hagyományos szekérnyi óriás cipó, a buján tarajosodó gyürkékkel, ez azonban nem akadályozta meg a fekete ruhás hadiözvegyek dalárdáját, hogy a nemrég kivégzett nagygazda portáján, a monstrum sertéshizlaló tetején ne rendezzenek be alkalmi színpadot. A tanácstitkár onnét mondott beszédet, a gyerekek verseket szavaltak, politikai rigmusokat skandáltak, az özvegyek a református kántor haladó szerzeményeit énekelték. A hallgatók között mindjárt az előadás kezdetén feltűnt nekünk egy fiatal lány. Öltözetéről nem lehetett eldönteni, hogy különc gyászruha-e, vagy csak a szegénység varratta vele. A felső rész arannyal átszőtt, ünnepi kombinéanyagnak látszott, az alsó bő volt, és világoskék, mint a legendák állapotos szüzeinek a szoknyája. Amikor közelebb férkőztünk hozzá, többen figyelmeztettek, hogy egyetlen szót sem tud magyarul, az egyik pesti menekültcsoporttal érkezett a faluba, akiket kibombáztak, s még az ostrom előtt vonatra tudtak ülni. Aztán ott ragadt Madocsán, besegített a templomi orgonálásba, és kitanulta a fejést. Gondoltak rá, hogy esetleg lengyel, valamilyen Báthory korabeli beütéssel, de ennek ellentmondott, hogy azok a lengyelek, akik a nácik elől Magyarországra menekültek, feltűnően gyorsan megtanultak magyarul. A rejtélyt növelte, hogy a lány valamilyen soha nem hallott virágnyelven szólalt meg, ha egyáltalán megszólalt. Természetesen papírjai sem voltak, vagy elvesztek, vagy csak úgy tett, mintha elvesztek volna. Pontosan ez sem derült ki. A rendőrség meg elnézte neki, mert csendes elmeháborodottnak nyilvánították. A kenyér ünnepét sötétedéskor vad mulatozás követte, ami eltartott hajnalig. Bár amennyire féktelen volt, ugyanannyira gyermekesnek is lehetett érezni a patakzó röhögéseket, verejtéket, az elmaradhatatlan alkalmi vért. Éjfélkor, mikor a falu elsőnek hazatért frontkatonája a templomtoronyból leugrott a tűzoltók kifeszített ponyvájába, megkongatták a harangot. A falu besenyő ivadékai mindig is híresek voltak a lovaikról, ez volt a bolondériájuk, képesek voltak a földjüket elherdálni két párba illő nóniuszért, csak azért, hogy vasárnap délelőtt dobott gyeplővel robogjanak végig a főutcán, s még ha árokba fordultak is, a következő vasárnap begipszelt karral-lábbal újra ott vánszorogtak a nagyrét szélén, a monyasokat hágni biztatták – mire a pap kiprédikálta őket. A pap felesége lizoformos vízzel mosta fel utánuk az iroda előszobáját, de ez sem segített, alkonyatkor kötőféken fölvezetett lovakkal jelentek meg újra, és kegyes zsoltárral tartottak bűnbánatot. Tartogatott a kenyérünnep más meglepetést is. A falu néhány katolikus hívője egy rövid műsorban tüntető lelkesedéssel emlékezett meg a helybeli születésű Hercegi Imréről, az ország új „kisszentjéről”, aki gyógyíthatatlan betegségét arra használta fel, hogy naplójában a hívő diák alakját megrajzolja. Az egykori parancsteljesítő kislevente papneveldei tanulóként halt meg, tizenhét évesen. Halálát és nimbuszát a háborús sajtó is igyekezett kihasználni a maga céljaira: a temetésére kivezényelt leventezenekarral egy irredenta indulót játszattak el záróaktusként. Később színes nyomatú képével árasztották el az országot, tömegesen küldték ki a frontra is. Különösen nagy adag jutott a 2. kerékpáros zászlóaljnak, mely éppen az ő megyéjük kátyús útjain kapott gyorsított kiképzést, hogy az oroszországi útviszonyok mellett is kellő sebességgel tudják tolni a kerékpárt. A kenyérünnep éjszakáján néhány legény azt a levente-spartakiádot is fölemlegette, ahol Hercegi Imre negyedik lett a mezei kerékpárversenyen. A beszélgetés akkor fajult verekedéssé, mikor a református kántor fia is beleszólt. Ez a különc és öntudatos fiatalember többnyire mindenkit dühbe hozott, s láthatólag egy új Madocsát képviselt már. Az Ószövetséget úgy fújta, mint a dunántúli hitvitázó ősök, elemista korában egy elfalazott padláson ő etette a börtönből hazaszökött legényt, aki szerelemből ölt; később meg, a harcok alatt, légpuskával fartövön lőtt egy hugyozó SS-tisztet a kacsaúsztatónál. Mikor változott a front, a náluk kvártélyozó szovjet őrmestertől visszalopta a tenyérnyi Doxa órát, melyet az apja ijedtében nekiajándékozott, majd megint visszalopta a zubbonyzsebbe – csakugyan ajándékként. (Előző napokban ő kapott az őrmestertől egy kirgiz tőrt.) Most pedig, a kenyérünnepen, ő szedte rímbe a politikai rigmusokat. Mindennek őnála ideológiai megalapozottsága is volt. Már hajnalodott, mikor részegen odaült mellénk, s majdnem egy óra hosszat beszélt arról, hogy az államot és családot meg kell szüntetni, vissza kell foglalni a réteket, véget kell vetni az erdők kiirtásának, az állatok leölésének, kötelezővé kell tenni a vegetarianizmust, büntetés terhe mellett be kell vezetni a szabadságot, hogy a szerelem semmi más ne lehessen, csak öröm. Látnoki hévvel beszélt egy „besenyő” fedőnevű titkos szövetkezésről, mely a „herélt agyú öregeket” addig tartja majd ellenőrzés alatt, míg végképp föl nem hagynak az „erőszakos történelmi szarságokkal”. Beszélt egy rettenetesen kívánatos világról, aztán magyarázkodás nélkül elvonult a levelesszín mögé a különös öltözetű lánnyal (aki egy pillanatig nem vette le róla a szemét). Ezekben a hajnali órákban már csakugyan eluralkodott a paradicsomi ártatlanság. Nyilván rajtuk is, mert a legkevésbé sem zavarta őket, hogy féktelen szeretkezésüknek irigy tanúi lehetnek. De hát ekkor már a falu se besenyő falu volt, se parasztpárti, se kommunista, az egyházi pártok se gyűjthettek volna szavazatot, sem az erénycsőszök, egyszerűen csak egy szétroncsolt, nagy, egészséges test volt a rózsaszínű derengésben. A harcok során megritkult állatállomány most kezdett ébredezni. Az átizzadt kabátok, gatyák, csizmák, pruszlikok ott hevertek a tornácokon, régi gabonásládákon, szuszékokon, göcsörtfából faragott kisszékeken, ahogy a mulatság után odadobták őket. A muskátlival elbarikádozott ablakmélyedésekből kihallatszott a hortyogás, a templomtéri hangosbemondó hangszóróján galambok tülekedtek. A kivégzett nagygazda galambjai.

Vajon lehet, hogy Orsolya azonos ezzel a madocsai lánnyal?

Ugyanis ha kérdeztük, ugyanúgy nem szólt semmit; bár az is igaz, hogy madárnyelven sem. Kizárólag mosolygott csak, aztán még kedvesebben mosolygott. Mint akit légnyomás ítélt szótlanságra. A csecsemője viszont épp három hónapos lehetett, s mikor utánaszámoltunk, muszáj volt arra gondolni, hogy a gyerek ott fogant meg a levelesszín mögött. De igazában ezt sem akartuk biztosra venni – túlságosan is zavaros és boros éjszaka volt az. Meg talán féltünk is, hogy váratlanul beleszeretünk… s akkor, ki tudja. A hirtelen, vad érzés esetleg megbocsáthatatlanul térít el feladatunktól – amire egyszerűen nem mertünk gondolni. Már amúgy is tépett és eszelős év állt mögöttünk, a csalódások és reménységek éve. Hosszas nyomozási hercehurcák után derült ki, hogy szakaszvezető bajtársunk faluja nem azonos a Vas és Baranya megyei Szenteskúttal, sem azzal a három-négy pusztával, melyeket századokig így hívtak, s csak a felszabadulás után keresztelték őket Szabadkútra. Háborúk után egyébként sem könnyű eligazodni a megváltozott tájak, arcok és értesülések között. A kanizsai felvilágosító azt tanácsolta, a kalauzoknál érdeklődjünk, mert Somogyban még mindig vannak falvak, melyeket az odavalósiak nem a hivatalos nevükön emlegetnek, s hogy „ez már a török időkben is így volt, szaki, az ember felgyűri a gallért, szemére húzza a kalapot”. Mindez mégsem lehet ok, hogy akár a falu, akár a szakaszvezető létezésében kételkedjünk… Még ha a rossz pillanatok annyira csábítottak is rá. Olyasmi ez, mintha ledarált emlékeket mángorolnának belénk, a szánkon meg ki akarna jönni valami lélek, még akkor is, ha csak egy kenyérzsák aljáról előkapart sajthéj úszik a tetején. Mondják, az ilyen robajlások idején a nyelvünket is kiköpnénk, hogy ne telepedjen ránk a sárból dagasztott felhő, és igaza csak annak legyen, amit nem sikerült a gödörbe belesöpörni, ami ott maradt az ünnepi palacsintasütőn – hátha kikelnek tőle a rőzsébe dugott tojások, mielőtt a róka felfalná…

Lehetséges, hogy ilyen érzelmes bombasztokat akartunk mondani egymásnak ott a fülkében? Csak még mindig a feszélyezettség nem engedte?

Elég volt azonban az ablakon kinézni: Cseprikálovics Borbála rendíthetetlen nyugalommal jött és közeledett a cekkereivel. És ez bátorságot adott az elhatározásunkhoz, hogy átüljünk a vak útitársunk mellé, megszorítsuk bizalmasan a térdét, s legalább rögtönzött közvetítés formájában tudósítsuk őt is, hogy mozdonyunk ugyan nincs, de nem is indulhatunk el addig, míg a tizenharmadik utas meg nem érkezik…

Nem rajtunk múlt, hogy nem azt sikerült mondanunk, amit szándékoztunk, sőt egyáltalán nem azt – de ezt csak a helyzet rendkívülisége, kocsink lefegyverző patinája okozhatta.

Meg hát – nehéz is nem személyesen gondolni ezekre a dolgokra.

Mert mondhattuk volna például azt is, hogy uram, pokoli lehet magának! Mégsem igazságos, hogy csak mi látunk, maga meg nem! Hiszen azt se láthatja, milyen gyönyörű páholyba csöppentünk bele! Igen, mesélik, voltak fogolytáborok, ahol senki más, csak nő, mind kopaszra nyírva… Az ilyesmit nem lehet máskor kitalálni, csak karácsony napján, és az egészet odarakni egy férfifogolytábor karácsonyfája alá. Csakhogy nem ez történt. Már attól szédülni tetszene, ha ebben a kupéban körülnézne. Tudja, hány példányban látjuk itt magát? Ötben. Ezek miatt a ravasz tükrök miatt. Még ha egyedül utazna, akkor sem utazna egyedül, valaki mindig ott ül a közelben, ha senki nem néz magára, akkor is biztos lehet, hogy fáradhatatlanul figyelik. És hála, hogy ezt is megértük. Mert most vége lesz a magánynak! Mi pacifisták vagyunk, uram, bennünket nem érdekelnek a vágóhidak. A frontról azzal jöttünk haza, hogy végre megnézzük: mért romlik el mindig az a bálvány nagy kakukkos óra! Magának mondjuk ezt, aki biztos többet tud, az ember nem ok nélkül szabadul meg a szeme világától. Pedig azért mégis látnia kellene. A rétet, ahová kilátunk. Ennyi roncsot csak úgy lehet összekaparni, ha mindenki komolyan veszi: ki a szarral, emberek, vágjuk meg a kenyeret tiszta bajonettel, a zaccot meg köpjük ki! És látnia kellene a tizenharmadik utasunkat, aki most közeledik! Azt a termérdek cekkert! Micsoda lehetőségek! Micsoda reménykedések! Mióta átléptük a Kárpátokat, és a házunk helyén gödröt találtunk, egyfolytában lázban vagyunk. Olyan beintés volt ez, amit nem lehet félretolni. Az Isten akkor is gondoskodik otthon, ha másutt vagyunk elfoglalva. Fönt Pomerániában nagy családi lepedőket fújt a szél a hátsó kertekben. De ahogy csattogni tudtak azok a csontkeményre fagyott vitorlák! Éjszaka, mikor az ember kimegy kicsit, hogy egyedül maradjon a csillagokkal, vagy megpróbáljon hányni… De a csillagok is mások az ilyen ismeretlen hátsó udvarok fölött. Amerre utaztunk, a kertekről azóta kétszer olvadt le a hó. Másutt már többször is. Pencum? Voronyezs? Mesebeli, hogy mi a kakukkot kerestük ott. Ilyenkor lehet gondolni rá, hogy esetleg a szakaszvezető barátunk is fantom. Ahol összetalálkoztunk, többnyire nem szokott rajta lenni a térképen. Valahol, két hely között. Három órát láttuk egymást életünkben, de abba minden fontos belefért. Két tábori motorkerékpár találkozik össze, robognak a megfagyott tanknyomokban, egyikből a másikba, közben beesteledik, a hó világít, a torkolattüzektől összefröcskölődik az éjszaka, s valahányszor egy becsapódás megállásra kényszeríti őket, olyan süket lesz a csend, hogy a motorzajt a saját szívverésükkel tévesztik össze. S mindez egy síkságon, ahol minden dekkol, minden bele van lapulva a földbe, mintha a Nagy Professzor csinált volna rendet. Igazában nehéz mit kezdeni azokkal a durrogásos háborús regényekkel. Persze, van kivétel. Mondjuk, hogy Andrej herceg néz föl a csillagokra. Mi se tudtunk mást csinálni a szakaszvezetővel. Ő is dunántúli, a faluja nem nagy település, százharminc év alatt harminc ház épült tartós vályogból, abba befullad a golyó. A bal szemében volt egy kis folt, akkora, mint egy babszem, mint egy harmadik szem. Éjszaka azzal látott, meg nappal is, ha látni akart valamit. Képzelheti, mit jelentett nekünk egy ilyen találkozás. Mintha megérintettek volna! Ő az egyik parancsnoksághoz vitt egy levelet, mi egy másikhoz, s a többi már ment magától. Felbontottuk a két borítékot, kicseréltük a leveleket, csináltunk egy kis áramzavart. Ültünk egy havas gránáttölcsér alján, fölöttünk Andrej herceg csillagaival; s a három órából egyet kéz a kézben aludtunk felváltva, hogy bele ne fagyjunk az álomba. Az ilyesmire elfelejtenek kifejezést találni, mert ez se nem barátság, se nem szerelem. Az ő arcára a mi nyálunk fagyott rá, a miénkre az övé. A maradék két órában kiszámítottuk, hogy ha valamennyi hadseregnél a mi módszerünkkel dolgoznának, olyan röhej lenne, hogy egy fél mosoly mindenkinek jutna. És ez matematika, nem ósdi kalkulálás. Ez a jövő! Így kell résen lenni, ha bármi hasonló adódik. Sétálni a bástyákon, fölbontani a leveleket, kicserélni, továbbsétálni, résen lenni. Hogy sütne a nap! Egyik röhögésből lehetne a másikba esni. Mindenki a másik kártyájába látna, és nem volna titok, csak pokoli felsülések, a világ meztelen lenne. Anarchia! Szent anarchia! Aztán megbeszéltük, hogy a szülőfalujában találkozunk. Van ott egy domb, látódombnak hívják, a szakaszvezető ott veszítette el a szüzességét az anyjával. Tizennégy éves volt, és lehet, hogy ez az asszony még emlékezett valamire, amire nem szabad. Úgy esett, hogy csak éjszaka tudtak aratni, akkora volt a hőség, a tehenek elájultak, a lovak nem akartak fölkelni, ők meg kénytelenek voltak sarlóval dolgozni, a kasza lecsúszott a kemény szárról. De még így is az anyja bírta a legjobban. Altatónak olyanokat énekelt, hogy Villő, villő, aranysátor. Halottak napján képes volt fél éjszakát a nagyapjuk sírjánál ülni és elmondani, mi történt egy év alatt, a földet, a termést, az állatokat, a gyerekeket, a férjét. Az apját nem ismerte a szakaszvezető, az ő születése után kiment Amerikába, hogy majd vagyonnal jön haza, de sose jött vissza. Gyermekkorukban úgy másztak föl az anyjukra, mint egy fára, a szoknyájába, combjába, hasába, mellébe kapaszkodtak, az meg nevetett, mint egy kanca. Szenteskút fölött akkor úszott el a Zeppelin léghajó, egy felpuffadt ezüst madár, s még ijesztgették is egymást, hogy biztos azért hasas, mert a szörnyeteg tojásait rájuk akarja pottyantani. Éjfél után tartották az első pihenőt, az akácos szélén heveredtek le. A szakaszvezető majdnem vicsorogva kezdett sírni a kimerültségtől, mikor az anyja oldalt fordult a fűben, a melle meg odadőlt eléje, mint a kenyértészta. „Gyere ide, mondta az anyja akkor, ezt az aratást megemlegetjük most. Neked kell az apádra hasonlítani, de nem úgy ám, hogy tengerbe szórod a magot, megtanulsz majd az ükapáddal beszélgetni, behordani a termést a temetőbe, hogy abban is maradj meg, ahogy a szigetvári pap mondta, mikor utoljára itt járt – de a Jézusát ennek a rengeteg szúnyognak! Alig kapok levegőt, gyere, hajtsd el őket az ingemmel, úgy kiállt minden tagom, nem bánnám, ha most jól lecsutakolnál…” Képzelheti, uram, mindez hogyan hangzott egy fagyott gránáttölcsérben! De azok után, hogy a leveleket kicseréltük, már nem történhetett másképp. Annak az asszonynak tizennegyedik éve nem feküdtek a combja közé, s ilyenkor újra gyerek lesz az ember, ez elképzelhető. A szakaszvezető mosolyogva emlékezett rá, hogy mikor végigtörölte az anyját, utána úgy feküdt rajta sokáig, mint házuk végében az átforrósodott homokbuckákon, hasa alatt a csomós kis füvekkel. Ezeket a fűcsomókat hajnalra meglepi a harmat, az állatok először azokba nyalnak bele. Anyja olyan szorosan fogta magához, hogy mozdulnia se kellett, meg idő se volt rá, mert ahogy az ismerős, nagy test lélegzett, lent a bilincs is úgy szorította és engedte el, mint a lüktetés. Mintha egyszerre mindene megfagyott, aztán hirtelen forrósággal szétrepedt volna. Még nevettünk is ott a gödörben, hogy ez az egész… milyen egyszerű tud lenni. És mégse világos, min nevettünk. Szenteskút! Nem tudják véletlenül, hol kellene leszállni? Szenteskút… Pedig most biztos jó nyomon vagyunk, valahol itt kell lennie…

Mert mondhattuk volna ezt is. Így is.

És mégis várható volt a csend, ami bekövetkezett.

A persely-csajkás kamasz mindvégig lélegzet-visszafojtva szegezte pillantását a szánkra, nem a szemünkre és arcunkra, hanem eltökélten a szánkra. Ugyanakkor két ormótlan bakancsa orrát igyekezett elvágólag egymás mellé centizni – ahogy az előírásnak megfelel.

Orsolya – zavarában vagy tapintatból – úgy csinált, mintha süket is volna. Vagy egyszerűen el akart menekülni a megengedhetetlenül zavaros tirádánk elől? Ki tudja. Ezt már nem tudja tisztázni. Egész idő alatt mélyen a csecsemője fölé hajolt, és olyan kitartóan maradt ebben a pózban, hogy a haja lassan szétcsúszott, és megtévesztő parókasátorként feküdt a vállára: feje elvarázsolódott, és csak az ingerlő hajdzsungel ült a nyakán. Emlékeztünk rá, hogy bombatámadásokkor lehetett megfigyelni az anyáknak ezt az ösztönös mozdulatát, meg mikor a túszként összeterelteket várakoztatták a napon.

A vak férfi arca ugyanígy nem árult el olyat, amiből bármi későbbire lehetett volna következtetni. Pusztán annyi jelzést adott, hogy kis idő múlva ő is a térdünkre tette a kezét, és megszorította. Utána újságpapírba csomagolt lókolbászt vett elő a zsebéből, egyik végénél visszahajtotta a papírt, ahogy a mandzsettát szokták, s meneteles harapásokkal jókora töltelékdarabokat húzott a szájába a ráncos bélből. Fogai összekoccantak, mint a Diótörő bábué, mikor épp nem figyelnek rá, és nem kell alakoskodnia. Vaskos végzetszerűség volt ebben a koccanásos műveletben, gusztustalan tettenérés. Mintha egy kifogyhatatlan, örök tubusból préselte volna a masszát.

Bennünket?

Vagy mindenestül a világot?

És talán épp ő lett volna illetékes, hogy megkérdezze tőlünk, mit várunk olyan ünnepélyes izgatottsággal Cseprikálovics Borbálától – éppen ő, a vak?

Pedig a roncstemetőn caplató hatalmas asszonyság igazában most kezdett központi csomóponttá válni a rét kietlenségében. Mint azok a fölboríthatatlan bárkák, melyek úgy közelednek, hogy nem haladnak, csupán kitartanak a hullámok tetején. Jól kivehető volt már, hogy elhagyta a kiégett tankot, a kaszárnyai vaságyakat, jól kivehető volt, hogy semmibe veszi a kitaposott ösvényeket, az ésszerűséget, és a legkevésbé sem izgatja, mibe lép bele…

És mégis.

Nehéz helyzetbe hoztuk magunkat ezzel a túlfeszített várakozással.

Akár Szenteskúttal?

Vagy épp abba kell belenyugodnunk, hogy az összefüggések nem áttekinthetők, noha világosak és élesek?

Nem tagadjuk, mióta hazajöttünk a frontról, ilyen éles és áttekinthetetlen alkatrészekből lehetett csak összeszerkeszteni bármit, amiről gondolható, hogy megesett.

A gross-borni tüzérkiképző tábor, például. Legénységi fürdő.

Az történt ugyanis, hogy Orsolyának éppen a mi tirádánk juttatta eszébe a szoptatás idejét. A pelenkázáshoz hasonlóan ez is hosszabb előkészületet igényelt nála. Először csak a blúza felső három gombját gombolta ki, majd szórakozottan abbahagyta, ráfeledkezett a csecsemőjére, aki félig aludt, félig ébren volt, de már közel ahhoz, hogy felsírjon. Kicsúszott cumiját a nyál ragasztotta a szájához, szemrésében éppen csak elfért az odacsöppent fény. Orsolya rajongó szigorúsággal nézte, mint egy műtárgyat, melyről mindig újra bebizonyosodik, hogy nem lehet hibát felfedezni rajta. Aztán a világ legtermészetesebb mosolyával odatette a csecsemőt az ölünkbe. A helyzet bonyolultan lett drámai. Gyakorlat híján először majdnem elkaptuk a kezünket, mintha félnénk, hogy a csecsemő önmagától is eltörhet, ha megfogjuk. Ugyanakkor megpróbáltunk mélyen és ismerősen Orsolya szemébe nézni, de ő továbbra is semleges bizalommal mosolygott, és semmilyen madocsai nyár nem rémlett a pillantásában. Ezután megpróbáltuk kisujjunkat a csecsemő összezárt markába dugni, de nem sikerült. Orsolya arcán ottfelejtődött a mosoly, archaikusan megállt, mint a nem öregedő órákon a mutató. Ezután fél fenékkel az ablak felé fordult (szemérem reflexe), és tovább gombolta az ingét. Kevés cókmókja között akadt egy kék pöttyös viaszosvászon zacskó, ebből méreten felüli orvosságosüveget szedett elő, és egy szakadt batiszt zsebkendőt. Az igazi meglepetés ezt követte. Nem kombiné volt rajta, hanem puha vászonból szabott partedliféle, a nyakából lógott le, és ez takarta a mellét. Ezt bármikor félre lehetett hajtani, s még az a praktikuma is megvolt szoptatás közben, hogy nap ellen, legyek ellen mindjárt be is takarhatta vele a csecsemő fejét. Az üvegből megnedvesített zsebkendővel gondosan körbetörölte a bimbóját, s csak azután nyúlt a melle alá gömbölyűen, mintha kancsót tartana, és félne, hogy leesik. A nap besütött a klöplifüggönyön, keskeny résen bevillant a hőségtől vibráló földek zöldje, sárgája. Orsolya ekkor vette vissza karjába a csecsemőt, aki közben már önként szorongatta a kisujjunkat, és sehogy sem akarta megszüntetni ezt a kapcsolatot. Fejét alig pár centiméter választotta el a tejszagú bimbótól, s nyilván a párás szagot is érezte, mert szája csücsörített gyűrűként egyre türelmetlenebbül igyekezett a célja felé. És nem is engedte el az ujjunkat, míg oda nem ért.

Ekkorra a szomszéd fülkében is csend lett, mintha mind tudomásul vettük volna: folytathatatlan produkció ért véget, ami után egész másnak kell következnie.

Egy másik és ugyancsak áttekinthetetlen alkatrésznek?

A legénységi mitológiánkban Szutorisz volt a csillag. Egyrészt mint a kárpátaljai Egyesült Magyar Dalárda vezető basszistája, másrészt mint nehézsúlyú bokszoló, az ungvári Vasúti Talpfa Megmunkáló Vállalat sportegyesületének súlycsoportelsője. De növelte különc tekintélyét a félreeső országrész is, ahonnét származott. A bizonytalan hovatartozás történelmi félhomálya, a havasokkal határolt erdőrengeteges zug, ahonnét csak módjával szivárogtak le hírek az ország mindennapjaiba, de egyúttal emlékeztetve is rá, hogy Rákóczi táborába innét sereglettek hűségesen a bocskoros magyarok és nem magyarok, később sem szakítva a bizonytalanság hagyományával, sorba próbálgatva a magyar, az osztrák monarchiás, a cseh és szlovák, végül a várható szovjet fennhatóságot. Szutorisz unikum volt, kissé mulatságos kurvája a sehová nem tartozásnak, aki négy különböző helyi nyelven tudott bekéredzkedni a legkülönbözőbb ágyakba. A legénységi fürdőkben olyasmire is sor szokott kerülni, ami a civil életben soha nem jutna eszünkbe, pusztán azért, mert a gőz, a meztelenség, a zuhanyok és csapok folytonos zúgása, a váratlan hasra esések és seggre ülések a szappanlétől csúszós lécpadlózaton, a drótburás lámpák gőzfelhőbe vesző fénytócsái olyan hangulatot teremtenek, amely kézzelfogható ellentétben áll a lövészárokkal. Ezek a fabarakk fürdők csakugyan hasonlítottak a pár órára bérbe vett Paradicsomhoz. És Szutorisz még a többieknél is gyermekesebb lett ilyenkor. Volt egy majdnem törpe is az alakulatnál, Patai, aki valószínűleg csak a háború miatt érdemelte ki az egyenruhát. A fürdő kivételével nem is mutatkozhatott rohamsisak nélkül, hogy legalább megközelítse az előírásos magasságot. Ő azonban szerényebb csillag maradt. Szutorisz izomzata volt az, ami mindenkit bámulatba ejtett. Különösen a mellizmai. Ha elernyesztette őket, s markával fölnyomott egy labdányit, bármelyik amazon megirigyelhette volna a kemény húsgömböt. Egyszer akkora volt a gőz, mintha ködbomba leple alatt manővereztünk volna. Csak a futkosó, cikázó testek körvonalát lehetett látni, a vízzubogás tajtékosan keveredett az ordítozással. Aki a középső lámpa közelében tartózkodott, jól láthatta, hogy Szutorisz fél kézzel fölkapja a földön hasaló Patait, s mint egy óriáscsecsemőt odaszorítja magához, fölmarkolt mellét belenyomja a szájába, és nyeleti vele a tejfehér szappanhabot.

Ezúttal a fürdőben lett olyan csönd, ami után nem következhetett ugyanaz.

Vagy csak mi hittük újra? Mert az előzmény se volt más. Valahogy mindig az ugyanaz lett az erősebb.

Komolyan gondolunk rá, hogy minden utazásnak van egy kiszámíthatatlan mozzanata, ami a kezdet kezdetétől bele van betonozva az események alakulásába, s nincs isten, sors, véletlen, ami kimozdíthatná. A lövészárokban ezt neveztük magunkban a dolgok pontos szórakozottságának. Vegyük például a hajmáskéri bevagonírozásunkat, hónapokkal előbb. Az egyik utolsó nap olyan látomásunk volt, amit inkább utólag nevezünk annak, mert itt T.-ben, a millenniumi kocsiban képtelenség már eldönteni, hogy valóságot láttunk-e, vagy bámulatos előrelátással képzelődtünk. Karácsony másnapján a kaszárnyamasszívum egyik elhagyatott raktárépülete mellett olyan ukrán-görcs jött ránk, hogy muszáj volt azonnal kiadni magunkból a viharos sárlét. Kint lehetetlen volt elbújni, kénytelenek voltunk berohanni a gondatlanul nyitva hagyott raktárba. Kis idő múlva a rácsos ablakon keresztül az összebilincselt kezű Hajnicsot pillantottuk meg a karpaszományosok „elméleti” barakkja mellett: két hálótermi bajtársunk kísérte géppisztollyal, fél lépéssel mögötte. Pontosan ott, ahol előző nap együtt tanulták a főelemzés és bemérés matematikáját. Kiderült, hogy az ügyeletes tiszt Hajnics matraca alatt svájci Vöröskereszt által közvetített levelezőlapot talált. Ezen egy nagynéni értesíti Angliából, hogy édesapja mégsem halt meg, ahogy korábban hírt adtak róla, csupán „orvosi műhiba következtében volt tetszhalott, de már fölépült, és a munkahelyén dolgozik”. A katonapolitikai osztály késlekedés nélkül dolgozta ki a hiteles elképzelést, hogy a közlés egy titkos vállalkozás akcióidőpontjának a fedőszövege. S Hajnicsot még hajnalban kivégezték. Megfélemlítésül mindannyiunknak jelen kellett lennünk, s csak annyi volt a kedvezmény, hogy az ítélet-végrehajtók kijelölésénél az ő hálókörletében nem kerestek önkéntes jelentkezőt. A szokásos négyszögben álltunk fel az „elméleti” barakk udvarán, mint mikor a hadnagy a teodolit kezelését magyarázza. Látomásunk mégis valóságosabb lett ennél. A raktárban egy ideje csizmákat, bakancsokat tároltak, ahogy a kolbászokat szokták vidéken: jó fejmagasan kampókra fektetett vasrudakról lógtak le a párba fűzött lábbelik, az újonc így gyorsabban választhatta ki a neki megfelelőt. Szabályos folyosórendszert alkottak ezek a rudak (mint a könyvespolcok a könyvtárban), sétálni lehetett a száz és száz csizma, bakancs között, mozdulatlan bagariák, a szaguk erős volt. A rudak végére alumínium dögcédulákat helyeztek, csak itt a cipőméret számát ragasztották rájuk. Ebben a cserzett szagú helyiségben kellett megtörténjen, ami történt. Miután magunk is megundorodtunk a biztos rejtekhelyünktől, hirtelen arra is rádöbbentünk, hogy ez a lányos képű fiú, aki éjszaka onanizált, rózsafüzérrel imádkozott, kedvenc költője Trakl volt, és nem tartotta véletlennek, hogy a magyar irodalom a Halotti Beszéd-del kezdődik – milyen iszonyatosan megváltozott így megbilincselve. Alig ismertünk rá: a rettenetes vád most rajzolta az arcára, hogy esetleg mentesített zsidó. S ettől egészen másképp lett űzött az arca. Mi meg majdnem beleszédültünk a saját tócsánkba. Mikor a falnak támaszkodva végre sikerült elfordulnunk az ablaktól és újra kinyitni a szemünket, úgy éreztük, hogy a lábbelik dantei erdeje aközben nyomult oda mögénk, amíg az ablakon kinéztünk. S akkor fedeztük fel, hogy a 44-46-os bakancsok rúdján egy meztelen gácsér lóg. Az erős félhomályban a sietős kopasztás nyomait is látni véltük, a fejen és a nyakon, a szétálló szárnycsonkokon szálkásodó maradék tollat, a reszelősre tépdesett bőr lilásvörösfoltjait. Ezt néztük kimeredt szemmel, míg végül tényleg nem láttunk semmit. Ekkor rohantunk ki a raktárból. Hajnicsék már a barakk sarkánál jártak, s mire odaértünk, kifordultak a Zászlós térre, ahol mindig nagy volt a tiszti forgalom. Hogy ne keltsünk feltűnést, gyors lépkedésre váltottunk át, és eléjük kerültünk. Pillantásunk olyan erővel fonódott össze, hogy nekik kellett kikerülni bennünket. Így adódott pár hosszú másodperc. Hajnics annyit mondott csak, hogy nem igaz, meg azt, hogy neked adom a hajamat.

Nyilván túlzás, de titokban mégis lehetne mondani, hogy ez a jelenet és a gácsér szívósabb és személyesebb emléknek bizonyult utólag, mint az egész háború az összes halottjával, nyerészkedőivel együtt; akikre olyan elképesztő gyorsasággal tud ráfordulni a sárguló könyvfedő. Persze lehet, hogy csak a hozzánk hasonló átlagőrültek, képzett sebtépők és képzelődők, fáradhatatlan szenvedők számára tud annyira sokat jelenteni az ilyesmi…

Cseprikálovics Borbálát effélétől megóvta a Teremtő.

Már rég beesteledik majd, mikor Tarcali közelében egy feltételes megállóhelyen mellékvágányra húzatják a szerelvényünket, s több mint négy órát rostokolunk ott, bele az éjszakába – és természetesen ismét ő lesz (mint utazásunk során annyiszor), aki valamennyiünket bámulatba ejt harsányan nagyvonalú történelmi érzékével.

Mi az eddigiek során csupán T. állomásról tudtunk beszámolni, de be kell vallanunk, ez félre is vezethette az olvasót. T.-ben a bombázás még a vázlatát is elsöpörte annak a hangulatos egyszerűségnek, ami ezeket a dél-dunántúli megállóhelyeket olyan sokáig jellemezte. Legtöbbjük igyekezett mindvégig megőrizni a század eleji otthonos sivársága báját, ez azonban fél évszázad alatt annyira időszerűtlen lett, hogy kénytelen volt barátságtalan sivársággá átalakulni. Persze akadt kivétel, és ilyen volt a mi rostokolásunk színhelye is. Még mindig úgy hatott, mint egy romantikus gabonatáblák, szerény akácosok közé pottyantott menedékhely, kis belterjes parasztporta dió- meg eperfával, gazdasági udvarral, habkőből faragott turulmadárral. Ez utóbbi a roskatag budi és a kerekes kút mögött húzódott meg, mint a „főnökségi” muskátliskert dísze – a kerté, ahol az időálló vastámlás padot is elhelyezték, melyre emberemlékezet óta nem vágyott leülni senki. (Hacsak a Nagy Meséből idetelepedett Turulmadár fiókái nem, akik ezúttal poros parlagi verebekbe költöztek, és csiviteltek, szartak, az örök természet megható tudatlanságával…) Mindezeknek középpontja volt a vörös téglás állomásépület, miniatűr rakodórámpával, szerszámosbódéval, tűzoltó felszereléssel, a bódé falához szerkesztve egy dróthálós volier, hogy a kotló tyúkokat a héják ne zargathassák.

Cseprikálovics Borbála ugyanannak az örök természetnek felnőtt inkarnációjaként söpörte félre a kishitűségeket. Amire nagy szükség is volt.

Ugyanis a mozdonyunk volt a tét. A dzsipen érkező „gyorsbizottság” (szovjet tiszt, civil ruhás pályaellenőr, nyugdíjas szerelőgépész, aki a 14-es háború után hét évet töltött a nyizsnij-novgorodi fogolytáborban, s még mindig tudott valamennyit oroszul) – úgy döntöttek, hogy a Kaposváron állomásozó szovjet szanitécek szerelvényét mindenképpen el kell vontatni valamelyik közeli állomásra, különben felborul az amúgy is bizonytalan polgári menetrend. Előzőleg hosszas vita folyt, hogy mért nem Kaposvár segít. Az ottani mozdonypark azonban annyira lerobbant, hogy a jóvátételi gabonaszállítást se tudták kielégítően biztosítani, és a Bécs városát felszabadító csapatok ellátása is kisegítő mozdonyokat igényelt.

Végül mozdony nélkül maradtunk.

Az elhúzódó vitát a kocsiból hallgattuk végig – de Borbála már akkor kijelentette: „Itt gyökeret fogunk ereszteni, kedveseim, ez egy olyan állomás!” S ahogy kihajolt, és beleszagolt a levegőbe, rögtön azt is hozzátette: „Itt vagy leszúrnak bennünket, vagy minket is megkínálnak pörzsölt disznófüllel!”

Nem tévedett.

A nap ekkor bukott le a baljós dombocskák mögé, bár a levegő ugyanolyan fülledt maradt, csak most egy szürkülő világot árasztott el a nesztelen inváziók kivédhetetlenségével. Mikor a dzsip is, a mozdonyunk is eltűnt a távolban, a főnök meghívott bennünket, hogy kapcsolódjunk be a családi disznóvágásuk végjátékába. Disznóvágás nyáron, mikor felhőként csapnak le a legyek, olvad a zsír, lágyul a hús, puffadnak a belsőségek! – az ilyen meghívást muszáj komolyan venni. A főnök egyenruhája elé akasztotta a válltól térdig érő bőrkötényt. Egyik kezében még ott volt a tárcsa, mellyel a magányos mozdonyt útjára bocsátotta a kihalt pályán (nagy az előírás hatalma!), másik kezében a keskeny pengéjű hájfejtő kés csillogott a zsírtól. Mi akaratlanul is úgy festettünk a feldúlt udvaron, mint egy inkognitóban utazó cirkusz tagjai, akik terepszemlét tartanak, van-e alkalmas hely valamilyen rögtönzött előadásra. De nem volt tennivaló, minden elő volt készítve. A hátsó udvaron, az eperfa alatt, hatalmas ponyván hevertek a gyilkos szakértelemmel feltrancsírozott húshalmok. Majdnem festői csendéletet alkottak, ahogy pontos félkörívben, domborodva feküdtek rá egymásra, mint a kiszántott hantok. Középütt tágas, pusztai hely maradt, ahol kényelmesen elfért a bárdolóasztal. Az egyes darabokon itt finomították tovább a trancsírozást, mindet más-más ínyenc célnak megfelelően – hogy melyikből legyen kolbász, sajt, szalámi, szajmóka, miből a kocsonya, miből a lesütnivaló, miből a szelet, a flöttyös töpörtyű, az abált, a császár, a füstölt. Mert mindez gond, művészet, halál és élet. A félkörös csendélet húshegykoszorúja a plasztikusan domborzatos iskolai Magyarország-térképekre emlékeztetett, fölöttük a kereszttel, mely békében, háborúban minden nép fiának ugyanazt a néma választ tudta adni: a biztatást. Bár vendéglátóink láthatólag enélkül is tudtak örülni, a mai napnak legalább, és nem gondolni másra. Borbála mégse szagolt bele rosszul a levegőbe! Alig csődültünk be a hátsó udvarra, a főnök hozzákezdett a töltögetéshez. Mint egy megdicsőült ünnepelt járt körbe a pálinkásüveggel, büszkén, hogy a világ legvidámabb gyilkosságát sikerült még ünnepélyesebbé avatni: vendégül látni ennyi sorstárs idegent. Családja teljes létszámban sürgött-forgott – vörös hajú faluszépe feleség, két legénysorba lépő fiú, egy tízéves kislány. S még két idősebb rokon Rimabesenyőről és Erdőcsokonyáról. Ők egész ottlétük alatt kizárólag a munkájukba temetkeztek bele, mint a szerkezetre járó fejkendős bábuk: kifogyhatatlan mennyiségű hájat, zsírszalonnát vagdostak kockákra idegborzoló türelemmel, és dobáltak bele egy teknőbe. (Egy kétszáz és egy százhúsz kilós mangalicát vágtak, hála az itt veszteglő szerelvények sepredék-hulladékainak.)

Mi ugyancsak hiánytalanul tartottunk ki késő éjszakáig. Bár azt, hogy Borbála is közöttünk trónolhasson, az újjávarázsolt alkotmány lépcsője ezúttal sem könnyítette meg. (Csak most már volt „technikánk” a művelethez.) Mint ahogy azt is megtapasztaltuk, hogy jobb nem sürgetni őt, ha igazi mivoltában akarunk részesülni. A felcsigázott várakozás légköre ugyanúgy hozzátartozott, mint a szatyrok, cekkerek. Most például az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy mielőtt hozzákezdene a leszálláshoz, előbb átbújik az agyonizzadt zöld műselyem ruhájából egy ugyanolyan másikba; és meglátogatja a vécét. Lévén minden szerény göncéből egy akkurát hasonló. Mikor kérdeztük, miért, nevetve tenyerelt a mellére: „Azért, kedveseim, mert szeretem mindig ugyanúgy érezni magamat ugyanabban.” S elvonult a mosdóba. Megtehettük volna, hogy addig is elkezdünk beszállingózni az udvarra, mint a szagra a potyázók, de összebeszélés nélkül is az együttes bevonulást tartottuk helyesnek. Türelmesen ott maradtunk a vagonlépcsőnél; a háziak meg hitték, hogy udvariassághól nekik akarunk egy kis felkészülési időt hagyni. Mindegy, hogyan, a benyomás mégis az lehetett, hogy valamilyen egyetemes jóindulat kezd felülkerekedni a világban.

A húsz-huszonöt percet azzal töltöttük, hogy begyűjtöttünk néhány jelentéktelen megfigyelést.

Mindenekelőtt az tűnt fel, hogy Magas és Kicsi útitársi viszonya mennyire megváltozott útközben. Magas mérhetetlen zárkózottsága és gyanakvó óvatossága, Kicsi fantaszta nyugtalansága és végleges ítélkezéseket sejtető pillantása kezdetben alig látszottak összebékíthetőnek. Jellemző volt az apróság, ami másfél órával az indulásunk után történt. Méltóságteljesen pöfögtünk az engesztelhetetlen somogyi tájban, miközben mozdonyunk hangoskodása egyre jobban éreztette, hogy itt minden alkalmi létezőt úgy párnáz körül a csend, mint a pólya. Aztán a vaspálya egy idő múlva más irányt vett. A nap elviselhetetlenül tűzött a kupéba. Kicsi valamilyen oknál fogva olyan képzelődésbe hajszolta magát, hogy útitársa politikai titkosrendőr, aki az ideológiai ellenségnek nyilvánított Magyar Közösség tagjai után nyomoz. Ő ennek a szervezetnek nem volt tagja, de hogyan állítsa ezt, ha majd bizonyítják az ellenkezőjét? Biztosra vette, hogy útitársa az alvást is csak színleli, és a görcsösen magához szorított aktatáska se más, mint megtévesztés: inkább őt, a titkosrendőrt véljék olyannak, akinek rejtegetnivalója van. Azon is fönn lehetett akadni, hogy a betűző nap nem zavarta, nyugodtan tovább színlelte az alvást. Ez pedig nem akármilyen gyakorlatra és eltökéltségre vallott. Kicsi ekkor jutott a furfangos elhatározásra. Talárszerű fekete köpenyét, mely pontosan annyira volt vékony, hogy egy kis fény átszűrődjön rajta, föllógatta az ablakra. Ezzel sikerült annyira leárnyékolni magát, hogy csak az égő szeme világított a sarokból; Magas viszont, aki az ajtó mellett ült, csupán félárnyékba került. Mindenesetre kileshetőbb maradt, mint ő. És ettől várt valamilyen lelepleződést, bármit, ami elszólja magát. Semmi sem történt. Legfeljebb afféle elmozdulás Magas arcán, ami nem egyéb, mint a megszokott vonatzötykölődés személyessé finomodása és révbe érkezése a kupéban alvók ősi meztelenséget, ősi kiszolgáltatottságot tükröző ábrázatán. Csakhogy ez mégis hallatlan feszültséget tudott teremteni – eldöntetlenséget. A maszk nem rántódott le, mégis úgy tűnt, hogy azért történt változás. Csak éppen nem elég a bizonyossághoz, hogy már most felkészülhessen egy lehetséges vallatásra, a keresztkérdések csapdáira – amit adott esetben Jehova sem tud megakadályozni. Ekkor a fekete sétabotjával – melyet nagy leleménnyel úgy tudott pörgetni, mint a becsvágyó vidéki karmesterek a pálcát – hirtelen fölnyomta a talár alját. Pontosan úgy, ahogy a hajnalban ébredő utasok rántják föl a függönyt, és kilesnek hunyorogva, hogy hol jár a vonatuk. Élethű mozdulat volt, semmi gyanúra nem adhatott okot: sikerült neki is megtéveszteni. A fény csiszolt szablyaként hasított be a résen – és erre a rajtaütésre már Magas is fölébredt, lábát berántotta az ajtónyílásból, és aktatáskáját magához szorítva, mereven kiegyenesedett. Majd teljesen váratlanul, majdnem vakkantásszerű lámpalázzal csúszott ki a száján, hogy Tisztelt Ház…! Bármit gondoljon az olvasó a mi nem mindennapos utazásunkról, ilyen fordulat biztos nem jutott eszébe. Maga Kicsi is úgy érezte, hogy lelepleződés helyett újabb rejtélybe ütközött. S ez még tovább fokozta a nyugtalanságát, nyilván attól tartva, hogy ami esetleg most derül majd ki, még rosszabb lesz, mint amire eredetileg számított. Pillantásuk, mint a patentgomb, majdnem hallhatóan kattant össze. És úgy is maradt. Félni lehetett, hogy csak erőszakkal tudnak szétkapcsolódni.

De semmi ilyesmire nem került sor.

Újabb félóra múlva (mikor a gamási erdőtűz körzetét elhagytuk) – további fejlemény tanúi lehettünk az egyik folyosói sétánk alkalmával. Kicsi és Magas épp szemben ültek egymással, tartózkodással ugyan, de már sokkal inkább úgy, mint akik egyenrangúan lehetnek kíváncsiak egymás véleményére. Az aktatáska nyitva feküdt Magas ölében, a keze benne volt, talán előhúzni akart valamit. A változás okáról azonban még semmit nem tudhattunk – sem arról, hogy milyen egyetértés jegyében sétálgatnak majd együtt, vagyis most, amíg Borbálára várakozunk a vagonlépcsőnél; suttogva miről váltanak szót, miért karolnak olyan bizalmasan egymásba, miközben bennünket is úgy méregetnek, mintha számításba jöhető alanyok, kiszemeltek – vagy a jóisten tudná, mik volnánk!

Mindenesetre van egy határ, amin túl csakugyan nem láthatunk egymásba, amikor minden szerényebb már, odaadó találgatás. Ám azért a kevés se kevés, ha jó kézzel választjuk ki. Orsolyát például várakozásunk közben alig érdekelte más, mint az ismétlődő szertartásai, a pelenkázás, szoptatás. Most éppen a szoptatásba merült bele. Leült egy ládafélére, mi meg körülálltuk, arcunkon azzal a szórakozott mosollyal, ami az egyenletes jóindulattól úgy tud megmerevedni, mint a pufók minyonra csurgatott cukormáz. Ezúttal azonban meglepetést is tartogatott. A csecsemő a szabad levegőn annyira fölélénkült, hogy szünet nélkül csapkodta öklével az anyja mellét, húzta a bimbóját, mintha most érzékelné először tudatosan, mit jelent úgy lélegzeni, enni, hogy mindezt nem helyette csinálják. Vagyis a világ legbékésebb lázadásának a tanúi voltunk, az első megható tévedésé, hogy egyszer talán még függetlenek is lehetünk. Ez Orsolyát is lázba hozta. És a legnagyobb meglepetésünkre – most először – megszólalt. Méghozzá olyan virágnyelven, ami azonnal emlékeket ébresztett bennünk. Beszélt a csecsemőnek, beszélt hozzánk – de Madocsáról ekkor sem eshetett szó, egyszerűen azért, mert semmi jelét nem adta, hogy a falunév mond neki valamit. Mikor Szenteskúttal kísérleteztünk (hátha a szakaszvezető bajtársunk húga?!) – az is csak eszelős reménynek bizonyult: Szenteskút ugyanúgy nem tett rá hatást.

Még a szoptatás tartott, a kamasz főképp a csajkájával foglalatoskodott (nyilván a zavarát leplezte így) – és egy mérhetetlenül keskenyre koptatott bicskával pöszlékeket piszkált ki a horpadásokból, és apró fújásokkal eltávolította őket. Útközben is többször megismételte ezt a mániás tisztogatást, s már-már szóvá is tettük, de lemondtunk róla. Attól féltünk, hogy esetleg egy ritka piszkos tragédiát állítunk pellengérre (amiről a fiú nem tehet, viszont mindenütt annak a nyomát akarja eltüntetni) – ennek a magántitoknak a leleplezéséhez azonban nincs és nem is lehet jogunk. Az öklöcskék varázslatos mutatványa végül őt is teljesen elbűvölte: abbahagyta a kapirgálást, az öklét ő is a csajkájába nyomta, s olyan elkeskenyedett pillantással meredt Orsolyára, mint a durranásra várakozó futó.

Vak útitársunk a változatosság kedvéért úgy végezte el a magánszertartását, hogy kipöccintett üvegszemét nem törölgetni kezdte most, hanem becsúsztatta a szivarzsebébe. Úgy látszik, egészségügyi szükség volt a szemüreget időnként megszellőztetni.

De legmulatságosabban talán mégis a selejtvadkilövő útitársunk ütötte el az időt. Valahányszor egy varjú szállt el a közelben, rátartotta a puskáját, követte a röptét, élesre csattantotta a kakast, rágörbítette az ujját a ravaszra – aztán semmi. Az angol blúzos vénkisasszony viszont minden alkalommal alig visszafojtható idegrohamot kapott. Igazában ez a hidegvérűen ártatlan komiszkodás tudott úgy megnevettetni bennünket, mint a gyerekkori stiklik.

De különösen a gyászoló nagyszülők unokáját! A gyerek szinte a bőréből kibújt, mikor az előlegezett bumm-bumm! kiáltásokkal már-már sikerült belesodorni a selejtvadkilövőt egy drága töltény elpocsékolásába. És a néma lövések után is mindig összenevettek. Cinkosságuknak az volt az előzménye, hogy a kisfiút már a fölszállástól kezdve suttogva molesztálták a nagyszülei – „Buckó, ne piszkáld… hagyd abba… itt maradj…”. Buckó unta ezt, s egy idő múlva önállósította magát. Sunyi közvetlenséggel lecsúszott az ülésről, és úgy sétált ki a folyosóra, mintha sürgős ügyben odaküldték volna. A vadkilövő az ablak mellett állt, és pontos időközökben elővette, újra zsebébe süllyesztette a pléhdóznit, élveteg mozdulatokkal megsodorta a cigarettáját, a legmegfelelőbb kemény-puhára, hogy szívás közben ne rondítsák el a minden élvezetet megkeserítő hosszanti ráncok, majd a kilógó dohányszálakat leharapta, kemény kis gombóccá gyúrta és megszagolta, mint az ínyencek az ételt, mielőtt hozzányúlnának. És megette. Buckó habzsolta, amit látott, akár egy izgalmas indiántörténet repedésbe szorult képvillanását: a Nagy Fehérarcú csak tetteti, hogy nyugodt, és sok ideje van, de erről nincs szó, mert a következő pillanatban már ló röpíti a pusztán, hogy megmentse a leghűségesebb rézbőrű barátját. A vadkilövő fölemelte a gyereket, belemarkolt a nadrágszíjába, és hagyta, hogy az ablakon kilógjon. Ez kárpótlás volt a fehér arcú felnőttségért, amire még várni kell. Buckó majdnem derékig hajolt ki, és a tolattyús hajtórudat is látta, ahogy katonásan veri a lépést. Ezt követően zuhant ki egy csirkésláda a marhavagonból, és a temérdek fehér toll lélegzetelállító srapnelként csapódott a töltésoldalba. Buckó bepisilt a gyönyörűségtől – a nagyszülők meg a selejtvadkilövőt okolták.

A harmadik bumm! kiáltásnál – mert a gyönyörűség csak nőtt – szintén ez következett be.

De ezúttal végszóra.

Ekkor jelent meg az ajtóban Borbálánk, diadalmasan lóbálva kezében a kopasztott gácsért, mely indulásunk óta a vécé lámpáján himbálózott. Csoda, hogy eddig senki nem fedezte föl, de ez kizárólag azon múlt, hogy mindenki igényét kielégítette a mosdóban található rózsaszínű kagyló. A vécé ajtaja egyébként is be volt szorulva, nem nyílt, kívül a porcelántábla pedig túlzottan diszkrét tájékoztatást nyújtott: gyengéden hajló gyöngyvirág helyettesítette a közérthetőbb jelzést. Borbálának kellett jönnie – miután kicsinek találta a bidét –, hogy izmos vállával belökje a virágos ajtót.

A gácsér így csöppent bele újra az életünkbe.

Mikor megpillantottuk, olyan erővel bukott fel bennünk a kivégzés hajnala, hogy kénytelenek voltunk egy időre félrevonulni. Hajnicsra koncentráltunk, elképzeltük az arcát s azt a látványtöredéket a világból, amit utoljára pillantott meg. Meglehet, hogy az elméleti „barakk” tetejére sodródott piros kapcarongy volt ez a képtöredék a sortűz pillanatában – hiszen mindennap tettünk rá valamilyen megjegyzést. És minden egyes nappal több közünk is lett hozzá, mert nem olyan volt, mint mi, fölöttes és beosztott, és tárgynak sem olyan, mint más – pusztán csak volt, társtalanul létezett, és az egykori hasznosság kihűlt testmelege örökre a sajátja maradt.

Közben jelentős döndülés jelezte, hogy Borbála elhagyta a millenniumi kocsit.

Bevonultunk a hátsó udvarra.

A gácsér odakerült a bárdolóasztalra, mint ünnepi vendégajándék. Nagy sikert aratott. A temérdek hús, háj, zsír és verejtékező belsőség között (melyek már egyáltalán nem emlékeztettek disznóra) – a kihívó pucérság és tréfás félkész halál benyomását keltette a maga megőrzött gácsér formájában. A főnök sem állhatta meg, fölemelte az asztalról, szakértői pillantással közelről is megmustrálta, és olyasmit mondott, hogy hiába ez a veszekedett kánikula, egy jó hús azt is kibírja, nem sieti el a büdösödést. S ezzel meg is adta neki a szükséges rangot, hogy ne hasson kiközösítettnek az egészségtől duzzadó húshalmok közösségében.

Mi ösztönösen úgy szóródtunk szét a ponyva körül (noha inkább összetömörülni próbáltunk), hogy tiszteletben tartottuk Borbála jogát: ő maradjon a középpont. A főnök magyarázkodás nélkül egyetértett ezzel, ő maga hozta ki a ház legöblösebb karosszékét, és odahelyezte a bárdolóasztal elé.

Csodálatos volt a csend. Csodálatos a lilásszürkébe hajló szürkület, a készülődő sötétedés, immár hátunk mögött a T. állomáson töltött felejthetetlen várakozással, a remények garmadájával és a békekötéssel, ami annyi mindennek tett pontot a végére. És tudtuk, hogy feljön a hold, a kiismerhetetlen arcú útitárs, a mi üvegszemű társunk rejtélyes lelki rokona. Ez a minden kétséget kizáróan rendhagyó öregúr bármennyire is háttal ült nekünk, s keltette azt a benyomást, hogy kizárólag Somogy távoli zugai kötik le a figyelmét (pedig csak az alkony utáni hűvösségben szellőztette tovább az üres szemüregét) – az ő sehová be nem sorolható pillantását valahogy mégis magunkon kellett érezzük, számolnunk kellett vele, s ha akartuk, ha nem, kényszerítő rokonszenvet kellett éreznünk iránta.

Meglehet, hogy még Borbálának is.

Fölöttünk a hatalmas eperfa majdnem olyan családiasan bólogatott, mint a nagy Arany versében.

Ebben a megismételhetetlenül bizalmas környezetben és társak közt tudtunk meg Cseprikálovics Borbáláról olyan részleteket, melyek utazásunk során csak fölvillantak – akár a csepűrágók földobált kései, melyek elképesztő ragaszkodással sorba visszatérnek a gazdájuk kezébe. Most valahogy ügy állt össze minden, mintha kizárólag egyetlen kés röpült volna fel, aztán a kedvünkért ott is maradt volna a levegőben.

Már eddig is tudtuk róla, hogy ő is egyike volt azoknak, akik Erdélyben elveszítették a rokonságuk felét. Az viszont új adalékként került szóba, hogy férjét egy hasonló nevű vérengző csendőrrel tévesztették össze Bácskában a partizánok, és kivégezték. Volt egy Csallóközbe házasodott fia is, aki a magyar kitelepítést megúszta ugyan, de egy haragosa megfenyegette, hogy szudétanémetnek nyilváníttatja; aztán hamarosan nyoma is veszett. Végül a családi házuk nekik is mindenestül kiégett Sárbogárdon. Utána hónapokig az egyik barátnőjénél lakott Sárszentlőrincen, aki szintén háborús özvegy volt, és a szovjet parancsnokság engedélyével zongoraórákat adott az ott állomásozó tiszteknek. Borbála az ottlakásért cserébe ellátta a háztartást, alkalmi mosodát nyitott, befogta a környék elszabadult méhcsaládjait, méhészkedni kezdett, s a mézet feketefuvarokkal Bécsbe küldte jó pénzért, sőt még a bába szerepét is ellátta a községben. És egyre kevésbé mondott le a tervéről, hogy a háborús özvegyek számára „Ültessünk fákat!” mozgalmat szervezzen. A gyász első hónapjaiban jutott a felismerésre, hogy akik társak nélkül maradnak, és a forró éjszakák magányában nem ereszthetnek életgyökeret (vagy csak piros nagyünnepen), épp azoknak lesz áldott a keze, és a legszikesebb pusztán is megered, amit elültetnek. Persze hírek is szállingóztak közben, hogy habókos lett, de ő csak annál jobban tudott nevetni. Ereiben alig negyed magyar vér folyt, s lehet, hogy ezért tudott annyi derűs elfogulatlanság tárolódni benne, akár egy madaraknak kitett etetőszakajtóban, amelyikben válogatás nélkül megfér a búza, zab, az árpa, a kölesmag. „Csipkedjétek csak, hogy marasszon az Isten! Meg tudok veszni ezekért a szárnyas gyerekekért!” Ezek az ő szavai. Útközben kiáltott fel így, mikor Szulimánnál piros jelzést kaptunk, mire a különben óvatos seregélyek egyszerre megszállták a vonatunkat, s kettő a mi ablakunkon is betévedt, és csőrüket villámgyorsan belevágták az ölében heverő harapott almába. Máskülönben annyira nagyvonalú volt, hogy hol a nagyapját mondta szerbhorvátnak és az apját lengyelnek, máskor meg minden zavar nélkül az anyját adta oda a szerbeknek-horvátoknak és a nagyapját a lengyeleknek. Az apját mégis úgy emlegette következetesen, mint szent lódoktort, vajákos Batu kánt, pedig a családi iratok szerint őseredeti kun is lehetett, ennek ellenére negyvenéves korától hitvalló unitáriussá lett, ami viszont arra utalt, hogy az ősei esetleg Alföldre tévedt székelyek vagy Kolozsvár környéki kisnemesek voltak, s a szent lódoktor késve, férfifejjel, azoknak a hitéhez tért meg. Borbála legyintett az ilyen méricskélésekre. Csallóközben eltűnt fián kívül volt még három másik fia, róluk hosszabb ideje szintén nem tudott, mégsem adta fel a reményt, hogy valamelyik fogolytáborból hazakerülnek – noha a Nemzetközi Vöröskereszt sok jóval nem biztatta. Tétlen gyászra meg nem volt ideje. Nem hagyott időt rá. Most éppen azért lett hontalan, mert a barátnőjét internálták (homályban maradt, miért; talán a zongoraórákat magyarázta félre a rendőrség) – mindenesetre neki is tanácsosabb volt, ha másutt keres otthont. Amikor T.-be érkezett, újra a cekkereiben, szatyraiban volt minden vagyona, a legszükségesebb nyári-téli ringy-rongy. És egy külön fekete retikülben fényképek, apró emléktárgyak a gyerekektől, a férje borbélyfelszereléséből néhány megmentett darab, olló, hajnyíró gép, agyonélesített angol borotvakés, celluloidtokban szappan formájú lila timsó. „Csigaház, mi köllhet még?” – fejezte be utánozhatatlan egyszerűséggel, s még azon forrón szürcsölni kezdte az orjalevest, amit a főnök kislánya rakott eléje a letakarított bárdolóasztalra, és rémült csodálattal mindjárt el is futott.

Már besötétedett.

Lépésre tőlünk mindvégig égett a tűz, föllángolt, lelohadt, valakinek mindig eszébe jutott ágat dobni rá. De ez az élőlény-lobogás valahogy szükséges is volt, hogy annyi halott között azokat is fölismerjük és szeressük, akik még élnek. Ónos pernye, korom és szikrák járták a táncukat a vibráló fényövezetben, fölszálltak és eltűntek a hűvösebb magasban. Olyan költői volt az egész. Orsolya egy könnycseppet maszatolt szét az arcán. A selejtvadkilövő tűnődve pásztázta puskájával a gótikus lángcsúcsokat, aztán mégis meggondolta magát. Buckó aludt, a kamasznak megártott a házi kisüsti, vak útitársunknak újra csillogtak az üvegszemei, de újra éreznünk is kellett, hogy ő egészen más szögből lát bennünket. Aztán a többiek, a gyászoló nagyszülők, az angol blúzos kisasszony, a háziak vagy mi például azzal a fáradhatatlan reménykedésünkkel, hogy most jó nyomon vagyunk, Szenteskút nem lehet másutt, csak ezen a szárnyvonalon… Annyira önmagunk tudunk lenni ilyenkor, mintha tényleg ezen múlna, hogy még elmondhatatlanabbul tartozzunk egymáshoz, senki máshoz.

A hold meg fent járt, a kiismerhetetlen pásztor.

Magas és Kicsi rejtett készülődéséből egyre inkább arra kellett gondolnunk, hogy most fogják megosztani velünk a titkukat. Nyilván érezték, hogy ez az utolsó alkalom. Előtte többször is összesúgtak, körbesétálták a ponyvát és bennünket, mint akik közös mérlegelés után döntöttek úgy, hogy a megnyilatkozás első hallgatói legyünk. A pillanat jelentősége szinte elvarázsolta az udvart. A főnök újratöltötte a pálinkásüveget, az éjszaka mélyült, a csillagok teljes pompájukban ragyogtak. Nem könnyű minderről beszámolnunk, ugyanis egészen más erőfeszítést követel az értelmünktől, mint eddig bármi más. Viszont azt is megérthettük most, hogy Magas nem ok nélkül féltette az aktatáskáját. Sokévi munkájának a gyümölcse volt benne, vaskos kézirat és egy nagyszabású parlamenti megnyilatkozás szövege. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy még az őszi ülésszakon meghallgatást nyer az Ország Házában, mint a névtelen milliók rendkívüli megbízottja – amire nemcsak a római szenátusban volt példa, hanem a mi történelmünkben is. Rákos mezején, például. Útitársunk hitte, hogy a világ megváltozott, és igényelni fogja a megszenvedett és szabad gondolatokat. Sárkeresztúri betonozott pincéjében készült fel erre a megnyilatkozásra, a háború kemény évei alatt. Most csupán tájékozódó körutat tett a vérből kimosakodott országban, hogy elhatározásában megerősödjön. A Parlament titkárságán már bejelentette felajánlkozását a közös munkára, a titkárság válasza azonban nem elégítette ki. Így éppen mi lehetnénk azok, akik másképp foglalunk állást. És éppen ehhez kérte a figyelmünket, vagy ami még jobb, az aláírásunkat. Kicsi már aláírta és messzemenően támogatja a megnyilatkozást.

Mindezt természetesen csak utólag közölte, hogy ne befolyásolja a véleményünket; ami talán jó is volt, mert fokozta a hatást. Egyelőre annyit tudhattunk, hogy parasztszülők gyermeke, s már kora ifjúságaiban egy tudós gróf mellett famuluskodott. akinek a kastélya a falujukhoz tartozó ősgesztenyésben trónolt, hatalmas könyvtárral, szecessziós tornyában jól felszerelt magáncsillagdával (equatorealis, sextans, heliometer, teodolit). Magas itt sürgött-forgott és segített, ha kellett, a Gróf meg magyarázott neki, könyveket adott a kezébe (vagy maga lopta ki őket a könyvtárból), számtalan felbecsülhetetlen értékű tudósítást olyan tudósok, írók, fantaszták gondolatairól, mint Leibniz, Newton, Einstein, Kant, Lénárd Fülöp, Marx és Engels, Röntgen, a Curie házaspár, Oswald, Herzl, Pavlov, Darwin, Dante, Milton, Madách, Verne Gyula, mások. A gróf minden alkalommal figyelmeztette, hogy ha ezektől vagy ezekről olvas, ne azt akarja bebiflázni, amit írtak vagy róluk írnak, hanem azt próbálja megérteni, amit az idő rövidsége miatt ezek az emberek nem érthettek meg, vagy nem tudtak már megírni.

Cseprikálovics Borbála – túl a harmadik tál orjalevesen – ismét felhúzta a tenyerét a mellére, és lefegyverző jóindulattal bámult rá a meszelőhosszú útitársra.

Mi egy kisebb tuskót tettünk a tűzre, hogy abban se legyen hiány.

A szúnyogok zsongtak.

A nagy éjszakában a mozdonyunk is pöfögött valahol, és végezte a feladatát.

Ezek mind hozzájárultak, hogy a csend, ami ránk telepedett, ne emlékeztessen semmilyen más csendre. Magas, enyhén reszelős és lámpalázas hangja úgy hatott ránk, annyi büszke melankólia volt benne, hogy saját gondolataink sorsára is gondolni lehetett. Így csaknem tökéletes volt az összhang köztünk, noha egyetlen szóval sem adtuk tanújelét.

Uraim? Tisztelt Ház…? A megszólítás úgy rémlik az emlékezetünkben, hogy még ennél is jelentősebb és személyesebb volt, bár mégis föléje emelkedve a mulandó perpatvaroknak… Ugyanis tévedés van a dologban! Óriási tévedés, uraim! Mielőtt a tárgyra térnénk, engedjék meg, hogy két mondatot idézzünk, melyeket nem mi állapítottunk meg. Az első Bernard Shaw angol drámaírótól származik: „A demokrácia célja a társadalom megszervezése kivétel nélkül mindenki költségére és javára, nem pedig egyetlen kiváltságos osztály előnyére.” A második: „Bírálat és önbírálat.” A kritika helyett szándékosan használjuk a bírálat szót. Ezután kell elnézést kérnünk az „Uraim” megszólításért az „Elvtársaim” helyett. Csak hát a szokás nagy hatalom, mely törvényt alkot, s ez a törvény nem más, mint az emberi okoskodás és találékonyság folytán létrejött erő, mely egyaránt képes büntetni, kiengesztelni. Hogy ezzel mégis visszaélnek, más és szomorú kérdés. Az erős kificamodás oka azonban sosem a hatalom és törvény, hanem a fogyatékos emberi okoskodás és találékonyság és a még fogyatékosabb előrelátás. A világtörténelem folyása korunkban érkezett el az emberiség legborzasztóbb háborújának a küszöbéhez. Ma már mindenki tudja, érzi ezt. De kevesen tudják, hogy a béke ügye nem lehet a Nemzet, a Nép felett uralkodó személyek személyes ügye. Sokan mégis így akarják tudni. Mi saját elhatározásunkból vettünk tollat a kezünkbe. Megkérdezheti tőlünk a T. Ház, hogy ki vagy te? mért írtad meg ezt a véleménynyilvánítást? Madách Imrének meg kellett halnia, mielőtt Az ember tragédiájá-t megérthették volna az akkori idők illetékesei. Semmelweis Ignácnak meg kellett bolondulnia, és gróf Széchenyi Istvánnak búskomorrá kellett válnia a kor anyagi és szellemi féltékenysége miatt. Velünk ez nem történhet meg, legfeljebb az, hogy a jelenlegi hatalmasság megölet. Viszont mi is feltehetjük a kérdést a T. Háznak: ki vagy te? A mi szándékunk, hogy az uralkodásra hivatott, csiszolt agyú emberek figyelmét felhívjuk: nem jól dolgoznak, és saját maguk alatt vágják a fát, amikor egyéni érdekből a kommunizmust államhatalommá fejlesztik, s mint ilyennel, mesterségesen állítják elő a kommunistát. Márpedig úgy, hogy egy bizonyos rétegnek kiváltságos helyzetet biztosítanak. Ez a réteg aztán önműködően előnyökre tesz szert, és lehetőséget kap, hogy embertelen jogokat gyakoroljon. E nagy múltú helyen kiáltjuk a világba, hogy nem a kommunizmus hivatott előállítani a kommunistát, hanem a kommunistának kell megalkotnia a kommunizmust! Ezért állítjuk azt a tételt, hogy a kommunizmus Tudomány, akár a katolikus vagy a zsidó hittudomány. Ezért nem érthetünk egyet a T. Ház titkárságának válaszlevelével, melyben ezt tagadja. Állítja tehát, hogy az emberi tudomány atommagja nem a zsidó hittudomány. Továbbá azt sem ismeri el, hogy a Kommunista Tudomány három részből áll: 1. tanítóból, 2. kommunistából, 3. utánzóból. Mi nem neheztelünk ezért, mert tudjuk, hogy akiben nem jöhet létre a tiszta és világos értelem, abba vétek kalapáccsal beleékelni. Viszont nem titkoljuk neheztelésünket azért a kioktatásért, miszerint helyesebb volna, ha általános tételek fogalmazása helyett előbb a marxizmus–leninizmus álarcos klasszikusaival ismerkednénk meg. Erre csak azt válaszoljuk, hogy mi az orvostól jövünk – mért akarnak bennünket a kuruzslóhoz küldeni? Mi annak idején a Tudós mellett működtünk (itt következett az utalás, amit az olvasó már ismer) – mért akar a saját fajtánk kormányhatósága arra kényszeríteni bennünket, hogy a kommunista társadalom felépítéséhez szükséges téglák kiégetésénél eldobjuk a két legtökéletesebb téglaégetőnek, Marxnak és Engelsnek a tégláit, s helyettük hamis klasszikusok zavaros eszméiből építsünk vert falat? És mért akarják, hogy ne úgy illesszük egymáshoz ezeket a téglákat, ahogy ezt a legnagyobb építőmester, Lenin tanítja? Mért akarják, hogy a legfönségesebb eszméket közönséges agyagként furkóval döngöljük fallá? T. Ház! Tisztelt Uraim! Ha a kommunizmus nem tudomány, joggal kérdezhetjük: egyáltalán mit nevezhetünk tudománynak? Itt ismét a Tudósra kell hivatkoznunk. Anyánk szigorúan, de szeretettel nevelte belénk az Istenben való hitet. E nevelés nyomán hallgattuk éveken át a Tudós szavait. Mikor láttuk, milyen beleillően tudja a bibliai történeteket elhelyezni a tudomány könyvében, nagy fehér rózsák bomlottak ki lelkünkben. Később, mikor még merészebb kérdéseket tettünk fel a lét titkaira vonatkozólag, mi is még világosabb válaszokat kaptunk. A Tudós jóvoltából kibomlott fehér rózsák nem hervadtak el, csak a színük változott meg. Piros lett. Nem maradhatott kétség, hogy ezután már csak a „tudomány” tágabb értelme, felfoghatósága kerülhet szóba. A Tudós ekkor mutatott bele az útszéli árokba, ahol éppen sétáltunk. „Képzeld el azt az árkot olyan mélynek, hogy nincsen feneke. Ezt a fát itt akkora magasnak, hogy nincsen teteje. Ezt az utcát olyannak, hogy nincs se kezdődő, se végződő vége. Ez a Tudomány legtágabb értelme. Ilyen a legtökéletesebb formája.” Ezt mondta. Mi pedig azt gondoltuk magunkban, hogy: „Bolond! Hiszen ezen a helyen Istennek kell lennie!” A gondolatra azonban nem a Tudós, hanem mi pirultunk el. De zavarba mégse jöttünk, mert éreztük, nem számíthat a rózsák színe, ha egyezik az illatuk. Így a mi álláspontunk se lehet más, csak világos és egyértelmű. Ilyen felelősséggel jelentjük ki, hogy ha veszik a fáradságot, és elolvassák a Kommunista Álom című könyvünket, melynek egyik példányát a Titkárságon letétbe helyeztük, rájönnek, hogy a jelenben és jövőben a Nemzeti Kormányhatóság igaz eszméinek gyökereit nem az írók csillogó sokoldalúságában, hanem csak a szakírászat igaz mestereiben lehet tartósan megtalálni. Csak ezek a mesterek képesek a félremagyarázott lényegek kürtülése helyett színvallásra kényszeríteni az igazságot. A budapesti születésű Herzl Tivadar megszenvedett kezdeményezésére létrejött és 1897-ben lefektetett cionista titkos jegyzőkönyveket is említhetjük itt, melyeket a cári Oroszország jóvoltából nyilvánosságra hoztak. Mi nem vitatkozunk, csupán állítunk. És bejelentjük tiltakozásunkat minden olyan igénnyel szemben, melyek újólag egyetemleges embertelenséghez vezetnek, s még azt a matematikai lehetetlenséget is megkísérlik, hogy milliókból semmi legyen. Ahogy ez a meghurcolt zsidó és más népekkel meg is történt, korunk szégyenére, a meghurcolt népek utókorának örök hátrányára. Egy általunk is becsült írónknak egyszer ezt a kijelentést tettük: a túl művelt ember süket is, vak is, a kevésbé művelt néma. Ezért nem csodálkozhatunk majd, ha sorainkon végigpusztít a háború. Vakságunk, süketségünk, némaságunk okozza a katasztrófát. A vak nem látja a közelgő viharfelhőt, a süket nem hallja a földmorajlást, a néma látja is, hallja is, csak nem tudja mondani. Uraim! Az önök kötelessége, hogy a célok elferdítését megakadályozzák. Az önök kötelessége, hogy kijelentsék: a nemzet szokásai törvényerejűek, melyeket nem szabad egy másik nemzet szokásainak a kaptafájára húzni. Kötelességük belátni, hogy mindent elpusztító méreg ez a három szó: szabadság, testvériség, egyenlőség. Mert ellentétben áll a természettel! A természet nem testvériségen, hanem egyetemlegesen következetes igazságon alapszik. És nem az egyenlőség, hanem a törvényszerűség parancsán változik. Így ez a parancs nem szabadságot, csupán örökkévalóságot engedélyez. Az ember tragédiájá-ban Ádám vagy elvakult szentté, vagy Istentől elrugaszkodott emberré lesz, és mind a két esetben 0 pontra jut. A 0 pontról addig el nem indulhat, míg kommunistává nem lesz azáltal, hogy szembeszáll önmagával. Reformálja magát, és tovább küzd. Küzdelmeiben a tanácsot sohasem Isten adja neki, hanem Lucifer. Isten csak méltatja Ádámot a cselekedeteiért, s utána vagy megbünteti, vagy kiengeszteli. Az örökkévaló Isten pedig csak akkor szemmel látható és kézzel fogható, ha az egyéni akarat az emberiség értelmével a nép erejében találkozhat. Tehát vigyázzunk! Egyéni akarat és nép ereje. Mindez azonban nem állhat ellentétben a Természet még hatalmasabb törvényeivel. A Tudomány bebizonyította, hogy a nagy égitestek három erőnek engedelmeskednek: fény, villamosság, mágnesesség. A Föld ugyanazon időben forog, zuhan, kering. Jó volna, ha azok a kisebb tudósok, akiket a tudásuk elbizakodottá tett, figyelembe vennék, hogy a fényt nem lehet azonosítani a világossággal, mert ahol fény van, ott nem biztos, hogy világos van, viszont ahol világos van, ott bizonyos a fény létezése. Ennélfogva az emberi tudást és értelmet sem lehet azonosítani. Uralnunk kell a Természetet, de ezt nem tehetjük addig, míg fel nem ismerjük, hogy mi magunk is természet vagyunk, amire három irányból hatnak erők: 1. katolicizmus, 2. kapitalizmus, 3. kommunizmus irányából. Ezen erők hatására oda fog jutni az emberiség, hogy szokásainak kaptafáját egyetlen formával határozza meg. Ennek a meghatározására azonban nem Sztálin, nem Eisenhower, nem is a Pápa vagy a zsidók eljövendő Királya lesz hivatott, hanem kizárólag a Tudós, aki arra kényszeríti a kökénybokrot, hogy búzát teremjen, és a tölgy tengerit. Másrészt jó volna fontolóra venni a Mendel-féle átöröklődési törvényeket, és feltételezni, hogy a háború borzalmaiban könnyen elpusztulhat az eljövendő Tudós azáltal, hogy megöljük a szülésre rendelt anyát és a nemzésre hivatott apát. Uraim! Tisztelt Ház! Ezek az állításaim éppúgy lehetnek nevetségesek az önök számára, mint érthetetlenek. De semmi szín alatt sem lehetnek komolytalanok és lehetetlenek. Nem kárukra és hátrányukra akartam lenni, hanem leírhatatlan előnyükre és felbecsülhetetlen hasznukra. Bár ez valóban a megértésükön múlik…

Nem valószínű, hogy a szulimáni járásban valaha is elhangozhatott ennél komolyabban vett programbeszéd. A hold magasan állt, szúnyogoknak nyoma se volt, az udvaron hűvös légáramok lopakodtak végig. Biztos az is szótlanná tett bennünket, hogy Orsolya a csecsemőjére hajolva aludt. A főnök csendben járt körbe a pálinkával, s még Borbála is halkan sóhajtotta, hogy: „Az Isten simogasson benneteket!” Bárhogy történt is, Magas és Kicsi büszkén húzódott félre. A mi gondolataink pedig, melyekre nem találtunk szavakat, jobb híján átolvadtak az éjszaka csendjébe.

Vadkilövő társunknak viszont épp ekkor jutott eszébe, hogy teljesen váratlanul belepuffantson a tűzbe.

Álmából ébredő kis barátja azonnal oda is rohant hozzá izgatottan, és faggatta, hogy mire lőtt, minek lőtt – de neki se mondott mást, mint nekünk: „Ugyan, semmi… csak egy selejtszikra volt.” De ezt nem lehetett elhinni, a hangján érződött, hogy kutyául megbánta az ostoba tölténypocséklást.

Mégis, ez mozgatta meg a kedélyvilágunkat.

Mert végre is érthetetlen, hogy most, mikor az utazás végéhez közeledtünk (pedig csak mozdonyra vártunk) – valahogy újult erővel idéződött fel bennünk az indulásunk megismételhetetlen izgalma, semmihez nem hasonlítható szépsége…

Vagy talán mégis érthetően? Küszöbén a holnapi napnak, mikor kiderül majd, hogy Szenteskút itt van egy jó gyalogjárásra…?

Nem tudjuk. Így volt. Jólesett visszaemlékezni, már csak azért is, mert Borbálánk igazában akkor és ott hódította meg a szívünket. Azok az utolsó percek voltak ezek, mikor a mozdonyunk valahára megérkezett, és szeneskocsija tetején egy hátizsákos diákkülönítményt is hozott magával (a töltés mellől szedte fel őket a mozdonyvezető, ott bandukoltak minden csodára készen), főképp fiúkat és néhány lányt, egyikük sem lehetett több tizennégy évesnél. Valamennyiükön hosszú ujjú munkás-kék ing, bár az öltözetük egyéb darabjai inkább a jól ismert polgári ízlést tükrözték. Mihelyt hozzázöttyent a mozdony a szerelvényünkhöz, katonás fegyelmezettséggel azonnal átugráltak az üres marhavagonba. Akkor még csak futó pillantást vetettünk rájuk, de ez is elég volt, hogy örülni tudjunk a jelenlétüknek. Az ifjúság! Ők voltak azok, akik a harmincas évek nagy gazdasági válsága idején születtek (mikor a vagonunk még javában rozsdásodott a főműhely udvarán; amikor tetőfokán volt a Lord Rothermere védnöksége alatt szervezett „Igazságot Magyarországnak!” mozgalom, s a biatorbágyi vasútrobbantó Matuska is éppen kapcsolatba lépett a rejtélyes túlvilági konspirátorral, a politikailag képzett Leóval, aki végül is felbiztatta az akcióra, mint Jeanne d’Arcot a Hangok) – vagyis akiket a vidám csőd éveiben nemzettek, két munkanélküli-segély között. S most éppen a bakócai vezetőképző úttörőtáborba utaztak, ahonnét majd ugyanígy, kollektíve utaznak vissza Dombóvárra. Vezetőjük, alig harmincéves fiatalember arcáról kevés humor, viszont olyan lelkesült komolyság áradt, mintha képes lett volna öt ülésben egy teljesen új és fejlettebb világképet elfogadtatni bárkivel. A marhavagonban (a marhavagonban) azonnal énekelni kezdtek, csattogtak és dobbantottak, mint a metronóm, tele robbanó élettel és beszabályozott fegyelemmel, mint a 0 kilométeres motorok.

Borbála akkor már annyira közel járt, hogy hallani vélhettük, ahogy egy horpadt vashordót vagy foszlott pufajkákkal teli fürdőkádat félrelökött a réten. Nem kanyarodott el a bekötőút felé, tank módjára jött, neki az állomásépületnek. Fontos azonban, hogy ezt is részletesen lássa maga előtt az olvasó. Igazában a vagonunk ablakából lehetett hitelesen felmérni a pusztulás természetességét, melyet még egy eltévedt bomba is képes megteremteni. Azt az elképesztő részletgazdagságot, mely a megülepedett romokat szinte már szervesen illeszti bele a látványok nagy panorámájába. T.-ben az állomásépület közepén még mindig ott tátongott a becsapódás okozta rés, a forgalmi irodát és várótermet kettémetsző nyiladék. Ideiglenesen úgy oldották meg a helyreállítást, hogy a rést meghagyták. És ez akaratlanul is megteremtett bizonyos művészi kompozíciót. A nyiladék a maga keskenységével még nagyobb mélységet, szinte romantikus távlatot adott a rétnek, a falu templomtornyának: mintegy metszetéles keretbe fogta őket. Feltéve, ha azon néztünk keresztül. A vagonablakból pedig éppen ezt tehettük. A nyiladékban jobbra és balra falat húztak fel vakolás nélkül (így lett kisebb az iroda és a váróterem is) – a falakat viszont plakátokkal ragasztották tele. Közeledő választás, demokrácia, földosztás, magyar rendőr, romeltakarítás, Magyar Kommunista Párt, UNRA-segélyakció, felszabadító szovjet hadsereg, a gyerekek, a Kreml, a Parlament, az árvíz, a háborús bűnösök, az újra otthonra talált magyar színház, „Ki tud róla, eltűnt…”, „Csak annyi megbecsülést embertársaidnak, amennyit magadnak megkívánsz…”, az alkohol öl, a tej kenyér, a Hercegprímás Máriabesnyőn, „Nyaraljon itthon, a Balatonban nincs több akna…”, „A szocializmusé a jövő!” – akár egy plakátkiállítás, olyan volt a két fal, s szinte színorgiává kendőzte a nyiladékot, mely tele volt téglatörmelékkel, kiszakadt huzalokkal, cseréppel, a forgalmi iroda kézimosdójával, mely egy nagyobb faldarabbal zuhant ide (mint egy akkor még csak születő képzőművészeti irányzat mintadarabja). A romhalmazon ugyanakkor kialakult már valamiféle ösvény, az utolsó pillanatban érkezők utat rövidítő taposásának nyoma. Borbála ezt célozta meg. Úgy lépett föl a törmelékhalom tetejére, mint egy végtelen karavánvonulás napégette sereghajtója, s megállt egy pillanatra az új világot hirdető plakátok kereszttüzében. Egyetlen szemhunyorítással felmérte a helyzetet, a szerelvényt, az ablakokban bennünket, a marhavagonban éneklő diákkülönítményt, az ideges forgalmistát, aki valamiből megsejthette, hogy háta mögött Borbála is megjelent a színen, mert azonnal leengedte a karját, s mintha elnézést kérne, indítás helyett a hátát kezdte vakarni a tárcsa nyelével. Nem volt kétséges, hogy Borbála – mint mindent – a fölszállást is egyedül akarja megoldani: sorban fölrakni a csomagokat a legfelső lépcsőre, combközépig felhúzni a zöld műselyem ruhát, megragadni a két kampós vaskorlát végét, s ha belerokkan is az Ott-féle konstrukció, földobbantani a súlyos testet az első lépcsőfokra. Ahogy a kun pásztorok, lengyel dzsidások, horvát végvári futárok dobták föl magukat a lóra? De erre gondolni már csakugyan hatásvadászó képzelgés… Mielőtt hozzákezdhetett volna a fölszállás műveletéhez, a marhavagonról leugráló diákok mind lelkesen ott tolongtak körülötte, s szinte mozdulni sem tudott. (Hogy sajnáltuk később, hogy ez a lelkes csapat megvált tőlünk Gamásnál, és nem rágcsálhattak ők is pörzsölt disznófarkot…!) Vezetőjük elégedetten nézte különítménye önkéntes és ígéretes akcióját. A nagyra hivatott kép nemcsak tablószerű volt, de megindító is. Őszintesége bennünket is lázba hozott, s hamarosan mi is ott lelkesedtünk közöttük. Ezek a javarészt rövidnadrágos kölykök a készségesség olyan szenvedélyét árulták el, ami jóval több volt, mint az ideológiai okokból felszámolt cserkészmozgalom jelszava, légy résen! Megbabonázta őket is Borbála. A háború sunyibb és soványabb jelenségekhez szoktatta őket. Egyszerre mintha a tanulás, az ágaskodó ördögök, a politikai ön- és egymást-képzés, a jövő társadalmáért vállalt komor felelősség és semmilyen ellenvéleményt nem tűrő, savanyú aszkézis: mintha ezekbe a súlyos gomolygásokba hahotázott volna bele Borbála pusztán azzal, ahogyan előbukkant a roncstemetőből, és megállt a millenniumi kocsilépcsőnél. Mielőtt azonban föleszmélhetett volna, az elhivatott vezetőpalánták fölkapták a garmada cekkert, szatyrot, s hangtalan lihegéssel nekivetették vállukat, fejüket a zöld masszívumnak. S hogy járt a kezük! „Gyerekek, gyerekek, vigyétek arrébb a ceruzátokat, mert kilukad a szoknyám!” – hallatszott az utánozhatatlan nevetés, és Borbála valóban úgy kezdett emelkedni, mint jobb pillanataiban a reménység…

 

Nyomozás

 

Anyasirató

Hatvannégy éve esett el a róka – Ragacsos és vörös volt az est… –, a megyeszép fiatalasszony akkor húszéves, első terhességével a Séd patak medrében lopakodnak éjszaka orvoshoz, mert nem lehet tudni, hogy a vörösök lőnek-e beléjük a kijárási tilalom megszegése miatt, vagy egy bujkáló fehér, hisztériából, mikor a zörrenő lépéseket meghallja. Később, negyven év múlva, egy félig romba dőlt parasztház kiutalt hátsó konyhájának salétromos falán lóg súlyosan a blondelrámás festmény. A képen már tízéves asszony, a fedetlen puha vállról könnyű selyemkendő ereszkedik alá, az ölben heverő két kéz ujjai tétova artisztikummal éppen csak elkerülik a villamos kisülést, nem kulcsolódnak össze, még az ujjbegyek sem érintik egymást, csak egy soha véget nem érő pillanatra érzékien polarizáltak. Az egyik kisujj természetellenesen könnyed ficammal görbül meg – ahogy a levegő királynői ereszkednek le a fűrészporra, és egy lélegzetelállítóan mozdulatlan pillanatig a lehetetlenre vállalkoznak: merev bájjal úgy köszönik meg az ünneplést, hogy nem hajolnak meg, noha mégis meghajolnak, földre varázsolva a repülés és álom súlytalan akrobatikáját. A dimenzióhiányt. A dimenziótöbbletet. A fiatalasszony már azokban az években boldogtalan, a repülésből és álomból semmi nem lett; a kiismerhetetlenül hallgatag, kétségbeejtő predesztinációt sugárzó férfi biztos támaszként magasodik mellette, mint a védtelen rejtőzés kálvinizmusa. Hab és jéghegy parabolája. Ezeknek az éveknek emlékezetes képkockája, mikor a nyárvasárnapi déli korzón két matrózruhás fia versenyt mászik a vastraverzes villanyoszlopon, és ő – kék pöttyös napernyővel a kezében – hiába könyörög, hogy jöjjenek le, fülük botját se mozgatják: nem szalasztanak el egyetlen alkalmat sem, mikor a veszély próbára tehető. Megátalkodottan kapaszkodnak a traverzekbe, pár centire a magasfeszültségű drótok alatt. Gyilkosan süt a nap, mint az elrontott paradicsomban. Mosolyok kereszttüze, csődület, társas biztatás, élveteg kajánság, némi erotikus humor. A fiatalasszony percről percre szebb a félelemtől és büszkeségtől. A hivatal bricskája véletlenül akkor hajt arra, hátul úgy állnak ki belőle a féderes ülés alá dugott lejtezőrudak, mint a farsangi hurkapálcák. Az öreg kocsis fölismeri a helyzet tanulságát, szorosan a járda mellé kanyarodik, és lenyújtja a hosszú nyelű ostort: „Tessen odacsípni a seggükre, tekintetes asszony!” Zavart feudális megrökönyödés keveredik a nevetésbe, ami meg is pecsételi az alulról jövő tanács sorsát – ahogy ez történni szokott, bármilyen feudalizmus boldogul. A kocsis fakó zavarral hajt tovább, a fiatalasszony arca sápadt-vérpiros. Nem tagadhatják le, hogy csak ők magányosak. A másik, a hajdani helyszín az Ózsák és Borjád-puszta közötti zsombos földterület, tele százados feketenyárral. Hároméves kóbor kanról adtak hírt, bevette magát egy elhagyott kotorékba, a bejárati szádát még úgy-ahogy eldolgozta, de a pitvarhoz, a folyosókhoz, a lakásul szolgáló katlanhoz már nem nyúlt hozzá. A februári koslatási időszakban figyeltek föl a kammogására, aztán mintha elnyelte volna az ártér. Csak nyár végén jött róla újabb bizalmas jelentés, hogy „csipertes járással” sompolygott, jókedvében még csekegett is, vagy éppen rosszat sejtve elvarrant. Csupán az odújába besiklani nem látták, így szó sem lehetett róla, hogy megfüleljék, aknát ássanak a katlanhoz, és orron csapva kivégezzék: kárpótlásul ilyen szakszerű szavakkal közeledtek a sorsához. Augusztus végén a szokottnál többet hever az odúja előtt, különösebb gyanú nélkül, csupán szívesen időzik az ösztönsötétbe predesztinált emlékeknél. Mintha szembenézne, anélkül hogy akarná. Fiatal még, de már elég sok tapasztalatot gyűjtött, és tisztában van vele, mi a razzia, a hajtóvadászat, a kiközösítés, a bűnbaksors, megtanulta a vádlottak ábécéjét, s hogy a világ alig képes puszta kíváncsiságot tanúsítani és megbecsülni azt, ami más. Ennyi pedig elég, hogy más gondolatok is foglalkoztassák, mint a hivatásos kopót. A szűcs és a timár – az utóbbi még régimódian növényi anyagokkal dolgozott, és büszkén írta ki a cégtáblájára, hogy „vöröstimár” – olyan időpontot adtak, mely éppen összeesett a békét ünneplő első bállal: február. Egy ugyanolyan február, mint mikor a róka utoljára lohogott a tüzelő szuka után, s magasra verve a porhavat, zsarátos motollaként megforgott vele. Így esett szeptember nyolcadikára a választás; hogy a boa még időre elkészülhessen. Garancia persze nem volt, hogy mindjárt az első cserkészésre sikerül elejteni, de a társaság tagjai mind jó lövők voltak, és Rolf, a kopó hibátlanul tudott együttműködni velük. A fiatalasszonyt is magukkal vitték, noha húzódott tőle. Vágyott a boára, de valamilyen vértelen csodára még jobban. Rolf este hét óra felé kap szagot. A puskások felállása matematikai, a lővonalon nincs rés. A hozzáértés ezúttal is árad minden mozzanatból, a középpont mégsem a róka, hanem a fiatalasszony. Kicsit szélről áll, mégis a színtér Gibraltár-pontján, ahonnét minden szemmel kísérhető. Fűzős magas szárú cipő van rajta, drapp hosszú szoknya, egyszerű erdészzöld kabátka. Színes szálakból font szalmakalapja megtévesztő mimikrivel olvad bele a háttérbe: akár egy kivételes tereptárgy is lehetne, ahogy megilletődött mozdulatlansággal marad idegen a barbárul egyszerű, kertelés nélküli kivégzőhelyen. Romantikus elképzelés volna, hogy a róka őt veszi észre először, mikor idegfeszítő rohangálás után Rolf végre rátalál a láthatatlan egyenesre, mely a kifeszített kötélnél is egyenesebb, és nem csupán odavezet, hanem ordenáré módon belecsörtet a célba. Mégis ez közelíthetné meg azt, amit a fiatalasszony látni vélt: hogy a pillantásuk találkozott. Nem hosszan, csak amennyi ahhoz elég, hogy a gyomra összeszoruljon; mint mikor a megyeháza nagytermében indítja majd elsőként a nyitókeringőt – vagy mikor a boa pirók ékszerként hol felbukkan, hol eltűnik a büfé forgatagában, mint valami törékeny vezérfonal. A róka azonnal számba vette, hogy körbe van kerítve, s nem is tartotta szükségesnek, hogy húsz-harminc méternél tovább rohanjon, hirtelen hasra csúsztatta magát, belepréselődött a földbe, pár pillanatig vadul hadarászott a vitorlájával, majd azt is abbahagyta. Csípős füstben visszhangzik fülében A lövés, szemében ing a rét. A bokorból felpurranó széllel Szétpereg zönögve a sörét – mint ahogy a bál is ilyen valószínűtlenül előírásos volt. A rendezők még történelmi örökségként emlékeztek rá, hogyan lehet megbolondítani egy tükrös termet, hogyan lehet a karzatra vezető lépcsőt a szerelem páfrányos alagútjává varázsolni – emlékeztek a nagy redoute- és souvenirbálok fegyelmezett orgiáira. A lányok és asszonyok, akik alig két éve még kesztyűket és lélekmelegítőket kötöttek a frontkatonáknak, szorosra fogott „szegélymelltartóval” nyomták fel és tündököltették púderes halmaikat, melyeknek setétes völgyéből töményen csapott föl az alantabb dörzsölődő hajlatok illata. Úgy villantak bele a levegőbe ezek a vetélkedő illatok, mint egy-egy látomásos falat az elfedett meztelenségből. S a teremben csakugyan úgy lehetett érezni, hogy május van, pedig szikrázó fehér volt az éjszaka, Ózsák és Borjád között késpengerianások szabdalták keresztül-kasul a jéghártyás vadrétet. Talán épp ezen a bálon rémlett föl először a fiatalasszonyban, hogy a tél minden évszak mögött lesben áll, és már azon a szeptember nyolcadikán is tél volt. Vékony vér-csipkével ütközött ki Az az ősvadon-arc a havon – vagy egészen szakszerűen: mintha ott a bálon, boával a vállán, neki is be kellett volna számolnia az irhájával.

Aztán a boa évekre szekrénybe került.

Évek múltak. Miután lánya nem született (vagy épp az lett volna lány, akit elvetélt), bál sem adódott több életében, mint ahogy külföldre is csak egyszer jutott el, mikor a rosszul táplált háborús iskolásokkal részt vehetett egy fiumei nyaraltatáson. Ez olyan távoli volt, hogy az utolsó kórházi ágyon is visszajárt még – a móló, a panamainges férfi, aki óriáskagylóval ajándékozta meg, hogy hazavihesse a tenger hangját. És egy fehér szikla, ahová csupa fekete madár szállt le. Az ilyen megkövült madarak minden hullámverés után képesek újra kirajzolódni, igazában soha nem lehet fehérre mosni őket, patyolattiszták és fekete-szürkék, akár a vendégváró esték kedélyt erőszakoló cigarettafüstje az ünnepi ebédlőasztal fölött, mely mindig újra megkísérelt reménykedéssel gomolygott, s szinte úgy tartozott hozzá a húsz évig se tartó álbékéhez, a tragédia konszolidált előestéjéhez, mint az ördögűzés emblémája – „Nincs semmi baj, na! A mezei kispacsiirta, mind a két szemét kisiiirta…” –, miközben lehettek fiatalok, nem alkalmilag, hanem először és utoljára, lévén ők a sorosak, hogy eljátsszák az Ifjúság repertoárját, félrecserélve a kedvenc Chopin- és Mozart-kottákat a boros magyarnótázással, engedelmesen siklatva ujjait a vörösesfekete Bösendorfer besárgult billentyűkön, hogy a bujkáló csend ne legyen hallható, s a férfi önkínzó pohárköszöntői ne tenyereljenek bele a mángorolt damasztterítőbe: később, özvegyként, így emlékezett vissza a múltra a kegyből kiutalt kis városvégi konyhalakásban, melyet gavallér módon tiszteletben tartottak a patkányok (miután ő sem méreghez nyúlt, hanem találékonyan üvegtörmelékkel tömködte tele a lukakat) – s ahová (egy kis barbár fűrészelés árán) valahogy mégis be lehetett préselni a zongorát. De Atlantisszal az a nyárdélután is elsüllyedt, amikor alig harmincévesen megpróbált önként átlépni a Kapun. Kisebbik fia az egyemeletes bérház udvarán éppen befejezte művét: öt sörösüveget töltött meg vízzel, s a csípőfogóval kiegyengetett kupakot gyári pontossággal újra rászorította az üvegekre. Ma már nehéz rekonstruálni, hogy az aprólékos csalásnak mi lehetett a mélyebb indítéka. Ami legvalószínűbbnek látszik: a rejtély, a megválaszolhatatlanság tényének csalafinta demonstrálása. Az emeleti folyosóról percekig figyelte a titkos műveletet, s csak akkor kocogtatta meg jegygyűrűjével a vaskorlátot, mikor a fiú a trikójával már letakarta az üvegeket, hogy egy megfelelő pillanatban a jégszekrénybe csempéssze őket. Kék muszlinsállal intett búcsút, többre nem volt képes, gyorsan visszasietett a lakásba. A fiú érezte, hogy kilesték, s hogy ő is egy titkos történésbe avatódott be. Majdnem mozgásképtelenné tette a bosszúság és rémület, s csak akkor rohant fel a lépcsőn, mikor már baltával próbálták kireccsenteni a hálószoba ajtaját. A réseken kiszivárgott az édeskés orvosságszag. Könyörgésére megengedték, hogy a világítóudvar aknája fölött átmásszon a szemközti vécéablakba csúsztatott deszkán, hogy onnét közelítse meg a hálószobát – egy felnőtt át se fért volna a keskeny résen. A magasan nyíló lukból úgy tudott csak leugrani, hogy esés közben belekapott a lehúzóláncba. A víz – akár egy vészjóslóan távoli vidék Niagarája – egyszerre zubogott rá a dobhártyájára. Mielőtt a nappali felé kinyitotta volna az ajtót, egy pillanatra elorozta magának a csak neki fenntartott látványt: a lesötétített szobában trónoló, szétdúlt ágyon lidérces fehérséggel világított a gyönyörű test, mintha a mesék erdei ravatalán feküdne. Csupán az ajtónyitásra csillant föl a szájszélre csordult nyál, mint hűlő kavicson a csiganyom. Annyira megnőtt így, hogy a berohanó felnőttek tagbaszakadt törpeként állhatták csak körül. Órákba telt, mire visszaébresztették maguk közé, és valamennyien érezték, hogy ez a nap följegyzetlenül is dátum marad. Szelíd könyörtelenséggel párnázták körül az új asszonyt, gondossággal és figyelemmel, s valahogy minden harsányabban lett szordinós, eltökéltebben szertartásos. S ahogy múlt az idő, mintha a világ is hasonulni kezdett volna a könyörtelen végjátékhoz. Az őszinteség átköltözött az őszinte öncsalásba. Reszketni kellett a háborútól, bízni kellett a holnapban, a fiai katonasorba kerültek. Férje – a szakmai megbecsülés csúcsán – komor elégtétellel érezhette úgy, hogy záróra előtt végezte el, ami elvégezhető. Ha a világ még műtétet akar, az ugyanúgy a döntés ünnepe is lehet: a főtárgyalás közeledtében mindig van valami ficamodott megkönnyebbülés. A följegyzetlen nyárdélutánról azonban – amikor szembenézhettek volna, anélkül hogy akarták volna – többé nem esett szó. A boáról sem, csupán minden évben cserélték a papírzsákban a naftalinos zacskót. Egy éjszaka aztán szétverték a kapubejárót, hogy a teherautók be tudjanak állni az udvarra, a villanyoszlopokra új vezetéket szereltek, az utcának megváltozott a szaga. Egy másik nap reggelén hatalmas olajtócsát pillantott meg az emeleti ablakból, alig pár méterre a piactéri Szent Sebestyén-szobortól. Mintha egy gólem vérzett volna el a macskaköveken, az ő ágyától, sublótjától, varrókosarától is alig pár méterre: a tetemet elhurcolták ugyan, de a helyét elfelejtették homokkal felszórni. Fokozódott a rémülete, mikor a nyomokat a kertben, a petúniaágyások mellett is fölfedezte, és a konyhai mosogatóból is ugyanaz a szag böfögött fel. Ezt követte, hogy kerek nyolc hónapig egyetlen tábori lap sem érkezett. És erős tél köszöntött be. Ebben a háborúban már nem nagyon volt szokás, hogy az asszonyok lélekmelegítőket kössenek; s már rég nem is annak hívták. A hideg azonban tartósnak ígérkezett, és nem tett különbséget front és hátország között.

A boa így került elő a naftalinból. Az öreg szűcs meghalt már, de a műhelyt átvette a fia, ügyesen kettévágta a boát – A fejét görcsösen felemelte, A nyelve a seben megmeredt –, és egy valóban lélekmelegítő, ujjatlan mellénykét készített belőle.

A háború úgy fejeződött be, ahogy szokott: egymásnak ellentmondó reményekkel. S a jogrend is eljátszhatta örök szerepét: új igazságok törvényesítése mellett nem feledkezett meg azokról az igazságtalanságokról sem, melyekről lelkesen szokás vélni, hogy az új igazságokat oltalmazzák. A férfiról hamarosan kiderítették, hogy a város körüli termékeny síkságra – a tavaszi zöldár idején – bűnös megfontoltsággal rászabadította a vizet. A bíróság erővel se tudott mit kezdeni a látványosra rendezett perrel; de a célnak így is megfelelt. Életműve volt a zsilip, melynek rosszhiszemű működtetésével vádolták meg, s hiába mentették fel, többé nem állt talpra. A védekezést elhárította, a halált azonban nem, ajtót-ablakot nyitva hagyott. Öt évbe telt, mire a vendég megérkezett. A többnapos agónia alatt az asszony megüvegesedett. S mint a fia annak idején, majdnem mozgásképtelenné lett, merőn nézte, ami történik, s hirtelen elveszítette minden ősi jártasságát. A betegágy fölött egyetlen légy körözött, de nem szállt le, várt, mint egy nyomoroncnak maradt, hisztériás dögkeselyű. Mikor bekövetkezett a halál, az asszony ruháját szaggatva kapott síró-nevető görcsöt, s eszelősen hajtogatta, hogy csak Borjádot és Ózsák-pusztát nem öntötte el a víz. A szolgálati lakásból ekkor költözött át a kiutalt hátsó konyhába. A per mindazonáltal éreztette hatását, munkát sokáig nem kapott. Olyan időszak következett, mikor az özvegyen maradt asszonyok titokzatos nyugalommal árulják el, hogy nemcsak a bölcsőről tudnak mérhetetlenül többet a férfiaknál; amikor elképesztő szívóssággal képesek hiányból sziluettet összeszegecselni, melynek nem árt se hó, se jég, és inkább a megértés aprólékosan beosztott elviseléséhez van köze, mint a boldogsághoz. Az ősök arányosan osztoztak meg rajta. Össze tudta egyeztetni, hogy kapáljon (és még piacra is jusson a fölöslegből); hogy ne legyen hűtlen a kottáihoz (s még néhány tanítványt is vállaljon). Ünnep volt, mikor sikerült elhelyezkednie az egyik vállalat konyháján mosogatóként. Kiszámította, hogy ha megrokkan, a két nyugdíj már kitesz annyit, hogy a temetésre pénzt tudjon félrerakni. Egy idő múlva valakinek eszébe jutott, hogy zongoratudását hasznosítani lehetne a vállalati ünnepségeken, a napköziben a rajztudását. Szinte újjászületett a többletmunkától, melyért munkakedvezményt ugyan nem kapott, sem könnyebb beosztást, viszont biztosabbra vehette, hogy nem mondanak fel neki. A gyerekek rajongtak érte, fonálra fűzve totyogtak utána, vagy ha átment a napközi udvarán a kondéros kocsival, elöl-hátul segítettek húzni. Úgy érezte, még soha nem emelkedett ilyen magasra. Igazában most kapott kárpótlást azért, hogy reverzálisa miatt a szentségekben nem részesülhetett; s csak most tudta megbocsátani magának, hogy házasságtörésben élt. Új helyzete jobban melegítette, mint a szőrmemellény, mely közben eléggé megkopott, idők tanúja lett – Farka rőt zsarátként hullt a hóba –, mégis makacsul tartotta magát, s csak módjával fogyatkozott a szőre. Aztán közeledett az utolsó munkahelyi év vége, a nyugdíjazás, s a búcsút szerette volna megünnepelni. Karácsony másnapjának délutánjára kölcsönkérte a szomszéd lakó szobáját (a romos parasztház tisztaszobáját), hogy két turnusban vendégül lássa a napköziseket. Titokban készült rá, s csak utolsó pillanatban szólt a gyerekeknek, hogy meglepetés készül a lakásán. Másfél órát üldögélt a virággal díszített asztal mellett, de senki nem nyitott ajtót. A tejszínhab összetöppedt, a kakaó kihűlt, a kalácsszeletekből ügyetlenül kipotyogott a mazsola. Felsőbb vállalati helyen tartották kényesnek a szokatlan ötletet; s még mindig a régi per miatt. „A munkahely más, ott mégis szem előtt van minden, ezt meg kell érteni.” Végül ő rontotta el a gyomrát tejszínhabbal, így kevésbé vette észre, hogy sír, s késő éjszakáig Beethoven d-moll szonátájából ismételgetett részleteket, különösen a befejező Andante moderató-t. Ekkor döbbent rá, hogy a keze, ujjai majdnem teljesen tönkrementek a kondéremelgetéstől, s már alig lesznek alkalmasak arra, hogy egy tanítványnak előjátsszon. És a legkisebb hidegre is érzékenyek lettek az ujjai. Akkor döntött úgy, hogy a szőrmemellényt feláldozza. Ezt az utolsó műveletet azonban már nem bízta szűcsre, maga akarta elvégezni.

Így lett a boa maradékából muff, melyet éjjel-nappal a nyakában hordott, a kezét abban melengette.

Nyolcvanöt évet élt. Nem volt kívánsága, se panasza, ahogy egy teli pohárnak nincs. Az utolsó években fogalmazott így: „Végtelen az én árvaságom, magamból kell mindent kiásnom.” Szerencséjének érezte, hogy a kert végéből – ahol a színültig telt, csípős bűzt árasztó budit azért nem szívatta ki a hatóság, mert a házat úgyis lebontásra ítélték – ellátott az ózsáki ártérre. Az emlékei – valahogy – mindig onnét indultak útnak. Mikor elkövetkezett a nap – Alvadt-vérhomály zúgott felette –, valószínűleg ő is ugyanazt érezte, mint a róka: A szájában rothadt répa-íz… A kép blondelráma nélkül is erős: mind a ketten a zsombor réten pihennek meg, mielőtt továbbindulnának – ragacsos és vörös az est –, nem túlságosan közel, de nem is nagyon távol egymástól.

 

Történet

Egy völgyben szoktam tölteni a nyár három hónapját, szülővárosom szomszédságában. A várostól rég elszakadtam már, de a táj mindig újra visszahív, mint valami gyermekkor előtti emlék. Az egyik este, a présház előtt, épp erről beszélgettünk Buckóval, aki vadőr a környéken. Szolgált már a Mátrában, fönt a Bükkben, de egyik beosztási helyét sem érezte annyira véglegesnek, mint ezt a mostanit. Pedig nem itt született, rokona sincs errefelé, a táj is csak olyan egyhangú dél-dunántúli táj – kisebb-nagyobb erdőszigetek (azok is akácosok csupán), szurdikokkal szabdalt völgyek, szőlők, kaszálók, kukoricások. Komolyabb vaddal nem is lehet dolga errefelé, legfeljebb rókával. És mégis. Kis, tartózkodó mosollyal emeli fel a poharát, amikor faggatom. „Nincs az ilyesmire magyarázat – mondja. – Itt térkép nélkül is tudtam a járást az első héten.” „És hogy került ide?” – kérdezem. Megvonja a vállát. „Nem különösebben érdekes.”

 

Még negyvenkettőben, az egyik Urál melléki fogolytáborban megismerkedett egy Somodi Antal nevezetű géplakatossal, aki akkor már negyedik hónapja húzta magát, s fel is mentették a nehezebb munka alól mint gyenge tüdejűt. Buckó az első pillanattól kezdve rokonszenvet érzett a fekete, túlságosan is csillogó szemű fiatalember iránt. Olyan volt, meséli, mint aki éppen a tárgyalóteremből lép ki, s számít rá, hogy megint visszahívják. Körülbelül négyezren voltak a táborban, de Somodi állandóan valami reá vonatkozó, személyes döntést várt. Pontos dátumokról tudott s biztosra vehető intézkedésekről. Az egyik őrnek, akivel bizalmasabb ismeretséget kötött, sárgarézből órafityegőt kalapált; s cserébe megtudta, hogy a táborparancsnok évekig raboskodott Szibériában, a vállában golyó van, s hogy minden harmadik nap bejár a faluba egy ötvenöt éves asszonyhoz, fiatalabb nem kell neki. Ezek az intim értesülések mindig új reménységgel töltötték el a szabadulást illetően. S közben állandóan és makacsul a feleségéről mesélt sokat, aki Kispesten élt, és a fényképét is többször megmutatta Buckónak.

A kép után ítélve az asszony nem volt különösebben csinos, inkább tömzsinek látszott, mint karcsúnak, de a nyárias ruha, az erős mell mégis nagyon élővé tették a képet. Sokáig lehetett nézni, anélkül hogy közben szólni kívánt volna az ember. Somodi egyik vidéki útján ismerkedett meg vele. Hazafelé tartott motorral, mikor váratlanul szembetalálta magát az országúton egy nővel, aki guggolva lépkedett ide-oda, és elmerülten keresgélt. Somodi megállt s megszólította. Kiderült, hogy a gyűrűjéből veszített el valami hamis követ, és azt keresi. A követ nem találták meg, a nő kerékpárját viszont felkötözték az oldalkocsira. Kispestig nem sokat beszéltek egymással, mégis, amikor megálltak a villanytelepnél, már volt közöttük valami elintézett közvetlenség. Ildikónak hívták a nőt, és elvált asszony volt. Az ura valamelyik tengerjáró hajón szolgált, és kint maradt São Paulóban. Somodi nem nagyon hitte el a történetet, de nem is érezte lényegesnek, hogy igaz-e. Kis ideig még ott álldogáltak a motorkerékpár mellett, végül azt ajánlotta, hogy menjenek el az egyik közeli vendéglőbe vacsorázni.

Somodi nagyvonalúan rendelt, de Ildikó következetesen olcsóbb ételre javította ki a rendelést. Ez először gyanút keltett Somodiban, aztán az ellenkezőjét. Vacsora után egyre-másra hozatni kezdte a fél liter borokat. Ildikó keveset beszélt magáról. Épp csak megemlítette, hogy egy pesti üzletben dolgozik, elmesélt egy siófoki gyilkosságot, aminek a részleteit első kézből tudta, s még egy ingerlően színes Săo Pauló-i levelezőlapot is mutatott, amelyet nem neki címeztek. Somodi meg ivott, és mindenre azt mondta, hogy „fantasztikus”. Vagy azt, hogy „az adut mondd, anyukám”. Késő hajnalig boroztak együtt, jó hangulatban. Hajnalfalé odaült az asztalukhoz egy leszerelt rendőr a barátnőjével. A nő fodrászszalonban dolgozott, huszonöt éves volt, jópofa, csinos, főbérletben lakott, és Franciskának hívták. A rendőr meg, mint egy nagydarab, fövetlen marhahús. Ildikó és Franciska elég hamar hangot találtak, de a két férfi úgy összeszólalkozott a vécében valami politikai kérdésen, hogy egymást ütlegelve jöttek elő, a két nő alig tudta szétválasztani őket. Somodi szerint a rendőr fasiszta volt, s egyúttal gyáva takony, aki óvatosan kibújt az egyenruhából. Franciska, hogy a veszekedés politikai kínosságára fátyolt borítsanak, meghívta a társaságot a lakására. De mire odaértek, már nem nagyon jött ki belőlük semmi. Nem is igen ittak, csak lézengtek álmosan, s hamarosan mind lefeküdtek, Franciskáék a szobában, Ildikóék a konyhai priccsen. Somodi délfelé ébredt fel, s kereste maga mellett az asszonyt, de nem találta. Csak Franciska volt otthon, a rendőr elment halat venni, mert másnapos gyomornak a halpaprikás jót tesz. Ildikótól viszont volt egy üzenet Somodi számára, pár sor, hogy ha van kedve, menjen utána – s felírt egy címet, hogy hová.

Somodinak az volt az érzése, hogy a lány nem bánná, ha kihasználnák az időt, amíg a rendőr visszatér. Pongyolában jött-ment, rányitott a fürdőszobában, amikor mosdott, s marasztalta, hogy ebédeljen velük, az már nem időveszteség. Somodi csak annyit tett akkor, hogy erősen megcsókolta Franciskát a mosdó mellett. Erre mind a ketten elbizonytalanodtak, s abban maradtak, hogy majd meglátják. Nem várta meg, amíg a rendőr visszaérkezik, csupán megígérte, hogy hét közepén kiszalad motorral. S még aznap délután elment arra a címre, amit az asszony felírt.

A cím valahová a Szent István körútra szólt, s egy déligyümölcs-kereskedést talált a megadott helyen. Ildikó elárusítóként dolgozott itt, bár amióta akadozott a külföldi szállítás, és hazai gyümölcsökkel, zöldségfélékkel is foglalkozni kezdtek, a vidéki beszerzőutakra is őt küldték le. A főnöke – egy részeges ruszinszkói áttelepült – egyszer rávette, hogy lefeküdjenek, de a következő alkalommal Ildikó már nem volt hajlandó rá. A férfi még ezután is makacsul környékezni próbálta, de rájött, hogy kifizetőbb, ha nem szeretőnek tartja, hanem üzletvezetőnek.

Somodi jelentkezésének azonban annál őszintébben örült Ildikó, nem is titkolta. Tetszett neki a géplakatos, az ágyban is jól voltak éjszaka, s el tudta képzelni, hogy ezentúl kettesben járjanak le vidékre a parasztokkal tárgyalni. Zárásig együtt üldögéltek az alma- meg paprikahalmok mellett, utána Somodi hazafuvarozta Ildikót. Az asszony albérletben lakott. A háziak nem engedték, hogy hálóvendéget fogadjon, így Somodi se aludhatott nála. Mindenesetre ott vacsorázott. Az üzletből hozott másfél kiló almát ették meg friss kenyérrel, s utána még éjfélig szórakoztak a vályúvá süppedő vaságyon. Pár nap múlva Ildikó a Balaton mellékére utazott paradicsomügyben; Somodi meg hét közepén felkereste Franciskát.

Pechjére a rendőr nyitott ajtót, Franciska zavartan állt mögötte. A rendőr ugyancsak vidékre szándékozott utazni, az egyik bogyiszlói barátjához, de utolsó pillanatban meggondolta magát – legalábbis ezt súgta oda Franciska Somodinak. Mire az kínjában a zsebórája után kezdett érdeklődni, hogy nem felejtette-e a konyhában múltkor. A lány rögtön vette a lapot, s még a bútorokat is félrehúzta, a konyhakredencet – a rendőr meg pokoli kedélyes arccal asszisztált, és egy pillanatra se hagyta őket egyedül. Somodi legszívesebben újrakezdte volna a verekedést, de nyugalmat erőszakolt magára, s hamarosan elköszönt.

Csupán egyszer kereste még föl Franciskát, a fodrászszalonban. Aznap este éppen a lány volt a soros, neki kellett az üzlethelyiséget rendbe rakni és a redőnyt lezárni. Somodi segített neki. Először csak egy kicsit bakalódtak, végül otthagyták az összesepert hajkupacot a linóleumon, dülöngélve összeölelkeztek, és levertek egy fertőtlenítős üveget. Franciska bevallotta, hogy nem szereti a rendőrt, de fél tőle, mert állandóan revolvert hord magánál. És hogy ő nem akarja elvenni Ildikótól Somodit, csak azt szeretné, ha jóban lennének mind a hárman. Somodi szerint a kiömlött fertőtlenítő szaga bolondította meg őket, mint az alkohol. És a lányon se volt más, csak a fehér köpeny. Tíz óra lett, mire az üzletet rendbe rakták s a redőnyt lezárták. Utána Franciskát is hazafuvarozta, de nem beszéltek meg külön randevút, csak úgy általánosságban, hogy majd összefutnak. Aztán visszarobogott Pestre, az egyik söntésben megivott három deci bort, majd újra motorra ült. Egy idő múlva kint találta magát a Fehérvári úton. Körülbelül ugyanott állt meg a sötétben, ahol Ildikó kereste a hamis követ. Mindezt nem tudatosan csinálta, de azért mégis elég határozottan. Több mint egy órát üldögélt az egyik kilométerkövön, cigarettázott, és nézte a kis világító bogarakat a gazzal benőtt árokparton. S másnap megvette a gyűrűt Ildikónak. Aztán egy hét múlva összeházasodtak, s egy másik kispesti lakásba költöztek, nem messze Franciskától.

Ettől kezdve – ha éppen szabadnapja volt Somodinak – motorral jártak le vidékre. Egy alkalommal Bogyiszlóra is elvetődtek, paprikaügyben. A paraszt, akinél megszálltak, többször járt Kispesten, sőt, a rendőrt is jól ismerte, a feleségének volt valami távoli atyafisága. Tőle tudták meg, hogy a rendőr házasember. Ildikó napokig rágódott a dolgon, végül mégis úgy döntött, hogy felvilágosítja a lányt, már csak női cinkosságból is. S hívta a férjét, hogy menjen el vele Franciskához; de az kitért. Mikor késő éjszaka hazaérkezett, nem találta otthon Somodit, csak reggel felé állított be részegen. Akkor vesztek össze először. Ildikó ágyba rángatta, és kispárnával csapkodta a fejét, hogy térjen magához. Aztán sírva az ablaküveghez szorította az arcát, és lehúzta az ujjáról a gyűrűt. Munkába is így ment el, gyűrű nélkül. S csak estére békült meg, amikor Somodi vacsorával, borral várta otthon. Akkor mesélte el a részleteket is – hogy Franciska közben szakított a rendőrrel, s hogy mennyire megcsúnyult időközben, puffadt és foltos lett az arca: szerinte vagy állapotos, vagy az idegei mentek tönkre. De hogy a lány és a férje között lett volna valami, arra nem gyanakodott Ildikó. Sőt, még ő nyaggatta Somodit, hogy ne hagyják most egyedül Franciskát, csináljanak vele egyszer közös programot. De erre már nem került sor, Somodi megkapta a behívóját, utaznia kellett másnap, s hamarosan kivitték a Don mellé. A frontról még elég sűrűn levelezett a feleségével, de amióta fogságba került, csak kétszer kapott otthonról hírt. Az első levélben azt írta az asszony, hogy Franciskának fia született, a rendőrt beperelte gyerektartásért, de mivel azt is behívták frontszolgálatra, a pert felfüggesztették. És hogy Franciska őket kérte meg keresztszülőknek. A másik levél arról tudósította, hogy keresztfiuk ahhoz a bogyiszlói paraszthoz került le a bombázások elől, akinél együtt jártak annak idején. De hogy Franciskával mi lett, arról semmit nem írt Ildikó.

Buckó többször is végighallgatta ezt a történetet, és Somodi mindig ugyanúgy adta elő. Ha a rendőrrel összetalálkozna még egyszer, biztos megölné, mondogatta. Mert az aztán rohadt egy alak. Viszont hozzátette, hogy ők meg így jutottak gyerekhez, ha csak keresztgyerekhez is, miután őneki nem sikerült családot otthon hagyni. De ha hazamegy, mindenképpen megvizsgáltatja az asszonyt orvosilag. S ha meg Franciska nem élne már, a keresztfiát fogadja örökbe.

Így beszélt Somodi Buckónak, s közben azzal a bizonyos őrrel is tartotta a barátságot, és mindig holott valami új hírt, amihez hozzá tudta fűzni a maga külön okoskodását a hazamenetelről, az esedékes postáról. Aztán nyár végén meghalt. Ahogy a vadőr meséli, iszonyú gyorsan szenvedett ki a géplakatos. Az egyik délelőtt vért hányt, s akkor rögtön őt kérte magához, hogy szeretne beszélni vele. Mire odaért a barakkhoz, Somodinak már alig volt hangja, a szeme meg sokkal feketébben csillogott, és körömmel kapaszkodott Buckó kezébe. Annyit tudott már csak mondani, hogy a tárcáját vegye magához, s hogy az asszonyt rábízza: ha megtetszik neki, vegye el. A láger mellett temették el, a többiek mellé. A temetésre az őr is elment, őszintén szomorúnak látszott, s hagyta, hogy keresztet tegyenek a sírra.

Buckó ezután még négy évet töltött a táborban, a tárcával a zsebében, Ahogy múlt az idő, a géplakatosra egyre érzelmesebben gondolt vissza; akár az öccsére. (Öt évvel tényleg idősebb volt nála.) Sőt, amióta meghalt, nem is érezte magát annyira egyedül a négyezer ember között. Esténként félrevonult valami zugba, és ott nézegette Ildikó fényképét. Így képről még mindig nem túlságosan tetszett neki, de mégis bízott benne, hogy kialakulhat közöttük valami. A tárcában levő iratokhoz azonban soha nem nyúlt hozzá, és a levelekbe se olvasott bele. Majd átadja őket Ildikónak, egyelőre csak őt illeti. Volt egy másik fénykép is a tárcában, azt viszont megnézte. És később már azt is programszerűen, az asszonyéval együtt. Ez egy présház előtt üldögélő társaságról készült. Az idősebb házaspár Somodi szülei lehettek, és ő maga is ott volt a képen, szőlőfürtöt tartott egy lány feje fölé, és nevetett. Buckó csodálkozott, hogy ezekről az időkről Somodi sose beszélt neki. S elhatározta, hogy majd a szülőket is fölkeresi, csak tudjon a nyomára akadni, hogy hol laknak, s merre van az a présház.

Mikor hazaszállították Magyarországra, első dolga volt kimenni Kispestre, a tárcában talált címre. Az asszony már rég nem ott lakott, bár Kispestről nem költözött el, megtudta a rendőrségen. És este beállított hozzá. Az asszony először bizalmatlanul fogadta, aztán zavarba jött, és sírni kezdett. Pedig akkor még nem mondott neki semmi lényegeset, még a halált se. De az asszony azt tudta. Odament az ablakhoz, rászorította az arcát az üvegre, és sokáig kibámult. Buckó a szoba túlsó sarkából nézte, s csodálkozott, hogy most látja először hátulról Ildikót, a képen mindig szembenézett vele. Kockás ruha volt rajta, derékban erősen összehúzva. A bugyi széle szétcsapott szárú v betűt rajzolt a szövetre; ahogy a gyerekek rajzolják a repülő varjakat. Alatta a két erős comb két karcsú lábban folytatódott, csak a harisnya csíkja volt zavaróan ferde. Ildikó ott, az ablaknál állva közölte, hogy együtt él valakivel, de ezért nem tehet neki senki szemrehányást, ugyanis biztos hírt kapott három éve, hogy a férje meghalt. Aztán megfordult, s megint úgy állt szembe Buckóval, mint a képen. Buckó ekkor még nem fogta fel teljesen a helyzetet. Ahogy meséli, tompa ébrenléthez hasonlított az állapota. S nem is annyira az asszonyt nézte most már, hanem a bútorokat. Leült az asztal mellé, kitette maga elé Somodi tárcáját, s pár szóval megerősítette, hogy a hír csakugyan igaz. És részletesen elmondta, amit tudott. Csak Somodi hagyatkozásáról nem beszélt. Ildikó közben megterített, vacsorát hozott be, s csak néha tett fel egy-egy kérdést. Például, hogy milyen vastag szalmán aludtak; vagy hogy mi volt a legnagyobb hideg, amit megértek. Buckó mínusz harmincöt fokra emlékezett. Ildikó erre újra sírni kezdett, és kiment konyhába. Vacsora végeztével megint kisietett, és ballonkabátban tért vissza. Azt indítványozta, hogy ne a lakáson töltsék az estét, hanem menjenek el egy vendéglőbe – nem mintha a lakásban nem maradna szívesen, de a férfi, akivel együtt él, vidéki kiszálláson van, s szeretné elkerülni a házbeliek pletykáját. Buckó azt következtette ebből, hogy az asszony fél attól a másik férfitól – s egyszerre biztató jelnek vette ezt az apróságot. Az utcán többször is lemaradt fél lépést, hogy újra megnézze hátulról az asszonyt, aztán az egyik rosszul világított mellékutcában belekarolt. Ildikó meg hagyta.

Rövid keresgélés után ugyanabba a vendéglőbe ültek be, mint Somodival annak idején – s ezt meg is mondta Buckónak. De nem azonnal, előtte jó negyedóráig csak a zenét hallgatták szótlanul, meg a morzsákat kotorgatták az abroszon. Amikor végre pincérhez jutottak, Ildikó tárgyalt vele, és a legfinomabb bort választotta ki – most ő rendelt Somodi helyett. És csak ezután került szóba, hogy ki az a másik férfi. Buckó az első mondat után kitalálta, hogy a volt rendőr az asszony vadházastársa. Nem lepődött meg a hírre, csupán még tompább ébrenlétbe süppedt. És Ildikó se védekezett. A rendőr a háború befejezése után mindjárt hazakerült Pestre, az infláció alatt talpbőrökkel kereskedett, később az egyik dunántúli megye burgonya kormánybiztosa lett, majd belügyi karhatalmista tiszt. Pillanatnyilag fajtiszta, fehér kuvaszokat tenyészt, és a téeszekkel igyekszik megkedveltetni ezt a régi magyar házőrző kutyafajtát. Aznap is egy ilyen kölyökkutya-kiszálláson volt. Buckó hallgatott és szédült. Hat éve nem volt a szájában alkohol, csak fertőtlenítő szagú víz. Aztán felállt, és kiment a vécére. Visszafelé jövet megfordult az agyában, hogy most kellene szó nélkül eltűnni, és megkeresni Franciskát vagy legalább a gyereket. Vagy motorkerékpárra ülni, és kirobogni valahová, leülni egy kilométerkőre – hátha ott eszébe jutna a megfelelő megoldás. De rájött, hogy semmi új nem tud az eszébe jutni. S lassan visszasétált az asztalhoz. Mielőtt leült volna a székre, egy pillanatra megállt Ildikó mögött, megsimogatta a nyakát, az asszony azonban szorításnak érezte, és ijedten előrebukott; azt hitte, valaki idegen szemtelenkedik vele a szomszéd asztaltól. Zavartan nevetett, amikor meglátta, hogy csak Buckó.

Aztán tovább mesélt, egyszerűen, kertelés nélkül; látszott, hogy mielőbb a végére akar jutni. Buckó megtudta, hogy Franciska még a bombázások alatt Nyugatra menekült, a hároméves fiát Ildikónál hagyta, hogy helyezze el vidéken, nem akarta magával vinni a bizonytalan útra. Így került a fiú Bogyiszlóra. Ott is maradt a háború utánig, Ildikó többször meglátogatta, sőt, szó volt róla, hogy magához veszi, mert Franciska eltűnt, nem írt, még a szülei se tudták, mi lett vele, és nem is nagyon érdeklődtek a gyereke után: még a háború alatt kitagadták a lányukat a családból. S pár év múlva Franciska szülei is kivándoroltak Amerikába. Az ő életében meg akkor tűnt fel újra a rendőr. Abban az időben már hosszabb ideje a Beszkártnál dolgozott Ildikó, villamoskalauz lett a felszabadulás után, és sikerült kijárnia, hogy a kispesti vonalra osszák be. És már nem is nagyon jutott eszébe, hogy más állás után nézzen. Különben az egész találkozásuk a véletlenen múlt. Az egyik téli éjszaka éppen kocsiszínbe vitték a szerelvényt, mikor a Nagyvárad téren felszállt egy bőrkabátos férfi. Ildikó nem kapcsolt azonnal, a volt rendőr azonban mindjárt felismerte – ráismert a nőre, akinek a partnerével egyszer összeverekedett. Mert a nevüket már elfelejtette. S akkor kezdődött közöttük az a viszony, ami még ma is tart. És a kutyatenyésztéshez is találtak a közelben egy alkalmas grundot.

Amikor Ildikó idáig ért az elbeszélésében, Buckó megfogta a kezét, és belenyomta a körmét a tenyerébe. „Így csinált az ura a kezemmel, mielőtt meghalt” – mondta. S néhány tőmondattal közölte, hogy Somodi gyűlölte a rendőrt, és legszívesebben megölte volna. Utána széles mozdulattal lesöpörte az asztalról a morzsákat, elsimította a kék abrosz ráncait, és megkérte Ildikó kezét, de nem a saját szavaival, hanem úgy, hogy pontosan elismételte, amit Somodi mondott. Pedig akkor már sejtette, hogy a barátja hagyatkozásából nem lesz semmi. Az asszony rámeredt, s két szemfoga alá lassan behúzódott az alsó ajka. Egyetlen szót se szólt. S még akkor is így ült, amikor Buckó újra elismételte Somodi szavait. De erre is csak annyit válaszolt, hogy a háború tette tönkre az életüket; s mint aki fél, hogy valami botrány központjába kerül, gyorsan odaintette a pincért, és fizetett. Már az ajtónál járt, amikor Buckó is felugrott, és utánarohant. Egy darabig hang nélkül lépkedtek egymás mellett. Az egyik saroknál Buckó nekiszorította a falnak, és erősen csókolni kezdte. De közben érezte, hogy könnyektől nedves Ildikó szája. Ez annyira kijózanította, hogy majdnem megütötte az asszonyt, de teljesen tehetetlen volt, Ildikó meg otthagyta, és előrefutott. Egy padon ülve talált rá, amint a mellét gyúrta a szíve fölött a tenyerével, s úgy lelapította, hogy szinte furcsa volt, amikor utána megint felgömbölyödött. Buckó azt mondja, hogy akkor, abban a pillanatban lett egyszerre világos előtte, hogy az ő feladata más: a gyerek. S mintha semmi se történt volna köztük, leült ő is a padra, és Franciska fia után kezdett érdeklődni.

Ildikó egyszer se nézett a szemébe, amíg erről beszélt – egész idő alatt a saját kezét nézte. Amikor a rendőrrel megismerkedett, a gyerek még lent volt Bogyiszlón, s ő hónapokig puhította a férfit, hogy vegyék magukhoz a fiút, de az hallani se akart róla. „Tudom én, hogy kitől szedte össze azt a kölyköt? Különben is kurva volt” – zárta le a vitát, s ha csak előhozta neki, dührohamot kapott. Egy idő múlva mégse tudta megállni, hogy utána ne nézzen a keresztfiának, s leutazott Bogyiszlóra. De a gyerek akkor már nem volt ott – a parasztcsaládról kiderült, hogy volksbundisták voltak, időközben kitelepítették őket Németországba, a fiút meg valami erdész vette magához, akit állítólag a Bükk hegység egyik körzetébe helyezték át annak idején. További sorsukról azonban ő se tudott semmit.

Ennyit mondott Ildikó. Aztán váratlanul megkérdezte Buckót, hogy van-e hol aludnia, s egyszerre keresni kezdte a férfi pillantását. Buckó azonnal rávágta, hogy van, és gyorsan elbúcsúzott, fölkapaszkodott az első villamosra, és kiment a Keleti pályaudvarra aludni.

Néhány kemény hónap következett ezután, meséli a vadőr. Alkalmi munkát vállalt, piacokon trógerolt, végül egy terményfuvarozó autóval Bogyiszlóra is lekerült. Alaposan körülnézett akkor a faluban, s megtudott néhány apróságot. Az egykori szomszédok közül volt néhány, aki emlékezett a gyerekre, de az erdészékről itt se tudtak közelebbit. Sőt, még arról sem, hogy a gyereket egyáltalán továbbadták volna valakinek. Viszont akadt olyan is, aki szerint a gyerek már régen meghalt. Buckó tanácstalanul hagyta ott a falut, s úgy érezte, hogy valami okból mindenki hazudott neki. Még másfél évig dolgozott ezután Budapesten, ágyra járt, rakodómunkás volt, s ha ideje maradt, kiment a Pest környéki erdőkbe fákat nézni. Másfél év után aztán választ kapott a kérvényére: kinevezték vadőrnek a Mátrába. Két telet, két nyarat töltött a szentimrei körzetben, s ez elég volt, hogy néhány olyan szálra bukkanjon, ami újra felébressze benne a reményt. Az egyik idősebb erdész tudott egy családról, akiket negyvenöt után helyeztek át valahonnét délről; de csak rövid ideig szolgált az illető a Mátrában, hamarosan átkerült a Bükkbe, a csehszlovák határ mellé. És gyerekük is volt három, két eladó nagylány és egy egészen kicsi fiú. Buckó az első szabadságideje alatt felutazott az északi erdőigazgatósághoz, és ott nyomozott tovább. Bizonyos Gelencsér Sándornak hívták ezt az erdészt. Buckó szerét ejtette, hogy megismerkedjék vele, s a családdal is jól összebarátkozott. A két nagylány férjhez ment már, s a fiú, aki akkor lehetett tizenkét éves, Sátoraljaújhelyen tanult, kollégiumban. És csak nyárra várták haza. De a fényképét azért jól megnézte a falon: nem hasonlított se az apjára, se az anyjára. A gyerek nyolcéves volt a képen. Lehet, hogy megváltozott azóta? Mindenesetre elfogadta Gelencsérék meghívását, és ottmaradt pár napra a vendégszobában. A második nap kiment Gelencsérrel, hogy bejárják a körzetet – s közben elmesélt neki ezt-azt a fogságbeli élményeiből, de csak úgy mellékesen. S kérdezősködött a felszabadulás utáni időkről, a sváb kitelepítésekről, és dicsérte Bogyiszlót, hogy milyen dolgos falu. Gelencsér korrektül válaszolgatott, ahogy annak szoktunk, aki idegenből jött haza, s most egyszerre minden új neki. De semmi olyasmi nem derült ki a szavaiból, ami megnyugtatóan igazolta volna a vadőrt; csupán annyi, hogy egyszer tényleg szolgált Bogyiszló környékén, de csak rövidebb ideig, kisegítőben. Buckó mégse olyan érzéssel búcsúzott el tőlük, hogy semmit se végzett. Sőt, még azt is sikerült elintéznie, hogy áthelyezzék a Bükkbe, s hamarosan át is költözött. Félnapi járásra esett a szállása Gelencséréktől, s lóháton, kisvasúton elég gyakran meglátogatta őket – és várta a nyarat.

Júniusban aztán megérkezett a gyerek Sátoraljaújhelyről. És kiköpött apja volt: százszázalékos Gelencsér. Buckó máról holnapra olyan lett, mint a rongy. Elhanyagolta az erdészéket, begubózott a munkájába, s régi levelekre várta a választ, melyeket még a Mátrából küldözött szét. Egy helyről kapott is értesítést, az Országos Bejelentő Hivataltól. A levélben az állt, hogy Somodi Gáspár és felesége (a szülők) 1944 novemberéig Budapesten, a Jégverem utcában laktak, de a felszabadulás után nyomuk veszett, valószínűleg a bombázások idején pusztultak el. S hogy a korábbi vidéki tartózkodási helyük ismeretlen. Így arról is le kellett tennie, hogy legalább azt a falut megkeresse, ahol az a bizonyos szüreti kép készülhetett.

S akkor megint jött néhány nyomasztó hónap, meséli Buckó, amire nem szívesen emlékszik vissza. De még a hivatalos munkájára se, pedig abba mindig bele tudott feledkezni. Amire évekig nem érzett vágyat, még Budapestre is felutazott azon az őszön, bár inkább hivatalos apropóból. És arra is főképp Gelencsér beszélte rá. Valami muflonfejet vitt fel a pesti igazgatóságra, az egyik közös körútjukon lőtte. Az állat hátracsavarodó szarva, amely rendes körülmények között még egy arasznyira sem közelíti meg a nyakat, valami érthetetlen túlburjánzással akkorára nőtt, hogy a vége már a húsba kezdett belefúródni, nyálkás légytenyészet volt a véres daganaton. Gelencsér azt mondta, hogy az ilyen unikumnak mindig örülnek az igazgatóságon, ő meg nem vitatkozott. Hazavitte a fejet, kifőzte a koponyát, becsmagolta, és másnap vonatra ült. Át is adta a csomagot a főosztályon egy hivatalnoknak, de utána már nem tudott mihez kezdeni. Ténfergett az utcákon, valahol megivott három deci bort. Látogassa meg Ildikót? Minek? Hogy összeverje a rendőrt? Vagy megölje? A délutáni vonattal visszautazott.

Buckó még másfél évet töltött ezután a Bükkben, mint az elítélt, aki már nem is reméli, hogy új tárgyalásra kerül az ügye, s akkor váratlanul áthelyezték a mi körzetünkbe. És azóta boldog. „Itt végre jól érzem magam – mondja –, itt már az első héten is térkép nélkül tudtam a járást.” És Bogyiszlótól sincs messze: egy ugrás csak, alig negyven kilométer.

– És az mért jó? – kérdezem.

Buckó arcán újra átsuhan a kis tartózkodó mosoly, és elnéz a csatári lapály felé.

– A gyerek miatt – mondja, s feláll.

– A gyerek miatt?

Kicsit hökkenten felállok én is. De azért nem akarom sürgetni. Buckó lassan előresétál a rőzserakáshoz, és a mellén összefonja a karját. Már alkonyodik a völgyben. Van egy madárfajta, amelyik ilyenkor húz át a dombok fölött csapatban, s olyan hangot hallat, mint a korcsolyák éle messziről. Közben, mint a permeteg, időnként föld zuhog le a szurdikoldalba, vakond dolgozik. Buckó előrebök a völgytorok felé.

– Már az öreg Zeman is elgyújtott – mondja. – A füstcsík ott tekereg a kukoricás fölött.

– És a gyerek? – kérdezem újra.

Buckó megfordul, rám néz. Most tűnik csak fel, hogy milyen inas, sovány. És szótlan, pedig már egy órája beszél.

– A gyerek? A gyerek megvan. Jól megvan – feleli.

– Hogyan? Hát megtalálta?

– Még a tavaszon.

– És hol?

– Bogyiszlón. Sose vitték el onnét, ott vette magához egy részeges cipész, csak nagyon titkolták. Nagy kamasz fiú már. Még ugyan egyszer láttam csak, a bogyiszlói moziban ült együtt valami ringyófélével, akkor ismertem föl. De kiköpött apja.

– Már úgy érti, a rendőr…?

Megrázza a fejét.

– Dehogy. Franciska elszámolta magát. De én már kint a lágerben sejtettem, hogy nemcsak keresztgyerekről van itt szó. Igaziról. Ott lett meg a fodrászszalonban, csak éppen Tóni se gondolt rá soha.

S nevet, mint aki végre helyére rakta a dolgokat. De azért még mindig nem egészen. Amíg elkísérem a kukoricásig, megtudom, hogy először a cipésszel szándékozik beszélni: rá akarja venni, hogy a gyereket Sopronba küldjék erdészeti iskolába. Az anyagiakat ő vállalja. Akkor pedig azt is elintézi majd, hogy nyaranként ideadják a fiút melléje, ide, a körzetbe, tanulónak. S búcsúzóul megkér, hogy nézzek be hozzá valamelyik nap, egy bizalmas levél fogalmazásával bajlódik – éppen ebben az ügyben –, s szeretné, ha segítenék neki.

 

Egy hét múlva találkoztam újra Buckóval, de úgy fordult, hogy nem a levélírás ügyében – egy váratlan tragédia hozott össze minket. Délután hat óra lehetett, mikor az öreg Zeman kiáltozására lettem figyelmes: „Gyüjjenek! Gyüjjenek! Ez itt megölte magát!”

Zeman a legközelebbi szomszédom a völgyben. Zupás őrmester volt valamikor, s öregségére költözött ide a feleségével. Az asszony már rég nem foglalkozott kaparással, bibliás öregasszony lett, de a mások ügyei azért változatlanul nagyon érdekelték. Így azt is ő állította, hogy a velük átellenben levő tanyába, melynek az ajtaja mindig zárva volt, s az ablaka is be volt támasztva deszkával, egy kerékpáros fiatalember szokott kijárni hetenként kétszer, de főképp éjszaka, és mindig ugyanazt a nőt hozza magával vázon, valami asszonyfélét, aki legalább húsz évvel idősebb a fiúnál. Aztán hajnalban, világosodás előtt, megint elkarikáznak a műút irányába. A pletykát az is hitelessé tette, hogy a présház nem odavalósi paraszté volt, hanem egy sárközi vasutasé, aki a sógorától bérelte. S így nem volt senki helybeli, aki cáfolni igyekezett volna.

Amikor meghallottam Zeman kiáltozását, azonnal rohanni kezdtem a tanyájuk felé, át a szőlőpásztákon – s egyszerre szorítani kezdett a szívem: csak nem Buckó…? Mire odaértem, már vagy tíz embert találtam ott levett kalappal. A kerékpáros fiatalembert állták körül, aki keresztben feküdt az úton, két szőlőpászta között. Éppen kiszenvedett. Az öreg Zemantól tudtam meg a részleteket. Kora délutántól vakart a szőlőjében, s nem is sejtette, hogy a szemközti présházban van valaki. Aztán egyszerre kivágódott az ajtó, kitámolygott a fiatalember, s a kezét a hasára szorítva, ész nélkül járkálni kezdett a tőkesorok között. Ő odakiáltott neki, az meg hirtelen kifutott az útra, és összeesett. Valószínűleg megmérgezte magát, Zeman szerint permetező nikotinnal. „Ez is megúszta a katonaságot” – mondta. Egy darabig tanácstalanul álltunk a fiatalember körül, aztán ketten megfogták, és felvitték a présház elé. Közben Zemanné nógatni kezdte a férfiakat, hogy valaki induljon már, menjen le a telekre szekérért, nehogy a völgyben maradjon éjszakára a halott, az ilyen szerencsétlennek jobb, ha sürgősen bekaparják.

Buckó csak később ért oda a színhelyre. Ő volt az egyetlen, aki véletlenül került arra, nem is hallotta Zeman kiáltozását. Éppen a városba indult a levéllel, amelyet végül is nélkülem írt meg, s föntről, a gerincről vette észre a szokatlan csoportosulást. Odacsatlakoztam melléje, amikor az útra leért. Zemanné neki is mesélni kezdte a szerelmi históriát, de Buckó félretolta, nem hallgatta végig. Közelebb lépett a halotthoz, és sokáig mozdulatlanul nézte. De még annyi se látszott az arcán, hogy meg van rendülve, majdnem egykedvű volt a pillantása. És csak percek múlva tört ki, a maga fojtott módján.

– Ilyet nem lehet csinálni… – motyogta, és az akácgallyat, amelyet szúnyoghajtónak tört le, odacsapta a fiú arcára. – Egy gyereknek nincs joga ilyet csinálni…! – s mintha bele akart volna rúgni a holttestbe.

De arra már gyorsan belekaroltam. Ő meg hagyta, hogy elvezessem. Hallottam, ahogy mögöttünk összesúgnak. A szurdikig egyikünk se szólt, ott kérdeztem meg tőle: „Csak nem ez a fiú az…?” Intett, hogy nem.

– De akkor is… nem érti?! – rázta meg a vállamat; de alig volt ereje a szorításának.

 

Teréz krónikája

 

Öregek, halottak

Negyedik napja, hogy folyton csak köztük, csak öregek között vagyok (írja tovább az unokahúgom). Róza néni, Miklós bácsi, anyám. Róza néni, Miklós bácsi, anyám. Az éjszakák meg különösen hosszúak. Valahogy mindig történik valami, szörtyögés, fulladás, bilikeresés, felváltva álmukban beszélnek. Anyám pár éve súlyos operáción esett át, nincs végbele, a derekán hord egy övet, arra van rászerelve egy hol jól, hol rosszul záró zacskó; s valahogy megoldhatatlan, hogy ki ne préselődjön egy kevés. A szép testet, melyhez úgy bújtam valamikor, birtokba veszi a fojtós szag; de mikor tisztán tudja tartani magát, megint nem igazságtalan, hogy a nap süt. Mindenesetre vigyázok, hogy a viselkedésemen ne vegyen észre változást. Pedig minden reggel foltos az ágynemű, a lepedő, a padlóra kisebb darabok esnek le, széttapossuk. Hiába van nyitva az ajtó-ablak, még sincs levegő. Ha lefekszünk, mintha a horkolás is helyet venne el a levegőtől, kiszorítja, és nem engedi vissza. De valami hasonlót érzek ebéd és vacsora közben is, akkor mintha a csuklás, böffentés törekedne ugyanarra. S közben, valahányszor kinézek az udvarra, a tyúkok is szünet nélkül megállnak, ürítenek, és tovább verik a csőrükkel a földet.

Róza néni, mióta az orrpolipját eltávolították, nem érez szagot; helyette a színeket látja másképp a szagoktól. Ez ugyan teljesen valószínűtlen, mégis többször bebizonyította már, hogy nem képzelődik.

Reggel óta különben Médi is rosszul van, lázas, reszket, csupa csont és bőr. Majdnem miniatűr kutya, valamilyen kibogozhatatlan keverék, s már tizenöt éves. Róza néni szalámit vesz neki, csirkehússal kínálja, de minél jobban kínálja, annál inkább nem eszik. Van egy macska is, az is nagyon öreg, és még mindig félős, minduntalan elugrik. Aztán váratlanul kihagy az emlékezete – hogy ő általában félni szokott –, s ráül a lábamra, gyöngéden karmol. Róza néni a tányérjából eteti őket, a tányér a lába között, a földön. A macska odaszagol, már kezdene enni, de Médi hörögve odarohan, elkergeti. Ez azért különös, mert hályogos a szeme, nagyon rosszul láthat, a tányér mellett mégis azonnal észreveszi a macskát. Sőt, valami módon azt is érzékeli, hogy a macska közben fölkapaszkodott a díványra, s most ott reszket. Ha egy újabb darabot ledobnék, most valószínűleg azt is megenné.

Nem én, Róza néni az, aki egy idő múlva megjegyzi.

„Nézzétek, hogy igyekszik szegény, hogy akarja…”

De nem mondja tovább. Ha itthon volna Miklós bácsi, most biztos nem nyelné le a folytatást, s lenne megint ürügy és alkalom. Este ugyanis Miklós bácsi rakja le a tányért, és ő figyeli Médi veszkődését.

„Nézzétek, hogy rágja! Hogy akarja…”

„Mert esze nincs, azért! Tudja is ez már, hogy mit…”

„Hogy ez ne…? Halljátok? Róza csak úgy elintézi! Sajnálja tőle, hogy él!”

Pár pillanatig szelíden, robbanva nézik egymást, de semmi újabb érv nem jut eszükbe. Róza néni végül kiviszi a maradék levest a sötét udvarra, és beleönti a tyúkok lábasába.

„De hát mért éljen tovább Médi?” halljuk kintről a hangját.

 

Miklós bácsi, aki hetvenhárom éves és még mindig kőműveskedik, őrjöngve és dühöngve szeret. Dühöng, hogy csak pár napig maradok, pedig már harmadik éve várnak; s hogy éppen most akarok bemenni Szebenbe, mikor végre ő is végez a dupla műszakkal. Anyám szintén kétségbe van esve, s folyton újrakezdi, hogy alig voltunk együtt, és máris programot csinálok. Hármójuk közül még Róza néni a legnyugodtabb, de ő száztíz kiló, s talán ezért.

Kicsit fáradtan, de azért igyekszem megmagyarázni, hogy ez nem olyan program.

„Tudod, hogy Arankát szeretném meglátogatni, most már tényleg öt éve nem láttam. Meg itt van a karikagyűrű is, te mondtad, hogy próbáljam eladni…”

„Jó, jó, de nem most. Azt nem mondtam, hogy annyira sürgős.”

„Persze. De itt Vízaknán nincs olyan üzlet.”

„Nincs hát, de még ha volna is… Az egész falu megtudná, beszélné. Isten őrizz! Itt még akkor se szabadna, kicsi szívem.”

S makacsul kitart, hogy szándékosan külön programot csinálok.

„De hát csak menjél” mondja dél felé sértetten, és veszi a kisseprűt, lapátot, föltakarítja maga után a padlót. Hátramegy a trágyadombhoz. Úgy teszünk, mintha nem vennénk észre. Mikor visszadöcög, még mindig ugyanazon a széken ülök, s számolgatom, hogy már úgyis lekéstem a legközelebbit, legfeljebb a reggeli busszal indulhatok.

Anyám hökkenten néz.

„De hiszen reggel megy Ági is…”

„És az baj?” kérdezi Róza néni.

„Mért volna baj?” mondja anyám, és beharapja a száját.

A födő alatt, mint a játékpisztoly, szaggatott sorozatokkal pattog a kukorica. Egy darabig ezt hallgatjuk; én meg hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a sok Ági, Gigi, Irma, Boriska, Éva, Ili közül melyik Ágira gondoljak. Az alkoholistára? Vagy arra a fiatalasszonyra, akihez a férje akkor szokott visszaköltözni, amikor hetedik hónapos és tejes a melle, mert igazában olyankor szeret vele?

Később sikerül feltűnés nélkül tisztáznom, hogy a szóbanforgó Ági valamelyik tordai ágról az unokatestvérem; Arankának viszont a vízaknai ágról. Anyám örül, hogy ilyesmiről beszélhet, s mintha a szebeni utamat is megbocsátaná átmenetileg. Hogy a kedvére tegyek, ebéd után kiülök vele a birsalmafa alá, és csupa olyasmit kérdezek, amit már többször elmesélt, de azért még mindig tud módosítani rajta.

A nap erősen tűzi a kopár parasztudvart. A két széket úgy állítom árnyékba, hogy az utcára, a patakpartra is kilássunk, de valahogy nem tetszik neki a látószög; továbbhúzza a magáét, hogy a disznóólat és konyhaajtót is szemmel tarthassa. Róza néni egy támlátlan széken ül a konyhában, és jobb markával a bal hüvelykujját szorítja. Lehet, hogy nyitva van a szeme és bennünket néz; de lehet, hogy nem, Médi az ereszárnyékban fekszik, hályogos szeme fölött koszorúban tapadnak egymáshoz a legyek. A macska meg eltűnt valahová. Ahogy elhelyezkedünk, anyám azonnal kötni kezd valami régi fonálból; azt mondja, egy másik gyapjúsapkát, hogy legyen tartalékban otthon, ha esetleg a tavalyit ellopnák. Már négy ilyen sapkám van Pesten. Amióta megoperálták, a feje elég erősen reszket, de a csúzos kezével változatlanul a megfelelő helyre tud bökni. Sokáig csak ezt a csendes mutatványt nézem, és ő is hallgat.

„Emlékszel, tegnap mutattad hazafelé azt a bedőlt házat… Birica, azt mondtad? De milyen Birica? Kláris… vagy Kaláris? Sose tudom jól megjegyezni.”

Azt hiszem, sikerült eltalálnom a hangot. Egyszerre élénkebb lesz.

„Ugyan! Azzal csak a milícisták csúfolták… Még, a milícisták is. De hát annyira bolondult a gyöngyökért, hogy nem is csoda. Még az Erzsi néni temetésére is úgy ment el, hogy elöl-hátul tele volt rakva…”

„Gyöngyökkel?”

„És csupa színessel! De jó, igaz, a temetésre nem, akkor befestette őket kályhafeketével, csak tudod, jött az eső, az meg a felét lemosta. Jaj, rettenetes volt. Pedig megvolt benne a jó szándék. Szegény Birica… Nem is tudom, hányszor aludtam ott nála. Most meg bedőlt.”

„És te? Hogyan lettél árva? Miklós bácsi egyszer valami egészen mást mesélt…”

„Eh, Miklós!” és fölemeli a kötést. „A görögkeletiek mindent másképp akarnak tudni.”

„De drágám, Miklós akkor még református volt” szól ki Róza néni.

Majdnem nevetni kezdünk; de mégse jutunk szóhoz. Dübörögve a kollektív traktorja fordul be a sarkon, és egy marhákkal megrakott pótkocsit húz, a marhák homlokán lila festékkel odamázolt kereszt.

Anyám csendesen sír.

„Miklós összetéveszti, kis szívem. Ő úgy emlékszik, anya Etussal halt meg gyerekágyban, pedig csak a következővel, a kis Lukáccsal. És akkor volt nyáron, hogy Róza néni is elvesztette az anyját, de az enyém még élt egy kicsit, így aztán ő szoptatta ki Rózát is.”

„És Erzsi néni?”

„Ó, az akkor már nagy volt. Már nagyon értett hozzá, hogy dresszírozzon bennünket. Meg a kis Lukácsot pelenkázta. De szegénykém, az sem élt sokat. Tudod, mindig odatették nagyanyám mellé a dunyhára, aki rettentő vastag volt, s egyszer rákönyökölt, és megfulladt reggelre. Apa meg akkor kezdett el úgy búsulni, hogy semmink se maradt. Se föld, se ház. De azért abba sose egyezett bele nagymama, hogy a kis Lukács esetleg őmiatta. Ezt még mondani se volt szabad. De hát, ki is tudja. Lehet, hogy tényleg a dunyha csúszott rá. De a Róza nénédet, azt aztán becézte mindig! Ő volt a kedvenc. Az a sok gyönyörű ruha, amiket Szebenből hozatott neki – emlékszel, Róza?”

A konyhából sokáig semmi hang; csak később, de Róza néni akkor sem engedi el a hüvelykujját.

„És az a pántos cipő, Zsuzsikám? Amit külön a lábadra csináltatott Brassóban?”

„De azt az Ambrus csinálta, azért csak fele árat kellett fizetni.” Aztán halkabban. „Pedig nem… Ambrus neki is csinált többször. De akkor se helyes az, annyira elkapatni egy gyereklányt. Csak hát, nagymama ilyen volt. Pedig mennyi gyász érte őt is! Rózsi menye is azon a nyáron halt meg Konstanzában a járványkor, aztán annak a gyereke is odakerült…”

„Ki? A sánta Ildikó?”

„Nem… az a mostohatestvére Crajovából. Tudod, aki Amerikába ment ki, hogy valami szektába belépjen, de már az első szentbeszéd alatt összeesett. Mi is csak a sírról láttunk már képet. Nagymama a Rózsi kisfiát vette magához…”

„És őt is Erzsi néni dajkálta?”

„Az első tavaszig igen… De ugye, ő is gyerek volt még, nem is tudhatta, mit csinál. Majd egyszer megmutatom a kertet, ahová a kis Édát kivitte tavasszal, és az egész kocsit teleszedte gyöngyvirággal. Az orvos azt mondta, attól fulladhatott meg, a gyöngyvirág szagától. Apa meg elivott mindent, még negyvenéves se volt, amikor eltemettük…”

Mindezt halkan, egyenletesen mondja, az arca is nyugodtabb. Ha így ül és köt, szinte fel se tűnik, hogy a feje is követi a kéz ritmusát. Mintha semlegesítené egymást a két különböző reszketés. Mikor a sor végére ér, aprólékosan eldolgozza a szemeket, nyomkodja. Körülöttünk halk tyúkkárálás, a disznóólban is kriptai a csend. Időnként tisztán hallom, ahogy a gyomra tompa buffanásokkal dolgozik.

„Csak tudnám, hogy erre is mi szükség… Nevelnek két süldőt, és még akarnak egy harmadikat. Minek? Hiszen a felét se tudják megenni. Miklós meg büszkébb, hogy eladja. Hogy ő nem cigány. Tavaly is minden rájuk romlott…”

S hirtelen felnéz.

„Róza alszik?”

„Nem tudom…”

„Csak folytasd, Zsuzsikám” mondja Róza néni, és továbbra se mozdul.

Néhány pillanatra engem is elfog az álmosság, és lehunyom a szemem. Amikor kinyitom, a patak csalánosából egy kérődző bivalyfej emelkedik föl.

„Azért Ágira vigyázz, ha holnap együtt utaztok” súgja bizalmasan.

„Ágira? Miért?”

„Jó, jó. Nekem mindegy. Hiszen az unokatestvéred. De majd meglátod, hogy tönkrement ő is. Csupa mitesszer az arca, valahogy a bőre nem tiszta, én még nem is láttam ilyet. Kellett annak is eljönni Tordáról, amikor mindenük megvolt…”

„Most Arankának segít?”

„Nyáron, de csak a fagylalt szezonban. Kint az állomáson kaptak egy asztalt, de én még nem ettem a fagylaltjukból. Meg nem is szabad nekem, éjszaka megint rosszul voltam. Szegény Birica is hogy mondta mindig… Aztán képzeld, este alig aludtam el, egyszer csak apádat láttam a kolozsvári piacon, pedig ő igazán nem ment ki soha, még egy fél kiló almát se tudott megvenni olcsón, mindig becsapták…”

És megint a konyha felé les.

„Róza, igen! Ő aztán tud éjszaka meg nappal is aludni…”

„Dehogy tud. Csak a napot nem bírom úgy, mint te.”

„De itt nem süt, édes szívem. Azért ülünk árnyékban.”

„Süt az akkor is, ne mondd. Hiszen még idebent is süt.”

„Hát ha a tűz mellé ülsz…”

Kis idő múlva abbahagyja a kötést, és mimikátlanul maga elé néz.

Megszorítom a karját.

„Mi az… érzel valamit?”

Lassan benyúl a pongyolája alá.

„Fogd csak… Most sokkal keményebb, mint reggel.”

Oldalról én is benyúlok, és közösen tapogatjuk a mellét.

„Szerintem nem… csak képzelődsz. Pontosan olyan, mint máskor.”

De látom, hogy nem hiszi. És hiába is olyan, mint máskor, akkor is neki van igaza. A rákja, a szívbaja, az ízületei, a műtéti helyek, az elmeszesedett gerinc. Fél az áttéttől.

„És ott lent is nagyon szorít…”

Amióta itt vagyok, mindennap megnézem az elzárt végbélnyílást, a varratnyomos keményedéseket. Valahogy megnyugtatja, ha én is látom. És mindig megkérdezem előbb, hogy akarja-e. De most se mondja, hogy igen, csak a vállamba kapaszkodik, füláll, és elindul a konyha felé. Róza néni éppen szundítani kezd, a hüvelykujja kicsúszik a markából. Nagy melleit csak erőlködve tudja megemelni a lélegzet, de lefelé már gyorsan ereszkedik a lágy tömeg. Amikor melléje érünk, szusszanva kinyitja a szemét. Anyám szétnyitja a pongyoláját, és összegyűr a terítőn egy Marasesti-s dobozt. Nem veszi észre, hogy van benne cigaretta.

„Hagytad kialudni a tüzet? Pedig mosni akartam még…”

„Még azt is” ásít Róza néni, és a dobozt bedobja a fáskosárba. Kicsit nevet. „Miklós örülni fog, ha este nem találja…” Aztán tapintatosan magunkra hagy, kimegy az udvarra. „Hiszen már kötél sincs, ahová lógassunk…” és a száradó ruhákat csapkodja.

Anyám kis nyögéssel az asztal fölé hajol, én meg leguggolok mögötte, felhúzom a pongyoláját. Gyöngén körbetapogatom, ahol a duzzadást érzi.

„Ott, ott… ugye, ki van dagadva?”

„Nincs… nem látom. Csak a barna foltokat a szélén. De azok ott is voltak.”

„Csak azokat?”

„Csak…”

Valamivel nyugodtabb most, de azért mégis bizonytalanul jön-megy. Csapzottan a macska is megjelenik, a szőre tele szivárványló lepedékkel, mintha most mászott volna ki a moslékos vödörből. Szórakozottan nézi.

„Azt már mondták a kórházban is, a foltokat… Tudod, a professzor Olariu. Hogy azokkal nem kell törődni. De én akkor se hiszem. Amikor fáj, akkor biztos kidagad.”

„Ne mutassuk meg az itteni orvosnak? Nem is ártana egy kis séta…”

Erre azonnal úgy tesz, mintha nem hallaná. Orvoshoz nem. S bizonyítékul megemeli a nehéz tölgyfa asztalt, hogy öt centivel odébb tolja. Róza néni elnéző mosollyal figyeli az ajtóból, a karján két száraz lepedő.

„Te, ha nem szakadsz meg addig, hozhatnátok Médinek is a patikából…”

„Médinek? Micsodát?”

„Egy kis pepszint.”

Anyám megdöbben.

„Meg akarod mérgezni?”

„Az én kutyám, kis szívem, ne akarj te engem fenyegetni. Nem azt mondtam, hogy sósavat az alimentárából.”

Most először sikerül úgy nevetnünk, hogy az arcukon fölrémlik valami régi vonás. A szuszék fölött besárgult kép: ők ketten állnak az egyik sóstó szélén, fekete bakancsban, fodros fehér ruhában, a hajuk vékony copf, a végén masni. Kicsit gúvadt szemmel, merev mosollyal várják, hogy a fotográfus kattintson. A karjukat előretolják, így fogják egymás kezét. A másik kezükben egy-egy pünkösdi rózsa, szár nélkül: mintha közvetlenül a markukból nőne ki a szirmos pamacs.

Odamutatok a képre, hogy próbáljam emlékeztetni őket; de valahogy mégsem sikerül jól. Elszótlanodnak. Anyám idegesen a gyűrűt kezdi keresni, amit Szebenben kellene eladnom.

„Bemegyek én is veled, és majd veszünk pohártörlőt” mondja váratlan határozottsággal.

„Azt nem! Arra a rázós buszra nem engedlek fölszállni. És Pesten különben is olcsóbb a pohártörlő.”

„Olcsóbb! De ha ott veszed meg, sose fogod beszegni…”

„Még a múltkoriak is megvannak, amiket adtál…”

Érzem, hogy ezt nem kellett volna; csak már késő. Ingerülten és kiszolgáltatottan vonja meg a vállát.

„Jó, akkor temessetek el. Majd bemegyek egyedül, és visszajövök vonattal. Nekem nem kell, hogy egész nap csak Aranka siránkozzon…”

S bemegy a lesötétített tisztaszobába. Kicsi szoba, alig több háromszor három méteresnél. A földön táskák, szatyrok, két olcsó-kék papírbőrönd. Minden gyűrötten kint lóg. A félhomályból apró puffanások, csattanások hallatszanak; de ugyanakkor a két süldő is rákezd, és eszelős visítással az ól deszkarésébe feszítik az orrukat. Szeretnék kimenni hozzájuk, de Róza néni újra ott ül a széken, és eltorlaszolja a kijárást.

„Hagyd csak, biztos a patkányok, Miklós tegnap is agyonvert kettőt. De én félek tőlük… Igaz, Zsuzsika?”

Valamilyen célzás lehet ez, aminek részletes története van, de most egyikük se tartja fontosnak tovább mesélni. Anyám közben visszabotorkál, és a nyitott retikülömet tartja maga előtt.

„Te jézusisten… ide tetted?”

A látvány megzavar; és látom, hogy Róza néni is összekulcsolja a kezét, mint aki felkészül.

„A gyűrűt? Talán ide sem adtad…”

„De igen. Tudom. Emlékszem. Szép sárga, bécsi arany volt… De hiába mondom, hogy eltedd, múltkor a táskádat is ott hagytad a boltban. A retikülödben meg nincs, megnéztem. De hát hol van akkor? Még anya kapta, mikor Bucurestben az ügyvédnél szolgált, és a felesége meghalt…”

S reszketve kisápad; de ahogy le akar ülni, leejti a retikült, s egy csomó apróság szétgurul. Amíg összeszedegetem, Róza néni megfogja a csuklóját.

„Ne izgasd föl magad. Meglesz.”

„Könnyen mondod te! Neked még itt van Miklós…” És gyanakodva megkeményedik az arca. „Ugye, Ági járt itt, amikor elmentünk tegnap?”

„Igen. Meg itt voltam én is. De az udvarról be se jöttünk a szobába… ha esetleg erre gondolsz.”

Ahogy a földön térdelek, csak a püffedt lábukat látom, az egyformán lecsúszott fáslikötéssel. Ez majdnem megakadályoz, hogy rájuk szóljak.

„Most már hagyjátok, mert még este visszautazom!”

Róza néni a szemével int.

„Eredj, nézd meg a bőröndöt, édes. Két éve Birica is húsz leit adott Szent Antalnak, pedig megspórolhatta volna.”

Anyám összeszorított szájjal ül, a karját keresztbe fonja. Kerüli a pillantásomat. És ők se szólnak egymáshoz. Én meg igyekszem minden dughelyet sorra venni, szatyorról szatyorra. Az egyik cipő orrában találom meg a kopott bársonydobozt. Mikor kiviszem mutatni, anyám éppen csak odanéz; és az arcszíne is sokkal jobb.

„Érdekes… Pedig biztosra vettem, hogy odaadtam. És né, még a doboza is megvan! De most aztán tedd el, ne hányd el. És tartsd mindig magadnál. Arankánál meg úgyis jobb, ha a retikült is viszed a vécébe, nem kell a szobában hagyni. Tudod, nekik nincs külön vécéjük, csak a másik oldalon, az udvar végében…”

Egy lélegzettel mondja ezt is, és még mindig összefont karral. Róza néni hajszálra ugyanúgy teszi keresztbe a karját, valószínűleg szándékosan.

„Tévedsz. Arankának most sok pénze van. Mért lopná el a gyűrűt?”

„A gyűrűt nem. De azért a pénzt megszámolhatja előbb, mielőtt kimegy…”

„Jó, megszámolja. Aztán? Üljön megint a vécébe, amíg visszarakják, ami hiányzik?”

Várnám a folytatást; de még egy halvány mosolyra se hajlandók. Két becsukódott szobor. Médi az ereszárnyékban csuklik, a macska eltűnt a fáskosárból. Úgy érzem, nekik is jobb most, ha magukra hagyom őket. S csendben hátraviszem a széket a ház mögé, ahol az üres műanyag dobozokat gyűjtik; mellette törmelék tégla. Van itt egy megcsonkolt ecetfa is, Miklós bácsi erre akasztja a rozsdás vaskarikákat, az egyikbe éppen beleesik a református templom tornya. A levegőben sok a galamb és fecske; és semmi felhő. Később eszembe jut a kérődző bivalyfej, de egyre bizonytalanabb, hogy csakugyan láttam-e vagy csak álmodtam. Aztán elalszom.

Már hatra jár, mikor visszamegyek a konyhába. Hanyatt, egymás mellett feküsznek a díványon. Mellükön a négy összekulcsolt kéz. Róza néni lehunyt szemmel, majdnem hortyogva szuszog, az orrából kifehérlik a vatta; anyám a gerendás mennyezetet nézi. Odaguggolok melléje, és hirtelen megcsap a fojtós szag. Róza néni ilyenkor szokta mondani, hogy „Zsuzsikám, már megint kékülsz”; de van úgy, hogy pirosat is mond. Eltéveszti a szagokat.

„Aludtál egy kicsit?” kérdezem.

Megrázza a fejét.

„Menjünk egy kicsit sétálni?”

Megrázza a fejét.

„Menj egyedül csak. Majd alszom holnap. Holnap úgyse leszel itthon.”

S megpróbál egyedül felülni, de meg kell támasztanom a hátát, hogy vissza ne dőljön. A keze nyirkosan hűvös, a háta izzadt-forró. Amíg a nyakát törölgetem, fél tenyérrel az asztalra támaszkodik, s erőlködve feláll. A kombinéja kilóg alól, a melltartója is félrecsúszott. Közben felsóhajt, és oldalt lép, hogy az utcára kilásson. Mondja, hogy mikor az előbb kinézett, Boriskát látta a patakhídon piros térdharisnyában, pedig még le sem telt a gyászév. Róza néni állítja, hogy letelt, hiszen neki kellett lemosni Gézát ecetes ronggyal, Boriska nem mert hozzányúlni. Meg különben is válófélben voltak, csak aztán mégse kellett ügyvéd. Egyszerre megint olyan zavart érzek, mint mikor Ági került szóba. Fogalmam sincs, hogy ki ez a Boriska. Rémlik, hogy az egyik mostoha unokatestvérem a brassói ágról; de felvilágosítanak, hogy Borica fogadott lánya volt húsz évig, csak úgy összevesztek, hogy kénytelen volt kitagadni, és semmit se hagyott rá. A bedőlt ház, az lett volna a Boriskáé, ha nem verik véresre egymást; de így az is az unitáriusokra maradt. Azok viszont kihaltak közben Vízaknán, és tavasszal a pap is elköltözött. Borica volt az utolsó a felekezetből, mondja elkönnyesedve anyám. Mikor Róza néni megjegyzi, hogy Borica nemcsak unitárius volt, hanem titokban a katolikusokhoz is eljárt, sőt, már lánykorában is folyton attól félt, hogy hátralékban marad; anyám vérig sértve csattan fel, hogy legalább a halottakat kímélhetné. S felindulásában megint bevonul a tisztaszobába. Ahogy nagy zajjal a szatyrukat húzkodja, véletlenül lever egy 1916-os emlékpoharat, rajta a Gyilkos-tó látképével, a fenyvesek koszorújával. Róza néni elmosolyodik a csörrenésre; de mintha mégis neheztelne.

„Hát, igen. Nekem nem szabad Biricáról. Pedig őt is én mosdattam ki a ravatalra, nemcsak a Gézát. Vagy ezt se mondom jól?”

„Ezt igen, mert a vonatom késett… De ki öltöztette? A sok gyöngyöt ki rakta föl rá?”

„Te, Zsuzsikám. De én most csak a mosdatásról beszéltem.”

Hosszú, majdnem néma félóra telik el, amíg rá tudom venni anyámat, hogy menjünk ki a fürdőkertbe. A hűvösség ilyenkor ér ide a havasokból, ilyenkor már kellemes a séta. Róza nénit nem látjuk, mikor elindulunk, már korábban bevette magát a disznóól mögé, ott kalapál egy kilazult deszkán. S anyám nem is erőlteti, hogy szóljunk. Váratlan fürgeséggel nekilódul a meredek udvaron; talán hogy nekem se legyen időm hátraszaladni az ólhoz. Csak kint a sarkon lassít le, s onnét már félóra alatt odaérünk a gyógyfürdőhöz. Nem nagy távolság, alig háromszáz méter; de szép út. Öreg fák, patakpart, néhány fölismerhetetlen arcú kő-Krisztus. Amióta a fürdőt bezárták, a parkba tilos belépni; de anyám nem veszi észre a figyelmeztető táblát. Csak arra panaszkodik, hogy a kavicsos sétány töri a lábát, s mintha szöggel vernék a sarkán a hegyes csontsarkantyút. Leülni meg nem lehet, mert a maradék két padot szögesdróttal tekerték körbe. A három sóstavat deszkapalánk veszi körül, a kabinok java része bedőlt; csupán a lombok között látszik ide a havasok masszív körvonala. Valamikor nagy élet volt itt, zene szólt, táncoltak, szeretkeztek, a nők fodros fürdőruhában ültek, és áztatták a petefészküket a vízbe süllyesztett padokon. Akkoriban a hosszított derék volt a divat, a lazára eresztett öv bőrrózsájáról cakkos szálak lógtak le a szoknya aljáig.

„És hol voltak a pálmák?” kérdezem.

Sokáig nézi a traktornyomos parkot, végül egy földhányásra mutat, ahol két egymásba olvadt bitumenes hordó áll. Mintha lett volna egy ilyen kép is valahol, anyám egyedül támaszkodik az egyik pálmafának, a haja a derekáig ér, nevet. A képre ő is emlékszik, de arra nem, hogy nevetett volna.

„Jaj, dehogy!” mondja. „Ugye, akkor volt az, hogy apád azt a sok szeretőt tartotta Kolozsvárt, és pénzt se adott haza semmit, én meg lent dolgoztam a Bărăgan-on egy uradalomban, annál a zsugori uraságnál. Jaj, szörnyű! Pedig milyen szép ember volt… Aztán mégis lopni kellett mindig, hogy jusson nektek is, ugye, zsírt meg lisztet… És az a sok szép gyümölcs! Te meg ilyen kicsi voltál még…”, s mutatja, hogy mekkora. „De a ruhát azt nem, azt csak kölcsönbe kaptam Biricától arra a délutánra…”

Közben egy tornyos, feketére evődött faépületen akad meg a szeme; mint valami túlméretezett filagória. Most cementes zsákokat tárolnak benne. Kis mosoly suhan át az arcán.

„Ott szólt a tárogató esténként… emlékszel?”

Nem emlékszem, de igyekszem erősen elképzelni.

Már sötétedik, mikor hazaérünk. Miklós bácsi még mindig nincs otthon; de az asztal már megterítve. Középütt, egy felébe tört tetőcserépen, nagy fazék túrós puliszka gőzölög.

„Na, ugye” mondja Róza néni. „Már a kapuból láttam, hogy jöttök. De jó is, hogy nem siettetek, mert Médi megdöglött közben. Már el is kapartam az ól mögött.”

„Hogyhogy megdöglött?” kérdezi anyám, és belemarkol a terítőbe.

„Hogyan! Hát csuklott egy darabig, aztán nem csuklott többet. Kár is lett volna az a pepszin… Vagy hoztatok mégis?”

„Nem… nem hoztunk” mondom; s anyám még mindig a terítőt markolja.

Ági csakugyan szokatlanul és csúnyán mitesszeres. Kint az autóbuszállomáson találkozunk reggel, és ő ismer föl a tömegben. Jó kabát van rajta, a lábán pionír fiúcsizma. Elképzelhető, hogy már régóta iszik, a szája cserepes, s ahogy sűrűn rányal, utána mindig aprókat nyel. Különben egyáltalán nem látszik, hogy harminckét éves, lehetne negyvenkettő is; a szeme azonban olyan világító kék és szép vágású, amilyen Róza nénié volt.

Amikor este újra szóba került a tordai ág, akkor mesélték el, hogy húszéves korában két gyereket fogadott örökbe pénzért, de csak három év múlva ment férjhez a bikaistálló egyik állatgondozójához; s hogy a férje másfél évig „politechnikát” is tanult Iaşi-ban, s csak akkor hagyta abba, mikor a hereműtétje után az évfolyamtársai csúfolni kezdték. Sőt, azt is beszélik, hogy a fogadott kislányt a hokedlire kötözi és úgy veri. Ezt az utóbbit Róza néni se cáfolja határozottan, bár biztosat egyikük se tud. Amikor meg Ágit faggatták egyszer, az nemcsak a hokedlit tagadta, hanem a hereműtétet is. Már ágyban voltunk, mikor anyám megint előhozta az egészet, de Miklós bácsi úgy horkolt, hogy csak kiabálva értették egymást; mi a tisztaszobában, Róza néni a konyhában.

„Jó, nem volt műtét… De akkor mért nincs saját gyerekük?”

„És nekem volt? Azt hiszed, én nem vertem volna szívesen a seggire?”

„De lekötni… És még nem is az apja! Jaj, te, Róza…”

„Azt nem mondják, hogy meztelenül, csak a hokedlit mondják. És nagymama engem is hányszor ráparancsolt…”

„Persze! Csak én nem emlékszem rá. Nem mertél te olyan makacs lenni. De hát védd, ha jólesik, téged úgyis mindenki becsaphat… De akkor legalább a két gyerekért csináld! A süldőket nekik adjátok?”

„Ugyan! Tavaly is nekik hizlaltunk egyet.”

S nagyjában, el is alszunk ezzel.

A buszon annyi az utas, hogy igazában állnunk se kell, olyan tökéletesen be vagyunk préselve, a hasunk egymásba nyomódik. Mégis, mintha zavarná Ágit, hogy ennyire közel esik az arcunk, és igyekszik hátrafeszíteni a nyakát. De így is jól érzem, hogy vagy a bimbója erős, vagy valami durva varrású melltartót használ.

„És ti? Ti mért nem neveltek disznót?” kérdezem.

Zavartan nyel és a szemöldökét húzkodja.

„Tetszik tudni, nem érdemes. Itt van nem messze a kukoricaföld… igen, már elhagytuk”, és megpróbál a fejek között kinézni. „Ha onnét megszedem, ami kell, és megfőzöm, azt jól el tudom adni Szebenben. Két leiért a csövit, az nem rossz ár…”

„És télire nem is hagysz…?”

Közbevág.

„Dehogynem. Ha már köd is van reggel, megyünk mind tollazni…”

„Az micsoda?”

„Hát, ki a határba. Ott még szedünk annyit, hogy kitartson.”

„És ezt szabad?”

„Persze. A kollektívben mindig marad, amit nem vesznek észre. És úgyis csak odapusztulna. Én így a négyszeresét is megkeresem a kukoricának.”

Az induláskor hűvös volt, most annál jobban izzadunk. Ági arcán, a mitesszerek között, kis árkokban csillan a verejték. A tartós préselődéstől apránként az egész alsó és felső öltözetét kiismerem, a kapcsokat és gyűrődéseket, mindent. Inas és izmos test; s valamilyen borotva-kölnit használhat.

„Ez itt már betonút” mondja, és behúzza a hasát, a mellkasát hátradönti, így viszont az ágyékunk nyomódik egymásra. „Ugye, szép? Most már mindenfelé betonutakat csinálnak. Tavaly még filmezni is voltak Bucurestből… Tankokat hoztak és sírokat ásattak. A sisakokat meg itt hagyták, tessék csak nézni!”

Kis ügyeskedéssel találok egy rést, ahol kilátok a mezőre. A szanaszét leszúrt karókon tényleg ott lóg néhány rohamsisak.

„De mért nem tegezel engem? Úgy beszélgetünk, mint két idegen.”

Elvörösödik és félrenéz.

„Ne tessék haragudni, de én nem tudnám jól… Valahogy nem jön.”

Valamit megérinthettem benne, amire nem számított, mert Szebenig már nem nagyon váltunk szót. Csak az állomástéren enged föl egy kicsit, és lelkesen kalauzol, mintha csakugyan idegen volnék. Arankáék nem laknak messze innét, de előbb elkanyarodunk a fagylaltos stand felé, s ez olyan ellenőrzésféle is. Ilyenkor reggel, amikor még nem nagyon vesznek fagylaltot, a szomszéd kislányára bízzák az árusítást. A stand jó helyen van, hármas utcakereszteződésnél. Egy darabig a túlsó oldalról nézzük a forgalmat. Ági precízen figyel.

„Jól mér” mondja elégedetten, s mikor a cingár kislány mögé érünk, nevetve beüt a szoknyája alá. „Csak aztán ne protekciózz! Majd tizenegy felé jövök!”

A kislány riadtan néz hátra, sietve tovább mér. Az ő arca is szokatlanul mitesszeres; mintha tényleg a gyereke volna.

Néhány utcával odébb egy sikátor nyílik, s onnét már nem kísér tovább Ági. Ügyetlenül nyújtja a kezét, és nem hagyja, hogy megcsókoljam. Azt mondja, úgyis találkozunk még; és váratlan bizalmassággal odahajol a fülemhez.

„Megyek gyertyát gyújtani a románokhoz, tudja, ott így is lehet imádkozni. És most muszáj… Tante Angelica mindig igazat jósol, és most én is megálmodtam…”

Egy pillanatra meghökkenek, ahogy anyám szokott, s még a mimikámon is érzem az ő arcmozdulatát.

„Jó, jó, de mit? Rosszat?”

Sután áll. Nem akar a szemembe nézni.

„Egy fekete kos állt a parton… De Arankának ne tessék beszélni róla!”

Úgy búcsúzik el, hogy tenyerét végighúzza a selyemballonomon, és gyorsan megfordul. Majdnem férfias lépésekkel csattog tovább a pionír csizmájában.

A harmadik ház az Arankáé. Hosszú és keskeny udvar választja el a kétrészes épületet. Az egyik szárny emeletes, a másik földszintes, s a kettőt elrozsdásodott télikert köti össze hátul, elöl meg egy bástyaszerű boltív. Aranka a földszinten lakik, és két utcai ablaka is van. Nem kell bekopognom, az ajtó kitárva, a küszöbön fényes linóleum. Valahová kimehetett éppen, mert a köszönésemre senki nem válaszol. Nagy, parkettás szobába lépek be. A szemközti falon nagyméretű gépi selyemperzsa, Szöktetés a szerájból. A csillagos éjszakában két fehér burnuszos arab vágtat, a lovukat ütik, hajsza, a lovak gyönyörűek. Az egyik arab ájult nőt tart a karjában. A háttérben mecset, pálmák, kaktuszok, az előtérben néhány kő. És az egész rikítóan színes. Ez alatt áll a kétszemélyes rekamié, még bevetetlenül, éjszakai összevisszaságban. Egyébként a szokásos berendezés, sok csipketerítő, hat lilahuzatos szék. És ragyogó tisztaság, mintha kizárólag a rekamiét használnák csak.

„Jézusom!” hallom egyszerre a hátam mögül, de már nincs időm megfordulni, maga Aranka lép oda mellém.

Ő is eléggé meghízott, csak arányosabban, mint Róza néni; s persze, sokkal fiatalabb is. A karomat szorítja és néz, eltol magától, megint visszahúz, elkönnyesedve megölel, a mozdulatában túláradó öröm és gyakorlatias felületesség.

„Nahát, mégiscsak! Persze, Ági szólt már, hogy itt vagy, én meg gondoltam is, hogy lesz-e benned annyi… De Jézusom, ha Mituka látna! Gyere, hadd nézzelek jobban… Pontosan, mint az anyád! Pontosan, mint az anyád!” és tapsolva a rekamié felé fordul. „Vali! Vali! Nézd, ki van itt! A nagynénicskéd Pestről!”

Nem azonnal, csak néhány pillanat múlva mozdulnak meg a párnák, és megjelenik Vali feje. Alig lát az álmosságtól, beletúr a hajába, valamit mormog románul, utána megint eltűnik. Aranka elérzékenyedve int.

„Kis szaros, sose tud fölébredni… Csak ne volna olyan szép meg ne szeretném annyira. Dragă, ne csináljak egy kávét?”

„Köszönöm, majd később, most csak ülj le inkább. Biztos túl korán is jöttem… De este már muszáj visszamennem.”

Leülünk a lila székekre, és mosolyogva nézzük egymást. Akármiről beszélgethetnénk most, de még nem tudjuk, hogy mi legyen ez az akármi. Mindenesetre meglep, hogy olyan gondosan fekete rajta minden, a blúz, a pecsétes szoknya, a zokni és a szandál, a keskenyre hajtogatott sál, amivel a festett szőke haját köti le. A festés alatt kezd kinőni a barna, és a szája is erősen festékes. Párnás ujján vastag karikagyűrű, belenőve a húsba, a nyakában aranylánc.

„Csak nem gyászolsz? Vagy még mindig a férjed?…”

Érzem, hogy örül a kérdésnek. Kezébe veszi a kezemet, és lehunyja a szemét.

„És az anyámat, lelkem… A négy legkedvesebbemet veszítettem el öt év alatt. A négy legkedvesebbet… Nincs éjszaka, hogy ne látnám őket, ne beszélnék velük. Itt a rekamié, a bútorok, a sok szerviz, ez mind Mituka nekem. Nem tudok én már igazán élni, csak meghalni… És ahogy Mituka tudott! Ezt a fali perzsát is közösen vettük Ephoriában, s még le is alkudott belőle egy negyed árat, pedig nem könnyű ám a tengerparton, mint a cukrot, úgy viszik az ilyesmit a külföldiek. Nézted a mecsetet rajta? Meg a pálmákat? Mituka azt mondta, olyan igazi ez, hogy el tudna gyalogolni odáig… De aztán máshová kellett neki. Én meg egy árva pálmát se ültethetek a sírjára! Itt elfagy.”

Nem siránkozva, inkább lendülettel beszél, mintha rá akarna venni valamire. S csak a legvégén csuklik el a hangja. Közben itt is bejön egy macska, mint Vízaknán, de ez annyira kicsi még, hogy minden szőrszála külön áll. S most kezd Vali is ébredezni. Aranka fölkapja a kismacskát, és odadobja a párnák közé.

„Menj, karmold meg!” Aztán szigorúbban. „Hallod? Öltözz fel, és megyünk a városba, csinálunk egy szép napot a nagynénicskédnek…”

Vali most lesz tizenhét éves. Álmos, lusta arc, kicsit ovális és keletiesen lágy, a szája puhán biggyed, a szeme sötét. Tulajdonképpen nagyon szép, csak valami öntudatlan unalom tompítja ezt a szépséget. Ahogy felül, világít a meztelen felsőteste. A haja elborítja a vállát, és az övé is festett szőke, mint Arankáé. Közömbösen és mégis érdeklődve bámul; s talán nem is érdektelen, ahogy ezt a kettőt egyeztetni tudja.

„Budapestről?” kérdezi kicsit élénkebben, és meztelenül kimászik a paplan alól, csak egy hálókabátot lógat maga elé.

„Gyere, csókoljátok meg egymást, addig én hozom a kávét” mondja Aranka, és ülve marad.

Vali félúton odapillant a tükörbe, utána oldalról az arcomhoz hajol.

„Akkor te is tante vagy?” és megcsókol.

„Szégyentelen!” nevet Aranka, s a lelógó hálókabátot hátrahúzza Vali lába között, és feltolja a fenekén a derekáig, hogy legalább így fogja maga köré. „Látod! Nem érzi, hogy mit szabad, mit nem. De még szegény Mituka se tudta leszoktatni. Ugye, mindig éjszaka jött haza, reggel korán ment el, ez meg mint a madár, ha fölébredt…”

Vali a szoba közepén áll, és ásít.

„Mit vegyek föl?”

„Amit akarsz, kis szívem. Tudod te. Csak gyorsan, hogy indulhassunk…”

Vali vállára dobja a hálókabátot, és kimegy a másik szobába. Aranka is föláll, és Vali után néz.

„Mit beleadtunk ebbe a kölyökbe is! Pénzt, szeretetet, mindent… Mituka az ilyesmiben mindig gavallér volt. Amikor meghalt Vali apja, a Feri…”, s egy pillanatra elakad, megfogja a vállamat. „Dehiszen ismerted! Az unokatestvéred volt, az én édesbátyám…”

„Persze… Találkoztunk is itt Szebenben. Vagy inkább Vízaknán?”

Öt-hat éves korunkban egészen biztos, arra emlékszem. Arra a nyárra, amikor a Róza néni kiskacsái folyton visszacsúsztak a földbe ásott itatóbili pereméről, mi meg addig nevettünk rajtuk, amíg elkéstünk a segítséggel. Nagy bili volt, három-négy kiskacsa fért el benne.

Aranka lassan visszahúzza a kezét.

„Na, majd azt is egyszer… Hogy Feri hogyan ment el. De Mituka már a temetésénél mondta, hogy a mi kötelességünk kiállni, és nem hagyhatjuk Ritát a három gyerekkel. A Valit meg ide is vettük mindjárt, Mituka annyira imádta. Mituka mindenkit szeretett…” s kicsit elgondolkozik, szeme rátapad a fali perzsára. „Mindenkit és mindent” ismétli meg, de valahogy közönségesebben, mint az előbb. És látom, hogy könnyes. „Tudod, hogy még a halála napján is táncolt? Egy órával a halála előtt? Csak nyúlt, és az első pincért derékon kapta…”

Sóhajtva visszaül mellém, s a csipketerítőt kapirgálja.

„Istenem, ha mindent el tudnék mondani neked… És este mész már? Azt mondtad?”

Nem akarom, hogy ő is úgy érveljen, mint anyám; inkább nevetve legyintek.

„Hagyd el, egy nap is hosszú tud lenni…”

Váratlanul hálásan bólint, és közelebb hajol.

„Nekem igen, dragă. Én aztán tudom! Csak ülök itt, és ülnek körülöttem a halottak, a széken, az ágyon, a küszöbön… Mérem a fagylaltot, és azt is ők nézik. Nézik az utcán, ha megyek, ha este odafekszem Vali mellé… Legalább egyszer lehetne csak elmondani! De nem megy… És látod, mégis szeretek enni! Szeretem a konyakot, amit Mituka is szeretett, szeretem, ha nevetnek körülöttem, és pusztulok bele, hogy nem állhatom meg… Tante Angelica egyszer azt mondta télen, hogy Aranka vigyázz, nehogy rád vigyázzanak úgy, hogy a végén megbánd! De hát teszek én mást…? Hiszen másom sincs már…”

Vali közben újra bejön meztelenül, de most egy lila kosztümöt hoz.

„Ez jó lesz?” kérdezi.

Aranka nem közvetlenül válaszol, nekem dicséri a ruhát.

„Ugye, szép?” s a szeméből kitörli a könnyet. „Az első modell volt a rajonban, a Casa de Mode ezzel nyert díjat a fesztiválon. És nem is engedték olcsó konfekcióra… Mi meg szeretjük a szépet. Én is mindig szerettem.”

Vali tanácstalanul áll, választ szeretne kapni.

„Azt mondd, hogy jó lesz-e…”

„Jó, jó, kis szívem, csak meg fogsz pukkadni benne, ha fölmelegszik, de hát csak vedd, ha szereted…” Majd újra felém fordul. „Ez is olyan ám, hogy itthon pucéran se fázik, a napon meg képes meghűlni, köhög. Én izzadhatok, mint egy ló, rajta meg se látszik. Persze, szegény Feri volt ilyen… Más szakács három inget is váltott, mikor az övé még mindig úgy állt, mintha éppen vasalták volna. Ezt tényleg az apjától örökölte Vali.”

„És az anyja?” kérdezem, hogy kicsit eltereljem a gondolatait. „Rita milyen?”

„Pocsék. Kurva” mondja egyszerűen.

Vali a rekamién ül, és a paplan alól szedi elő a bugyiját, kombinéját. Magába feledkezve kezd el öltözködni. Nem tudom eldönteni, hogy hallja-e, amit Aranka mond, s hogy egyáltalán ért-e annyira magyarul. A kiejtése elég jó, de azért lehet, hogy sokkal rosszabbul ért. Mindenesetre úgy tesz, mint aki oda se figyel. Egy pillanatra megszagolja a bugyiját, mielőtt belebújna; s kicsit széttartja a lábát felhúzás közben, hogy a bugyi feszesre táguljon. Láthatólag élvezi ezt a mozdulatit. De még az utolsó húzkodásra sem áll föl, hanem a könyökére támaszkodva emeli meg a fenekét. Aranka meg újra nekiindul, hogy hozza a kávét; de azért nyugodtan tovább marad, és kibámul az ablakon. Mintha volna ugyan időérzéke, csak valamilyen más formában, mint ahogy megszoktuk.

„Tudod, dragă, Rita román. Ritát ismerni kell, másképp őt nem lehet megérteni…”

Meghökkenek.

„De hiszen Mituka is az volt, nem?”

„Hát persze! De még milyen! Mondta is sokszor, hogy ti magyarok elbújhattok Rita mellett, ha az ki akar tenni magáért… És ő értett hozzá, nem a levegőbe beszélt.”

Valin már rajta van a kombiné, amikor némán kisétál a szobából. Lehet, sőt valószínű, hogy az ő időérzéke is hasonló az Arankáéhoz; s mintha rám is ragadni kezdene valami. Csak ülök és várok, nézelődöm. Aztán megint tovább ülök és várok.

Ide, a sikátorba kevés napfény süt be, de ebből a kevésből elég sok jut Arankának. Jó fekvésű ház.

„És télen milyen? Jól fűthető? Itt a havasok aljában azért mégse mindegy…”

„Hogy, édes…?”

Nemcsak én, ő is elkalandozott közben; s most egy másik székre zökkenti le magát, szemben a napsütött ablakkal.

„A tél nem az évszakom, dragă. Nem is élek télen. Hó meg jég… Inkább sose látnám. De ugye, Mituka itt született, neki így természetes, fönt azokkal a fehér csúcsokkal. De én nem. Télen soha.” S újra hosszabban rám néz. „A négy legkedvesebbem is mind nyáron halt meg… Mituka, Feri, az apám, az anyám. Ferinek majdnem háromszáz volt a vérnyomása. S hozzá egy olyan igazi augusztus, hogy még a fagylaltot is alig tudtuk jegelni. Képzelheted. Ő meg az első szakács a Hotel Sibiul-ban. Külföldi vendégek, pénzes turisták. Egy ilyen helyen nem lehet szórakozni, ott vágni kell a húst és csinálni a csorbát. Aznap is éppen csorbát főzött, s még mondta is, hogy na, ez olyan lesz, hogy az angolok nedvesre ehetik magukat… Aztán összeesett. Az a szép szál férfi! Ő ott szokott megállni” mutat a linóleumos küszöbre. „De beljebb sose jön, csak megáll, és nézi a többieket. Nézi Mitukát a rekamién, nézi az apánkat meg az anyánkat… Vali!” kiált ki váratlanul a másik szobába. „Eredj, csináld már azt a kávét a nagynénicskédnek!”

Vali feltűnik az ajtóban, a lábán halványlila cipő; látszik, hogy nagy gonddal választotta ki a kosztümhöz. De a kombiné megint nincs rajta, csak a bugyi.

„Az az aranycsipkés… nem tudod, hol van?”

Aranka szájához húzza a kezét, kis ideig így nézik egymást.

„De igen… Az alsó törött fiókban. Ott jobbra. Hanem most már kapsz az úri feledre, dragă, ha nem sietsz. Tante nem azért utazott ilyen messze Budapestről, hogy itt töltsük az egész napot. Ha nincs kávé, kérj Murgulicától.”

Vali bágyadtan nevet, visszafordul.

„Murgulicától? Jó.”

S a talpát csúsztatva kimegy.

Aranka egy pillanatra megrezzen, de végül mégse szól. Ő is kicsúsztatja egyik lábát a szandálból, s a talpát ráteszi a másik lábára. Az egymásra hajló, elformátlanodott lábujjait nézi.

„Szóval Feri, igen… Pedig előző este még úgy összevesztek Ritával, hogy fazekakat vagdostak a kályhához. A szomszédok nem is hitték, hogy lehet még rosszabb… Pedig, lett.”

„Mért, máskor is szoktak?”

„Hajjaj. De főképp nyáron, dragă. Tudod, akkoriban Rita is fagylaltot árult, és szerette otthagyni a standot, rábízta erre-arra, szomszéd gyerekre, ő meg ment a szeretőjéhez, amelyik éppen szabadnapos volt. És Feri néha rájött. Akkor este is ezen martak össze. De hiszed-e… Rita meg se rezdült, amikor Feri lehanyatlott a konyhán. Majd megmutatom a képet a halottaságyról. Száz szegfű, száz rózsa körös-körül. És igazi színes kép, szinte olyan, hogy meg lehet fogni a rózsákat. És Mituka hogy odavolt, mikor meghallotta! Képes volt még Ritát is megérteni, hogy meg se rezdült… Nézzétek, mondta a sírnál, nézzétek a torkát, ott szorul neki a sírás, csak nem tud kijönni, mint a gombóc! Mituka mindent meg tudott érteni. Mindenkit. Aztán csináltak mesterséges légzést, a fejére hidegvizes ruhát, pofozták, de nem tért magához. Csak egyszer emelte föl a karját, és mondott valamit, de sose tudtuk meg, hogy mit. És abban az iszonyú hőségben tették mentőkocsiba, a kocsi meg defektet kapott. Persze, próbáltak kereket cserélni, mert a másik késett, csak közben Feriből is jött a vér. De ide a szobába sose jön beljebb, mindig ott áll meg a linóleumon…”

Elhallgat, és az arcomat figyeli; de lehet, hogy rosszul ítélem meg, s csak jobb híján néz rám.

„Látod, tartalak szóval, s biztos nemcsak ezért jöttél” mosolyodik el hirtelen. „Anyád mit bízott rád? Róza néni? Szebenbe nem lehet bejönni anélkül…”

Én is nevetek.

„Az igaz… A város mégiscsak város.”

„És Zsuzsika bírja még?”

„Ismered, ő milyen. Amíg mozogni tud, segít, tesz… Persze, azért fél.”

„Az nem baj, dragă. Amíg félsz, addig ragaszkodsz is. De én már néha azt se… Egyik nap igen, a másik nap nem. És mégse tehetem meg, hogy ne ragaszkodjak. Igazán még ki se gyászolhattam őket, még időm se volt elég. Nekem muszáj ragaszkodnom. Nyáron a fagylalt, télen, ami jön. És itt van Vali. Mi lesz ővele? Ha átnyúlok éjszaka, és nem találom ott mellettem, a hideg kiráz…” Megragadja a csuklómat. „Vagy szeretnél vásárolni inkább? Mert indulhatunk ám… Murgulica mindjárt adja a kávét.”

„Nem… egy karikagyűrűt kellene eladnom.”

„Szóval aranyat?” s a hangja egy árnyalatnyit személytelenebb lesz. „Értem. De azt akkor le kell méretni előbb, dragă. És nem akárhol, az ilyet csak megbízható helyen szabad. Mutasd csak, milyen… Régi?”

Előveszem, de a bársonytokot már ő nyitja ki. Elismerően kiált föl.

„Jézusom, de szép!” s a szeme felcsillan, és el is nedvesedik. „Ti csak menjetek sétálni, elintézem én ezt… A legjobb árat, amit kapni lehet érte!” s forgatja, tapintgatja, majdnem gyermekes áhítattal. Már éppen lecsurran a könny az arcán, mikor fölnéz. „A legszívesebben én venném meg. Belevésetném, hogy Mituka, és ez lenne a jegygyűrűm Mitukával…”

Tétován elém tartja, de gyorsan vissza is húzza a kezét. Erővel nyomkodja föl az ujjára.

„Sokkal szebb, mint az enyém! Nem is tudom, miért… Talán mert vastagabb? És a széle is másképp gömbölyödik.”

Tulajdonképpen nem akarom lebeszélni, csak az igazság kedvéért jegyzem meg, hogy nem értek egyet a vésetéssel.

„A másikat mégiscsak a férjedtől kaptad… Hogy lesz ebből jegygyűrű, ha tőlem veszed meg?”

„De igen!” kiáltja; aztán egészen halkan. „Belevésetem, hogy Örökre, Mituka…”

Közben apró csörrenések a szomszéd szobából, elég sokáig. A kismacska a párnák között nyávog, de csak a farkából látszik egy centi, mint a kinyalt ecsetvég. Végre megjelenik Vali a kávés tálcával. Már rajta van a lila szoknya és az aranycsipkés kombiné, csupán a kosztümkabátot nem vette még föl. Azt majd később, a fésülködés után.

„Murgulica nem adott, csak Viorica adott” mondja, és leteszi a tálcát.

„Hogyhogy nem adott? És kétszáz leit tudott kérni?”

Vali megint bágyadtan nevet.

„Nem volt neki. Vagy most rángassam ki az ágyból?”

A kávé híg és törökös; viszont édes és forró. Aranka majdnem egyből hörpinti fel, a lisztfinom zacc nyomokat hagy a repedezett rúzson. Dühös.

„Azért Murgulica is egy pocsék.”

Kis csend, Vali erőltetetten ásít; de nem veszi le szemét a nevelőanyjáról.

„Miért? És kicsoda még?”

Első pillanatban nem hiszek a fülemnek: a másik szobában most kezd csörömpölni egy vekker. S nemsokára a harangszó is beszűrődik az ablakon. Valami tévedés lehet, hogy dél van; pedig annyi. Aranka vastag csuklóján körömnyi aranyóra. Odanyúlok, megnézem, és felhúzom a megállt karórámat.

„Mintha már egy éve itt ülnénk… Neked nem? Valahogy nem is értem…”

„Akkor jó” mosolyodik el hálásan. „Akkor mégis itthon vagy nálunk.”

Vali még mindig ott áll mellettünk, és Arankát nézi; aztán váratlanul gyermekes fintort vág.

„A kávé a pocsék, nem Murgulica!” és leül a toalett-tükör elé egy nagy bontófésűvel.

Aranka sietve felém int.

„Jaj, dragă, ahhoz itt kellene élned, hogy egyszer mindent megérts. És ezt még Vali sem értheti meg. Azért mert Murgulica pincér, és Mituka is az volt? De ez nem ugyanaz. La diferenţa! La diferenţa! Murgulicának most is fegyelmije van, és Mitukának soha nem volt, soha! És micsoda temetés… Olyan sose lesz Murgulicának.”

Egy pillanatra a tükörbe néz, ott találkozik a pillantásuk.

„De hát jó, a kávéja Vioricának is pocsék… Hallod? Már igazán hagyhatnád ezt az örökös fésülködést, attól nem nől gyorsabban, kicsi szívem…”

Valami feszültség súrol mindhármunkat, de nem végleges, és továbbra se világos, hogy az egészet mi indokolja.

Vali minden húzás után kiszed a fésűből egy-két szálat, két ujjal odateszi a toalettasztalkára.

Aranka a gyűrűt nézi az ujján, rálehel, utána hosszasan dörgölgeti.

„La diferenţa!” sóhajt. „És micsoda temetés, dragă! Annyi nép, hogy nem is a fekete kocsin vittük, hanem teherautón, a kocsin el se fértek volna a koszorúk, virágok. Persze, körbe kibélelték perzsákkal az autót, mellette ott álltak őrséget a pincérek, mind pincérruhában. És egész a sírig szólt a cigánymuzsika, annyira bolondult a magyar nótákért. És én tudtam, hogy milyen nótákat akar. Pedig”, és bizalmasan közelebb hajol, „Mituka titokban nem hitte el, hogy meghal. Nem tudom, hogyan képzelte ezt, de nem hitte. És lehet, hogy Mituka él is. Én meg kétszer elájultam. És szólt a zenekar, három pap temette! Volt görögkeleti és görögkatolikus is, a párt meg lobogót küldött, és csillagos kitüntetést. Igen, még a párt is adott hozzá… azt mondták, legyen az ő halottjuk. Jó, mondtam, legyen, de pap akkor is muszáj. És beleegyeztek…”

Most az én pillantásom akad össze Valiéval; éppen a fogínyét nézi. Annyira közel hajol a tükörhöz, hogy az orra rányomódik, s ebből a természetellenes szögből figyel. Kicsit vicsorit, majd újból a gyermekes fintor jelenik meg az arcán. Végül úgy mosolyodik el, mintha igazában mi ketten lehetnénk cinkosok, valami nem tudom, miben.

Aranka közben a zaccot törölgeti az ujjával, és szórakozottan beszopja. Már nyúlna az én csészém után is, de meggondolja magát.

„És Mituka sohase csalt” mondja csendesen. „Legalábbis pénzben soha. Ezért is szerették úgy… Meg a kedélye, dragă! Hiszen most is, ha hazajön és odafekszik a rekamiéra… És most is éjszaka mindig, mint amikor munkából jött meg, csak most nem látszik rajta, hogy ivott… Az nem. Az az egy soha. Csak a kedélye, dragă! És ez a legborzasztóbb… Hogy ott fekszünk Valival, és ő is ott fekszik, érzem a bőrét és tudom, hogy lehetne szólni hozzá, de nem szabad fölébreszteni. És nem is hagyná magát, amilyen makacs…”

Vali hirtelen abbahagyja a fésülködést, és kirohan.

Aranka, mintha észre se venné, folytatja; a két térdemet fogja, és kikényszeríti, hogy a szemébe nézzek.

„Azóta többször is elmeséltettem a segédszakáccsal… tudod, kíváncsi voltam, hogy nem hazudtak-e. De nem. Már korán reggel kinyitották a rádiót, hogy legyen egy kis hangulat a konyhán, Mituka meg körülnézett, és derékon kapta az egyik pincért. Azt mondják, úgy forgott vele, mint a ventillátor. S akkor neki is a száján buggyant föl, mint a Ferinek. Rögtön odament a vizes ládához, amibe a csikkeket dobálták, és abba köpte bele. Nézzétek, mondta: vért köpök! Aztán újra nevetni kezdett: de ezt a táncot folytatjuk még! És forgatta tovább a pincért, csak akkor már hányt is. És úgy rendelkezett, mint egy igazi vezető. Gyertek, csináljuk meg a kasszát! Mert az esti kasszát csak úgy otthagyták, és az szigorúan tilos. És terítsetek! mondta. És a rádiót ne csukjátok el!”

Egy pillanatra a másik szoba felé néz, de Vali nem jön be, csak halljuk, hogy ott van, valamit kattint. A rádió lassan erősödik föl; a híreket most fejezték be, s utána rögtön bevág valamilyen gyors ritmusú sârba.

„Erre most nem volt szükség, kicsi szívem” szól ki Aranka, és mind a két szeméből patakzik a könny, de szinte felindulás nélkül. „Mit tudjuk mi azt elképzelni, hogyan volt azokban az utolsó percekben! Hogy ő mit látott?! Mert ugye, jöttek a mentők is hamar, és nekem is telefonáltak… Már bent a kórházban, azon a hosszú folyosón rohantam oda hozzá, de akkor már alul-fölül egyszerre ment belőle. Ki akart menni a vécére, de kérte, hogy ne vigyék hordágyon, s akkor én fölemeltem… nem is tudom már hogyan bírtam! Hideg is volt, és mégis olyan, mint egy gyerek. És ott kint… ott mondta nekem magyarul: Aranka, ha máshoz mész feleségül, az nekem nagyon fájna! De nem ígértem meg. Hiszen ha megígérem, abba is beleegyezek, hogy meghal! Csak visszaraktam a hordágyra, s mentem telefonálni a rokonoknak. És akkor. Közben. Amíg telefonáltam. Ott a folyosón. Mituka! Istenem… Olyan a szívem, mintha földből volna. Valami mindig szorít. Hiába süt a nap, dragă! Ha egyszer rám jön, tőlem pocsékba mehet a fagylalt, egyszerűen elfelejtem rátenni a szalmafödőt a jegesvödörre. Az Isten meg nem is figyel oda, ha az ember szól, már sokszor azt hiszem, hogy se magyarul, se románul nem tud…”

Vali bömbölteti a rádiót, az ablakon besüt a nap.

Aranka lehúzza a gyűrűt, és belerakja a tenyere közepébe. Lassú mozdulatokkal latolgatja a súlyát.

„Talán jobb is, hogy nem voltam ott, mikor meghalt. Biztos ordítottam volna… fogtam és szaladtam volna vele. Vagy az ölembe veszem, és akkor nehezebben hal meg…” Hirtelen fölnéz. „Tudod, az én anyám jegygyűrűjével mi lett? Én veszítettem el, emlékszel? Mentünk egyszer a Jungewaldba, még gyerekek…”

„Nekem csak mesélték már…”

„De hol volt még akkor Mituka! És az a rengeteg nyári madár! Persze, egy gyerek azt hiszi, hogy ő is tudna mindent, és még egy madár is csak az ő kedvéért… Pedig fenét. Repülnek, mert nekik úgy jobb. Én meg mondtam a mamának: add a gyűrűdet, mami, ha ideröpül, ráhúzom a lábára, és akkor mindig visszajön. És valami ágon kezdtem el pörgetni, hogy észrevegye és odaröpüljön, de aztán sikerült is! Úgy elhajítottam…”

Mint az anyám vagy Róza néni arcán, egy pillanatra az övén is fölrémlik valami egykori vonás. Szívesen figyelmeztetném, hogy próbálja megállni, ne sírjon, maradjon úgy, ahogy önkéntelenül kinézett az ablakon, azzal az elmúlt félmosollyal. De másképp dönt. A kombinált szekrényből virágmintás szatyrot vesz elő, és azzal ül vissza. Sokáig kotor, végül egy zacskót húz ki, a zacskóból összebogozott zsebkendőt, tele különböző gyűrűkkel, vegyes ékszerekkel. Antik lánc, olcsó kereszt, modernkedő bizsu-pipafej. Kiválaszt egy vésetlen pecsétgyűrűt.

„Ez majdnem tizenhat és fél. Szerintem a tied is megvan tizennégy.”

„Gramm?” – kérdezem kicsit hülyén, hogy mégis mondjak valamit.

Nem szól, helyette a számát nézi, s közben le-föl jár a két tenyere, mint a mérleg.

„Vagy tizennégy, vagy tizenhárom.”

„Jó, majd megméreted… Hiszen úgyis kapsz valami papírt. Nem az enyém a gyűrű.”

„És mennyiért adod?”

„Fogalmam sincs. Tavaly, azt hiszem, százhúsz volt. De tényleg nem tudom.”

„Százhúsz?”

Vali bejön a lila kosztümben, karján zöldeskhaki ballon.

„Nekem az is számít, hogy tőled veszem meg, dragă. Hogy nem akárkitől. Hogy legalább neked is közöd van hozzá, hiszen egy vér vagyunk. Így Mitukának is biztos könnyebb…” s egy hereformájú bőrzacskóból kiszámol ötszáz leit. „Most nincs több nálam, de délután kell kapnom. Vagy bemegyünk a csekkbe, és onnét veszem ki a többit. Délután, dragă, vagy este. És ezt fogom hordani… Vali, nézd csak! A nagynénicskédtől vettem! Ugye, gyönyörű?”

Vali a rekamié szélén ül, útra készen; kis undor az arcán, ahogy a párnákat emelgeti.

„Ez idepisilt!” mondja, és felugrik.

„Már hogy! Ne mondj ilyet!”

„De igen! Én nem fekszem ide többet…”

Aranka visszarámol a szatyorba, s csak utána megy oda a rekamiéhoz. Friss mozdulatokkal szétdobálja az ágyneműt, de a kismacska nincs sehol. A lepedőn tényleg látszik valami nedvességfolt. Nevetve nézi Valit, aki kényesen eltartja a tenyerét, mintha így akarná fertőtleníteni.

„Jaj, te!” és lerángatja a lepedőt, Vali tenyerét meg odanyomja a saját arcához, utána lenyalja róla a nedvességet. „Te virág… Majd ha egyszer neked is lesznek halottaid!”

Így indulunk el. Aranka egyik kezében a szatyor, a másikban a lepedő. A lepedőt kifelé menet belelógatja egy esővizes hordóba, megcsavarja, megint visszaereszti. A rádió változatlanul bömböl, kihallatszik az udvarra. Mikor szólok, hogy nem kellene-e lecsavarni, Vali megvonja a vállát.

„Majd lecsavarja Murgulica.”

Azt vártam volna, hogy Aranka megjegyzést tesz; de nem. Izmosan rengő farral előre megy, és kinyitja a kaput.

 

Valamelyik téren búcsúzunk el Arankától, már nem tudom, melyiken. Azt mondja, mi csak menjünk városnézni, vásárolni, be is ülhetünk valahová, bár sok okosat nem lehet csinálni ekkora hőségben. Ő majd leméreti addig a gyűrűt, s megy váltani Ágit. Arról nem esik szó, hogy hol ebédelünk. Igaz, a vízaknai nagy trakták után nem is nagyon jut eszembe. A sok „edd meg, kis szívem”, „még egy falatot, kis szívem” után szinte fellélegzés, hogy nem akarnak mindenáron tömni. Aztán megcsókoljuk egymást; de pár pillanatig még muszáj utána nézni, ahogy tovább reng a lármás forgatagban.

Tulajdonképpen cél nélkül vágunk neki az utcáknak; s mintha Vali is unná ezt a tante-kísérgetést. Először magába gubózik, és csak a kirakatok zökkentik ki, alig lehet elvonszolni a ruhák és cipők közeléből. S közben már a ballonját se a karján viszi, hanem belebújt. Nagyon elegánsan fest, csupán elképesztő a nagy melegben. De valószínű, hogy Arankának van igaza: így szokta meg. Otthon meztelenül, a napon meg képes rögtön benáthásodni. Egy kivágott orrú piros cipőt legalább tíz percig nézünk, s végül is nem tud ellenállni, adok neki kétszáz leit kölcsön. A maradékból még piros nadrágharisnyára is telik. Később nekem is eszembe jut, hogy anyám megkért, keressek egy 50-es hosszúszárú bugyi-nadrágot, amelyik kívül fényes, belül bolyhos. Erre mondják románul, hogy bugyigó lábakkal. Mondom így is, románul is, de egyik nyelven sem érti. Sőt, hangosan nevet; hogy a bugyinak nincs „lába”, és éppen attól jó, hogy a „lába” hiányzik. Ő egyébként a csipkés-virágosat szereti. Mikor találunk végre egy megfelelő üzletet, majdnem zavartan húzódik félre, mintha szégyellnie kellene, hogy hozzám tartozik. Igaz, 50-es nincs, csak 48-as, és kívül nem fényes; de hosszúszárú. „Akinek ekkora feneke van, dragă, annak nem számit két szám különbség” mondja az eladónő bizalmasan; mintha ő is az unokatestvérem volna.

Vali mulatságos nyíltsággal felsóhajt az utcán, és egyáltalán nem titkolja, hogy megviselte a bugyigó vásárlás.

„Te, ez butaság” próbálom magyarázni. „Az ilyesmit nem szabad szégyellni, nem vagy már gyerek! Aki öreg, annak mindene fázik meg fáj, annak már muszáj vigyázni magára. Látod, te hogy felöltöztél. Vagy nézd meg Arankát…”

Érzem, hogy nem a legjobb hangot ütöttem meg; akár egy idejétmúlt nevelőnő. S kicsit úgy is néz rám, tényleg csalódottan. De mintha mégis meg akarna nyerni, a maga módján.

„Én ott nem szoktam fázni” mondja. „És Aranka mama se, ő is a csipkés-virágosat szereti, pedig ő se fiatal már.”

„És én?”

Hirtelen elpirul.

„Nem, a tante fiatal…”

„Hát igen. Majdnem egyidősek vagyunk Arankával.”

„Nem tudom… mégis más tetszik lenni. De én félek az öregektől. Olyan más szaguk van… nem is tudom, milyen.”

Mikor látja, hogy nevetek, ő is nevetni kezd, kigombolja a kosztümkabátját, két ujjal összecsíp egy darabot a selyemblúzából, és szórakozottan ide-oda húzkodja a melle alatt.

„És Mituka fiatal volt?”

„Ő igen… Azt hiszem. És Murgulica is fiatal. Amióta Mitukától nem lehet, azóta tőle kapom a spionázs könyveket. Szeretek olvasni, csak unalmas, amit az iskolában kell. A spionázs sokkal jobb. Meg van egy Panaitistrat, az is nagyon jó, ha pontosan leír mindent…”

„És leírja?”

„Persze. Az embernek nem is kell elképzelni, hanem mindjárt látja, és még a tilos részeket is úgy tudja írni…”

„Hogy látod?”

„Igen. Én szeretek mindent látni. A mozi is azért a legjobb, mert minden azonnal ott van.”

„Ez érdekes” mondom. „Biztos igazad van. Csak furcsa, hogy az öregeket ennyire nem bírod… még a szagukat se.”

„Mit csináljak?”

„Akkor biztos a halottakat se…”

„Moziban igen, csak az más. Ott még sírni is szoktam. De már Mitukát se néztem meg, és apát se. Murgulicát se fogom megnézni, ha vele megtörténne.” Kicsit elmosolyodik. „Egyszer mondtam is neki viccből, amikor először voltunk úgy együtt, de nem haragudott meg. Azt mondta, nem is kell, és ő is másképp feküdne le velem, ha öreg volnék.”

Rám néz, mintha kíváncsi volna a válaszomra; aztán mégis egy koromszemcsét vesz észre az arcomon, ami elmaszatolódott. Megnyálazza az ujját, és letörli.

„Tante nem szokott használni rúzst?” kérdezi, s aránylag közelről pillant a számra. „Nálunk van olyan bolt, ahol idegen pénzért lehet vásárolni, francia rúzst is… Ne nézzük meg? Olyan szép kirakatuk van”

S közben már húz is egy közeli tér felé, ahol épp egy templomot tataroznak. Az állványzaton hatalmasra nagyított, színes plakát-arcképek. Valamilyen népgyűlés vagy ünnep alkalmából szegezhették oda, csak még nem vitték el.

„Abba szerelmes tudnék lenni” nevet föl, és a jobb szélső férfira mutat.

Az arc ismeretlen nekem, az újságokban se láttam; mindenesetre a nyolc közül ő a legfiatalabb. Kis bajusza van, fekete, göndör haja, a fekete zakóhoz jólszabott, modern vonalú inggallér.

„Te aztán jól megnézed, ami érdekel, igaz?”

„Á, dehogy” legyint. „Csak úgy játszom vele. A rúzst is csak azért mondtam…”, s kicsit vár, hogy félbeszakítom-e. „Gondolja, tante, hogy lehet forintért is kapni? A forint is külföldi pénz.”

„Az igaz, de ilyen helyen konvertábilis valutát kérnek.”

Ez elnémítja; és látom, hogy nem érti. De ettől kezdve az irányt se tartja már annyira határozottan, már kevésbé érdekli, hogy merre megyünk. Inkább csak kísér, jön mellettem, s minden különösebb „viselkedés” nélkül szép.

A térről egy fásított utca nyílik, ezen baktatunk végig. Többször odamosolyog rám, de sokáig nem szól.

Aztán hirtelen eszébe jut valami.

„És ha van egy barátom Angliában, és ő betesz a borítékba dollárt vagy fontot?”

„Az nem jó. Te kiskorú vagy, de Arankát biztos faggatná a rendőrség.”

„És elvinnék?”

„Esetleg igen.”

Ámulva néz; mint aki tényleg követni akarja a gondolatot.

„És mennyi időre?”

Egy pillanatra elhallgatunk. Nemcsak humor, valami tisztázatlan józanság is bujkál a kérdésben, csak nem tud jól megfogalmazódni.

Fél lépést elhúzódik tőlem, így sétálunk tovább.

A fásított utcából egy újabb térségre látunk ki, de ez egészen más, mint az eddigiek. Kopár, aszfaltos, sehol egy fa, középütt szorosan egymás mögé beállt teherautók rázkódnak, beindított motorral. A melegtől amúgy is vibrál a levegő, de ez a zúgás még anyagszerűbbé teszi a vibrálást. Szanaszét néhány beszélgető, bámészkodó csoport; mintha a rendező intésére várnának, hogy kezdődik a felvétel.

Az utcasarkon egyszerre erős bűz csap az orrunkba, s noha teljes a szélcsend, mégis hullámokban erősödik és gyengül.

Valinak fokozatosan eltorzul az arca, tenyerét odaszorítja az orra s a szája elé.

„Ez a vágóhíd” mondja. „Onnét jön. Tetszik érezni? A szartól meg a belektől van, de inkább a vértől…”

Igyekszik drasztikusan kifejezni magát, hogy az undorát ellensúlyozza.

„Mindjárt hányni fogok… Tante nem akar hányni?”

A hangjában segélykérő szemrehányás; nekem meg egyszerre nevetnem kell.

„Te sem akarsz, te buta. Legfeljebb muszáj. Gyere, menjünk valahová árnyékba…”

Némán bólint, aztán hirtelen egy frissen rendbehozott, alacsony épület felé szalad. Csak mikor a lépcsőkön leereszkedünk, akkor jövök rá, hogy egy félig földbe süllyedt, öreg kápolna.

Jólesik a váratlan hűvös és félhomály. Ha Valira nem jön rá a hányinger, biztos gyanútlanul megyek tovább, az épület annyira semmitmondó kívülről. A bejárat mellett egy asszony árulja a gyertyákat, a kis blokkpapírra gépelt tájékoztatókat; s éppen lábasból ebédel. Kicsi kápolna, nem nagyobb egy műteremnél, csupán szokatlanul magas; s ez végképp nem látszik az utcáról, az erős süllyedés miatt. A mennyezet kék, rajta csillagok. Két sor pad, csipkék, terítőcskék, még egy Szent Antal szobor is. Ez megzavar. A falak mentén szétfolyt sztearin, ott égetik a gyertyákat, s ez inkább román templomokban szokás. De úgy látszik, mégis katolikus. Igazában azonban más téveszt meg: belépéskor nem szemben találom. az oltárt. Csak később, mikor megfordulok, akkor veszem észre az oltár helyén az óriási kőkeresztet, rajta a szürke kőből kifaragott Krisztust, majdnem háromszoros életnagyságban. Még nemigen jártam így oltárral; érzem, hogy megijedek. Odamegyek alája, és félek. A két hatalmas karon, kiszegezett kézen hajókötélként dagadnak az erek és inak, s ez még a bonctani pontosságnál is valóságosabb. A has viszont gyöngéd és lágy, mint az állapotosoké, a köldök mélyre kivésett gödör, a mell és a bimbók is majdnem nőiesek. A kézből, ujjakból, mellkasból, lábból különböző nagyságú csöppek buggyannak ki; a vér. De hiába van kőből, mégis érezni, hogy ez kevésbé kőszerű, mint a test. Ezek a dudorok éppen csak megalvadtak, noha ugyanakkor lefelé is csurognak, mértanian rendben, fürtszerűen kiszélesedve, majd megint elkeskenyedve. Először nem is vérnek nézem, hanem valami archaikus piszoknak, ami évszázadok alatt rakódott a szoborra. Pedig vér, s bizonyára pontosan olyan, mint amikor kivésték. Maga a kereszt egyébként akkora, hogy nem fér el a kápolna szélességében, a kitárt kar két fülkeszerű mélyedésbe nyúlik bele.

Vali a hátam mögött tüsszent, és egy zsebkendőt kér.

„Ez a legszentebb hely” mondja, mikor látja, hogy elszótlanodtam.

Közben az asszony is befejezte az ebédet, a lábasra visszateszi a födőt, amin egy gyertya ég.

Odamegyek hozzá, és kérek egy tájékoztatót. A bejáratnál sötét van, inkább újra visszahúzódunk a szobor felé. A fény úgy szűrődik be az oldalablakon, hogy jobban látok, ha guggolok vagy térdelek. Vali is odatérdel mellém, és közösen olvassuk a gépelt történetet. Suttogva, félhangosan mormol, mint az iskolások. Sok mindent nem ért, pedig román a szöveg. A keresztet II. Endre készíttette az egyik győzelmes hadjárata után. Itt állíttatta föl. A Szenvedő Krisztust rendelte meg a szobor alkotójától. Dominikánus szerzetesrend is székelt ezen a helyen, de az épületet a török időkben lerombolták, a kereszt a föld és törmelék alá került, később iszap borította el, majd újra megtalálták, és egy újabb kápolnát építettek köréje.

Vali csodálkozik.

„Azt írja, hogy egyszer fa is nőtt fölötte. Akkor itt csupa gyökér volt?”

Megnézzük újra a szöveget.

„Nem… nem fölötte. Mellette. Biztos akkor vágták ki, mikor a kápolnát kellett építeni. Igaz, tante? Egy ilyen szobrot nem lehet akárhogy szétverni.”

„Nem… És meg is maradt szépen.”

Közben felállunk, és összehajtogatom a papírt. Valahogy engem se nagyon vonz, hogy a jó hűvösből kilépjünk a melegbe és vágóhídszagba.

„A tante milyen vallású?” kérdezi kis idő múlva.

„Katolikus. És te?”

„Nem tudom” mondja románul.

„Megkereszteltek?”

Kicsit zavarba jön.

„Azt hiszem, igen… De nem szoktunk beszélni róla. Apa, úgy emlékszem, református volt.”

„Én is az voltam.”

Erre még jobban megdöbben, nagy szemeket mereszt. Váratlanul letegez.

„Akkor mért vagy katolikus? Ez nálatok politikailag jó?”

„Nem azért… Csak úgy magamtól elhatároztam. Tudod, a mi családunkban nem ritkaság az ilyesmi…”, és belekarolok, hogy induljunk.

Nem szól, de látom, hogy nincs meggyőzve. Valami rejtélyt szimatol, amit nem tud hová tenni. Az asszonynál kifizetem a tájékoztatót, veszek egy színes fényképet a szoborról, és adok öt leit. Az aprót nem számolja vissza, de hálásan beleszorít a karomba.

„Iesus cel sfânt, dragă… Iesus miraculos… Biserica cea mai sfântă…”

Kint a téren éppen szembevág a nap. A hőség nem enyhült, de a bűz mintha nem volna annyira erős. Vagy csak mi figyelünk rá legkevésbé. Mindenesetre Vali se panaszkodik most; helyette kigombolja hóna alatt a dobozt, félig kihúzza a piros cipőt, nézegeti, megint visszacsúsztatja.

A teherautók közül néhány hiányzik már, a többi változatlanul üres járattal zúg.

Az aszfalt tele van lerágott kukoricacsutkával; lehet, hogy itt szokott árulni Ági is? Vali megrázza a fejét. Azt mondja, Ági sose szokott kukoricát árulni, csak fagylaltban segít Aranka mamának. Ha így igaz, akkor valamelyikük hazudik, vagy Vali tudja rosszul; bár annyira jelentéktelen az egész, hogy nem térek ki rá.

Végül úgy döntünk, hogy elsétálunk a standig, és megbeszéljük Arankával a továbbiakat. Vali közben visszatér II. Endrére, s megkérdezi, hogy ha magyar király volt, mért volt király Romániában? Egészen primitíven próbálom magyarázni, hogy akkor másképp volt, a határok, az egész világ, és most megint másképp van, ötszáz év múlva ismét másképp lesz, de egyszer arra is csak az öregek és halottak fognak emlékezni, s legfeljebb megmarad néhány szobor meg hasonló, amit aztán igyekeznek konzerválni, és mindenki büszke rá.

Azt hiszem érti is, nem is; de mégis inkább nem.

„Tante, ezt te se tudod jól” mondja nevetve. „Engem elhúztak történelemből” teszi hozzá románul.

És sietve megegyezünk még, hogy ha eljön Budapestre, ott majd veszünk forintért rúzst.

„A magyar rúzsok is biztos jók, igaz?”

Megnyugtatom, hogy igen.

Arankát viszont nem találjuk a standnál; megint az a cingár, rövidszoknyás kislány méri a fagylaltot, aki reggel. Úgy látszik, Ágit és Arankát tényleg untatja a fagylaltmérés. Mikor ajánlom, hogy menjünk oda, s legalább kérdezzük meg, hová ment, Vali olyan arcot vág, mint mikor a hányinger környékezte.

„Ugyan! Úgyse tudja ez… Menjünk Tante Angelicához, ilyenkor már ott szokott lenni.”

„És ki ez a lány? Azért szép tőle, hogy így segít nektek…”

Vállat von kelletlenül.

„Tőlünk a szomszédból, ott a házban… A Murgulica kislánya. De én nem szeretem. Ági imádja olyan rettenetesen.”

Így csak a következő sarkon iszunk egy szörpöt Aranka fagylaltja helyett. Anyám, ha kérdezi, nyugodtan mondhatom majd, hogy szót fogadtam neki; és ő is elmondhatja újra, hogy tavaly több mint harmincan haltak meg fagylaltmérgezésben.

 

Tante Angelicánál sincs szerencsénk.

Egy gótikus ház hátsó szárnyában lakik az emeleten, ahová egy függőfolyosó vezet, amit vagy javítanak vagy abbahagyták a javítását. Az ideiglenes gerendák, támasztékok mindenesetre feketék az esőtől, fagytól. A folyosó utolsó öt-hat métere hiányzik, s innét csak egy léckorlátos deszkapallón lehet tovább menni. Nem a legbiztonságosabb, de aki megszokta, annak bizonyára nem okoz gondot.

Valamilyen várakozásféle fog el, amikor felcaplatunk ide, talán a romantikus környezet miatt; meg amit Ági és Aranka elejtett félszavasból Angelicáról feltételezek. A lakása előtt kis négyszög alakú kiszögellés, valamikor a függőfolyosó ebbe torkollhatott bele. Most olyan a deszkapallóval, mint egy falból kitolt kőlap, amin éppen elfér a legszükségesebb; dézsában két oleander fa, egy rövid mosóteknő, sámli, a falon üvegre festett ikon, egy bili félig kopasztott csirkével. A fehér zománcon, kívül, elkenődött vércsurgás, ráragadt tollpihék. Már amikor közeledünk a pallós részhez, észreveszem, hogy Vali lelassít.

„Csak nem félsz? Tériszonyod van?”

„Az micsoda?” riad meg.

Mondom; de a válaszra már kevésbé figyel.

„Egyszer Mituka leesett itt…”

„Mituka? Ezt nem is meséltétek…” és lenézek az egyemeletes mélységbe.

„Már csak úgy majdnem” helyesbít. „Tetszik tudni, ivott és megcsúszott, de még a karjával elkapta a deszkát. Aztán úgy lógott. Angelica húzta vissza a deszkára, és le is fektette mindjárt…”

„Hát nem is csoda! A köves udvarra…”

Vali bosszús, hogy félreértem, s fontosnak tartja, hogy tisztázza.

„Nem Mituka… Angelica ijedt meg. Mituka sose félt semmitől. De akkor Angelica reszketett úgy, hogy Mituka nem hagyhatta magára. Muszáj volt neki itt aludni…”, s kis mosoly jelenik meg az arcán. „Aranka mama meg akkor törte össze a nagy ovális tükröt, arra ébredtem föl.”

„Mert nem aludt otthon?”

Bólint.

„Pedig nem volt oka rá.”

Még mindig nem léptünk rá a deszkapallóra.

Vali a függőfolyosó vaskorlátjára támaszkodik, s valahová a háztetők közé néz.

„És most jóban vannak Angelicával?”

„Azt nem tudom, de elég sokat van itt. Biztos együtt sírnak.”

Lehet, hogy gúnnyal mondja, nem tudom. Lassan szembefordul velem.

„Angelica azt hiszi, meg tudja mondani, mi lesz. De ez csak mese. Szerintem Murgulicát is ő jelentette föl, mert álmodott róla valamit, és azt akarja, hogy neki legyen igaza.”

„Szóval őt sem szereted!”

Elvörösödik.

„Azt nem mondtam. Tud ő azért rendes is lenni. Mitukát is ő húzta vissza a deszkára.”

Valami zaj hallatszik ki a nyitott ajtón; s erre hirtelen másképp dönt.

„Tante, én mégse megyek most… Majd megvárom a kapu előtt.”

S visszaszalad, eltűnik a csigalépcsőn.

Nem is tudom, hogyan érzem magamat. Jólesne valami ebéd, vagy inkább vacsora már. Kicsit az éhségtől is szédelgek. S főképp, egy nem túl késői buszt kellene elérnem, ha a reggeli vonattal indulni akarok Pestre. (Amit anyám még nem is sejt.) Pedig szívesen maradnék; hiszen igazában most zuhantan bele újra a családba nem először, de már régen ennyire. S ki tudja, legközelebb így alakulnak-e a dolgok, ahogy ma vagy tegnapelőtt. Öt év múlva biztos más lesz, amit most nem értek; s amit most nem értek, azt már ők is kevésbé vagy másképp fogják érteni. Akárhogyan is, de kölcsönösen elveszítünk valamit, bármit csinálunk, ha maradok, ha megyek. S már az a várakozásféle sincs bennem, amit a kapun belépve éreztem.

Pár pillanattal később kiderül, hogy a zaj, amire fölfigyeltünk, egy vergődő tyúk csapkodása volt.

Angelica a lekonyult tyúkkal jelenik meg a két oleanderfa között. Legalább egy fél fejjel magasabb, mint Aranka, és ehhez mérten testes. Mélybordó műselyem ruhája már az anyagánál fogva is felhívja rá a figyelmet; nemcsak mert annyira feszül, hanem a síkossága és fénye miatt is. Valószínűleg neki is az a gyengéje, ami Biricáé volt. A nyakában négyszálas gyöngysor, a fülén nagyvirágos klipsz, magasra gyűrűzött fekete hajában sárga művirág.

Mint egy feldíszített szakácsnő, noha egyáltalán nem az.

Az egyik karja könyékig szappanhabos, a másik kezében tartja a levágott tyúkot. Mielőtt még mondani kezdeném, hogy ki vagyok, olyan választékosan szólít meg, amihez hasonlót se Vízaknán, se Arankánál nem tapasztaltam.

„Ne haragudjon, doamnă, de nem tudok kezet adni, szappanhabos vagyok”, s a tyúkot átveszi a szappanos kezébe, hogy megtörölje a homlokát. Vérnyomos tenyere közben kifelé fordul; akkorra viszont már én is átmegyek a deszkapallón, és megállok a mosóteknő mellett. Kíváncsiságból megnézem, hogy mit mos: a befonnyadt szappanréteg alatt különböző színű fodros és csipkés babaruhák.

„Ennyi gyereke van?” csodálkozom; s csak utána említem, hogy Arankát keresem.

„Most mért mondja?” mosolyog. „Már ahogy kiléptem az ajtón, tudtam. Éppen itt volt a drágám, mesélt is magáról, alig tíz perce ment el. A Crişul-ban várja magukat. Pedig olyan szívesen bevezetném a szalonba, csak ez a rendetlenség…”, s a tyúkot odaejti a bilibe, a másik mellé. „Ha főzök, két napra főzök, ha mosok, mindjárt egy egész óvodának. Nincs békém, ha valami jót nem tehetek, ez a véremben van. Családom nincs, csak az életem… Aztán abból is kikopunk lassan.”

Szívesen benéznék a lakásba, de úgy áll az ajtóban, hogy ebből értenem kell: oda nem. Itt, ezen a kis teraszfélén fogjuk elmondani egymásnak, ami még eszünkbe jut, s ami az Aranka unokatestvérének kijár. Nem bizalmatlan, nem is tartózkodó, csak valami okból nem jó pillanatban érkeztem.

„Hallom, már utazik is este…”

„Sajnos, igen…”

Nyílt pillantással mustrál.

„Maga is milyen szép még… Feri fajtája. Jó vér. Erős vér.”

Ez a téma még hozhat pár mondatot, anélkül hogy sokáig feltartanám.

„Feri? Ő szép ember lehetett… Ismerte jól?”

„Kit nem ismerünk doamnă? Akit nem akarunk. És még Ceaucescut is ismerem, a nagy politikust. Csak nézem a tévében, és ismerem. Tudom a következő mondatát, és hogy mikor fogja rándítani a vállát, ha koncentrál. Szeretni kell az embereket, akkor nyitott könyv. Mituka is így maradt életben. Két órával későbbre ígérte, hogy jön, de én rögtön tudtam, hogy már itt kapaszkodik a deszkában. Ugye, megcsúszott véletlenül…” és diszkréten a pallóra mutat.

Aztán hirtelen hangot vált.

„Vali mesélte?”

„Valamit mondott…”

„Pedig szeret hazudni” jegyzi meg, és megforgatja a babaruhákat a teknőben. „Csak ha akarja, nem is veszi észre…”

Egy kék kombinét én is kihúzok, s megvárom, míg lecsurog róla a víz.

„Ez kedves… S az ember hogy nem felejt! A gyerekkor, úgy látszik, megmarad.”

A biliről eszembe jutnak a kiskacsák. Pár szóval említem a régi emléket, s hogy Ferivel hogy nevettünk rajtuk.

„Azokat persze nem húztuk vissza…”

De érzem, hogy üres a beszélgetés; s Aranka szóáradata és Vali nehezen kipréselhető válaszai után valahogy rajtam is eluralkodik a tehetetlenség.

Rég búcsúznom kellene, és mégse mozdulok.

„Feri még fiú létére is szeretett babázni…” mondom sután.

Angelica felkacag.

„Látja, ez új! Mindent én se tudhatok…”

És tovább nevet.

„Feriben volt szív” mondja derűsen. „Szív! Tudja, mi az doamnă? És mindig tudta, hogy hova kell nyúlni… De lassan már ez sincs. Csak esszük egymást, mint a vadak…” S csak most fordítja románra a szót. „Ahelyett, hogy simogatnánk egy mást.”

A fordulat megzavar.

„Már hogy… mi nők? Vagy a nők és férfiak?”

Kutató élesség rándul át a szemén.

„Mi nők? Nem… Mire gondol?”

„Tulajdonképpen semmire…”

„Hazudik” mondja majdnem durván; majd ismét mosolyog. „Én Olténiából települtem ide, de Aranka meg a többiek nélkül meghalnék itt…”

„Szerintem Aranka is így van a kis Valival” bólintok. „Úgy szereti, hogy… Talán túlságosan is.”

Angelica váratlanul ellágyul. Két szappanos-pirosfoltos tenyere közé veszi az arcomat, és vajákosan a szemembe néz.

„Az más, dragă. Az egészen más. De csak menjen ki egyszer a temetőbe… Hát én arra gondolok. Mituka ott fekszik Feri mellett, mi meg mellettük Arankával. És ez így jó. Úgyis megesznek a nyüvek, nem elég az?” s harsányan nevet, délies gátlástalansággal. „Maguk, doamnă, keveset nevetnek magyarok. De sírni senkivel se tudok olyan jól, mint Arankával.”

Pár pillanatig téma nélkül állunk. Angelica lenyúl a leforrázott tyúkért, amit kihozott magával, tépni kezdi a tollát, s ami összegyűlik a markában, odadobja az oleanderes dézsába.

„Trágya” mondja magyarázólag. „Rákaparom a földet, aztán megöntözöm. Ez a legjobb, ha nincs más.”

Kicsit még nézem, hogyan kopaszt, de már magamhoz veszem a táskámat, amit a korlátra akasztottam.

„Aranka emlegeti, hogy Mituka visszajár… hogy odafekszik közéjük. Maguk mégiscsak jóban vannak… Nem kellene lebeszélni erről?”

Meglepődve néz föl; de nagyon udvarias.

„Azt nem lehet, doamnă. Nem szabad. Nekünk sem esne majd jól, ha kinéznének bennünket a lakásból”, s a hangja megint választékos; mintha egy ügyfélnek adna tanácsot. De talán jelzi is, hogy már szívesebben foglalkozna mással.

Elbúcsúzunk egymástól, s én is megköszönöm, hogy ilyen kellemesen elbeszélgettünk.

A deszkapallón visszaegyensúlyozom magamat a függőfolyosóra; de mielőtt befordulnék a csigalépcsőnél, még utánam kiált.

„Crişul! Ne felejtse, dragă! És jó utat! Csókolom Rózáékat és Zsuzsikát!”

Az ülőfülkés kapualjból szintén nyílik egy lakásajtó; ez is tárva-nyitva. Bent egyszerre szól a rádió és a tévé, a lesötétített szobában a képernyő fényei vibrálnak. A küszöbön, mint az orgonasípok, három különböző méretű pionírcsizma; nemrég moshatták le őket, és kirakták száradni.

Úgy látszik, még nyáron is divat errefelé ez a csizmaféleség.

Tante Angelica az oleanderfa mellől néz utánam. Kezében változatlanul ott a tyúk; de ami meglep, hogy mögötte egy pillanatra behajlik, majd újra kinyílik az ajtó. Akkor pedig mégis vendége lehet, és nem a legjobbkor alkalmatlankodtam.

A csizmákról még eszembe jut Ági; s hogy vele már biztos nem fogok összefutni a buszindulásig. Pedig érdekelne, hogy égetett-e gyertyát, és megnyugodott-e tőle.

Vali unatkozva, kicsit ellenségesen vár az utcasarkon. Mikor mondom, hogy a Crişul-ba kell mennünk, ásítva nyújtóztatja a karját.

„Tudom, voltam már ott. Csak azért jöttem vissza, hogy a tante odataláljon.”

Most csakugyan olyan szép, mint egy növendék állat.

Már kezd alkonyodni.

A Crişul az egyik legelőkelőbb vendéglő Szebenben. Az épületet, belső helyiségeket úgy építették újjá, amilyen százötven évvel ezelőtt lehetett. Igazi, ódon boltívek, igazi, dürückösre habarcsozott modern vakolat, csillogó szemcsékkel. A bútorzat javarésze is eredeti, szúpettyes keményfa, mindegyik darab műtárgy, higiénikusra lakkozva. Ha jól emlékszem, három terme van, a középső a legnagyobb, és két kisebb oldalhelyiség. Aranka a középső terem sarokasztalánál ül a főhelyen, még mindig ugyanabban a ruhában, szandálban, harisnya nélkül; virágmintás fekete szatyra a fehér abroszon. A délutáni hőség nem tett jót az arcán a festéknek, a haja is ziláltabb a kelleténél; mégis, így kell elfogadni őt. Sőt, jobban, mint azokat, akik a többi asztalnál ülnek. Méltóság van benne és olyan közvetlenség, ami félreérthetetlen jele a biztonságnak. Ő itt otthon van, még ha az utolsó évek megtaposták is, sorozatban a halál, a temetés, a sírás, az ájulás, a visszajáró emlékek.

Mituka itt a Crişul-ban volt főpincér.

Két karját kitárva ölel magához, de előbb a szatyrot átteszi a másik oldalra, hogy jobban hozzám férjen.

„Hát, ezt szántam neked meglepetésül!” mondja, és félrehúz két széket. „Gyertek, üljetek le, drágáim. Hallom, nem ebédeltetek… Még egy sört vagy kiflit sem! Szörnyű. Ez a gyerek egy szörnyeteg”, és megsimogatja Vali karját, kezét felcsúsztatja a hóna alá. „Jézusom, mint a kályha… Vesd le, kis szívem, meg fogsz nyuvadni itt.”

Vali nem nagy lelkesedéssel, de engedelmeskedik. Akkorra már két pincér is ott áll, segítenek levetni a kosztümkabátot, és közösen teszik a szék támlájára. Van ebben a közös ügyködésben valami enyhén megrendezett; mintha ezt is filmezni akarnák valahonnét. A két pincér kicsit hátrébb húzódik; Aranka meg összekulcsolja a kezét és lekönyököl.

„De most pótoljuk! Ebéd is, vacsora is… Amit kívánsz, mondjad. Ha valahol, itt biztos a legjobbat kapjuk. Amit idehoznak, azt Mituka küldi a konyháról. Aperitiv? Aperitivet muszáj. Konyak? Vagy cujka? Három konyakot, Miron!” szól a fiatalabbik pincérnek; de a másik továbbra is marad, s türelmesen vár.

Vali egy fogpiszkálóval sorba veszi az ujjait, enyhén benyomja a körme alá, de láthatólag csak az érintés, a ritmikus mozdulat kedvéért.

„Vagy te cujkát inkább…?”

„Nem. Konyakot.”

S tovább szórakozik a fogpiszkálóval.

Aranka elégedett, s mintha büszke is volna rám, annyi szeretettel, annyi melegséggel néz. És valahogy a közvetlen testközelt is jobban igényli, mint a délelőtti, hosszúra nyúlt beszélgetésünk alatt. Minduntalan megfogja a kezemet, csuklómat, valamit igazít a ruhámon, a hajamon; s ugyanakkor az egész termet is szemmel tartja, olyan pillantással, mintha több ismerőse ülne az asztaloknál. De ezt nem tudom eldönteni, ez csak bizonytalan benyomás. Néhány percig még várakoztatja a pincért, aztán francia sonkát, sós túrót, olajbogyót rendel előételnek.

Utána felsóhajt, és hirtelen a homlokához kap.

„Jaj, és nem mondom a legfontosabbat! Lemérettem, dragă. Képzeld, több, mint amire számítottunk… tizenöt gramm! De gyönyörű lesz, gyönyörű! Ott is hagytam, hogy mindjárt belevéssék… Örökre, Mituka! Holnapra már kész is komplettül, szép régi betűkkel. Istenem, milyen kár, hogy éppen te nem fogod látni! De majd legközelebb, igaz? Örökre, Mituka… Hiszen jössz még hozzánk, nem? Ilyet úgyse tehetsz többet, hogy annyi évig elbújsz… Csak tudod, a nyár, ilyenkor nincs megállás. Ha egyszer itt a hőség, az emberek veszik-nyalják, nem is győzzük kiszolgálni őket. De legalább ti szórakoztatok egy kicsit. Vali mesélte, hogy még a kápolnába is eljutottatok… Na, mit szólsz? Az a Krisztus! Nem is hiszem, hogy volna még valahol ilyen…”

Éppen próbálnám mondani, hogy milyen erősen, majdnem borzongatóan hatott rám; de már hozzák a konyakot, fémtalpas, régies pohárban.

Masszív féldeci.

„Nem lesz ez sok?” kérdezem.

„Aperitivnek?” csodálkozik Aranka, s mindjárt emeli is a magáét, hogy koccintsunk. „Egészségedre, dragă! Vali, mondd te is, csókold meg a nagynénicskédet!”

Vali úgy hajol felém, hogy közben a fogpiszkálót is forgatja az ujja között. A szemhéján, a pilláján, a szeme körül ugyanolyan hibátlan a festék, mint amikor elindultunk otthonról. Nem tudja, hogy szájon csókoljon-e vagy arcon; végül a szám sarka mellett köt ki. Utána megkönnyebbül és hálásan mosolyog; én meg gyors viszonzásul odasúgom, hogy a cipőt és nadrágharisnyát tőlem kapja ajándékba.

Megfogja a kezemet, és odahúzza a két melle köré.

„Nem felejtem el, tante.”

Koccintunk.

Aranka a pohár háromnegyedét egyből felhörpinti, Vali a felét, én a negyedét. A különbséget mind a hárman észrevesszük, és felnevetünk.

„Jaj, ha itt élhetnél közöttünk!” sóhajt Aranka. „Hány ilyen szép napot tudnánk csinálni! És biztos neked is sokkal könnyebb volna…”

Közben szórakozottan kiissza a maradékot, s elkomorul.

„Persze, jó, Angelica sokat segít, hiszen ismered már. Van benne valami, amitől megnyugszik az ember. És mégis…”

Észreveszem, hogy Vali újra szándékosan bezárkózik, unottan a szomszéd asztalokat nézi, mintha nem véglegesen tartozna hozzánk. Aranka azonban nem vesz tudomást róla. Az asztalvég teljes szélességében könyököl, és ő is elbámul.

„Tudod, az a baj, hogy még sokat nem tudsz. Vedd csak a mai napot, és próbálj elképzelni engem… Ez a nyár, ezek a gyönyörű utcák, ahogy mindenki nevet meg nyüzsög meg él… igen! Aztán csak éppen énfölöttem egy örökös felhő. Elhiszed?”, s hirtelen olyan vajákos pillantással néz, ahogy Angelica, ha szükségét érzi; csak azért mégis riadtabban. „Sokszor, ahogy lépek, megyek az utcán, szinte érzem, hogy az aszfalton ott van előttem az a felhő, mint egy fekete tócsa, és én abba gyalogolok bele…”

A másik pincér most hozza a francia sonkát, túrót, olajbogyót. Némán fogunk hozzá. Vali az olajbogyóval kezdi. Úgy csippenti föl a szemeket, mint a madár az emésztetlen magvakat a szikkadt ürülékből; vigyázva, hogy még véletlenül se érjen hozzá valami máshoz, ami szerinte tisztátalan. Aranka betartja a szokásos sorrendet; sóskiflivel a sonkát, hozzá a túróból egy púpozott késhegynyit, és közben a bogyókat, ínyenc ízesítőül. Én Arankát utánzom. Ugyanakkor egy újabb kör konyakot is odatesznek elénk, pedig erről szó sem volt; Aranka valószínűleg egy néma mozdulattal intézkedett.

„Meg talán ez a gyűrű is felbolygatott” folytatja. „A fagylaltot is csak úgy mértem délután, hogy a fele mindig mellé ment. Ott is hagytam. Ma valahogy nem volt idegrendszerem hozzá…” Újra koccint, iszik. „Kis szívem, igyál” mondja Valinak. „Ne csak azokat a bogyókat, akkor még szomjasabb leszel.” Aztán megint felém. „Hiszed-e, nem tudom, de én már öt évvel előbb tudtam, hogy halálos beteg. Bizalmasan mondta is az orvos, hogy májzsugorodás, s ha nem hagyja az ivást, vége. Én meg csak nevettem, és Mituka is nevetett. Jaj, nem hittünk mi a halálban… és még ma sem hiszek. Nem igazi halál az, ha ő mégis folyton itt van. És ezt mondja Angelica is. De hát ki is tudhatná, hogy mi az a halál? Elmegy? Hová megy? Mikor az élet olyan szép… még ha olyan pocsék is…”

Annyira belemerül a témába, mintha nem is érzékelné, mit csinál: kivesz egy nagyobb darab sonkát, rányomkodja a túrót, mint a félig megereszkedett vajat, belenyom három olajbogyót, az egészet összehajtja, összefogja a mutató- és nagyujjával, és nagyot harap belőle.

Vali szelíd undorral nézi.

„És én mégis megtettem mindent, pedig nem hittem benne” nyeli le a rögtönzött szendvics másik felét is. „Hozattam külföldi gyógyszereket, mindent, még a Szovjetekből és Amerikából is. Ilyenben nem ismerek lehetetlent, ha muszáj. Tablettákat, injekciókat… még most is van belőlük egy nagy dobozra való. Csak aztán? Aztán?” A szeme túl fényes, de azért vigyáz, hogy feltűnően ne sírjon. „Emlékszem, egyszer jött egy koldus hozzánk, már késő este volt, Mituka meg éppen szabadnapos, de valahol már ivott előbb a kollégákkal… És abba a koldusba diktált bele vagy öt tablettát, hogy attól biztos gazdag lesz. Tovarăs, mondta neki, bade dragă, mondta, most ütöd meg a főnyereményt, most jön az örökélet, még a bocskorod se lesz soha sáros, mindig csak tiszta folyóvízben sétálhatsz…! Jaj, Mituka gyönyörű szavakat tudott mondani, ha rájött. Pedig mennyit verekedtünk abban az időben…”

Vali félretolja a tányérját; a sonkához, túróhoz alig nyúlt hozzá, csak az olajbogyókat fogyasztja szorgalmasan, és aprókat kortyol. Arankát kizökkenti a mozdulat.

„Nem ízlik, kicsikém? Mit ennél, mondjad? Légy szíves, ne rontsd el, ha egy igazi szép napot akarok, mit gondol rólad a nagynénicskéd…”

„Tante, mit gondol?” kérdezi Vali rögtön, és a retikülöm csatját pattintgatja.

Látom, hogy szeretné kinyitni, de magától nem meri. Helyette én nyitom ki, úgyis ki akartam venni a zsebkendőmet; és már orrfújás közben mondom.

„Halljátok, ha még konyakot iszunk, tényleg csupa jót fogok gondolni…”

Aranka úgy nevet, hogy a szomszéd asztaloktól is odanéznek.

Vali vigyázva belenyúl közben a retikülömbe, és félig kiemeli a pudriémat. Visszacsúsztatja.

„Ez francia rúzs?” s kicsit mélyebbre nyúl le.

Mutatja.

„Nem, én nem használok. Ez csak olyan ajakír.”

Csalódottan visszaejti az opálos tokot, és bekattintja a csatot.

Csak most válaszol Arankának.

„Egy kis mitité-t ennék… De azt a Sibiul-ban jobban csinálják.”

Aranka cseppet összehúzza a szemét.

„Mondja Murgulica, mert véletlenül ott pincérkedik. Hát csak fogd be a szád, kis szívem, és hallgass rám. Olyan mitité-t kapunk itt, mint az álom.”

S már rendeli is; és hogy mindjárt utána hozzák a csorbát, a ciorba perişoară-t.

A két pincér mosolyogva bólint, és elsiet.

„És pezsgőt, Miron dragă!”

Utána kis csönd és szünet; mint a visszavonhatatlan döntések után.

Kis idő múlva Vali vontatottan feláll, és a karórájára néz. Felveszi a kosztümkabátot, a ballont.

„Hová mész?” hökken meg Aranka.

„Sehová… Jövök vissza mindjárt. És itt úgysem eszem mitité-t, csak csorbát. De a tante úgyse haragszik rám”, s valamivel természetesebben mosolyog.

Nem csak mi nézünk utána, ahogy kimegy, hanem mások is, a pincérek is.

Aranka aprókat bólint, de nem latszik rajta, hogy különösebben bosszankodna.

„Most végigmegy háromszor a korzón, és boldog. Ifjúság! Mit tudják ezek még, hogy mi a féltékenység…”

Közben hozzák a mitité-t, még serceg rajta a zsír, ahogy a rostról levették. Mustárral esszük, és valóban kitűnő. Nem tudom, hogyan csinálják a Sibiul-ban, de nem hiszem, hogy ennél jobb lehet.

Aranka két fogpiszkálóval rést nyit a kövér, nudliforma húsdarabkákon, és élvezettel szagolja a kicsapó, fűszeres gőzt.

„Mituka engem is sokszor megvert, ha féltékeny volt… de hát én is hányszor megvertem!” s nevet. „Egyszer egy nyári vendéglőben kaptam rajta egy nővel, egy olyan pocsékkal, én meg fogtam az abroszt, és mindenestül lerántottam. De borult is a pezsgő meg a leves, borult itt minden, dragă. És tudod, mit csinált az a nő? Elszaladt, a pocsék. Mituka meg otthon megpofozott.”

Fölemeli a poharát, és koccint. Most mi is pezsgőt iszunk, ami ugyan kevéssé illik a mitité-hez, de Aranka mégis erre szomjazott meg; talán kegyeletből is.

Utána tovább fújjuk a forró húsdarabkákat, és eszünk.

„Persze lehet, hogy nem jól tettem, de én mindig utánajártam, hogy kikkel csal meg. És őt én is csak akkor, ha nála rájöttem valamire. De hát ilyen az ember. Fél is, szeret is, féltékeny is… meg be is osztja. És Mituka juttatott szépen, volt mit visszaadni neki, a kölcsönt. De most már ez sincs. Már az sem a régi, ugye, ha éppen úgy jön… Hiába teszem meg, hiába tehetem, dragă, akkor is mit adjak vissza? Kinek? Őt büntessem?”

A mustárt kitörli egy kiflivéggel, lenyalja, a kiflit visszarakja a tányérra. S akkor már ott gőzölög előttünk a csorba is. Vali adagját Aranka visszaküldi, hogy tartsák melegen; és következő fogásnak megrendeli a gretar-t, paradicsomos salátával.

„Örökre, Mituka” ismétli meg, mint egy mai napra véglegesített igét; s kiönti a maradék pezsgőt, hozat egy másik üveggel. „Igyunk Mituka egészségére!”

Nem vagyok szokva ennyi italhoz; de egyre inkább úgy érzem, hogy ellenállhatatlanul történik velem a semmi, már reggel óta; s hogy ebben a semmiben nem is szabad, nem is lehet eligazodni. Minden csak egyedül így világos. Mitite, húsos leves, pezsgő; ehhez hasonlót még könyvekben sem olvastam. Hemingway pontosan tudja, hogy mihez mit kell inni; de szerintem mi is pontosan tudjuk most, csak másképp. Illetve, Aranka tudja. Az asztal alatt összeakad a lábunk, és a cipőn, keresztül is érzem, hogy megint kibújt a szandálból.

A leves is kitűnő, jó teli kanalakkal nyeljük.

„Perişoară… szereted ezt az ízt?” kérdezi, s a nyelvével behúz egy húsdarabot a kanálról. „Feri mondta mindig, hogy ez igen, ez az igazi fűszer!” s fölnevet, de úgy, mintha zavarba is jönne tőle.

„Most mért nevetsz? Tényleg isteni íze van.”

„Nem, ezt nem mondhatom… Tudod, ha Feri meg Mituka rákezdtek egyszer, akkor mindenre megtalálták a szót.”

„Mondd csak bátran, úgyis családban marad” biztatom, és igyekszem én is nevetni.

„Azt mondták, ha egy szűzlány belemossa a p… át, annak se lehet jobb íze. De tudod, ez románul sokkal jobban hangzik. Valahogy sokkal kedvesebben. Csak azért mégis rettenetes, hogy miket ki tudtak találni…”

S most ő is felibe hagyja a levest, félretolja.

Kicsit csodálkozom, hogy jobban bírom étvággyal, mint ő; én az utolsó csöppig kikanalazom. Az előbbi jókedv túl gyorsan hervad le az arcáról, de azért örül, hogy nekem ízlik, s figyelmesen nézi a kanalam útját a számig.

„Hogy…? Pedig olyan jóízűen fogtál hozzá. Jóllaktál?”

Tétován megrázza a fejét, s meztelen talpát rászorítja a lábamra. Szomorú, tiszta és szép a pillantása most. És majdnem öreg.

„Más is észre szokta venni, de soha senkinek nem mondom. Egyedül Angelica tudja, miért. Mituka imádta a perişoară-t, és mindig neki hagyom a felét. Egye, szagolja… fürödjön benne! Fürödjön, fürödjön…!” s talán csak azért nem sír most, mert még időben sikerül folytatnia. „De ez még mind semmi. És még a semmiből is csak kevés… Ha tudnád, hogy minden óra milyen! Az éjszakák! A születésnapjai, a névnapjai harmadik éve…!”

Vali most jelenik meg a teremajtóban, s mindjárt le is lassít; így bőven marad ideje, hogy odaérjen az asztalunkhoz. Lehet, hogy már jövet beszólt a konyhára, mindenesetre Miron is feltűnik mögötte a csorbával, amit Aranka visszaküldött, hogy tartsák melegen. S most is ugyanaz ismétlődik meg, mint az érkezésünkkor: a két pincér közösen segíti le a ballont, a kosztümkabátot.

Aranka szórakozott mosollyal nézi.

Vali árnyékos szemmel pillant ránk.

„Azóta mondjátok?” kérdezi. „Tante akkor biztos mindent tud már.”

„Micsoda mindent, édes? Azt hiszed, ahhoz egy nap elég? Neked igen… te aztán tudod egy szóval is, hogy ez meg az, csak legyen, aki eligazodik rajta. Hol voltál?”

„Láttam Ágit” fújja a levest Vali, és éhesen nekilát.

„És mért nem hívtad ide? Ki tudja, mikor leszünk így együtt…”

„Messziről láttam csak.”

„Jaj, jaj… Csak azt a kis lábadat föl ne törje az aszfalt! Mi van itt messze? A korzó az nem hosszú?”

Vali nagyot nyel, fölnéz.

„Mért? Az tényleg elég rövid.”

Aranka megadóan legyint.

„Reménytelen. Ha egyszer nem akar valamit megérteni, nem érti. Fejére húzza a párnát, és azt se bánja, ha a lába kilóg. Tőle összedőlhet a világ, elolvadhat a fagylalt…”

Kicsit nevetünk, és Aranka is érzi, hogy mesterségesen bosszantotta föl magát.

„Hanem az a csizma, arról igazán lebeszélhetnéd” mondja Vali, és belekortyol a pezsgőbe. „Ott ment el a Sibiul előtt, ott már felgyújtották a neont, de rémes, ahogy csámpázik benne.”

„Persze… De azért a temetőt mégse találja olyan messzinek, mint te!” csattan fel Aranka. „Ági tudja, mivel tartozik…”

Hallgatunk.

Vali tovább szürcsöl, s közben ujjára tekerget egy tincset a hajából; és Aranka is csak most húzza el a talpát a cipőmről. Miron meghozza a gretar-t a salátával.

Akkora adag, hogy enyhén megrémülök.

„Még egy pezsgőt!” mondja Mironnak; és megsimogatja az arcomat. „Ma kiteszünk magunkért, dragă! Mindent kárpótolunk… Borsot akarsz?”

De nem vár választ, otthonosan a szomszéd üres asztalhoz megy, hozza a borsot, ecetet, olajat. A szoknyáján hátul sárgás elszíneződés, valamibe beleülhetett. A szandálja félretaposva. Amikor szemben vagyunk egymással és beszél, egyáltalán nem tűnik fel a fölényes nemtörődömség, amivel a ruhadarabjait összeválogatja és viseli. Fáradhatatlan villantása minden mást mellékessé tesz.

Ő borsozza meg az én húsadagomat, és Valiét is.

„Akár szereted, akár nem, ehhez nem lehet másképp hozzányúlni… Ez szertartás! Az ízek! A fűszer! Feri igazi varázsló volt a konyhán…” s hirtelen rám néz, mint akit a saját gondolata lep meg. „Te… tudod! Az ember mindig későn okos. Ha úgy igazán lett volna bennünk bátorság, és nemcsak sírtunk volna, mirrha helyett borsot, perişoară-t, csombordot, gyömbért, tárkonyt kellett volna égetnünk a sírjuknál! Istenem…” s egy pillanatra a szomszéd üres asztalra, székekre néz, és ottfelejtkezik a pillantása.

Vali közben gondosan lekaparja a gretar-járól a borsot.

„Meg se kérdeztem, hogy ezzel a salátával szereted-e…” s újra visszazökken az asztalunk mellé. „Mert gîvec-cel is nagyon finom… Hozassak gîvec-et?”

Miron ott áll mögöttünk készenlétben; s Aranka talán szívesen szólna is hozzá, ha valamit kívánnék még. Bólintok, hogy jó, a gîvec nagyszerű lesz, úgyis régen ettem már.

Azonnal megrendeli.

De hogy addig se veszítsünk időt, és kihűlni se hagyjuk, hozzálátunk a húsnak, egyszerre mind a hárman. Omlós, mint a vaj, és mégis érzi az ember, hogy húst eszik (ez jut eszembe, ahogy Aranka elmerült szájmozgását nézem); igazi húst, amit nemcsak a forma kedvéért kell rágni, hanem a kielégülés és feladat kedvéért is, hogy a rostok a fogunk között lazuljanak szét, s a csontról közvetlenül mi válasszuk le a legjobb falatokat. Vagyis, a szánkban, kézbe fogva, és nem egyszerűen a tányéron villával, késsel. És Aranka mindjárt ezzel is kezdi. A színhúst levágja a görbülő lapockacsontról, s a csont elvékonyodó végénél fog hozzá, hogy tisztára dolgozza. Nincs benne semmi zavaró vagy helyhez nem illő ahogy csinálja, mégis ügyel, hogy begörbített kisujját kicsit eltartsa a többitől.

„Tudod, ha mással nem is, de a hússal mindig úgy vagyok, hogy akkor élvezem a legjobban, ha meg is foghatom, ha a csontját is érzem. Valahogy csak akkor él…” És nevet. „Jézusom, még gondolni is rá hogy él!” S kijavítja magát. „Csak akkor adja ki azt az igazi ízt.”

Eddigi tempójához képest elég hosszan elbabrál a csonttal, s mire visszateszi a tányérra, tényleg olyan, mint valami fosszolia, amit lehet, hogy nemrég temettek be, de folyton kiásnak, és végleg csak most csupaszodott le.

Amíg a gîvec-et hozzák, én is bele-belenyúlok a paradicsomos salátába, is; s szinte nem ismerek magamra. Majdnem falánkan eszem, és rájövök, hogy már hiányzik is, ha közben Aranka nem beszél, nem rág.

Vali más módszer szerint fogyaszt. Előbb apró darabokra vágja a húst, aztán megint lekönyököl, tovább folytatja a hajtincscsavargatást, és fél kézzel nyúl hol a salátás, hol a húsos tányérjába.

Közben halljuk és hallgatjuk egymás étkezését. Kis idő múlva Aranka minden átmenet nélkül felnéz.

„Temető” mondja csendesen, és tele tölti a poharainkat. „Látod, ennek a kis disznónak egyedül ezt nem tudom megbocsátani. Hogy úgy hanyagolja, mintha köze se volna hozzá. Mintha nem volna valóság! Jó, nem tudjuk, mit érezhetnek, ha éppen nincsenek köztünk, de az biztos, hogy egy látogatás nekik is jólesik… egy akármi! vagy egy szál virág. De ezeknek minden mese csak. Már sírni is csak akkor képesek, ha dühösek vagy unják magukat. De hogy egy ünnep mit jelenthet, még ha egy olyan ünnep is…”

Miron leteszi elém a gîvec-et, s a rövidre fogott pincérszalvétával a morzsákat is lesöpri Vali terítéke mellől. Aranka megvárja, míg Miron elmegy, s csak akkor szól rá Valira.

„Hogyan eszel, kis szívem? Leszokhatnál már erről a könyöklésről. És olajat meg nem tettél semmit…”

„Tettem. És a borsot is rajta hagytam” mondja Vali nyugodtan. „Vagy tegyek még rá?” s lassan legöngyöli az ujjáról a tincset.

Nem rám; csak Arankát nézi pislogás nélküli, fényképszerű pillantással; aztán tovább szurkodja villára a húsdarabokat.

Aranka koccint, én is vele iszom.

„A temetőkert után nálunk gyűltünk össze azon a rettenetes nyáron” folytatja, miután a csonttal végzett, s most a színhúsból vág le egy darabot. „Mert ha ünnep, ha tor nincs, akkor a papok is hiába énekeltek, ezt én mondom neked, és hiszem is nagyon. És tudom, hogy Mituka is örült neki, s még tapsolt is volna, ha lehetne hallani az ilyet…” A salátalé ott gyöngyözik a szája szélén. „Hiszen csak tyúkból ölettem vagy húszat! És még marhahúst is hozzá, hogy erősebb legyen a leves. És a borjú, amit Alamorból hozattam! Azt is ott vágtuk le az udvaron, nem engedtem, hogy idegenek nyúljanak hozzá. De azt hiszed, maradt nyoma? Semmi. Két talicska sárga homokot rá, és még szebb is lett, amikor elgereblyéztük. Ünnep! Mit tudják ezek már…” és újra koccint; közben szórakozottan a kézfejemet barázdálja a festett körmével. „Az ünnep csak akkor ünnep, ha nem spórolsz vele. Abba bele kell adni mindent, a szívedet, a májadat, hogy egyék… Róza nem mesélte? Pedig ő volt a szakácsnő. Én meg kétszer elájultam akkor is, de adtak valami gyógyszert, és végigcsináltam, ahogy kell, Mituka meg lehetett elégedve. Előételnek tíz kiló sonkát vágattam föl, melléje két kosár sajtot meg olajbogyót… Ilyen sós sajtot, tudod. Meg a salátákat. Meg a pálinkát, ahogy illik. Harminc liter pálinka fogyott el, és még hozattunk is éjfél felé… Aztán a töltött káposzta, a sültek körítéssel, a rétes. Talán háromszázan is voltunk… vagy százan? Nem tudom. De azt tudom, hogy háromszáz mucinic-et rendeltem a péknél. És el is fogyott mind, csak a csatatér maradt, dragă. Jött fel a nap, s akkor egyszerre olyan csöndes lett mindenki, mint a templomban…”

„De hogyan fértetek el annyian…?” kérdezem, és lenyelem az utolsó falatot.

„Hát az udvaron” és éppen ő is végez a hússal, de önkéntelenül még egyszer leszopja a csontot. „Ami asztal meg szék volt, mindent kihordtunk, mi is, a szomszédok is, és még a kultúrházból is kaptunk. Mituka szeretett olvasni, és ott van a könyvtár…”

Vali aprókat csuklik, s fázósan magára teríti a kosztümkabátját. A tányérján otthagy néhány húsdarabot; a csontot éppen csak körülnyesegette a késsel. A két pincér némán viszi el a terítékeket, Miron újra tölti a poharakat. Valahogy az arcunkra lehet írva, hogy nem akármiről fecsegünk, mert nem zavarnak a szokásos kérdésekkel, hogy „ízlett-e, doamnă?”, „parancsolnak-e még valamit?” Ránk bízzák, hogy akarunk-e szólni.

Aranka hátradől, mint valami ősrégi szobor. S még az a bizonyos „archaikus mosoly” sem hiányzik az arcáról. Valami se mosoly, se sírás. Csak az az egy biztos, hogy amit ő tud, azt kizárólag ő tudja. S talán nem is volt még ennyire nyitott és megközelíthetetlen; pedig semmi feltűnőt nem csinál, s még a szövege is nagyjában ugyanolyan, mint eddig.

„Tudod, feljött a nap, mi meg ott ültünk a fehér abroszoknál, azokkal a fekete szalagokkal. És az a sok nyári madár… Akkor már azok is rákezdtek az udvar fölött. Rájöttek, hogy majd lesz nekik is maradék, ha lepakolunk. Csak úgy gyűltek arra a sárga homokra! és várták, hogy mi is befejezzük. Tudod, dragă, akkor először éreztem, hogy talán mégis van halál… Már úgy, hogy ha belegebedsz, akkor is van, és még valami szép is lehet benne.” Egy pillanatra lehunyja a szemét, majd ismét visszakönyököl. Kiiszik egy teli pohárral. Valira néz, aki éppen föláll. „Itt maradsz, kis szívem. Hallod?”

„Jó, akkor pisiljek be itt?”

Szorított combokkal, sietősen kimegy. Aranka követi a pillantásával.

„Amikor az apám meghalt” mondja, „Mituka letérdelt a koporsó mellett, és megcsókolta a halottat. Azt mondta: bocsáss meg, ha vétettem ellened. Pedig nagyon jó veje volt. Csak az a sok kurva, azoknak nem tudott ellenállni. Pedig tudom, hogy nem hozzájuk jár vissza, hanem hozzám. Az utolsó napokban már olyan vékony volt a bőre, mint a hártya. És barna. Sokszor még féltem is éjszaka és hallgatóztam, hogy lélegzik-e. Akkor már inkább Valival szerettem aludni, már csak ott érzem jól magamat, de azért mindig fölkeltem, hogy odamenjek és megérintsem. Az utolsó előtti nap kérte, hogy aludjak vele, de annyira hideg volt, hogy hajnalban visszamentem Valihoz. És azóta is felébredek éjjel, amikor haza szokott jönni. Este kikészítem a vizet, és reggel a szívem szorul össze, ha látom a teli poharat. És a születésnapját, a nevenapját is megüljük mindig… Összehívom a régi barátokat, és neki is terítünk, neki is mindenből tálalunk. Még koccintunk is vele. S akkor csak gyűlik az étel a tányérján, a szelet kenyér, a második szelet kenyér, a konyak, a bor, a pezsgő, a leves, a sült, minden. Aztán lefekszünk.”

„És ez jó?”

Megint tölt, de most nem nyúl a pohárhoz.

„Könnyebb. Olyan, mintha valamit mégis tettem volna.”

„És mit csinálsz az étellel, amit neki tálaltál ki?”

Vali most jön vissza a vécéből, kezében egy szál fehér szegfű. Aranka döbbenten nézi.

„Hát ezt hol…? Megint kimentél az utcára?”

„Nem” mondja tompán, és elnyom egy ásítást. „A vécében találtam a tükörnél…” s kis mosollyal felém fordul. „Vagy adjam a tanté-nak? Majd kint az állomáson, jó? Lassan úgyis indul a busz.”

Aranka az órájára néz, legyint.

„Még van időd, dragă. Ha a félnyolcassal elmész, az éppen elég.”

Azt hiszem, már nem vagyok teljesen a magam ura; s már a reggelre tervezett utazásomat sem érzem annyira sürgetőnek. De talán jobb is így. Anyám örülni fog, és a kötött sapkát is nyugodtan befejezheti az indulásig.

Emlékszem homályan, hogy valamit kérdeztem az előbb, de nem tudom visszaidézni pontosan. Aranka igen. Mintha egyre összefogottabb és józanabb lenne az italtól; s valahogy egyre méltóságosabb.

„Amit Mitukának kitálalok” mondja, „az szent. Ahhoz mi nem nyúlhatunk hozzá. Másnap mindig ki szoktam menni a térre, és addig várok, amíg jön egy koldus, azt beviszem a szobába, leültetem a Mituka helyére, és ő megeszi.”

„És a koldus tudja, hogy milyen ételt…?”

Elnézően simít végig a hajamon.

„Hát persze. És még a porcelánt, az evőeszközöket, a poharat is megkapja, mindent. Amiből evett meg ivott. Abból mi nem ehetünk, nem ihatunk többet. Az egyedül Mitukáé volt. És ahány koldus, annyival többen szeretik majd Mitukát, még ha nem tudják is, hogy őt szeretik… Ez így van, dragă. Ez a nagy gyász az, amitől Mituka nem halhat meg soha. És hiába tudom, hogy a többiek is ezt érdemelnék, a Feri, az apám, az anyám… Valahogy mégis érzem, hogy ezt nem szabad. Nem szabad összekeverni. Őnekik másképp kell megadni a nagy gyászt. Másképp kell szeretni őket. Én Mitukát gyűlöltem is, a drágámat, és ez diferenţa, diferenţa, dragă! Diferenţa…”

Aranka most sír utoljára a szebeni tartózkodásom alatt. Hangtalanul, és nem törődve, hogy látják-e a szomszéd asztaloknál. Miron a bejárati ajtóból nézi a jelenetet, és együttérző, komoly az olajosbarna arca. Vali már annyira útra készen ül, hogy a ballonját is magára teríti. Tördeli a fogpiszkálókat.

„És ha elfogy a szervized?” kérdezem szándékosan józanul, hogy a sírásból kizökkentsem.

„Ilyenkor nem abból szoktam adni” mondja csakugyan nyugodtabb hangon, és zsebkendővel nyomkodja a szemét. „Mindig újat veszek, és mindig a legszebből, ami a piacon van. A szerviz az emlék, még Mituka hozta Kolozsvárról. Ha abból adnék, huszonnégy év alatt fogyna el… vagy nem is! Tizenkét év alatt, hiszen kell a névnapra és születésnapra is, évenként kettő. De nem, az csak maradjon huszonnégy, amilyennek ő látta utoljára.” S kicsit sóhajt. „De bár beletettem volna a koporsóba, csak a pap nem engedte…”

Közben odaint Mironnak, hogy fizetni akar. Vali előtt már halomnyi a felibe tört fogpiszkáló. Miron kis ezüsttálcán hozza a letakart számlát. Nagy összeg, s hirtelen el is szégyellem magamat, de Aranka nagyvonalúan még komoly borravalóval is megtoldja.

Indulhatnánk, de az üvegben még van annyi pezsgő, hogy Aranka búcsúzóul megragadja a karomat és beleszorítson.

„Hallom, Zsuzsika sincs jól, hát akkor tudod te is, hogy mit jelent egy édesanya… Ha őt is elmesélném, az anyámat! Az is egy újabb nap volna, dragă. Egy másik, egy megint rettenetes nyár… Amikor Ági hajnalban fölvert otthon, hogy menjek gyorsan, mert vége. Tudod, ő nem itt lakott bent, hanem kint a tanyán… És mit is csinálhattam olyan hirtelen gyorsan? Vettem két juhot az állatpiacon, és fogtam egy taxit, vittem ki anyámhoz, hogy a nagy gyászt neki is meg tudjuk adni. De a legszörnyűbb az volt, hogy ott feküdt a földön, egy pokrócon… Hiába tudom, hogy ez tanyán így szokás, mégis alig tudtam lábon maradni. Legszívesebben odahanyatlottam volna melléje.” Kortyol, pár pillanatig a szájában öblögeti, s csak utána nyeli le. „Aztán taxival vissza Szebenbe, ott kapkodtam össze a saját ruhámat, mert még az se volt neki rendes. Az enyémnek fölvágtuk a hátát, és abba öltöztettük. Pedig hány kosarat vittem ki évek alatt, tele mindennel, hogy tartsák jól, hogy szeressék! És mégse vették semmibe. Úgy élt szegény, mint az árnyék, ami mellől kivágták a fát…”

„Mért nem vetted akkor magadhoz?” kérdezem.

Kis rándulás a szája szélén; mintha nem szívesen beszélne erről.

„Volt itt… lakott itt pár hónapig. De valahogy nem bírták egymást Valival. Meg félt szegénykém, hogy itt Szebenben a vízbe temettetem.”

„Hogyhogy vízbe?” s már kezdem én is az órámat nézni.

„Szebenben vizes a temető, dragă.”

„Ezt nem értem…”

„Hát úgy, hogy amikor esik, még másnap is úgy jársz a sírok között, hogy tocsog. A föld nehezen issza meg. És ettől félt. Azt hitte, ha a föld megissza, akkor szárazabban marad. Ilyen butácskán hitte, szegénykém. Pedig megesküdtem neki, hogy kiviszlek Vízaknára, nem temetlek vízbe. De nem… akkor sem akart itt maradni. Meg Valival se bírták egymást…”

Vali már hosszabb ideje a szájánál tartja a poharat, épp csak annyira megdöntve, hogy a pezsgő érintse a nyelvét, de tovább nem kortyolja. S közben Arankát figyeli; és most Aranka is őrá néz. Ez egy pillanattal tovább tart az indokoltnál, de szó, megjegyzés nem lesz belőle. Amikor Aranka újra felém fordul, Vali tovább dönti a poharát, és kiszürcsöli a maradékot.

„A víz, az tényleg szörnyű” folytatja Aranka, és már ő is a szatyrán kulcsolja össze a kezét. „A nedvesség… Ha érzed, hogy semmit se tehetsz ellene… Mitukának én is kicementeztettem a sírját. Ugye, a cement nem engedi át?”

„Nem, azt hiszem…” bólintok, bár azt nem tudom, hogy mennyire tartósan. „Egy ideig biztos nem” teszem hozzá.

Aranka föláll. Párszor föl-le húzza a vállát, hogy a zsibbadást kilazítsa belőle; s a szatyrot tartó kezével kicsit a mellét is megemeli.

„A cement az jó, dragă. De én még koporsót is olyat csináltattam, ami nem engedi át a vizet. Mituka ruhája nem fog megázni, dragă” s a combjával hátrébb tolja a székét, hogy induljon.

A poharában maradt még egy kis pezsgő.

„Azt már nem iszod meg?”

„Annyit itt hagyok neki” mondja mosoly nélkül.

A pincérek a bejáratig kísérnek bennünket. Aranka mindegyikükkel kezet fog; Vali csak mosolyogva biccent.

Kint valamivel már hűvösebb a hőség, és még világos az alkonyi sötétedés. Valahogy minden félúton, sem itt egészen, sem ott. Lehet, hogy én is? Lehet, hogy ők is? Az utcákon lármás áradat, sok színes ruha, rengeteg fiatal. S már néhány halvány csillag.

Éppen az utolsó pillanatban érünk ki az állomásra. Már tömve a busz, a kalauz két kézzel nyomkodja a lépcsőn az utasokat, s azért valamennyi hely mindig kiszorítódik; ami rejtély, mert nem lehet tudni, hogyan. Nevetünk mi is Arankával, hogy az ilyen préselődésnek nincs határa. Egyszerűen nincs határa. Aztán összeölelkezünk, többször megcsókoljuk egymást; s majdnem utolsónak a kalauz engem is fölnyom. És már csapódik az ajtó, neki a hátamnak. Épp csak annyira tudok megfordulni, hogy kiintsek. Ott állnak a megüresedett téren. Aranka kicsit terpeszben, amit a félretaposott szandál még ki is hangsúlyoz; és magasba tartott karral kulcsolja össze a kezét. Vali a szegfűvel integet aprókat; ami végül is ottmaradt nála. Ha még kiszólhatnék, mondanám, hogy tegye vissza a tükör mellé; biztos meglepődne a gazdája, ha véletlenül újra kimenne.

De már indít a sofőr, elveszítem őket a szemem elől.

Lehunyom a szememet, és sokáig nem nyitom föl. Az út nem hosszú Vízaknáig; s azért már kíváncsi is vagyok, hogy mi történt egész nap Róza néniéknél. Kevés dolog lehet biztosabb, mint az, hogy Médi nem vakkant föl az eresz alatt, mikor benyitok.

 

A stiglic

Sose volt szenvedélyem, hogy homályos históriákat megfésüljek, csupán csak azért, hogy megnyugtatóbban hassanak. A stiglic-ügyben sem kívánok igazságot tenni; de arról nem mondhatok le, hogy szóvá ne tegyem. Itt történt a mi utcánkban, a Nagy Park mellett – talán túlságosan is közel hozzám, s talán épp ez az oka, hogy minduntalan belebonyolódom, ha beszélek róla. Már több ízben megpróbáltam elmesélni, apró és kibogozhatatlan részleteivel együtt, de igazában egyszer sem sikerült. Az a nyugtalanító lidérclángocska, ami úgy futkos ennek a történetnek a felszínén, mint vízcsepp a forró kályhavason, az utolsó pillanatban mindig szétfoszlik. Vagy csak én vélem látni?

Nemrégiben egy külföldi asszonnyal hozott össze a véletlen, aki csodálatra méltó kíváncsisággal érdeklődött minden iránt, ami a bedekkerekből hiányzik. Olyan országból érkezett, ahol állítólag az emberek nem hazudnak, a harisnyák sosem szakadnak el, és a rendőröknek nincs élesre töltve a revolverük. Nedeczky Ármin szerint – aki itt lakik velünk átellenben, s állására nézve nyugalmazott főszolgabíró – ez az asszony úgy sétálgat az utcáinkon, mint egy ártatlan angyal az örvények szélén.

– Tünemény ez, kérlek – mondta, s ösztönösen halkra fogta a hangját –, mi már nem is tudjuk elgondolni, hogy az ilyesmi lehetséges. Csak nézd meg ezt az asszonyt közelebbről… Csak úgy árulkodik rajta a gyanútlanság! (Nedeczky értője a női nemnek, így a hölgy ruházata sem kerülte el a figyelmét.) Hol látsz te nálunk ilyen ragyogó, sárga esőköpenyt? – tette fel a kérdést.

A túlsó soron két aktatáskás férfi közeledett; az egyik megállt egy pillanatra a fodrászszövetkezet előtt, s mintha a nyakkendőjét igazítaná, szórakozottan ráfeledkezett a kirakat pattogzó tükrére. Nedeczky mély lélegzetet vett, és megvárta, míg továbbhaladnak.

– Értesz, ugye? – kérdezte újra felém fordulva. – Éppen ma gondoltam rá valami apropóból… Ez a nő nem szorong, nem fél, hogy is mondjam… egyszerűen van bátorsága egyedül átmenni az erdőn, mert tudja, hogy úgysem ültetik autóba, hogy aztán még haza se telefonálhasson. Hát nem így van? Ez angyal, barátom, nem miközénk való. Hogy azelőtt, régen…? Én a vadászkalapomat mindenesetre felajánlottam a molyoknak. Te nem ugyanezt tetted volna? Figyeld csak meg, lassanként olyan rögeszmések leszünk, akiknek a rögeszméit már csak egészen speciális orvosok érthetik meg. Azt hiszed, például, én tudnám gyógyíttatni magam Új-Zélandban?

– Miért? Beteg vagy? – kérdeztem meglepődve.

Nedeczky bőbeszédűsége váratlanul elakadt, fél szemével rám hunyorított, majd olyan erőtlen és kiszolgáltatott lett az arca, mint akin halvány máz csak a fölény s a lelki rendezettség.

– A kor beteg, öregem – motyogta –, és mi mindannyian belepusztulunk.

 

Nedeczky láthatólag mélyen elégedetlen volt, s ez erősen befolyásolta a logikáját. Az ostrom óta laktak a fővárosban, és évről évre elhanyagoltabban öltözködött. Foszladozó, gumitalpas bakancsot viselt, düftin lábszárvédőt és szűk, buggyos bricseszt. Kicsit görnyedt háttal, hátul összekulcsolt kézzel rótta mindennapos sétáit a parkban. Büszke volt rá, hogy a parkőr minden alkalommal köszön neki. Kaszinó, kávéház helyett a Zsákba járt hírekért. Ez egy vakutca volt a villasor felett, tűzfalak közé ékelt sikátor, még kapu se nyílt erre, csak az alagsorok ablakai és egy üzlethelyiséggé átalakított garázs; egyik felében cipészműhely, a deszkafalon túl trafik. Ebben a dohányboltban télen barátságosan izzott a vaskályha, nyáron hűvös volt. Tauszigné szívesen vette a látogatókat. Ha ismeretlen vevő nyitott be, abbahagyták a diskurzust; finom ösztönnel mindig pontosan tudták, hogy ki kicsoda valójában. Nedeczky nehezen szokott bele a fővárosi életbe, s a Zsák valami pótlékféle volt neki; a régi, patinás kaszinók pótléka, melyeket olyan sürgős alapossággal szüntettek meg. „Az intimitást ölték ki, barátom, a szordinót” – panaszolta. – „Most aztán jól van, mindenkivel testvérek vagyunk, és mégis egyedül van mindenki. Aki egyedül van, az harsog folyton.”

– Hallod? – intett elégtétellel a park felé, ahonnét vad lárma tört be a csendes utcába, egyszerre három megafon bömbölt, zene és szónoklat foszlányai keveredtek egymással.

Nedeczky mélyen elégedetlen volt. Feleségével évekkel ezelőtt találkoztam először, s halk, álmodozó asszonynak ismertem meg. Valamikor nagy háztájat tartott rendben, baromfiakat nevelt, veteményese messze híres volt. Főispáni látogatásokkor saját kezével szedte le a salátafejeket, a primőröket rendezte el a hatalmas, zöld cseréptányéron. „Fehér abroszon a zöld… ez a leggyönyörűbb!” – így emlékszik még ma is ezekre az időkre. A megyei urak szemében a lelki finomságok megtestesítője lehetett, akit a legkonyhaibb tennivalók sem alacsonyítanak le. Ötvenéves korára ennek az életformának csak az emléke maradt meg. De megmaradt. Csendesen és szívósan ábrándozott róla, s lakásuk tele volt ennek a régi életnek a roncsaival. Képek, vidéki vitrinekben található műtárgyak, köztük egy fatörzsnek mintázott pálinkáskészlet porcelánból – kedves emlék; kutyájuk koponyája, Nedeczky állami kitüntetése egy húsz év előtti tűzvész alkalmából, mikor kemény intézkedésekkel maga teremtett rendet a menekülők között. Mindez olyasmi, amit ma már csak igen kevesekkel lehet megosztani. Ki emlékszik rá, ki becsüli meg, kit érdekel?

Nekem a piacon szokta kiönteni a szívét. „Ez volt, ezt már nem vehetik el tőlünk” – sommázta csendesen az életét. „És maga? Maga hogyan?” – kérdezte, de pusztán csak udvariasságból, azt hiszem. Talán, mert mindig pontosan elképzelte a gondolataimat, nem is volt kíváncsi rá, hogy mit mondok. Szeméből annyi részvét és szomorú cinkosság áradt ilyenkor, hogy akaratlanul is zavarba jöttem. Egy rejtélyes furcsasága azonban mégis volt ennek az alapjában véve szelíd asszonynak: gyűlölte Markosnét, olyan engesztelhetetlenül, ahogy csak nők tudnak gyűlölni. A legkülönbözőbb történeteket tudta róla, s ha szóba került, egyetlen szemvillanásával a szorongás, és a minden pillanatban bekövetkezhető tragédia légkörét tudta felkelteni.

– „A férje éjszakánként jár haza – mesélte legutóbb –, valakinek a motorkerékpárjával zsákot hordanak a lakásukba. Ugye, ismeri a lakásukat? Ott a fordulóban, ott adogatják be az ablakon, nem kerülnek a kapu felé. De miért? Maga tudja?”

 

Az utca, ahol Markosék laktak, valamikor az úgynevezett „előkelő” negyedhez tartozott. Villák, luxusbérházak, a hegyoldalban üvegverandás nyaralók egymás mellett; s mindjárt Markosék szomszédságában egy hatalmas, elvadult díszkert, öreg platánokkal, juharfákkal, középütt kiégett kastélyrom, a tulajdonosa még a háború előtt külföldre menekült. Markosék ennek a kiégett kastélynak az ép tégláiból ragasztották hozzá a maguk két szobáját egy empire nyaralóhoz, amelyben pillanatnyilag senki se lakott.

Az a magasan nyíló ablak, amelyről Nedeczkyné beszélt, csak a legritkább esetben volt nyitva. Az öregasszony lakott ott, Markosné édesanyja. Több ízben jártam már náluk, sokszor órákig várakoztam a konyhában, de ebbe a szobába csak Mariann-nal léptem be először – talán éppen a sárga esőköpeny jóvoltából.

Az öregasszony ritkán hagyta el a házat, vasárnap inkább csak, meg őszi litániákkor. Gombos, magassarkú cipőben topogott a vendég körül, és minduntalan feltörölte a konyha kőpadlóját, ha csak egy csepp víz lefröccsent vagy sarat vitt be az ember. Erre a célra mindig keze ügyében volt egy piros pongyolamaradék, azt váratlanul előkotorta, és a botjával húzogatta a földön. A konyha ennek ellenére mocskos volt, zsírszagú, télen fülledt meleg, s a belépőnek a száradó fehérneműn folyosólabirintusa között kellett végighaladnia, míg a háziakkal szemközt találta magát. Az öregasszony már első alkalommal bizalmas volt hozzám.

– Ilus sokat dolgozik – mondta szaporán, mert mindig halkan és gyorsan beszélt –, és mégis, hogy tartja magát! Az apja fajtája, tudja, mikor az meghalt, még a ravatalon is olyan gyönyörű volt… Megborotváltattam, a szakállát is rendbehozattam, csak azután mosták le ecetes vízzel, nem tudom, ma szokás-e még az ilyen? Mindent csak gyorsan, gyorsan, és semmire se marad idő. Én bizony mindenkitől el fogok búcsúzni, már most tudom, hogyan. Ennek szegénynek még arra sincs ideje, hogy a fogait megcsináltassa. Hat foga hiányzik, attól olyan beesett az arca… és a szomorúságtól – sírta el magát.

– No, igazán nem látszik rajta… – mondtam udvariasan.

Az öregasszony kiloccsantott valamit, majd gondosan feltörölte. Aztán üres szemekkel rám nézett, mintha hirtelen semmi se jutna eszébe.

– Az ura gyilkos – hajolt oda az arcomhoz, és aprókat bólintott. – Hat éve dolgozik a vágóhídon. Higgye el, én nem akartam ezt a házasságot, de most már itt van a gyerek. És azt se hagyja békén, már azt is kivitte oda, mindent megmutogat neki, azt is, hogy hogyan csinálják – hát kell ez, tessék mondani, mit tanul evvel a gyerek? Csak a vér mindig, a véres húsok, mert azt szereti… Ha nincs véres hús, nem boldog.

Mindezt az öregasszony pletykálódása nélkül is sejtettem, csak éppen sosem érdekelt nagyon. Az unokája közismert vásott kölyök volt; egyszer magam is megfenyítettem, mikor egy nálánál kisebb fiút pofozott. Mégis, Nedeczkyné gyűlölködését indokolatlannak találtam. Annál is inkább, mert személyesen semmi közük nem volt egymáshoz; még annyi se, mint nekem. Markosné ugyanis a mi körzetünk háztömbbizalmija volt, Nedeczkyék viszont már kívül estek ezen a körzeten. Mért gyűlölni hát valakit, akivel semmi dolgunk? Csupán a férje miatt? Vagy a fia miatt? S végül is, mit tudott magáról Markosnéról? Ahogy a szavaiból kivettem, semmi lényegeset. Inkább a valóság apró részleteit tudta úgy csoportosítani, hogy azok csakugyan félelmes nagyra nőttek. Ez pedig kivételes női tulajdonság – ennyi mentséget találtam a számára. De megérteni azután se tudtam.

Mariann az egyik szomszédunknál szállt meg, s én szívességből vállalkoztam rá, hogy bizonyos pecsét és aláírás végett elviszem Markosékhoz; hátha szüksége lesz tolmácsra. Ismét csak az öregasszony volt otthon. Az elmaradhatatlan rongy most is ott vöröslött a botja végén, azzal csoszogott ki az ajtóhoz. A nagyothallók fejmozdulatával nézett fel ránk.

– Maga az? – ismert meg. – De jó, hogy jön, legalább elbeszélgetünk kicsit. Jólesik ám néha… szegény Ilus sosem ér rá. A felesége? – és szemügyre vette Mariannt.

Mariann, bár semmit sem értett a beszélgetésünkből, zavartan elmosolyodott, és összefogta az esőköpenyét. Tulajdonképpen én jöhettem volna zavarba, a helyzet annyira suta volt. Különösen, ha hozzáveszem, hogy mindig izgatottság fog el, ha külföldiekkel vagyok együtt saját hazámban; szüntelenül azt lesem ilyenkor, hogy jól vizsgázunk-e. Aki beleesik az efféle betegségbe, még olyasmi miatt is hajlamos szégyenkezni, ami végül is hozzátartozik a couleur locale-hoz. Most persze semmi ilyesmiről nem volt szó, csupán egy nevetséges félreértésről. Nem is volt feleségem. És ha lett is volna, vajon össze lehetett volna téveszteni az ő esőkabátját ezzel a ragyogó sárgával? De az öregasszony néha a legnyilvánvalóbb dolgokat is összekeverte, elfelejtette; és Ilus ezt kifogyhatatlanul tudta részletezni.

– Jaj, anya mindig csak bajt csinál, az ostrom óta sosem lehet tudni, mivel lepi meg az embert. Egyszer visszaadta a leveleket a postásnak, hogy itt semmiféle Markosék nem laknak. Aztán amiket álmában összevissza beszél! Szegény öreg… Azért furcsa, ha a saját anyánkat sem értjük. Valami Goszpodárt emleget folyton éjszaka, pedig a családban senki se volt Goszpodár, még az ismerősök között sem – honnét szedi hát ezt a nevet? Nappal meg nem is emlékszik rá. „Ezt csak ti találjátok ki, Kaposváron senkit se hívtak így.” Hogy mért éppen ott? Anya Kaposváron nőtt fel, és sose tudta elfelejteni, mindig visszakívánkozik oda. De hát ez semmi, tudnék én mesélni különbet is. Néha olyan, mint egy gyerek. Az ostromkor, hát akkor is úgy viselkedett, hogy nem bírtunk vele. Egyszerűen nem jött le a pincébe soha, hiába szirénáztak, pedig akkoriban harmadik emeleten laktunk, és persze hogy megkaptuk mi is. Csak egy padlódarabka nem zuhant le, onnét hozták le a mamát a tűzoltók. Mit álltam ki akkor is, úristen! Az ő csökönyössége miatt… És ő még egy hónap múlva is azt hajtogatta, hogy egy madár énekelt odafent. Hát lehet haragudni rá? Fűnek-fának azt mesélte, hogy milyen volt, az orvost is ezzel traktálta: ha az a madár nincs ott, és nem ül a vállára, akkor ő nem él már. De már ezt is elfelejtette, legalábbis soha nem beszél róla, még álmában se. Most a Goszpodár van soron.

Markosné, valahányszor édesanyja viselkedése magyarázatra szorult, mindig színesebben adta elő a pár éves borzalmat. De bizonyára túlzott. Ártatlan bolondként kezelte az öregasszonyt, pedig inkább csak az emlékezőtehetsége romolhatott meg, anélkül hogy a kíváncsisága csökkent volna. Minden érdekelte, mindenhez hozzászólt, s így hamar elárulta a gyengéjét.

– Külföldi hölgy? – nézett most kutatva Mariannra. – Tessék akkor beljebb… – és bevezetett a belső szobába. Pillanatokig sötétben álltunk, mert sokára találta meg a kapcsolót.

– Nem zavarunk itt? – kérdezte súgva Mariann.

– Miért zavarnánk, hiszen hivatalosan jöttünk.

Hirtelen kigyúlt fejünk felett a lámpa; gyenge égő volt, inkább csak árnyékokat bontott ki a homályból. Az egyik falat teljesen elfoglalta egy kettős nászágy, fejtől lábig kékhuzatos dunyha takarta. Nehéz fehérneműszag ülte meg a szobát – s most ez is szokatlanul érzékenyen érintett Mariann miatt. Mit szól hozzá? Észreveszi? Az öregasszony újságpapírba csomagolt linzerestálat szedett elő a sublótfiókból, és kedvesen odarakta elénk.

– Tessék csak, ez házi, ez az én kedvencem. Az unokám elől muszáj elrakni. Ismeri az unokámat?

Mariann udvariasan intett, hogy nem érti a kérdést.

– Nem baj – mondta az öregasszony –, most már itthon lesz nemsokára.

S leült a csipketerítős asztalka mellé, ahol nekünk is helyet kínált. Kényelmesen lekönyökölt, és nézte Mariann arcát.

– Képzelje – sóhajtott sopánkodva –, a vágóhídon szeretne munkás lenni. Pedig én tudom, hogy a háború miatt van ez, ezek már így nőnek fel. Még mesélni is arról kell nekik, hogy akkor hogyan volt…

Mariannt váratlanul érte ez a közlékenység. Hiszen arról volt szó, hogy csak pár percre térünk be, hivatalosan – s most ez a várakozás, a linzer, az öregasszony bizalmas bámészkodása… Láttam rajta, hagy mindezt nehezen tudja hirtelen elraktározni. A vágóhidat sem értette rögtön; igaz, hogy nem is tudtam jól lefordítani. Mulatságos módon először valami klubra gondolt, ahol leöldösik az állatokat – ez kétségkívül az én hibám volt. Mikor kiderült, miről van szó, elkomolyodva nézett az öregasszonyra.

– De hát nem tudják megmagyarázni neki? Egy kisgyerek… ilyet? Ez erős, nagyon erős.

Egy pillanatra ott láttam Mariann feje fölött a diakonisszák kimért, hótiszta fejkendőjét, annyi józan szeretetreméltósággal tette meg a megjegyzését. Aztán felém fordult.

– Ki a gyermek anyja? Ő az a hivatalnok, akihez jöttünk?

Bólintottam, hogy igen. Mariann eltűnődött, de az arca elárulta, hogy még mindig úgy érzi: vajon nem törtünk be udvariatlanul egy idegen lakásba? Pár szóval megmagyaráztam, hogy nálunk az ilyesmit másképp ítélik meg. A háztömbbizalmihoz bármikor be lehet kopogni, s a körzetében ő is bárhova bekopoghat – hogy mi a véleményünk a körzeti közellátásról, a legújabb kormányrendeletről, s hogy mért nem írunk cikket az utcai falitábla számára.

Mariann külön-külön minden szót értett, de az egész magyarázatot sehogy se.

– Szóval, ez olyan ellenőrzésféle.

Ismerve feltétlen jóhiszeműségét, nem csodálkoztam a kérdésén. Íme, egy másik világ; s már az apró, mindennapi fogalmaink is magyarázgatásra szorulnak.

Az öregasszony közben elbóbiskolt az asztal mellett. Ez furcsa volt és intim – egészen másképp persze, mint a halvány körtefény, a szellőzetlenség, a fehérneműszag. Mindketten elmosolyodtunk. Egy öregasszony, egy nagymama, aki annyi mindent élt át a világ egy másik pontján, amelyről Mariann eddig alig tudott valamit, elbóbiskol, és száraz, ráncos kezét minden illem nélkül odacsúsztatja a terítőn a vendég hölgy elé – az efféle, úgy gondolom, olyan közvetlen, megragadó élmény lehet idegenben, amire évek múlva is szívesen emlékszik vissza az ember. „Hogy bóbiskolt az a magyar asszony… még a nevét se tudom… nem is fontos… valamiről beszélt, aztán elszundított.” Nekem is vannak ilyen emlékeim, és őrzöm őket; s most örültem, hogy Mariann is kapott útravalóul egyet. (Nem is sejtettem még, hogy ez az útravaló egyre csak növekedni fog.)

 

Fél hét felé megérkezett Lajoska, de nem minden előzmény nélkül. Rövid időközökben szapora lábdobogás hallatszott be az utcáról, mintha neki-nekilódulva stafétát futnának a keskeny járdán, ugyanakkor különböző kemény tárgyak ütődtek ütemesen a falhoz: a sublóton álló óra összevissza bongott. Kis idő múlva a lábdobogás elhalkult, s a távolodó füttyök is elhallgattak. Meglepetésünkre hirtelen kinyílt az egyik utcai ablak, egy maszatos kéz nyúlt be a belső párkányra, és gyakorlottan megkapaszkodott. Lajoska, mint egy zsák huppant le a padlóra, és hunyorogva ránk bámult. Láthatólag nem volt elkészülve rá, hogy idegeneket talál ott. Gyorsan felállt, és lekapta hátáról a falfestékes iskolatáskát. „Csókolom” – mondta kihívóan, s mint egy növendék vadállat, tisztes távolból körbejárta az asztalt. Szemét nem vette le Mariannról. Lajoska szemei külön említést érdemelnek. Általában kicsik és szürkék voltak, de úgy, mintha állandóan készen állnának arra, hogy nagyra táguljanak és zöldesen csillanjanak föl. De erre csak akkor került sor, amikor nagyon ingerült volt, vagy valami más, megfejthetetlen folyamat indult meg a koponyájában.

– Csókolom – mondta még egyszer, valamivel szelídebben, és ránézett Mariannra, majd gyorsan odaguggolt a széke mellé, és meggyűrögette a lelógó sárga esőköpenyt. – Muris! – nevetett föl. – Egyszer a kanárinknak volt ilyen színe!

S remekül mulatott, hogy ilyen jót mondott: egyszer – mikor a kanári mindig sárga.

Még engem is meglepett, ahogy mindez Mariannra hatott. Korábbi feszélyezettségének már nyoma se volt rajta: egyszerűen el volt bűvölve a gyerektől. Szokatlan megjelenése a szobában, közvetlen és vadóc viselkedése egyszeriben felvillanyozta; s persze, az sem érinthette közömbösen, hogy Lajoska leplezés nélkül rokonszenvezett vele, annyira, hogy még a zsebének legrejtettebb kincseit is kirakta volna eléje, ez csak úgy sugárzott róla – s mindezt megérezhette Mariann. Az öregasszony már kevésbé volt elnéző iránta. Csak késve riadt föl a szunyókálásból, de azonnal fölmért mindent; hogy az ablakát ismét fölfeszítette a gyerek (ezt is az apjától tanulta), hogy itt idétlenkedik egy külföldi hölgy előtt, és még meg sem mossa a kezét.

– Eredj a konyhába – mordult rá. – Mit gondolnak rólad?

Lajoska elbiggyesztette a száját.

– Én kimehetek, de hát nem engem, Ranka mamát keresi a Tauszig néni. Ott vár kint a konyhában.

Lajoska egyszerűen elsikkasztotta nagyanyja neve elől az A betűt; ez is egyike volt a csínyeknek, amikkel halálra bosszantotta az öregasszonyt. Most csak gyanakodva nézett a gyerekre.

– Honnét tudod, hogy kint vár?

– Láttam, mikor jött le a kerten. Megismerem én… s mindjárt mutatta is, hogy milyen Tauszigné: fönt csúcsos, a közepén hasas, lent meg pipaszár, mint a trafikcégéren a dohánylevél.

Hirtelen odahajolt hozzám.

– A néni sose beszél?

Mariann érdeklődve mosolyodott el.

– Mit kérdez a gyermek?

Legszívesebben úgy tájékoztattam volna, hogy a gyermek nem éppen példásan vizsgázik tisztelettudásból, s láthatólag mindent elkövet, hogy megszabaduljon Ranka mama jelenlététől, és egyedül maradjon velünk. Az öregasszony felállt közben, és kicsoszogott a konyhába.

– Mért hazudsz nagyanyádnak? – pirítottam rá Lajoskára.

– Nem hazudtam – nevetett. – Valami zrí volt a parkban, egy dzsipi elütött valakit, biztos azt jött mesélni. Az ilyet mindig elmesélik egymásnak.

Ranka mama valóban sokáig időzött a konyhában; én meg Mariann unszolására beszélgetést kezdeményeztem Lajoskával. Mint egy diplomáciai tolmács, úgy közvetítettem közöttük, kezdetben még tompítva Lajoska kiszólásait, majd pedig belenyugodva: legyen minden úgy, ahogy magától történik.

– A néni már látott taglót? – kérdezte a gyerek.

– Nem, még soha.

– Sokáig én se láttam.

– Milyen sokáig? Hány éves vagy?

– Tizenegy. De csak két éve voltam kint először. A vért csatornákon vezetik el, tetszik tudni. Nem is büdös a vér.

– És sose sajnáltad őket?

– Dehogynem. Azért szeretek ott kint, mert úgy sajnálom őket. De ezt muszáj, enélkül nincsen.

Lajoska Mariann széke mellett ült egy kicsi sámlin, fejét öregesen a tenyerébe támasztotta. Vadócarcán váratlan lágyság gyűrűzött végig. Nem lehetett tudni, hogy honnét indult el, a szájától-e vagy a szeméből, de annyi bizonyos: elmélázása új fordulatot adott beszélgetésünknek, és bennünket is önvizsgálatra kényszerített.

– Kérem, mondja meg a gyermeknek, hogy szeretnék többet tudni róla. Nagyon érdekel, amit mond.

Lajoska felcsillanó szemmel jelezte, hogy ő is hasonlóképpen érez. Mariann fejsimogatását pirulva fogadta, s ahogy a jó szagú, fehér csukló lecsúszott a nyakához, maszatos kezével ő is odanyúlt, tenyere közé vette Mariann kezét, és sorba megnézte a csillogó, lakkos körmöket, mintha mindegyik csiszolt ékszer lett volna.

– A néninek elmondhatom, a néni úgysem adja tovább. (Itt egy kis kemény pillantást vetett rám, hogy értsem: a felszólítás nekem szól.) Nem titok éppen… – tette hozzá.

Mariann megnyugtatta, hogy az ország, ahonnét ő jött, éppen olyan ország, ahol az emberek a rájuk bízott titokkal együtt halnak meg. „Talán ez is a baj…?” Észrevettem, hogy hamvas bőre alatt szinte fizikailag is fölkészül a borzongásokra, amikben része lesz; gondtalan vonásai majdnem tragikusan megértővé váltak.

– Ez a vágóhídi dolog sokaknak nem tetszik – kezdte Lajoska, és egész keskenyre ráncolta a homlokát. – Ranka mamának se tetszik. Pedig nincs igazuk. Tetszik tudni, én azért járok ki, hogy legyen, aki sajnálja a szegény állatokat. A felnőttek mások, azokra már nem lehet számítani. Apára se. Apa már úgy megszokta, hogy sose tudná abbahagyni. Neki mindegy, hogy itthon ultizik a szomszédékkal, vagy ott kint taglózik. De mi – és körülményesen közelebb hajolt –, mi nem akarjuk, hogy ez mindig így legyen. Ezt persze nem tetszik érteni. Ezt csak a mi bandánk tudja. Elhatároztuk, hogy még tizenhárom évig hagyjuk az öregeket, akkor éppen huszonnégy évesek leszünk. És akkor tilos lesz több állatot levágni, a vágóhidakat bezárjuk. Most csak azért eszünk még húst, hogy akkor már elegünk legyen belőle. Tetszik már érteni?

Lajoska megszörtyögtette az orrát, aztán belemelegedve folytatta.

– Én a banda megbízottja vagyok a vágóhídon. Ezt tessék úgy érteni, hogy én készítek elő mindent, hogy a dolog sikerüljön. Nem szívesen csinálom, de muszáj. Valakinek muszáj vállalni. Még a szakmát is ki kell majd tanulnom, hogy mindig ott lehessek. Nekem már nem büdös a vér, pedig először majdnem hánytam. Apa még csak nem is öklendezett soha, meg a többiek se. Azt mondják, hogy másutt nem is tudnának dolgozni. – Cinkosan Mariannra hunyorított. – Persze, nem tudják, hogy én közben sajnálom az állatokat! Nagyon szégyellné az öreg, hogy semmi se lesz belőlem, hogy anyámasszony vagyok. Van ott kint a telepen egy öreg taglózó, az szokott néha inni a vérből. Mindig röhög, és azt mondja: ha iszik belőle, akkor nem ég a gyomra.

Mariannból szinte kilökődött a kérdés: – És te?

– Én is megkóstoltam – mondta Lajoska –, ha meleg, akkor nem is olyan rossz. – Aztán megvonta a vállát. – Másképp hogyan tudjam, hogy milyen. De tizenhárom év múlva már ez se lesz, ezt is megtiltjuk, csak vizet szabad inni. Járt kint a néni a város körül?

– Nem… nem nagyon – mondta Mariann, cseppet szégyenkezve. S már láttam magunkat, ahogy a sivár városszélen bolyongunk ketten, ő mindennek megkérdezi a nevét, mindennek a titkos értelmét fogja keresni, és nem vallja be, hogy törékeny körömcipőjében alig tud lépkedni a barbárul elhanyagolt utakon.

– Arra kint – folytatta Lajoska – még nagy grundok vannak meg rétek, hegyoldalak. Ott kint legelnek majd az állatok, akiket nem vágnak le többé. Nagy csordák, ménesek lesznek a város körül. Ha akarnak, bejöhetnek a városba is. Tessék visszajönni tizenhárom év múlva – mondta kis sámlijáról, és megsimogatta Mariann térdét. – Akkor még nem lesz nagyon öreg a néni.

A csattanós végszóra Mariann felkacagott, de nevetését még utána se tudta fékezni. Ha leplezte is, ez a nevetés nem volt olyan egyértelmű, amilyennek látszott.

Ranka mama ekkor tért vissza a konyhából. Azonnal Lajoskára gyanakodott: vajon mit csinált megint, amin a vendégek – nyilván udvariasságból – nevetnek.

– Most aztán eredj ki! – szólt rá.

– Nem, nem…! – fordult feléje Mariann; s mint egy madár, úgy pittyentette el az idegen szót többször is. Erre én is megpecsételtem a cinkosságot, s megnyugtattam az öregasszonyt, hogy Lajoska csupán az iskolai történeteivel szórakoztatott bennünket. Hitte-e, nem tudom – mindenesetre rögtön rátért a maga újságjára, amit Tauszignétól hallott: Bradáknét elütötte az autó a parkban; nagyobb baja ugyan nem lett, csak elájult, fölmosták, és hazatámogatták a lakására. S a környék most ezt tárgyalta. Bradáknét magam is ismertem. Jelentéktelen kis özvegyasszonyka volt, a közelünkben lakott és varrásból, stoppolásból tartotta fenn magát, az én foszlott holmijaimat is ő szokta rendbeszedni. Az ügy sajnálatra méltó volt, de valahogy most mégse úgy hatott rám, ahogy Bradákné megérdemelte volna. És Mariann-nak is csak pár szóval adtam elő a történteket. Egyáltalán, Ranka mama visszatértével észrevehető zavar zuhant közénk; ahol vele abbahagytuk, oda már egyőnk se tudott visszakanyarodni. Lajoska egy óvatlan pillanatban odasomfordált hozzám, s mintha csak kíváncsiskodva a karórámat birizgálná, azt súgta:

– Búcsúzzanak el, aztán várjanak meg kint a kertkapunál. Mutatok valamit.

Ez a nem várt ajánlat éppen kapóra jött, és Mariann is megörült neki, bár nem hiszem, hogy végiggondolta volna, mit is jelent valójában. Lajoskával való cinkosságunk odáig fajult, hogy perceken belül közönségesen hazudni fogunk az öregasszonynak – a gyerek ajánlatára. Mariann fején fokról fokra ziláltabban festett a hűvös diakonisszakendő, amit én képzeltem oda. De mennyivel izgatóbb volt így! Valószínűtlenebbül más és elérhetetlenebb. Közvetlen bajtársiassága e hirtelen támadt kalandban valahogy engem is érzékenyebbé tett a saját valóságom, a saját életkörülményeim iránt. Mint mikor az ember rájön, hogy vonzása van, s bár a legmindennapibb mozdulatokat teszi, egy idegen számára mindez már varázsolás. Mintha egy tűzemberkével valaki idegen azt közölné: hiszen te folytonos tűz és lobogás vagy! – s attól kezdve maga is érezné, hogy csakugyan tűz és lobogás, és ezen nem lehet változtatni, se megosztani senkivel. Nem tagadom, e pillanattól kezdve Mariann illata, hangja, jelenléte nyugtalanítóan belém ágyazódott, szinte fölébresztett – noha mindvégig Lajoskáról volt szó, és ami történt, az ő jóvoltából történt. De furcsamód úgy éreztem, hogy a gyermeken keresztül Mariann fölém is (mindannyiunk fölé) odahajolt, és pőrén állok előtte. S mintha benne is mozdulat érlelődött volna, hogy a sárga esőköpenyét elhúzza kettőnk közül. Ő maga kívánta, hogy ügyesen füllentsek Ranka mamának, s hogy ne áruljam el Lajoskát.

– Hát már mennek? – esett kétségbe az öregasszony. – Még egy kis linzert tessék… Ilus is jön mindjárt.

Öreges makacssággal tartóztatott, és meg sem akarta hallani, hogy mit mondunk. Végre megértettem vele, hogy majd később visszajövünk, de most dolgunk van. Megjátszott természetességgel Lajoskától is elbúcsúztunk, mintha legalábbis örökre elválnánk; a gyerek színészre való ügyességgel bohóckodta végig a jelenetet.

Jó tíz percet vártunk, mikor Lajoska végre kifüttyentett a kertből. Várakozásunkat Mariann arra használta föl, hogy magyar szavakat mondott ki félhangosan, és minduntalan megkérdezte: „Jó? Jó?” Ez a sokszor elismételt szócska végül már önálló lényként röpködött közöttünk, az állító és kérdő hangsúly elmosódott, csak a szó maradt, a puszta hangzás – s az értelme, egyre meztelenebbül és képtelenebbül, hogy „jó”, hogy valami jó, de már magunk se tudjuk, mi. Lehetetlen volt nem gondolni rá, hogy talán egyedül Lajoska kapisgál helyesen – igazában semmi se jó, legföljebb azzá lehet.

– Ilyen könnyű megtanulni a nyelvünket? – kérdeztem Mariannt. – De vajon érdemes-e?

– Még sehol sem éreztem ilyen jól magamat – mondta meggyőződéssel. – Valahogy most minden más. Itt tudnék feledkezni maguknál. Megérti? Sose voltam még ilyen nyugtalan. Erre az utcára még húsz év múlva is emlékezni fogok.

S elmondta, hogy minek volt a szemtanúja előző nap. Mikor délfelé végigsietett az utcán, itt a Zsák környékén, egy félig vakolt ház előtt szalmakalapos öregúrra lett figyelmes. Már a kalapja is olyan szokatlan volt – hiszen hol volt még a nyár? Az öregúr a kidőlt kertkapu vaskampóján ült, térde közé szorított botra támaszkodott, és fogatlan szájával valami furcsa, monoton zümmögést hallatott. Közben ide-oda ingatta a fejét. Előtte, az olajtócsás járdán, meztelen kaucsukbaba állt, két rózsaszín karjával eltakarta az arcát, mintha sírna. A gazdája, egy kislány, újra meg újra kirohant az úttest közepére, visszaszaladt hozzá, átugrotta, és valahányszor letoppant melléje, mindig fölkiáltott, hogy – „bumm!” – ez volt a játék. S utána nevetve becézte a babát, mintha nyugtatni akarná, hogy ne féljen. Az öregúr közben szorgalmasan zümmögött, mint egy keringő repülőgép. Mariann semmit sem értett a kislány félszavaiból, de – mint mesélte – még éjszaka is ott kísértett benne ez a kép; a járdán meztelenkedő kaucsukbaba és az idegesítő zümmögés. Tegnap még tiltakozva hessegette el, ha eszébe jutott; de most már vonzotta is.

– Húsz év múlva se felejtem el ezt az utcát – ismételte meg, arcán egy új, nehezen leírható vonással, amit leginkább irigy részvétnek nevezhetnék; s finom és inas ujjai ráfonódtak a csuklómra.

– Beszéljen egyszer majd magáról. Mért boldogabb maga, mint én?

Lajoska kisöreges arca hirtelen feltűnt az egyik bukszusbokor fölött; halkan felénk füttyentett. Beléptünk a kertajtón.

– Sokára jöttem – magyarázkodott –, de Ranka mama folyton gyanakszik. Tetszik tudni, az öregek mind ilyenek, ha már nincs más dolguk. Azt hiszik, hogy akkor többet is tudnak mindjárt. De erről – és a kert felé intett – a bandán kívül senki se tud, csak maguk.

A kemény kis pillantást most is megkaptam – még mindig nem bízott bennem eléggé. Pedig hát, minden lehetőt megtettem. Odasúgtam neki, hogy fogja meg Mariann kezét, és vezesse a bokrok között. Nem szólt egy szót se, de azonnal engedelmeskedett.

A kert nekem is újdonság volt, még sohase jártam itt. Csak amit az utcáról bepillantva láttam belőle, a szétfagyott, széttört kerti díszeket, egy megsüppedt lépcsőmaradványt, és a platánfasor mögött a kiégett kastélyból egy saroknyi részletet. A kert, a kastélyrom sokkal tekintélyesebb volt, mint gondoltam. Az „ezüstkirály” – így hívták a régi tulajdonost, bár csak alpakka étkészleteket gyártott – komoly értője lehetett az ízléstelenségnek, a bomba pusztította épület minden maradék szeglete erről árulkodott: századvégi szecessziót romantikus várstílussal vegyített. Lajoska agyában láthatólag fel se merült a gondolat, hogy az épület valamikor másmilyen is lehetett. Így, rom mivoltában volt valóság, múlt nem létezett a számára – azazhogy, ami most volt, a jelen, azt kezelte úgy, mintha a jövőből pillantana vissza rá.

– Egyszer majd itt rendezzük be a múzeumot – mondta, és körülmutatott az omlatag falak közt. – Tessék csak utánam jönni.

Gazzal benőtt lépcsőn ereszkedtünk le az alagsorba. Személyzeti lakások, ismeretlen rendeltetésű mellékhelyiségek céljára épülhetett ez a pinceszerű épületrész. A folyosók tetőzete sok helyütt beomlott, a megrepedezett cement résein még itt, a nyirkos homályban is áttört a gyom.

– Ezek még üresek – mondta, s pár ajtót kinyitott, mintegy szemléltetésül, hogy nem állít többet, mint ami a valóság. Minden alkalommal nagy halom kulcsot halászott elő, és hosszasan választotta ki a megfelelőt.

– Hitte volna? – súgta Mariann. – Nekem sose volt ilyen birodalmam. És ennyi… ennyi…

– Kereste az igazi szót. – Ennyi eszmém!

Lajoska azonnal fölfülelt.

– Mit mond a néni?

Nem egyszerűsítettem a kifejezést, közöltem vele. Lajoska vigyorgott elégedetten.

– Ez semmi – legyintett. – Ezt mind az öregek építették ide. Aztán még ezzel se tudnak mit kezdeni, azt is nekünk kellett kitalálni, hogy mire jó. Persze, most már apa is rájött, hogy mindez nemhiába van itt.

– Édesapád? Hát ő is? – Lajoska most jött először zavarba.

– Nem… Őneki semmi köze a mi dolgunkhoz. Nem is tud róla. Ő a Goszpodárral dolgozik együtt, és a Goszpodár csaló, templomba jár, és mégis csaló. – Kedvetlenül elfordította a fejét. – De erről nem akartam beszélni, ő mégiscsak apu.

A titok mindhármunkat körüllebegett. Még Lajoskát is, aki sokat sejtetően célzott rá, hogy mindent pontosan tud – bár az volt az érzésem, hogy nem mindent, s csak nem akar előttünk szégyenben maradni. Cipője orrával megrúgott egy súlyos, lakattal lezárt ajtót.

– Ez az övék – mondta – ezt még én se láttam nyitva. – S gonoszkodva elnevette magát. – De így se baj, egyszer úgyis meghal Goszpodár, hiába jár a templomba annyit, és akkor apu kinyitja nekem. – Tűnődve foga közé húzta be a két ajka szélét. – Egyszer azt is mondta apu, hogy csak nőjek meg, és ha már kint dolgozom a telepen, majd akkor…

– Te ismered ezt a Goszpodárt? – A név ismerős volt. Vajon ez volna az, akivel Ranka mama álmában veszekszik, s aki Markosné szerint nincs is? – Lajoska rábólintott.

– Persze hogy ismerem. – Aztán vissza is szívta rögtön. – De lehet, hogy nem úgy hívják. – S máris húzta magával Mariannt egy újabb lépcső felé, mely a pincébe vezetett. Itt már csak tapogatózva tudtunk előre haladni. Lajoska valahonnét gyertyát emelt le, s azzal világított. Újabb hosszú folyosón haladtunk végig, rácsos falú, sötét kamrák mellett; az egyik ajtó előtt megállt, kinyitotta a zárat, és a gyertyát magasra tartotta.

– Tessék, a néni lépjen be elsőnek.

Az aránylag szűk odúba rostélyos lyukon áramlott be a friss levegő. A helyiség mennyezetig tömve volt vastag pengéjű késekkel, bárdokkal, csontzúzó kalapácsokkal – s mindez nemcsak félelmes volt, de ilyen iszonyú halomban groteszk is.

– Ah! – sóhajtott Mariann, anyanyelvének könnyed bájával, s kicsit riadtan.

– Két éve gyűjtöm őket – mondta Lajoska szerényen, de lesve is az arcunkat, hogy mit olvashat le róla. – Ha kint járok apánál, sose jövök haza egy-két darab nélkül. És a többiek is a bandából. Ki ahol talál… tetszik tudni. De ilyen nagy kalapácsokat csak a vágóhídról lehet hozni, ott nagyba megy a trancsírozás. Ott van a húsfeldolgozó. Tizenhárom év alatt ez is el fog fogyni, ami megmarad, majd azt is idehordjuk. Itt lesz a múzeum. Már tetszik érteni?

Mariann hangtalanul bólintott. Nem is Lajoskát, inkább engem nézett kutatva, hogy vajon igazán „bennszülöttként” viselkedem-e, alakoskodás nélkül, mint akinek mindez természetes – és megelégedéssel láthatta, hogy ugyanolyan büszkeséggel szemlélem a gyűjteményt, mint Lajoska. Sőt, mintha nekem is részem volna benne, hogy egyáltalán létezik ilyesmi.

– Most már majdnem mindent tud – mondtam neki. – Ennél különbet tőlem se várhat.

A zár kattant, indultunk visszafelé. A forma kedvéért, s hogy ne fedjük fel a hazugságunkat Ranka mama előtt, mi ketten Mariann-nal az utca felől tértünk vissza a házba.

 

Markosné otthon volt már. A hivatalos pecsételnivalókkal hamar végeztünk, s még hasznos felvilágosítást is kaptunk, hogy a rendőrség mit kérhet számon, mit nem, Mariann további itt-tartózkodásával kapcsolatban. (Mariann elhatározta közben, hogy elhalasztja kissé az utazását, s ezt az időt arra fogja felhasználni, hogy „dantei alászállást” hajtson végre – ez az ő sajátos, kifinomult kifejezése volt.)

Ugyanabban a belső szobában ültünk most is, mint egy órával ezelőtt. Ranka mama régi ismerősként sürgött Mariann körül; Ilus viszont zavarban volt, hogy az anyja nem követ-e el valami ostobaságot. Lajoskát egyszerűen kiparancsolta a szobából.

– Szégyenlem, hogy így megvárakoztattam magukat – mosolygott. – Remélem, jól érzi magát nálunk a hölgy…

Kedvessége nem csupán háziasszonyi volt; értett hozzá, hogy pár szóval is érzékeltesse a súlyos felelősséget, amit a körzete, a köz érdekében vállal. Lehalkította a hangját.

– Látták a közparkot a Szarka utcában?

Intettem, hogy nem.

– Hát azt mutassa meg – mondta. – Arra büszke vagyok. Az utolsó ásónyomig a környékbeli lakosok csinálták, önkéntes lelkesedésből, hivatali munkájuk után.

Mariann ellenszenvesnek találta Markosnét, de érdekelte a szokatlan dinamizmus, amivel a legegyszerűbb dolgokat is előadta. Mintha szüntelenül az őszinteségét bizonygatta volna.

– Persze, akadnak mindig, akik távol maradnak az ilyen akcióktól – s rám pillantott. – Maga tudja, mifélék. A nedeczkyk, ezek a letűnt virágok! – és sokatmondóan legyintett. De nem tudta megállni, hogy mindjárt pletykát is ne fűzzön hozzá. Fojtott hangja olyan indulatokat sejtetett, hogy Mariann is közelebb hajolt, mint akit semmi sem izgat jobban, mint ez: Bradekné balesetének a körülményei.

Markosné szemtanú volt, és egyike azoknak, akik hazakísérték a szerencsétlen asszonyt. Nedeczky is ott volt az összeverődött kíváncsiskodók között. Én, aki ismertem a szereplőket, könnyen el tudtam képzelni a jelenetet: a feketeruhás, törékeny öregasszonyt, ahogy a vörössalakos parksétány egyik padján ül, kezében kopott aktatáskájával (még a férjétől maradt rá, s mikor a férje meghalt, a táskát feketére festette); ahogy a bársonyszoknyáját gyűrögeti, és még mindig nem tudja pontosan, mi történt: hogy ájult-e, vagy csakugyan felmosták már? Még jellegzetes madárarcát is magam előtt láttam, ahogy ide-oda néz, de mindenütt ugyanazok a piros foltok hajóznak a szeme előtt, mint valami megcsupált madár pihetollai; ahogy észre se veszi a fölébe hajló arcokat, a pisztolytáskáján jegyezgető rendőrt, csak hunyorog szaporán, megrándítja a fejét, de a röpködő tollakat így se tudja megállásra kényszeríteni, mind tovább iramodnak – az emberek meg azt hiszik, az ijedségtől kapott hirtelen rángógörcsöt; ahogy a rendőrtiszt az ujja közt sodorgatja a ceruzáját, majd lejjebb hajol, és megpöccinti az öregasszony kezét: „Hogy hívják?” – „Bradákné…” – „Hol lakik?” – mire megint azt motyogja: – „Özvegy Bradákné.” – Markosné szerint Nedeczky is azok között volt, akik erre elröhintették magukat, bár, mikor újból visszatért rá, már csak egy idétlenkedő suhancot említett. Szóval, ferdített Nedeczky rovására, meggondolatlan indulattal, majd visszavonta, mert rájött: egy idős férfiról mégsem tehető fel ilyen otrombaság. Szükségtelennek láttam, hogy ilyen árnyalatokról is tudósítsam Mariannt; de azért jól bennem maradt ez a párhuzamos gyűlölet Markosné és Nedeczky között, s ahogy Nedeczkyné viszontgyűlölte Markosnét – az indulatoknak ez a szívós zűrzavara. Amit még az is tetézett, hogy Ilus, ez a dinamikus, negyven-egynéhány éves nő, ugyanakkor nem titkolt tisztelettel beszélt Nedeczkynéről, akiről „lerítt az igazi úriság”. Mindez annyira torz és ellentmondó volt Lajoska tiszta világához képest, mint egy rossz bábjáték. Mikor később mégis szóvá tettem Mariann előtt, azzal lepett meg, hogy értette; elszánt érdeklődésével már a homályos összefüggéseket is megsejtette. A jelenet a következőképp folytatódott: a röhentésre a tömeg még jobban összepréselődött, s Nedeczky, azzal az „undok kutyájával”, szintén ott könyökölt közöttük, és minduntalan azt kérdezte: „A törpe? Na ugye, megint a törpe!” – Legtöbben nem is értették, hogy mit mond, és mért mondja; bizalmatlanul néztek rá. „Itt? Miféle törpe?” – „Miféle! Hát, aki a piacon kódorog! Mindig ott koslat az ember nyomában, igazán nem tudom, mért engedik… Hacsak nem valami spicli” – tette hozzá halkabban; de Markosné meghallotta. „Hiszen látja, hogy nem engedik…” – mondta valaki. – „Most írja fel a rendőr!” – „Kicsodát? A törpét?” – Míg ez a párbeszéd folyt, Bradáknét lábra segítették, és Nedeczky saját szemével győződhetett meg ostobaságáról.

– De azt hiszik, számít az ilyen neki? Törődik vele? Mindjárt azon károgott, hogy mit keresnek rendőrautók a parkban, hogy már a parkban se lehet nyugton az ember – már mindjárt nyíltan bujtogatott! Hiszen maga ismeri. – Aztán Mariannhoz: – Vagy másutt tűrnének ilyesmit?

Egy szuszra mondta, szinte lélegzetvétel nélkül, s közben ugyanazt művelte a linzerestállal, mint az édesanyja, csak erőszakosabban: tolta oda elénk, a kezünkhöz, hogy ki se tudjunk térni. Aztán felsóhajtott.

– Szegény kis öreg, annak is kijut mindig. Tudják, ez a Bradákné. A háború alatt motorbicikli ütötte el, pedig a légynek se ártott, talán azért is olyan szerencsétlen. Én mondom, a bűnösöket sosem éri baj! – s ránk nézett, mint egy vasárnapi szónok. – Ezért mondom a hivatalban is: aki bűnös, annak oda kell égetni a homlokára a bélyeget. Akkor majd nem tudnak bujkálni – akkor majd kiderül, hogy ki kicsoda!

Markosné még jó ideig fortyogott – nyilván Mariann előtt akart fontoskodni, hogy ellensúlyozza az irigy kíváncsiságot, amit a sárga esőköpeny ébresztett benne. Lopva, guvadó szemmel méregette a ruhadarabjait, mintha legszívesebben a szoknyája alá nyúlna, hogy megnézze, milyen az alsója. Aztán egyszerre felülkerekedett benne a hivatalos póz, és mindenképp rá akarta venni Mariannt, hogy propagálja hazájában az utcabizalmi rendszert.

– Látja, ahogy most elbeszélgettünk, mi mindig így vagyunk egymással. Huszonöt ház tartozik hozzám, egy nagy család. És mindig akad segítenivaló. És az ember örül, ha segíthet.

Hirtelen nyílt az ajtó, és becsapódott a konyhából az égő zsír szaga. Lajoska állt a küszöbön. Lihegett, mintha az utcát kétszer végigrohanta volna. Faarccal szólalt meg:

– A Bradák nénin is jókorát segítettek.

– Mit kotyogsz?

– A srácok beszélik, hogy elkapta a dzsipi. Meg hogy úgyis meghal, mindenki azt mondja.

– Tudod is te! – legyintett Markosné, s kicsit zavartan fordult felénk. – Ezeknek se könnyű eligazodni a fején, Ha defektet kap egy autó, mindjárt azt nézik, hogy milyen golyóval lőttek bele.

S ezzel el is akadt egyszerre a beszélgetés. Kint harangoztak valahol, Mariann felállt.

– Hát nem maradnak még? – kérdezte udvarias csodálkozással, s közben ő is készülődni kezdett. – Mert akkor én is átugrom Bradák nénihez, viszek egy kis meleg ételt neki… – És mintha esendő hóbortot gúnyolna, homlokára tette a kezét. – Képzeljék, van szegénykének valami madara, valami stiglic, annak is muszáj valamit mindig…

Lajoska, aki eddig az ajtónak támaszkodva állt, most egyszerre felütötte a fejét: stiglic?

Az anyja ránézett, hogy szólt-e – vagy csak ő hallotta úgy?

– Mit morogsz folyton?

De a gyerek nem válaszolt. A hirtelen kis csöndtől Markosné kizökkent, és gyorsan magára kapta a nőszövetségi tagok zöld „egyen-lódenját”.

– Tudják, bolondos lesz az ember, mire megöregszik. Az én szegény anyám se különb. De hát jó, legyen meg a kedvük… – mondta, és kinyitotta az ajtót; s azzal az elnéző jósággal búcsúzott el tőlünk, amivel majd a magokat fogja odaszórni a szegény kis öreg kedvence elé. Mintha legalábbis – a maga sajátos módján – Mariann képzeletbeli diakonisszakendőjére pályázott volna.

Lajoska egész a kapuig somfordált utánunk, Markosné onnét parancsolta vissza katonásan. De annyit még utánunk súgott:

– Egyszer majd mutatok valami mást is… – És visszafutott a házba.

 

Ettől a naptól kezdve állandó várakozás és nyugtalanság költözött belém. Mariann közelségének a tudata még a munkahelyemre is elkísért, és kelletlen kötelességeimnek is rangot adott: hogy Mariann mindezt számbaveszi és értékeli. Kölcsönfényétől egyszerre a saját arcomat is markánsabbnak kezdtem látni – különös, bonyolult eszmélődés volt ez! Egyik tünete volt, például, hogy elfásult művészi becsvágyam egyik napról a másikra föléledt. Színek, formák, tónusok kavarogtak bennem, és minduntalan Mariann kíváncsi mosolya villant elő a méltóságteljes drapériák ránca mögül. Az Állami Dekoráció Tervező Vállalatnál dolgoztam ekkoriban, szerény fizetéssel, de megbecsült munkaerőként. Elég kanyargós úton kerültem a Vállalathoz; eredetileg festőművésznek készültem. De hogy mindezt megértsék (és hogy Mariann is megértse – ugyanis az egyik városszéli sétánkon kizárólag erről faggatott), előbb pár apróságot el kell mondanom magamról. Már gyermekkoromban kínzó és egyben lelkesítő látomásaim voltak, nem valami elképzelt világról, hanem mindig arról a legszűkebb valóságról, ami körülvett. Szinte mikroszkopikusan elaprózta recehártyám mindazt, ami elém került; a füvet az apró bolyhaival, a falevelet a hajszálereivel, a tavat a fenék moszat-figurációival együtt érzékeltem. De ugyanígy voltam egy-egy hanggal, mozdulattal is; azzal az egész szövevénnyel, ami közönségesen a reggeli fölkeléssel kezdődik. És mindez folytonosan képpé burjánzott bennem, és makacsul azon ábrándoztam, hogy egyszer meg is fessem ezeket a lázálomnak beillő élményeket. Azt ugyan sose hittem, hogy valami vadonatújat fedeztem fel, mégis boldoggá tett, hogy legalább fölismertem a képességeimet, akármilyenek is azok. Később egy szakértő kritikus kifejtette előttem, hogy amiről ábrándozom, azt legcélszerűbben, szimultanista tébolynak lehetne nevezni. Erre én még elszántabban merültem el mesterem, Hieronymus Bosch tanulmányozásába. Utolsó filléreimből vásároltam meg a mester egyik olcsó kiadású mappáját, alig húsz kép volt benne, azok se színesek – de mit számított! Így még izgalmasabb volt a játék, a színek elképzelése. Az alkotás közvetlen átélésének magasiskolájára kényszerítettem rá magam; s aztán, egy-egy szabad délutánomon, bevonultam az Akadémia könyvtárába, hogy a színes reprodukciókon ellenőrizzem: hol tévedtem, s hol nem. A cizellált részletességgel megrajzolt szakadt bugyogók, a mosolyon is átütő csontvázkonstrukció, a fatörzsekből kivigyorgó szörnyetegarcok, a szántóvető mozdulata, a rothadás víziója: mindez ismerősöm volt, ismerős és rokon. És cseppet sem leverő.

A Zsák, igen, a Zsák. Tizedik éve lakom itt a negyedben, s közben elmúlt az ifjúság. Az ifjúság felelőtlenül látnoki. Ez a meredek, kanyargós utca, mely a régi temetőig elvezet, sok hajdani csavargásomnak a tanúja; s mesteremnek és saját, akkor még friss érzékenységemnek hány kísértetét, merész színváltozatát bújtatja! Itt van a Medve-ház; valóságban otromba terméskövekből összerótt villa, morózusan zárkózott, kicsi ablakokkal, mintha nem élne benne senki, csak a ház élne önmaga, de ha jobban odafigyelsz, alkonyat felé, mikor már az utolsó jegeskocsi is elkocog, Medve kilép a kertajtón, és végigcammog a celtisfás járdán, leül egy padon, szemben a kerületi kereskedelmi iskolával, és addig ül ott, míg az esti tanfolyam hallgatói ki nem özönlenek a nagykapun, főképp kékszoknyás lányok, blúzuk alatt ellenkezést nem tűrő domborulattal – Medve málnázik ilyenkor a padon, aztán feláll, ott cammog közöttük, majd becsukódik ismét a kertkapu. A fodrászszövetkezet cégére fölött, a padlásablakon, mint hagymafüzérek lógnak ki a hatodik hónapban elhajtott csecsemők fejei, körbetekerve a napi műszak után összegyűlt hajtincsek fonatával – „nem vitatható, hogy a szülések számát össze kell hangolnunk a napközi otthonok és iskolák építési programjának ütemével”. Itt van a Csöpögő Csap, körülötte kietlen aszfaltprérik, bérházkolosszusok, mindenütt kő és makadám és villanyvezeték; de a Csap kitartóan és fegyelmezetten csöpög, a víz bevájja magát a repedésekbe, titokban ismét találkozik a földdel, szétfeszíti a köveket, a házak megroppannak, a tetőkön ecetfa nő, a várost befonja a folyondár, s a Csap folytonosan csöpög, pedig délelőtt is kiszáll a bizottság, és délután is kiszáll a bizottság. Itt van a Központi Hivatal, semmi közelebbit nem lehet tudni róla, ez a Központi Hivatal; halk, kellemes arcú fiatalemberek járnak ki-be a vidám, sárgára festett főkapun, az ablakok párkányán muskátli piroslik, az ablakok mögött leeresztett redőny; az épület felső végénél kicsi gnóm ajtó, vasveretes tölgy (a repedésekből pincebogár, borotvált szörnyetegarc türemkedik elő), az ajtóhoz három lépcső vezet le, de sose látni, hogy ide mikor nyit be valaki. S itt van a többi, a számba nem vett, az elfelejtődött… Az ifjúság felelőtlenül látnoki.

Mesterem féltve őrzött mappáját, akárcsak Nedeczky, én is felajánlottam az egereknek; noha nem szándékosan. Romantikus műterem-szobában laktam akkoriban, zsebemben a Festőművész Egyesület igazolványával. De csakhamar eltanácsoltak az Egyesületből, s a lakáshivatal is rávett – rendeleti úton –, hogy művésznek kijáró lakásomat elcseréljem egy alagsori, kényelmes szobára. E borús hangulatú költözködés közben kallódott el a mappám. Később kiderült, hogy padlásszobai utódom tévedésből a kiselejtezett kacatok közé rakta.

De akkor már csak képletesen érdekelt a mappa sorsa; más vizeken eveztem; drapériafodrok és hullámredők csaptak össze fölöttem.

Mariann ezt a furcsa átalakulást szinte izgalmasabbnak találta bennem, mint szenvedélyes visszaemlékezéseimet „azokra a régi időkre”. Egy hosszú délutánt kóboroltunk együtt a város körül, végiglátogatva Lajoska grundjait és hegyoldalait. Az első szép kora tavaszi nap volt. Mariann, vállára vetve sárga esőköpenyét, átadta magát a bujkáló szél erotikájának. Egyszer azon kaptam rajta, hogy lehunyt szemmel lépked mellettem, időnként hozzám érintve könyökét, hogy így tartson egyensúlyt. Hirtelen bátorságot véve, belekaroltam.

– Mért bízik ennyire bennem? Így én is elveszítem az önbizalmamat…

Elhagyott téglaégető mellett álltunk; a szellős szárítóbarakkok rácscsíkjai katonás rendben rajzolódtak a friss fűre. A barakkok mögött sárgás domboldal-szakadék: a bánya. Egyszerre váratlan erővel kísértett föl bennem Hieronymus szelleme, a szimultanista téboly, közel húsz év híradója; az anarchikus, maguknak élő bogáncsok korszaka, a domb és a rét őskora, a „vad kecskék vad csapásai”, egy-egy kék, piros virág szeméremszirma; aztán az első tégla és az első barakk, a mélyülő bányaüreg, ahol soha többé nem tudott gyökeret verni virág, mert mindennap utolérte a csákány, de még így is olyan mesebeli volt minden, mintha csak angyalok szórakoznának, hogy túlságosan ne unják magukat; aztán ismét a bogáncsok, mert az angyalok sértődötten visszavonultak valahová; azóta kecskék se tanyáznak itt – egyszer megjárta egyikük: a fű között gránátba botlott, s ez maradandó emlék; akkor jöttek a hosszú éjszakák; a kecskehús drága lett, a téglavetőkre alig lehetett ráismerni a feszes egyenruhákban, akárcsak a többi téglavetőre, akiket lerongyolódva hajtottak idáig az egyenruhások, s mert esett az eső, a szárítók alá állították őket, hogy legalább addig ne ázzanak, míg a bányában rájuk nem kerül a sor, s meg nem kapják a sortüzet; azóta hiába minden, terv, városrendezés, önkéntes munkásbrigádok, ez a pár négyzetkilométernyi terület konokul ellenáll, az építkezés félbemarad, az egyik barakkot fölépítik, a másikat lebontják, csak a bogáncs tenyészik, mert az időtlen – s mintha tudná is, hogy ott kell strázsálnia, mert ki lesz a tanú, ha a sortűz megint megismétlődik; és hagyták a bogáncsokat.

Mariann figyelemmel végighallgatott; ott ültünk az egyik szárító deszkáján. Köpenyét odacsúsztatta az ölembe, s féloldalt dőlve ráhajtotta a fejét, mint aki mesét hallgat; s időnként úgy szólt, úgy bólintott közbe, mintha az angyalokat, kecskéket, bogáncsokat bármelyik pillanatban visszakérdezhetnénk: csakugyan így volt?

– De hogy tudta mindezt elfelejteni? Hogy így lássa? – kérdezte oknyomozó makacssággal.

Nem titkolta, hogy számára – igazán – éppen ez a türelmes öncáfolat volt tanulságos, ez a merész kísérletezés, a fonák kipuhatolása.

– Látja, hogy nem felejtettem el – mondtam, s ujjam hegyével rajzolgattam a bőrére. Haja kis háromszögű ékben benőtt a homlokába. Talán ettől volt olyan gyermekien kérdező és csodálkozó az arca? Először ezt a pihés háromszöget csókoltam meg. Mariann nem mozdult. Másfél hete találkoztunk először. Akkor se mulasztottam el, hogy az arcába próbáljak nézni, a halvány festékréteg alá, a gondtalan ráncok még alig látható rovátkái mögé: szép volt Mariann, de szomorúan szép, magányos és üres. Akkor úgy képzeltem el: szordinós, borostyános kastélyban él, a parkban felkavicsolt kerengők, de ezek a kerengők mindig visszatérnek önmagukba, andalító kiúttalansággal. És most…

Mariann hirtelen felült, szájára tette az ujját.

– Hallja?

Kezét nem húzta el a kezemből, úgy kérdezte megint:

– Hallja? Milyen gyönyörű… és éppen itt!

A sivár, elhagyatott táj, mintha egyszerre fölragyogott volna. Mindketten fölnéztünk a magasba.

 

Másnap, Bradáknénál, váratlan élességgel idéződött fel bennünk ez a jelenet. Mariann nagy csokor virágot vett, s azzal állítottunk be a beteg asszonyhoz. Előttünk Markosné járt ott, sőt Nedeczkyné is betért a piacról jövet; nyilván ők újságolták el Bradáknénak, hogy a negyednek külföldi vendége van. A kis törékeny öregasszony elpityeredett a virágcsokor láttán. Senkije se volt. Az a nap, mikor az urát kikísérte a régi temetőbe, emlékezetében sugárzó állóképpé változott; de olyan szomorúság, amilyenről a könyvek szoktak írni, akkor se volt benne.

– Lelkem Kálmánka haragudott is volna – mesélte. – Ami volt, úgyse múlik el egészen. Azt mondják, most más világ van. Én nem hiszem el. Mindig ugyanolyan az, csak másképp gondolják. Őt is csak eltemettük, szegényt, de hát mindennap eltemetnek valakit. Úgy volna okos, ha egyik se fájna nagyon.

Mindig így beszélgetett, mindig ugyanarról, közben átszámolta a stoppolni-, varrnivalókat, az egész motyóra cédulát tűzött, maga mellé rakta – „ami elvásik, csak kifoltozza valaki”.

Most csukva volt szekrény, fiók, a varrógépen halvány porréteg, cérnaszálak gubanca; Bradák néni ott feküdt a félhomályos szobában, csak a rézágy vaskos gombjai csillogtak négyfelől, mint négy örökmécs. Mariann meghatott szótlansággal nézett körül, mintha azt keresné, hogy hova rejthetne el feltűnés nélkül valami ajándékot, amitől a szoba lassan kivilágosodna. Az talán elűzné a nyomasztó előérzetet, ami mindkettőnket elfogott, mikor beléptünk. De Bradákné hamar abbahagyta a pityergést (ami szintén csak az örömtől volt, hogy lám, az emberek jók) – és derűsen mosolyogott. Egy ideig az volt az érzésem, hogy könnyebb agyrázkódása lehet, s onnét ez a furcsa és indokolatlan eufóriás viselkedés; még a gondolatugrásai is olyan kedvesen meghökkentőek voltak. Először arról beszélt, hogy miken járt az esze, mikor az autó elütötte. Éppen az egyik magkereskedésből jött hazafelé, a stiglicének vett eleséget.

Mariann nem akarta félbeszakítani, de azonnal körülnézett. Egy pillantással odakalauzoltam tekintetét az ablakhoz: a csipkefüggönyön áttetszett a kalitka körvonala, s a rácsos négyszög közepén egy apró, sötétes árnyék.

Bradákné folytatta:

– El se hiszik, milyen más volt, mikor még nem jártak villamosok a park mellett. Azóta nagyon ijedősek a drágáim. Pedig volt mindig egy köztük, amelyik a tenyeremből evett. Tudják, ahol az autó elütött, egy pad állt valamikor… Igazán nem tudhatták, hogy oda igyekszem. Aztán csak megtörtént. A sok finom mag meg mind szétszóródott. De azért nem baj, ott is megtalálják, legföljebb a verebek majd.

Fel akart ülni, de erőtlenül visszahanyatlott. Mariann gyengéden a hóna alá nyúlt – az öregasszony intett a fejével.

– Köszönöm, inkább csak így maradok. Ugye, elnézik nekem? Főztem volna egy kis teát. Így csak fecsegni tudok maguknak. Kedves, hogy eljöttek hozzám. Jaj, mit is adhatnék cserébe… – s az arcához emelte a kezét.

– Semmit, semmit – mondta Mariann. – De, ha mi segíthetnénk…

Bradákné eltűnődött.

– Azt az albumot, ha ideadnák – mondta –, azt a pirosat, ott a szekrény tetején.

Leemeltem, és a kezébe adtam.

– Megmutatom az uram fényképét. Ő volt harminc évig az egyházi pénzbeszedő.

Csendben várakoztunk, míg a albumban lapozott. Mariann háttal ült az ablaknak, szőke haja hátulról kapta a fényt, a könnyű bodrokat úgy világította át egy sugár, mintha kárpótolni akart volna a homályért, ami megülte a szobát. Bradákné soká lapozott. Mariann megérezte, hogy nézem. Odébbtolta a széket, hogy a fény az albumra essen; s csak akkor pillantott rám mintha szégyellte volna, hogy olyan önmagáértvalóan szép és ápolt.

Bradákné felénk csúsztatta az albumot.

– Nézzék csak…

Pöndörödő szélű, sárgás fényképre mutatott. A kép magas, szimpla galléros férfit ábrázolt, háttérben a milánói dóm makett-körvonala látszott halványan. Ez volt Kálmánka. Oldalszakáll, zsakett, kicsi bajusz. És a dóm. Mariann körberajzolta ujjával a dóm kupoláját.

– Éjszaka szép igazán.

– Tetszett már látni?

– Ó, sokszor.

– Mi is készültünk egyszer… Az uram örülne most, hogy maga látta. Az is nagy dolog ám, beszélni valakivel. Nem mesélne róla?

Mariann közelebb hajolt, s tovább rajzolgatott a dóm körül; hogy körülötte milyen épületek állnak, és milyen belül, az oldalajtók, az íves ablakok fénytörése. Csupa apróságot mondott, ami most mégis intim közelségbe hozta a dómot, és ujja nyomán a képzelt vonalkák teljesen behálózták a zsakettes pénzbeszedőt.

– Hogy örülne most az uram! – ismételgette Bradák néni.

Jó két órát maradtunk, akkor észrevettük, hogy fárad, noha egyre újabb kérdéseket tett fel. Búcsúzkodásunkra hirtelen megélénkült a madár a kalitkában. Előbb csak pittyegve, majd egyre bátrabban énekelni kezdett. Kint a téglaégetőnél hallottuk ugyanezt az éneket. Mariann félrehúzta a függönyt, de a stiglic akkor se hagyta abba a füttyögést: kis piros foltja egész felborzolódott az igyekezettől.

– Sose búsul a kalitkában? – kérdeztem.

– Ha búsulna, elmehetne – mondta Bradákné. – Reggel mindig kinyitom a kalitkát meg az ablakot is, hogy akar-e elröpülni. Aztán mindennap örülök, hogy mégis ittmaradt. Ismerik Markosnét? Az volt úgy azelőtt, hogy észre se vette, ha itt járt, most meg mindjárt azt becézi. Hogy nem is tudta eddig, milyen szépen énekel. Most meg egyszerre meghallotta.

Összenéztünk Mariann-nal: ez meglepő. Éppen Markosné?

– Mert nem rossz asszony ám… Pedig tudom, sokat beszélnek róla. Hozzám mindennap eljön. Éppen máma mondta, hogy megbüntették a rendőrt, aki az autót vezette – de hát miért? Én nem engedtem volna.

A stiglic elhallgatott. Az öregasszony megkért, hogy öntsek friss vizet az itatóba, s közben megjegyezte: már gondolt arra is, hogy odaajándékozza a madarat Markosnénak, hiszen ha vele történne valami (a baleset óta tompa fájást érez a fejében), mégiscsak elgondozná helyette – vagy szabadon engedné.

– Meggyógyul, Bradák néni – vigasztalta Mariann. – Biztos meggyógyul.

Az öregasszony kedvesen úgy tett, mintha igazán hinné.

 

Ez a lírai látogatás váratlan folytatása volt előző napi közös sétánknak. De még erről a sétáról se mondtam el mindent. Mariann fektéből fölemelkedve fülelt, amíg a madárfütty el nem halt a bányadomb mögött, aztán visszaejtette a fejét az ölembe. Türelmes, apró kis kérdésekkel faggatott. Kis idő múlva ismét az elkallódott mappára terelődött a beszélgetés – hogy végül is hogyan fordítottam hátat önmagamnak, hogy jutottam el idáig? Ez érdekelte most. És én őszintén elmeséltem az egyik utolsó kompozícióm történetét; s azt hiszem, még soha nem gondoltam végig ilyen tanulságosan a sorsom alakulását. A döntő fordulatot Genesis című képem okozta. A háborút követő zsibbadtság, a hirtelen beálló veszélytelenség, az álnokul idilli csend: emlékszem, ez szülte a képet. Hogy ez a csönd milyen gyanús; a harmónia, ami következetesen valami gyalázatból tud csak pillanatokra kinőni. Ez se volt éppen vadonatúj élmény… de ha szépítgetés, előítélet nélkül éli át az ember, valahogy mégiscsak azzá lesz. Nagyjában ez volt a kép eszméje; megtoldva azzal az ösztönös igyekvéssel, hogy a részleteket felbontva, szétboncolva ábrázoljam, ahogy a börtönrács szabdalja szét a rácson túlit, az elérhetetlen látványt; analisis ad absurdum. Ahogy a rab a rácskockákat még tovább aprózza, s mivel teljes ablakot nem nyithat – és mert teljességre vágyik –, előbb meg kell cáfolnia magát… Hetekig azzal áltattam magam, hogy közel ötször négyméteres vásznamon valamiféle földtörténet-látomást sikerült megvalósítanom. A kép emlékezetes vihart kavart fel a Modern Tárlaton, s már a harmadik nap leszedték a falról.

– Akkor jelentkezett a Dekorációs Vállalatnál? – kérdezte Mariann.

– Pár hónappal később. De közben még történt egy és más… Érdekli?

– Hogyne. Talán sejtem is.

– Mire gondol?

– A következetességére.

– Arra én is csak most kezdek ráeszmélni.

S emlékeztettem, hogy valamelyik nap azt kérdezte: mért vagyok én boldogabb, mint ő. Hát, nem olyan egyszerű ez. Most mindenesetre kezdett visszalopakodni belém valami jóleső nyugtalanság. És ez csakugyan hasonlított a boldogsághoz. De mi volt az a megkönnyebbedés, amit a vásznam elpusztításakor éreztem? (Egy nyári délután darabonként égettem el a kályhában.) Azt hiszem, sereg apróság összejátszott. Egyszer véletlenül összeakadtam a kritikusommal egy rakparti kocsmában (annak idején ő is szorgalmazója volt, hogy a tárlatról, és egyáltalán „a művészet porondjáról” kiutasítsanak); s most hátulról lepett meg, és odafurakodott mellém. Éppen nyúltam a söröspoharam után, és emeltem a számhoz: a fehér pamacshab olyan egyértelműen biztató, olyan barbárul egészséges volt a tetején, mint egy reklám: ez van, ez a lényeg. „Most leleplezem magát. Látja, ez hiányzik a Genesisből!” – mondta nevetve. Hirtelen megzavarodtam. „Micsoda?” – és törölgettem a szám szélét. Ezen külön mulatott. „Hát, hogy ilyen jó habja van a sörnek. Nem kell azt elsikkasztani. És ezzel füllentenek maguk nagyot; szégyenlik, aztán titokban jót söröznek.”

Mariann kis nevetéssel ráncolta a homlokát.

– Ez minden…?

– Nem minden – mondtam. – De nem is semmi. És ez a csábító benne. Persze, a nyomorúság is segített – tettem hozzá tárgyilagosan. – Egyetlen képemet se tudtam eladni. Aztán a rendőrség is kezdett érdeklődni: miből élek? Hogy ezután miből szándékozom élni? S ha egyszer minden összejön… Az egyik dolog nyomja a másikát – egy nagy költőnk szépen írja ezt; fordítsam? – Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ… – De azért mégsem egészen ez. Nemcsak ez. Valahogy én is megcsömörlöttem. Az a sörhab – gondoltam – talán mégse mindenestül butaság. Végre is, úgy velejéig sose próbáltam ki. Magam se hittem, hogy annyi élvezetet fogok találni a drapériák művészetében. Egy új világ nyílt ki előttem – a kendőzés technikája és pátosza, az egyöntetűség optimizmusa. Ismeri azt – ötvenes sorokban menetelni egy hatalmas téren, egyetlen dobbanás a levegő, egyetlen arc, a kiáltások, a csend is egy. „Változz meg!” – igen, megváltozni, ez a mérce, a követelmény, ez tölti be a tér minden zugát; s az ember egy idő múlva önként adja át magát. Persze, ilyenkor a dekoráció is más, mint mondjuk egy tárgyalóteremben. A tereket másképp díszítjük, lehetőleg sok zászlóval. Nem vette még észre, hogy mozgékonyságuk ellenére is milyen példaszerűen egységesek a szélben? És az ilyesmi észrevétlenül hat. Jól beválnak ilyenkor a nagy, szimmetrikus színfelületek. A tömbök valamelyikén elhelyezkedik, megnyugszik a pillantás, szinte azt mondhatnám, belenyugszik – és ez a megváltozás előfeltétele. Mi ehhez képest a részletek monomániás elkülönítgetése? És nem ilyen pillanatokban mutatkozik meg inkább az igazán magasabbrendű? Komolyan vettem a munkámat. Igyekeztem a végső értelméig lehatolni. Szakmunkát készítettem a Dekorácicó alapelveiről, sok ábrával, színmintával, külön fejezetet a drapériaredőzés kombinációiról, a különböző stílusú épületek egységes díszítéséről. Aztán a belső tér állandó dekorációja, az iskoláké, kórházaké, középületeké – a jelmondatok elhelyezése. És mindezt úgy, hogy egyezzék a hangulattal, amit az alkalom és cél megkövetel. Ezer probléma.

– És most? – kérdezte Mariann.

Kissé rossz lelkiismerettel, hogy szakszerű előadásom ennyire hosszúra nyúlt, enyhe gúnyt véltem kicsendülni a hangjából. De ez csak futó érzés volt, pillantása nyomban meg is cáfolta.

– Most már többet tudok – mondtam.

S mint az ő finoman festett arcán az új, mélyült vonások – úgy derengtek föl előttem újra Hieronymus mester elpusztíthatatlan szakadt bugyogói, egy-egy aprólékosan megrajzolt, kidülledő szempár, de beleszőve most már a jól ismert, gonddal redőzött drapériákba is – és ez minden eddiginél igazabb látomásnak ígérkezett.

Kértem Mariannt, hogy induljunk, olyan belső nyugtalanság fogott el. Nem kellett magyarázkodnom, megértette. Alkonyodott már, és hűvös szél csapódott a bányahorhosba, mikor egymásba karolva elindultunk a szárítók mellett. De még jó pár perc beletelt, mire hűséges kísérőinket is észrevettük: fent a bányadomb peremén öt fiúalak tűnt fel hirtelen; előbb egymás mögé sorakoztak, majd elképesztő ügyességgel leereszkedtek a meredek lejtőn, és lent megvárták egymást. Lajoska vezette őket. Kiderült, hogy már a régi temetőtől kísértek bennünket, de nem akartak zavarni; csupán arra voltak kíváncsiak, hogy igazán megnézzük-e a grundokat, lejtőket, amelyekről Lajoska mesélt. Meg voltak elégedve velünk.

– Csak itt ültek sokáig – mondta Lajoska, miután odavezette hozzánk a társait. – De láttuk, hogy nagyon beszélnek, azért nem jöttünk.

Aztán sorba bemutatta a négy másik fiút. Lajoskának komoly tekintélye lehetett előttük, mert az ő intésére léptek közelebb, és mind ugyanolyan feszes biccentéssel köszöntek; és hagyták, hogy Lajoska beszéljen helyettük. Csak nagy kék meg fekete szemüket meresztették Mariannra, mint valami biztató csodára. Az öltözete mindegyiküknek más volt, mégis úgy festettek, mintha egyenruhában lennének. Szakadás, folt, horzsolás – csupa cinkos jel volt rajtuk; s az a kisöreges öntudat, ami már Lajoskánál is úgy elbűvölte Mariannt. Izzadós tenyerüket készségesen nyújtották felénk, mikor elvakkantották a nevüket.

– Vidus vagyok. (Piroskockás ing, szeplős arc, ujjnyi magas haj; a homlok vízszintesen ráncolt.)

– Tóth Gercsi. (Kincstári zubbonyból készült kabát; szigorú keskeny száj; különböző helyen forradások.)

– Béla. (Zömök, húsos, feszül rajta a ruha, combja és a nadrág szára között alig van rés; arca lányos.)

– Hadnagy Pál Terus. (Fekete bozont, nagyon piros arc; a nadrág fölött kék leánykaszvetter, övvel összefogva.

Ennek az utóbbinak újra kérdeztem a nevét.

– Mért vagy te Terus?

Egy pillanatig hallgattak, majd összenéztek; aztán Lajoska válaszolt.

– Az nem az ő neve, hanem a húgáé.

Újabb csönd. Mariann kérdően nézett rám, majd Lajoskára. A gyerek leszegte a fejét.

– Tetszik tudni, az ő húga tagja volt a bandának, de tavaly meghalt, és most őt hívjuk Terusnak is. Ha én meghalnék, akkor Gercsi kapná meg a nevemet.

Fázósan zsebre dugta a kezét; csípősödött a szél.

– A néniék is jönnek hazafelé?

Mariann bólintott.

– De most ti vezessetek. Merre menjünk?

– Menjünk a csikóréten át – ajánlotta Lajoska. – Azt úgyis elkerülték délután.

Útközben Mariann megtanította a fiúkat egy nyúlfarknyi dallamra, amit ha sokszor egymás után énekeltek, egyre mulatságosabban hangzott. A salaklerakodó mellett Lajoska odalépett hozzánk. Előreintett a fejével. Messzire elnyúló sötét halomsor húzódott előttünk, a salakkupacok bukdácsoló púpjai. Még a fű sem élt meg itt, a föld csupasz volt, keményre döngölt; de a tágas térség lágy hajlattal olvadt bele a domblejtőbe.

– Itt lesz a csikólegelő – mondta Lajoska. – Itt jó helyük lesz majd.

 

Nedeczkyné egy fél délelőtt kereste a zöld cseréptányért, amin a primőröket rendezgette valamikor, hogy tetszetősen mutassanak. A szűk lakásban, noha gondosan őrzött mindent, valahogy mégis el-eltűntek a holmik; amíg a régi, vidéki kúriájuk megvolt, semmi se veszett el soha. Szinte félt is, hogy Mariann mit fog szólni a szegénységükhöz – elhiszi-e, hogy nem mindig éltek így, ilyen kopottan, ilyen méltatlanul?

Másnap estére voltunk hivatalosak hozzájuk vacsorára, s Nedeczky külön is megkért, hogy vegyem rá Mariannt, fogadja el a meghívást. „Látom, ti már jól összemelegedtetek!” – jegyezte meg, kis irigy bizalmaskodással; de sürgetése mögött egyéb is volt, egyéb féltékenység: bosszantotta volna, hogy esetleg épp ők esnek ki Mariann „érdeklődési köréből”. A negyedben hamar híre ment, hogy merre, hol tűntünk fel. Markosné puszta fontoskodásból is továbbadta, hogy milyen látogatója volt; Tauszigné viszont mindent híven tudósított Nedeczkyéknek s másoknak is. A hálózat jól működött. Mariann személye általában kíváncsiságot keltett; az utcán utánafordultak, s ha bement egy boltba, volt, aki csak ezért szintén vásárolt valamit. Mintha puszta járása-kelése elárult volna valamit arról a világról, ahonnét cenzúrázva jöttek a levelek, felbontva a csomagok, s amelyet irigyelni vagy megvetni, így – Mariannon keresztül – mégiscsak közvetlenebb élmény volt, mint a napilapok hírei nyomán. Hosszú évek óta Mariann volt az első fecske, aki magános utazóként jelent meg a negyedben. „A fasiszta uralom lerombolta gyönyörű fővárosunkat, de ma már elmondhatjuk, hogy hónapról hónapra több külföldi vendég látogatja újjáépülő hazánkat. Gyönyörű létesítményeink kivívták a külföld csodálatát.”

– Magának hogy jutott eszébe, hogy hozzánk látogasson? – kérdeztem egyszer tőle. S kicsit elpirult.

– Unalomból – vallotta be őszintén; meg, hogy a prospektusokból is hiányzott.

De erről nem szívesen beszélt. Utólag szégyellte már, hogy szinte gyermekes szeszélyből kerekedett útra; úgy érezte, valami igaztalan és sértő van ebben – s bizonyos melankóliával emlegette, hogy milyen más lesz majd otthon. Az egyetemi városka utcáit már kora reggel fölsöprik, és szappanos vízzel végigmossák a köztisztasági autók; a könyvtár kupolás márványépületén nincs egyetlen repedés sem; a város szentjéről elnevezett téren utoljára százötven éve végeztek ki egy férfit, aki tulajdon lányát próbálta megkörnyékezni; a könyvtárteremből, ahol dolgozik, éppen a gleccsertóra lát le, s a tó vize hetekig még hullámot se vet.

Mielőtt Nedeczkyékhez indultunk volna, felmentem Mariann lakására. Az Idegenforgalmi Hivatal ódon hangulatú luxusszobákat bérelt magánosoktól, és szálloda híján (javarészüket földig rombolta a háború) így helyezte el a nem hivatalosan érkező külföldieket. Mariann is egy ilyen szobában lakott, a morózus Medveház közelében. Feketével, csokoládéval kínált meg, amit még otthonról hozott, s látszott rajta, hogy élvezi háziasszonyi szerepét: otthonosan, de ugyanakkor óvatos tapintattal nyitogatta az idegen fiókokat.

Az asztalon nagy halom külföldi folyóirat hevert; belelapoztam párba.

– A magáé?

– Nem – mondta, és az intarziás sublóton kocogott a. csészékkel. – Már itt találtam. Azt hiszem, a háziak, kedvességből…

– Vagy a Hivatal.

– Igen? – csodálkozott el.

– Nálunk nem lehet vásárolni effélét.

Mariann cukrot pöttyentett a két csészébe.

– Hogy legyen is bennük valami – nevetett, és félretolta a folyóiratokat.

A csésze fölött egymás arcába hajoltunk, az illatos gőz állunkhoz csapódott. Érzelmes közjáték – de miért ne? Miért szégyellni? (Sörhab.) Kezünk illedelmes maradt, az arcával végigsimította az arcomat. Közben ráfeledkeztem: hogy lüktet a nyakán egy ér; s a kék taftruhája minden mozdulatra neszezett. Elhúzódott, és hörpintett a kávéból. Az asztal alsó lapjáról ökölnyi, selyempapírba göngyölt csomagot sodort le a szoknyájával. Titkolózva kapta fel.

– Mi az?

– Emlék.

– Kibonthatom?

– Nem… – de már kezdte szétbontani.

Szürkésbarna, csillogó salakdarab volt a papírban.

– A csikórétről?

– Igen – s visszagöngyölte ismét a papírba.

– Majd otthon beledobom a tóba – mondta. – „Tetszik már érteni?” – s próbálta utánozni Lajoskát.

Indulnunk kellett. Mariann kisietett a hallba, és a cipői között matatott. Valahonnét halk csapzuhogás dorombolt át a falon. kihajoltam az ablakon. A város fölött most gyulladtak ki a neon csillagok; az igaziak távol, elmosódva pislákoltak.

– Ez szép – mondta később, odalépve mellém.

– Ez gyönyörű – válaszoltam, s becsuktam az ablakot.

A lépcsőházban szándékosan nem gyújtottunk villanyt, de mikor az utcára kiérve is sötét fogadott, muszáj volt elnevetnem magam: szegény Nedeczkyék! Áramszünet. – „És ezt hívjuk mi gazdasági fejlődésnek. Egy milliós városban ilyet! S ha még csak véletlenül, de folyton, szüntelenül! Az ember még a vendégei előtt is szégyenben marad. Szocializmus. Nem így van?” – Útközben előre elsoroltam Nedeczky várható reflexióit. Kamaszos játék volt – de a társalgás menete engem igazolt. Néma kuncogásaink viszont megóvtak attól, hogy túlságosan belemerüljünk a politizálásba, amire Nedeczky láthatólag felkészült.

A régi bútorokkal telezsúfolt szobába épben beleillett az ernyős petróleumlámpa, melyet Nedeczkyné az asztal közepére állított. Így, ebben a világításban a beszélgetés is hamarább terelődött a múltra; s abban mindketten kifogyhatatlanok voltak. Nedeczky a tűzvészt mesélte el – élete nagy történetét. – Hányban is?… Lassan negyven éve. Éppen ellenőrző körúton volt, s az egyik uradalomban szállt meg. Este még kikocsikáztak szalonkahúzásra – „két sneff esett, kérlek, harántrepülésből, sose felejtem el” –, és tíz felé már égett a fél falu. Micsoda kongatás volt, kolompolás! Csak persze fegyelem semmi. Mint a barmok.

Az asszony közbeszólt:

– Az ember szégyenli bevallani… Azért szép is az a nagy tűz. Én akkor láttam először. Fiatalasszony voltam…

Az urára nézett, s az bólintott; a kis összjáték elárulta: a történet kitérője az asszonyt illeti. Egy árvát, egy kisfiút ők is magukhoz vettek akkor, a szülei odavesztek a tűzbe, s a gyermek is csak úgy maradt meg, hogy az anyja belekötözte a vödörbe, és láncon leengedte a kútba.

– Nekünk nem adott az Isten, sajnos – mondta Nedeczkyné. – Ezért neveltük fel, ezért taníttattuk… Most mégis magunkra maradtunk.

– Ő az?

Mariann egy ovális képre mutatott a vitrin mellett: négy év körüli, trikós fiúcska, labdával.

Nedeczky bosszúsan legyintett.

– Ő, igen. Bár ugyan nem érdemli meg, hogy itt őrizgessük.

– Miért? Mi történt vele?

– Mi? – csattant fel. – Janicsár lett, kérem. Mert ez ilyen világ. Még az apjukat is megölnék, ha egyszer úgy fordulna… És én csak a nevelőapja voltam. Aztán egy szép nap rájött, hogy úr vagyok, dzsentri! És ezt már szégyellte a fiatalúr. Belénk rúgott.

– Majd megöregszik – csitította az asszony. – Mi is hibásak voltunk.

A tűzvész már csak ürügy volt, most már a lassú, mérgező keserűség dolgozott bennük. Nedeczky vette át a szót. – A tűz egykettőre végigharapózott a szérűskerteken, belekapott a szántók boglyáiba – „pedig ásattam, kérlek; ásattam árkokat, én aztán nem néztem, hogy ez meg az kié, hiszen minden közvagyon, hát nem igaz, akárkié is?” – de mikor az uradalom felé közeledett a tűz, csak ómmogtak a béresek, hogy ide már katonaság kell. És ha nincs? Vesszen oda az ólakban ötszáz sertés? S akkor odaáll az egyik béres, hogy ő nem megy be a tűzbe: – „Én hagyom a részemet veszni!”

Nedeczky fölemelte a hangját, megismételte:

– Csak így… hogy ő hagyja a részét! Hát lehet ezt? Szabad ezt? Nem szeretem a fenyítést, de ott a helyszínen megbotoztattam. Muszáj volt. Mert így kezdődik a lázadás. Ezt csinálja a gyűlölet.

S megtöltötte a poharainkat. Nedeczkyné előhozta a zöld cseréptányért, tele télvégi, fonnyadt almával.

– Csak ilyen szegényes csemegénk van – mondta mentegetőzve.

Nedeczky választ várt.

– És most jobb? Boldogabb az ember?

Kint zörgettek az ajtón. Az asszony felállt, s kis keresgélés után férje kabátzsebéből húzta elő a kulcsot; Nedeczky éppen csak odapillantott.

– Hát boldogabbak?

Sovány, nyurga, bőrzubbonyos férfi lépett be a lépcsőházból, s hunyorogva beköszönt hozzánk is: – „Jó étvágyat!” – majd odafordult Nedeczkynéhez.

– Hogyne, rögtön – mondta az asszony, visszasietett a szobába; most a pénztárcát emelte ki a férje kabátzsebéből, bocsánatkérő magyarázkodással:

– Ugye, nem haragszanak?

A nyurga férfi valahonnét ismerős volt nekem – ez a ravaszkás, jámbor arc, ahogy mosolyogva figyelt bennünket kintről; mintha legalábbis neki köszönhetnénk, hogy olyan jól érezzük magunkat. Búcsúzóul újra jóétvágyat kívánt.

– Csak tessék üzenni bármikor – mondta, s meghajtotta magát, elköszönt. Nedeczkyné visszaült közénk.

– Ki volt ez? – kérdeztem. – Nem Tauszignénak szokta kihordani az árut?

– Nem – nevetett az asszony. – Titok. Konyhai titok.

– Az más – nevettem erre én is. – Azt őrizni kell.

Ő azonban készségesen folytatta.

– Megbízható ember, nekünk is úgy ajánlották. Valami Goszpodár.

Hirtelen fölfigyeltem, és Mariannt is emlékeztettem a névre. Hát ez lenne az?

– És miféle? Mivel foglalkozik?

– Mivel? Hát tudja, mi gond van a hússal, hogy soha sincs, amilyen kell. Ez aztán mindig olyat hoz, amilyet rendelünk. És olcsóbban – tette hozzá nyomatékkal.

– Úgy lopja? – kérdezte Mariann.

– Itt mindenki lop – jelentette ki Nedeczky. – Itt már vége az erkölcsnek. Itt nincs többé becsület.

 

Mariann aludt még, mikor elköszöntem tőle; aludt, és így teljes önfeledtségében még gyanútlanabbul gyermeki volt, mint nappali bolyongásaink közben. De lehet, hogy nem is aludt mégsem, csak nem volt ereje hozzá, hogy félrelibbentse azokat a jótékony drapériákat, melyeket a félálom redőzött oda közénk. Mint valami mentség, késleltetés, önmagát igazoló ámítás – olyan volt a csend a szobában, a redőny fénycsíkjaival szabdalt terítő, az estéről ottmaradt üres csésze. Óvatosan lépkedtem a parketten. Egy blúz, egy selyemsál a széktámlára vetve; ott van, és nincs ott. A csap átzubogott a falon. Mariann hallja a drapériák mögül, hallja, hogy elmegyek, és nem ébred fel. Ámító, tudatos hazugság – de mi lesz holnap, mi lesz egy hét múlva? Legszívesebben visszafeküdnék melléje – és mégsem ébresztem fel. Kapaszkodom a drapériákba.

Egy borítéklapra pár sort írtam, és odatettem a párnájára; ezt: „Telefonáltak, édes. El kell utaznom Kamcsatkába. Dekoráció-kongresszus. Takaríts ki addig. Kulcsok a stelázsin. Délután későbben jövök haza, ma szeminárium is lesz. Látogasd meg Bradáknét, biztos örülne neki. A te Bozontos Csikód.”

Sietnem kellett, hogy el ne késsek a hivatalból. Útközben betértem cigarettát venni a Zsákba.

– Jaj, hogy keresték magát este! – fogadott Tauszigné.

– Kicsoda?

– Markosné. Még a lakásán is kereste.

– Nem voltam otthon – mondtam mellékesen.

– Tudom – válaszolta (mint aki többet is tud). – Hogy sikerült a vacsora?

– Köszönöm. Igazán nagyon…

– Hanem hogy milyen bájos kis asszony! Ugye, asszony?

– Igen.

– Igazán kár, hogy elutazik. Olyan jólesik látni az utcán. Most már hamar itthagy minket?

– Igen, pár nap múlva.

Úgy gondoltam, okosabb, ha tőlem hall ezt-azt, a többit úgyis hozzáteszi menthetetlenül. Tauszigné különös közvetítő szerepet töltött be a környéken. Valószínűleg mindenki bizalmas volt hozzá, s ő valószínűleg mindenkit kiadott. Nem rosszindulatból, csupán tájékoztatási szenvedélyből. De arra ügyelt, hogy csak egy bizonyos „körön” belül adja tovább az értesüléseit, csak olyannak, akit megbízhatónak tartott – „akit nem a rendőrség lát el cigarettával”. Pletykahajlama ellenére is disztingvált; s a Markosné-féléket nem tévesztette össze a Nedeczky-félékkel. Az ő kaszinójából – és erre büszke volt – nem szivárgott ki hír illetéktelen fülekbe. Markosékkal afféle szomszédsági viszonyt tartott fenn, különösen Ranka mamával; szerette az öregasszony élénk fantáziával előadott történeteit. „Hanem a lánya…! Tudja, hogy ki volt az első ura? Egy nyilas. És most meg… Persze, szerencsétlen is. Most meg veri az ura.”

– Nem tudja, mért keresett?

– Valami bál lesz, mintha ilyesmit mondott volna. Hiszen tudja, hogy mindig szervez.

– Akkor sejtem már. Biztos dekoráció-ügyben.

Tauszigné elhúzta a száját.

– Lehet. Ahhoz én nem értek, kedvesem.

 

(„És én? Mihez is értek én? Sikerült fölkavarnod bennem az álnyugalmat – s nekem a tiédet. De ki veszít? Ki nyer? Furcsa volt nagyon: ma reggel hangosan kimondtam valahol: igen, pár nap múlva elutazol. Abban a pillanathon értettem meg, hogy ez mit jelent. Hogy ide vagyok kötve a negyedünkhöz, s ha akarnám se tudnám kiszakítani magam. És mégis szökni szeretnék, gondtalanul és felelőtlenül vállalva a hűtlenséget – aztán ismét visszamerülök, mint a megrontott. Megrontottuk egymást. Belebogoztad magad a mi sikátor utcáinkba, és engem is még jobban belebogoztál. Persze, csak így tanulságos a bolyongás, a sugárutakon elalszik az ember. És sose ott énekel a madár. Így mondtad? Tegnap előszedtem két régi ecsetemet. Még csak barátkozom velük. Az egyiket odaadom, vidd el azt is emlékbe. De ugyanakkor azt is, gondolom, hogy mégiscsak szökni kellene. Túlságosan közel engedtél magadhoz. Milyen bolondos nap ez, minden pillanatban más elhatározásra jutok. Még bosszús is voltam rád; hogy idejössz, mint egy előkelő nyomozó, és megállapítod, hogy csak ott érdemes nyomozni, ahol elveszhet valami. Fennkölt bölcsesség! Majd küldök egy pihetollat szomorú magányodba! – Ne haragudj, nem gonoszságból bántlak; az én elszánt boldogságomhoz, úgy látszik, a bántás is hozzátartozik…”) Itt abbahagytam az írást, és becsúsztattam a tervezőasztal kartonja alá. Ebéd után aztán végleg megsemmisítettem, nem is beszéltem róla Mariann-nak. De nem is volt szükség rá. Az a pár nap, amit még együtt töltöttünk, eléggé beszédes volt.

 

Ranka mamát és Ilust a konyhában találtam. Markosné feldúlt arccal ült az asztal mellett, és az anyjával pörölt. A piros rongy. Az öregasszony épp a tűzhely alatt húzogatta a piros pongyolát.

– Hagyja már abba, hát nem tudja abbahagyni! Megőrjíti az embert…

Erre léptem be.

Az öregasszony rögtön segítséget szimatolt bennem, s húzott befelé.

– Jöjjön csak! Hallgassa…

Lassan kihámoztam a szavaiból: Ilus már kora délután ingerülten tért haza, a férjét szidta valami okból, s az anyja mindenképp ki akarta tudni, hogy mi miatt martak össze? Makacsul erre tért vissza folyton, mintha gyanakodna valamire, és megbizonyosodni szeretne; de a lánya ettől még dühösebb lett: „Mi köze hozzá? Butaságokat beszél!” Még előttem is tovább folytatták a veszekedést.

– Lajoska nincs itthon?

Markosné kitört.

– Éppen jókor kérdezi! Az is csak zsarolni tudja az embert, mert gazember, mert tudja, hogy szeretem, ha kemény vagyok is; de a lelkem kiteszem érte… Hát nincs bennem is érzés, nem szenvedtem én is eleget? Én se vagyok hibátlan, de hogy őérette még ezt is…! – Váratlanul elsírta magát. – Nincs itthon, nem tudom, hol csavarog.

Aztán összeszedte magát, fölállt.

– Hagyjon magunkra, anyus. Legyen már egyszer figyelemmel… Ott a szobája, azért tartjuk.

Ranka mamának kicsivé töppedt az arca; mint aki egyszerre rádöbben, hogy hiába van otthon, megtűrt lakó csak – az ő szobája?

– Hát csak beszélj. De majd én is beszögezem az ablakot! Be én! Nem fogtok többet titkolódzni előttem. Éjszaka! – mert az anyus süket! Hát nem süket! És tisztességes ember alszik éjszaka.

Ilus gyorsan kivezette az anyját a konyhából.

– Jó, jó, már megint kezdi a bónázást. Majd fölébred, mama.

Meghökkentett ez a hirtelen durvaság, s a legkülönbözőbb feltevéseket látszott igazolni; Nedeczkyné pletykáit, az én gyanúimat – de minden összefolyt, semmit se tudtam biztosan. Mihelyt magunkra maradtunk, Markosné fáradtan visszaült az asztal mellé, a homlokát nyomkodta, aztán felnézett. Szürke és riadt volt az arca, még nem láttam ilyennek.

– Mondja, gyűlölnek engem itt a negyedben?

– Mindenkinek van ellensége – mondtam kitérően. – S ha meg úgy összekavarodnak a dolgok… Hangtalanul nevetett.

– Maga is úgy beszél, mint a papok. De hát jó, családi ügy, megesik néha, hogy az ember elveszti a fejét, még ha nem illik is. – S már ismét hivatalos volt a hangja. – Bál lesz szombat este a Kultúrházban, a Tanács rendezi, a „Virágos utca” mozgalom javára. Azt akarjuk, hogy minden ház előtt legyen virágsziget, amit aztán a ház lakói tartanak rendben. Magára gondoltunk, hogy a dekorációt megcsinálná… Valami szépet, stílusosat, tudja, olyan vidám virágokat – elvállalná? A külföldi hölgyet is szívesen látjuk.

Ez volt a csalétek; és ahhoz képest elég hivatalos hangsúllyal mondta. Készséggel elvállaltam az önkéntes munkát, de nemcsak azért, hogy Mariann tekervényes útjait eggyel szaporítsam. Valahogy magam is megkívántam, hogy most, ezekben a napokban vegyem a kezembe újra az ecsetet.

 

Este tudtam meg Marianntól, hogy Bradákné stiglice rejtélyes módon eltűnt. Egyedül volt, mikor Mariann ott járt nála, de még mindig annyira szédült, hogy nem tudta elhagyni az ágyat, s csak a kezével mutogatott az ablak felé; a kalitka üres volt.

– De mégis, mit mondott?

Egy pillanatig komolyan vártam, hogy válaszol; nem is jutott eszembe, hogy nem érthették egymást.

– És szomorú volt?

– Nem – mondta tűnődve –, inkább jókedvű. Én jobban búsultam nála. Szinte még ő vigasztalt, újra megmutatta az albumot… Nem kellene kórházba vitetni?

– Úgyse megy, Markosné próbálta már. – De a gondolataim újra visszakanyarodtak. – Szegény… Pedig tudom, hogy az a madár volt a mindene. És én, gyanakszom is…

– Kire?

– Nem Lajoskára.

Mariann megütközve nézett rám.

– Ez hogy jutott eszébe?

Egyszerre én is zavarba jöttem. Hiszen éppen Lajoskára nem akartam gondolni! – pedig Markosné kifakadása…

– És ha magától röpült el? A néni mindennap fölkínálja neki. Most mért akar gyanakodni mindenáron? – kérdezte.

Mariann most először mutatkozott makacsnak. Mintha nem akarta volna, hogy közeledő utazása előtt tovább kuszálódjék az útravaló – mert lélekben már csomagolt, és tőlem is búcsúzott. Az előző éjszakáról nem esett szó köztünk. A parkban sétáltunk sokáig, és egész idő alatt a gyermekkoráról beszélt; de utána már nem hívott fel magához.

Már csak elronthatnánk – mondta kis hangon.

 

A báli kiruccanást az utolsó pillanatig titokban tartottam Mariann előtt – meglepetésnek szántam. A táncterem s a büfé szokásos dekorációját már jó előre elvégeztettem a bálrendező fiatalokkal; a virággirlandok és hangulatemelő jelmondatok elhelyezését („Legcélszerűbb hosszú acéltűvel felerősíteni a kartonból kivágott betűket, mindegyiket a tű gombjáig elhúzva a faltól, hogy árnyékot vessenek, s lebegő játékosságot kölcsönözzenek a mondatoknak”) – s csupán a zenekar fölötti falsíkot hagyattam szabadon.

– Ez így marad? – kérdezték csodálkozva.

– Majd ide is kitalálok valamit – mondtam.

– Valami olyan freskószerűséget?

– Igen… valami olyanfélét.

– Az állati lesz! – lelkesedtek. – Az megmarad legalább.

S jó eseteket meséltek, hogy a felgombostűzött betűk milyen csodásan kopnak le a falról; előbb csak beszürkülnek a portól, aztán foghíjasodik a mondat – az örülj velünk-ből ülj velünk lesz; a féljenek-ből éljenek.

– Ez majd megmarad legalább – mondták. – Valami olyasmit tessék csinálni, ami minden alkalomra jó.

Megható volt ez a bizalom; s bár tudtam, hogy pár hét múlva, Anyák Napjára, elkerülhetetlenül bemeszelik a „művemet” – mégis nagy lelkesedéssel készítettem el az utolsó délután.

Este elvittem Mariannt vacsorázni, de csak éjfél felé kérdeztem meg: nincs kedve táncolni? Váratlanul érte az ajánlatom. Szomorkás, tűnődő volt egész este, mintha minduntalan elhallgatott volna valamit. Gyalog sétáltunk át a Szarka utcai kultúrházba. A negyed szokatlanul kihalt volt, különösen a mi utcánk, minden harmadik ívlámpa égett csak, s az eső is szemerkélt – ez még fokozta Mariann hallgatagságát.

– Úgy látszik, mégse vagyok elég edzett – mondta hosszabb szünet után. – Be is csíptem kicsit… Mondd, nem furcsa, hogy itt vagyok? Ez milyen utca?

– Ez a mi utcánk.

– Menjünk be ebbe a házba.

– Nem lehet, itt a Medve lakik.

– Akkor vigyük el Bradák nénit kórházba.

– De hát ha nem akar menni.

– Hol lehet most a stiglic?

– Valahol biztos megvan. Most ő is ázik.

– Ez milyen utca?

– Ez a Szarka utca.

– Itt fogunk táncolni?

– Ott, abban a nagy kockában, látod?

Mariann olyan volt, mint egy nyűgös madár. Röpködött s visszahúzódott, mintha hálóba ütközött volna, és nem vette észre, hogy a hálón az ő szárnya éppen kifér.

Hirtelen megrázta a fejét, mint aki józanodni akar. Hosszan fülelt az egyik mellékutca felé.

– Ugye, nem történhetik semmi? – és összehúzta magán a köpenyt.

– Miért… mi történne?

– Nem tudom.

Nagy csoport lány és fiú csapódott ki a kultúrház oldalajtaján, karikába tömörülve tárgyaltak valamit, majd sietve visszatolongtak az ajtón. Az utca ismét kongott az ürességtől, mintha csak ott, a kivilágított ablakok mögött lenne biztos menedék.

Mariann félt; indokolatlanul és öncélúan, és át is adta magát ennek a félelemnek ellenkezés nélkül, azzal a furcsa elégedettséggel, ami még a viszolyogtató felfedezéseket is kíséri – csupán mert ismeretlen, mert új.

A bál javában folyt már. A ruhatár tömve, a pult mögött két fekete köpenyes nő elkésett vacsoráját fogyasztotta. Mariann sárga esőkabátja eltűnt a púposodó ruhahalmok között. A büfében gyurmolódás, lökdösés, erős illatok, egy-egy összefogódzó kéz, mint kötélen a csomó, bármi történik, nem szakadnak el, furakszanak a hátak és mellek között, vonszolják egymást verejtékezve. A hosszú, folyosószerű büféhelyiségen kellett áttörnünk a táncteremig. Közben fölismertem a söntéspult előtt Goszpodárt. Vaskos, vörös nyakú férfival koccintott; a férfin sötétkék ruha feszült – mintha beledöngölték volna. Nekünk éppen háttal állt, és csak oldalt kerülve ismertem fel őt is: Lajoska apja volt. Markosnénak is itt kellett lenni valahol. De vele még sokáig nem akadtunk össze, s akkor is csak egy pillanatra: még sápadtabb és idegesebb volt, mint mikor utoljára láttam. A táncteremben, a préselődő párok fölött lomhán hintáztak a hőségtől a virággirlandok. Lent lassú körforgás, elcsépelt ritmus, a daráló mindannyiunkat személytelen testté gyúrt össze. Jóleső felelőtlenség, zsibbadtság, összemosódik, nem érzem, ugyanazt érzem… Mariann arca riadt volt és tétova. Talán mégse kellett volna idejönnünk? De a „művemet” azért már megmutattam neki. Elég kihívóan festett a zenekar dobogója fölött, a zenészeket megcélzó reflektor fényében; valójában elnagyolt, alkalmi mázolmány, bár nem volt híján bizonyos groteszk humornak. Mélyzöld trópusi folyókanyar, a parton fantasztikus, sásszerű bozót, a sás élein csillangószőrű lepkék, bogarak, majd váratlanul egy óriási kelyhű virág, benne szárnyatlan lepkék, fejetlen bogarak; a kanyarban, ahol legsűrűbb volt a bozót, két merev, sárga szem és kunkorodó farokbojt villant elő: egy elnyúltan lopakodó tigris szeme és farokbojtja – ez volt a háttér. Az előtérben lampionos dereglye úszott a tintakék vízen, süllyedésig megrakva ingujjas mulatozókkal, körbe flaskák, hordók, a nők nyakában virágkoszorú, a dereglye szélén két szakadt bugyogós gyerek, ahogy komor képpel szopják az ujjukat.

Dekorációnak szokatlan volt ugyan, de azért általában mulatságosnak találták. Két fiatalember a bálrendezők közül hevesen fogadkozott, hogy nem engedik bemeszelni, és Anyák Napjára majd valami drapériát lógatnak eléje. Mariannt főképp a vásárian átlátszó téma ragadta meg, s majdnem felvidult tőle: úgy hatot rá mint valami görcsoldó. Különösen a tigrist dicsérte nagyon; hogy anélkül semmit sem érne az egész, így legalább van értelme.

– Most már sokkal jobban érzem magam – mondta mosolyogva.

Két kört táncoltunk, kétszer sodródtunk el a zenészek dobogója mellett, ugyanolyan elszánt önfeledséggel, mint a többiek. Aztán visszatértünk a büfébe. Markos és Goszpodár még mindig ott horgonyoztak a söntéspult biztos öblében. Goszpodár barátságosan odaintett felénk.

– Még van hely, csak tessék! – kiáltotta otthonosan.

Mikor átgyurmolódtunk a masszív sorfalon, és odaértünk a pulthoz, udvariasan meghajolt Mariann felé.

– Kicsit alpári szórakozás, ugye? – s mindjárt halkabbra vette a szót, mint aki ad rá, hogy eltalálja a megfelelő hangot. – A hölgy biztos nem ilyenhez van szokva… a külföld az más. – Aztán még bizalmasabban. – Segítsek rendelni? kicsit nagy itt a tömeggyűlés…

Egyikük se volt józan, de Markos különösen merengő ábrázattal bámult maga elé.

– Két szörpöt, legyen szíves.

Lajoska apja csak most méltatott figyelemre minket. Legyintett a poharával, de még idejében rátenyerelt.

– Fenét szörpöt!

Mariann szelídítő mosollyal nézett rá; s ettől egyszerre ellágyult a tagbaszakadt ember, majd ismét visszasüppedt a merengésbe.

– Már egész este ilyen – magyarázta Goszpodár, és mustrálva nézte a barátját. – Időnként elfogja a lelkibetegség. Pedig hinné az ember… amilyen nagy darab! De nem érti meg a családja, csak ez az oka…

Markos félúton megállította a szemhéját, és nagyot fújt.

– De honnan tudja, hogy nem értik meg?

S már kezdtük sejteni Mariann-nal, hogy Lajoska nem ok nélkül haragudhat Goszpodárra. Volt ebben az emberben valami élősdi ravaszság, valami gyanúsan simulékony; ennek mindegy, hogy kint a parton-e vagy a dereglyén – ahol éppen jobb.

S közben újra koccintott Markossal.

– De akkor mért itatja? – kérdeztük.

– Nem kell őt – nevetett Goszpodár. – Máma különben is nagyon lelkibeteg, ilyenkor csak arra vigyázok, hogy ne túl sokat normázzon.

Kis idő múlva Markosné is megjelent a pultnál, rendezői jelvénnyel a melle fölött; arcán zavart szégyenkezés, hogy ilyen állapotban találta mellettünk az urát. S Goszpodárt még csak pillantásra se méltatta. Belekarolt a férjébe, és elvonszolta; közben visszaszólt.

– Itt maradnak még?

Mariannra néztem.

– Nem, indulunk már.

– Várjanak meg a kijáratnál – kérte. – Ha nem nagyon sietnek…

A következő pillanatban még hallottam a lefojtott hangját:

– Hát nem volt elég? Itt mutatkozol vele?

Markos, mint egy bálvány cammogott az asszony mellett. Vajon csakugyan veri a feleségét? Goszpodár biztos esküdne rá, hogy nem. „Szelíd ember ez, csak lelkibeteg meg gyáva.” Mindenesetre gyorsan megittuk a szörpöt, és elbúcsúztunk Goszpodártól; s valahogy újra átgyurmolódtunk a tömegen. Markosné már kint várt a ruhatárnál, a forgóajtó mellett. Félrehúzódtunk az egyik sarokba; de olyan halkan beszélt, hegy Mariann tapintatosan ellépett mellőlünk.

– Nem tudom, megkérhetem-e rá – kezdte. – Nem hivatalos ügy… nekem nagyon kényes.

– Miről van szó?

– Nedeczkyék.

– Történt valami?

Elfordította a fejét.

– Maga tudja, mi a véleményem róluk… és hogy ők nem is tartoznak a körzetemhez…

– Tudom.

– De gonosz mégse vagyok. Se följelentgető, hiába gondolják rólam. Nemcsak ők, nemcsak Nedeczkyék…

Rám nézett, de megint túl gyorsan kapta el a tekintetét.

– De hát mért gondolja…?

– Tőlem akármit gondolhatnak – és megvonta a vállát. – De most nem is erről van szó. És Nedeczkyéket se védje, azt azért nem érdemlik… Legföljebb az asszony. Én pedig segítek, ha tudok. Úgysem az a cél, hogy tragédiákat csináljunk. De amit muszáj, azt muszáj. Tudja, hogy nincs lakás, nincs hely a fiataloknak, akik dolgoznak, nemcsak sétifikálnak. Most nem olyan időket élünk… most nemcsak szórakozóhely a főváros.

Lassan derengett már.

– Kitelepítik őket?

Markosné keskenyre vonta a száját.

– Igen. Ma hajnalig. Nem dolgozik egyikük se, meg öregek is… Maga is tudja, hogy nem megbízhatók.

És Ranka mama? – volt számon a kérdés; de szívtelenség lett volna: Markosné most őszintén segíteni akart. De hogy hajnalig…?

– Gyorsan bonyolítják le, hozzánk reggel jött meg a rendelet. De nem lehet másképp. Hiszen mi lenne különben, mindenki futkosna, könyörögne, sírna. Meg kell érteni.

– És hová?

– Nem tudom. Az Alföldre biztos, falura. Őket nem tudom, hova jelölték ki.

– És maga mit segíthet?

– Hát… hogy a holmijaikat – mondta kissé vontatottan. – Mindent úgyse vihetnének, nincsen rá idő. De ha éppen akad valami, úgy alkalmilag… Tudja, a férjem, a vágóhídon…

– Értem.

– Reggel ötkor ott lesz egy teherautó a ház előtt. Ezt kellene megmondani nekik, még most éjszaka. Hogy arra pakoljanak föl. Megtenné? Én nem tehetem meg.

– Szívesen. De ez igazán szép magától.

Nem válaszolt; gyorsan odafordult Mariannhoz, és mindjárt hangot váltott.

– Örülök, hogy ide is ellátogatott. Lassan megismeri a mi kis negyedünket. – S összecsapta a kezét. – Hanem hogy a fiammal mit csinált! Szinte szerelmes. Látom rajta, hogy szerelmes. Majd megmondom neki, hogy találkoztunk.

– Ó, mi komoly barátságot kötöttünk – mondta Mariann.

Lehet, hogy Markosné ezt csak udvariasságnak vette? Arca mindenesetre mást is elárult: mintha csakugyan gyanakodott volna, hogy Lajoskával túlságosan is összemelegedtünk, és ez nem volna éppen ínyére.

Másnap megértettem, hogy miért.

 

Mariann nem jött fel Nedeczkyékhez, lent a kapuban várt meg. Nem indokolta, hogy mért nem akar találkozni velük – de nehéz volna másra magyarázni, mint arra az előrelátó tapintatra, aminek annyiszor adta tanújelét. Nem élt a csábító alkalommal, hogy még egyszer megcsillantsa a sorsába rekedt két öreg előtt önzetlen érdeklődésének báját, útrakész területenkívüliségét (hogy még ilyen is van), s mintegy puszta megjelenésével is igazolja, jogossá tegye az indulatokat, az elkeseredést, a bizonyos személyekre vagy éppen a mi egész életünkre kifröccsentett gyűlöletet – pedig mindez csábító lett volna (s kétségkívül felelőtlen is), és talán még pillanatnyi enyhülést is hozott volna a sebre – talán. De amely mégse gyógyul be másképp, csak ha mi magunk nyalogatjuk. Tudta ezt Mariann? Megfogalmazta ezt így? Én is csak utólag fogalmazom meg; de bizonyára így érezte.

Mikor visszatértem hozzá a feldúlt lakásból (röviden ennyit erről: a szoba közepén négy koffer, megtömve a legkülönbözőbb hasznos és hasznavehetetlen holmikkal, köztük a kutyakoponyával, az állami kitüntetéssel; körbe kirángatott fiókok, a földön kiömlött liszt; a férfin három kabát és két nadrág, az asszony melle között zacskó, benne a maradék ékszer, s ahogy öreges pirulással rászorította a kezét; és a két arc, amikor az üzenetet átadtam: szemükben a biztos gyanú, hogy mégiscsak Markosné vétette fel őket a listára, s ugyanakkor a zavart meglepetés is, hogy gyűlölködésükben megalázták és hálára kényszerítették őket) – egyszóval, mikor visszatértem, Mariann csak annyit kérdezett:

– Elfogadták?

– El – mondtam. – De nem bocsátják meg.

 

Tauszigné reggel rögtön rátért az éjszaka eseményeire; de míg az egyik pillanatban könnyezett, a következőben már ismét olyan kemény nyugalommal beszélt, mint aki kitüntető rangnak tekinti a megpróbáltatást: majdnemhogy felfokozott életerő érződött rajta. „Hallotta már… tudja, hogy ők is?” És neveket említett; egy asztmás nő esetét, akit roham közben támogattak ki a lakásából; egy férfit, aki öngyilkos lett a szomszédos negyedben – az értesülések egész tárházát öntötte rám. S hozzáfűzte:

– Ezt is el kell viselnünk, és meg többet is. Mit gondol, kiviszik őket?

– Hová?

Értetlenül nézett rám.

– Hogyan hogy hová? Hát Szibériába.

– Szibériába?

– Hát hová?

Tauszigné kipróbált s beidegzett pesszimizmussal rendelkezett; végighallgattam az érveit. De amit ezután mesélt el, az egész másképp döbbentett meg. Előbb csak célozgatott rá, aztán kibökte, hogy Markosné körül nincsen rendben minden. Nem éppen a listákra gondol (noha arról is nagyon beszélnek), hanem valami másra; amiért nem jár kitelepítés.

Úgy közölte, mintha a sok szerencsétlenért akarna bosszút állni:

– Markosné lopta el a Bradákné stiglicét!

– Honnét veszi ezt?

– Tudom.

– De mégis, honnét veszi?

Nem árultam el, hogy a gondolat engem is megkísértett már napokkal előbb; s hogy egy-egy szó, mozdulat bennem is többször fölrémlett, a buzgó segédkezés a beteg asszony körül, meg hogy „úgy megszerette azt a kis csöppséget” – és eddig mért nem szerette?

De vajon mindez elég?

– Szóval, azt gondolja…

Közbevágott.

– Tudja, hogy én az öreg mamával jóban vagyok, azzal szeretek beszélgetni. Egyik nap azt mondja: „Hát nem csuda… megint úgy hallom, mint akkor… hogy fütyül az a madár!” Amelyik az ostromkor fütyült neki. Hogy bolondság? Hiszen elhiszem én; de van ám itt más is. Mindig este szoktam benézni hozzájuk, de még ilyen nem volt, szörnyű, hogy mit marakodnak újabban. Tegnap arra mentem be, hogy Ilus üti-veri a gyereket, kiabál: Temiattad kerülünk börtönbe… te meg az apád miatt! Hát még most sem elég? Mit akarsz még?! Szerintem – fejezte be Tauszigné, és egy pedáns egyenest húzott a levegőbe –, szerintem a madár ott van valahol a házban. Az öreg mamának nem olyan rossz a füle. Sőt, igen jó a füle!

– De mért Markosné? Hiszen…

Kínos zavarral nyeltem le: hát mégis Lajoska? – Tauszigné nem nyilatkozott többet; csak búcsúzóul.

– Én nem gyanúsítok, kedvesem. De azt tudom, ki járogat tőlük Bradáknéhoz annyit; hogy egy kis levest, egy kis amazt… Csak Ilus. És elgondolkozhat az ember, hogy mikor másokat semmiért – hogy akkor! Rosszabb ez, mintha szentképet lopna valaki.

– Nem olyan könnyű ítélkezni – mondtam.

– Nem – felelte kis éllel. – Csak a magunkfajtákat könnyű elítélni.

Hangja elárulta, hogy bizalma megingott bennem; ha tehetné, felvilágosítaná Mariannt, hogy nem éppen a legjobb kalauzt választotta magának.

Azt persze nem sejtette, hogy mennyire felkavart. Egész nap kedvetlen voltam. Elővegyem Lajoskát? Barátságunk – amit Mariann pecsételt meg – erre kötelezett. De ezt már magunknak kell elintéznünk; nekünk, akik itt élünk a negyedben. És bárhogy forduljon is, erről hallgatni fogok Mariann előtt.

 

Hivatal után vendég várt a lakásajtóm előtt. Lajoska ült az egyik lépcsőfokon. Mihelyt meglátott a fordulóban, felugrott és félrehúzódott a korlát mellé. Talán, hogy zavarát leplezze – vagy fontosnak tartotta, hogy udvariasnak lássék?

Én mindenesetre megkönnyebbültem; örültem, hogy magától jött el. Márpedig így becsületes. Ha csakugyan bűnös, úgyis a fülünkbe jut.

– Hozzám, Lajoska?

Kihúzta a kezét a zsebéből.

– Igen. És a nénihez.

– A néni nem itt lakik. De ha akarod, szólhatunk neki, úgyis készültem hozzá.

– Az nem jó, engem várnak a fiúk. Estig még sok a dolgunk.

– Akkor maradjunk itt?

Bólintott.

– Igen. Most elmondom, és majd tessék a néninek is megmondani.

Kinyitottam az ajtót. Megvárta, míg belépek, és csak azután jött utánam. Végigmustrálta az előszobát, aztán rám pillantott.

– Gyere be a szobámba.

Lajoska odabent is körülnézett előbb, és azonnal észrevette a szekrénnyel eltorlaszolt ajtót.

– Nem hall itt senki bennünket?

– Bátran beszélhetsz, a szomszéd nincs itthon ilyenkor.

Erre megnyugodott. Egyenes háttal, összezárt térdekkel ült le, én meg szembe vele.

Kertelés nélkül kezdte.

– Azt szeretnénk, ha ma este átjönnének a múzeumhoz, el akarunk temetni valamit… és hogy ne csak mi legyünk ott. Hogy tanú is legyen. A fiúk mind megbíznak magukban. És én is – tette hozzá.

– Temetni?… Értem.

Azt hittem, ez a beismerés.

– És mit fogunk temetni?

Lajoska sokára nyögte ki:

– Apa tolvaj.

Összerezzentem.

– Apád? Nem értem.

– Én se hittem volna – mondta komoran. – És nem is mondanám… ha akkor… maguk ketten… De most már bízunk magukban. És kötelességem elmondani. Apa tolvaj, mert azzal a Goszpodárral barátkozik, és biztos az vitte rá, hiába jár templomba annyit, mégis rosszabb, mint apa. Apa magától nem csinálna ilyet. De ezt őneki se bocsáthatjuk meg. – S megkeményítette a hangját. – A vágóhídról lopják a húst, és eladják. Tetszik már érteni? Terus meg is mondta: hogy ez az igazi árulás. Mert az, hogy amit muszáj… azért nem bűnös senki. De most ellenség lett apa. Ezért tessék eljönni este.

– Hogy a húst…?

– Igen. Eltemetjük. Aztán majd kereshetik.

Cseppet fátyolos volt a szeme, de azért elmosolyodott.

– És hogy jöttetek rá?

– Én – mondta kicsit kelletlenül. – Minálunk… Apa részeg volt, veszekedtek a mamával. Akkor tudtam meg.

Gyorsan felállt.

– Eljönnek nyolc órára?

– Ott leszünk. Majd a kertajtón megyünk be.

Lajoska biccentett, és indult az ajtó felé. Utánaszóltam.

– Te Lajoska…

– Tessék.

– Anyáddal beszéltem. Panaszkodott rád.

– Én rám? – s a pillája megrezzent.

– Nem mondta, hogy miért… csak, hogy mennyire szeret, te meg visszaélsz vele. Igaz ez?

– Nem igaz – vakkant föl rögtön. – Mit mondott?

– Mondtam, hogy semmit. – S visszaültem a székre. – Nem fél anyád, hogy valaki előtt elkottyantod ezt a dolgot? Persze hogy nekünk, a néninek… az más. Ezt ő nem tudhatja. Mi barátok vagyunk, titkot tartunk. Igaz?

Lajoska alig észrevehetően elpirult.

– Anya azért fél, mert apa ilyet csinált. – Majd hirtelen fölkapta a fejét. – Anya mit fogott rám?

– Semmit.

Lajoska állta a pillantásomat.

– Mit fogott rám? – kérdezte újra.

– Ő semmit. De ha már faggatsz, megmondom: Tauszigné pletykált olyasmit, hogy nálatok van a stiglic.

Még kicsi rebbenés se látszott az arcán. Fél keze a zsebében, mozdulatlanul állt. Tudtam, hogy most mindent elronthatok: megfordul, kirohan, becsapja az ajtót, és soha többé nem bocsát meg, hogy így fizettem a bizalmáért. De épp ezért kellett megtennem – hogy megszabaduljak a gyanútól.

– Ismered te is Tauszig nénit, fűt-fát összefecseg. De ha most mégis azt gondolná valaki, hogy te a stiglicet kérted cserébe, hogy akkor majd nem beszélsz arról, a vágóhídi dologról…

– Ilyet nem gondolhat senki – mondta egyszerűen; s szinte hökkent volt: hát csak ennyi? Ennyit akartam kérdezni? És megrázta a fejét. – Tauszig néninek különben se lehet hinni. Ő senkit se szeret, csak fülel, sugdolózik mindig. Tudom, hogy minket gyűlöl.

S hozzátette: kérdezzem meg Mariannt, hogy elhisz-e ilyesmit? Ő biztos nem hiszi el. És neki az a fontos, hogy Mariann ne gondolja…

Meggyőzve és megnyugodva álltam föl.

– És én?

– És maga.

Sietve elköszönt, de az ajtón kiérve még egyszer visszafordult.

– Ne tessék sokat késni, mindig zrí van, ha kések a vacsoráról.

És leviharzott a lépcsőn.

 

Már sötétedett, épp harangszóra értünk oda. Szeszélyes kora tavasz volt, az eső megint szemerkélt; mintha a véletlen is úgy akarta volna, hogy Mariann ne tudjon megválni sárga esőkabátjától. Pedig most tényleg jobb lett volna valami kevésbé feltűnő szín: Ranka mama ablakából fény szűrődött ki. A fal mellé húzódva siettünk tovább. A kertkapunál már várt az egyik fiú, Hadnagy Pál Terus.

– Merre vagytok?

– Még lent a kamrában – mondta. – De a gödör már megvan.

Végigbotorkáltunk az ismerős folyosókon, egész a legalsóig, ahonnét Markos titokzatos, vasajtós kamrája nyílt. Most tárva-nyitva állt. A felhalmozott, nagy darab lilás húsok kézről kézre vándoroltak, és a kamra szellőzőablakán huppantak ki a kertbe. Bent sorba üresedtek a vaskampós rudak, kint egyre nőtt a halom: majdnem olyan magas volt már, mint ők maguk. Mikor végeztek, gonddal ismét lelakatolták a kamrát.

Lajoska, felhasználva a kis szusszanásszünetet, mindjárt ott termett Mariann mellett; onnét ellenőrizte, hogy a lakatot úgy teszik-e vissza, ahogy volt.

– Terus szerezte a kulcsot – mondta büszkén –, pedig nem volt könnyű. De ő úgyis lakatosnak készül.

Terus közelebb lépett, hogy Mariann ne értse félre: őróla van szó.

Aztán mind kivonultunk a gödörhöz. Ketten őrt álltak a felsőkertnél és az utcai bejáratnál, a többiek a húsokat vonszolták el a veremig, hang nélkül, fegyelmezetten kerülgetve egymást, mint a hangyák, ha gyűjtenek. A csupasz csontforgók föl-fölfehérlettek a sötétben, s csak néha koppantak meg, mikor épp egymásra zuhantak a verem alján. Amúgy csak tompa dobbanások (a hús tompán verődik, mint az agyagos föld) – aztán csend. Bekaparták a sírt. A fölösen maradt földet beszórták szeméttel, hogy ne árulkodjék, s a gödör helyét is; ez volt a szertartás vége.

A négy fiú elköszönt, és elhúzott a sötétben. Csak Lajoska maradt velünk.

– Azért jobb, hogy maguk is itt voltak…

De nem erről akart beszélni.

– El tetszett mondani a néninek?

– El. És neked volt igazad. Nem hiszi el. Azt mondta, biztos magától repült el a madár. És hogy így a legjobb. Bradák néni is ezért nyugodott meg.

Lajoska szörtyögött egyet a sötétben.

– Tudtam én.

Közben Mariann ránk pisszentett: a felső kert felöl lépések hallatszottak a sóderen. Az utcai lámpa fényében Tauszigné kendőbe burkolt alakja tűnt fel. Behúzódtunk a bukszusbokrok mögé. Meghallotta volna? Mindenesetre megállt, és fülelve körülnézett.

– Megy Ranka mamához – súgta Lajoska. – Most majd megint kitalál valamit.

Tauszigné tovább csoszogott.

Kis idő múlva Ilus hangja hasított át a kerten:

– Lajoska!

– Mennem kell… Maguk csak kerüljenek az utca felé.

És ő is elhúzott.

Az estét Mariann-nál töltöttem. Már késő volt, mégsem küldött haza. Együtt aludtunk el. Egyszer felriadt éjszaka.

– Majd küldök neked… – motyogta.

– Mit? – motyogtam én is.

– Egy nagy, színes Bosch-albumot.

S újra elaludt.

 

Alig pár napra rá egy igazi, mindennaposabb temetésre is sor került: Bradákné meghalt. Hogy közvetlenül a baleset következtében-e – nem derült ki pontosan. Az ő korában már nem kutatják az ilyet annyira. Utolsó napját – szegényjogon – kórházban töltötte. Már nem volt magánál, így tiltakozni se tudott, hogy elvigyék az otthonából. Nem valószínű, hogy beleegyezett volna. A halálba inkább. Mariann szerint Bradákné várta is ezt a fordulatot, csak tapintatból titkolta. S mintha boldog is lett volna, hogy ilyen körülmények között történt meg vele. A Dóm körvonalait bizonyára élénkebben tudta elképzelni ezekben a napokban, mint bármikor azelőtt. Így lett ajándék egy gyanútlan udvariassággal induló beszélgetésből. Hát nem bíztató ez? Mért óriási, színpadias ajándékokon törnünk a fejünket, viselni háborút, s hozni megrázó ítéleteket boldogságunk érdekében; megolvasztani a grönlandi jeget, ha egyszer húzódozik az olvadástól (s utána újra megfagy) – mikor kevesebb is elég?

Mariann ekkor már útra készen állt – vízum, útlevél, pecsétek mind rendben –, de a temetés kedvéért elhalasztotta az utazását.

Hozzátartozó híján csak páran kísértük ki Bradák nénit a farkasréti temetőbe. Markosné se lehetett ott (értekezlet); Ranka mama lábai nem bírtak ekkora utat; Tauszigné nem csukhatta be a trafikot. Nedeczkyék új, gyűlölt otthonukban bástyázták körül magukat a régi nippekkel s a szállítástól megzúzódott bútorokkal, várva az esti hét órát: akkor kell mindennap a rendőrségen jelentkezniük.

A szertartás – szegényjogon – rövid és célrafutó volt; a fiatal papot senki se világosította föl, hogy az elhunyt férje harminc éven keresztül egyházi pénzbeszedő volt. De így volt szép.

Mariann innét, a temetőből indult az állomásra, a taxi kint várta a temetőkapunál. Megvártuk, míg a csellengő érdeklődők szétszélednek, csak aztán indultunk meg mi is.

Váratlanul Lajoska csatlakozott hozzánk. Sápadt volt, a szeme karikás; kerülte Mariann pillantását. Látszott, csak nagy tusa után határozta el, hogy előmerészkedjék a sírdombok mögül, ahonnét végignézte a szertartást. De nem tudta megállni, hogy még egyszer el ne búcsúzzon Marianntól; most ugyan elég sután, szemlesütve csinálta. Én se voltam sokkal derűsebb hangulatban. Végül Mariann teremtett rendet köztünk. Rákezdett a dúdolásra, és amennyire profánnak tetszhetett egy idegen előtt, mi annál helyénvalóbbnak találtuk.

A taxiból még egyszer kikiáltott Lajoskának:

– Tizenhárom év múlva! Majd igyekszem nem megöregedni addig.

S rám nézett.

Sárga esőköpenye egyre kisebb virágfejjé zsugorodott.

 

Lajoska zsebre dugott kézzel, kicsit ferde vállal lépkedett mellettem hazafelé.

– Hazudtam – mondta hosszabb hallgatás után.

Most én viselkedtem úgy, mint ő a lakásomon: egy rebbenés se látszott az arcomon.

– Mért tagadtad le?

– Szégyelltem a néni előtt.

Aztán később:

– Nem tudtam, Hogy igazán meg fog halni.

– És most hol van?

– Lent, a mi raktárunkban. A szellőző mellé akasztottam a kalitkát.

– Most mit csináljunk vele?

Nem válaszolt.

– Engedjük el?

– Már elengedtem – motyogta.

– Akkor most már mindenkié?

Én is arra gondoltam – mondta Lajoska.

 

Magasiskola

Hajnali köd úszik a telep fölött, a gomolygáson rézsútos sugarak törnek át, fölvillanva és kialudva, mint a meglódult morzejelek. Aztán a szél mindent összekavar. Messziről halk dübörgés görög végig a pusztán, a ménes most vágtat az itatókhoz. A feltornyosuló monyasok körözve vágnak a kancák elé, majd hátulról kerítik őket csattogó nyerítéssel; a heréltek könnyű galoppban ringanak mögöttük, az egyik megáll, és belebámul a napba. A halastavak felett magányos sas kering; szeme, mint két karikás üveggyöngy, mozdulatlan, csüdje sárgán világít, hosszú szárnyhegyei élesen hátravetülnek. Nem süllyed, nem emelkedik, tartja a magasságot, mintha kimért, síkos pályán siklana körbe, aztán alig észrevehető billenéssel irányt változtat, nyílegyenesen úszik tovább. A tavak vize pikkelyes, langyos iszapszag áraszt el mindent. A tógátak oldalán kőkemény halmazok, az exkavátorok munkáját még nem gyalulta simára a szél, a hernyótalpak futószalagcsíkját most kezdi benőni a sásfű; a gátak tetején csenevész tamariszkuszok, vércseppként piroslanak rajtuk a fürtös virágok. A röptetőrét fölött jajgató bíbic suhan el; sikoltozó tamtamozása mindig veszedelmet jelez, de most ok nélkül óvatos – csak két ridegen tartott lipicai üget a gátak mentén, zabra éhesek, nem madárra.

A ketrecekben hangtalanul folyik az élet. A tógát kiszélesedő öblében dróthálós folyosó vezet a vízig, középen durva deszkajáróka. Hatalmas nutria kan sütkérezik a háló alatt, és uszonyos lábával dörzsölgeti két agyarszerű, sárga porcelán fogát. A sárgarépa a kedvence; Teréz kezéből mohón kapkodja ki a szeletelt darabkákat, de mást nem tűr a közelében. Barlangjukat egész a tanyaházig beásták a földbe, éjszaka ott kaparásznak a padló alatt; Teréz ilyenkor dobbant a lábával, biztos benne, hogy meghalják. Azon se csodálkozna, ha egyszer az ágya mellett túrná ki valamelyik a földet, és a lepedőt ráncigálná. A nutriák védett példányok, csak az a kötelességük, hogy éljenek. Ritkák errefelé, igazi hazájuk Észak-Amerika; a nagy Beranek telepítette ide őket, s minden hónapban jelentést kell írni róluk, az életmódjukról, a szokásaikról; „megfigyelni, és nem pusztítani” – ez a parancsa Beraneknak.

Távolabb, egy parti volierben gémek és bakcsók álldogálnak szertartásos merevséggel, a sarokban pár szárcsa és tarkavarjú gubbaszt – a prédaállatok. Halálraítéltek, de a vödörnyi szeméthal mindennap kijár nekik. Szükség van az erőteljes röptükre, szigonyozó csőrükre, hogy méltó ellenfelei legyenek a gyakorlatozó sólymoknak. Némelyik csúf tépés nyomát viseli a nyakán, a begyén – ezek a veteránok, amelyek öt-hat gyakorlatot is kiálltak.

A nádfalú fészer homályában, rágcsálva és szeretkezte, kevésbé nemes rabok nyüzsögnek; fehéregér-kondák és hörcsögök, tarkapatkányok és húsos tengerimalacok – az eleségállatok ezrei. Piros és barna golyószemük apró zseblámpakörteként villog a dróthálós ládák alján. Halk léptekkel surrannak saroktól sarokig, lábacskáikkal felkapaszkodnak a hálóra, idegesen kiszimatolnak a világosság felé, majd villámgyorsan visszasiklanak. Királynő közöttük a szíriai hörcsög. Mint valami majomba öltött öleb, úgy mászkál a hasas nőstény egy elkülönített homokosládában. Finom csemege lesz, de egyenlőre óvni kell még, amíg kicsi a törzsállomány; ha jól szaporodnak, akár a fele fészert is birtokba vehetik.

A bejárat mellett, félig földbe ásott lécodúban, bűzlő vadászgörénycsalád hever, fehér gereznájuk sárgás a vizelettől. Az ő szerepük kivételes; ha valami vész ütne be, nekik kell beszerezniük a napi frisshús-adagot. Kosárszám hordják ilyenkor lábhoz a patkányt, pocegeret; egyébként játékosabbak, mint a mókusok.

A fészer szellős ugyan, mégis nagy a bűz; de aki megszokta, nem érzi, s aki a célját is látja mindennek, meg se tudna lenni nélküle.

A két kószáló lipicai a tanyaházhoz trappog, és a nád ereszt kezdi harapdálni. A ropogásra megburran a padlás; mintegy száz kövér galamb verdes a tetőablak mögött. Ők a legfontosabb tápanyag, a vitamin, az életerő, a támadókészség – ők az ajándék a jól végzett munka után. Nyakukon megtépdesik a pihéket, s úgy tartják oda a sólyomfiókáknak – de ez most nem az ő idejük; most még a galambok követelik a reggeli kukoricaadagjukat, és már előre versengenek, hogy melyikük röppenjen elsőnek az ismerős vállakra.

A szél szabadon jár a tanyaházház körül; ami fa volt a közelben, kivágták, hogy zavartalan legyen a kilátás. Nincs árnyék sehol. A vonatfüst éppen szétfoszlik, mire ideér.

Csak a sólyomszállás árnyékos a környéken, a palaszürke hátú vadászok akácfás ligetben hűsölnek. Úgy sorakoznak egymás mellett görbe ülőfáikon, mint egy-egy megelevenedni kész szobor. Első pillanatban nem is hinné az ember, hogy a lábuk oda van kötözve az ülőfához; igaz, díszesen fonott szíj mindegyik, a csat ezüstösen csillog rajtuk.

Ezek a nemes vadak mindig párhuzamosan nevelkednek a préda- és eleségállatokkal; együtt, de sose egy helyen. A legcélszerűbb, ha a két telep hét-nyolcszáz méterre fekszik egymástól, így nincs ami nyugtalanítsa az érzékeny idegrendszerű sólymokat. A rend azt kívánja, hogy a ligetben komor, méltóságos csend uralkodjék, a várakozás csendje, és a fegyelmezett szilajság csak a hívó kiáltásra hallassa. utánozhatatlan vijjogását.

 

Lilik, a telepvezető, két felnyergelt szürkéjével jött ki elém az állomásra (kedvenc zsákmánymadara, a vadlúd után keresztelte el magát Liliknek, azóta mindenki így szólítja, még a nagy Beranek is, ha a főosztályról hivatalos iratot küld hozzá). Már messziről feltűnt a vörös raktárbódé mögött. Egyenes, mozdulatlan derékkal ült a nyeregben, s a ló ugyanilyen mozdulatlansággal hegyezte a fülét. Ez a kép mindjárt belém rögződött. Az se lepett meg, hogy a bódé „fedezéke” mögött várakozott rám.

Az út hosszú idáig, hajnalig volt időm elképzelni, hogy milyen lehet – a valóságban egészen más volt. Inkább alacsony, mint magas, arca cserzett és csontos, a bőr feszesen simult rá; csoda, hogy ebből a csontig faragott arcból ilyen dús szemöldök tudott kinőni. Később megismertem jobban. Külsejének és viselkedésének furcsaságai szinte észrevétlenül igazolták egymást; s ami meghökkentett rajta, azt mindjárt természetessé tette valami más. Még beszélgetés közben is az elsuhanó madarak röptét figyelte, így minduntalan följebb emelte a pillantását, mint akivel szemben állt. „Barnakánya… tojó… már túl van az etetésen… most csak szórakozik…” – váratlanul ilyesmiket jegyzett meg, majd folytatta a beszélgetést.

Én voltam az egyetlen utas, aki leszállt. Lilik nem mozdult a bódé mögül. Hogy megközelítsem, egy fekete salakos térségen kellett átbaktatnom, a teret keresztül-kasul szántották a halszállító autók keréknyomai; a mély vágásokban az állomásfőnök tyúkjai tanyáztak. Végtelen hosszúnak tetszett ez az ötvenméternyi út, közben folyton magamon éreztem Lilik pillantását. Mikor odaértem, mindjárt kezembe nyomta a szárat.

– Balra rúgós kicsit – mondta –, de azért meg lesz elégedve vele. Már kérték, hogy adjam oda igába, de valahogy nincs szívem hozzá, olyan szép csikó volt.

S mustrálva nézte a lovat meg engem; zsibbadt lábbal, elég ügyetlenül kapaszkodtam fel a nyeregbe.

– Hát most már nem szép? – kérdeztem fent ülve.

Legyintett.

– Kezdődő havivakság, eljárt az ideje ennek. Csak azt szívlelem benne, hogy tudom, milyen volt. Az igások biztos halálra strapálnák, akkor már inkább én végzek vele. – S kezet nyújtott. – Lilik vagyok. Indulhatunk?

Nem vagyok gyakorlott lovas, de most egyszerre megnövekedett az önbizalmam. Még kertelés nélküli beszédmódja is úgy hatott rám, hogy azonnal hasonlítani akartam hozzá; mintha azzal, ha utánzom, valami megfoghatatlan veszélyt kerülnék el. Igyekeztem szorosan a nyomában maradni. A vasúti töltés mellett ügettünk. A szél magas fejhangon zúgatta a távíróhuzalokat. Jobbra a halastavak szétloccsantott higanytócsákként csillantak – egyébként pusztaság mindenfelé. Csak távol északon mutatkozott bujább színfolt, a több ezer holdas rezervátum ősbokrosa. Lilik lelassított.

– Mit szól ezekhez a zenélő huzalokhoz? Ezt mindig megkérdezem a vendégeimtől. Nálam így megy a káderezés – s hunyorított. – Egyszer egy fővárosi hölgy járt itt nálam, az például nem tudott betelni vele, képes volt este kifeküdni a töltés oldalába, és a huzalokat hallgatta. Muzsikálnak, azt mondta. Muzsika! Tudja, hogy nekem már két kerecsenemet pusztították el ezek a drótok? Úgy csillognak, hogy még az ő szemüket is megtévesztik, az pedig nagy szó. De hát kívánhatom tőlük, hogy még erre is ügyeljenek? Hiszen az ember sincsen másképp, ha üt meg vág, elködlik a szeme – hát ugyanígy vannak ők is…

Hirtelen odafordult felém.

– Érdekli? Én ilyenkor reggel szívesen beszélgetek, meg talán jobb is, ha átesünk rajta. Annyi tücsköt-bogarat összehordanak rólunk, mért ne vágjunk mindjárt a közepébe – nem igaz?

S élénken folytatta:

– Persze, gondolhatja, a sólymokon is mit csudált ez a hölgy – a hangjukat! Ha csak egy kicsit magára hagytam, mindjárt egy ággal birizgálta őket, hogy szóljanak. Hát énekesmadarak ezek? Rigók? No, nem mondom, azért arra is szükség van – s gyermekesen elnevette magát. – Énekelni muszáj. Látja, ezeknek nem áll be a csőrük, ezek fújják szakadásig… – A zsombékos búvóhelyekről seregnyi aprómadár rebbent föl, Lilik szórakozva figyelte ügyetlen röpködésüket. – Kis buták… csak legyen belőlük elég. Mert akkor jó ám, ha vígan szaporodnak, de ha attól is elmegy a kedvük, nagy baj. Tudja, az efféle telepen, mint a miénk, az ember közelről látja a dolgokat.

Egészen közelről. Lilik előreejtett fejjel, tűnődve nézte a földet a ló két füle között; ez a testtartás nemcsak pihentető, de a figyelmet is ébren tartja: a táj leszűkül ugyan, de a fülek játéka minden veszedelmet előre jelez. Úgy éreztem, most sikerült bepillantanom Lilikbe. Kis mozdulatot tettem; de nem várta meg, hogy ki is mondjam.

Elismerően bólintott.

– Jó szeme van, városi emberről nem is gondolná az ember. – Aztán elhúzta a száját. – Én, bevallom, ki nem állhatom a várost, olyan puha lesz ott az ember, mint a csiga. Mindig úgy jövök haza, mintha kilúgoztak volna. Meg aztán az aszfalt, csak úgy kopog rajta a csizma, mindenhová úgy kell becsöngetni… mintha folyton azt bizonygatná az ember, hogy na, most közeledem, na, most itt vagyok – hát, ez nem a mi fajtánknak való. Azoknak igen, akiknek éppen az kell, hogy megtartsanak mindenféle szabályt. De itt mi csináljuk a szabályt meg a rendet.

Hirtelen előrevágtatott, s fölkapaszkodott egy kunhalom formájú földhányás tetejére. A közeli nádas szélén legalább háromszáz gém álldogált, otrombán kiáltoztak. Lilik birtokló mozdulattal nézett körül. Akaratlanul is lehalkítottam a hangom.

– Mekkora csapat!

– Közepes – mondta Lilik. – De jó sűrűn összeverődtek, így érzik biztonságban magukat. Persze, én is így szeretem… ha együtt vannak – s megbökte a karomat. – Hát nem olyan ez, mint kint a Duna-parton… ingujjban meg combig felhúzott szoknyával? Nem tudják megállni, hogy ne gyönyörködjenek a hangjukban. Pedig most jól be lehetne cserkészni őket, a szél is szemből fúj. Nagyot néznének, ha hirtelen előbukkannánk a nádas mögül.

– Ne kanyarodjunk arra?

A lehetőség, hogy észrevétlenül meglephetnénk a csapatot, izgatottá tett. Gyűlölöm, ha csak egy ajtót is rám nyitnak váratlanul, de most innen, lóhátról, elkerülhetetlennek látszott, hogy ne akarjam ugyanazt megtenni. Mintha sodródnék valami felé, amit se jónak, se rossznak nem mondhatok, legfeljebb… Lilik továbbindult.

– Hagyjuk, most ne zavarjuk őket, lesz még ideje ismerkedni velük. Inkább beszélgessünk.

Ütemes trapp zsongított el. Kedvemre volt az egyoldalú társalgás. A ló tudta az utat, arra se kellett ügyelnem, a tanyaházat se láttam sehol, csak egy szokatlan formájú nádkunyhót, ajtó-ablak nélkül, ez pereckig nem ment ki a fejemből – de Lilik már készen volt a következő kérdésével.

– Huszein Darlach Thaymur… hallotta már ezt a nevet?

Éreztem a hangján, hogy ez a kedvenc témája, mindjárt lelkesen belemerült.

– Sokan csak a kezdőbetűivel emlegetik, hogy a H. D. T. így, a H. D. T. úgy… szerintem ez tiszteletlenség – mondta. – Tulajdonképpen mindennap újra kellene olvasni a feljegyzéseit. Én nem is tudok elaludni másképp. Tudja, van valami csodálatos abban, ahogy ez a csúcsos fejű perzsa mindent előre tudott! Nincs semmi új, a mi technikánkban semmi sem változik. A vadat ugyanúgy kell befogni, betanítani, a fegyelmezésnek is ugyanazok a módszerei… szóval mindennek. A természet nem öregszik. Itt aztán nincsen klimax, hogy egyszerre megbolonduljon minden… „holnaptól másképp lesz”… itt minden a régi. Pedig hányan elfelejtik ezt! De Thaymur soha, Thaymur sose csinált hibát. Az életből kell kiindulni, ez mindennek a titka, csak úgy lehet rendet tartani benne.

Kis gúnnyal tette hozzá:

– Most már érti, ugye? Ő is azt mondta volna magának, amit én az előbb. Minek zavarjuk a gémeket, mikor nem tehetünk semmit? Hogy új gyülekezőhelyet keressenek? Ezt már pontosan tudjuk, hol van, aztán majd holnap kijövünk, és négy madárral a felét levágatjuk.

Liliknek éppen kapóra jött egy izgalmas légi harc. Már előbb is feltűnt nekem, hogy a telep területe fölött milyen kevés a szabad ragadozó. Megkérdeztem, mi az oka ennek. Lilik készséggel válaszolt.

– Hát, ez bonyolult kérdés – fejtegette. – Hiszen zsákmányt itt is találnának, de megfigyeltem, hogy ezek a vad barangolók valahogy tartanak az én légi csendőreimtől. Nem tudják velük felvenni a versenyt. Pedig a mieink is ugyanazt tudják, csak hát sokkal fegyelmezettebben. És még valami… a kondíció. Érti?

– Hogyne – feleltem.

Nevetett.

– No, azért nem ilyen egyszerű ám! És ezen is érdemes elgondolkozni. A vadsólyom például nem vágja a libát (már Thaymur is följegyezte) – de miért? Egyszerűen azért, mert napi húsz deka hús bőven elég neki. Most ezért küzdjön meg egy ilyen szívós madárral? Nincs értelme. Persze, itt a telepen egész más a helyzet, én még a dupláját is megetetem velük, még többet is, ha kell… nagyobb súly, nagyobb támadóerő. Erről feledkeznek meg a kezdő idomárok.

– Hát csodálkozik, ha a sólymaimnak tekintélyük van? – kérdezte nem titkolt büszkeséggel. – Még a saját anyjukat is elűznék a területükről. Ezeknek – s felmutatott a magasba – nem sok babér terem itt. Ilyenkor merészkednek ide, mikor tudják, hogy nem vagyok a tanyán. Egyébként a rezervátum körül vadásznak, ott aztán minden úgy van még, mintha ember nem is volna. Egymás hegyén-hátán, ahogy a véletlen hozza. Anarchia. Persze, azért azokból is kell mutatóba… mármint a rezervátumokból.

– És ha gémek is költenek ott? – kérdeztem. – Érdemes szaporodni hagyni őket, ha egyszer úgyis…? Hiszen a halastavak védelméről van szó, nem?

De Lilik már újra a magasba kémlelt, s hirtelen előrenyújtotta a karját.

– Látja… ott, a felhőcsizma alatt… héja… gyönyörű példány!

Az ég tele volt fényes, fekete pontokkal, vibrált a szemem. Időbe telt, míg fel tudtam fedezni a két suhanó foltocskát: a héja egy fecskét üldözött. Lilik feszült, élvező arccal figyelte őket; közben megjegyezte:

– Nem valami okosat mondott az előbb. A rezervátumokat azért nem szabad lebecsülni… a legjobb fiókákat mi is onnan szedjük össze.

A légi harc nem tartott sokáig, a héja fejünk felett húzott el a zsákmányával. Rövid időre valószínűtlen csend támadt, csak a nap világított bele; lovaink lába körül vörös szárnyú szöcskék zizzentek. Egyre messzebb kanyarodtunk a vasúti töltéstől. Kis idő múlva vörös pléhtábla mellett haladtunk el, a táblán olajjal festett sólyomfej szürkéllett, alatta felírás: Tilos terület. Lilik odaléptetett, és ledörgölte zsebkendőjével a sólyomfejre száradt sarat.

– Én festettem – mondta –, de majd mutatok otthon másféléket is. Szeretem lerajzolni őket.

S újból végigdörgölte a táblát.

– Csavargók… de már sejtem, hogy kik koszítják be sárral. Suhancok, innen a szomszéd gazdaságból. Van idejük idegyalogolni éjszaka… a disznók!

Vesszőt tört, s azt suhogtatta.

– Csak tudnám, hogy mért ez a gyűlölködés! Mert ne higgye ám, hogy nekünk nincsenek ellenségeink… csak olyan megfoghatatlan az egész – s oldalvást rám nézett. – Az ember sose tudja, mikor mit várhat. Az irigység teszi? Vagy valami más dühíti őket? A fene tudja. De legjobb lesz, ha elmondok egy történetet; úgy igaz, ahogy mondom, nincs benne semmi kitalálás.

S elmesélte a következőt.

Nemrégiben hajnali gémezésre indult egyik kedvenc sólymával. Mikor a Biza-réthez közeledtek, Viktória már emelgette a szárnyát, de néma maradt. Lilik riasztó kiáltására mintegy húsz gém szárnyalt föl. Nem dobta mindjárt utánuk a madarat, csak mikor a gémek határozott irányt találtak; akkor viszont villámgyorsan hasított fölfelé Viktória, hogy mielőbb a csapat fölé kerüljön. (Ennek a jelentőségét csak később értettem meg igazán; ha fölöttük van, arra bukik le, amelyikre akar. Lilik ilyenkor vágtában követte madarát, hogy az szüntelenül érezze a közellétét; ez alapvető szabály. Sőt, az igazi kemény iskola az, mikor a zsákmány mellől kell visszarepülni, vissza a ponttá zsugorodott kézfejre; utána azonnal bőrkápa kerül a fejére, hogy jótékony sötétség vegye körül, s ne érezzen mást, csak azt, hogy biztonságban van. Ez egyike a legfejlettebb gyakorlatoknak, pszichológia van benne és kockázat: már csak egy hajszálon múlik sokszor, hogy a madár megtagadja az engedelmességet.)

A gémcsapatot kitanult hím vezette; egyszerre zuhantak, oldalaztak, így ment egy jó darabig. Aztán a hím hirtelen kivált a többi közül, és lassan körözött lefelé – csaléteknek vetette oda magát. Viktória azonnal rábukott, percekig tusáztak összeakadva. Lilik észrevette, hogy a gém a telep területén túlra akarja vonszolni támadóját. Rossz előérzettel vágtatott utánuk. Csatornákon úsztatott keresztül, rengeteg időt vesztett, pedig kellett a gyorsaság, prédaállatnak akarta befogni a bátor hímet. Mikor a vasúti töltésről veszteglő teherautót vett észre, rögtön arrafelé fordult. Csakhamar két guggoló, overallos férfi bontakozott ki a sűrű vadzabból. Látta, hogy az egyik ütemesen csapdos valamit a pumpa vasával – a két madár vergődött a lábuk előtt. Lilik hatalmasat üvöltött, mire az overallosok meglepetten fölegyenesedtek. Viktória leffegő jobbszárnnyal még mindig a gém hasán topogott, majd meglátva gazdáját, odadülöngélt hozzá; de ahhoz már nem volt ereje, hogy a kesztyűre felrepüljön, ájultan zuhant vissza a földre. – Lilik hiteles előadása szerint így folyt le a párbeszéd közte és a két idegen között:

(Lilik): – Kicsodák maguk?

(Az idősebb idegen): – Ezt mi is megkérdezhetnénk.

(Lilik): – Tessék. A kísérleti telep vezetője vagyok. Nem szégyellik magukat? Mint az állatok, mint a barmok… pumpával?! Tudják, mit ér ez a madár?

(Az idősebb): – Bunkót, uram, meg pumpavasat. Csak látta volna, mit csinált itt… Az embernek a gyomra kifordul. Ha legalább megölte volna, de csak kínozta…

(A fiatalabb): – És annyit mi is tudunk, hogy az ilyen dögöket pusztítani kell, így tanultuk valamikor. Vagy talán maga mást tanult?

(Lilik): – Mit kavar itt összevissza mindent? Ez ragadozó, de hasznos, ha a mi kezünkben van.

(Az idősebb): – Akkor értem már… Szóval magát várta, azért nem volt neki sürgős.

(Lilik): – Igenis várt, mert én neveltem, és különben is az állam tulajdona, s maguk azt verték pumpával!

(Az idősebb): – Hát, azt nem tudhattuk. Igazán ez is csak olyan, mint a többi. Járjuk mi eleget az országot fuvarral, látunk mi ilyet másfelé is, de pofára egyik se más…

(A fiatal): – Vagy akkor jelöljék meg… rakjanak egyenruhát rá. Bár nem tudom, mit védenek olyan nagyon rajtuk.

(Lilik): – Azt, ha nem tudná, kedves barátom, hogy ez a madár is csinál annyi hasznot, mint maga. Ha a gémek mázsaszám rabolják a halat, az semmi? Meg a varjak a gabonát, az is semmi? Az ország érdeke mi magának? Először nézzen utána, hogy mi, miért történik, és csak aztán fanyalogjon, hogy csúnya meg kegyetlen. Ez nem leánynevelde itt, fiacskám. Először is ezt jegyezze meg!

(Az idősebb): – Jó, megjegyeztük. Mit akar még? Ott az autónk rendszáma, írja föl.

– Följelentette őket?

Lilik megrázta a fejét.

– Eh, minek feszíteni a húrt. Előbb-utóbb úgyis rájönnek, hogy nem szórakozásból… az ő érdekükben csináljuk.

– És mi lett Viktóriával?

– Megvan még ma is. Három hétig húzta magát, aztán talpra állt. Olyanok ezek, mint az acél.

S felügetett egy elgazosodott nyúlgátra, az már egyenesen a tanyaházig vezetett. Most először fordult hozzám hivatalos hangon. – Belépési engedély? Rendben van?

De nem várta meg, hogy elővegyem; úgy látszik, csak készséges mozdulatomra volt kíváncsi. Kiderült, hogy már hetekkel előbb értesítették az érkezésemről.

– Beranek megválogatja, hogy kinek ad engedélyt – mondta kis mosollyal. – De úgy is mondhatnám, mindnyájan Beranek kezében vagyunk.

– Hogy érti ezt? – s nem tudtam eldönteni, mi bujkál a hangjában.

– Nézze, ha már ideengedték, okosabb, ha őszintén beszélünk egymással. Én becsülöm Beranekot. Amit ő tud, ahhoz én nem értek. Az ügyosztály, az valami egészen más dolog, mint a telep. Itt, kérem, meg kell fogni a fejszét, és le kell nyakazni az eleséget minden reggel. Nahát, persze hogy véres meg tollas lesz az ember keze. És büdösség is van elég. A főosztályon ilyesmi nincsen. Ott tervek vannak meg rubrikák meg egy sereg dolog, amibe csak páran látnak bele. Beranek nagy ember, de ehhez – s körülmutatott – én értek jobban.

Aztán kis szünet után:

– Azért szeretném egyszer lóháton is látni, madárral a kezén… Ezt persze csak magának mondom.

– Hát nem szokott lejárni ide? – lepődtem meg.

– Itt még sosem járt – mondta Lilik. – Csak a helyettesek, a beosztottak… Azok meg változnak mindig, én nem jegyezgetem a nevüket.

– De hát nem is látta még Beranekot?

– Még soha – mondta elgondolkozva. – De ki látta? Maga talán találkozott olyannal?

Lépésben érkeztünk meg a tanyaházhoz; Teréz éppen kint guggolt a vízparton, és tenyeréből etette a nutria kant.

 

Furcsán összemosódnak az első napok benyomásai. Meg kell szokni az állandó szelet, az árnyéktalanságot; ha akarsz, kilométereket nyargalhatsz lóháton, mégsem érzed úgy, hogy megérkeztél valahová; a pusztai égbolt bezár, mint egy fényketrec; mintha billiówattos lámpa tűzne a szemedbe, folyton a nyomodban van, mindenütt megtalál; ennyi erővel cellában is ülhetnél, rács mögött, ott egy százas körte ugyanezt megteszi; ha legalább látnál valakit a közelben, aki hozzád csatlakozik, megszólít, akkor eltökélhetnéd, hogy néma maradsz – de sehol senki, sehol egy ember. Vallani fogsz.

Lilik már első nap se tekintett vendégnek, volt úgy, hogy estig se láttam. Bőbeszédűsége, amivel fogadott, nagyon felcsigázott; nem is tudom, mit vártam – látványosságot? Színpadias élményt? Hiányoltam a kalauzolását. Ő viszont egyszerre szűkszavú lett, mihelyt a szokott munkáját végezte (ami persze nem zárta ki, hogy egy váratlan pillanatban ne tartson ismét előadást kedvenc Thaymurjáról vagy a sólymok mediumitásáról). Egyébként hagyta, hogy egyedül ismerkedjem a látnivalókkal; csak módjával vevegette le fejemről a bőrkápát. Ugyanakkor bőséges koszton tartott. Amire nem is számítottam, itt a prérin bor, fekete, gyümölcs is került az asztalra; ő meg Teréz hozzá sem nyúltak. Ez zavarba hozott.

– Még nem szolgáltam rá! – mondtam tréfásan.

– Nem is kell – nevetett Lilik. – Az új vendégnek kijár az efféle, aztán már úgyis maga feledkezik meg róla.

Igaza volt, a puszta levegője egészen átformált. Már-már élvezetszámba ment az is, ha az egyik pocsolyából mi hörpöltük a vizet, a másikból meg a ló. S a telepen minden így ment, ilyen kertelés nélkül. Most már én se látok ebben semmi különöset, nem is esne jól másképp. És a szalonnázás az egész napi lovaglás után! Előbb megbontjuk a varjút meg galambot a sólymoknak, aztán ugyanazzal a tőrrel nekilátunk mi. A varjú vére fanyar, a galambé édes; olyan a penge nyoma a szalonnán, mint a paprikacsík.

Furcsán összemosódnak ezek az első benyomások, nincs egymásutánjuk. Pedig pontos napirend szabályoz mindent, hajnaltól szürkületig, aztán másnap ugyanúgy. A reggeli etetés a leghangosabb, az akácos visszhangzik a rikácsolástól. Sorba hordjuk ki a bárdolórönkhöz az eleséget; csak a nagyobb tollakat kell leszaggatni, a jó emésztéshez szükséges a gyengébb pihetoll. A fejek, lábak kupacba gyűlnek – halomnyi totemjelvény. Tulajdonképpen meg is meg is mozdulhatnának, de már nem akarnak. A gémet a hátán kell felmetszeni, a varjút és galambot begytől hasaljig; így mindjárt a legtáplálóbb falatokra kap rá a sólyom. Egy bőrkápás, fiatal kerecsent Lilik külön etetett; láthatólag idegesebb volt a többinél.

– Beteg? – kérdeztem.

– Dehogy, csak nyugtalan még, pár napja fogtam csapdával. Ilyenkor hetekig ügyelni kell, hogy le ne fogyjon. Ahányszor kér, annyiszor kap – s egy frissen ölt pockot lökött eléje. – Kap persze mást is – mondta –, de most ez a fontos. Amit vadon megszokott, attól meg is nyugszik… – S karjára ültette a madarat. – Nézze, micsoda lábak! Hát nem vétek pockot fogni ilyennel? Majd ha a libát vágja, az igen… arra szeretném betanítani.

Lilik előlegezte a bizalmat a kerecsennek, és a nemes Diljahán névre keresztelte. Persze, olyan vadász sose lesz, mint a hajdani Dianna – de hát az vándorsólyom volt, falco peregrinus, s micsoda példány! Lilik csak szenvedéllyel tudott beszélni róla. Egyébként kivesző fajta nálunk, mindössze három volt a telepen. A mindennapos munkára inkább kerecseneket használtak; ezek szaporák, nem olyan érzékenyek, s amit megtanulnak egyszer, bigottul bevésik a fejükbe – de ez a hibájuk is. Lilik azt szereti, ha a madár nemcsak gépként engedelmeskedik, hanem rögtönözni is képes, ha kell – a parancs szellemében; és ezt nem tudják a kerecsenek. Jó sorkatonák, de… („Beranek kedvencei” – Lilik így fogalmazta meg).

Félóra múlva ismét csendes a szállás, a Diljahánok, Tamarák jóllakottan pislognak, szárnyukat lazán szétvetik. Az akácost hamvas piheréteg fedi, a szél alája fúj, odébb teríti le; mint a pattogzó zománc, olyan törékeny ez az álmos csillogás a füvön. A pihék közt egy apró sólymocska lépked, csak mikor elénk ér, akkor látom, hogy több méter hosszú zsineget húz maga után. Volt ebben a madárban valami játékos és kedves, Lilik is másképp nyúlt hozzá, mint a többihez. Kis káráló hívóhanggal felröptette a térdére.

– Na, te Bogarász! – és egy szöcskét tartott a csőre elé; Bogarász rögtön bekapta. Csak ennek az egy kabának volt ilyen közönséges neve.

– Fura szerzet – mesélte Lilik. – Olyan erős, hogy foglyot is vághatna nyugodtan, de nem lehet megbízni benne. Ha eszébe jut, otthagyja a zsákmányt, és bogarak után kapdos. Mint egy gyerek…

Eloldotta a zsinegről a kabát, és kivitte az akácos mellé. A madár éles ívben mindjárt fölfelé tört. Gyönyörű, egyre szűkülő körökben emelkedett a magasba, szinte előre lehetett látni a pontot, ahol majd megáll – s csakugyan, mintha odatűzték volna, fent libegett pillanatokig, aztán cifra zuhanásokkal úsztatta magát, fürdött a szélben, minden látható, értelmes cél nélkül – csak úgy eljátszott önmagában, ennyi volt a tudománya.

– Ezért haragszom rá – dörmögte. – Úgy köröz fölfelé, hogy a vándorok se jobban, aztán mégse jó semmire. Pedig nem gyáva, csak ambíció nincs benne…

A madár az első kiáltásra kesztyűre szállt, s elégedetten vadászott tovább a fűben szöcskére, szitakötőre; társai, a vaskos lanariusok és karcsú peregrinusok rá se hederítettek.

Még aznap délelőtt (vagy másnap?) kint a röptetőtéren segédkeztem; tűző napsütés volt. A parti volierből egy veterán gémet cipeltem ki a rétre, az volt a soros prédaállat. Lilik már reggel belakatta cigányhallal. A hónom alatt vittem; úgy csapkodott, hogy muszáj volt felhúzni csőrére a bőrpapucsot. A papucs elgyöngítette a hangját, de mint a dobrezgés, még akkor is lüktetett a nyakában a kvakkogás, éreztem a meztelen bőrömön. Lilik először a gémet készítette elő munkára. Öt-öt evezőtollát összefűzte zsineggel, aztán kikötötte egy cövekhez, és letakarta zsákkal; míg rá nem kerül a sor, ott nyugton van legalább. Közben elmagyarázta: két kezdő kerecsent akar páros vadászatra betanítani, ez a legbiztosabb, leghumánusabb fajtája a vágatásnak. Amíg az egyik fölfelé tör, a másik zuhanva bukik le, így egymást váltva csapnak a prédára – a harc rövid, a zsákmány hamar kifárad. De ehhez nagy összeszokottság kell, két test, de egy tudat és szándék – ez pedig nem megy magától.

Lilik gémszárnyból készített bábuval kezdte a gyakorlatozást. Két oldalára friss gémhúst erősített, aztán elröptette a kerecseneket. Előbb csak alacsonyan köröztek, szemüket szúrósan ránk szegezve, árnyékuk fantomként követte őket a füvön – majd mikor látták, hogy a gazdájuk nem mozdul, türelmetlen rikácsolással felsuhantak a magasba, száz-százhúsz méternyire. Lilik erre várt. Bal kezére felhúzta a tollbábut, és rikkogva meglóbálta a feje fölött. A sólymok azonnal szétváltak odafent. Más-más oldalról, de hajszálra egyforma ívben zuhantak rá a bábura, és vadul tépni kezdték a húst, mindegyik a maga adagját. Lilik ravaszsága csupa ilyen apró fogásból állt: a vadösztön azt diktálná, hogy egymásnak essenek a koncon, ő viszont azt diktálja, hogy mindent megosszanak. És ha már ez megy, mért ne üldöznék a zsákmányt is közösen?

– Bezzeg egy hete még, akkor volt marakodás! De most már? Mint a jó testvérek. És még csak nem is ördöngösség – hiszen látja: etesd őket együtt, ugyanazon a dögön… Ezt is Thaymurtól tanultuk.

A két madár kevesellte a húst, dühösen csapkodtak, tetszett nekik az ingyen lakoma. De az igazi gyakorlat még hátravolt. Lilik újra elröptette őket, és előszedte a gémet a zsák alól. A papucsot rajta hagyta, sőt, a nyakára is csatolt egy bőrzsákot, és most erre kötötte rá az újabb húsadagot. Aztán ellódította a kipróbált veteránt, hogy feldühödjön, és verdesve futkosson körbe.

Pár pillanat múlva felhallatszott a magasból a kerecsenek ideges vijjogása. Észrevették a prédát. Mint a torpedók, úgy zuhantak lefelé, és két oldalról süvítve ragadtak rá a gém nyakára, de az hirtelen felágaskodott, s egy erőteljes mozdulattal lerázta őket – a kemény bőrzsákba nem tudtak jól belekapaszkodni. A gém először felénk bukdácsolt kétségbeesetten, majd tétován újra megfordult. Aztán többet nem közeledett hozzánk. Ritmikusan felugrált, éles cikcakkokat írt le, elképesztő leleményességgel védekezett, s még azt is kipróbálta, hogy maga körül forogjon, mint egy motolla. Két elkötött szárnya suta mankóként seperte a földet, amitől végképp megdühödtek a kerecsenek, talán ettől a legjobban; s közben a felvert por mindhármójukat eltakarta. Végül a gém szédülten, imbolyogva megállt, s csak akkor csaptak rá megint, utoljára. Még percekig teperték, vonszolták egymást, aztán a gém föladta a küzdelmet, a két rátelepedő madár karmai alatt már csak megemelkedni tudott, fölállni nem. A sólymok még akkor is csapkodták a bőrzsákot, mikor már csipetnyi hús sem volt rajta, s ha Lilik rájuk nem kiált, a védtelen begyet kezdik hasítani – a kiáltásra azonban megcsendesedtek, felugrottak a gém hátára, és büszkén néztek ránk. Lilik mindkettőt megdicsérte, majd sapkát húzott rájuk. De kijárt a dicséret a veteránnak is; föltámogattuk, és leszedtük róla a papucsot meg a zsákot. Mindjárt visszahanyatlott a földre. Furcsán meggörbítve elfektette a nyakát, s közben felhúzta, leengedte az egyik lábát, ez volt az egyetlen, ami elárulta, hogy él.

– Pedig sajnálnám – mondta Lilik –, ez mindig jól megdolgoztatja őket… – s lehajolt, és visszafelé borzolta a gém hátát; egy helyen véres volt a toll. – No, ezt kibírja még – dörmögte –, még kitanítom a két kerecsent rajta.

S intett, hogy vegyem fel a madarat, és vigyem vissza a volierbe. A veterán nem mozdult a hónom alatt; az volt az érzésem, hogy nehezebb, mint mikor kihoztam – de Lilik csak mosolygott.

Ha lemérnénk, pontosan ugyanannyi volna.

 

Még aznap délután történt (vagy másnap)?

Lilik előttem lovagol, finom, hintázó derékmozgással ruganyozza a testét. Karján karcsú, palaszürke tojó, Viktória, a kedvenc vándorsólyom – nincs kápa a fején, tolla hamvasan fénylik a rézsútos sugaraktól. Akár az ülőfáján érezheti magát, a bőrkesztyűs kar alig mozdul alatta. Kitartóan szembenéz a gazdájával, csak néha billenti oldalt a fejét – gébics, pacsirta húz el valahol. Késő délután. A pusztaság fényketrece most mintha még jobban leszűkülne, palaszürke az égalj. Kiszáradt tófenéken ügetünk át. Az elrothadt növényzet kusza, sárba szikkadt kötélzetként hever – a tó csontváza, idegrostjai; néhol sűrű halmokká púposítja a szél, alatta sátorszerű menedék, lovaink beletipornak. Nincs itt búvóhely sehol. Ha víz borítana mindent, akkor igen… Elbújni a fenék derengő homályában, himbálózni a lassú áramlásokban; csend és jóllakottság, paradicsomi bőség, az eleség nem fogy ki soha, az etetés ideje pontos, mint a napjárás… A halászósas is ritka, a sólymok elüldöznék, nincs panasz – ha víz borítana mindent. (Azt beszélik, egyszer egy évben kinyitják a zsilipet, a víz elzubog valahová – de hol vannak, akik emlékeznének rá? S mi az a zsilip? Igaz egyáltalán? És visszajön-e a víz?)

Lilik előttem lovagol, távolodunk a halastavaktól. Mintegy két kilométernyire akácfasor, közbül egy-egy vastag törzsű, alacsony fűz, ágai nem nyúlnak magasba, a törzs végén csenevész vadhajtáskoszorú. Gnóm fa, púpos és nyomorék, de még az ilyen is ritka erre. Szólok Liliknek, hogy menjünk a fasor felé, napok óta nem ültem faárnyékban. A szomszéd gazdaság kondája mellett ügetünk el. Először nem látom sehol a kondást, végül észreveszem, egy földbe vájt mélyedésben hűsöl, összetákolt nádsüveg alatt. Idősebb ember, könyökölve bámul ránk. Lilik odakiált:

– Láttál varjakat erre?

Az öreg elmutat valahová, s tovább könyököl.

Lilik rám hunyorít.

– Akkor már tudjuk, hol ne keressük őket. Biztos hazudik.

S elindul az ellenkező irányba. A disznók közül korcs puli vágtat elő, hátrálva ugat lovaink előtt. Viktória méltósággal figyeli a nevetséges ugrándozást. Itt már szaporodnak a szénaboglyák, a föld sem annyira szikes, a konda trágyázza.

Halk cserregés hallatszik. Lilik azonnal felfigyel. Mindjárt keríteni kezdi félkörben a gyanús terület, engem a másik oldalra küld; közben riasztó kiáltásokkal rémíti a bújó madarakat. Percekig semmi eredmény. Aztán hirtelen három jól fejlett szarka csattog elő egy ledőlt boglya mellől. Látom a röptükön, hogy mindenre elszántak. Pillanatnyi tétovázás után bevágnak a konda közé, és földközelben siklanak tovább: számukra még ez a legbiztonságosabb; a sólyom fent, a magasban szereti az üldözést. Lilik elröpteti Viktóriát – én meg várom, hogy mi lesz a mi dolgunk: befurakodni a disznók közé, nem kímélni a sarkantyút. Lilik már javában zargatja őket. Viktória gyertyázó repüléssel fel-felszökik pár méternyit, aztán lecsap a sörtés hátak fölé – bosszantja ez a cicázás. A szarkák a ringó, emlős hasak alatt futkosnak hol ide, hol oda. A puli veszett ugatással folyton visszatereli a disznókat. Az öreg egykedvűen könyököl a nádtető alatt. Meddig tarthat ez? Lovam habzó szájjal nyerít. Lilik izgatottan figyel valamit: az egyik szarka csőrével, lábával kapaszkodik a koca hasába, és úgy viteti magát – de nem tart soká az utazás, elveszti a fejét; hangos cserregéssel kiröppen, és beveti magát az első boglyába. Lilik azonnal utánavágtat, hajgatva üldözi boglyától boglyáig, és Viktória is rögtön követi – most kezdődik csak a hajsza. Valahányszor feléje vág a sólyom, a szarka, mint a gyík, bevackolja magát, majd egy óvatlan pillanatban gyors szárnycsapkodással átrohan a földön a következő boglyáig. Idegfeszítő, centiméterre, másodpercre kiszámított menekülés. De a szarka bírja, s Viktória meg-megzavarodik. Mintha méltatlannak érezné a küzdelmet, nyilván a zsákmány se ingerli nagyon – és Lilik is csak játszik. közben egyre fogynak a boglyák. Már ott nyargalunk a fasor közelében, a szarka oda igyekszik: elszánt nekirohanással átbukdácsol a földön a szélső fáig, és befúrja magát az ágsűrűbe. Viktória az utolsó pillanatban csapódik az akácnak, de nagy szárnyai fönnakadnak, nem tud beljebb hatolni a lombok közé. Most kétoldalt ügetünk, közrefogjuk a fasort. Viktória felettünk rikácsol, kényelmes körözése nagy nyugalmat árul el. Megértem; a fasor kétszáz méter hosszú, a szarka fától fáig szökik percre ki lehet számítani, mikor ér a végére. Viktória meg se kísérli, hogy az ágak közé betörjön, csak ijesztgeti a szarkát, azt is csak szórakozva; az meg körmönfontan lesi, latolgatja, hogy mikor röppenjen tovább. Vagy hússzor is úgy érezhette, hogy cselesebb, mint a sólyom; cserregve még a társait is hívta – talán hogy kövessék? Itt a biztos menedék? Az utolsó törpefűznél megállunk. Viktória is egy helyben, várakozva lebeg. A szarka hosszú percekig lapít, aztán kirepül a puszta felé, egyszerre kizuhan az üres, nagy térbe – mintha maga is csodálkozna ezen –, ügyetlen siklórepüléssel csinál egy félkört, de látszik, hogy nem tudja, miért, csak leír egy félkört, és nem fejezi be. Viktória nyomban ott terem, és egyetlen csőrvágással a földre rögzíti. Zöld-vörös, fekete hát a füvön, kicsi, barna cipőgomb szemek – a sólymot nem érdekli többé; könnyedén, engedelmesen felröppen Lilik kezére. A két ló kíváncsian megszagolja a heverő szarkát, aztán furcsán összeértetik az orrukat. Utoljára Lilik hajol le érte, és a nyeregkápára köti.

– Meghajtsuk a másik kettőt is? – kérdezi.

 

Egy hét múlva azon kaptam magam, hogy következetesen elmulasztom a reggeli borotválkozást. Teréz nem csodálkozott rajta.

Reggelenként ott szokott eljárni a kalyiba előtt, ahol az éjszakákat töltöttem; a tengerimalacoknak szedte a zöldet egy derekára kötött zsákba. Úgy látszik, kitalálta, hogy mért lóg a kalyiba ajtaján tükör, mert mindjárt odajött, előkereste a petróleumfőzőt meg a vízforraló bögrét, amit sehol se találtam. Közben jól megnézte az arcomat.

– Azért nem kell úgy sietni vele – mondta –, megszoktuk mi már ezt. Akik először járnak idelent, mind így járnak.

– Hogyan?

– Hát a szakállukkal. Elfelejtik, és maguk se tudják, miért.

Aztán leült a kunyhó elé, és végignézte, hogyan borotválkozom. Nem volt ebben tolakodás, inkább valami meghökkentő közvetlenség. Lilik egyébként mindennap borotválkozott, sőt púdert is használt (enyhe orgonaillata volt). Teréz észrevette, hogy a csempe tükörből őt figyelem; nyugodtan visszanézett rám.

– Elég a pokróc, amit átküldtem?

– Még sok is – motyogtam a borotva alól.

– Télen is ugyanennyit kapna – nevette el magát. – Lilik akkor is meztelenül alszik. Maga hogy szokta meg?

– Hát… nem éppen úgy. Azt hiszem, csak vendégnek válnék be maguknál.

– Hát persze, itt más. De én már nem tudnék meglenni másutt. Pedig megpróbáltam ám… – s szórakozott, tűnődő lett az arca. – Három évig tanultam szobrászatot a főiskolán, a mesterem azt mondta, hogy élnek a szobraim.

– És abbahagyta?

– Abba hát. Butaság az, hogy a szobor él. Mondják meg nekem, hogy mi él rajta?

Fölemelt egy ágat a földről, s talpával elsimította a sárga homokot.

– Nézze csak… tavaly eldöglött egy görény szukám. Olyan volt, hogy száz közül megismerném, ha megsimogattam, a nyakát, két lábra állt… – s pár ügyes vonallal a homokba rajzolta az állatot. – De hát hol van az már? Hol? A szobor, az csak olyan játék… – és elkuszálta a rögtönzött vonalakat.

– Aztán új jön – folytatta kis idő múlva. – Jönnek, mennek… és mindegyik enni kér. Énnekem mindegyik kedves. Nem is tudom, mikor volna időm szobrot csinálni.

– És Lilik? – kérdeztem. – Az ő rajzai? Az is csak olyan játék?

Teréz fölállt, a füveszsák puhán domborodott a dereka körül. Szép volt így, olyan termékenyen nyugalmas; jólesett rajta elpihentetni a szemem. Aztán, anélkül hogy kértem volna, elrakta a bögrét, a petróleumfőzőt.

– Itt majd megtalálja, a polcon – mondta, s megállt a szoba közepén.

– Azért csuda ám, hogy mennyire mások maguk, férfiak! Én persze ezt is megértem – s a fehérre meszelt sárfalra mutatott, amelyet Lilik festményei díszítettek. Középütt Dianna, a híres vándorsólyom küzdött három hősiesen szigonyozó gémmel.

Különös volt elnézni éjszaka ezt a szárnyakkal, csőrökkel teli fehér falat. Lilik értője volt a hatásnak, és a holdpályát is figyelembe vette: a kék sugarak éppen a mozgalmas festményt világították meg a szűk ablakrésen keresztül. Néha vonalas árnyékok imbolyogtak körülötte – a magasra nőtt sás kardélei, ahogy a szél kint megmozgatta őket. Ilyenkor szorongatóan életszerű volt a kép minden részlete.

– Hát nem mások maguk? – folytatta Teréz. – Lilik nem tud belenyugodni, hogy Dianna nem él már. Aztán segít magán. Én persze megértem.

Sűrűn hajolgatva, még sokáig ott láttam bóklászni a part menti gazosban. Egyszer csak hallom, hogy kiált – engem hív vajon?

– Nem értem…!

– Vödröt! – kiáltotta újra.

– Hozzon vizet gyorsan! – rendelkezett, és csurgatta bele a nyílásba. – Már ne hagyjuk itt, ha éppen a szemünk elé került…

A harmadik vödör vízre nem is volt szükség; simára ázott bundával, riadtan csuszkorált kifelé a kis vörösszürke állat, nyaka alatt fehér folt, mintha biléta lógott volna rajta. Teréz ügyesen úgy tartotta eléje a zsákot, hogy mindjárt belerohant vakon, és elbújt a fű között. Mondta, hogy nyúljak be utána, és fogjam a markomba.

– Olyan puhák ilyenkor, olyan ijedtek… érzi? – s maga is könyékig nyúlt a zsákba, bent kotorászott; de mindezt annyi derűvel csinálta, hogy el kellett higgyem: nem is jut eszébe, hogy ez az ürge holnap már sehol se lesz.

 

Bevallom, Dianna és a gémek számomra se maradtak egyszerűen kép a falon. S a nádtetős kalyiba is elég különös volt a maga nemében. Azt hiszem, Lilik afféle elvonuló cellának használta, ahol zavartalanul kigondolhatta a következő napok haditervét. A kalyiba mélyen körül volt árkolva, hogy a gyakori felhőszakadások el ne öntsék a szobát. A bejárathoz padló vezetett, amelyet éjszakára csigás kötélen az ajtó elé lehetett húzni; az ember azt hihette, hogy várhídon lépked át. A sólyomszállás akácosa mintegy ötven lépésnyire feküdt a kalyibától; a jóllakott karrogás s az éhes kiáltozás jól idehallatszott a csendben. Este, félálomban könnyen összetéveszthettem ezeket a hangokat Dianna távoli kiáltásával. Bizonyára így születnek a legendák. Igen, ehhez nincs érzéke Teréznek, a legendákhoz. De mi lenne belőlük őnélküle; lennének egyáltalán?

Esténként körülsétálom az akácost, s igyekszem úgy lépni, hogy a madarak meg ne hallják. Hiábavaló ügyeskedés. A kis kaszált tisztásokon tizenhét nyak és fej fordul, anélkül hogy a törzs megmozdulna. Az ülőfák körül szétroncsolt tollkoszorúk, összezsugorodott húsmaradék. A merev, figyelő szemek mintha megnyúlnának a sötétben, és követnének a kalyibáig. Őrködnek, vagy ugrásra készek? Egyik se valószínűtlenebb a másiknál. Nehéz így elaludni. Minduntalan csábít a kísértés, hogy megpróbáljam követni Dianna útját. Veszedelmesek a legendák. Kiderül, hogy én se vagyok érzéketlen… Elkábít ennek az óriássá nőtt madárnak a hangtalan szárnysuhogása; elkábít, és megértem őt, ez a félelmes. Vegyük csak ezt a katicabogarat itt a láda tetején. Kimászik az egyik repedésből, a deszka síkja végtelen pusztaság, érthetetlen változékonysággal hegyek telepednek rá, az órám, a zsebkendőm – a kiloccsantott víz tavai közt zsákutcás földnyelvek. Hússzor is meg kell járni ugyanazt az utat, míg kiderül, hogy zsákutca. Megpróbálom Dianna útját követni. Piros porszem a magasból, gyönyörű, szimmetrikus pettyei innét már nem is látszanak, de szembetűnő, hogy mozog, hogy él. Földvonzásnál erősebb kényszer ösztökél, hogy ereszkedjem lefelé… egyre lejjebb… még így se nagyobb, mint a kisujjam körme; ha föléje tartom, a körmöm eltakarja – milyen kicsi! Szinte mulatságos. Megpróbálom Dianna útját követni – – – – – –

A hold továbbvonul. Vöröses fény lüktet a falon, a szigonyozó gémek nyaka félkörösen meghajlik, s úgy nyújtózkodnak fölfelé. A nádas part felől erős férfihangok dünnyögik érzelmesen:

 

Enyém a bíbor nap s az ezüst hold arcra, Arcomat csókolva bronzszínt ad nekem, Enyém a sólymoknak büszke légiharca, Hű kutyám és lovam, kik jönnek énvelem…

 

Kimegyek közéjük, leülök a bűzlő tábortűz mellé; a négy solymászlegény ilyenkor szokta elégetni az eleségállatok maradványait. A hosszú evezőtollak egymás után emelkednek föl a szárnytőről, egy pillanatig átizzva ragyognak, aztán pernyévé hullnak szét. Ahogy csendesedik a tűz, ültükből hátraereszkednek; mind a négy csizmás, kigombolt ingű.

– Emlékeznek még Diannára?

Előbb az egyik moccan meg, aztán a másik. Hálásak, hogy a csendbe beleejtettem ezt a kavicsot.

– Az igen, az csuda madár volt!

– Csak nehezen tört be…

– De aztán lehetett is parancsolni neki! Lilik úr beszélgetett vele.

Az egyik zsufa, kirgizfejű, törökülésben összekulcsolja a kezét.

– Régi szabály, a vadon fogottnak nincs párja.

– Az igaz – bólogatnak. – Csak hát hány éli túl? Hányat sikerül befogni? Beranek azt szereti, ha fészekből sorozunk fiókákat. Az biztos.

– De én akkor is csak azt mondom… Inkább kevesebbet tartanék!

– Mondd Beraneknek! – nevet a másik három. – Mondd meg!

Érzik a hangjukon, hogy ők még annyit sem értenek az ügyosztály utasításaiból, mint Lilik. Pedig, ha megmondhatnák egyszer – ők aztán tudnák, hogy mit.

– Hiszen jók ezek a háznál neveltek, csak mindig a sarkukban legyen valaki. De a túlerőt akkor se szeretik. Ha már nagyon szorul, mindjárt sietnek vissza a kesztyűre, elég újra elkergetni őket. Bezzeg Dianna! Egyszer úgy elment, hogy három napig nem jött haza, az egész hasalja tele volt vágással… Szépen elvégzett mindent a maga kontójára.

Hirtelen elhallgatnak bizalmatlanul: vajon én is így vélekedem? Vagy Beraneknak adok igazat? Beranek nem szíveli az ilyen egyéni portyákat. A többi eltanulja – aztán mi lesz? Anarchia, mint a rezervátumokban? „A telepen nem önfejű hősökre van szükség” – egyszer ezt a figyelmeztetést küldte Liliknek. Azóta a legények is jobban ügyelnek a szájukra; hiszen sose tudhatják, hogy a váratlan látogatók közül kicsoda ellenőr, kutyaütő (ahogy maguk között nevezték) – jobb inkább lenyelni, ami kikívánkozik. Most talán attól bátorodtak meg, hogy itt szálltam meg a kalyibában, szemközt Diannával; akkor talán mégis megbízik bennem a gazdájuk.

Lilik nem volt otthon ezen az estén, már reggel átlovagolt F.-be, hogy új béklyókat rendeljen a sólymoknak. Ott lepett meg bennünket a tűz mellett. Leugrott a szürkéről, és hagyta, hogy a ló szabadon elügessen a sötétben. Aztán a legények is sorba elköszöntek. Lilik leült a bárdolórönkre; mintha végig ott ült volna, úgy fordult felém. Azt mondta, találkozott Diannával, és a sólyom megismerte őt. Ezt nem szó szerint értette, de mégis komolyan gondolta.

 

Már kora hajnalban megtettük az előkészületeket. Lilik nagy kupac szénát kaszált, én meg jó fél zsákra valót arasznyi hosszúra metéltem belőle. Vászonálarc, vastag hüvelyű nádszál, ezek voltak még a kellékek, aztán felmálháztunk. Utoljára vettük magunkhoz a három élő galambot. A csaliállattal Lilik sose takarékoskodott, jobb, ha kéznél van belőlük a pótlás. Sokszor muszáj is, hogy párat elröptessen az ember könnyű prédának, mindig ugyanott, persze, másnap is, harmadnap is egyet – míg végül oda nem szokik a gyanakvó vadsólyom, mint a hal az etetőöblök környékére.

A Biza-rét s az Árkus-csatorna között zsombékos horpadás húzódik. Lilik – F.-ből hazajövet – itt töltötte a délutánt. Gyakran megesett, hogy útközben ösztönös kitérőket csinált; úgy mesélte, ilyenkor furcsa, éhséghez hasonló érzés vesz erőt rajta – s nem tud, nem is akar küzdeni ellene. Ez az éhség még sosem hagyta cserben. Szerinte a sólymok ugyanezt érzik, mikor a kihalt táj fölött egyre táguló körökben repülnek. A cél, a zsákmány valahol lapul és elkerülhetetlenül előbukkan; ha nincs is a közelben, valami odahajtja. Az erősebb vonzza a gyengét, a gyanútlanság nem egyértelmű – a félelem érvényesülni akar. Mindezt egy sereg példával igazolta; galambokról, varjakról, gémekről beszélt, amelyeket aprólékosan megfigyelt. Óvatosságuk néha annyira ésszerűtlen, hogy szinte a vakmerőséggel fölér; s ez már nem is rajtuk múlik. Ez már így van; a természet így tartja fent magát. Lilik szokásos hajnali bölcselkedése most elég különösen hatott rám. Mi lenne, ha én is kifeküdnék a horpadásba, kifeküdnék, és várnék órák hosszat mozdulatlanul, s egyszer egészen közelről én is szembenéznék a valóságos legendával?

Említettem Liliknek, hogy mit szólna hozzá. Meglepődött.

Hát, ha nagyon vágyom rá, mondta. De nem lesz kényelmes szórakozás. A jó lelőhelyet, a horpadást azonban nem adhatja át nekem… ezt megérthetem, előző nap ott találkozott Diannával, megszólalásig olyan volt, mint a hajdani Dianna! Kétéves, hatalmas tojó, farkon túl érő szárnyakkal, nemesen kicsi fejjel, csőre, mint a görbített baltaél. Egy kiálló zsombékon éppen köpetezett, majd Liliket észrevéve, csavaros ívben vágott fölfelé. Lilik azonnal lesbe vonult. A sólyom még kétszer visszaszállt ugyanoda estig; és ezért volt olyan sürgős a mai kirándulás: melegében akarta befogni, amíg nem keres új helyet.

Az én fekhelyemet a csatornán túl készítettük el. Két tocsogó között teknőt vájtunk a földbe, zsebkendőmből álarcot rögtönöztünk – így feküdtem le hanyatt. Aztán Lilik beszórt vagdalt szénával, csak rongyba csavart kezemet hagyta szabadon. Ajánlotta, hogy a nádszálon ütemesen vegyek lélegzetet, másképp hamar kifáradok. Utoljára egy fekete-fehér galambot nyomott a kezembe, azt kellett forgatnom ügyesen, hogy magától verdessen, ne csak én rángassam; s majd ha rácsap a sólyom, a csüdjénél kapjam el, annál jobb, minél magasabban – ha szerencsém lesz. És kiáltsak azonnal. Aztán ő is elment, hogy beássa magát.

 

A lódobogás egyre távolodik. Percegő hőség vesz körül, felemás nyugalom. A teknő, ez az álcázott zárkaleshely, pontosan fejtől lábig ér, fölöttem halott perspektíva: az ég áttetszővé hengerelt kék síkok emeletsora; nincs lezárva sehol, nincs görbülete sehol, árnyéktalan préri, halvány vonaljáték rajta a mozgás. Én vagyok az egyetlen szem ebben a pusztaságban, minden egyéb csak kiszolgáltatott üresség, és mégis pókhálószövedék: minden fönnakad benne, s minden kezdettől fogva benne van. Látszatönállóság a magány – az ég két mozdulatlan szemkarikámban kering. És sorba vonulnak el az üresség jelenései; mindegyik önfeledten cifrázza magát, mindegyik az egyéniségében tetszeleg, egy-egy villanásnyi időre álarcot ölt: most fecske, most pacsirta, most ölyv – és mégis kérlelhetetlenül ugyanazok, a kék síkok csillogása eggyé mossa őket. A két préri, a lenti és a fenti egybeolvad, a fekete-fehér galamb szabadon úszik valahol, és a mesés Dianna rongykesztyűs kezemben csapkod – mert így is lehetne, ez is ugyanaz…

Nézem a napot. Hány óra múlhatott el – négy? A galamb pilledten el-elbóbiskol, csőre nyitva félig – azt a csöpp vizet én is elfogadnám! Mert ez se könnyű, folyton kézben tartani csak, ez is áldozatot kíván. A csömör elviselhetetlenebb, mint a félelem. A galamb már nem fél. Ha nem nyomogatom a lábtövét, rögtön elvackolódik, és lehunyja a szemét; ha elengedném, talán el se repülne. Lassan kezdem elveszíteni a biztonságomat, a galamb nyugalma megbénít. Görcs feszeng bennem – önmagam ellen. Vajon Lilik érzett már ilyet? Mintha nagyítón nézném, minden részletre pontosan emlékszem. Tizenegy óra felé villámgyors árnyék suhan el fölöttem. Először a meglepettségtől, aztán már valami bosszantó engedelmességtől hajtva csapkodtatni kezdem a galambot. Kis idő múlva ökölnyi pont jelenik meg a magasban, apró körökkel egyre lejjebb ereszkedik, majd, mint a kő, függőleges pályán süvít lefelé, egyenesen az arcomnak. Muszáj nyitva tartanom a szemem. A galamb fölágaskodik, s mereven előrenyújtja a fejét. A következő pillanatban két kiterjesztett szárny borít árnyékba, és erős ütést érzek a hasamon. Érzem a galambra feszülő karmok szorítását, hallom az éles vijjogást. Gyorsan ellazítom az ujjaimat, és megmarkolom a topogó lábakat. A madár rémülten felszárnyal, és a karomat is magával rántja, szinte kiemel a teknőből, hirtelen felülök – egy fiatal réti héja volt a zsákmány, szeme sárgán meredt rám. Meghunyászkodva ült a kezemen, ijedtében teljesen mozdulatlanul. Ez a mozdulatlanság megszégyenít, és egyszerre feloldja bennem a görcsöt; megkönnyebbülten ellököm a madarat, ahogy Liliktől láttam, mikor a sólymokat röpteti. A héja pillanatok alatt eltűnt a szemem elől. A galamb félrekonyult nyakkal feküdt a szénán; földet kapartam rá, és otthagytam. Azt hazudtam Liliknek, hogy a kezemben megdöglött.

Ő egyébként délfelé mászott ki a teknőből; egy vércse kerülgette a galambját, de azt szándékosan elijesztette. Dianna nem mutatkozott.

– Majd csak kézre kerül egyszer – vigasztalta magát –, ha nem ő, hát a fiókája…

Könyörtelenül bizakodó volt.

 

Fullasztó a meleg két nap óta. Ilyenkor mindig történik valami bosszantó, valami szövevényes, ami aztán kullancsként rád ragad, nem lehet lerázni. A tavak vize fémes, a hajlékony nádszálak merev tusvonal szálkák rajta; arra késztetnek, hogy ilyen mimikátlanul nézzed te is – két sáscsomó között, hason fekve, összehúzott szemmel. Nem mozdul a szél. Hirtelen izzadságcsöpp dudorodik a homlokodra, lefut a szemed alá, s még órák múlva is odanyúlsz, úgy viszket a helye, de már nincs ott. Teréz is itt járt az előbb, hóna alatt kendővel letakart szakajtó, halk vinnyogás hallatszott ki alóla. Hol van Teréz? Nyugalmasan járkál a ketrecek között, ebben a hőségben is pontosan tudja a dolgát, mintha semmi meglepő nem történhetne. S ha történik is… odanyúlsz, és már nincs ott. Mégsem ilyen egyszerű. Lilik fél éjszaka lesi a suhancokat. Most már a sólyomfejes táblát is kidöntötték, nem elégedtek meg a dobálózással – de vajon csakugyan a suhancok? A szomszéd gazdaság emberei semmit se tudnak a dologról. „Megvan nekünk a magunké – morogják –, csönd van itt éjszaka nálunk, éppen a gyerekek ne aludnának?” Igazában nem is lehet senkit felelősségre vonni. De Lilik tudja, hogy a trágyásszekerek mindig a legrosszabbkor vonulnak át a cserkészterületen, és idő előtt riasztják a zsákmányt – ő meg kezdhet elölről mindent. Ez ellen nincs mit tenni. Beranekot pedig nem érdeklik a részletek. Csak egy a fontos: hogy a beküldött gém- és varjúlábak száma ne csökkenjen.

Teréz kívül él ezeken a szövevényes bosszúságokon. Tíz napja ismerem már, de egyre személytelenebbnek látom. Elnézem, ahogy a ketreceket tisztogatja – nem felületesen, de nem is alaposan. Csak annyi almot rak, amennyi éppen hogy elég; ha meg látja, hogy jól elfészkelődtek a piszkos sarkokban, hagyja; egy idő múlva úgyis maguktól húzódnak tovább. Azért se töri magát, hogy a tanyaház körül véglegesebb rendet csináljon. Egyszer itt söpör össze egy kupacot, máskor ott, mindig másutt van piszok meg tisztaság. A ketrecek állománya is felváltva csappan meg növekszik – Teréz az egyensúly. Ha nem mutatkozik, akkor is az ő kezétől cserélődik minden. Egyszer egy kóbor görény valahogy hozzáférkőzött a fehéregerekhez; és azonnal észrevette a hiányt. Azt a pár darabot a sok száz közül! Kérdezem, hogyan? Ő maga is zavarba jött, még soha nem gondolkozott ezen. Nem az tűnt fel neki, hogy az a kilenc nincs ott – az egész volt kevesebb, mint máskor. Nincsenek kedvencei.

A délutánt a tanyaházban töltöm; s akad itt is feljegyeznivaló. A lakószoba kicsi és zsúfolt, a bejárat mellett árpás- és kukoricászsákok, a sutban nyergek és vadászkesztyűk, bordó színű díszmente, sujtásos lovaglónadrág, a falakon körben madarak rajzai, még a díszes ráma is oda van festve köréjük. Az ágy fölött szétvetett szárnyú, kitömött lilik. A szoba és a konyha közti falon – utólag – keskeny átjárónyílást vágtak, s ezzel éppen egy vonalba esik a két helyiség ajtaja. Így aki belép az egyik oldalon, mindjárt ki is láthat túlra, a nádasok felé. Állandó a kereszthuzat, de Lilik így szereti, fulladozik másképp a négy fal között. A szembenéző két ajtón minden nesz, madárkiáltás behallatszik a szobába, a huzatból még a szélirányt is meg lehet állapítani. Mintha nem is ugyanaz az ember lakna itt, mint aki azt a másik, körülárkolt szállást építette, magának. Ez csak szellős szárnyék, úgy ad biztonságot, hogy mindenfelé nyitott. A másik cella. Még mindig nem ismerem eléggé Liliket.

Terézzel ugyancsak zavarban vagyok. Keresem a helyét a házban, a személyes tárgyait, valami árulkodót, ami csak ő, és nem csupán korpásbögre, füveszsák, almozóvilla – de még azt se tudom eldönteni, hogy a heverő csizmák közül melyik az övé. A két szobán is úgy megy végig, mintha éppen csak útjába esne; ugyanígy a ház mellett is elsétálhatott volna felgyűrt szoknyával. Estefelé egy sebesült görényt hoz be magával – a hátán véres hasítás –, és ott kötözgeti az ágyon ülve, lysoformos ronggyal. Aztán elengedi, a görény nyöszörögve mászkál a földes padlón, ő meg ölébe ejtett kézzel, elégedetten nézi. Így, tennivaló nélkül, valami tárgyszerű ül ki az arcára. Később váratlanul megelevenednek a vonásai: a görény az ágy lábánál fülel, és aprókat szimatol. Gyorsan odaguggol melléje, és int a fejével, hogy menjek én is oda. A fülemmel alig, inkább a kezemmel tudom követni a föld alatti dobogást.

– A nutriák? – S találgatom, hogy hányan lehetnek.

– Hat nőstény, egy kan – mondja Teréz; s közben tenyerével a földet ütögeti, egyre távolodva az ágytól, egészen a falig.

– Jöjjön csak… – és kimegy a ház elé, ott folytatja a kopogást, pontosan követve a barlang járatait. Nagy kanyarodókkal végül eljut a deszkajárókás ketrecig. Kis idő múlva sötét, lomha test mászik fel a járókára, s mereven szembenéz velünk. Teréz kinyitja a ketrec ajtaját. A nutria először gyanakodva le-föl emeli a fejét, majd hirtelen kigörög a fűbe, s két hátsó lábára támaszkodva megáll. Teréz előbb halkan csetteg párat, aztán odatérdel a kan elé, és gyengéden rákoppint a világító, sárga kapafogakra.

– Jó, jó – dünnyögi közben –, jó, jó…

Mást nem is mond, csak ezt, s az állat henteregve elfekszik a földön. De mihelyt én is közeledni próbáltam, azonnal eliramodott. A járókán kifutott a nádasig, s ott ismét két lábra állt, és mozdulatlanul lesett visszafelé. Így láttam utoljára, és így is maradt meg az emlékezetemben: ahogy a sötét vízszínre rajzolódik az alakja. Aztán belecsobbant a vízbe.

Teréz visszacsukta a ketrecajtót.

– Nagyon nehezen barátkoznak – mondta. – Még engem is megzavarnak sokszor… Tudja, hogy álmodni szoktam róluk? – s elnevette magát; a volier mellől fölemelt egy szakajtót, és a fejére rakta, úgy fordult felém. – Álmomban mindig ebbe rakom őket, és így rohanok velük valami nagy, homokos pusztán… de közben a verejték kiver, hogy nem takartam le kendővel a szakajtót… hogy biztos észreveszik őket. És akkor mindig fölébredek. Hát nem butaság?

Mielőtt bementünk volna a házba, gondosan felaggatta a fészer elé a szélvédő rongyokat; a surranásokkal teli helyiségből meleg bűz áramlott ki.

– Látja, ezekről sohasem álmodom… – mondta. – És a sólymokról se. Ezt fejtse meg, ha tudja.

Aztán megkért, hogy vigyek be rőzsét, ő addig merít a bárkából halat vacsorára. A levegő még mindig fojtó és párás volt, de már megindult a szél. Hamarosan erős huzat suhogott végig a két szobán, a konyha tele lett füsttel. Teréz hol a tűzre rakott, hol a halakat tisztogatta; a parázsfényű homályban csillanva pattogtak szét a pikkelyek. A tavak felett is erősödött a száraz villogás.

Lilik jó későn, már lucskosra ázva érkezett haza.

 

Éjszaka közepén, a hosszú szemerkélés után, tomboló felhőszakadás verte végig a telepet. Hozzám az egyik legény zörgetett be, hogy rohanjak azonnal; kiugrottam az ágyból.

– Hová?

– A szállásra!

– Mi történt?

– A madarakért… a víz elárasztja őket… siessen!

És elcuppogott a sárban. Csupasz felsőteste, combja fehérlett a csapódó esőben – s én se bajlódtam sokat az öltözködéssel, gyorsan felrángattam a csizmát, és utánavágtattam. Engem is elkapott rögtön a riadók vonzó-nyugtalanító hangulata. Egy bizonyos csak: valami most mindennél előbbre való, és minden mást vakon félre kell tenni, kényelmet, biztonságot, önmagadat, ellen- és rokonszenveiddel együtt, mert ez a magad ellen forduló szolgálat most a férfiasság netovábbja! Innen már csak egy lépés, hogy én is félteni kezdjem a sólymokat, remegjek, drukkoljak az életükért, mintha össze lenne kötve a sorsunk… pedig hát! – Az akácos horpadása csakugyan csúful festett; a röptetőrét felől mind odatódult a víz, amit a szikes föld, mint a cserzett bőr, zuhogva lehányt magáról. Az erős szélben alig tudok megállni. A tüskés ágak rá-rásuhintanak a hátunkra, néhol térdig csap a sárfekete lé, bukdácsolva keressük egymást. A sötétséget vonalas fénycsíkok karcolják tele. Dombormű-mozgalmasság; s mintha szüntelenül egy helyben topognánk. A dombormű mögül összevissza kiáltozás hallatszik.

– Erre, erre!

– Vágjátok el a szíjat!

Aztán később:

– A kaba megdöglött!

Hirtelen Lilikbe ütközöm, mind a két vállán madár ül, egyet a karján egyensúlyoz. A négy legény fel-felbukkan, gázolják a vizet. A sólymok türelmetlenül ugrándoznak rövid szíjaikon, de ugyanakkor fegyelmezettek is, vad csapkodás nélkül kivárják, míg a mentő kéz utánuk nyúl. Lilik két fiatal kerecsent bíz rám, már megadással feküdtek az ülőfa alatt, félig a vízbe merülve; ahogy futok velük, csőrükkel a hajamba kapaszkodnak. A legények közeli szállására mentjük a madarakat. Ez se nagyobb kunyhó, mint az enyém, a négy ágytól alig lehet mozogni. Nyílik, vágódik az ajtó, egymás után érkeznek a sólymok, hangjuk betölti a szobát. Sorba a vaságyak szélére ültetjük őket, ott csöndesednek el, mintha a petróleumlámpa szuggerálná beléjük a mozdulatlanságot, szemüket nem veszik le róla. Csak később veszem észre, hogy a félhomályos sarokban Teréz matat, egy gyorsforralót pumpál – mintha ott se lennénk.

Aztán vissza az akácosba, csúszkálva-botorkálva, állandó futólépésben – ez már az utolsó forduló. Biztonság kedvéért a kabát is bevisszük, hátha csak ájult – de döglött volt. Lilik hiába élesztgette; belökte az egyik ágy alá. Utána nekiláttunk, hogy szárazra törölgessük a sólymokat. Mikor már nem volt darabka száraz rongy se, az egyik lepedőt hasogattuk szét. Nem tudom, minek volt erősebb szaga: az ázott tollaknak vagy nekünk? Még sohasem esett ilyen jól ernyedten végigheverni az ágyon. Teréz közben nagy, kék bögrékbe töltögette a forralt bort, mindegyőnknek egyformán, aztán a csizmáinkból öntögette ki a vizet, a ruháinkat szárítgatta. S mindennek – a befülledt, madarakkal telezsúfolt szobában – valami biztonságos, barbár otthoniassága volt.

Hamarosan elnyomott az álom.

 

Ez a váratlan éjszakai kaland még ottlétem alatt kerek történetté csiszolódott. A legények, de legfőképpen Lilik, elképesztő beleérzéssel tudták szaporítani a részleteket. Hogy mit érezhettek a sólymok az utolsó pillanatokban, mit akkor, mikor a gazdáikat meglátták mintha mindez velük is megesett volna, vagy bármikor megeshetne; folyton ez bujkált a szavaikban, ez a felfokozott cinkosság. „Függés és egymásrautaltság.” De hogy ez hol és mikor teremtődik meg köztük – sólyom és gazdája között –, arra nincs értelmes válasz. Hiszen akármikor megszökhetnének, és mégsem teszik; olyan magasságba szállnak fel, ahonnan már nem is látszik a telep, és mégis visszatérnek. Az éhség tenné? De hát jóllakottan se csinálják másképp. Vagy a megszokás? De mért ezt szokják meg éppen? Lilik bevallotta egyszer, hogy a sólymok legalább annyira szuggerálják őt, mint ő azokat. Nincs itt semmi erőszak, mondta, csak a laikus hiszi. Ugyanakkor azt is jellemzőnek találta, hogy éppen a kaba pusztult el, ez a semmit érő bogarász. Folytonos rikácsolásával kierőszakolta a hosszabb szíjat, hogy a gazosban szöcskézhessen – és most éppen abba gabalyodott bele, saját magát fojtotta vízbe. Ez ismét jó alkalom volt Liliknek, hogy kedves Thaymurját idézze: a szíj hosszúsága döntő fontosságú. Ha hosszabb a kelleténél, a sólyom csakhamar a szabadsággal se tud okosan élni, elvadul, nem bízik többé a cinkos egymásrautaltságban; azt hiszi, egyedül is lebír mindent – de ilyenkor már késő. A telepről nincs visszaút sehová, se a pusztára, se a rezervátumba. A szíj a keret, a rend, a biztonság. Ha azt megszokták egyszer, már nem lehet fölcserélni mással. Lilik ebből a szempontból se magát, se a legényeit nem tekintette kivételnek, ugyanolyan pontos napirend szerint élt, mint a madarai; tudta, hogy számíthat rájuk, és azok is őrá. A kaba nem bízott benne, hogy időben érte sietnek, ezért járta meg. „De csak a szíj volt az oka!” – s órákig tudta vitatni, hogy melyik tökéletesebb – a méteres vagy a még rövidebb.

Aztán tovább részletezte, hogy mit érezhetett Diljahán, mikor már nyakáig csapott a víz.

(…ilyenkor az ember visszafelé is végiggondol mindent, az egész napot, a legapróbb jelet is; ő a suhancokat leste az Árkus-csatornánál, de már akkor tudta, hogy készülődik valami, a levegő tele volt vele; csakhogy mikor tör ki, hogyan? – ez az, ami próbára teszi az idegeket; aztán a lapulás a földön, ahelyett hogy lóhátról néznél körül, az ülőfán muszáj topogni; aztán a száraz villogás órákon keresztül, a szélcsend, a hőség – a vihar nem olyasmi, hogy neki lehessen vágni, mint a gémnek, egyszerűen nincs mit megcélozni rajta; aztán a sötétség; elaludni úgy, hogy bármikor szemedbe tűzhet a villám; és a víz, amelyen ott úsznak szanaszét a tollkoszorúk, szárnytövek – ők tépdesték darabokra, de most mégis a tehetetlenséget juttatják eszükbe, mert nem mozdulhatnak; ki kell tartani…)

Persze, azért fizetni is kell néha. Nem sokkal ezután egy öreg kerecsen tojó (ez még hagyján), de maga Diljahán is követte a kabát. Ugyanúgy pusztult el mindegyik: másfél napig remegő szárnyakkal gubbasztottak, a csőrük megfoltosodott, aztán lefordultak az ülőfáról. Liliket nagyon leverte a váratlan veszteség. Ismét a suhancokat emlegette, mintha azok tehetnének a dologról; s kihívó daccal odatemette a két madarat a sólyomfejes tábla alá.

 

Ekkor éreztem először sürgetőnek, hogy odahagyjam a telepet.

Amúgy is kuszán kavarogtak bennem a pusztán töltött napok – s most ez a különcködő madárrekviem… Mert azért Lilik ennek is megadta a módját. Éjszaka lovagoltunk ki a jelzőtáblához, harmadiknak a kirgizfejű legény jött velünk, ő hozta a két felszíjazott, kápás tetemet. Enélkül – mondták – őket se tennék föld alá a solymász bajtársak – hát hogyan tagadják meg azoktól, akik viselték hűségesen? S miután simára egyengették a sírt, a lovakat is odavezették, hogy ott rúgkapáljanak, és segítsenek jeltelenné döngölni a földet; ennyi volt a szertartás. Akaratlanul is hátrébb húzódtam tőlük, mint aki hívatlan itt, családon kívüli, úgy megriasztott ez a rideg érzelgősség. Nem mintha csalódtam volna Lilikben (hiszen ő következetes volt, félelmesen következetes) – csak éppen én se tudtam megállni, hogy valami személyes szorongással ne gondoljak a kabára, mely napokig büdösödött a szállás mellett, míg végre eszükbe jutott, hogy bekaparják. Egyszerűen megfeledkeztek róla.

De valami más is figyelmeztetett; szinte semmiség.

Reggel felforgattam az egész kunyhót a borotvakészletem után. Emlékeztem rá, hogy előző nap is használtam, de se a polcon, se az ablakpárkányon nem volt; végre a hátizsákomban megtaláltam, gondosan elcsomagolva, útra készen. Ebédkor elmeséltem Teréznek, hogyan jártam – s azonnal elértette.

– Hamar megunt minket! – mosolygott, és jól telimerte a tányéromat. – Melyik vonattal indul?

– Talán a reggelivel.

– Nem várna még egy napot? Akkor együtt utazhatnak. Lilik úgyis hívni akarta magát.

– Engem? Hová?

– Hát nem mondta még? Fiókákat szedni. Éppen ma jött a távirat Beranektól. Várjon csak! – s előkereste a papirost.

A szűkszavú utasítás az egyik északi megye rezervátumába rendelte Liliket.

– No, nincsen kedve hozzá? Ha már úgyis menni akar…

Jellemző akkori hangulatomra, hogy még ezt a véletlen egyezést is előre kiterveltnek éreztem. Mégsem utasítottam vissza a meghívást; így legalább magyarázkodás nélkül ülhetek vonatra – s ki tudja, e kitérő nélkül talán nem is lenne teljes az utam.

 

Kora reggel; már mögöttünk az akácos, a röptetőrét. A szakadozó ködön most is rézsútos sugarak lövellnek át, a zsombék fölött jajgató bíbic cikázik – ismerős staccato, egész az állomásig elkísér. Ez volt a nyitány, most makacsul el is búcsúztat. A furcsa kis hang nem megy ki a fülemből, mintha már előre bele akarna ivódni a vonatkattogásba, hogy vigyem el útravalóul. Először csodálkozom is: hát nem a mereven figyelő szemek követnek, a nesztelenül forduló sólyomfejek? Nem a volierek bakcsóinak üveges pillantása? Azért az se marad el. A súlyos csend, amibe a telep burkolózik, csakhamar erősebbnek bizonyul a bíbic sikoltozásánál; a kiszáradt tómedren áthaladva már egyformán nyugtalanított mindkettő, úgy egymásba fonódtak.

Liliket idegesítette az utasok kíváncsiskodása, inkább egy marhavagonba dobta fel a csomagjainkat. Mi is oda telepedtünk. Egész sarkot elfoglaltak a kosaraink. Kettő üres volt közülük, azokba kerülnek majd a fiókák. A többiben élő galambok, tengerimalacok lapultak, az úti élelem.

– A kicsiket – magyarázta Lilik (s ezzel rá is talált a témára, amivel kitölthette az unalmas bumlizást) folyton tömni kell. Ami az embernél húsz év, az náluk három-négy hónap, azalatt teljesen kifejlődnek; de ilyenkor aztán semmit sem szabad sajnálni tőlük! Miközben kényelmesen kilógatta lábát a vagonból, egy gasztronóm pontosságával sorolgatta el, hogy milyen étkektől fejlődik legjobban a csőr meg a köröm.

A kalauz kicsit hosszasabban időzött el nálunk, megcsodálta a tengerimalacokat. Később, amint magunkra maradtunk, Lilik elmesélte, hogy egyszer így szegődött hozzá egy legény – belehabarodott ezekbe a tarka állatkákba.

– De aztán meg is jártam vele – mondta –, mindig spórolt velük. Muszáj volt elbocsátani.

 

Az éjszakát M.-ben töltöttük, a pályaudvaron. Lilik mindjárt berendezkedett az egyik padon. A kosarakat összefűzte zsineggel, körülbástyázta magát, aztán a zsineg végét rátekerte a csuklójára, és pillanatok múlva elaludt. Egy tömzsi tolatómozdony szüntelenül fel-alá rohant a pályán, üres vagonok dübörögtek, mintha üldöznék egymást. Még bennem volt az elmúlt napok reflexe, és egy ablakmélyedésből figyeltem ezt a fényekkel, füttyökkel irányított zűrzavart. De semmi különös nem történt, a vagonok lomhán felsorakoztak a külső vágányokon. Lilik békésen aludt reggelig.

Másnap a keskenyvágányún indultunk tovább, s délfelé érkeztünk meg S.-be. Kicsi hegyi falu. Nyomorúságos, földhöz lapuló házak, kőtörmelékes országút. Az út mellett bádog Krisztus, pattogzik róla a festék. (Lilik rám hunyorít: mit szólnának, ha az egyik reggelre odapingálná Diannát? Horust… – az volt a nagy idő! Aranykor. Szent piramisokban helyezték el a szobrát. Most mindent újra kell tanulnunk.) Kerítést nemigen látni sehol; ahol mégis van, elgazosodott, derékmagas palánk. A háztetőkön drótra aggatott kőnehezék. A kertekben beteg gyümölcsfák, a kövecses talaj elissza az esőt. Alig találkozunk emberrel az állomásról jövet. Kecskék legelnek szabadon, de nem merészkednek közelebb; az egyik barnafoltos elmerülten ráncigálja a tőgyére húzott zsákot. Hirtelen előrohan egy gyerek, és kővel kezdi dobálni.

– Hagyod el… hagyod el! – s zargatja legelni.

A falu utolsó házain túl egyszerre megváltozik a kép. Itt-ott már feltűnik egy-egy fenyő meg nyír, a szélvédett oldalakban mogyoróbokor – mintha mutatóba szöktek volna idáig. Majd tovább, két kopár hegyoldal között, elénk tárul a völgyekkel szabdalt, zsúfolt rengeteg.

 

Jelentkezünk az igazgatóságon. Hajdani kastélyépület. Csend, ápolt és gyepes park, hűvös, agancsos termek. Az igazgató szobájában egész falat betölt a rezervátumtérkép. Rajta különböző színű karikák, satírozások: az évszakonként változó vadcsapások labirintusa, az üzekedő tisztások helyei, sütkérező sziklák, búvóbarlangok, fészkelőhelyek – mindez rákerült a térképre; s ha kint változott valami, a jelek is cserélődtek. De ennél több nemigen történt. Itt csak számba vettek, lajstromoztak, külön az értékes anya- és apaállatokat, külön az átlagos pusztulást, szaporulatot – de még a korcsokat se lőtték soha. Maguktól kellett elpusztulniuk, ahogy a kidőlt szálfák is ott korhadtak el, ahová ledőltek. Ez a másfajta rend első perctől kezdve zavarta Liliket, nem tudott úgy tájékozódni, mint otthon, a telepen.

– Csak gyerünk a fiókákkal, aztán haza! – már a vonatról ezzel szállt le.

 

Dereskő az első állmás.

Vezetőnk – egy öreg erdész, Mohay nevezetű – jó ideig inkább a foxikutyájával társalgott, mint velünk. Nem volt éppen barátságtalan, de látszott rajta, hogy nem szíve szerinti munkában segédkezik. Lilik raktárosnak csúfolta – „az ilyen akkor boldog, ha sose fogy ki a készlet… inkább itt pusztuljon el, csak sose kelljen kiadni”. Mohay csakugyan büszke volt rá, hogy mindennek tudta a helyét, mi, hol van, hány van, s jövőre hány lesz – ebben élt, ebben a folyton megújuló körforgásban. (Ez se lehetett kisebb szenvedély, mint a gém- vagy varjúláb-trófeák örökös szaporítása; mégse tudtak összemelegedni.) Az öreg már induláskor megmosolyogta Lilik nyakában a távcsövet.

– Nahát, már ilyen fiatalon?

De Lilik nem ugrott be; tapasztalatból tudta, hogy a fürkész sólyomszemek egykettőre fölismerik az idegent – jobb hát, ha mi is tisztes távolból lessük ki, hova jár etetni az anyamadár.

Szakadékos vízmosáson haladunk fölfelé, égerfák között, némelyik roncsoltan dől a partnak, rönkje vöröslik a monoton zöldben. Feljebb sövénysűrű gyertyános – rókatanya. A foxi szimatolva megáll, de Mohay hümmentve továbbküldi. A sűrűben vállnyi széles, kanyargó sáv, letörten behajló ágvégek – friss szarvascsapás. (Mohay meg is jegyzi, hogy „friss”, mint aki ezt a járást is észben tartja ezután.) Még tovább meredek tisztás, közepén rozsdás fenyőtetem; mint egy lerágott húsú cethal, úgy fekszik elnyúlva, csupasz oldalágaival.

Felváltva visszük a súlyos kötélcsomót; lehet vagy ötven méter hosszú.

– Elég lesz?

– Ahol igen… – dörmögi Mohay, és áttörtet egy elvadult bokroson. – Innét már láthatják is…

Aztán eltűnik a szemünk elől, csak a csörtetését halljuk. Egy kiugró partszegélyen várakozik ránk, onnét az egész völgyet beláthatjuk; éppen velünk szemben fehérlik a Dereskő. Nem is kívánhatnánk jobb lesőhelyet. Robosztus sziklacsalád. A főfal ráncos, lyuggatott hassal emelkedik ki a hegyoldalból, körülötte, mint a fiak, szétszórt, hatalmas tömbök. Egy-egy sziklaélről a völgy széltében-hosszában szemmel tartható – nagyszerű zsákmányoló terep. Lilik mutatja: a főfal középrészét eltakarják a felnyúló tölgyek, lombsűrűjük jó fedezék a be és kirepüléshez. Ha gyanút fognak, estig is leshetjük, hová járnak etetni.

– Nem lesz könnyű dolgunk…

– Azoknak is van eszük – mondja Mohay.

– Hol figyelte meg őket?

– Az öreg sziklán… valahol ott a fészkük. (Vagy tudta is pontosan, hol?)

Lilik nem vitatkozott, lehasalt, és szeméhez emelte a távcsövet. Több helyen is talált meszelésnyomot, de ez még kevés; lehet, hogy csak kopasztani járnak oda, köpetezni – vagy egyszerűen csak figyelőállás? Felkészülök, hogy órákig itt lapulunk. A fiókák ugyanilyen visszafojtottan várakoznak valahol. Minden egyes etetés kockázat. A hím szédítő magasból először terepszemlét tart; ha alacsonyabbra szállna, elárulná a területet, amit félt – így csupán mozdulatlan pont, őrködő pillantás. A tojó engedelmesen várja a jelet, hogy indulhat… – most?

A nap besüt a keskeny völgyhasadékba, lassan felgöngyöli a lombokon rezgő árnyéklebernyeget, egész a gerincig. A völgy egyszeribe kitárul. Visszahúzódunk a sűrűbe.

Mohay csendben etetgeti kenyérhéjjal a foxiját.

A pont megmozdul odafent, ereszkedik lefelé, de nem a főfal irányába, hanem felénk. Zömök, villámgyors peregrinus.

– Észrevett… – pislant fel Mohay.

Lilik nem hiszi.

– Észrevett… – mondja újra Mohay.

Hamarosan feltűnik a tojó is, s most már ketten köröznek lefelé, és megállapodnak az egyik közeli sziklacsoport fölött. (Mégis tévedett az öreg?) A tojó kis idő múlva oldalt lesiklik, és beröppen egy párkányos üregbe, utána nyomban felhallatszik a vijjogás. A hím közben várakozva lebeg, egyszer még fölöttünk is elúszik alacsonyan – ennyire gyanútlan?

Aztán újra eltűnnek a völgy torkolatánál. Lilik diadalmasan rakja le a távcsövet.

– Most sem hiszi még?

Mohay vonogatja a vállát.

– Lehet. De tavaly itt nem volt fészek.

 

Lilik felkapaszkodott az üreghez, de hamar visszatért; csak egy félig szétszaggatott gébicset hozott a kezében, azt találta a párkányon fészek helyett. Még a fiókáknak szánt zsákmányt is feláldozta a tojó, hogy üres csőrrel repülhessen el: megjátszotta, hogy etet.

Ez a ravaszkodás mindjárt felvillanyozta; nem bosszankodott, inkább most kezdett belemelegedni a néma párbajba. Ha legalább egy sólymocskát sikerülne rabolni tőlük, csak egyet! Ezek biztos jó vért örököltek.

– Igaz, öreg?

De Mohay nem nagyon enged föl; még az elismerő célozgatást is közönnyel veszi. Hogy neki volt igaza? Hát aztán. Ő megteszi, amit tud, mi meg vigyük a fiókákat (minél előbb). Persze, csak annyit, amennyit engedélyez Beranek. Most mindenesetre azt ajánlja, hogy ne keressünk: új lesőhelyet, maradjunk a szikla közelében: lássuk, mit tudnak kitalálni még. Lilik készséggel hallgat rá.

Tovább lapulunk.

Hosszas várakozás. Egyszer csak pisszent Mohay. A tojó ismét megjelenik egyedül, és újabb madárroncsalékot rak le az üregben. Távcsővel figyeljük.

Jó másfél óra múlva megismétli a beröpülést, de most nem hoz eleséget, hanem szétterjesztett szárnnyal topogni, ugrándozni kezd, s a kicsik hangját utánozgatja, a nagy csendben elhallatszik hozzánk.

Végül harmadszorra a hím bukkan elő. Nem száll le. Rikácsolva körülröpdösi a sziklát, a párkány előtt köröz, de olyan dühödten, annyi vad féltéssel, hogy már-már ismét gyanakszunk: mégiscsak itt a fészek?

A túlzott, kétségbeesett ripacskodás azonban elárulja őket. Egyszerre mindhárman az öreg szikla felé fordulunk. A tojó – a főfal széle táján – éppen beröppen az egyik hasadékba.

Nem várhatott tovább, délre jár, ezért kellett a színjáték. Ha csak egy etetés is elmarad, elpusztulnak a kicsinyek.

Lilik pontosan felrajzolja a kilesett sziklahasadékot egy noteszlapra, távcsövön beméregeti a helyét a sok egyforma rés között, s csak azután vonulunk át az öreg sziklához. Mindez már ráérős, kényelmes munka. Három hétig bármelyik nap visszatérhetnénk, még mindig nem késnénk el. A robusztus sziklafalnak csak egyetlen pontocskáját birtokoljuk, de az is elég. A fiókák nem mozdulhatnak. Akár az utolsó nap is idejöhetnénk, a két madár végig nem sejtene semmit. Kényelmesen megebédelünk. Lilik még el is szundít az árnyékban. Mohay bosszúsan sürgeti.

– Na, kezdjük már?

A gerinc felől, mezsgyeszéles vágásban közelítjük meg a kiugró sziklatetőt. Alattunk meredeken zuhan le a főfal, és beleveszik a lombsűrűbe. A rögtönzött térképen piros kereszt jelzi, hova kell leereszkedni. Minthogy fa nincs a tetőn, derekunkra tekerjük a kötelet, aztán Lilik is felkészül, felerősíti magára; karján billen a puhára tömött kosár. Végignézek magunkon, a tájon – mintha még mindig hiányozna valami. Egy vörös kánya kíváncsian ellebeg, és pár száz méternyire körözni kezd. Részvétlen szemlélő, egyetlen hangot se ad. A völgy felett kék pára vibrál – végre! A két sólyom lezuhan a magasból, és a tető felé hasít. A kánya tovább köröz.

Lassan, araszonként engedjük lefelé a kötelet.

A hím és a tojó szaggatott vijjogással csapkod a sziklafal előtt.

Kis idő múlva Lilik felordít, érezzük, hogy meglódul a kötél.

– Gyorsabban… eresszétek!

Mohay sejti, mi történt.

– Ettől nyugodtan megvakulhat – mondja.

Nem értem.

– Mitől?

A foxi a sziklapárkányon hasal, és bámul lefelé, aztán behúzott nyakkal odafekszik a gazdája mögé.

A párkány szélénél hirtelen előront a hím, alulról húzott fölfelé, és most teljes szárnyszélességgel közeledik felénk, őrjöngő rikácsolással. A foxi vonyítva közénk fúrja magát. A lefelé csapott karmok elsodorják Mohay kalapját.

A kötél lazulásán érezzük, hogy Lilik célhoz ért.

Lentről újabb vad vijjogás, majd Lilik kiáltása, hogy húzhatjuk vissza.

A két madár egy pillanatra sem tágít mellőle, egész a párkányig kísérik eszelős csapkodással. Csak akkor távolodnak el, mikor szabadon maradt kezünkkel a zsebkendőnket kezdjük lobogtatni. Ettől egyszerre megrémülnek, s elszárnyalnak a szemközti gerinc fölé.

Lilik szinte büszkélkedve mutatja, hogy a tojó hogy lemeszelte, mikor a fészekhez közeledett: az inge végig nyálkásan, szivárványlón nedves.

– Még jó, hogy nem a szemembe… – s törölgeti magát.

Mohay odahajol a kosár fölé.

– Hány kicsit hagyott a fészekben?

– Egyet.

Az öreg nem szól rá semmit.

A szalma közt, tátogva, két piszkosfehér, ormótlan fejű fióka gubbaszt; hallják a távolodó vijjogást, de már az ujjunk után is kapnak, azt hiszik, húsdarabkákat kínálunk.

Még hat fészket raboltunk ki a következő pár napon, ugyanígy, és hasonló sikerrel.

 

Aztán hazafelé M.-ig együtt utazunk, csak ott szállok át a fővárosi gyorsra. Lilik az egész szerelvényt végigkajtatta, míg végre üres fülkét talált; ide húzódtunk be megtelt (és megüresedett) kosarainkkal. Mindjárt szétrakodott, és végighevert az ülésen, hogy elriassza a benyitó utasokat; szinte kamaszos izgalommal vette birtokba a kupét. De én már csak udvariasságból szorgoskodom vele, vége a közös utunknak. Ez már csak olyan együtt utazás, akár véletlen is lehetne. Éppen csak összetalálkoztunk, ő is megy valahová, én is… – ezt játszom magamban. S megpróbálom idegen szemmel nézni, mintha most látnám először.

Lilik, mintegy utolsó meglepetésként, új arcot mutat felém: a gyermekét. Csupa terv, készülődés minden szava; a fiókák sorsát színezgeti. Hogy hogyan, milyen dresszúrával, mi mindenre fogja megtanítani őket! Három hónap múlva már igazi vadász bajtársak lesznek. De addig! Folytonos aggódás és féltés. És persze öröm is. Ha látnám, milyen tehetetlenek az első hetekben… csecsemők. Legszívesebben a gazdájuk hajába, hónaljgödrébe dugják a csőrüket, úgy vágynak a testszagra, testmelegre. S ezt nem lehet elfelejteni. Olyan kötés ez, ami minden fáradságért, vesződségért kárpótol.

– Meglátja, nem fog rájuk ismerni ősszel! Akkor már ezeket viszem a Nagy Bemutatóra…

S a szeme büszkén csillant; mert ez volt, most már tudom, hogy ez volt számára a Nagy Elégtétel, a díszes bemutató, amit minden ősszel megrendezett a főosztály. Ez az egy nap még a suhancok komiszkodását is elfelejtette vele, a gyűlölködést és meg nem értést – az az egy nap, mikor ezres tömegek tapsolnak egy-egy mutatványuk után, s ők csillogó egyenruhában, zászlók lobogása között száguldoznak a Stadion gyepén…

Lilik már most erről ábrándozott, míg a mafla kis fiókákat etette. S hogy ne lenne sikerük? Nem is jutott eszébe. A bemutató minden mozzanata kipróbált és hatásos, a tömeget azonnal magával ragadja. Csak pontosan, fegyelmezetten kell végrehajtani, akkor nem marad el a taps.

Thaymur így ír a bemutatókról:

„Elsőnek a solymászok és csatlósok díszmenete látható. A lovasok egyenlően elosztva lépnek a pályára, jól összeszedett lovakon, rövidvágtában. Minél lassúbb a vágta, annál mutatósabb. A Fejedelem emelvénye előtt mindenki egyénileg tiszteleg: fővetés, majd sólymot tartó karunkat az üdvözöltek felé kinyomjuk. A szereplő solymász ugyancsak rövidvágtában közeledik, de középen felezi a pályát. Aztán ő is a Fejedelem emelvénye felé fordul. Húsz lépésnyire megáll, s a lóval együtt egy másodpercig szembenéz a Fejedelemmel. Utána fejét fölemeli kissé, és sólymot tartó karját rézsút fölfelé kitartja. E pillanatban a sólyom hármat ver a szárnyával. Három másodperc múlva a kar és a sólyom eredeti helyzetébe lendül. A bemutató vágtatás után tiszteletkör, majd ismét tisztelgés a főemelvény előtt.”

– Bezzeg ilyenkor tetszik nekik – nevetett Lilik –, mikor szól a zene, lobognak a zászlók, meg egy kis ingyenbüfé is jut… Csak hétköznap fintorognak. Hát próbáljon eligazodni rajtuk!

És boldogan, elégedetten elaludt a besötétedő kupéban. Bizonyára a szürke lipicain vágtatott be a Stadionba, és elröptette Diannát.

Csak hajnalfelé keltettem föl, mikor M.-hez közeledtünk. Férfias szűkszavúsággal búcsúzott:

– Bármikor szívesen látom – mondta, s keményen megszorította a kezemet. – Aztán majd jöjjön el a bemutatóra, írja meg, hogy tetszett.

 

Ugyanabba a váróterembe húzódom be, amelyikben együtt éjszakáztunk. Álmatlanul ténfergek a horkoló utasok közt. A földön, a padokon mindenütt ember, asszonyok, gyerekek, kis batyujukra hajolva, elkormosodott izzadságcsíkkal az arcukon; mintha most se pihennének, csak másképp lennének fáradtak. Nehezen szakadnak el gondolataim Liliktől. Elváltunk, és mégsem érzem azt a felszabadultságot, amit vártam, amiben bíztam napok óta. Kint szürkül; palaszürke az égalj. A gyors késik? Vagy én vagyok türelmetlen? Bóbiskolva ülök a huzatos ablakpárkányon, ott még van hely. Dübörgésre riadok. Hosszú, véget nem érő szerelvény kattog tovább az egyik külső vágányon: lezárt, lepecsételt vagonok, kis, rácsos szellőzőablakokkal. Aztán váratlanul, furcsa ellentétképp, egy lapos, oldalfal nélküli vagon a többi közé beékelve, négy sarkán kiálló vasrúd; a vagon közepén tagbaszakadt férfi ül, hátára vetve a köpeny, a vállán géppisztoly, unottan bámul ki a pályaudvar felé. Aztán újabb vagonok megint, egyik a másik után.

 

A gyors menetrend szerint érkezett, percnyi késés nélkül; a kivilágított étkezőkocsiban fehér abroszos asztal várt, kristályvíz, halk, udvarias kiszolgálás, az asztalon étlap: bármit választhatok, amihez kedvem van éppen.

 

Jelentés öt egérről

December huszadikán költöztek be az egerek a kamrába, szám szerint öten, két nőstény és három hím. A kopasz vadszőlőn kapaszkodtak föl a második emeletig, az indák odáig felnyúltak. Mint valami izomrostpreparáció, olyan volt a fal, s ez a hálózat volt az egyetlen biztos út a pincétől a kamraablakig.

Vándorlásuknak nem volt különösebb oka, csupán a megszokott. Az élelemhiány, a mindennapos szénlapátolás robaja, s hogy nem akadt üreg, ahová behúzódhattak volna. Ösztöneikben az rögződött, hogy a védett üregekben egyúttal jóllakottak is.

A pince cementes volt, sehol egy rés. Nyáron faládák álltak az egyik sarokban, de ezek eltűntek ősszel. Maradt a szén. Ha lapátoltak belőle, a villanyt is felgyújtották, s ez ideges futkosásra késztette őket. Csak a széndarabok között bújhattak el. A szén viszont porlott – az egyetlen, ami mállott a pincében –, s a legváratlanabb pillanatban zúdult rájuk a fekete lavina. Sok így pusztult el közülük, de hogy hányan, azt soha nem érzékelték, csak azt, hogy ők még élnek. Legtöbbjük az éhségtől hullott el. De ezeknek a pusztulását sem érzékelték másképp, mint azokét, amelyeket a szén temetett be, s így meg se szagolhatták őket döglötten. Közömbösen surrantak el mellettük.

Egy nap megerősödött a hideg, s jeges hó fúvódott a pincébe, belepte a szénhalom réseit. Ha ráléptek a fehér porra, besüppedt alattuk; ha meg felolvadt a testüktől, a nedvességet érezték iszonyúnak a hasaljukon. Ez nemcsak a futkosást, de a rejtőzést is fáradságossá tette. S a villany is élesebben világított a hótól. Mintha csak egymást akarták volna kiegészíteni, a hó és a szén.

Huszadikán éjszaka az egyik hím odarohant a deszkajárókához, végigszaladt rajta az udvari ablakig, majd ismét visszafutott a pincébe, és ott cikázott nyugtalanul. Hamarosan a társai is nyomába szegődtek. Percekig rohangáltak így, fel és alá, mindig ugyanazon a szakaszon, és mindig ugyanott torpanva meg, mintha kényszerítő, áldozati feladatot hajtanának végre. És semmi hangot nem hallattak közben. Aztán újra a deszkánál teremtek. Felkúsztak a szellőző vasrácsára, és megindultak fölfelé a végtelennek tetsző falon. Mindez pillanatok alatt történt. Ellenállhatatlanul mászniok kellett, noha semmi szagot nem éreztek; sőt, a fal még a pincénél is vigasztalanabb volt. A feketére aszott bogyók a legkisebb érintésre zörögve hullottak le; és sose tudták: ők okozták a zajt vagy valami más? De csak annál konokabbul törtek előre. Az a tény, hogy más körülmények közé kerültek, megkétszerezte kitartásukat, hogy ezektől az új körülményektől minél előbb megszabaduljanak.

Közben akadt egy megtévesztő pillanat. Túl az első emeleten, egy kipúposodó malterréteg mentén, keskeny rés állta útjukat. Lábacskáikkal azonnal körbetapogatták belülről. Igazi üreg volt. Megnyugodva fúrták be magukat az alján felgyűlt porba, s itt töltötték az éjszakát. E biztos fedezék birtokában a vadszőlős falat is másképpen érzékelték másnap. A fekete bogyókból egész halomnyit hordtak be az üregbe, s tűéles fogukkal apróra morzsolták. Ettek is belőle, de éhségüket inkább a rágcsáló mozdulat enyhítette. A mélyedést, amit testükkel vájtak, széttördelt levéllel bélelték ki. Ez a munka késő délelőttig eltartott. Délfelé a szüntelen kapirgálástól az üreg fala meglazult, s az egész malterlebernyeg lezuhant az udvarra két társukkal együtt. Mindketten egy nagyobb malterdarabba kapaszkodtak bele, előbb csak óvatosságból, aztán már ijedtükben, mint az egyetlen valamibe, amihez a biztonság friss emléke fűződött. Lent a mélyben betemetődtek a hóba; s fönt így maradtak öten.

Vaksin hunyorogtak, a téli nap vakít. Üreg nélkül a vadszőlős fal ismét borzalmasnak tetszett. Sokáig mozdulni se mertek, Majd később egy kis maradék peremen tovább rágcsálták a levéltörmeléket; de hamar rájöttek, hogy nincs mit kibélelni vele, s akkor újra elfogta őket a kínzó sürgetés, hogy útra keljenek. Előre, és semmiképp se vissza.

Ekkor érkeztek el a kamraablakig. Már négy-öt méter távolságból megérezték, hogy nyitva van, s ettől új erőre kaptak. Csak addig kell kitartani most már – s akkor valami egészen más kezdődik.

Egészen más.

A kamra kicsi volt. Falait mennyezetig polc borította, a két szemközti állványt vasrúd kötötte össze, néhány kolbász, sonkavég, finom sókristállyal erezett szalonna lógott le róla. Egy kis asztalkán ételmaradék. Alatta hullámpapír doboz, tele rongyokkal letakart krumplival. Az ablak üvege kék volt, s ugyanilyen kék az ajtó ablakszeme is. Ez a derengő félhomály különösen nyugtatólag hatott rájuk.

Az egyik polc mellett szokatlan formájú láda hevert; talán, hogy fel lehessen rá állni. Mindenesetre volt egy elkülönített rekesze is, olyan, mint egy fiók, de ezt csak napok múlva fedezték fel. Addig a polcok sarkaiban töltötték az éjszakát. A sok zug közül egyelőre nem tudtak választani, váltogatták a helyüket; úgy érezték, mindegyik egyformán alkalmas, hogy birtokba vegyék. A bőséges táplálkozás nemcsak az állandóság érzésével párosult bennük, hanem hanyag otthoniassággal is. Szinte tobzódtak a bizonytalanságban, hogy bármelyik zugban megaludhatnak. S ugyanakkor az önállóságuk is megnövekedett. A pincében folyton egymás mozdulatát lesték, most mindegyiküknek megvolt a maga külön útja; sőt, külön hangja is. Hol tompábban, hol élesebben kis füttyöket kevertek cincogásukba, ami leginkább lágy trillázáshoz hasonlított. Máskor meg halk horkantást, csettintést vegyítettek bele, de olyan technikával, hogy mind az ötükét meg lehetett különböztetni. Mintha minden veszély megszűnt volna, ezt sugallta a kék félhomály. Az ajtó ritkán nyílt ki, és akkor is zörejek előzték meg. És nem zúdult le se fehér, se fekete por.

Jelenlétüket egy elmozdított befőttesüveg árulta el: zörgősre száradt morzsalék hullott le róla.

A fölfedezés után a házaspár gyorsan becsukta a kamra ajtaját. A padló reccsenései azonban sejtették, hogy nem távoztak messze, rövidesen ismét be fognak nyitni, és néma mozdulatlansággal várják a kétségtelen bizonyosságot, az apró neszeket, a lelepleződést, ami indokolttá teszi az óvatosságot. És jogossá a védekezést. De semmi nesz nem hallatszott. Erre késpengével végigkocogtatták az üvegeket. Megrugdalták a polcok alját. A papíralátéteket zizegtették. Ez sem hozott eredményt. Viszont kiderült, hogy nem egy egér garázdálkodik, hanem több, esetleg egy család. Egy családnyi egér pedig már olyan mértékű tenyészés, ami undorít. S undorodva továbbfolytatták a csapkodást, és még szélesebbre tárták az ablakot: ha kimenekülnek, egyelőre elhárították a veszélyt – aztán majd kigondolnak valamit.

De egér ezúttal sem mutatkozott. Szorongva lapultak szanaszét, mind az öten másutt, holott legszívesebben együtt kuporogtak volna, egymás hasa alá dugva fejüket. Végül két csattanás hallatszott: az ajtót is, ablakot is rájuk csukták.

Kis idő múlva halk, egyforma cincogással jelt adtak egymásnak, és a legfelső polcon összepréselődtek, akkora helyen, mint két gyufásskatulya. Nem is mozdultak addig, míg újra nem nyílt az ajtó. Akkor érthetetlen sietséggel átfutottak egy másik sarokba, s lábuk alatt megzörrent a papír. Ezt a neszt már jól lehetett hallani. Egy pillanatra újra szóba került, hogy talán mégis próbálják kihajtani őket, de letettek róla. Most már a fogó mellett döntöttek. Egy féldióval feltámasztott virágcserepet állítottak az asztalra, majd minden föllelhető élelmiszert letakartak üveggel. S ami a vasrúdon lógott, zsineg helyett vékony drótra fűzték fel.

Aztán csöndben maradt a kamra egész másnapig. És a csönd ismét bizakodóvá tette őket. Járták külön útjaikat, füttyögtek, s még jobban is érezték magukat, mint eddig: az ablak csukva volt, nem volt annyira hideg. Jóllakottságukban az sem tűnt fel rögtön, hogy minden ehetőt üveg borít. Megelégedtek a papírrágcsálással, a rágcsálás enyhíti a szomjat. A féldiót csupán megérintette egyikük, mire a cserép lekoppant, de lomhán. A hasas nőstény egyszerűen nem értette, hová tűnt olyan gyorsan a dió.

Másnap újra kezdődött a csapkodás; a kamra ablakára dróthálót szegeltek föl.

De előbb megvizsgálták a virágcserepet. Óvatosan fölemelték egy alája csúsztatott papondeklivel, és kivitték a vécére. Csalódást okozott. De még így üresen is gyanút keltő volt. Mintha lett volna benne egér, csak éppen már nincs. Megszökött volna? Nevetséges. Mégsem lehetett nevetni rajta. Furcsa tartózkodással helyezték vissza az asztalra, mint egy fertőzött csészét, amit bár kimostak – mégsem lehet tudni.

A drótháló felszerelése sokáig eltartott. A hely is szűk volt, az ajtót se hagyhatták nyitva, nehogy kiszökjenek az egerek az előszobába. A szögecsek folyton lepotyogtak a földre. A könyök, a csukló minduntalan beleütődött az ablakfába. A drótháló szegélye, mint a tű, szúrt, s behasított a köröm alá, szopogatni kellett a kibuggyanó vért. De kárpótolt a gondolat, hogy a háló tökéletes megoldás lesz. A kamra szabadon szellőzhet, s még egy bogár sem hatolhat be. És egy egér sem távozhat már. Csak mielőbb vége legyen a hajszának, aztán már nem kerülhet sor ilyesmire. Gyorsan és végérvényesen. Tulajdonképpen így humánus. Addig már takarítani sem érdemes, majd utána. Utána rend lesz és tisztaság. Iszonyú, hogy mindenütt ott a nyomuk; ahol nem is látszik, ott is a piszkukat sejteni. És a bűz. A takarításszag olyan, mint a tiszta lelkiismeret.

Az egereket megviselte az órákig tartó zaklatás. Csak sötétedés után merészkedtek elő. A zugok, ahol bújtak, már sokkal kevésbé látszottak biztonságosnak. Tétován az ablakot is körbejárták. A háló meglepte őket. Érezték az éles levegőt, mégsem lehetett áttörni rajta. Nem mintha menekülni akartak volna, de kitapasztalhatták, hogy arra nem vezet többé út. Talán másfelé.

A két hasas nőstény éhezett meg legelőbb, de csak morzsányi törmeléket találtak. A cseréppel ugyanúgy jártak, mint előző nap: a dió eltűnt, mielőtt ehettek volna belőle. Üregre vágytak, egészen kicsi üregre, s egyre inkább fölhagytak az egyéni futkosással.

A hím ekkor fedezte föl a szokatlan formájú láda fiókrekeszét. És ez egyszerre lázba hozta őket. Még ösztöneik találékonyságát is meghaladta, hogy mért jobb ez, mint minden eddigi üreg. Jobb volt. S a kinti világból tekervényes folyosójárat vezetett hozzá. Azonnal megkezdték a kibélelését. Tépték és hordták a papírszeleteket, a rongyszálakat, melyeket a krumplisládában találtak. Három napig tartott a fészek elkészítése, s ebben a három napban alig zavarták őket. De nem is nagyon hallották a neszeket a fiókrekesz mélyén. Biztos fedezék volt, téli, nagy alvásokra való.

Az üreg legbelsejébe a két nőstény fészkelte be magát. Egyre nehezebbükre esett a mozgás. Aludtak, kóvályogtak, majd újra elaludtak. A jóleső melegben a legkisebb morzsa is kielégítette őket. A cserepet azonban mindennap meglátogatták, makacsul bizakodtak, hogy egyszer mégis megkaparintják a diót. Mivel soha nem tudtak a közelébe férkőzni, egy idő múlva egyetlen tárgya lett érdeklődésüknek, óriásinak sejtették és kimeríthetetlennek. Ha ezt a fészekbe cipelhetnék, talán ki se bújnának tavaszig. De azért már az öreg hím is a kényelmesebb utat választotta, hogy megközelítse: az asztal lábán már nem tudott fölkapaszkodni, visszacsúszott a gyöngeségtől. Ettől egyszer váratlan őrjöngés vett erőt rajta. Cincogásával úgy fellármázta társait, hogy végül mind fölvánszorogtak az ablakperemre, és vadul kaparták a hálót. Megfeledkezve a fészekről, eszeveszetten ki akartak törni. Majd váratlanul ismét elcsöndesedtek és visszavonultak. Csak a legkisebb nem. A futkosás ingere nem akart elcsitulni benne, egyenesen a cseréphez rohant, és belekapott a fél dióba. A dió félrerepült, ő meg a cserép alatt maradt. Egész éjszaka ott hevert az asztalon a dió, veszély nélkül ehettek volna belőle, de társai nem mozdultak ki reggelig. Akkor pedig már késő volt, a cserepet kivitték a vécére, dióstul. Az egérkölyök döglötten hullott ki belőle. Ráhúzták a vizet. Még akkora sem volt, mint egy spulni cérna.

Ez az elképesztő kicsiség szülte a gondolatot, hogy más eljárást kell alkalmazni. Végre is, ki tudja, hány van belőlük? S ha mind ilyen apró? Mindet külön várják ki, míg a cserép alá kerül? Ha nagyobb lett volna, talán nem is gondolnak a kénrúdra. A nagy test valahogy megfoghatóbb eredmény. Zsákmány, ami terítékre kerül. Így csak légycsapkodás, nincs vége-hossza. Egyszerre az invázió rémével fenyegetett ez a kicsiség. S hátha még kisebbek is vannak?

A méreg megbízhatatlan, hozzá se nyúlnak többnyire. A kénfüst viszont alapos és gyors. Kár, hogy eddig nem jutott eszükbe. Hogy biztos legyen a hatás, egyszerre két rudat gyújtottak meg a cserép tetején. Aztán kihordtak minden élelmet, és eltömítették az ajtót.

Az egerek sokáig nem éreztek semmit, a fészekbe nehezen szivárgott be a füst. Mikor orrukba hatolt a csípősség, ösztönösen egymáshoz dugták a fejüket. Így várakoztak. Pár perc múlva aztán vakon kirohantak az elbarikádozott járaton – csak az egyik nőstény nem mozdult. De az se ijedségből vagy ravaszságból; csupán kimerültebb volt, mint a többi. A huszonegyedik napja felé közeledett, míg a másik nőstény csak a tizenötödik napja körül tartott.

Három társa kint különös változáson ment át. Először száguldva köröztek a láda körül, majd felkapaszkodtak az asztalra, sorba mindegyik polcra, egész a legfelsőig, és mindenütt körözve keresték a fészek bejáratát. Ez a körözés lett minden tudományuk. És egyre féktelenebb erőt éreztek magukban. Ha egymáshoz ütköztek, azonnal haraptak, és nem engedték ki foguk közül a másikat, összegubancolódva köröztek tovább. Aztán hirtelen, majdnem egyszerre bágyadtak el. Ahol utolérte őket a bágyadás, reszkető fejjel eldőltek, és egyre hosszabbra kezdtek nyúlni. Valószínűtlenül hosszúra nyúltak. Majd gyors rángásokkal leestek a polcról mind a hárman.

Nemsokára kinyílt az ajtó. A türelmetlenség, hogy mi lehet az eredmény, minden hasonló esetben sürget. A ritkuló füstben mindjárt szembetűnt a három hulla. A bejárat mellől azonnal felkapartak kettőt, de a harmadik beljebb feküdt, le kellett volna térdelni, hogy elérjék. Majd a következőre azt is – gondolták, s gyorsan becsukták az ajtót, hogy a bűz el ne árassza a lakást.

Csak órák múlva néztek be megint, kezükben egy kis karácsonyfagyertyával, amit a fáról emeltek le; a kávéfőző kicsapta a biztosítékot.

Elképedésükre a harmadik hullát fent az asztalon találták, megcsonkítva, félig lerágott fejjel. Tehát még élt az előbb, s azóta mászott oda. Sőt, vannak, amelyek túlélték a füstöt! Ez a fordulat otrombává tette a küzdelmet. Azt a tűnődő sajnálatot mérgezte meg, ami az egész műveletet végigkísérte, a cseréptől a kénrúdig. A sajnálat egyszerre bosszúsággá, dühvé változott bennük. De már nem határoztak semmi újat, este volt. Majd holnap.

A harmadik nőstény ezen az éjszakán érzékelte először, hogy mi az egyedüllét. Eddig csak meg-megfogyatkoztak, ami közömbös. Most ő volt az egyetlen egér a földön. S már nem bújt vissza a fészekbe. Kiült a drótháló mellé, az ablakperemre, és egész éjszaka ott ült. Reggel ott találták megfagyva.

Most már csak azt kellett megállapítani, hogy nincs-e több belőlük. S egy friss sajtdarabot hagytak az asztalon. Ha lesz rajta rágcsálásnyom, újabb kénrudat kell gyújtani; ha nem lesz, melegíthetik a szódás vizet.

Újév másnapján került sor a takarításra. Ekkor fedezték fel a fészket is. Nem akartak hinni a szemüknek: két lapátnyi rongy- és papírszemetet ráztak ki a ládarekeszből. Még egy vendégnek is megmutatták. Iszonyú. Ezek aztán jól felkészültek a telelésre! Itt akartak kölykezni. S az öt közül legalább három nőstény volt – legalább három!

Ez a téma napokig foglalkoztatta őket. Elképzelték, hogy mi történhetett volna. Még számításokat is végeztek. Nász után húsz-huszonnégy napra hat-nyolc kölyköt szül a nőstény. És évente ötször-hatszor szül. Így egynek az utódai megközelítik a harmincat. És a hat-nyolc utódnak legalább a fele nőstény – és azok megint csak ugyanúgy… Nem is lehet végiggondolni, csak lerajzolni, mint a családfát. Aztán már rajzolni se lehet, csak absztrakt jegyekkel jelölni, számokkal, melyeknek mindegyike él, és még tovább osztódik. Geometriai progresszió.

Igen, ez az. Geometriai progresszió. S egyszerre, mint valami váratlan, talált kinccsel, úgy dobálóztak ezzel a kifejezéssel. S vele a tiszta lelkiismeret egyensúlya is helyreállt, cáfolhatatlan matematikává finomult.

 

Pardon

Bohumil Hrabalnak

 

Prága egyik külső negyedében találkoztam vele, távol a Moldvától, az ékes vízparti dombtól, ahol nem múló időbe keretezve öli Szent György a sárkányt. Ezekre az utcákra nem futotta a régi történelemből, ezeket az új csinálta magának, a hullafényű neonlámpasorokat, higiénikus kukákat, ahogy ott silbakolnak a házak előtt, hatalmas szénrakásos udvarokat, végükben meghitt lámpású fabódéval, „Iroda” felírással. A félrecsúszott tetejű szennyvizes aknából elégedetten mászik elő illegális ellenőrző útjáról a macska, s mint mindig, most is ugyanaz a hold kölcsönöz neki költői többletet.

Egy feltűnően meleg és moccanatlan nyári este itt tértem be a harmadosztályúnak jelzett negyedosztályú vendéglőbe, hogy elfogyasszam a reggel óta esedékes pilsenit. Nem voltak sokan, annyira mégis, hogy a kedély és otthonosság reményében ne csalódjon a vendég. Duruzsolnak az ember körül, a füst száll, mindenfajta kötelezettség nélkül lehet pillantásunkkal ugyanazokra a szögletekre, arcokra visszatérni, ugyanazokra a cipőtalpakra az asztalok alatt, ahogy karistolják a mozaikkövet. Már túl voltam az első üvegen, mikor az egyik távolabbi asztaltól felállt egy testes férfi, nem túl alacsony, de nem is magas, és elindult felém. Emlékeztetett azokra a ravasz formájú nyúlt-tömzsi hordókra, melyeknek meglepően nagyobb a belűrmérete, mint amilyennek hitelesítené őket egy laikus. Vászonnadrágja lötyögősen csapkodott, mint a cári hivatalnok-tábornokoké, kék rövid ujjú ingére fekete hózentráger rajzolta rá a maga konstruktivista absztraktját. Tartózkodóan biztos mosollyal ült le mellém, és szétterpesztett könyökkel ráejtette kezét az elázott földrészekkel teli abroszra. Tűnődésre nem volt idő, sem ok, igyekeztem én is barátságosan a szemébe mélyedni, bár az is lekötötte figyelmemet, hogy vastag, szőrös karjához képest milyen meghökkentően kicsik és formásak a kezei. Szabályos félhold alakú körmök (látszott, hogy nemcsak vágja, de gonddal reszeli is őket), az ujjbegyek puhán domborúak és érzékiek, ujjai viszont annál katonásabban voltak csontosak és kimértek. Mintha egy nyitott műszeres tok hevert volna előttem, amelybe éppen beraktak minden darabot. Miközben ellenállhatatlanul tovább fokozta a mosolygást, a leborított tartalék poharat maga elé állította, töltött magának, és meglehetősen jó magyarsággal közölte velem, hogy magyar vagyok. Az ilyen ismerkedések első perceiben mindig el lehetünk készülve valamilyen csattanóra – én történetesen nem ezt vártam. De ez egyáltalán nem szegte kedvemet, sőt. Mi lesz a semmiből? – ez mégiscsak izgalmasabb játék. Hamar túl is estünk a csattanó nélküli csattanón. Ehhez annyi tartozott, hogy legalább tíz éve nem beszélt magyarul, s mennyire örül, hogy most teheti. No meg, hogy miből jött rá a miféleségemre. Tulajdonképpen ekkor szerettem meg. Öt év alatt két ízben látta a magyaroktól, hogy a kifutó sör habját nem szopják le, hanem ujjukkal vagy az alátétlapocskával lecsapják. Mikor tisztáztuk, hogy én egyiket se csináltam, hamiskásan megveregette a vállamat – jó, jó, az ő szemét nem lehet félrevezetni, a kezemben azért már benne volt a mozdulat, ne is tagadjam! Mit tehettem, bevallottam, hogy igen. Mély elégedettség ült ki az arcára, mint aki pontosan erre számított. Az ördögi csak az volt az egészben, hogy tényleg magyar vagyok. Utána azt is egyenesbe tettük, hogy majdnem egyidősek vagyunk. Ez időben nem kevés, abban mégis nagyon egyetértettünk, hogy bőven nem elég. Jó volna végre olyasmiket is megélni – a gyerekkort ne említsük, hiába szép az, ha egyszer más törli ki a fenekünket –, ami halálig édes-bús és kívánatos marad.

Nem kellett biztatnom, hogy magától rátaláljon ennek a történetkének a fonalára. Mesélte, hogy pár éve nyugdíjas, és el nem tudja mondani, mennyi új örömben van része – mintha igazában most teljesedne ki az élete. Rákapott a nyúltenyésztésre. S ez egy külön világ. Képzeljem el az emeletes ketrecek sorát, amikor reggel odasüt a nap! A nedves, szimatoló orrokat, ahogy bespékelik magukat a drótháló lukába. Melegedik a szív. És nemcsak az almozás szaga utánozhatatlan, hanem az éjszakai szuszogásuk csendje is, az ébredésük anarchikus kelekótyasága. Itt aztán folyik az élet! Minden zavar nélkül lehet megfigyelni a legtitkosabb mozdulatokat is, akár egy nyitott könyvben. Aztán a szaporodásuk. Ahogy felágaskodik bennük az ösztön, s addig nem nyugszanak a selmák, amíg nem csinálnak valamit. A bakalódásukról regényt lehetne írni. Mert ne higgyük ám, hogy ezek közt nincs gyűlölet, harc, háború, még összeesküvés is van! Kettő összefog öt ellen vagy fordítva, és kész a helyzet. Persze, minden az erőviszonyoktól függ, bár még az is meglehet, hogy a két szívóskodó erősebb, mint az öt, s már-már úgy is néz ki, hogy a végeredmény nem vitás: valamelyik győz, nem igaz? És harsányan fölnevetett. Csakhogy ilyenkor kell ügyesen beavatkozni. Ha a jó gazda észrevesz ilyesmit, szépen átcsoportosítja őket, az egyiket ide, a másikat oda, máskülönben akadozna a minőségi tenyésztés, leromlik a súly. Nem azzal foglalkoznak, ami a dolguk. S főképpen az a szép, hogy mindez egy helyen bonyolódik, nincs rohangálás, utazgatás.

…Van egy szép kertes házam a Moldva partján, csak kinézek az ablakon, és ott vannak kézügyben. Ha valaki, én aztán meg tudom becsülni ezt. Az a rengeteg kihallgatás, vallatás, nyomozás, jegyzőkönyv, amiben eltelt az életem – és örökké úton, mert vagy négy renitens körzet tartozott hozzám… ebbe bele lehetett fáradni. Mikor az ember sose tudja, mi van a függöny mögött, a padláson, pincében – mi van a homlokok mögött! Az ilyen inspektorkodás – ezt a finoman régies, bizonytalan szót használta – előbb-utóbb veszedelmesen megnöveli a gyomorsavat. A sav rágni kezd, az pedig a rák előszobája. S akkor már jöhet a pap is kihallgatásra! Ház körül az öröm, szórakozás, hobbi, egy nyugdíjas már csak így kénytelen gondolkodni. Különben a tarkákat szeretem jobban, fene tudja, mért – talán mert kétes a múltjuk? Ha fölébredek reggel, első dolgom, hogy végigsétálok a ketrecek előtt, és megszámolom őket. Gyerekes aggodalom, mégis szeretem csinálni. Aztán az etetés, itatás, miegymás – ezek rutindolgok, de már ebben is mennyi a szív, ha az ember beleadja. És az a habzsolás! s ahogy egymást tapossák! Nem vagyok vidám, mikor az autó jön, hogy a kihízottakat elszállítsa. Bár azért van ennél jobb üzlet is, van egy helybeli átvevőm, ő csak nyúzottakat, tisztítottakat vesz át, hetenként szállítom neki a szerződéses mennyiséget. Képzelheti, mennyire más dolog ez, az effélében nem is volt tapasztalatom azelőtt, nyugdíjas fejjel kellett kitanulnom. Mint mikor se szó, se beszéd, átrakják az embert egy másik államvédelmi ügyosztályra! – s kinyitotta a harmadik csábító pilsenit. Hát így jártam én is valahogy. Mondhatnám, hogy lelkemre vettem a nyúzás és bontás művészetét. Van fogalma róla, mennyi csínja-bínja van a tetszetős eredménynek? Hogy el lehessen adni, s ne mondják rá, hogy kontár nyúzás és belezés? Nézzen bele egy élenjáró üzlet fagyasztóládájába, utána majd arra is gondol, amire addig nem: ez művészet. A világ akkor lesz egészséges, ha mindenkinek meglesz a maga művészete. Az én nyulaimat meg lehet nézni – ahogy azok ki vannak preparálva! Nem talál azokon egyetlen helytelen flöttyöt sem, olyan a belsejük, mint a hold. Tudja, mosolyodott el, napsütésben szeretem csinálni. Mikor lehúzom a puha bundájukat, azt a kis nedvességet, amit a hús ereszt, az erős nap gyorsan szikkasztja, s akkor a kés hegyével jobban tudok a bunda alá nyúlni, nem csúszik félre. A húsnak olyannak kell maradni, mint a márvány. Az ember öregségére érti meg igazán, hogy mi a művészet.

Nagyjában ennyit mesélt el magáról, s tulajdonképpen mást nem is – csak persze sokkal színesebben, élőbben, felejthetetlenül. Nem is mernék vállalkozni rá, hogy megkíséreljem visszaadni a varázsát; de még annyi év után is olyan, mintha tegnap ültünk volna együtt. Annyira mély benyomást tett rám a lénye, eredetisége, hogy gondolkodás nélkül bontottam föl a negyedik pilsenit. Csak már nem kerülhetett rá sor, hogy kitöltsem, hirtelen az órájára nézett, s fejéhez kapva felugrott. Az üveget feldöntötte. Most már elázott földrészek se voltak az abroszon, csak végtelen tenger. Hatalmas nevetéssel tárta szét a karját, s átölelt.

– Pardon! Elmegy az utolsó villamosom…!

És kisietett a sápadt kék neonderengésbe.

Rég kilépett az ajtón, mikor friss meglepetéssel újra utánanéztem, és nem tudtam megtagadni tőle az elismerést: valahol olvastalak már, szép alak! Különösen az a pardon bűvölt el.

És áttelepedtem a poharammal egy másik szárazföldre.

 

In memoriam revolúció

Egy faág balladája – figyelnek rám? Nagy János vagyok. Egy morzsa. Filozófiát mindig utólag csinálok magamnak, s még marad is belőle a következő alkalomra – legitimitásban nálam nincs hiány. Ha úgy jön kedvem, az esti víkendházak fölött úszom el, mint Chagall bájos kitaszítottjai, különben megszokott tartózkodási helyem: kicsit lejjebb valamivel, mint ahol a sarkantyú szokott pönögni.

Esti szél – tekintsük úgy ezt, mint könnyed helymeghatározást.

Fektetik le a kábeleket az utcánkban, dolgoznak a sírásók, s az elhunytak garmadája – víg, bús, balga, mogorva vegyest, akár egy végtelen galandféreg, amelyet egybegyurmáztak – tekeredik, tekeredik a nagy spulniról. Ezt el tudom nézni naphosszat, anélkül hogy egyetlen blaszfémia ajkamat elhagyná. Szigorúan vallásos és politikai-ideológiai neveltetésem teszi ezt lehetővé. Be vagyok biztosítva mindkét oldalról, ok panaszra nincs. És azzal is tisztában vagyok, hogy az emberi átlagéletkor hetvenöt év (sajnos, kevesebb), s ha ehhez még a feleségemet is hozzászámítom (aki nincs), az övével együtt kijön a csodás históriai százötven év, mely úgymond ajándék és megérdemelt büntetés, másrészt bókolós tiszteletkör a közönyös és pártatlan időnek. Ó, az én regényem, ó, a mi regényünk… De nem fogom elmondani.

Figyelnek rám?

Kiskutyám szeret, a Ragyás. Léniában kedvel pisilni, megy, és húzza maga után a csíkot, mintha a rejtelem vízjeleit tenné láthatóvá. Fölér ez a világ újrafölfedezésével, időnként. Gargantua hugyozása ehhez képest átabota mázolmány. Egész városnegyedet képes bebarangolni, a vízjelével ellátni, amitől egyszerre minden más fénytörést kap, a dolgok kénytelenek szembenézni önmagukkal – s már ez is valami. A katarzis elmarad ugyan, de a lehetőség, hogy lehetett volna, szinte olyan, mint a félúton mellékösvényre tévedt szerelem, ama szép bozótban.

Hajlanak rám az esti fák. Álomredők közt csavarognak a csevegő patakok, a vadkiskacsák megrázzák magukat a parton, és én vagyok az, aki helyettük totyog. Milyen jó a világ! És milyen jók vagyunk valamennyien!

Elnézem soká a böllér kezében a kést. Ő fölöttem lakik, s ezt úgy lehetne még világosabbá tenni, hogy én őalatta lakom. Neki terasza van, nekem alagsorom, így skurc van miközöttünk. A kést holdfényben szereti élesíteni. Ez egy külön szakma, külön kéj és külön elszomorodás a dolgok állása miatt. Eszköz és hivatás bánata mindenen átütközik. Néki meg kell ölnie aztat, ez történelmileg és helyzetileg elkerülhetetlen, s mást mit is tehetne, meg kell találni a benne rejlő szépséget és fölemelőt, avagy néki hasznosat. Így megy előre-hátra a kerék, mely meg nem állhat. Terasza mellvédje ez okból színtiszta fenőkő. Ő maga pedig már eredendően olyan, mintha ki volna fenve, a szája széle, a bajusza (bajuszkötő!), a tagbaszakadt termete, ahogy a hokedlin állva a mellvéd fölé emelkedik. Ha csak kimegy a teraszra, már ő is kaszaéles. Hát még ha álmatagon hozzádörgölődzik a mellvédhez, miközben az esztétikai élvezkedésnek kiszolgáltatott panorámában gyönyörködik! Még élesebb lesz. Azután karjába veszi a disznót, nem újévit, nem év végit, egy közönséges malacot. A város fölött süt a hold. A halk kivégzéseknek bája van. És én félek ilyenkor ott alant, de ámulok is. Mennyi megfontolt aggálytalanság a mozdulatban! És a malac is mennyire tudja, mivel tartozik! Nem kell a zsenge szemfogánál fogva (melyből a veszedelmes agyar nevekedik!) erővel hátrafeszíteni a fejét: önként bámul föl az égre, és a gigánál elhelyezkedő legalkalmasabb puha helyecskét különösebb vita, vallomás, védekezés, kirakatos per nélkül ajánlja fel az elhivatottnak, a gazdájának. De mortibus – sapienti sat. S a hold – a baráti kölcsönfény csodás hajója – tovább emelkedik a határok nélküli éjszakában. Denique, ez az alagsorból is biztatónak fog mutatkozhatni.

De van további strófája a balladának. Dúlt életem során fölneveltem egy apróka lelki gyermeket, aki a keresztség szentségében és polgári meghatározottságaimban a Pavorka nevet kapta. Ő nappal fél és ámul, én éjszaka teszem ugyanazt. Nappal meg sem engedhetném magamnak ezt a lírával, elesettséggel teli luxust, hiszen én vagyok a pénzkereső. Így mintha ketten tennénk ki egyet. A nappal és éjszaka határmezsgyéjén azonban van egy kis rés, amelybe – ha csak rövid időre is – bele lehet bújni. Ez bolondítóan szép és meghitt állapot. Úgy összeolvadunk itt lelki gyermekemmel, mint viasz a kanóccal. És ez több, mint a nappali-éjszakai munkamegosztás. Egyszerre figyelgethetjük egymáson, miként száradnak le rólunk a félelemrügyek, a szorongás-pörsenések. És milyen oktondi túlzás nem hinni, miszerint a rosszból virágzik ki mindig valami jó. (Lévén az eleve jó olyan, hogy úgyis zsákutcába jut, s kénytelen visszasomfordálni valami rosszacska felé.) Csakhogy mindez csupán abban a kicsi résben lehetséges így. Utána vagy én húzom be a farkamat, vagy ő.

Azon estén természetesen én voltam a soros félni, hiszen az estét akkor is éjszaka követte.

Jött fel a hold, mint szokása, jött ki a böllér a teraszra, mint neki is szokása. Karjában az aznapi malac, szájában cigaretta – tán hogy legyen áldozati füst is? Pavorka ilyenkor, éj közeledtekor már menetrendszerűen repdesett át a naiv bambaság és jóhiszeműség ködeibe. Engem azonban még a szokottnál is betegebbé tett az aznapi malac szőkesége és hamvassága. Reszkettem, mint a szemem elé fölborzadt malackocsonya. S ezúttal alig tudtam elképzelni, hogy valahogy is túlélem a spektákulumnak ezt a reprízét. Pavorka viszont tapsolt, mint a guillotine körül lebzselő ténsasszonyok. Csakhogy ez ama napon egyszerűen nem volt elviselhető. Addig erősködtem, míg rávettem Pavorkát, hogy ne maradjunk otthon, menjünk el sétálni. Nyűgösen, de beleegyezett.

Enyhe esti szél – tekintsük ezt most is úgy, mint könnyed helymeghatározást.

Az utca üres volt, a sűrű lombok alá alig szűrődött be holdfény. Pavorkának persze jó volt ez is, nem volt válogatós, ha elfeledkezhetett róla, hogy nappal hogyan derül világosság a jótékony árnyékok helyére. Én viszont éppen hogy elmerültem rémlátomásaimban és ámuldozásaimban; s ebben volt valami végtelenül otthonos és őszintén szívet szorongató. Mennyi rafinált borzalommal van tele még egy üres utca is! Szinte láttam, ahogy a fák közt lesben állnak a plexi álarcos lehetőségek, simogatják a rézgombjukat, megemelik a töküket, ahogy a zavaros csobbanás emeli föl a nyálkás vízigombát. E fekete csodák rajzása majdnem bevette szívemet.

És akkor.

Hogyan, hogy nem, Pavorka a töksötétben beleütközött egy járdára kilógó faágba. Hogy gesztenye volt-e vagy nyírfa – ó, nyírfácska, nyírfácska…! –, képtelenség volt eldönteni. De mindegy is. Arcul verte lelki gyermekemet, és ettől – ő is rendhagyóan – borzadályos módon megijedt. Félni kezdett éjszaka. Sőt annyira feldühödött, hogy egyetlen mozdulattal letépte az ágat, és vadul csapkodni kezdett vele. Futott végig az utcán, és csapkodott. Ripityára ment kerítés, korlát, kuka, a vasrudak meggörbültek, a cementoszlopokat zsákokba lehetett szitálni. Kidőltek a fák, a koronájuk megcsonkult. A művelet tökéletes volt: Cserébe – lombok nem lévén – az utcába is besütött a ledönthetetlen, a kölcsönfényű hold.

Nagy idők tanúi vagyunk, gondoltam. Meg arra, hogy netán mégis lapul valami a régi igazságban, hogy valahány gyermek-ifjú vagyon, azoknak mindegyike egy-egy angyal szívéből kitépett szárnyas démon. És hogy az én lelki gyermekem sem különb.

Majd eljött a reggel. Pavorka – mint valami szép, pünkösdi vihar után – újra a megszokott módon reszketett, és én is tovább fáradoztam, hogy legyek pénzkereső. És az aznap esti ölésre kiszemelt malac már nem is hatott olyan szívszorítóan hamvasnak, szőkének.

Nem is tudom.

A spulni tekeredik tovább.

 

Idegen partokon

A lány húszéves volt, a férfi harmincnyolc. Ráérős kíváncsisággal lépkedtek a hangafüves homokon; látszott rajtuk, hogy csak átutazók. A lány odaadón karolt a férfiba, másik kezével földig lógatta a kék-piros szalmaszatyrát, és sarkával időnként belerúgott a szatyorba. Düledező kabinok mellett haladtak el. A part végig üres volt, csak bent a vízben bucskáztak le-föl a piros bójafejek. Elátkozott pólókapusok; mintha várnák, hogy egyszer mégis kapura dobja valaki a labdát. Ilyenkor délfelé mindig elnéptelenedett a plázs, csupán a bokrokra akasztott napvédő rongyokat libegtette a perzselő szél.

Már hosszabb ideje nem szólt egyikük sem. A homokot nézték, ahová léptek. Erős hullámzás lehetett éjszaka, mert a part tele volt friss kagylóréteggel, kocsonyás korongállatok nyálkáit kerülgették. Olyan átlátszóak voltak, mint a vízüveg. A lány fölvett egyet, és visszadobta a tengerbe.

– Azt hiszed, nem sodorja ki újra a hullám? – kérdezte a férfi.

– Nem hiszem, de hátha. Dobj vissza egyet te is.

A férfi engedelmeskedett. Szólni is akart valamit, de elakadt hirtelen. Nehezére esett a francia beszéd. Keresett minden szót, s ha rátalált, elismételte, míg a lány ki nem segítette egy következővel.

– Menjünk ki a mólóra?

– Menjünk. Majd lelógatjuk a lábunkat a vízbe.

– Cipőstül?

– Jó, cipőstől – nevetett a lány. – És ha akarod, majd én beszélek inkább, lassan beszélek, hogy megértsed. Lassan, mint az iskolában. Jó lesz?

– Kedves vagy.

– Nem vagyok kedves, de veled szívesen beszélek lassan. Pedig a mi nyelvünkön nem könnyű.

– Ha lassan beszélünk, talán tovább tart a nap – mondta a férfi.

– Csacsi vagy. Ennek a napnak úgyse lesz vége. Beesteledik, és úgy marad. Mondd te is utánam: beesteledik, és úgy marad…

Pár lépés után megálltak, és megcsókolták egymást. Arra rezzentek föl, hogy cipőjük bokáig besüppedt a homokba; pedig nem mozdultak közben. A lány fölkacagott.

– Ennyivel nehezebbek lettünk?

– Mert gondolkoztál is – mondta a férfi.

– Én nem. Igazán nem. Biztosan te gondolkoztál.

Egész éjszaka utaztak. Késő este indult a vonatuk Bukarestből, és reggelre értek Konstanzába. Se idejük, se valutájuk nem volt elég, így csak egy napra tudtak elszökni a kongresszusról. S éjszaka már utaznak is vissza. Hogy ne keltsenek feltűnést, távozásukat nem jelentették be a titkárságon, de ugyanakkor tetszett is nekik ez a diákos rendbontás egy idegen országban, s hogy ők maguk is csak akadozva értették egymást. Három napba telt, mire a lány megszokta a férfi kiejtését, és sikerült úgy leszűkíteni a szótárukat, hogy már minden belefért. Ez a szótár volt a legbiztatóbb titok a kongresszus bábelében.

Alig egy hete csak, hogy az ülésterem halljában, az Artisania-szövetség békegalambos plakátja alatt összeismerkedtek; de azóta minden szabad idejüket együtt töltötték. A városban olvadt az aszfalt, még az esték sem hoztak enyhülést. Egyedül a királyi palota szökőkútja árasztott egy kis hűvöset; s egyedül a hindu vendégek burkolóztak elégedetten a lebernyegjeikbe. A svédektől azt várta volna az ember, hogy zsebventillátorral járnak-kelnek, s ahol lehet, bekapcsolják. De ők izzadtak a legkevésbé. A lány meg is jegyezte: „Hát nem szörnyű? Már a svédekben sem lehet megbízni. Hát kiben akkor, kiben?”

Talán az eszkimókban. Legközelebb ott kellene megrendezni a kongresszust.

Az ötlet föllelkesítette őket. Komoly hangú beadványt szerkesztettek, és eljuttatták az elnökséghez. De fel se olvasták, meg se említették. „Nincs bennük humor” – mondtam vigasztalásul a férfi. A lány azonban durcás lett s őszintén kedvetlen. „Szív nincs bennük – mondta. – Süketek. Látszik, hogy férfiak intézik.”

Esténként a Calea Victoriei bazárjaiban kóvályogtak. Egy alkalommal leszakadt a lány cipőpántja, és betértek egy cipészhez. Kicsi, alagsori helyiség volt, két félköríves ablaka az utcára nyílt. A mester egész nap nézhette a járdára koppanó cipőket. A műhely spanyolfala mögött a család élte világát. Olajos szemű gyerekek bámészkodtak ki a selyemhuzat szakadásain. Közben vendégek érkeztek, rokonok távoztak. Időbe telt, mire fölfigyeltek rájuk. S akkor egyszeribe elismerő mosolyok kereszttüzébe kerültek. „Külföldiek? Igen?” Mintha titkolták volna eddig az igazi rangjukat. A lány kedvesen mosolygott, s cipőtlen lábát föltartva, odaugrált a pulthoz. És ettől kezdve csak velük foglalkoztak. Később váratlan csoportosulás támadt kint az utcán, s a műhely pillanatok alatt kiürült. A mester is odaállt az ajtóba a cipővel. Lökhajtásos repülőraj húzott el a város fölött, nyomukban virágszár arabeszk, kondenzcsík habpehely – mintha csak gyerekek játszanának. De mit keresnek olyan szédítő magasban?

– Ezek nem hazai gépek – mondta valaki szakértő arccal; s visszatódultak a műhelybe, ahová közben újabb vendégek érkeztek, s azok is megkérdezték: – Külföldiek? Igen?

A lányt szórakoztatta ez a délies nyüzsgés, izgatottság, éneklős hadarás. Idegen volt és mégis ismerős. A férfi cigarettával kínálta meg a cipészt, aztán sorba a többieket. Az üres dobozt a gyerekek kérték el. Úgy vitték hátra, mint valami egzotikus zsákmányt. „Hát nem ismerős?” Ezek itt az utcában mind ismerik egymást, a cipész a lakatost, a bazáros a fagylaltost, Mihail Mioarát, Viorica Vasilét, és holnap is ugyanígy folytatják majd, tárgyalnak, vitatkoznak, séta közben odaállnak a szökőkutak mellé hűsölni, a bufetulban félretolják a sört, ha nem elég hideg. De mégsem ez a fontos. A legfontosabb, hogy minden évben szülessen egy gyerek, később minden harmadik évben, és hogy esténként kint tolonghassanak a Cismigiuban, mert a sokféle arc, nevetés, szag megnyugtató; ha mellek és combok szorulnak hozzád, az is megnyugtató; ha sodródsz, és érzed, hogy a nyakadba lehelnek, valahogy kisebb a veszély… Vagy éppen fordítva? Csak egy biztató szót mondana valaki – egyet. S mintha éppen tőlük várnák. Mert külföldiek? A cipész felírta papírra a számot, hogy mennyivel tartoznak; mivel a számokat mindannyian értjük.

Talán mégsem lesz háború?

Kint az utcán azzal szórakoztak, hogy visszafelé olvasták el a cégtáblákat; némelyik így már majdnem értelmesnek hatott. Egy hét, egy hónap múlva az emlékeiket is így fogják számba venni, visszafelé, újra meg újra?

Megálltak a móló közepén, és nézték a partfokra épült várost. Az egész öblöt jól láthatták innét. Egy szeméttel telehordott lejtőn ösvény vezetett le, és a strandkerítésig kanyargott. Lejjebb kecskék legeltek. Az egyik bebámult valamelyik kabinba, és kisétált a másik oldalon. A kopáran kiugró parttetőn géppisztolyos őr állt szétvetett lábbal. Távolabb egy mecset rajzolódott a kék-fehér égre. Aztán a Casino bizáncias ablaksora. A mamaiai úton még a beton villanyoszlopok csúcsa is mecset formájú volt. Csak idegen vesz észre ilyen apróságot.

A főtér felől egyhangú megafonzene sodródott ki a tengerre, s a part közelében furcsán felerősödött. Míg jöttek a plázs felé, egy rövidebb szakaszon semmit se hallottak a zenéből. A férfi azonnal fölfigyelt rá – hogyan is hívták ezt valamikor? Utoljára az oderai visszavonulásnál tapasztalt hasonlót – mikor bizonyos távolságra az ütegektől hirtelen süket csend lett, egyszerre nem hallatszottak a dörejek. De most sehogy se jutott eszébe a pontos szakkifejezés.

Csak később, este, váratlanul. Mikor az első fényeket látták fölvillanni Ephoria felől. A szállodai szobából éppen odaláttak. A lány riadtan kelt föl a gezarolszagú vaságyról, és az ablakhoz lépett.

– Nézd csak!

Ekkor jutott eszébe a lehetetlen szó: hangelnyelő holttér – s félhangosan ki is mondta magyarul.

– Mit mondasz? Fordítsd le.

– Szeretlek – mondta a férfi, és magához húzta a lányt.

Akkor már csak egy rövid órájuk volt az indulásig; de most még az egész délután előttük állt.

Kézen fogva másztak le a móló sziklaoldalán, és szemben ültek a tengerrel. Csak a tengerrel. A lány nekidőlt a férfinak, lábukra felfreccsent a víz. Lehunyták a szemüket.

– Ugye, azt ígértem, én fogok beszélni?

– Azt ígérted.

– Akkor beszélni fogok. Miről beszéljek?

– Amiről akarsz.

A lány hallgatott kicsit.

– Húzd ide a karod a nyakam alá. Így jó neked?

– Akárhol érek hozzád, jó.

– Én azt is szeretem, ha a hajammal játszol. Ugye, minden országban másképp játszanak?

– Azt hiszem.

– De nekünk már nem kell tanulnunk semmit. Beszélni is megtanultunk, játszani is. Tudod, hogy a lányod lehetnék?

– Szeretnéd, ha az lennél?

– Nem. A szeretőd akarok lenni.

– Hiszen az vagy.

– Mondd még egyszer.

– A szeretőm vagy.

– Ezt olyan szépen mondod… Majdnem jó kiejtéssel.

Kicsit felnyújtózott, megcsókolta a férfi állát.

– Te tudtad, hogy itt van eltemetve Ovidius?

– Tudtam.

– Pedig ez nem igazságos szerintem – folytatta a lány. – Ha száműzték életében, legalább a holttestet vitték volna haza. Ha most meghalnánk itt, bennünket biztos hazavinnének.

– Mi szerencsések vagyunk, nem vagyunk száműzöttek.

– Nem. Csak kiküldöttek…

– Persze, azért lehet, hogy holtan bennünket se követelnének nagyon. Csak amíg élünk, addig. Az irataink élő személyre szólnak. Két nap múlva lejár a vízum…

– Hallgass! – szakította félbe a lány.

– Ne haragudj – mondta a férfi.

Eszükbe jutott, hogy még maradt az útról egy tábla francia csokoládéjuk. Ahol beleharapott az egyikük, ott harapott bele a másik is. Fognyomról fognyomra ették meg. Aztán derékig kigombolkozva ismét hátradőltek a sziklamélyedésben, a nap hátulról tűzte őket. Hunyorgó szemmel nézték a vizet, a sistergő habzást, ezt az öntermékenyítő, időtlen ölelkezést. És egyre kevésbé érezték vidám látványnak. Épp az volt a szorongató, hogy olyan boldogság volt nézni. Másodfokú hullámok voltak, a legszelídebbek közül valók. Ilyenkor azt mondják még, hogy csendes a tenger. Csendes és ártatlan. Kiismerhető idegenség. A hosszabb tengelye ezerszáznyolcvanhét kilométer, a szélessége hatszáztizenhárom. Legnagyobb mélysége kétezer-kétszáznegyvennégy méter. Számok. Megint csak számok. Nagyon lényeges. Jobbra tőlük, le délkeletnek, talán az anatóliai partokig ilyen csendes most a víz – talán. És balra tőlük, északkelet felé, egészen a Taskicsik-hegyfokig, a krími félszigetig… Ez mind az övék most?

– Anatóliába kellene egyszer utazni – mondta a lány. – Itt van a szomszédban, motorcsónakkal is odaérnénk, el se lehetne tévedni. Hát nem lenne szép? Minden terv meg cél nélkül… Anatóliába. Oda kellene utazni.

– Oda is – mormogta a férfi, s tovább játszott a vöröses fürtökkel; ahogy az ő országukban szoktak játszani. – Legközelebb majd oda utazunk.

– Nem legközelebb. Most.

– Két nap múlva a te vízumod is lejár – hangzott a gyors válasz.

A lány elfordította fejét.

– Nem értem, mit mondasz. Mondd akárhogy, másképp.

A férfi az ujjaira tekert egy fürtöt, majd lassan visszagöngyölte.

– Pontus Euxinus. Ez megfelel? Azt jelenti, hogy vendégszerető. Vendégszerető, nagy víz. Valamikor ez volt ennek a tengernek a neve.

A lány nevetni próbált. Sikerült is.

– Mit gondolsz, Ovidius is így nevezte magában? – Aztán később: – És te milyennek látod? De őszintén…

A férfi felkönyökölt, körbehordozta a pillantását. Elnézett Taskicsik felé, aztán Anatólia felé, mintha döntő szót kellene kimondania.

– A régiek még tudtak játszani. Euxinus… Mi már sokkal őszintébbek vagyunk. Csernoje More… Kara Dengiz. Választhatsz közülük, mindegyik őszintén feketét mond.

– De milyennek látod te? – makacskodott a lány.

– Kéknek – mondta a férfi, s visszaereszkedett a sziklamélyedésbe.

Csak akkor indultak ebédelni, mikor az első fürdőzők megjelentek a mólón. A véletlenre bízták magukat. Sikátorszerű utcákon bolyongtak. Mintha ki akarták volna kényszeríteni, hogy ott találjanak vendéglőt, ahol a legkevésbé számíthattak rá. A svájci kiküldött, egy idősebb hölgy, lelkükre kötötte Bukarestben, hogy csak zárt palackból isznak majd hűsítőt – „Konstanza híres a járványairól”. S még étrendi tanácsokat is adott, mint egy tapasztalt diétás nővér. Chilei professzor barátjuk a Traján-sáncokat és a genovai erődítmények romjait ajánlotta figyelmükbe. „Negyven éve még megvoltak” – mondta biztatóan. S mi az a negyven év a romok életében? A romok tartósak.

Mindkét tanácsról megfeledkeztek. Elkerülték a főutakat, tereket; a zsákutcákat viszont többször is végigjárták. Céltalan bolyongásukat szerették volna tartósítani. S mint valami jelentős fölfedezést ünnepelték, ha váratlanul, két egymáshoz szoruló ház között, kiláttak a tengerre. Ezek a keskeny, árnyékos közök, tele szeméttel, burjánnal, mintha valahogy túl lettek volna a valóságon. Mint az eszkimók?

Három óra volt, mikor visszatértek a hotelbe. Közben elborult az ég, a tenger fölött felhősáncok sorakoztak. A víz színe egyszeribe feketére változott. Már csak a várost sütötte a nap. Egy kis eldugott restaurantba tértek be ebédelni. A vendéglő előtt egy öreg török guggolt. A deszkakapunál hirtelen eléjük nyújtotta a sapkáját, körömnyi apró rákkal volt tele. Másik kezében durvára őrölt sót szorongatott.

– Kóstoljuk meg?

A férfi bólintott.

– A svájci mama egészségére! Hiszen kockáztatni is kell valamit, nem igaz?

Kivettek pár rákot, és beszórták sóval. Az öreg elvigyorodott, mikor látta, hogy nem köpik ki; a külföldieknél sosem lehet tudni. Még ráadást is kínált, de nem fogadták el. Sietve behúzódtak a nádtetős kerthelyiségsarokba, már szemerkélt az eső. Két gretart rendeltek, hogy rágjanak is valamit. Míg a pincér oda volt, a terítő ráncait babrálták, cigarettáztak. Csupa olyasmi jutott eszükbe, amit már elmondtak egymásnak. Mintha tetőre értek volna, ahonnét nincs tovább. Zuhogó esőben szaladtak vissza a hotelig. A szél pásztákban hajtotta a sós-fehér csöppeket, és bezúdította az elnéptelenedett utcákba; csak az egyhangú megafonzene rekedt kint gazdátlanul.

Ablakuk a kikötő felé nyílt és egy kagylótörmelékkel felhintett parkra. Még a szobájukba is felsodorta a szél a szivárványló szilánkokat; de nem csukták be az ablakot. Hét óra felé elnyomta őket az álom. A férfi felriadt egyszer, s látta, hogy a lány combja lúdbőrös, és összekucorodva kapaszkodik a vállába. Magukra húzta a lepedőt, és ő is tovább aludt. Már sötét volt, mikor mindketten fölébredtek. Azonnal egymás száját keresték. A férfi felült, és kibámult a kevés fényű kikötőre. Esett még, de már megcsöndesedett a szél. Lassan visszadőlt a párnára.

– Hány óra? – kérdezte a lány.

A férfi megszívta a cigarettáját, és odatartotta a karórája fölé.

– Fél tíz – mondta. – De hát nem mindegy? Besötétedik, és úgy marad. Jól mondom?

– Jól – súgta a lány.

Éhesek voltak. Addig kotorásztak a szatyorban, míg találtak egy fél tábla román csokoládét. Most azt ették meg. Utána a lány odaállt meztelenül az ablakba, szembe a sötét várossal, ahogy megkívánta délután. A férfi hanyatt feküdt az ágyon, s azt a két drótcsonkot nézte, ami a mennyezet közepéről lelógott.

– Tudod, hogy hol van Bogárdi?

A lány megfordult.

– Nem… Mi az?

– Egy község minálunk, négyezer lakosa van. Ott születtem. Nem furcsa?

– Miért lenne furcsa?

– Mert sose fogod látni. És a fiam fényképét se. De azt te akartad, hogy ne mutassam.

A lány odafeküdt melléje. – Haragszol?

– Nem kellett volna beszélnem róla.

– És ha nem mondod? Akkor…?

Egyszerre borzongtak meg. A szobát átjárta a sós szél, de a gezarolszagot nem tudta elnyomni. A vaságy végénél hólyagos tükrű öltözőasztal állt, s a lány hirtelen odamutatott.

– Nézd, milyen furcsán villámlik!

A férfi oda nézett, aztán ki, a tengerre.

– Ez nem villámlás.

– Hát micsoda?

– Nem tudom… de nem villámlás.

Fölkeltek, és kinéztek az ablakon. Messze, a tenger fölött egymás után röppentek fel a világító rakéták, s mint az ejtőernyős csillagok, lassan ereszkedtek lefelé. S ahogy kihunyt az egyik rakéta, rögtön nyomában volt a másik. Az éles, sárga ragyogás, mint valami több emeletes fényhangár, mindig ugyanabban a sávban világította meg a tajtékzó habokat, anyagtalanul és falkeményen. És semmi dörej nem hallatszott.

A lány tétován magára terítette a kombinéját.

– Te… Mit gondolsz…? Csak nem…?

– Semmi. Nem komoly. Csak gyakorlatoznak.

Aztán várt sokáig, mintha nehezére esne kimondani.

– Nálatok talán nem szoktak?

A lány se válaszolt mindjárt.

– Nem értem… Mondd lassabban.

A férfi nem ismételte meg, megsimogatta a lány haját. De már nem feküdtek vissza az ágyba. Lassan elhúzódtak az ablaktól, öltözködni kezdtek. Percekig keresték a széthányt ruhadarabjaikat; mintha cserbenhagyta volna őket a biztos tájékozódás, hiába volt kicsi a szoba. Sietniök kellett, ha nem akartak lekésni a vonatról. A lány kapkodva, idegesen kutatott a szatyorban, nem találta a rúzsát. Végül kiborította a lepedőre – s akkor még idegesebb lett: az útlevelét se látta sehol.

– Csak nem veszítettem el? – nézett fel riadtan, mint aki egyszerre hontalan lett egy ellenséges országban. – Nincs nálad? Nem raktad el véletlenül?

S gyorsan végigtapogatta a férfi zsebeit, kihúzta a tárcáját, noteszét – az meg csak állt és hagyta. Aztán megfogta a lány csuklóját.

– Lent hagytuk a portán. Az enyém is ott van.

A lány zavartan hallgatott el, s lassan visszacsúsztatta a tárcát a helyére.

– Ne haragudj – motyogta.

Aztán leoltották a villanyt.

Egy vibráló sugár kintről rátűzött a kinyílt szekrényajtóra, és megcsillantotta a port a fekete politúron. Ez végleg elnémította őket. Gyorsan behúzták maguk mögött az ajtót.

 

Ahol a macskák élnek

Egy olyan pontos élet, mint Tóth főkönyvelőé, abban is kimerülhetne, hogy csak azokat az ablakokat hagyja nyitva, amelyeket úgysem lehet becsukni. A gyerekkor meg távoli, mint a zsinegen eleresztett sárkány. A macskák különös kivételt jelentenek az életében, noha ő maga soha nem tartott macskát, pedig egyedül él, és két szobában egy macska bőven elfér, sőt több is. Agglegény, és azok közé tartozik, akiknek a háború most már végképp a tizennégyes háború marad. Így él tehát, macskák nélkül, egy háborúval a háta mögött, holott kettővel kellett megosztania az életét; s ha az ember jobban belegondol, csakugyan, évre év, a fák egyre magasabbak a háza előtt – csak persze, meddig. Kárörömre mindig lehetne ok. Még kamaszkorában volt egy barátja, aki flóberttel lődözte a macskákat. Nem tudta helyeselni ezt a szenvedélyt, viszont a barátságukról sem tudott lemondani, s ez komoly töprengést okozott neki, lelkileg megviselődött. Megesett, hogy titokban követte a barátját, alkonyatkor vagy mikor már teljesen besötétedett, és undorodva megfigyelte a macskavadászat technikáját. Tulajdonképpen annyira egyszerű, hogy muszáj is valami nehézséget közbeiktatni, másképp nem szórakozás, s hiába az eredmény, végül is hasznavehetetlen. Van a macskáknak egy különös tulajdonságuk: a bizalmatlan bizalom. Hogy valójában mi ez, ki tudja. Elfoglalnak egy távoli-közeli őrhelyet, olyan nyugalommal, mintha csak egy világ vége tudná elmozdítani őket, esetleg még dorombolást is hallatnak, mintegy jelezve, hogy a rokonszenv valamilyen minősége e pillanatban belőlük sem hiányzik, majd váratlanul másképp döntenek, s eltűnnek, mintha sosem lettek volna. Sokan állítják, hogy vannak olyan helyek, házak, ahová erővel sem lehet becsalogatni őket, legalábbis nem akkor hajlandók odamerészkedni, amikor mi látjuk – de ez legenda csak.

Amilyen az ő két szobája, valószínűleg száz is akad a kisvárosban, csak éppen hozzá hasonló nem. Az íróasztala mellől egy barokkos homlokzatra és háztetőre nyílik kilátás, kicsit átlósan, két topolyafa között. A nézőszögnek ez a nem túlzott, harmonikus ferdesége, ez a lehiggadt szabálytalanság (persze, az is mihez képest?) – megnyugtatja. Olvas, felnéz, s anélkül hogy a fejét mozdítaná, egy otthonos részletet lát az áttekinthetetlen világból, s biztos lehet benne, hogy ez a látvány indokolatlanul nem változik, ott marad a helyén. Ami nem kis dolog. A világ tele van alattomos réssel, amit legtalálóbban megszakadt folytonosságnak lehetne mondani. Tavaly óta például egy fekete macska látogatja a barokkos ház tetejét, néha nappal is, de inkább estefelé s főképp bizonyos éjszakákon, kiismerhetetlen rendszerességgel. Az ágyából is odalát, s nem kell feltétlenül az íróasztal mellé ülnie a macska kedvéért, bár meglehetősen sokat ül ott, szenvedélyes olvasó, s még olyan könyvekkel is megbirkózik, amelyeket csak homályosan ért. Bízik benne, hogy kíváncsiságát vezérli valami, egyszóval hogy az ösztöneiért nem ő felelős. Ám ez sem életbiztosító érzés – újabban gyakran kerülgetik ilyen gondolatok. Pár napja egy fedéllap nélküli, hiányos könyvet olvas, az antikváriumban akadt a kezébe, és megvette. Sem a szerző, sem a könyv címe nem állapítható meg a példányból, ami egyáltalán nem zavarja, sőt. Egy új könyv már önmagában is felfrissíti a szertartást. Éjszakára elfüggönyözi az ablakot, csak a két felső szárnyat hagyja nyitva, így a szellőztetést is megoldja, és a fákra, a háztetőre is kilát. Nagy csésze tejeskávét készít az ágy mellé, és azt „bolondítja meg” fél deci Zöld Vadász gyomorkeserűvel. Az olvasás koncentrációja igazában akkor kezdődik el, mikor a vállát is mélyebbre süppeszti a párnába, talpát meg nekinyomja a rézágy végének, s az egyik cirádás réztudat befogja a két lábujja közébe. Olyannak érzi magát így, mint egy függőhíd. Most is ezt teszi, majd újra fölkel, átmegy a sötét nappalin, visszasétál a háló- és dolgozószobába, egy pillanatra nekitámaszkodik a szekrénynek. A név hirtelen ugrik be; ahogy egy szúrós gesztenye esik le a fáról, mikor egyáltalán nem számit rá az ember. Kamaszkori barátját csúfolták Walter Buszkónak az „alsóvárosiak”, akik más szenvedélynek hódoltak, mint ő: egyszer lappadtra száradt szamarat bontottak szét, s a halaljából baltával vágták ki a dobnak való bőrt. Buszkó nem vett részt a munkában, mellettük guggolt, egy pocsolyából vizet markolt föl, azt nézegette, s valami olyasmit mondott, hogy a szúnyog fél a víztől, mégis odarakja a petéit. Buszkó később pap lett, belépett a jezsuita rendbe, és St. Paolóba rendelték világi misszióra, ahol egy selyemfonóban kezdett dolgozni munkásként, vagy ahogy ő írta egyszer latinosan, egy filatóriumban. Az ilyen hírek azonban már rég lezuhantak egy aknába, ahonnét évtizedekig nem hallatszott fel hang. Nem mintha most felhallatszanának, csupán egy-két régi dolog átvonul a színen – még így lehetne legjobban jellemezni a helyzetet. S ami marad utánuk, nem annyira a dolgok maguk, hanem a helyük. Nehezen mozdul el a szekrény mellől, de azért félrehúzza a függönyt, és kinéz. A hold éppen csak készülődik a háztető fölött. A könyvben ott folytatja az olvasást, ahová a ceruzáját szórakozottan bedugta, és többször is elolvassa ugyanazt a pár sort: „Az éjszakában fény villan fel: egy deszka megvilágítódik, egy kutya reszket, egy ember tűnődni kezd. Három változata a létnek; s hiábavaló fáradozás, hogy egynek lássuk őket.” Próbál tovább olvasni, de valahogy elkalandoznak a gondolatai, végül lámpát olt, és mozdulatlanul fekszik hanyatt, kitámasztott lábbal. Nem érzi rosszul magát, és tulajdonképpen jól sem. A szokottnál hangosabban dobban a szíve, hallható ütemjelzés a szoba csendjében, megereszkedett heréi ráfeküsznek a lepedőre, kezét maga mellett heverteti, majd belemarkol a lepedőbe. Pillantása újra kitéved az ablakon; a macska napok óta nem mutatkozik. Félig alszik már, mikor még mindig gondolatfoszlányok tévednek be a tudatába; ahogy a hullám dobálja az ismeretlen eredetű uszadék fát. Végül is hol élnek a macskák, amikor nem látjuk őket? Persze, hülye kérdés. Mégis nyugtalanul alszik, még reggel is nyirkos a párnája. A felső ablakon besüt a nap, hasonlít egy hosszan becsúsztatott fénycsőhöz, csupán súrolja, ami útjába esik, viszont biztos lendülettel találja meg a sarokba akasztott világháborús messzelátót, a kopott bőrtokon a rézcsatot. Mint valami diszkrét betörés – talán ilyesmit érez, de pontosan nem tudja megfogalmazni, hogy mi történt.

Ha szép az idő, délutánonként fel szokta keresni a tombános malmot – gyermekkorában hívták így a tömzsi falábakra épített, hajó formára kivágott egykövű malmokat –, s ez már elég messze esik a várostól, és a patak sincs már meg, amelyik a malmot hajtotta. A maga módján mégis él ez a malom, és éppen ezt szereti benne, akár órákat is el tudna itt tölteni. Olyan a fekvése, hogy folyton jár benne egy kis szél, s ha a nyárfasorról elkanyarodik, már akkor megüti a fülét a nyiszorgó-duruzsoló hang. Bizonyára ki lehetne deríteni az okát, csak kérdés, hogy mire kapnánk választ, mert ha belép a romos malomszögletbe, a hang is megszűnik. Amikor Walter Buszkó errefelé vadászott, még működött a malom, a süket Vendel kezelte, s a süket felesége vitte neki az ebédet egy dróttal körbefont agyagedényben. Emlékszik, a két öreg szinte ugyanazon a héten halt meg, mintha összebeszéltek volna. Az ő temetésük után került sor egy sokáig emlegetett fiaskóra. Egy foltos macska volt a főszereplője, lehetett már tizennégy éves, igazi matuzsálem, szomorú, kénsárga szemekkel, de ez a szomorúság kifejezéstelen volt, személytelen, a szőre csomókban hullott. Valószínűleg már akkor is így nézett ki, amikor még folytak az ásatások a malom közelében, a patak túlsó partján, ahol az egykori Alisca város széli építményei után kutattak. Sok lelet került elő, mintha egy zsibárus raktárát sodorta volna idáig valamilyen áradás. Nagy halom embrió formájú ónixkő, phallikus jáspis, teknőcös heverő fejtámlája, széttört kristályserlegek, egy ragacsos üszökbe foglalt mirhakupa, női marhabőr szandál, valamivel távolabb egy majdnem épségben megmaradt Lares-szentély, a házi istenek széttört agyagszobraival: magasra tűzdelt ruhájú, táncoló figurák csizmában, koszorúval a fejükön. Még így széttöredezve is vidám és magabiztos benyomást keltettek. Ha nem is istenek, de legalábbis istenkék, akik tudják és teszik a dolgukat, bármi történjék velük vagy a világgal. Ma ott láthatók a városi múzeumban, valamennyi lelet, a szétszedett és újra összerakott kőszentéllyel együtt. A cloaca szintén a lelőhely közelében húzódott, néhány csonka boltívére akadtak rá, köveit széthordták a századok alatt. A régészek annak idején betemették a kiásott gödröket, csak egy deszkával letakart kisebb akna maradt vissza, az alján újabb keletű, értéktelen csontokkal. Ez még megvolt az ő gyerekkorukban, s Buszkó, ha arra járt, latrinának használta. A szentély helyére hársfát ültettek. Barátja ennek a tövénél várakozott a matuzsálemi macskára, és ő ezúttal sem vadásztársként volt jelen, most is titokban követte a fiút, és a malom mögött bújt meg. Tudott a foltos macskáról, s a zavara azért volt nagyobb a szokottnál, mert Buszkó úgy beszélt róla, mint egy megkímélendő, rezervátumi példányról. A macska az egyik boltív alól bukkant fel, gyors és takarékos mozdulattal, mint egy zsinórpadlásról irányított bábu. A hold megvilágította. A rögtön beirányzott, figyelő testtartás azonnal elárulta, hogy észrevette Buszkót; s volt türelme és nyugalma, hogy még akkor se mozduljon, amikor a puska célba vette. Az éles csattanást követő perceket azonban majdnem lehetetlen értelmesen megmagyarázni. A macska olyan hangot hallatott, mint egy bicskára szúrt labda, csupán nem összelappadt, hanem földobta magát, és egy elképesztően hatalmas ugrást produkált. Nem lehetett tudni, hogy szándékosan-e, mindenesetre a deszkával lefedett akna felé repült, sőt rá is zuhant, legalábbis nem volt ok másra gondolni, mert az egyik deszkavég fölfehérlett a holdfényben; s maga a főkönyvelő is úgy emlékszik, hogy tisztán hallotta a tompa puffanást – az akna aljából. Hogy a macska oda zuhant volna. Buszkó keskeny rést talált két deszkaszál között, az akna azonban üres volt. És semmi nyom (véres nyom) vagy zörej nem árulkodott, hogy a macska továbblopakodott volna. Mindez rettenetes hosszú percekig tartott, a macska feltűnésétől az eltűnése pillanatáig, különösen a főkönyvelő számára, aki még a lövés után sem akarta leleplezni magát, továbbra is a malom mögött lapult. Buszkó bizonyosra vette, hogy egyedül van, és semmi nem tartotta vissza, hogy gátlástalanul adja át magát a dühnek és zavarnak. Nevetséges mániákussággal újra és újra lehasalt, derékig belógatta magát az aknába, motyogva-vakkantva szólította a macskát, majdnemhogy beszélt hozzá. És itt jött közbe egy olyan mozzanat, amiről a főkönyvelő a mai napig úgy érzi, hogy nincs „felhatalmazása” beszélni róla. Tisztában van vele, hogy gyermekes és oktalan ez a titkolódzás, vénasszonyos babona, ahogy még hetvenévesen is hallgatni képes az egészről, ahelyett hogy iróniával gondolna rá, mint az első, ügyetlen szeretkezésre. Mégis, minden okosságánál erősebb, ami ott este megrendítette. A hold a romos malomba is bevilágított. Ismerte jól minden szögletét, a kövek, gerendák és vasak egyszerű és áttekinthetetlen topográfiáját, egy minden célszerű használattól érintetlen tér higgadt rendjét. A magára hagyott pusztulás tud csak ilyen nyugalmat árasztani. Buszkó még az aknánál szólítgatta a macskát, mikor a főkönyvelő nem valamilyen neszre, inkább egy alig észrevehető elmozdulásra lett figyelmes. A foltos macska felpúposított háttal gubbasztott a kövek és vasak között, mereven nézett a kénsárga szemével, ügyet sem vetve a főkönyvelőre, mindenen kívül helyezkedve, mégis a legteljesebben belül. A létezés nullpontján? – de ezek már későbbi okoskodások. Tény, hogy ez a kép rögzült benne úgy, mint illetéktelen bepillantás. Valami idő előtti. S hirtelen olyan vizelési ingere támadt, hogy nem is tudta visszatartani, lélegzet-visszafojtva guggolt, a térdhajlatánál még forrónak érezte a csípős nedvességet, a szandáljába onnét csöpögött le. Azóta százszor is végiggondolta, hogy a macska hogyan tudott olyan észrevétlenül belopakodni a malomba. A kép azonban, amely benne élt, változatlan maradt: a macska már előbb, már eleve ott gubbasztott. És erről nem lehetett beszélni. Megvárta, míg Buszkó visszaindul a nyárfasor felé, és később sem árulta el soha, hogy tanúja volt a fiaskónak, bár a barátja, kicsit kozmetikázva, többször is szóba hozta a felsülését. A portyái viszont attól kezdve ritkultak meg.

Mindennek ötvenhat éve. A főkönyvelő számol vele, hogy van valami abnormális abban, ahogy ezt a históriát felduzzasztotta magában, s hagyta beépülni a normális és praktikus gondolatai közé. Már gondolt rá, hogy egyszer beszél egy orvossal, de utolsó pillanatban mindig letett róla, ugyanis rájött, hogy bármennyire fontos is számára minden mozzanat, ami a rögeszméjéhez kapcsolódik, mégis kétértelmű ez a fontosság. Szégyellné kimondani, félne, hogy kinevetik, s akkor már ő sem tudna őszintén mást tenni, mint velük nevetni.

Mikor nyár végén Marcella felhívja Budapestről, hogy szeretné meglátogatni, váratlanul őt lepik meg olyan érzések, mint a nagyobb utazások előtt. A lány az unokahúga, ötvenhat óta Barcelonában él, egy kis butikja van a Ramblason, a nyár egy hónapját a tengeren tölti, az év többi éjszakáját a butik fölött egy kis ötször négy méteres szobában, a nem sűrűn, de mindig „jó pillanatban” magához engedett új szerelmeivel. Ablaka keskeny udvarra néz, tele virágzó oleanderrel, öreg citromfával. A lombok mögött végleges nyugalommal rajzolódnak ki a fehér boltívek, a függőfolyosó fa mellvédje, a mórosan gazdag cirádák. Az egyik bolthajtás pillérében mohos szikladarabokkal kirakott üreg, benne egy ritkán látható kegyszobor, Szent Iváné, nem is titkolva a kultusz pogány eredetét, a nap- és tűzimádást: a szobor mellett aranyszínű lángnyelv áll őrséget, a lángnyelv tetején sugaras napkorong. Marcella most harmincöt éves. Van egy emléke tizenhét éves korából, egy délután, amelyet együtt töltött a főkönyvelővel. A szülei már elváltak akkor, s az édesanyja valamilyen családi ügyben küldte le a rokonságtól elidegenedett, különc hírében álló testvéréhez. Marcella egész délután félt, s amíg ott volt – végül is a késő esti vonattal utazott vissza Pestre –, folyton ellensúlyozni igyekezett a szorongását. Azelőtt soha nem volt hosszabb ideig egyedül a nagybátyjával, így a kapcsolatuk és beszélgetéseik is ennek megfelelő volt, nem unalmasabb és érdekesebb a szokásos rokoni érintkezésnél. Megragadhatóan semmi különös nem történt, legfeljebb az, ahogyan ez a semmi folyamatosan történt, a vonatindulásig. Marcella kamaszfantáziáját megragadta a „világháborús” távcső. A sarokban lógott akkor is, kiszedte a tokjából, s majdnem egész idő alatt a nyakában tartotta, még teázás közben sem vált meg tőle. A játék, amire bármelyik pillanatban föl lehetett a távcsövet használni, segített közvetlenebbé tenni a modorát, a hangját, azt a rokoni közvetlenséget, ami többször is megbicsaklott, hol az egyikük, hol a másikuk hibájából. „Nem látlak” – mondta például, míg teáztak, s a karszékben hátradőlve a nagybátyjára emelte a távcsövet. A főkönyvelő szembefordult vele, erősen a lencsébe nézett, s közben újra begombolta az ingét, ami – a végérvényesen kitágult lukak miatt – megjósolhatóan hiábavaló volt: a következő percben úgyis kigombolódtak, s valóban rokoni lezserséggel tették szabaddá a fél mellét. „Fordítsd meg” – mondta, és nem vette le a szemét a lencséről. Marcella szót fogadott, s így már valamennyire élessé lehetett tenni egy távoli, kicsire zsugorított arcot. Elég sokáig maradtak így, és egyikük sem kezdeményezte a következő mozdulatot. A tea hűlt. Marcella végül leengedte a távcsövet, foga közé vette az egyik körmét. „Mit csinálsz te azzal a sok évvel, ami mögötted van?” – kérdezte vontatottan, s elpirult, hogy minden átmenet nélkül ilyesmit kérdez. Pedig még világosabban azt szerette volna kérdezni (ha meg tudott volna birkózni a szavak összekeresgélésével), hogy „kivel vagy mivel osztod meg azokat az éveket?”. Megvárták, míg lemegy a nap, akkor indultak el sétálni a nyárfasorba. Az ég kitartóan vörös és lila volt. Marcella halvány rózsaszín ruháján, alul, fehér csipkeszegély tette hangsúlyossá a súrlódó szoknyafodrokat. A főkönyvelő, aki a kárpáti utóvédharcokból sem maradt ki negyvenháromban, mégis ezerkilencszáztizenhétről kezdett mesélni, az olasz frontról, ahová gyerekfejjel került le – s nevetett: „Tizennyolc évesen!” Előbb azonban kisétáltak a tombános malomhoz, melyről Marcella sokat hallott, de még nem látta. Mint mindig, akkor is járt egy kis szél. Megnézték a cloaca boltívének a maradványát, a magasra nőtt gazban alig találták meg. A deszkával fedett gödör rég betemetődött, a főkönyvelő a helyét sem tudta pontosan megmutatni. A szentély emlékfája viszont hatalmasra terebélyesedett közben. Marcella itt ült le, hátát nekivetette a törzsnek. Szoknyáját úgy rendezgette el, mint egy ernyős lebernyeget, a szél aláfújt, visszaejtette. A főkönyvelő összefont karral állt előtte. „Fogalmam sincs, hogy mért jöttél – mondta, s egy ragacsossá gyúrt levelet forgatott az ujjai között. – Megírtam anyádnak, hogy engem nem érdekelnek a végrendeletek. Én magam sem írnék soha. Én ezt nyitva hagyom. Hogyan legyen akaratom, ha egyszer nincs már? És ami egyszer elkésett…” Nem fejezte be; s anélkül hogy Marcellára nézett volna, elindult a malom felé, belépett a romos ajtónyíláson, és a szemközti fal repedésén hajolt ki, onnét nézett vissza. A lány ugyanúgy ült, ahogy otthagyta, szeme elé emelt távcsővel; s valahogy sehogy sem akart tovább alakulni a színpadias jelenet. A főkönyvelő úgy érezte, hogy a legkisebb arcrezdülése ormótlan elmozdulássá nő, fejét duzzadás puffasztja föl, pusztán attól, hogy a távcső rászegeződik. És hogy szólnia kell, ha azt akarja, hogy ismét a régi legyen. „Nem jössz be?” – kiáltott ki. Marcella nem engedte le a távcsövet. „Most nem” – kiáltott vissza.

Rég Barcelonában élt már, mikor szokatlan élességgel felidéződött benne ez a délután. Éppen „honvágyas” hetei voltak, többször is megkereste a rádióján Budapestet, amit különben tudatosan került, továbbcsavarta a keresőt, ha magyar szót hallott. Egy fiatal medikus járt fel hozzá akkoriban, egy córdobai fiú; akár egy mór herceg. Szülei elpusztultak a polgárháborúban, és sokat mesélt a harcokról, amelyeket gyermekként élt át. Marcella meg ötvenhatot mesélte el, olyan részleteket, amelyek végképp ki szoktak maradni a történelemírásból. Így került sor a szovjet tisztre is, aki a Vigadó előtt kiszállt a tankból, és látható rokonszenvvel nyugtatta az odasereglett egyetemistákat, legvégül azzal, hogy ha már megtörténik ilyesmi, utána mindig több a kenyér és a munkaalkalom. Amit viszont nem mesélt el: a nagybátyja ügyetlen történetét az olasz frontról. Akkor már visszatérőben voltak a malomból, és lépéstávolságra lépkedtek egymás mellett. Távolabbról egy kutya követte őket, a nem tisztázott hűség tartózkodásával, amilyenre csak egy kutya képes. Marcella többször is visszafordult, hogy ellenőrizze, a kutya ott van-e még. (Egészen hazáig kísérte őket.) A főkönyvelőt idegesítette a forgolódás, de nem szólt, s valahogy végigmondta a történetet. Nagy köd volt, elszakadt a járőrétől, és egy kiürített, üres faluban töltötte az éjszakát. Ahová benyitott, az orvos háza volt. A rendelőben érthetetlen módon működött a telefon, s találomra felhívott egy számot, a falra akasztott naptárról olvasta le. Olaszul válaszoltak, s így tudta meg, hogy ellenséges területre tévedt. Amíg bátorságot gyűjtött, hogy ismét elhagyja a falut, az asztalon talált vérnyomásmérővel megmérte a vérnyomását, ahogy még a háziorvosuktól látta. És fölírta a naptárlapra az eredményt, a nevét s a dátumot – „1917. november 9-én hajnali ½3-kor, Bosciban”. „Ez egy biztos adat – tette hozzá mosolyogva. – Még ha a ház kiégett, akkor is biztosabb a többinél.” Barcelonában elég különösen hatott ez a sehová nem illő történet; s talán egyedül ott a nyárfasorban jelentett valami mást is, mint amiről szólt. Vagy esetleg ott sem? Lehet, hogy már akkor is másutt hangzott el? Míg a malomnak támaszkodó nagybátyját nézte, tulajdonképpen azért nem ment oda hozzá, mert az a képtelen érzése támadt, hogy szíve abban a pillanatban megáll majd, és a nagybátyjáé is, de nem úgy, hogy meghalnak, hanem egyszerűen megállt szívvel nézik egymást, és nem tudják elszakítani magukat a malomtól. S ez – így visszatekintve és újra felidézve – még ötvenhat borzalmaival is fel tudta venni a versenyt.

Mikor a kisváros állomásán megpillantják most egymást, inkább csak intuícióval döntik el, hogy az a másik „ő lehet”. Húsz éve nem látták egymást. Marcella ruhája pasztelles drapp vászon, fluoreszkáló szálakkal átszőve, mintha permetfinom verejték ütne át rajta. Asszonyosan megállapodott a hangja, a mozdulatai, a vonásai: mint amikor egy hullámzás elült már, s csak annyi érződik, hogy a sima víztükör is a hullámzáshoz tartozik, még annak a záróüteme. S mintha a kettő között nem volna rés. Az Alisca kerthelyiségében ebédelnek. A főkönyvelőt is meglepi, hogy mennyi gavalléros apróságra, figyelmességre emlékeznek még a reflexei. Közben sok mindenről szó esik – család, politika, Spanyolország, utazás, az összezsugorodott világ, a legújabb vallásos mozgalmak, a tudás és ismeret határa, egy most már valóban utolsó háború balesete s még egy csomó téma, gondolattöredék, két fogás közé bemorzsolt, de gazdátlanul ott is hagyott félmondat – egy káprázatosan sikertelen század közhelyei. Csak személyes életük nem került szóba, a minden híradás nélkül eltelt húsz év. Ezt kerülik, és egyáltalán nem látszik, hogy zavarná őket. Ha van intim determinizmus, aminek egy év annyi, mint száz, akkor az ő együttlétüket ez meglehetősen jellemzi. Kisebb séta és kávézás után visszamennek a lakásba, nagyjában akkortájt, amikor annak idején teáztak. „A távcső”, mosolyodik el Marcella. Igazában semmi sem változott a két szobában, sem a mellékhelyiségekben. A könyvek szaporodtak meg. Változatlanul nincs rádió, nincs televízió. S egy kicsit mindenen ugyanaz a por, ami még nem rendetlenség, de nem is „rend”, mely választékosan mindig megsért valami hibátlanabb törvényt. A főkönyvelőtől távol áll az ilyen nemes önkény, a „rend” kifinomult agressziója. Különös, hogy ennek ellenére pontos és rendezett volt az élete, és most is az, sőt sokkal inkább, mint azoké, akik annyira törekszenek rá. Bent a lakásban hamarosan kialakul köztük a húsz év előtti délután önkéntelen utánzása. Az ilyesmire könnyen ráveszi az embert az azonos környezet; hogy hová üljön le, mit vegyen a kezébe, mire milyen megjegyzést tegyen. Marcella a butikjáról mesél – miközben ugyanazokból a csészékből teáznak –, és megemlíti a Szent Iván-kegyszobrot, beszél a tűzimádásról. „Szépen időszerű lett az is” – mondja kesernyésen. A főkönyvelő röviden nevet, s egy folyton félrecsúszó tealevetet igyekszik a csésze szélére kormányozni. „A macskák bezzeg nem sopánkodnak!” – „A macskák?” – „Igen… Hát nem bolondulnak érte? Legszívesebben talán még kölykezni is bele a parázsba kölykeznének. És mégis félnek tőle.” – Nem veszi észre, hogy Buszkó hajdani bölcsködését ismétli meg. Marcella odanéz az ágyra, s megfogja az egyik cirádás réztudat. „Te mért nem tartasz macskát?” – és az enyhén hátradöntött székét nem engedi vissza, cipője orrával tartja az egyensúlyt. Eddig semmilyen hívó mozdulata nem volt, s ez a mostani sem az, a főkönyvelőt mégis ütésszerűen éri, kis verejték ül ki a homlokára. „Tudod, örültem, hogy telefonáltál, de úgy őszintén… úgy most se tudom, hogy mért jöttél” – mormogja. „Honnét tudnánk!” – nevet föl Marcella, és kimegy a fürdőbe. Egy pillanatig vaksin áll az ablaktalan helyiségben. Amikor felgyújtja a villanyt, kutatva nézi az arcát a tükörben, először közelről, aztán eltávolodva. A saját fürdőszobája jut eszébe, a két helyiség közötti távolság és űr s az a minden ésszerűséget meghaladó tény, hogy itt van. És az a napsütés ott! A sétálók tömegétől hullámzó éjszakai Ramblas, a rengeteg virágárus, a madár- és állatkereskedők magasra tornyozott ketrecei, dugig tömve a letargiásan bámuló áruval, félig vakultan a szemükbe tűző műfénytől. Odolos vizet kever, és kiöblíti a száját; közben hallja, hogy a vécéajtó nyílik, csukódik. A szobába visszaérve belelapoz a noteszébe, s megnézi, hogy mikor indul a vonata. A főkönyvelő a vécében mos kezet. A minicsap fölött régies kajütablak, legfeljebb egy gyerekfej fér át rajta. Ezen is odalát a háztetőre, a cserepeket hamvas rétegként vonja be a kicsit már őszies napfény. Csillog a televízióantennán. Valahányszor ráesik a pillantása, mindig újra megállapítja, hogy zavarja az összképet, nem odavaló, meg különben is elbizakodott erőlködés. Ezek azonban már túlságosan is kusza gondolatok. Az igazság az, hogy ő még a távcsövet se veszi kezébe évtizedek óta. Egyszer a fekete macska fél délelőtt ült a kémény tövénél, mint aki kegyesen közszemlére bocsátja magát, de aztán nem is nyújtott többet – mellékesen odadobott alamizsna. És akkor se jutott eszébe a távcső. Marcellának már vállán lóg a szatyra, mikor visszamegy a szobába. „Megvan még a malom?” – kérdezi. A főkönyvelő kis szünet után az íróasztalához lép. „Jó, induljunk” – bólint, s közben odébb tol néhány könyvet. Nem rendet csinál, inkább csak jelzi, hogy az ittléte helyett most a távolléte következik.

Ahogy végigmennek a celtisfás főtéren, mind a kettőjükön érződik valami gépies szordinó, mégsem természetellenes ez, hacsak a szokatlan természetessége miatt nem. Így nincs is értelme, hogy változtassanak rajta, hisz épp azzal tennék kényszeredetté a sétájukat. Mikor kifordulnak a nyárfasorról, a sorrend úgy alakul, hogy Marcella kicsit előbbre kerül, vagyis fordítva helyezkednek el, mint akkor délután. A főkönyvelőben fel se merült korábban, hogy udvariatlanság, ha folyton megelőzi a partnerét – egyszerűen nem szokta meg, hogy valaki mással lépést tartson. Most sem az történik, hogy Marcella lépked gyorsabban, hanem önkéntelenül ő kezd el lassítani, s végül már annyira egymás mögé kerülnek, hogy a lány éppen megtámaszkodik a malom ajtónyílásában, mikor a nagybátyja még csak a hársfa alá ér. Ami valóban a húsz év előtti jelenet fordított utánzása, csupán a szándékosság hiányzik belőle. Mindenesetre jó alkalom, hogy rájátsszanak a véletlenre: Marcella úgy emeli szeméhez a kezét, mintha távcsövet tartana, és hirtelen ötlettel a főkönyvelő is ezt teszi a hársfa mellől. A játék azonban nem vállalható sokáig, el kell ütni egy nevetéssel. Mire a főkönyvelő is odaér a malomhoz, Marcella már bent ül egy keresztgerendán. Nem bánja, hogy a belépéskor nem volt ott senki, így legalább nem kellett kiszolgáltatni az arcát, és ideje is jobban maradt – maga se tudja, mire. Az bizonyos csak, hogy ide kellett jönnie, különben dolgavégezetlenül utazik vissza. És sokkal nyugodtabb egyszerre, mint az itt-tartózkodása óta bármikor. Várakozva ül, hallja a közeledő lépéseket, közben lábát lóbálva tépdesi a bent is sarjadó gazt. Nagybátyja kint áll meg, visszanéz a nyárfasor felé, anélkül, hogy odapillantana rá. Kis idő múlva aztán a csend lesz túl súlyos. Van olyan színpadi szünet, mikor nem az instrukció betartásáról van szó, hanem arról, hogy a szó tényleg abban a pillanatban születik – s Marcella valahogy így szólal meg. „Neked csakugyan van valami a bőröd alatt – mondja, és abbahagyja a tépdesést, helyette a cipőjét nyomkodja a besüppedt kövekhez. – Egész délelőtt törtem a fejemet, hogy mért akarok kijönni ide… még egyszer kijönni… pedig nem akartam többet találkozni veled. Azelőtt se volt különösebb ok rá, hogy találkozzunk, a magad módján mindig kiestél a rokoni hálózatból. De most, hogy anya is meghalt… Apánk meg sose törődött velünk. És el is évül sok minden, az ember kikopik annyi mindenből. Bár én igazán sose voltam boldog… igaz, boldogtalan se. Tudod, mit gondolok? Amikor a messzelátóval néztelek itt, hirtelen jött valami kép, és azóta se tudom, hogy mi. Szerintem te magad se tudod, hogy mit csináltál annyi évig. Vagy hogy most mit csinálsz. Olyan voltál akkor a távcsőben, hogy féltem. Nem tőled. Mintha laknának benned… vagy lakna valaki. Figyelsz rám? Most jobb is, ha nem nézel ide… Az ember tud magáról ezt-azt – hogy csinos, hogy a húsa kemény, és ez még nem beképzeltség. Azt is tudom, hogy az én harmincöt évem nem harmincöt, hanem huszonöt, és ezt így is veszem, mindig visszalopok magamtól néhány évet, és félrerakom… Csak hát ez is csalás – és egy friss nevetést igyekszik erőszakolni magára. – Mint azok az elsüllyesztett atomkukák vagy mi… De mindegy. Ez van. Közben meg eladogatom a különböző frinc-francokat, mert szeretem eladni őket, és elrendezgetni a kirakatot… Ahogy szeretek azzal lefeküdni, akivel jólesik, és valahányszor jól esik. És nem szégyenlem, hogy ez nekem fontos. Az ember minden alkalommal újra bedobja a zsetont… vagy nyelvére veszi az ostyát? És mindig messzebb akar elmenni, még messzebb, a szemed kifordul, ordítasz, és esküdsz rá, hogy ez a legjobb… Mintha egymás karját akarnátok hátrafelé hajlítani. Közösen. Szóval kizsarolni azt az érzést, hogy milyen volna nem egyedül meghalni. És akkor a halál is el lenne intézve. Csak mire lemosakodsz, már világos, hogy milyen messze lehet elmenni… Tavaly ott a Ramblason kinyúlt egy fiatal fiú, aki gyakran járt be hozzám vásárolni – tetszettem neki? vagy csak gyűjtötte a frinc-francokat? Végül is mindegy. Az ilyen már nem tesz hozzá, nem is vesz el belőle. Ott a butikkal szemben esett le a padról a virágosvödrök meg ketrecek mellé. És azok az egymáshoz préselt állatok a drót mögött, a néma szemükkel! Csak mint a golyók, pedig élnek még. Élnek? Persze úgy, hogy mégsem. Vagy a kettő között? Hol? De hát hol? Szerintem itt van valami, amit nem tudunk, és erre találjuk ki a különböző dolgokat, hogy egyszerre nem lesz semmi, elvágták, vége, vagy éppen hogy lesz valami, és ez a koronája mindennek. És ha nem? Ha mégis olyan az egész, mint amikor tényleg egyedül maradsz egy forgóajtóban, és folyton csak azt tudod majd, hogy nem vagy… Mert tudod.” Marcella mindezt színesen, csendesen mondja, olyan kertelés nélkül, ahogy ritkán tudunk megszólalni. A főkönyvelő alig mozdul közben, és minden valóságérzékét elveszíti. Csak később kezd elsápadni. A bőre száraz, ez a korral jár, s most ez a száraz bőr lesz olyan, mint a dob. A furcsa csak az, hogy hiányzik belőle a lámpaláz, pedig érzi, hogy valami hasonló volna indokolt. Ehelyett – és tulajdonképpen ettől sápadt ki – legszívesebben megölné az unokahúgát. Nincs rá értelmes magyarázata, hogy miért, csak az ösztönzése világos és erős, s mást a bíróságon se tudna mondani, legfeljebb azt, hogy „kérem, mindenkiben van olyasmi, amihez nem lehet hozzányúlni, az ember maga se nyúlhat hozzá, mert másnak van fenntartva”. És még mindig háttal áll az ajtónyílásban. Az alacsonyra ereszkedett nap a hársfán verődik át; bentről ugyanakkor folyamatos neszezés hallatszik ki. Végül újra Marcella hangja. „Akkor még nem értettem kamasz fejjel, meg féltem is, de most már nem… Mondd, mi a csudát tudsz te? Mibe ártod magad? Mit akarsz te kizsarolni? Vagy nem is akartál soha?” Mikor a sétát indítványozta otthon, csupán arra gondolt, hogy majd a malomban pihennek meg, és ott várják meg a naplementét – most mégis gyorsan és fegyelmezetten vetkőzni kezd, teljesen rögtönzésszerűen, s utána állig felhúzott térddel visszaül a gerendára. Csak mikor a nagybátyja megfordul, akkor hagyja, hogy a két térde lecsússzon, és kinyissa magát – akár egy keskeny résbe zuhant állókép. És ez elég sokáig kitart. Pillantásuk többször is megváltozik közben, kutató és zavart várakozás keveredik bennük, de legalább annyira a megkönnyebbülés is. A főkönyvelő annyit lép csak előre, hogy odaereszkedhessen Marcella elé, s halkan mond is valamit, de maga sem hallja a saját hangját. Motyogva megismétli: „Pedig nem tudom, hogy mért nem félünk…” – és ez majdnem üresen hangzik most. Marcella viszont épp ettől bátorodik fel, s már mosolyogni is mer. Ahogy magához húzza a nagybátyját, szinte az első pillanattól érzi, hogy képtelen lesz uralkodni magán, noha semmit nem akarna jobban, mint azt, hogy együtt. Úgy ölelik egymást, mintha kapaszkodnának. Kétszer és háromszor bukik át a forró határon, aztán megint újra, még átmenet sincs, csak ájult zsibbadtság és összemosódás. S közben mégis az kísérti, hogy a nagybátyja valami módon másutt is jelen van, nemcsak vele, és ez a száraz, szikár test nemcsak tőle kapja az erejét, hanem orozza valahonnét. Ettől pedig szó szerint féltékeny lesz. Nincs megnevezhető tárgya ennek a féltékenységnek, mégis úgy hat rá, mint egy torokszorítás. Majd hirtelen megint másképp érez – hogy mégis boldog, és semmit sem bánt meg. Kábult és tiszta a feje. Már mind a ketten túl vannak, amikor váratlanul újra elbizonytalanodik: egyszerűen képtelen eldönteni, hogy a nagybátyja őt nézi-e, vagy csupán néz, ahogy könyökölve föléje hajlik. Igaz, még mindig annyira erős benne a feszítő zsibbadtság, hogy az is befolyásolhatja, a mozdulatlanságuk, s hogy még percek múlva sem tudják elengedni egymást, pontosabban, az ő teste nem akar ellazulni, az ágyéka, s bárhogy igyekszik elernyeszteni magát, az tőle függetlenül továbbra is tapad és szorít. Tudja, hogy az ilyesmi nem ismeretlen, de az betegség, ez pedig nem az! – s kis ideig még furcsa öröm is vegyül a nem lankadó szorításba. Felzárkózás? A bevöröslő égaljon nincs elmozdulás: mintha egy szétáradó megszűnés szemlélné magát egy elfogyott, mégis kimeríthetetlen időben. Az ilyen hasonlat vagy érzés alkalmas rá, hogy csábító legyen, sőt még a valósághoz is köze lehet, csak ettől a percek még múlnak. S a levegő hűl. Ők is egyre jobban érzékelik maguk alatt a ferdén besüppedt követ, az elszórt vasakat, a melléjük szoruló gerendaélt, amitől a helyzetük is egyre szerencsétlenebb, és elkerülhetetlenül komikus – ha volna harmadik, akinek a számára az lehetne. Fokozódó rémület ül ki Marcella arcára, hogy minden segítség nélkül így maradnak ott a malomban. Eredmény nélkül? Mert továbbra is bizonytalannak érzi, hogy a nagybátyja honnét, milyen félmosollyal néz rá; bár a hangjában annyi a melegség, amikor megszólal, hogy egyszerre sírni kezd. „Most már várd ki” – mondja a főkönyvelő, és megsimogatja az arcát. S végül is ez oltja ki benne a már fájdalmasan szaggató görcsöt. Egy ideig sír még, aztán szótlanul felöltöznek. Igyekszik távolabb húzódni a nagybátyjától, a ruhájába is így bújik bele, s lopva többször rajta felejti a szemét. De nem szól. A nyárfasoron is így sétálnak végig, egészen hazáig, egyetlen szót sem ejtve arról, ami történt. Otthon megteáznak. Marcella harap valamit, és az esti fél tízessel elutazik. Megkéri a nagybátyját, hogy ne kísérje ki az állomásra; ugyanakkor egy sereg pipereapróságot felejt a fürdőszobában, s a fotelben egy zöld zománcos cigarettacsavaró dóznit, pedig egész idő alatt nem dohányzott.

Aztán elmúlik néhány hónap. A Ramblason még novemberben is nagy a forgalom. A virágosvödrök megfogyatkoznak ugyan, az állatketrecek lakói azonban nem – azok „télállóak”, mondja a Barrio Chino aszfalthumora. Mert bármennyire is kiszolgáltatottak és rövid életűek, mégis a megszüntethetetlenség benyomását keltik, mintha folyton ugyanazok volnának, és ugyanúgy. Az utóbbi időben Marcella még érzékenyebb az ilyen gondolatokra és tűnődésekre. Késő estig ott ül a bizsui között, s mintha kevésbé várakozón bámulna ki az utcára a kirakatban lógó gyöngyök, játék figurák és mobilok rácsán keresztül. Az ismerősei is észreveszik rajta, hogy megváltozott. „Csak nem a honvágy?” – kérdezik, és maga is meglepődik, hogy mennyivel bonyolultabban próbálja érteni ezt a szót, mint azelőtt. Hirtelenjében nem is tud talpraesetten válaszolni. S valahogy többet is iszik. Gyakrabban váltogatja a fiúit. Érzi, hogy kevésbé igényesen válogat, de ösztönösen törekszik is rá, hogy távolabb tartsa magát a „problémás” igényességtől, egyszerűbb higiéniai józansággal bonyolítja az életét. Közben olyan szép és karikás, amilyen hosszú évek óta nem volt. A főkönyvelő életében még ennyi változás sem történt, és nem is történhetik. Tovább vásárolja a könyveket, este továbbra is a felső ablakot hagyja nyitva, az ágya mellé változatlanul odakészíti a „megbolondított” tejeskávét. Marcella ottfelejtett holmijait egy dobozba helyezi, régies vignettával körberagasztja, és az íróasztal alsó fiókjában keres neki helyet. A történteket igyekszik nem bolygatni magában – ahogy egy túlzott közelsége miatt kiesett nevet is a sorsára szokott hagyni. Ha kiesett is, bizonyosan nem végleg, csak mélyebbre süllyedt. Vagy túl pontosan maradt ugyanott, ahol volt, és éppen ez árnyékolja le. Közben a megszokott szórakozásáról sem feledkezik meg – napjában többször is odapillant a barokkos ház tetejére, este sétát tesz arrafelé. Már esős novembervég van, amikor Marcella először kapcsolja be a pult alatt a hősugárzót. Durva szövésű, magas nyakú pulóverben ül, a meleg alulról csap fel, a lába és a combja majdnem felforrósodik, fönt meg borzong. Váratlan sokként hat rá ez az apróság: mintha a hónapok óta tartó tompaságból ébresztené föl. Hazaérkezése óta többször is elhatározta, hogy ír egy lapot a nagybátyjának, de valahogy mindig elmaradt. Néhány üdvözlő sorra gondol, de még ez is azon csúszott el, hogy nem talált megfelelő képeslapot, beszédes képeslapot, amelyhez szó sem kell, csak címzés és aláírás. Ami persze meglehetősen romantikus megoldás, Marcellától elég szokatlan ötlet, az ő esetükben mégse tartja romantikusnak, vagy nem veszi észre, hogy az. Most viszont hirtelen sürgetéssel érzi, hogy nevetséges görcs, ha nem küldi el a lapot. Többnyire késő estig nyitva tart, ezen a napon azonban korábban becsuk, felmegy a lakásába, és órákig ugyanazt a lemezt teszi fel, Vivaldi Négy évszak-át. Erre a mániájára mondta egyszer a córdobai fiú, hogy „ezzel kárpótolja magát a hiányzó ötödikért”. Aztán tíz óra felé lemegy a Ramblasra, kétszer is végigsétál a hosszú sétányon, s amikor újra rákezd az eső, az Asalto utca torkolatánál a Bon-Solban köt ki. Kopott kis drinkbár, majdnem teljesen üres, rajta kívül csak egy fiatal pár a sarokban, a bárpulthoz közelebb egy idősebb házaspár. Marcella a másik sarokban ül le, és nem sürgeti, hogy kiszolgálják, lehunyt szemmel nekitámasztja a fejét a falnak. Később odahozzák a konyakját. A kassza fölött, egy polcon, a tévékészülék a legerősebb fényforrás a helyiségben. Éppen bikaviadalt közvetítenek valahonnét délről; helyesebben nem éppen, mert alig van hét, hogy a corrida hiányozna az adásból. A készülék néma, a küzdelem álomszerű hevességgel zajlik a képernyőn. A kassza melletti asztalkán a tele-pong kisebb képernyője. Üzemel az is, csak játékos híján nem játszik: a katatonszürke mezőben halk pik-pik hanggal röpköd a fehéres pontlabda, ötletszerű röppályán, teljesen indetermináltan. Amilyen halk ez a hang, annyira átható, majdnem engesztelhetetlenül szakad ki az utcazajból, az esősurrogásból. A pult mögött a fiatalember olvas, a fiatal pár egymás lába közé csúsztatott lábbal ül (ahogy zárás után az összecsukható székeket teszik el másnapra), egymásnak döntött homlokkal, kezükben üres pohár. Marcella képtelen felfogni, hogy mi történik vele ezekben a pillanatokban. Keze az ölébe nyomódik, de mozdulatának nincs előzménye. Csinálódik. Éppen csak annyira érintgeti magát, hogy újra és újra összeránduljon, egészen a túlságosan is ismert határig; s közben hol a röpködő pontlabdát, hol a tévéernyőt nézi. Annyit már ő is ért hozzá, hogy észrevegye: a faena utolsó harmadát követi a kamera. A matador kényszeredett forgásra veszi rá a bikát a skarlátszínű mulatával, közben ő maga is zárt lábakkal forog, anélkül, hogy elmozdulna a helyéről. És a végén döf. Nem azonnal húzza ki a kardot, a szarvak fölött még magasabbra homorodik, s egy csuklónyival mélyebbre nyomja a pengét. Ahogy a lámpa alszik ki, a bika úgy bukik le egyből a két első térdére, s a kamerával közel hozott fej állóképbe merevíti az eddigi mozgalmasságot. Lassan oldalára dől a nagy test. Kis idő múlva Marcella keze is visszakerül az asztalra, csak mutatóujját tartja távolabb a többitől, mintha tisztátalan volna. Olyan undort érez, amelyhez még nincs igazán köze; inkább valamilyen homályos gyászhangulathoz. Halálbiztosan tudja, hogy ezekben a pillanatokban így időszerű. A pultnál fizet, s közben egy pillantást vet az öreg házaspárra, akik szemben ülnek a tele-pong képernyőjével – nyilván egész idő alatt azt nézték, nem a tévét, ez valahogy az arcukra van írva. Ez a kép napokig nem megy ki a fejéből; s csak hónapok múlva jut el hozzá a hír, hogy a nagybátyja meghalt. Az íróasztala mellett találtak rá, mikor feltörték az ajtót. Olvasólámpája égett, a félrehúzott függöny résén besütött a nap. Túlzás volna azt mondani, hogy a hír hallatára lelkiismeret-furdalás zuhan rá, annyi azonban tény, hogy szokatlan tompasággal rendül meg. Mintha egy vereségről értesítenék másodszor. Életében először érez olyan felelősséget, amelyről nem tud számot adni. És már tavasz van a Ramblason; csak már nem a régi.

 

Lesiklás

Hatéves lehettem azon az őszön, mikor a sirályok ellepték a várost, és egyszerre téliessé tették a fákat. Apámat ezen a nyáron temettük el, aztán az anyámat, de őt már a nagy bombázások alatt. Úgy esett, hogy egyikük temetésén se lehettem jelen, az elsőnél még kímélni akartak, a másodiknál meg katonaköteles voltam már. A sirályokat egy kigyulladt olajosuszály kergette be a Dunáról, és több mint tizenegy kilométert repültek, hogy a főtéren éjszakázzanak. Még télen is sokat beszéltünk erről, mikor megjött a hó; de most, negyvennyolc év után, már csak ügyetlenül lehet visszaemlékezni az ilyesmire. Én például egyáltalán nem emlékszem ezekre a fehér madarakra. A háborúból, mint a legtöbben, én is meggyőződés nélkül vettem ki a részemet, és én se tettem meg mindent. Valószínűleg többször öltem, mint amiről közvetlenül tudok, és kevés kivétellel nem azokat, akiket kellett volna. Ezt azonban nem lehetett előre látni. Apám nem élt már, amikor Legény Évi levágott valamennyit a szempillámból, hogy ne legyen hosszabb, mint az övé, s a szálvégeket egy teli gyufaskatulyába tette, és meggyújtotta. Majdnem durranva égtek el. A szertartás nagyobb büdösséget csinált, mint amennyire izgalmas volt, de azért így is tetszett. Anyám úgy tudta, hogy a konyhában pörköltem meg magamat, mikor a kicsapó lángba bele akartam harapni, amit tényleg megpróbáltam egyszer. Először hangosan nevetett, és csak utána hajolt fölém, hogy megnézzen. De nem szólt. Most meg az orvosok mondják, hogy ritka eset vagyok. Második hónapja a nyugat-berlini Virchow kórház járványosztályán fekszem az elkülönítőben, s tegnap óta még egy üvegcső is kiáll a hátamból, amivel a gennyet próbálják leszívni a tüdőmről. Csak az első három hét után derült ki, hogy majdnem minden szervembe befészkelték magukat a tífuszbacilusok, és egyre bizonytalanabb, hogy meg lehet-e fékezni őket. A baden-badeni Kurhaus egyik kioszkjában nekem jutott az utolsó adag a fertőzött majonézes salátából, s ez már önmagában is elég pontos véletlen volt: én zártam le a fertőzöttek sorát, és nem valaki más. Anyám halála után a szomszédok gyászkeretes levélben értesítettek a fronton, hogy helyszűke miatt nem apám mellé temették a megboldogultat, hanem a temető délnyugati sarkába, a szárítóbarakkok mögé. Ezekre a lécbordás csontvázépületekre ma is úgy emlékszem, hogy le tudnám rajzolni őket. Vagy azokat a feketére mázolt vaskorlátokat az emeleti folyosónkon. Akkoriban még nem tudtam áthajolni a korlát fölött, csak az arcomat dughattam ki a vaskarikákon, ami a díszítéshez tartozott. Az egyik ilyen karika kilazult később, és hol ferdén, hol vízszintesen állt, csak függőlegesen nem, ahogy kellett volna. Ez annyira bosszantott, hogy homályos lelkiismeret-furdalást is éreztem, pedig nem voltam bűnös benne. Mintha kizárólag ezen a ferdeségen múlt volna valami tökéletesség, és semmi máson. Mégis, valahányszor elmentem mellette, megpörgettem a tenyerem élével, és ellenőriztem, hogy ugyanúgy találom-e pár óra múlva. Észrevettem, hogy holdfényben még fokozottabb hangsúlyt kap ez a ferdeség.

Baden-Badenban a kioszk teraszán vártam meg a délután öt órát. A nap ilyenkor ereszkedik rá a dombgerincre, s az árnyék két részre osztja a völgybe épült várost. Ennek a hangtalan változásnak kicsire lebontott mását az asztalomon is megfigyelhettem: a terítőn egyre kisebbre zsugorodott egy egyenlőtlen oldalú háromszög. Fizetéskor beidegzett mozdulattal húztam elő a pénztárcámat, s a nadrágom, amibe katonásan beleizzadtam, ragadós viaszosvászonként rántódott el a széktől. Valószínűleg ez adta az ötletet, hogy valahol a szabadban megfürödjek. A pincér azt a felvilágosítást adta, hogy a gerincen van egy tó, a fiatalok ott szoktak fürödni, de itt annyi a beteg és nyugdíjas, hogy elég kevesen látogatják. Ez biztatóan hangzott, s mindjárt fogadtam egy taxit, hogy fölvigyen a tetőre. Teraszos szőlők, villák mellett haladtunk el, az ablakpárkányokat fulladásig virág borította, s a kutyaólak többnyire játékos utánzatai voltak a villáknak. Csak kutya meg ember nem mutatkozott sehol; úgy látszik, kifogtam azt a néhány percet, amikor mindenki egyszerre vonult vissza az otthonába. Közben, ahogy a kanyarokat vettük, szülővárosom szőlőskertjei és présházai jutottak eszembe, persze, indokolatlanul. Sokkal gazdagabb és „komfortosabb” táj volt ez, mint otthon a Jajtekerő, ahol a húszfokos hidegben egyszer egy róka széttépte a saját kölykét, de nem ette meg. Legény Évi később úgy festette meg ezt a jelenetet piros csomagolópapíron, hogy a szétmarcangolt róka darabjai újra rókává álltak össze, és ráírta: Ilyenek a strapabíró rókák. A taxi egy köves lejtőn állt meg, ahol nyoma se volt tónak. A sofőr elvezetett egy nyiladékhoz, s csak onnét láttam be a félkörös sziklafalakra, mint egy oldalán felhasított aknába. Azóta se tudom pontosan megítélni, milyen magasak lehettek ezek a majdnem függőleges falak. Az egész annyira zárt geológiai rendszer volt, hogy a pillantás semmilyen külső pontba nem kapaszkodhatott bele, a méreteket nem lehetett viszonyítani; s mikor az ösvény végéhez értem, tényleg úgy éreztem, hogy egy kút belsejébe lépek be oldalról. A tó mozdulatlanul hevert az akna alján, mint egy higanysűrűségű lemez, amit le lehet emelni. A vízhez hat-hét méteres falon kellett leereszkedni, de ezt megkönnyítette néhány repedésbe erősített vasrúd, s ezeknek az árnyéka messze benyúlt a tóba, mintha még ott is megfelelnének a céljuknak. Mindez erősen lekötötte a figyelmemet, s nem vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Balra idősebb férfi ült a vízben, elég messze a parttól, nyilván egy víz alatti sziklán. Ez csak azért lepett meg, mert a sofőr figyelmeztetett, hogy a tó hirtelen mélyül, és körülbelül ötven méter mély. Jobbra egy barlangszerű mélyedésből hat év körüli, túlságosan is fehér bőrű kisfiú lógatta ki a lábát, és egy színházi látcsővel figyelt valamit. Megjelenésem nem keltett feltűnést, csupán figyelmesen megnéztek, és tudomásul vettek. Még az alsónadrágomat is levetettem, amiben fürödni akartam. Ebben a zárt természeti képződményben valahogy elfelejtődött a megszokott alkalmazkodás. Akárcsak itt, az elkülönítőben, ahol annyira egyedül vagyok, hogy ha belép valaki, kénytelen ő is egyedül maradni, s ez egészen más formája az együttlétnek. Belenyúlhatnak a tüdőmbe, a végbelembe, de csak egy tüdőbe és végbélbe nyúlnak bele, belém már nem.

Otthon, az emeleti lakásunkban szintén volt egy elvonulósarkom, csak akkor nem tudtam még, hogy ehhez az elkülönítőhöz hasonlít. Egyszer ott vártam meg az anyámat, kezemben a törött csípőfogóval és kalapáccsal. Este tíz felé jött haza, s kétszer kellett elmagyaráznom neki, hogy miről van szó. Nem tudott a kilazult vaskarikáról. Bizonytalanul kérdezte, hogy mivel akarom megerősíteni – dróttal? Ráhagytam, hogy igen, mert igazában nekem se volt határozott tervem. Együtt mentünk ki a folyosóra. Amíg én egy tartószöget próbáltam kiegyenesíteni, ő gyertyával világított. Lent az udvaraknában, akár egy domborzati részlet, a szomszédék kutyája feküdt, és egyáltalán nem vett tudomást a kopácsolásról. De arról fogalmam sincs, hogy végül is mivel sikerült megerősítenem a karikát. Néha olyan kép ugrik be, hogy a vastagon csöpögő sztearinnal próbálom kimerevíteni, miután a szöggel nem boldogulok, s mintha még ki is elégítene a törékeny megoldás – bár azért ez elég homályos emlékkép. A tóba gondolkodás nélkül vetettem bele magamat. Számítottam rá, hogy a szokottnál hidegebb lesz, mágis olyan nyilallás rándított össze, hogy semmit sem éreztem és hallottam, csak a látásom élesedett meg elképesztően. S egyszerre akkor ocsúdtam rá, hogy a sziklafalak és a tó ferde. Ezzel a kórházi limonádés pohárral könnyen utánozni is tudom, hogy mit éltem át. Ha megdöntöm egy kicsit, és odaképzelem magamat a citrommag helyébe, a kép elég pontos: a ferde pohárfal olyan érzést kelthet (ha akarom), hogy a limonádé szintje is ferde. De ez csak az egyik felfedezésem volt. A sziklafal tele volt növényszigettel, fákkal; s ettől majdnem biztató puhaságot kapott az akna, amivel nem volt mit kezdeni. Úgy értem ezt, hogy hiába úsztam a part közelébe, a behajló ágakat nem értem el, és a falakon se volt kapaszkodásra alkalmas omlás, legfeljebb arra a nyálkás moszatcsíkra tenyerelhettem rá, ami gyűrűként fogta körbe a vizet. Egyedül a szemközti parton nyúlt be a tóba két szikla, amelyre kis ügyességgel föl lehetett mászni. Elhatároztam, hogy átúszom oda. Nem szoktam gondolni ilyesmire, de most minden tempózással annak a mélységnek a képét is magam előtt toltam, ami fölött éppen áthaladtam. A fölszakított víz alig vetett hullámot, és igyekezett azonnal elsimulni. Mire hátranéztem, már nem is volt nyoma a jelenlétemnek. Azt hiszem, sok mindenhez lehetne hasonlítani az érzést, ami elfogott, csak félelemhez nem. Időnként visszafordultam, hogy ellenőrizzem a távolságot, de akkor sem annyira a part, inkább a kisfiú és az öregember élő alakja adott hitelesebb támpontot, hogy milyen messzire úsztam be. A középtájon jártam, mikor az öregember háta mögött alacsony üregbejáratot vettem észre, amire a vízbe ereszkedéskor nem figyeltem föl. Az üreg mélyén egy fehér motorcsónak körvonalát lehetett kivenni. Nemcsak furcsának találtam az ötletet, de értelmetlennek is. Mit lehet itt kezdeni egy motorcsónak sebességével? Ki ül bele és miért? A nyílt céltalanság azonban, ami ebben az aknában mindent el tudott fogadtatni, a motorcsónakot is természetessé tette. S bizonyára én is csak a helyzet szokatlansága miatt nem tudtam világosan felismerni a boldogságot, aminek átadtam magamat. Merev karcsapásokkal haladtam előre, és semmilyen gondolatra nem volt szükségem, hogy gondolataim legyenek. Egy apróság aztán újra kizökkentett. A tó közepén ovális fénysziget csillant fel, amit babonás tapintattal ki akartam kerülni, mint az alvókat, vagy akikről azt hiszem, hogy alszanak. Amíg nagy ívben elúsztam mellette, gépiesen tűnődni kezdtem, hogy milyen többszörös visszaverődés, váratlan találkozás eredménye lehet egy ilyen fényfolt. Az akna ugyanis árnyékban volt, csak a legfelső fák tetejét érte a nap. De nem sokat töprengtem a megoldáson, éppen csak játékból, és igyekeztem újra azt élvezni, hogy nincsenek gondolataim. Felváltva gyorsítottam és lassítottam az iramot, s hamarosan elértem azt a pontot, ahonnét már beláttam az első szikla mögé. Egy szeretkező pár feküdt a lejtős padkán. A klasszikus testhelyzetben takarták egymást, inkább lassú, mint sietős testmozdulatokkal, s szinte ők is megközelítették azt a látszatot, hogy csak domborzati részei annak az egységnek, amit a szikla és a tó létrehozott. El lehetett hinni, hogy mozdulataik régóta ismétlődnek, és kiszámíthatatlan ideig ugyanígy fognak ismétlődni. Csak ahogy a lány lábujjai a kőpadkára ráfeszültek, abban volt valami hiábavaló erőfeszítés. Ugyanakkor semmilyen zavart nem éreztem, hogy meglepem őket, még a szokásos testi izgalmat sem. S tulajdonképpen ez döbbentett rá, hogy nincs semmi biztosítékom, ami fent tarthatna a vízen: a karom meg a lábam bármelyik pillanatban cserbenhagyhat. De még erre se tudnám azt mondani, hogy féltem. Legfeljebb azt, hogy már nem az volt időszerű, hogy féljek. Óvatos tempózással, csobbantás nélkül fordultam vissza a nyiladék felé, lehetőleg karnyújtásnyira a síkos falaktól. Az öregember időközben eltűnt a vízből, és a motorcsónak fehérségéből se látszott semmi. Csupán a kisfiú ült változatlanul ugyanott, s mintha engem követett volna a messzelátójával. Még aznap este visszautaztam Berlinbe.

 

Zseltvay Jancsival a háborús évek alatt ismerkedtem meg az egyetemen. Mindketten jobb híján iratkoztunk be jogra; ő azért, hogy a fővárosba jöhessen, és elfogadható ürügye legyen rá, én meg a túlságosan is szétszórt életterveim miatt. Egyszerre és egyenlő eséllyel vettem számba a különböző lehetőségeket, melyek csak számomra jelentették ugyanazt – és ez az „ugyanaz” nem dőlt még el. Holnap nagyvizit lesz az osztályunkon, s ilyenkor szeret a főorvos olyan hangot megütni, amit a betegek szívesen vesznek készpénznek. Nem tréfálkozik, viszont remekül ért hozzá, hogy az egyenlő esélyek érzését keltse az emberben. Nálam ugyan nincs sikere, de ezt a nagy jóindulattól még nem vette észre. Utoljára azt kérdeztem tőle, hogy két teljesen egyforma motorcsónak közül, hajszálra azonos körülmények között, melyik süllyed el hamarább? Kicsit megütődött, és megveregette a kezemet: „Kíváncsi vagyok, hogy maga szerint melyik.” S tulajdonképpen én is adós vagyok a válasszal. Ugyanígy megválaszolatlan, hogy mért éppen Jancsival barátkoztam össze. Már az első pillanatól nehezen tudtunk közös témát találni, annyira másfelé vitt az érdeklődésünk, s inkább csak a mindennapos együttlétet igényeltük. Hangja iskolázatlan volt, mint egy medvéé, és termetre is ilyen, nálam jó fejjel magasabb, a szemében ugyanakkor erős jóindulat, amire mindig számítani lehet. Szívós barátságunk is belejátszhatott, hogy attól kezdve ritkábban utaztam le anyámhoz (pedig már csak két nyara volt hátra). Egyik barátnője mesélte később, hogy a halála előtti hónapokban gyakran szellőztette az ágyneműit a holdfényben, a tonettszékeket kivitte az udvarra, és azokra hordta ki a kis- meg nagypárnákat. Nem emlékszem, hogy ezelőtt eszébe jutott volna ilyesmi, csak ott az utolsó otthonában, ahol egy Liberator bombája végzett vele. Nemrég újra felbukkant bennem egy ilyen nyári kép (már itt az elkülönítőben), és megpróbáltam elképzelni az udvarra kihordott hófolthalmokat. Ott állt ő is a holdfényben, valamit magyaráztam neki, mire felnevetett, de nem szólt. Bizonyára beteges tünet volt ez a szellőztetés; vagy ahogy öregedett, egyszerűen rájött erre a háziasszonyi forszra, és kitartott mellette, mert így frissebb és jobb szagú lett az ágyneműje. Mikor nyár végén először jártam fönt Jancsinál, nem találtam otthon, csak a rengeteg széthányt kottát a vetetlen ágyon. Éppen énekórára ment, mondta a háziasszonya. Ez a rögeszmés szorgalom úgy imponált nekem, hogy haszontalan erőfeszítésnek is éreztem; egyszerre bíztam is a tehetségében, meg nem is hittem benne. De lehet, hogy ő ís így volt velem. Különben mire magyarázzam azt a közönyt, amivel a naponként előadott és mindig másképp előadott terveimet fogadta? Akkoriban éppen egy hangtani probléma foglalkoztatott, aminek a fénytani megfelelőjét meg is valósították később, a detektívtükröt, aminek csak az egyik oldalán lehet keresztüllátni. Én olyan építésű szobáról szőttem tervet, ahová behallatszanak a hangok, de belülről nem hallatszanak ki. Sok más naiv tervemmel együtt, persze, ez is elmerült; Jancsi azonban még séta közben is a diatonikus kvintettjeit lalázta, és semmilyen hatást nem tett rá, mikor egy éjszaka, a vásárcsarnok előtt, egy öreg hulladékgyűjtő asszonnyal találkoztunk, aki állva, egy lámpaoszlopnak támaszkodva vizelt. Aztán harminc év múlva derült ki, hogy ugyanolyan jól megfigyelte, mint én. Tény mindenesetre, hogy mind a ketten rendkívüli jövőről álmodoztunk; és még azon a nyáron meghívott magukhoz Kárpátaljára.

A háború előtt sokat és szenvedélyesen vadásztam, s csak utána hagytam föl vele. Valahogy nem tudtam rávenni magamat, hogy újra kiváltsam az engedélyt. Most viszont, mióta az ágyat nyomom, mintha már világosabban látnám, hogy mi kötött olyan sokáig a vadászportyákhoz. A vadak szeme. Valamilyen elképzelt lövés röppályája, amit az ő pillantásuk húzott oda közénk. Csupán ezt a magyarázkodást is nevetségesnek érzem már, s a mostani szedált állapotomban még nevetségesebb az egész. Mielőtt Baden-Badenba utaztam volna, az egyik este zárás előtt tértem be a Zooba. A bejárattól nem messze egy magas hegyvidéki jakfajta fogadja a látogatót a mesterséges sziklákon. Addig is szívesen időztem el ezeknél az állatoknál, de akkor egészen másképp kényszerítettek mozdulatlanságra. Ahogy szétszóródva elfeledkeztek magukról a sziklaéteken, a szürkület olyan sérthetetlenné tette őket, hogy semmit se lehetett hozzátenni a csoportképhez, sem elvenni belőle. A háború második évében – a torlódó muníciós szerelvények miatt – nagy késéssel, késő alkonyatkor érkeztem meg Jancsiékhoz a hegyi állomásra, pár nappal karácsony előtt. Jancsi úgy tudta, hogy meglehetősen jól síelek, de hogy ezt miből gondolta, nem tudom. Talán abból a téli képből, amit egyszer megmutattam neki: két szöges karóval éppen rókakölyökrablásra indulok egy szurdikaknába. Az biztos, hogy a rablás nem sikerült. Pontosabban: én kaptam egy harapást a bakancsomba a nősténytől, mikor ügyetlenül a kölykét sebesítettem meg helyette – s lehet, hogy csak erről számoltam be neki, a sítudományomról nem. Mindenesetre vállaltam a hegyi túrát, és még az állomásról jövet betértünk egy barakkszerű műhelybe, ahol sílécet is készítettek. A csupasz égőről permetként hullott le a megpörkölődött fűrészpor, amikor beléptünk. Néhány kucsmás férfit találtunk bent, akik forgácsba süppedt csizmában, éppen egy félig kész szánkót álltak körbe, mint egy karácsonyi ravatalt. A talpak orrzójáról még hiányzott a farkasfejdíszítés, ami fontos tradíció lehetett ezen a vidéken, de a vánkos, a korba, a rakoncák már nagyjában egymásba voltak eresztve. Azt hiszem, itt éreztem meg először, hogy sokkal messzebbre vetődtem el otthonról, mint ahogy számítottam rá. És ruszinul se tudtam egy szót sem. Jancsi édesapja görög katolikus pap volt. A húga tizenkét vagy tizennégy éves, pontosan nem emlékszem; de még a megerkezésem estéjén történt valami, amiből később se gondolhattam semmire. Amíg átöltöztem, a szilváskertben kigyulladt egy hatalmas ágkupac, amely még őszről felejtődött ott. Kiderült, hogy Jancsi húga öntötte le petróleummal, és ő gyújtotta meg. Mire fölocsúdtam, a tűz annyira magasra csapott, hogy fölötte, mint egy odarántott díszlet, lüktető körvonalat kaptak a közeli hegyek, a Szinatoria Polyána, a magányos Makovica-csúcs, ahová Jancsival is készültünk. A hegyi vadászok pár éve huculméntelepet létesítettek ezen a csúcson, s ez már Pesten is szóba került köztünk mint helyi érdekesség. Ott a helyszínen azonban, a tüzet bámulva, még jobban izgatni kezdett ez a ritka lófajta, és még bizonytalanabbá tett. Már a gerendamennyezetes ebédlőben ültünk, mikor még mindig vöröslött a parázs. Vacsora közben Jancsi kétszer is megjegyezte, hogy a húgának azelőtt soha nem jutott eszébe ilyen különcködő tűzgyújtás; s mikor észrevette, hogy a kislány feltűnés nélkül odatolja elém a sót meg a kenyeret (hosszú, fekete hajával olyan volt, mint egy gyermek Magdolna) – ő a borospoharamat töltötte tele annyira, ami már nem volt udvarias. Éreztem, hogy valamit nekem is tennem kell, és visszatoltam a sótartót. „Kösz, nekem elég sós” – mondtam, ami ugyan nem volt igaz, de úgy csináltam, mintha meglepne, hogy sorban megsózzák a levest. Jancsi dupla késheggyel szórta a tányérjába, és vacsora végéig nem szólt hozzánk, s a szüleivel is ruszinra fordította a szót, amit semmi nem indokolt. Édesapja étkezés közben a mellényére hímzett kettős kereszten pihentette a bal kezét; édesanyja pedig már étkezés előtt lehúzta a gyűrűjét, és odatette a karos gyertyatartó mellé. A gyűrűn csak hozzávetőleg lehetett kivenni az arbor adversa vésetet, a fordított fát, amely gyökereivel az égbe kapaszkodik. Amikor vacsora után újra fellobbant a tűz, már Jancsi is nevetni próbált a húga makacsságán; és mi is akkor egyeztünk meg, hogy nem várjuk meg a karácsonyt, hanem még előtte elindulunk a Makovicára.

Tegnap utánaszámoltam; éppen harminchárom év választja el ezt az első sítúrámat a baden-badeni fürdőzéstől. Egy másik dátum szerint – hét-nyolc évvel a szempillaégetés után – Grazból egy fiatal lány érkezett a szomszédék kisfia mellé, hogy németre tanítsa. Szobája ugyanarra a folyosóra nézett, ahol a vaskarikát próbáltam megerősíteni; de már annyira a folyosó végén, hogy éjszaka, szoros lovaglóölésben, nyugodtan kiülhettünk az ablakpárkányra. A padlásfeljáró eltakart bennünket; nappal meg nem is láttuk egymást. És még Legény Éviék se költöztek el a házból. Később sokáig nem jutott eszembe ez a lány, csak mikor az anyám utolsó hónapjairól számoltak be, akkor jöttem rá, hogy az ő tonettszékekre kihordott párnái lehettek olyan kékesfehérek, mint a német lány labdapuha mellei ott a párkányon. S ez még zavarosabb érzést keltett bennem, mint a baden-badeni fehér motorcsónak. Bár az is lehet, hogy egyszerűen az idegen szavakba lettem szerelmes, a ténybe, hogy másképp is ki tudom fejezni magam, mint addig. S hogy azt a pár német mondatot, amit összeállítottam Legény Évinek, mindennap más árnyalattal lehetett visszafordítani magyarra, és mégis ugyanúgy hangzott másképp.

Még aludt a ház, mikor a szilváskerten átvágva elindultunk a fenyvesek felé. Két zsákmányolt szovjet karabélyt vittünk magunkkal; egy szabadságos katona cserélte el őket a faluban kenyérjegyért. Jancsi úgy tájékoztatott, hogy a huculok a legnagyobb fagyban is a szabadban alusznak, és centire megérzik a hó alatt a gödröt vagy szakadékot. (A Zooban szintén van néhány példány, de ott csak nyári szőrzettel láttam őket; az állatkerti télben nincs is szükségük vastagabbra.) Igyekeztünk mi is olyan utat választani, amit Jancsi sem ismert; bár az erős napsütésben még a lehetséges veszély is vonzónak látszott. S hamarosan itt is úgy jártam, hogy a helyzet szokatlansága miatt nem tudtam eléggé felismerni a boldogságot, amibe beleszédültem. Az időérzékem teljesen cserbenhagyott, s tökéletesen kielégített a céltalanság, ami körülvett; ahogy a fenyvesek fenyvesek voltak, s a hegyek – valamilyen elképzelhetetlen mozgás szünetében – a maguk külön mozdulatlanságába belefeledkeztek. A falu átlósan hevert a völgyben, s mint egy gézcsík, keskeny irtás kanyarodott le a paplak szilvásáig. Teri szerint itt szándékoztunk visszatérni. S ahogy Jancsi magyarázta: ha kellő távolságban mögötte maradok, a két lécnyom elég biztosan vezet majd. De egyelőre még szakszerű cikcakkokban kapaszkodtunk fölfelé. Délre járt, mikor a csúcsról felszállt a köd. A szikrázó havon szabad szemmel is ki lehetett venni a huculok sötét foltjait, és éppen fordított hatást keltettek a nagy fehérségben, mint a sirályok a kopasz fákon. Azt viszont nem tudom, hogy mivel tudtuk eltölteni az időt késő alkonyatig; mint ahogy az is bizonytalan maradt, hogy Jancsi csakugyan föl akart-e vezetni a huculokhoz. Végül a hirtelen sötétedés döntött helyettünk, s anélkül hogy a csúcsot elértük volna, visszakanyarodtunk egy bokros tisztásra. Az ovális térséget tömör falként vették körül a szálfenyők, s halálbiztos pontossággal úgy nyomultak be egymás ágréseibe, hogy még véletlenül sem érintették egymást. Mindig ámulatba ejtett és megszégyenített ez a közönséges látvány; a közelségnek és magánynak ez a példás egyensúlya. Engem azonban még Jancsi néma jelenléte is zavart akkor, és türelmetlenül vártam, hogy elinduljon az irtás felé. Amikor eltűnt az első lejtőnél, leemeltem a vállamról a karabélyt, és egy jó félórát ott maradtam a tisztáson. Először a hold üresen emelkedő udvara jelent meg a Szinatoria Polyána fölött, majd hirtelen lassúsággal a hold is. Valamilyen feltételes világosság középpontjába került minden, s meglepett, hogy ez a fény mennyivel élesebb árnyékokat világít meg, mint mifelénk délen. Egy idő múlva nyugtalanná tett a nagy csend, és szívesen elképzeltem volna valamilyen pillantást, amelyik tudomásul vesz; de éreztem, hogy nem megy. Mintha elmulasztottam volna a megfelelő pillanatot. S az első moccanásra, ami megrezzentette az egyik túl szabályos bokrot, ingerült éberséggel belelőttem a tövébe. Holdfényben nincsenek színek, mégis úgy emlékszem vissza a jelenetre, hogy egy csipkebogyós, rőtes derengésbe lőttem bele. Valószínűleg a szemem volt a szokottnál fáradtabb, és nem azt láttam pontosan, amit láttam. A visszhang több hullámban tért vissza, s ezt a ritmusos nekirugaszkodást úgy éltem át, hogy ez nemcsak hang, hanem mozgás is, amit valami okból nem tudok érzékelni. Egyébként még ma is biztosra veszem, hogy nem céloztam rossz helyre. Évek alatt annyira kifinomult a hallásom a vadászportyákon, hogy majdnem tévedhetetlenül tudom megkülönböztetni a zörejeket; legfeljebb azonosítani nem tudom őket.

Az elutazásom előtt Jancsi kérésére elmentem a műhelybe, hogy a mestertől elbúcsúzzak. Tudott ő is a homályos kalandomról, a lövés tisztán lehallatszott a völgybe. Amikor érdeklődtem, hogy a szánkó elkészült-e, büszkén mondta, hogy még szenteste előtt befejezték, s azóta már huculok húzzák a szomszéd faluban. Újévre meg én is hazakerültem, és hamarosan megkaptam a behívómat. A szilváskertig különben elég sok zúzódással értem le, jó párszor elvágódtam, és tíz-húsz métereket csúsztam a jeges irtáson. Az arcom tele lett horzsolással, s a végén már nem is kísérleteztem, hogy Jancsi lécnyomában maradjak, ott hagytam nyomnak én is a magamét. A család már vacsoraasztalnál ült, amikor remegő térdekkel benyitottam, és azonnal ledobtam magamat egy zöld plüssdíványra. Az érzéketlenségig kimerült voltam, s csak percek múlva vettem észre, hogy Jancsi húga nincs a szobában; még délben elutazott Ungvárra a nagynénjéhez. Faggatásukra, hogy mégis mire lőttem rá, azt mondtam, hogy farkasra, de inkább csak riasztásképpen. Jancsi hökkenten nézett föl, és hűvös kíváncsisággal várta, vajon mit próbálok még hazudni. A hirtelen meleg úgy levágott, hogy elaludtam a díványon, és reggelig nem ébredtem föl. Másnap meg nem tértünk vissza a témára.

 

1945. január eleje Stargardban ért, nem sokkal az összeomlás előtt. Több mint két hete hagytam ott a csapattestemet, és inkább vállaltam a szökéssel járó kockázatot (ami szökés nélkül is megvolt). Akkoriban már a front mögött is annyi volt a hulla, hogy minden kiszámítható valószínűség nélkül botlott beléjük az ember. A hamis papírjaim azonban még így is be tudtak csapni, és olyan függetlennek éreztem magamat, mintha csakugyan detektívtükör takarna. Itt az ágyamban tejüveg ablak mögött élek. Ha a nővér kinyitja a kérésemre, a szemközti gyermekosztály épületére látok. Napok óta figyelem, hogy a látogatók makacsul a főbejáraton akarnak belépni, ami zárva van, s csak hosszas topogás után találnak rá a nővérbejáróra, amit ők is használhatnak. A műtősfiú tegnap kinyitotta a főbejárati ajtót, és egy alig méteres, lepedővel letakart testet gurított ki a gumikerekes tepsin, lezöttyentette a lépcsőn, bezárta az ajtót, a tepsit végigtolta az épület előtti járdán, és bekanyarodott a nővérbejárónál. Azóta is próbálom megérteni ennek az eljárásnak a logikáját. A cél nyilván az lehetne, hogy feltűnés nélkül bonyolítsák le a hulla elszállítását. Vagy éppen azzal, hogy a főbejáraton viszik ki, valamennyire a látvány is megtévesztő lesz, s lehet másra is gondolni? Persze – mire? Stargard ezekben a napokban egyértelműen a körkörös védelemre rendezkedett be, a még szigorúbb statáriumra, s bizonytalannak látszott, hogy újabb szökés nélkül el lehet-e hagyni a várost. Délelőtt tizenegykor azonban még túlságosan is távoli volt egy olyan vállalkozás, amire úgyis csak éjszaka kerülhet sor. A kérdést úgy intéztem el, hogy az éjszaka egy másik állomása lesz az életemnek, ami fölött addig van hatalmam, amíg nem következik be. Térkép szerint majdnem ezer kilométerrel voltunk északabbra, mint Jancsiék falujában; és itt is kifogtam a csontkemény napsütést. A hótakaró alatt a város falusias lett. Jobban földközelbe került minden. Az utcákon, mint a trágyadomb, fölcsapott tetővel gőzölögtek a csatornahálózat aknái, hogy légitámadás esetén oda is be lehessen menekülni. A gótikus Mária-templomtól nem messze ideiglenes eligazító parancsnokság működött, s én holdkóros nemtörődömséggel éppen oda tértem be hírekért. Az épület rendház volt valamikor, de most raktárnak is használták, a zárt belső udvar és folyosók tele voltak lőszeres és élelmiszeres ládákkal. A parancsnokság elsősorban a szövetségesek menekültjeivel foglalkozott. A négy-öt nációból összeverődött katonák fegyelmezett rendetlenséggel tolongtak az épületben, s bizalmatlan bajtársiassággal mustrálták egymást. Még késő délután is itt ácsorogtam, anélkül hogy jobban megnéztek volna; s még próbára se tudtam tenni a hamis papírjaimat. Az emeleti folyosón vártam meg a délután öt órát. Éppen indulni akartam, amikor a szirénaszóval egy időben a dörrenések is felhallatszottak. Még csak a pályaudvart bombázták, de azért így is hamar elnéptelenedett az emelet, s csupán néhányan maradtunk fönt, köztük egy másik magyar, a híradósoktól. A földszinti kerengő fülkenyílásai az emeleten boltozódtak csúcsívvé, és egy kőcsipkés korlát mögött le lehetett nézni az aknaszerű lyukakba. Illetve, csak lehetett valamikor, mert helyszűke miatt ezeket a fülkéket is bedeszkázták, és raktári holmikkal töltötték fel. Vagy az itt megforduló katonák dobálták bele a fölösleges és meggyűlölt cuccaikat. Még női pulóvert is találtam a barnára evődött kapcák között. Egy ilyen fülkenyílás mellett álltunk a híradóssal, de a kölcsönös gyanakvás miatt elég szűkszavúan kérdezgettük egymást. Közben vettem észre az övén egy különleges formájú pisztolytáskát. Amerikai gyártmányú automata volt, s ő már egy sebesültről szedte le, akinek „úgyse sok volt hátra”. Ahogy a korlátnak dőlve forgattam, a tenyerem élével ráütöttem a csőre, hogy a súlyelosztását jobban érzékeljem; de éreztem, hogy ez a mozdulatom nem rögtönzés. Pontosan így, a tenyerem élével pörgettem meg a vaskarikát is gyerekkoromban, és a kezem erre emlékezett vissza. A hirtelen felismerés annyira megzavart, hogy rábámultam a híradósra, s a tenyeremet hátracsúsztattam a csövön. Vigyáztam, hogy a biztosítópöcköt ne érintsem, de úgy látszik, már élesre volt állítva, csak a híradós nem tudott róla. S egy gyors sorozatot lőttem ki. Néhány golyó a dereka mellett csattant a kőpadlóra, onnét a szemközti falba, két hegyi vadász közé. A többi a korlátról csapódott a cuccokba, és megbillentett egy bakancsot. Ha a bombázásban nincs egy kis szünet, valószínűleg fel se tűnik az egész (vagy legalábbis kevésbé, mint egy haldoklónak a mozdulat, amikor lecsatolnak valamit a derekáról, és szó nélkül otthagyják). Így egyszerre én lettem a központ, mindenki odanézett, a géppisztolyomat kezdték rángatni, a híradós meg egy „hülye fasz!” ordítással elrohant. Ugyanakkor kint is elkezdődött a bombázás, most már tényleg közelről. A folyosó pillanatok alatt kiürült. Nem tudnám megmondani, hogy mi volt a humor meg mulatság ebben a jelenetben (amit kitalálni se lehetett volna jobban). De ha arra gondoltam, hogy még a légópincében is az én néhány pisztolygolyómról beszélnek, csak annál jobban kellett nevetnem. Jobb híján végigpásztáztam a folyosót, de a detonációktól nem lehetett hallani a kattogást.

 

Baden-Baden után még volt néhány napom, amíg a fertőzés első tüneteit észrevettem magamon. A Brecht-színház akkor újította fel Wedekind Ébredő tavasz-át, s a gyermekszereplőket (a főszereplőket) különböző iskolákból verbuválták össze, ami külön is felkeltette a kíváncsiságomat. Homályosan rémlett, hogy olvastam a darabot, talán még a grazi lány idejében, de a történetre alig emlékeztem. S az egyik este átmentem Kelet-Berlinbe. A színházban hűvös volt, többször is megborzongtam, a hangulatos világítás nem pótolta a meleget. De lehet, hogy már a lappangó láz dolgozott bennem. A műsorfüzetben rövid szemelvényeket találtam, a játékkezdésig még volt annyi idő, hogy átfussam őket. Wedekind bevallja, hogy a darab megírása nem okozott neki szórakozást, s a harmadik jelenetig nem is tudta biztosan, hogy miről fog szólni, csak azt, hogy minden jelenetnek valóságos alapja lesz. S csodálkozik, hogy a rejtett humor, amivel átszőtte a darabot, nem talált méltánylásra; s hogy mért nem annak veszik a művét, aminek szánta: „a való élet sugárzó másának”. A darab végén egy álarcos férfi jelenik meg a temetőben, és félbeszakít egy vitát, amit a főszereplő két kamasz folytat: a szerelmes Móric, aki pisztollyal szétloccsantott fejét a hóna alatt tartja; és Menyhért, aki még csak ezután akar öngyilkos lenni. Móric ilyen mérleget készít a halála előtt: „Ha ütni fog az óra, minden erőmből a tejszínhabra gondolok. A tejszínhab nem tartóztat. Megtölt, és mégis kellemes utóíze van.” Az álarcos viszont azzal beszéli le Menyhértet az öngyilkosságról, hogy a szülei éppoly kevéssé halnának bele a halálába, mint mások, s pusztán csak egészségi okokból tombolnának a dühtől. Másrészt a méltóságunkról se feledkezhetünk meg, ami két imaginárius mennyiség, a „kell” és az „akarom” produktuma, s ennek a realitása nem tagadható.

A második felvonás után enyhe hányinger fogott el, s ki kellett mennem az utcára. Az előcsarnok és a kis tér főképp fiatalokkal volt tele, a szereplő diákok iskolatársaival. Egy pillanatra Móric és Menyhért is feltűntek, mind a ketten ballonkabátban, alatta kilátszott az anakronisztikus nadrág és cipő. Az arcuk erősen ki volt festve, a rokonok és barátok majdnem lárvaszerűen hatottak mellettük, s nyilván én is. A Ganymed étterem előtt néhány fekete Volga parkolt a sarkon, mindegyiken merev kis zászló. Biztos valami küldöttség, gondoltam. De legszívesebben a diákszínészekhez mentem volna oda, hogy megkérdezzem: végül is mennyire mennek bele a szerepükbe? Vagy azt, hogy amióta játszanak, pontosan ugyanolyannak tudják-e érezni magukat, mint azelőtt? S hogy szerintük mi a különbség? A makovicai túránk előtt pár nappal tánccal egybekötött ünnepséget rendeztek azt iskolaépületben valamelyik szent emlékére. Nekünk és a ruszin tanítónőnek két összetolt dobogón terítettek asztalt, mintha a szintkülönbséggel a viselkedésünket is meg akarnák szabni. Négy ernyő nélküli lámpa világította meg a zsúfolásig megtelt tantermet, s én folyton úgy éreztem, hogy figyelő pillantások kereszttüzében ülünk. Mondtam is Jancsinak, hogy a szánkó érezhette így magát, amikor körbeálltuk. „Pedig még azon se volt rajta a farkasfejdíszítés”, válaszolta. A szülei azt hitték, hogy ugratjuk egymást, s láthatólag a tanítónőt is zavarba hoztuk. (Jancsi húga nem volt velünk, ő az iskolásoknak rendezett délutáni mulatságon vett részt.) A sirályinvázió napján – anyám szerint – a madarak elég hamar elfészkelődtek az ágakon, s csak alkonyat után fogta el őket a nyugtalanság. Az ebédlőnkkel szemben órákig röpdöstek a gesztenyefán, kiszorították egymást, és helyet cseréltek, mintha az egyik ág jobb lett volna, mint a másik. Először nekünk is gondot okozott, hogy hová ültessük a tanítónőt, aki csak törve beszélt magyarul; végül ő maga húzódott el az asztal végére, és félig hátat fordított nekünk. Erre a harminc-harminckét éves lányra majdnem olyan bántó élességgel tudok visszaemlékezni, mint a vaskarikákra. Arcát kráteressé tették a himlőfoltok, fogai felnyomták az ajkát, szeme azonban annyira szép volt, s a teste is annyira hibátlan, hogy első pillanattól kezdve erős kívánságot ébresztett. Pontosabban, nemcsak viszolygást, hanem a jóvátételnek valamilyen kényszerét is. Jancsival felváltva táncoltattuk. Mikor éjfélkor kis időre lecsavarták a villanyt, éppen a kijáratnál ért bennünket a sötét. Formaságból még fordultunk párat, de utána hamarosan a fűtetlen szertárban találtuk magunkat, a kitömött madarak és ásványok között. Amikor felült az asztalra és hátradőlt, majdnem szertartásos gyengédséggel nyúltunk egymáshoz, s igyekeztünk annyira lelassítani az aktust, hogy még akkor is folytatni tudtuk, mikor már elhallgatott a zene. Akkor tapasztaltam először, hogy egy ilyen elnyújtott szeretkezés milyen elképesztően élessé tudja tenni az ember látását. A haja fölött kiláttam az udvarra. A fáskamra mellett két kikötött ló gőzölgött a rézsút fényben, a szánkó tele volt tartalék demizsonokkal, de a lovak valahogy mégse tartoztak hozzá a szánkóhoz, és a fáskamra is független volt az udvartól. És mégis össze volt bilincselve minden. Később kérdezett valamit ruszinul, amit nem értettem, s mikor már túl hosszú ideig hallgattam, hirtelen megszorított lent, mint egy gyűrű, és síkos csusszantással úgy húzódott hátra, hogy nekinyomódtam a hideg asztalszélnek. Az egyik nap megemlítettem a főorvosnak, hogy milyen darabot néztem meg a kórházba szállításom előtt, mire elnéző mosollyal megkérdezte: „És? Nem nagyon poros?” „Dehogynem!” –válaszoltam nevetve. – „A csodák is megporosodnak”; s vigyáznom kellett, hogy az üvegcső el ne törjön a hátamon.

A darabban, a végkifejlet előtt, valódi avarral szórták fel zsákokból a stilizált-üres színpadot. A kesernyés szag betöltötte a nézőteret, s egy pillanatig olyan természetes volt minden, mintha tényleg bekövetkezett volna, amit eddig láttunk. Majdnem utolsónak hagytam el a nézőteret. A lámpák három fokozatban gyulladtak ki, hogy hangulatosabb legyen az átmenet; de leoltani már nyilván egy kattintással fogják, amikor becsukják utánunk az ajtót. Az ingem nyirkos volt az izzadságtól, s hányinger helyett most enyhe szédülés környékezett. Megkívántam egy pohár Pilsenit, és beültem a Ganymed-be. Annyi vendégük volt aznap, hogy csak a külső teremben kaptam helyet, egy oszlop mögött, ahol már kívülestem a pillantások körén. Akár egy magasleshelyen. Furcsán éreztem magamat. Valahogy nem úgy örültem már a félreeső asztalomnak, mint azelőtt; sőt feszélyezett, hogy az asztalom csakugyan félreesik, és a pincérek rám sem hederítenek. Jó fél óra múlva sikerült csak rendelnem. Amíg a sörömet hozták, átlapoztam egy Volksstimmé-t, amit a székemen felejtett valaki; aztán újra a műsorfüzetet. A címlapon két fényképet tettek egymás mellé: az egyiken Wedekind tizenkilenc éves, a másikon negyvenkettő, fekete álarccal, bottal a kezében, alattuk Palma Vecchio fekvő Vénusz-a; majd a hátlapon egy eszmefuttatás Nyikolaj Ognyev könyvéből, a Kosztya Rjabcev naplójá-ból, ahol a szerkesztőségi körkérdésre a tanuló határozott és egyértelmű választ ad: „Az élet értelme magában az életben van… Aki az élet gyakorlatába behatol, az elméletben is érteni fogja. Különösen vonatkozik ez a mai mozgalmas életünkre, amikor könnyű a társadalmi munkával és politikával kapcsolatba kerülni, s mindenki kedve szerint választhat magának szakmát, amiben előre tud haladni, és örömmel gondolhat rá, hogy valamennyiünket egy élő és megújított elmélet egyesít.” Utána még elszívtam két cigarettát félig, a nyelvem taplószáraz lett a füsttől. S csak akkor kaptam meg az üveg sörömet. A pincér elnézést kért. A másik, nagy teremben külföldi küldöttségnek szolgáltak fel vacsorát, és kollektíve ott voltak elfoglalva. Az asztalomtól csak egy keskeny függönyrésen lehetett a terembe belátni, a díszesen terített asztalnak csak a legvégét láttam, és az ott ülők hátát. Éjfél felé, mintha még mindig valamilyen színpadi jelenet folytatódna, Zseltvay Jancsi lépett ki a függönynyiladékon, mackós lépésekkel végigsöpört az asztalok között, és bement a vécébe. Pár pillanatig semmilyen reflexem nem volt. Késóbb összemarkoltam a cigarettásdobozomat, s az ujjaim között kinyomódott néhány szopóka. Aztán egyszerre érzelmes szorongás fogott el; bár lehet, hogy ebben az este látott darab is belejátszott, pusztán azzal, hogy színház volt, amit két és fél órán keresztül mégis komolyan lehetett venni. S kimentem én is Jancsi után. Már ott állt a csésze előtt, fél vállal onnét fordult az ajtó felé. Erősen meghízott, de az elhúsosodott arc még így is fiatalosan őrizte a régi vonásokat; és a pillantásában is benne volt a hajdani jóindulat és rendíthetetlenség – legfeljebb másképp. Szemöldöke meglepetten húzódott fel, ami a mosoly mimikájának ugyanúgy megfelelhetett, mint valami másnak. „Öregfiú!” – móndta, és percekig csípőre tett kézzel néztük egymást. Én bírtam kevésbé a hallgatást, és megkérdeztem, hogyan került ide. Mutatványnak is beillett, ahogy néhány takarékos mondatban tájékoztatott: háború, csatlakozás a partizánokhoz, szovjet állampolgárság, egyetemi évek Leningrádban, külkereskedelmi főiskola; s most éppen itt, a negyventagú küldöttségnek ő a vezetője. „És te? – kérdezte. – Még mindig körmölsz?” Bizonytalanul bólintottam. Remélve azonban, hogy az asztálomnál tovább folytatjuk a beszélgetést, megpróbáltam fölidézni a régi hangot. „Én igen… Csak a fene tudja, mit. Szerintem vízjeleket írok. – S fölnevettem. – Látod, már az is milyen gyönyörű, hogy így találkoztunk! Emlékszel arra az öregasszonyra a vásárcsarnok előtt?” Ugyanolyan takarékosan válaszolt erre is, mint az előbbi kérdésemre; és egyetlen fontos mozzanatot se hagyott ki. És most ő nevetett fel utána. „Öregfiú!” – mondta, s ahogy barátságosan felém lépett, egy jól irányzott, kemény ütést mért a nyakszirtemre. Hang nélkül buktam le a csésze mellé. Amikor magamhoz tértem, már készen volt bennem a csend, amit azóta is hallok. Tegnap egy félórára eltávolították a hátamból a gennyszívó csövet, s a nővér kitámogatott a folyosóra, hogy pár lépést sétáljak. Neki se lehetett kétsége, hogy ez a séta nem fog többször megismétlődni. A Ganymed-et úgy hagytam el, hogy a függönynyiladéknál megálltam egy pillanatra, és odaintettem Jancsinak, aki az asztalfőn ült. Mosolyogva ő is visszaintett.

Mielőtt visszaindultam volna Nyugat-Berlinbe, rövid sétát tettem még az Alexander Platzon. A tér üres volt, mintha központi rendeletre likvidálták volna a forgalmat, s csak a régi városháza előtt világított egy erős fényű lámpa; mellette ponyvasátor. A csatornaművek emberei dolgoztak az aknában. Stargardi mulasztásomat (ahol elfelejtettem belenézni a fölcsapott tetejű nyílásokba) most még időben pótolhattam. Az akna aljában szintén lámpa égett, s ettől majdnem biztató védettséget kapott a mély lyuk. Lekiáltottam, hogy nincs-e gyufájuk, szeretnék rágyújtani. Visszakiáltottak, hogy másszak le a vaslépcsőn, ha annyira fontos. Két fiatalember guggolt lent keszonsisakban, és egy félig kibontott óriáscsövön dolgoztak. Akkora vágott rés volt rajta, mint egy közepes gránátnyom. A csőben halk surrogással folyt a fekete massza. Tulajdonképpen nem is volt olyan büdös és undorító, mint gondoltam. Egyszerűen fekete volt. Megköszöntem a szívességüket, és elbúcsúztam tőlük, s fél óra múlva már az S-Bahnon ültem. Úgy terveztem, hogy még a hét végén visszautazom Budapestre; de ez elmarad most. Holnap nagyvizit lesz az osztályunkon. Nem hiszem, hogy sok mondanivalóm lehetne a számukra. Mindent számításba véve, itt már csak én lehetek nyugodt meg illetékes, nem az orvosaim.

 

Térkép, repedésekkel

Tegnap este fél tizenegy, hajnali három között. A szembe-ülésen öt részeg fiatalember, kettőn piros pulóver, a többieken ugyanolyan pepita ing. Egy órája állunk már nyílt pályán. Behallatszik a csalogány, a salakhányáson megkapaszkodó burján bokorban halk rebbenések. Az őrház latrinája mögött szennyvíz-lecsurgó, a hold körül füstfinom felhőfoszlányok. A kupéban fölsír egy csecsemő. Mögöttem ülnek. Eddig észre se vettem, azt hittem, egyedül vagyok az öt alvó részeggel. Fölállok, kinézek az ablakon, de úgy, hogy az anyát és csecsemőjét is lássam. Erős a holdfény. Szűkített blendéjű pillantással figyelem. Fiatal munkásasszony, mongol vágású szemek, szárazra repedezett száj. Foszlott rongyot vesz elő, megtörli az arcát, kibontja a mellét, szoptatni kezd. Észreveszi, hogy figyelem. Merev, fémes csillogású szemmel néz vissza, szobor mozdulatlansággal. Igyekszem én se mozdulni; vállalom a mozdulatlanságát. Erős csattanással megrázkódik a kocsi, ide-oda ráng. Az egyik részeg fölébred – „Basszam!” mormogja –, és tovább horkol. A csecsemő feje lecsúszik, az anyja hónalja alá bukik. Átteszi a másik mellére. Most már mind a két melle meztelen, a lefeszített kombiné tornyosan felnyomja a fehér húshalmot. Tovább nézzük egymást. Kis idő múlva lehunyja a szemét, fejét hátradönti, támasztékot keres. A fasoron túl, a műútról, fényszóró világítja meg a kopár rétet, de autózúgást nem hallok; s a fénysáv is „visszavonja” – „visszaszoppintja” magát. Ízlelem, hogy a két kifejezés közül melyik érzékletesebb a fény mozgásos-időbeli eltűnésére. A csalogányok továbbra is megszállottan cifrázzák. A salakhányáson macska jelenik meg, farka szabályos, befejezetlen félkörben hajlik föl. Az égen ritkásan vibráló csillagok, masszív szétszórtsággal. Ez még nem augusztus. Kimegyek a vécére. Mikor visszajövök, még mindig lehunyt szemmel támasztja a fejét. Leülök szembe vele. Nem azonnal, csak néhány perc múlva néz rám. „Hogy hívják?”, kérdezem; de bizonytalan marad, hogy őt-e vagy a gyereket. „Emőke”, mondja rekedt hangon; mintha valamit elrontottam volna a hangsúllyal, ami helyrehozhatatlan. Mellét visszacsúsztatja a kombinéba, a csecsemő alá karol, föláll. Nincs semmi csomagja. Kimegy. Hallom, ahogy az átjárón átbotorkál a másik vagonba. Csikorgó ütközésekkel, rángásokkal megindul a vonat. A salakhányások, jellegtelen dombok még kilométereken keresztül követnek. A lombokon átcsillan a Duna. A fiatalember újra fölébred, mocorog, feje alatt szétnyílik a zsákvászon motyó. Valami vas villan ki. Kérdezem, hogy mi az. „Prizmázó kalapács”, motyogja, és tovább alszik. Tehát kőtörők; kőtörők a kőbányaprérin. Próbaképpen fölnézek a magasba, de a látvány akkor se csal meg. Dögkeselyűk árnyéka siklik a köveken; noha a levegő teljesen üres. Salakdombok elefantiazisa – mint valami elvetélt, magányos forradalom. Ugyanakkor meglep, hegy földrajzilag is mennyire pontosan betájolt minden: Bolívia. A feladat közös, csupán bizonytalan: egy fiatalemberrel kell közösen elvégeznem a bizonytalan feladatot; akit nem ismerek, és a nyelvét sem értem. Hamarosan eltévedünk, s már remény sincs, hogy ránk találjanak. Védett sziklaodúba húzódunk, kihajnalodik, elmúlik egy nap, kettő. Az éhségtől türkizkék pontokat látok a körmeim félholdján; nemi szervemet hajszálfinom drót tekercseli körül, szoros menetelességgel, amitől az egész olyan lesz, mint a bebábozódott féreg, mint egy játék-múmia. A szomjúságtól fehér habszivacs labdacsokat tudok köpni a tenyerembe, szétmorzsolom őket. Lisztnél finomabb por, a nap úgy égeti a bőrömbe, mint a zománcot. Érzem, hogy jó volna így hagyni a repedezetlen csillogást, de valami folyton rávesz, hogy ökölbe szorítsam a kezemet, teljesen indokolatlanul. S akkor lepattogzik az egész, és kezdhetem újra. A fiatalemberrel közben egyre mélyebb vonzalmat érzünk egymás iránt. Próbálunk tüzet gyújtani, de hamar elfogy, amivel táplálhatnánk. Elégetjük a ruhánkat. Ettől kezdve még oldottabban beszélgetünk, mindegyikünk a maga nyelvén. Csak napok múlva vesszük észre, hogy többet bóbiskolunk a megszokottnál, néha még állva is, anélkül hogy bárminek nekitámaszkodnánk. Ezek fontos részleten, mert nem kívánnak indokolni semmit, viszont hallatlanul élesek. Messziről még mindig hallom a csalogányokat. S mintha ez is megerősítené, hogy a feladat egészen másutt van. Nevetségesnek tartom, hogy valamikor, egy fényes teremben szmoking volt rajtam, és kiszámított mozdulattal tartottam a cigarettát. Nevetséges önhittség; különösen most, ha visszagondolok rá. Utána még napokig viszem a társam hulláját a kőbányaprérin; aztán ő viszi pár napig az én hullámat. A hasonlóság annyira megtévesztő ezekben az utolsó napokban, hogy legigazságosabb volna együtt vállalni a feladatunk csődjét, együtt meghalni, de valahogy nem jön ki a lépés, folyton váltanunk kell egymást: hol én cipelem őt, hol ő engemet. Így az is eldönthetetlen már, hogy a nyelv, amit beszélünk, vajon nem ugyanaz a nyelv-e, csak mindegyik a másik megfordítása. Amennyire vissza tudok emlékezni, úgy követem el az árulást, hogy előre bejelentem, mire készülök. Megvárom, míg rám kerül a sor, s a hulláját lefektetem egy sziklahorhosban. Még arra is gondom van, hogy a fejét föltámasszam egy kővel; így majdnem úgy érzem, hogy utánam néz, míg el nem tűnök. A levegő változatlanul üres, csak a keselyűk árnyéka követ továbbra is. Végül is ez vesz rá, hogy rohanni kezdjek. Képtelen vagyok elviselni a nesztelen madár-árnyékok iróniáját. Anyagtalanságukban is annyira számonkérők, hogy megszégyenít a köpet és izzadságszag. A vonat újra nyílt pályán áll meg, nem messze az állomástól, ahová állítólag igyekszem. Pár pillanatig tanácstalanná tesz, hogy minden döntés az én kezemben van. Milyen feladat lehetne még, aminek nem tudok megfelelni, amit úgy árulhatok el, hogy túlélem, hogy egykedvűen kilépek belőle? S amiért reménytelenül nem vonhat felelősségre senki. Itt már más a táj, nyoma sincs salaklerakodónak. A prizmázó kalapácson hűvösen csillan a holdfény. A piros pulóveres, aki szélről ül, kigombolt sliccébe dugja az összeszorított öklét. A mozdony rövidet rándít a szerelvényen, erre riad fel. Fehér nyálcsík dudorodik a száján, ahogy rám néz. Emberi mosolya van, s ez majdnem úgy érint most, mint valami illetéktelen ajándék. Mondom neki, hogy szeretném megnézni a kalapácsot. Hagyja, hogy kihúzzam a zsákjából, és suhogtassam a levegőben. A karcsú fej meghökkentően súlyos a hajlékony nyélhez képest. „Nem tudja, hol vagyunk?” – kérdezi. „Én már otthon” – válaszolom, és élvezem, hogy a nyél milyen jól simul a tenyerembe. Nem érdeklődik tovább. Föláll, odamegy az ablakhoz, és nézi a tájat, amit behunyt szemmel is jobban ismerek, mint ő. A holtág itt szélesedik ki annyira, hogy alkonyatkor lilás-vörös homoksivataggá mélyül. Az évszakok nem érintik a magányát. A falu négy kilométer; pontosabban, nem a falu, hanem az a hatalmas hulladékgödör, szeméttemető, ahol a beteg állatokat is elássák, miután rétegesen meszet öntöttek rájuk. Egyszerűbb volna az égetés, de ennek még nincs kidolgozva a gazdaságos technológiája. Bár lehet, hogy én vagyok rosszul tájékoztatva. S valószínű, hogy másról is szó van. N… kormányzóságból az egyik augusztusi reggelen, könnyű féderes kocsi fordul be a falu főutcájára, fehér porköpenyes utasával. A református lelkésznél száll meg. A parókia vendégszobáját bocsátják rendelkezésére, noha nem egyházi megbízatással érkezik, sokkal inkább egy közigazgatási természetű ügyben, ami összefüggésben van a helybeli rendőrőrs hatáskörével is, mások szerint az állategészségügy helyi problémáival. A vendégszoba ablaka orgonabokros belső udvarra néz, melyet egy kerekes kút s egy több méter magas farakás választ el a parókia nagyudvarától. Különös módon itt minden átmenetibb és pusztulóbb, az ágyások, a görbe szilvafák, a rönkasztal és rönkpad, a kiakasztott száradó fehérneműk. Még a fehérneműk is. Mondhatnánk úgy is, hogy itt folyik a látványosabb élet, itt várakoznak a házasulandók, a keresztelést és halálesetet bejelentők, az önkéntes véradók. Mégis pusztulóbb az egész, mint a belső udvar elhagyatottsága. A tartózkodó modorú főtisztviselő ablaka tehát ide néz. Ami korántsem jelenti, hogy maga a főtisztviselő is. A belső udvart a szomszéd üres telek felől is meg lehet közelíteni, egy szögesdróttal biztosított vasajtón. A főtisztviselő többnyire erre közlekedik. Mindössze két és fél napot tölt a faluban, de ez is elég, hogy a reménykedés és bizonytalanság legyen úrrá a hajósokon, akik csak a téli hónapokban hagyják el a szigetet, hogy másutt keressenek alkalmi munkát; s azon a néhány értelmiségin, akiknek van ugyan bepillantásuk az ügyekbe, bár sosem érzik úgy, hogy eléggé. A lelkészről tudni kell, hogy a szó legmindennapibb értelmében megszállott; akár arról van szó, hogy a falu nyomorékjainak, öregjeinek a tüzelőjét felvágja, akár arról, hogy egy lelket megmentsen vagy kárhozattal fenyegessen. A kertek alatt belopakodó jehovásokról úgy tud nyilatkozni, hogy a szavai égetnek. A piros pulóveres erre hajol oda hozzám. Arca arasznyira az arcomtól, a szájában felébetört Kossuth cigaretta. Öngyújtóm megvilágítja a fekete szemcsés bőrét. „A kőpor?” érdeklődöm, s megvárom, míg a kanócon elalszik a láng. Bólint, és kiveszi kezemből a kalapácsot. Könnyedén belecsap vele a tenyerébe. Mozdulata túlságosan is szakszerű és kihívó. Mutatja a vas tompa ívét; s magyarázza, hogy elég egy pöccentés, és a koponyacsont reccs. „Még egy bikáé is” mondja nevetve. „Azt nem tudjuk kipróbálni” nevetek én is, és visszaveszem a kalapácsot. Hosszan, erőset szív a cigarettájából, a parázs fölizzik. Érzem, hogy valamit megint elrontottam, ami helyrehozhatatlan. Nem voltam elég cinkos. Még mindig nyílt pályán állunk. Az ajtó nyitva, enyhe kereszthuzatban ülünk. A Duna felől hűvös iszapszag áramlik, hatodik hete nincs csapadék. A kutakban nyálkás a víz. A fiatalember kiáll az ajtóba, vizelni kezd. Közben más mocorgást is hallok; odalépek a kalapáccsal mögéje. Mutatja, hogy egy vakondot vizelt le véletlenül; még látjuk, ahogy ügyetlen gyorsasággal bukdácsol a holdfényben, a gazos kövecshalmokon. „Várjon, megfogom” mondja, és kikapja kezemből a kalapácsot, leugrik. Latolgatom, hogy ugorjak-e utána; aztán mégse. Egy darabig az ajtóból figyelem, ahogy hajlong, megáll, megmerevedik, időnként odakoppint a kövekre. Már lent van a töltés alján. Aztán minden átmenet nélkül lelankad az érdeklődésem. Visszamegyek a kupéba, és a másik oldalon hajolok ki az ablakon, a holtág irányába. Tulajdonképpen már rég leszállhattam volna, innét gyalog se sokkal hosszabb. Ha átvágok a holtmeder szélén a gulyacsapásra, éppen a szeméttemetőnél érem el a falut. A főtisztviselő a második nap délutánján azt is szemrevételezi. A féderes kocsin vonulnak ki ide is, ő, a rendőrőrs vezetője és a tanácsi hivatal vezetője. Gondosan körbejárják a bűzlő telepet a földpad szélén, mely a horhosnak beillő mélyedést körülveszi. A földpad biztonsági célt szolgál, az öngyulladás veszélye mindig fönnáll. A beteg és fertőzött állatok elégetésére vonatkozó megállapodás állítólag ez után a szemle után születik meg. Másfél éve lakom a faluban, de még nem láttam állatégetést. Továbbra is letaglózzák, elássák őket. Észreveszem a holdfényben, hogy a holtág fűzbokros prérijén egy szarvasbika tűnik fel, a lassított felvételek álomszerűségével. Vagy óvatos, vagy csupán belefeledkezett a saját nem sürgető mozdulatába. A régi Winchesteremet ujjnyit balra kellene fognom, még csapott célgömbbel is. A fegyverek konoksága – szeretném mondani: ösztönös konoksága – felveszi a versenyt a miénkkel. Ha előbb leszállok, most én is térképezhetném a teret, amibe betévedt egy pillanatra. Vállalhatnám az ő mozdulatlanságát is, mikor a pillantásunk összeakad. A szügy ideges rándulására egyik lábát is fölemeli, de valahogy úgy, hogy mégse mozdul meg. Kiszámíthatatlan, hogy bekövetkezett-e; s ez most már nyitott kérdés is marad. „Nagyon okos. A mulasztás így épül bele minden nyereségbe”, gondolom brosúraszerűen. S valami idétlen zajt várok, annyira művi a csend. Mintha a mozdonyunk is kihalt volna, semmi életjelet nem ad. Közben puha léptekkel (tornacipőben) befordul az ajtón a pirospulóveres, kezében a szétvert fejű vakond. A besütő holdfényben bizonytalan a jelenlétem. Nyitott sliccén kilátszik a fekete klott alsója, négy társa lefittyedő szájjal horkol. Meglepődik, hogy mögöttünk üres az ülés. „Leszállt?” „Nem, átment a másik vagonba.” „Ne látogassuk meg?”, s a vakondot tartó kezével megtörli az orrát. Bólintok, hogy jó, és én indulok előre. A kalapácsot is hozza, az ülések karfájára sorba ráüt. A szomszéd vagon utolsó üres kupéjában ül. Nem tudom honnét, most egy szakadt katonapokróc is van nála, azon fekszik a csecsemő. Meztelen lábát a szemközti ülésre támasztja, s melle újra kibontva félig. Még mindig domború a hasa a szülés után, s még mindig a várandósok mozdulatával fekteti rá a kezét. Rezzenéstelenül néz, amikor megállunk mellette, csak a pokróc szélébe markol bele, pár centit közelebb húzza. A pirospulóveres csalódottan csettint. „Azt hittem, nagyobb, mutatni akartam neki”, s a kalapács nyelével megpöccinti a vakondot. Mint egy lomha órainga, úgy leng a kezében. Az asszony a tenyere élével benyomja szoknyáját a térde közé, összeszorítja a combját. „A nagyobbik se játszana olyannal” – mondja mimikátlanul. Minden engedmény nélkül zárkózik be, és lehetetlen nem érezni, hogy ő az erősebb. Valahol, messzebb, újra rákezdenek a csalogányok, de eléggé szétszórtan az üres tájban. Köszönés nélkül hagyjuk ott az asszonyt. S már nem megyek vissza a kupénkba. Az ajtónál megállok, lelépek a lépcsőre. „Itt akar leszállni?” kérdezi hirtelen dühvel. „Akkor mi a picsának várt eddig?” Mondom, hogy erre nem tudnék pontosan válaszolni, különösen ilyen gyorsan. Elneveti magát. A vakondot odanyomja a kezembe, s a kalapács nyelével a vállamra üt. „Menjen akkor, le ne késse a lábmotorost!” Már messze bent járok a holtmederben, mikor a vonat megindul. Tömzsi pufogással nyomja ki a mozdony a szikrákat. A hártyásan pöndörödő iszap olyan hangot ad, mintha kiszáradt rovarokra taposnék. Alatta azonban majdnem kőkemény az iszap; a főtisztviselő féderes kocsija is nyugodtan elmehetne itt. A parti füzesek fölött a templomtorony éles körvonala látszik, a homokos gulyacsapás lelappadt, fehér csík. Tereptárgy, mondtuk valamikor. Hosszan kitartott, csapott célgömbbel célzás. A vakondot a bal kezemben viszem, két ujjammal csípem össze a szőrét. Már nem csöpög a feje, a vér belealvadt a gereznájába. Még a surranó hangok is személytelenek most. Egyedül a falu felőli magaslat, a homokbányától északra, ahol az ültetett fenyőerdő húzódik, egyedül ez a magaslat személyes. „Mindent számításba véve, csupán onnét lőhető be kielégítő pontossággal a holtág.” És benne én, aki még mozgok. Most kell vigyázni, résen lenni. „Az óvatosságot nem összekeverni a gyávaság vigyázatlanságaival!” Ugyanis semmi se kihívóbb, mint a gyávaság. S a feladat pillanatnyilag csak ezen a prizmás, repedés-mozaikokkal szabdalt iszap-prérin oldható meg. Csak itt a feladat értelme. A feladat rögeszméje. A már előzőleg likvidált vakond a megtévesztő és előretolt tereptárgy most – ő a csalétek, a konc, a felkínált áldozat. Tehát nem én, hanem ő. Én álcázva, biztosítva, a feladat érdekében. A vakond a csapott célgömb alatt. Igen, ez a legvégiggondoltabb stratégia most: a tetem újramegöletése. Egy pillanatig tisztán hallom, hogy a csalogányok áttelepítették magukat a magaslaton húzódó fenyőerdőbe. Kétszer megforgatom, és széles ívben elhajítom a vakondot. A holdfényben hibátlan röppályát ír le. Kissé alacsonyabb pálya, de azért így is van néhány pillanat, amikor az én nézőszögemből a fenyőfák csíkja fölé emelkedik a tömzsi test, majdnem súlytalanul. Lehetne úgy is mondani, hogy újra egyedül vagyok, nincs társam. Az árnyékomat nem vehetem számításba; egyrészt a holdfény nagyon elmosódó, másrészt… Nem tudom. Hirtelen cserbenhagy a bizalom a szavakban. Valószínűleg ez vesz rá, hogy minden erőmet összeszedve rohanni kezdjek a gulyacsapás felé. Közben csak annyi villan át rajtam, hogy gödör-hiány, árok-hiány… De ennél tovább nem jutok. Télen a szigetcsúcstól északra, tompa ék alakban, hatalmas homokpad nyúlik a Dunába, pár centis jég fedi, a dér erre fagy rá. Ha egyenesen az ék csúcsa felé tartok, nem tudom eldönteni, hogy a lábam alatt mikor és hol kezdődik a folyó befagyott medre. Elvileg, esetleg, már rég beszakadhatna a jég, s a meder gödrébe süllyedhetnék. A következő alkalommal szöges botot viszek magammal, és azzal szurkálom, kopogtatom ki, hogy hol a homokpad vége; az utolsó szilárd pont, ahol még beáshatnám magamat, mint valami kihelyezett, hősies megfigyelőállásba. Bár – és ez megfelelő értékűvé silányítja az egész idejétmúlt helytállást, az egész bizonytalan vállalkozást – teljesen fegyvertelenül. Gubbasztva ülök a jégen, s úgy is érezhetem magamat, mint aki utolsó, önkéntes célpontnak maradt, kicsit nevetségesen. Távolabb varjak röppennek fel a rianás hangjára. Hatos kötelékben köröznek. Árnyékuk annyi nyomot nem hagy a havon, mint az én pillantásom a hidegre tisztult égen. Már bokáig süppedek a homokban, mikor a kocsmából fölhallatszik a nagybőgő dallamtalan brummogása. A szemétlerakodónál erős pernye, égésszag csapja meg az orromat. A holdfényben is ki tudom venni, hogy kétnapos távollétem alatt bekövetkezhetett az öngyulladás. Vagy a főtisztviselő utasítására rendeztek egy próba-állatégetést. A szag mindenesetre ezt gyaníttatja. Szinte elviselhetetlen a bűz. Parázsnak nyoma sincs már, csupán a földpadon tudok kivenni szeszélyes koromfoltokat; mintha a láng a negatívját égette volna rá a töltés oldalára. Megszagolom a kezemet, hogy még érződik-e rajta a vakond fanyar büdössége. Nem érződik, biztos ott maradt valahol a holtágon. Lehet, hogy visszatalál az elhajított testhez? Ez túlságosan ésszerű lenne. Már két óra, mikor a libalegeltető főtérre érek. A tér közepén állatmázsáló, vaspántokkal szegélyezett deszkapallóval. Az állat erre lép rá; de kétoldalt vascölöp is van, hogy lánccal ki lehessen merevíteni, ha nyugtalan. A mázsáló mögött kavics- és mészkupacok. Azon túl a nemrég létesített Öregek Parkja, padok nélkül, körbe drótkerítés. A geometrikus virágágyások között elvágólag vezetett sétautak, néhány növendék fa. A park rácskapuján frissen festett lakat. A múlt századi Szent Kristóf-szobor lakkosan fénylik a fekete-fehér Walkidtól. A téren egy lámpa ég az akácfák között; az erős égő zöld fény-labdacsot gömbölyít ki a kusza lombokból. Az ablakok sötétek, csak a parókia szélső szobájából szűrődik ki fény. Arra kanyarodom. A kép majdnem megfelel a lehetséges várakozásnak. Az utcáról nézve, szemközt, pulpitusszerű emelvényen áll a lelkész, Bibliával a kezében. Előtte, nekem háttal, két idős parasztember ül, kicsit előrebiccentett fejjel. A falakon semmi kép, még a holland protestáns misszió színes Biblia-naptára sem. Csak a mészfehér felületek, s egy ernyő nélküli körte. A két paraszt kabátgallérja felgyűrődik, de azért így is látszik a nyakukból egy vonalzónyi csík, ami legénykoruk óta nem barnult le. Illendőség, hogy meglett férfi csak ingben végezhet mezei munkát. Hajuk frissen fölnyírva a koponya hátsó középvonaláig, a falusi borbélyok ízlése szerint. Ez a technika különösen kiemeli a nyaki csuklyás izom köteges kidudorodását, némileg hasonlóan a leromlott állatok nyakvonalához. Az időpont mindehhez valóban szokatlan; de tény. A főtisztviselő a második nap estéjét szintén a lelkészéknél tölti, vacsorára hivatalos hozzájuk; s ezt is bárki ellenőrizheti az utcáról. Az átlátszó függönyök csak jelzik a magántulajdon határát. A lelkész fia Svédországban él, fogtechnikus és dzsudó-tréner. Egy törékeny keramikus lánnyal él együtt. A színes fényképek meggyőzhetik a főtisztviselőt, hogy a lelkész a haladó protestáns vonalhoz tartozik. Helga meztelenül játszik a csecsemőjével, s a náluk vendégeskedő lelkészhez meztelenül megy be jóéjszakát kívánni. Ez Isten jóváhagyásával természetes, és kedves az érzékeknek. De a kertek alatt belopakodó jehovásoknak nem tud megbocsátani. Száztíz kiló, s a fél kezével össze tud roppantani egy nyakcsigolyát. A kocsmánál hallom, hogy távollétemben mit mulasztottam. Este hét óra után a szemét-temető gödrében tűz támadt, ki nem deríthető okból. A tűztől a hazatérő csorda megvadult, a terelő kutyák is elvesztették a fejüket. Végül két bika, öt üsző rohant bele a lángokba, inkább önként, mint elkerülhetetlenül. Egy borjút a lelkész a saját vállán mentett ki, a többi odapusztult. Hogy megrövidítsék az állatok szenvedését, a rendőrőrsön tárolt benzinnel – a lelkész ajánlatára – meggyorsították az elégésüket. Ezt még a kocsmaajtó előtt tudom meg, ahol egy nagyobb csoport tárgyalja. Különben a kocsma késői nyitvatartása is a hirtelen torlódó eseményeknek köszönhető. Egy darabig az ajtóból szemrevételezem a füstbe préselt helyiséget. Körbe a falon selyemhuzatos hangulatlámpák, legtöbbjét átpörkölte a túlméretezett körte. A helyiséget elválasztó álboltíven bronzszínű papírmasé dombormű: részlet a mezőgazdasági és ipari munka köréből, stilizált egyszerűsítéssel. Végül mégis bemegyek egy pohár sörre. Meleg lélötty, csak a felét tudom meginni. B. révrakodó furakszik oda mellém; a háború előtt két év jogot végzett. Köti magát hozzá, hogy doktor úrnak szólítson, a vállamat szorongatja, s váratlanul megcsókolja a kezemet. Ha valaki, én fogom megérteni, magyarázza; a zsidók a hetedíziglen átok miatt bűnhődtek, s a németek a hetedíziglen átok miatt vesztették el a háborút. Vizenyős a szeme, mint az űzött vadé, akit már űzni sem űznek. A szomszédja meséli, hogy a világhírű budapesti törpe-színház előadására a tűzvész után került sor; de a beígért nagy szám – a világ legkisebb két törpéjének a tánca – csalás. Összesen egy törpe volt, az táncolt egy törpebábuval. Közben öt forintért árusították a táncos-törpe nagyapjának a fényképét, az unoka aláírásával. Megpróbálok az utcai ajtó felé áttörni a tömegen, de pár lépés után elakadok. Bekéredzkedem a söntéspult mögé, hogy a hátsó ajtón az udvarra kijussak. Majdnem színpadszerű a hodály nagy udvar, rendszertelen melléképületeivel. Szétszórva néhány részeg a sötétben, az elgazosodott kuglipályán glédába állított bitumenes hordók. Átható vécé-bűz. Kifelé menet valaki belemarkol az ingembe, és összetéveszt a szobrásszal, akinek szintén ősz a haja. „Tudja, mit kellene? Negyed kiló élesztőt bele a latrinába, az mint a tésztát, kinyomná a szart az udvarra. Meg se lehetne állítani, ötször annyit csinálna belőle. Akkor majd lenne új latrina. Nem hiszi? Mi egyszer megcsináltuk Konstanzában.” Hazafelé újra hallom a csalogányokat. Otthon szórakozottan megnézem magamat a tükörben, s egy pillanatig majdnem ketten vagyunk. Már három óra, mire ágyba kerülök. Előtte kimegyek még az udvarra, nézem az üres utcát. A kocsmát bezárhatták közben, ismét művi a csend. A kerítés mellett frissen kaszált fű, a rózsabokron kitapogatok az ujjammal néhány kemény bimbót. Véletlenül tüskébe nyúlok. A számban egy kis vér. Itt, a felső soron egy négyéves fiú tereli össze hajnalonként a marhákat, hogy az Öregek Parkja mellett a többihez csatlakoztassa őket. Az ostora végén bőrzacskóba varrt körömnyi ólom. Mondtam egyszer neki, hogy ez nem jó, így nem durran elég nagyot. Azt válaszolta, tudja, de így jobban csíp, ha kell. Fél hatra már biztos kint lesznek.

 

Megbocsátás

Merre a csillag jár?

Béládi Miklós emlékének

 

– kérdeztem ilyen hibás szórenddel, hogy az inkognitóm hitelesebb legyen, s még egy tétova mozdulatot is tettem megerősítésül. A néni csodálkozva nézett rám, barátságosan és megfejthetetlenül. – Szépen mondja! – mosolyodott el, és továbbsétált a bőrcekkerével.

Közben a tér népesült. Megejtően szorgos jövés-menés vett körül, valószínűleg beígért turista-autóbuszra várakoztak. A nyári égen úgy sorjáztak a bárányfelhők, mint majdnem mindig, vagyis soha. Az ilyesmi eleve olyan hangulatot áraszt, mintha minden láthatót nemrég csomagoltak volna ki egy hát mögötti dobozból: füveket, fákat, settenkedő kutyákat, asszonyokat és férfiakat, artézi kútnál várakozó lányokat. Kicsomagolták és helyükre rakták őket. Mint a bájos vásári szentképeken.

Időm bőven volt, hogy körülnézzek (a hajómra úgyis várni kellett, a folyó felső folyásánál szívszélhűdés érte a kapitányt, és számolni kellett késéssel). A sétálgatók között feltűnően sok volt a felnőtt, az ifjú, a gyermek, a vén, arányosan elosztva és mégis rögtönözve. Az összhangot semmi túlsúly nem zavarta, éppen kitöltötték a képet. A megyei bedekkerből tudtam meg, hogy a teret valamikor matuzsálemi akácfák szegélyezték, dús legelőfű borította, tele pitypanggal, a kút valóban kút volt, örökös tócsákkal a környékén, mintha a víz kéretlenül is rendelkezésre akart volna állni. Mindebből nem sok maradt; a matuzsálemi fákból egy sem. A tér ennek ellenére tér maradt, még ha magára öltötte is a geometriából ismert terek egyenruháját. Valahogy így is emlékeztetett a múltjára, s ezt valószínűleg a bárányfelhőknek köszönhette. A nagy fairtás után mindenesetre szigorúbban kerültek szem elé az egyszerű, meszelt házacskák; jobban lehetett szemmel tartani őket. Ide a térre nyílt a Rév utca is, ahová régidőkben egy kiszolgált uszálydereglyét vontattak, és ott rendezték be a falu pálinkásházát. Ajtót, ablakot a hajótest hasába vágtak, a kék abroszos asztalokat nyáron a fedélzeten helyezték el. Persze, ebből se maradt semmi. Késóbb a rendőrőrs irodája került a helyére, s a telek hátsó fertályán a fogtechnikus rendelője húzódhatott meg, aki arra is szerződött, hogy a beteg és lázadó kutyákat elaltassa.

Míg sétálgattam, egyre őszintébben tudtam megbocsátani a kapitánynak, aki minden üzenet, hagyatkozás nélkül mondott búcsút hajónak, folyónak, felborította a menetrendet, és beleszólt az útitervembe. Próbáltam vigasztalni magamat, hogy ami történik, úgyis beleilleszkedik valami nagyobb egészbe. Rég nem találkoztam ilyen csendes derűvel várakozó tömeggel. Lehettek vagy százan. Volt köztük szegényesebben és módosabban öltözött, nem hiányoztak a különcködők sem, divat majmolói, egészében mégis úgy hatottak, mint száz ember, akik véletlenül összeverődtek. Ám ez mégsem volt így, kiderült; valamennyien a pócsi vásárról voltak hazatérőben. Ezért lógott mindenkinek a kezében szatyor vagy cekker, némelyiknél kopott bőrönd, átalvetősre megcsavart zsák, sőt vadonatúj tarisznya is – leffegő hajtókáján az újra divatos pusztai zsánerkép bőrbe domborított mása: …pásztor áll a rónaközépen, Mint a szobor, merően, A pusztát síri csönd födé el, mint elfödik a halottat szemfödéllel. Nagy messze tőlem egy ember kaszál; Mostan megáll, S köszörüli a kaszát… Pengése hozzám nem hallatszik át, Csak azt látom: mint mozog a kéz. És most idenéz, Engem bámul, de én szemem sem mozdítom… A sok domborúra tömött csomagról látni lehetett, hogy a legkülönfélébb holmikat vásárolták össze, ami csak felbukkanhat egy kirakódóvásáron. Ezekkel jöttek-mentek, letelepedtek, összeverődtek, párokra szakadtak, mégse szakadt el senki senkitől. A tér közepe felől hawaii gitár szólt. A néni, akit megszólítottam, két másik hasonló korú hölggyel a földön figyelt valamit elmerülten, s csak annyira hajoltak előre, amennyire az isiászos derekuk engedte. Egy kamasz fiú az észak–déli járat kondenzcsíkját vizsgálta távcsővel, mások aludni próbáltak. Egy csapat lánynak sikerült úgy elárasztani az artézi kút környékét, mint régen, amikor csikót itattak.

Egy idősebb úr integetett felém a botjával.

Épp indulni akartam, hogy odamenjek hozzá, mikor valaki meghúzta a nadrágomat hátul. Négy év körüli kisfiú guggolt mögöttem, s azzal bajlódott, hogy leengedett nadrágjára visszagombolja a nadrágtartót. Megrögzött agglegényként sikerült eltalálnom a hangot, ami ilyen helyzetben a legkevésbé szerencsés. – Ez bizony bonyolult művelet! – guggoltam le én is, és szemügyre vettem a gombot, mely sokkal nagyobb volt, mint a nadrágtartó szíjába vágott luk. Elnéző mosoly rándult az arcára, mutatóujját odanyomta az arcomhoz. – Segíts! – mondta elbűvölő egyszerűséggel, majd lehalkította a rekedtes hangját: – Mit gondolsz, a repülőgép visszajön? – Igyekeztem korrektül válaszolni, bár a jelenet is zavarba hozott, ugyanis éppen a nagyobb dolgát végezte el, s nem volt világos, hogy a szokásos tisztálkodást is elvégezte-e. – Nem ismerem a menetrendet, de biztos utána lehet nézni. Csak hát, tudod, hogyan van… Meghal egy hajó kapitánya, és mindjárt felborul a menetrend. Pedig csak a hajó pótolhatatlan… – Nyilván fordítva akartam mondani, ő meg azonnal diadallal lecsapott. – Ez butaság! – kacagott fel. – Hajót én is tudok csinálni. Adj egy darab papírt… – Helyes, papír van – vettem elő a papírzsebkendős tasakot. – De ebből most nem hajót csinálunk, hanem tisztába tesszük, ami piszkos. Igazán szólhattál volna édesanyádnak, ha érzed, hogy ilyen rendkívüli dolgok… És még papírod sincs hozzá! – Vigyorogva közölte, hogy „Anyunak nem lehet, ő most gitározik”. Ami figyelmeztetés is volt, hogy mit vár még tőlem. Miután kölcsönös ügyetlenséggel elvégeztük a tisztálkodást és gombolkozást, jól meghúzta a hajamat. – Nem is a mamám gitározik! – kiáltotta, és elviharzott. A kút felől fölcsattant a nevetés: a lányok adták értésemre elismerésüket az intim szolgálatért. Jókedvükben még arra is gondjuk volt, hogy archaikus kecsességgel emeljék vállukra az üvegeket, és ringó derékkal így induljanak meg. Akár egy antik oázist is oda lehetett képzelni mögéjük. Bizonytalan önérzettel sétáltam tovább.

– Ön, nemdebár, idegen? – üdvözölt az öregúr, mikor odaértem hozzá; s ez a stílus pontosan illett is a csokornyakkendőjéhez, a tanáros öltözetéhez. Kopott drapp zakója ujja rövidebb volt a kelleténél, de ezt régies eleganciával ellensúlyozta a keményített mandzsetta. Diplomatatáskáját úgy helyezte el a lába mellett, hogy botja végét a fogóján dugta át. Mindjárt tapasztalhattam is, hogy ez a bogaras apróság milyen hallatlan közvetlenséggel és közlékenységgel tudott párosulni nála. – Sajnálhatja, hogy elmulasztotta az idei pócsi vásárt! – mondta bizalmas mosollyal, miután alaposan szemügyre vett. – Olyan ritkaságokra bukkantam, aminek örülni fog a könyvtáram. De nemcsak én, senki se maradt zsákmány nélkül. Szemét között a kincs! – hajolt közelebb, s egy pillanatra megcsapott a lehelete. Mintha mirhát rágcsált volna. – Nekünk mindig nagy ünnep egy ilyen kirándulás. Hallottam, sokan gúnyolják ezt a kedvtelést… guberálás – jól mondom? Persze, mert a holnaptól várják a jó falatot, de az igazság más. A holnap ma van, ha becsülettel gondolunk rá, és tegnap nélkül se lehet ebédet főzni. Ezért vagyok én forradamár! – s szemét keskenyre húzta, amilyen a halászok kezére száradt pikkely, mikor a tűz mellett felpöndörödik. – Csak hát tönkretették a szavakat, a beszédet. Azt is megrontották. Pedig nélküle az emberiség körében éppúgy nem létezhetne állam, társadalom, család, szerződés és béke, mint az oroszlánok vagy a farkasok között. Isten megtanította Ádámot a teremtmények nevére, meg hogy a szavakat hogyan fűzze össze – ez mind nagyon fontos. De olyat nem találok az Írásban, mint az entitás, intencionalitás, quidditás és hasonlók… Hiszen ismeri! A sok skolasztikus meg ideológus nem győzi gyártani az ilyen semmitmondó szavakat. Nem, uram! A beszédismeret veszendőbe ment Bábel tornyánál, mikor az emberek úgy bűnhődtek lázadásukért, hogy az igaz nyelvet elfelejtették. Szét kellett szóródjanak, hogy újakat tákoljanak össze, és még azokat is hogy megcsúfolják! Gondolja csak meg, hogy mivel szórakoznak – két más jelentésű névből csinálnak egyet! Azt mondják, testetlen test. De ha egy állítás téves, két elemének neve hogyan jelenthetne mást, mint semmit?! Kilukadtak a szavak. De aki keres, talál! – mondta hamiskásan, majd fölemelte táskáját, és minden formaságot mellőzve belém karolt. – Néhány remek fóliánsra tettem szert – folytatta belemelegedve, s elindultunk a sétálgatók között. – Tudja, az emberekre rájött a dühös takarítás, fillérekért kótyavetyélnek mindent. Még szerencse, hogy mi itt vagyunk…

El kellett ismernem, hogy egyoldalú beszélgetésünk – még ha nem szórakoztatott is minden további nélkül – nem volt ellenemre. Érdeklődtem, hogy mikor indulnak tovább.

– Sajnos, az autóbuszunknak nem nagy erénye a pontosság – mondta. – Mi csak béreljük, magunk nem bajlódunk vele.

– Messzire utaznak?

Elnevette magát.

– Használjak most én is olyan kifejezést, ami semmit se mond? Száz kilométer, öt kilométer… Szerintem csak azt méricskéljük ilyenkor, hogy kívülről vagy belülről gondolunk-e valamire. Egy helyen élünk, uram – és mélyen a szemembe nézett.

Észrevettem, hogy tartózkodóan kíváncsi pillantások követnek bennünket, és nyilván sokkal beszédesebben, mikor a hátunk mögé kerülnek. A jóindulatuk felől azonban nem lehetett kétség. A három hölgy még mindig előrehajolva figyelt valamit, s kértem az öregurat, hogy kanyarodjunk arra. Volt min meglepődnöm. A kőkeményre szikkadt föld egyik repedéséből laposra préselődött giliszta próbált erőnek erejével kivergődni, rejtély, hogy miért. Ilyen forróságban vajon nem jobb egy gilisztának bármilyen lukban a föld alatt? A küzdelem életre-halálra ment, az elképesztő szívóssággal kinyúló, összehúzódó testecske végül is kiaraszolta magát a harapófogóból. A hölgyek úgy sóhajtottak föl, mintha nekik is részük lett volna a vállalkozásban. A giliszta érthetetlenül sokáig időzött a napon, és látszott, hogy szenved. Végül néhány centiméterrel odébb megpróbált bemászni egy alig szélesebb repedésbe, de itt is ugyanolyan küzdelmet kellett folytatnia, mint előbb. A hölgyek nekikészülődtek, hogy ennek a kimenetelét is megvárják, az öregúr azonban – mint akinek nem újság az efféle – indítványozta, hogy sétáljunk tovább.

– Ismeri őket? – kérdeztem, mikor eltávolodtunk kissé.

– Természetesen – bólintott. – Nem olyan nagy hely, ahol lakunk, alig néhány utca. De még így sem cserélném el semmilyen székvárossal, még járási székhellyel sem. Ők különben a Liga elnöknői – intett a hölgyek felé. – Nélkülözhetetlen az empátiájuk.

– Ligáé? Milyen ligáé?

Eltűnődött.

– Ha valami igazán jó, számít, hogy melyik? Értse úgy, ahogy mondom. Csak egy Liga van, minek is lenne több.

Egyre ellenállhatatlanabbul bilincselt le a hely és a helyzet géniusza. De nem kevésbé az önkéntes ciceroném is, aki hol olyan benyomást tett rám, mintha makacs gyermeklámpással képes volna akkora fényt csinálni, mint más reflektorral – hol meg azokat az Anatole France tollára méltó öregurakat hozta eszembe, akik egy nekivadult piactér közepén is pontosan tudják, hol vannak, eligazodnak az áruk bűzén-szagán, az árusok csalafintaságán anélkül, hogy ki kellene mozdulniuk a könyvesszobájukból. S mintha mégsem a célpontot céloznák meg, csak beletalálnak. Közben a hawaii gitár is mindvégig szólt. Úgy pengett, mint egy megváltatlan érzékiséggel bélelt fuvallat; s ez csak még élesebbé tette bennem a képet, amibe az imént belebotlottunk.

– Egy ilyen giliszta bármilyen csodával fölér! – jelentettem ki, és egyáltalán nem zavart, hogy patetikus vagyok. – Azt hiszem, tényleg rendszeresíteni kellene az ilyen elnöknőket.

– Csoda! – legyintett elnézően az öregúr. – Ez is olyasmi, amit túl sok borzongással vesznek körül. Azt persze csodának tartanák, ha egy tehén megszólalna, vagy ismeretlen élőlényt szülne, de ha nem beszél, és borjút hoz világra, már szó sincs csodáról meg borzongásról. Hiszen hová is lenne akkor a nagy okosságunk! De uram, miféle okot tudunk mi, ami eleve nem következmény? Én például még a temetőkerteket is hajlandó vagyok ugyanolyan falucskának, városkának nézni, amilyenek a városkák, falucskák. Vannak – hát nem elég csoda ez? Játszogatunk a szavakkal, aztán az egyik magyarázat hasznosabb, a másik szebb, de hogy melyik igazabb, az már társasjáték… – Táskáját átvette a másik kezébe, és megszorította a karomat. – De jöjjön csak, ezzel még adós vagyok önnek. És ha már így összebarátkoztunk… – s húzni kezdett a tér közepe felé, ahol nagyobb csoport vette körül a fáradhatatlan gitárost.

– Ki gitározik itt ilyen szépen? Valaki önök közül?

Büszkén hunyorított.

– Egy kirakodóvásáron mindenre el lehet készülve az ember, de most tényleg szerencsénk volt. Sikerült megszereznünk a pócsi Szűz Máriát.

Rámeredtem.

– Megszerezni…?! Hogyan?! Megvásárolták?

– No, nem… vásárlásról szó sem volt – nevetett. – A helybeliek ráuntak, már nem tudott örömet okozni nekik – szerintem ilyen egyszerű a magyarázat. Aztán a vendégfogadóban is beszereztek egy elektromos gitárt – nem tudom, hallott-e már ilyet? Mintha egy hajfürtöt csak ötmázsás mikroszkóp alatt lehetne csodálni. Szűz Mária elkedvetlenedett, szomorú lett – mondhatnám azt is, hogy depressziós –, és a vásár reggelén kiment ő is a nagyrétre, és leült a sátrak közé, hátha akad, akinek odaajándékozhatja magát. És ami a legszebb – mindez szóról szóra igaz! Persze, vásáron sok móka megesik… de a mi esetünk más. A mi egyezségünk egyszerű és világos. Biztosítva a koszt-kvártély, ünnepi ruhatár, minden, ami kell. És akkor gitározik, amikor kedve tartja. Képzelheti mit éreztünk, mikor az egyezség létrejött…

Elérzékenyült, s hirtelen rajtam is erőt vett a meghatottság. Ekkor értünk oda a hallgatósághoz, voltak vagy ötvenen. Mintha képzeletbeli tábortüzet álltak volna körül, csak a lángnyelvek hiányoztak.

– De hiszen ez gyereklány! – súgtam a fülébe döbbenten, amikor a kör széléhez értünk.

– Hát persze! De éppen ez a gyönyörű – mondta sugárzó arccal. – Bezzeg azok a rafináltan barbár görögök még egy ilyen kivételes szerzeményt is képesek lettek volna zogriá-ra^* kényszeríteni… – s már-már szenvedéllyel belemerült a témába. Ez annyira megrémített most, hogy sietve rápisszentettem, mire készségesen intett, hogy igazam van.

Megindító volt a gyermek keresetlensége. Nem lehetett több tizenhárom évesnél. Szürke terméskövön ült, mely a század eleji útépítésből maradt itt, s valószínűleg hol ide, hol oda vándorolt a téren, várva, hogy egyszer ő is sorra kerül. Épp elhalkult a játéka, ujjai tétován keresgéltek. Farmernadrágja tarkállott a foltozásoktól, bár a foltokat elég hevenyészetten varrták föl, szélük szálára fosztottan követte a varrásnyomot. Fehér szádainge annyira áttetsző volt, hogy pucérságát lehetett vélni könnyű nyári ingnek. Mellecskéi domborodtak már, de olyan szűziesen, mintha történetesen nem mellecskék volnának. (A szeplőtelenség ajándéka végre is nincs korhoz kötve, s ki tudja, Jézus Urunknak nem gyermek volt-e az anyja.) Pócsnak valószínűleg fogalma sem volt, hogy mit mulasztott, és mit szalasztott el. Úgy látszik, az sem hatotta meg őket, hogy csikófarokba fogta össze a gesztenyebarna haját, kötözőrafiával.

– Nos, mit szól? – kérdezte az öregúr.

Széttártam a karomat.

Tűzött a nap.

Szűz Mária kis idő múlva újra megelevenedett. Eltartotta, megint magához húzta a gitárt (nekem úgy tűnt, hogy a hónalját szellőzteti), és egy légiesen gyors ritmust kezdett pengetni, subitamente, smanioso… és mégis sereno, sentimento. Hamarosan izgatott mozgolódás támadt, a testek ringani kezdtek. Rendhagyó kórház zárt udvara jutott eszembe, szieszta idején, mikor mindenki kedve szerint töltheti az idejét; egy kórházé, ahová csak minden vizsgálaton átesett egészséggel lehet kiérdemelni a felvételt. Csupán az lepett meg, hogy a falu ügyet sem vetett a rögtönzött látványosságra. Az udvarokon csak aprójószágok őgyelegtek, az ablakokban egyetlen unatkozó vagy kíváncsi arc sem mutatkozott. Igaz, fülledt nyárnap volt, kora délután; ám akkor is. Maradt volna az a lehetőség, hogy valamilyen rendelet vagy félelem teszi tartózkodóvá a helybelieket, vagy egyszerűen az öreg beidegzés, hogy jobb függöny mögül az események tanújának lenni. Csupán kutyák sündörögtek számosan a tér körül, többségükben falusi farkas- és kopókeverék. Bár a meszelt házacskák igyekeztek elhitetni, hogy bensőséges aediculák, mégis volt némi skanzenjellegük. Házak, ahová a fizetett őrök vonulnak vissza a kánikula elől, hogy ott várják a turistákat, és beírassák nevüket a láncocskával asztalhoz erősített vendégkönyvbe… Vagy netán maga Pócs is csak afféle kirakat a maga idegenforgalmi kirakodóvásáréval? Az öregúr biztos talált volna szavakat, hogy a rend és érdeklődés alattomos kis szertartásairól elmélkedjen; de annyira másodpercbenyomások voltak ezek, hogy mindjárt ki is hullottak belőlem. Mindenesetre egyre emelkedettebb lett a hangulat körülöttünk. A karok elveszítették súlyukat, a lábak kivágódtak, a combok dörzsölődtek – induló tánc volt ez a javából! Várni lehetett, hogy valami hang kicsattan, és senki se ismer rá a sajátjára. Lassan indultak meg körbe, viszont annál bolondosabb pörgésekből állt össze a körtánc egésze. Mi sem tehettünk mást, sodródtunk a többiekkel. Mindig is hiányzott belőlem a tánc közben nélkülözhetetlen magasabb rendű gondolattalanság, így a figyelmem most sem kapcsolt ki, észnél maradtam. Az öregúr meghökkentő természetességgel vette a fejleményeket. Sasszézott, forgott ügyetlenül, az orra kipirult az elégedettségtől. A kutyák viselkedése is feltűnően megváltozott. Áttekinthetetlen rendszer szerint futkostak a tér körül, de csak ott, beljebb nem nyomultak. Csaholás nem hallatszott, csak felcsapott fülük jelezte, hogy idegrendszerük feszült, és készenléti állapotban vannak. Gondoltam rá, hogy vajon nem az egyik társukat kémlelik-e, aki sztrájktörőként bemerészkedett az idegenek közé. Ez nem mondana ellen a kutyapszichológiának sem; a falka nemcsak kíváncsi, de féltékeny is a rendbontóra, aki megtesz valamit, amit a többi nem mer vagy nem akar. De nem volt időm okoskodni, ugrottam, forogtam tovább, már vagy a harmadik kört jártuk. Szűz Mária alig emelte fel a fejét, annyira a gitárra koncentrált. Ráborult, mint a kamasz lányok a pesztrálásra kapott csecsemőre, akiből egyszerre akarnak kicsikarni minden értelmet és nevetést. Egyszer majdnem sikerült elkapnom a pillantását, de ugyanakkor egy formátlan árnyék is a látóterembe suhant, s mindjárt el is tűnt. Kiderült hamarosan, hogy nem a heves testmozgás kápráztatta meg a szememet, hanem egy fekete kutya csetlett-botlott a lábak között, és minden kétséget kizáró módon felém igyekezett. Nem volt könnyű közelebb férkőzni hozzá, de mikor sikerült, azonnal leguggoltam, hogy értse meg, nem utasítják vissza. Dióbarna szeme többször is eltűnt a forgatagban, míg végre odasegíthettem magamhoz. Az öregúrtól elég messzire sodródtam, így csak kiáltva tudtam értésére adni, hogy mi a problémám, illetve, mi a feladat. Azonnal megértette, s még vissza is kiáltott: „Annál jobb!” Pumi-puli keveréknek néztem, de valamennyi terriervér is lehetett benne. Nyaka alatt a fehér csík a hasa aljáig lehúzódott. Gyönyörűen csapzott és szerencsétlen volt, a korcsok besorolhatatlan értelmességével. Úgy szorította magát a lábamhoz, mintha oda volna kötve. Ha Szűz Mária nem lassítja az iramot, nem tudom, hogyan boldogulok vele; a tempóváltás azonban a tánc végét is jelezte. Még fél kört sem tettünk allegro moderato, larghetto, rituneto, majd végképp perdendosi – mikor hangos tülköléssel bekanyarodott a térre két kék autóbusz. Fölkészültem az ilyenkor szokásos hangulatváltozásra, a gátlástalan tolongásra és tülekvésre; de éppenséggel nem ez történt. Szinte egyszerre mind fölnevettek, nagy integetéssel üdvözölték a két sofőrt, majd a nevetés átcsapott tapsba. Ünnepelték az indulást. Hirtelen támadt gondom csak nekem volt, ugyanis eszembe se jutott egész idő alatt, hogy a búcsúzáson hogyan essem át, és milyen gesztussal köszönjem meg az öregúr rokonszenvét. Kicsit túl sok lett az előre nem látott következmény, és környékezett a gyanú, hogy bekerítettek. Az öregúrról csurgott a veríték, mikor visszasétált hozzám. Elismeréssel simogatta meg a kutyát, majd – nem kis meglepetésemre – ráérősen a botjára támaszkodott, mint akinek esze ágában sincs készülődni. Minden mozdulata elárulta, hogy ő az, aki utolsónak szokott fölszállni bármilyen járműre.

– Majdnem irigylem ezért a kutyáért! – mondta, mikor kifújta magát. – Látja, ilyenkor derül ki, hogy a ragaszkodás filozófiájának mennyi rejtett tartaléka van. És mennyire meghaladják a filozófiát! De hát ez sem olyan, amit a kirakatban árulnak. Ezt is guberálni kell, mikor mások még a nyomorék gondolatokból is igazságot próbálnak kierőszakolni. Zogria… ugye, ott hagytuk abba. A rabszolgánál, aki nem az élete megkímélése fejében adhatja meg magát, hanem csak a győztes kényére-kedvére. Bármit tesz is, élete csak akkor van biztonságban, ha a győztes engedélyezi neki a testi szabadságot. No és, aki börtönben, láncok közt dolgozik? Vajon kötelességből teszi? Szó sincs róla. Pusztán azért, hogy a felügyelők kegyetlenségét elkerülje. Persze, a nyomorék gondolatok rögtön okosodni kezdenek, hogy az életét az urával kötött engedelmességi szerződésnek köszönheti. Vagyis az ura minden jövőbeli cselekedetét magáénak ismeri el, és felhatalmazást ad rá! S ez még akkor is így van, ha nem szolgának nevezik azt a szolgát… Figyel rám? Mert most jön ám a leggyönyörűbb! Ha a szolga vonakodni merészel, és az ura ezért megöli, láncba veri – mit gondol, ki lesz ennek az értelmi szerzője? Senki más, mint maga a szolga! És még akkor sem vádolhatja az urát jogtalansággal, ha azt történetesen államnak vagy valamilyen pártnak hívják… – s majdnem huncut felháborodás ült ki az arcára. – De mármost mit jelent ez a nyomorék gondolatok nyelvén? Azt, uram, hogy a zsarnoki uralomból fakadó jogok és következmények azonosak az instituált uralomból eredő jogokkal és követelményekkel! Nagyobb dicsőségünkre… És még ez se minden. A korona hátravan. Mert ha mondjuk, két nemzet közös uralkodója az egyiknél népgyűlés folytán rendelkezik felségjogokkal, a másiknál meg hódítás alapján, a közös uralkodó bármikor megteheti, hogy a hódítás jogán többet követeljen – még ha ez a felségjogok nem ismeretéről tanúskodik is. Mert ugye, az uralkodó mindkét országban korlátlan hatalommal rendelkezik… Vagy ha valami okból mégsem, akkor aztán mindenki védheti magát – ha tudja. És ez a háború.

Úgy emelte rám fakókék szemét, mint aki dúvadat szúrt le. Már csak alig néhányan voltunk a téren, és szaggatott tülköléssel bennünket is sürgetni kezdtek. Erre ő is kizökkent, s hirtelen felém nyújtotta a kezét.

– Igazán sajnálom, hogy csak ilyen rövid időre… – és a kezemet nem engedte el. – De mondja… nem volna kedve meglátogatni bennünket? A sofőrök úgyis csak reggel fordulnak vissza, biztos szívesen visszahoznák. Nos, nos? Nem kerül semmibe, csak elhatározásba!

Váratlan invitálása annyira meghökkentett, mintha nekem jutott volna eszembe. Sietve újra végiggondoltam az útitervemet, ki tudja, hányadszor az elmúlt egy órában. Szombat délután volt, és a hajó a faluból úgyis csak holnap délután indul tovább… Zavart megkönnyebbüléssel ráztam meg a kezét.

– Egy utas sosem állhat jót magáért – mondtam ügyetlenül. – És ő? – mutattam le a kutyára.

– Ez csak természetes! – mosolygott elégedetten, és belém karolt.

Már csak a hátsónak beállt autóbuszon volt hely. A gitárszó a másik kocsiból szűrődött ki. Sajnáltam, hogy nem ott kaptunk helyet, de a kaland izgalmához mintha ez is hozzátartozott volna.

 

 

Ötórás utazás volt. Mindvégig változatos tájak maradtak el mögöttünk, amilyen a nyugati határszélig terjedő vidék, tele bensőséges meglepetéssel. Például egy lélegzetelállító vadkörtefa egy semmitmondó rét közepén; vagy a nagy puszta mezők, melyek a felhők mozgatta fény-árnyékban kilométereken keresztül fölfelé lejtenek. Másutt kövecses dombok vettek körül, kopárság, mint mikor Madridból Ávilába utazik az ember. Az ilyen tájak lelke a késleltetés, csupán ígérnek, de nem tesznek érte semmit. Távol kijelölt falvak templomtoronnyal, mimikriként maguk köré terített akácos gyepűkkel, hidroglóbuszok katonás őrtornyaival. Útitársaim nem furcsállták a jelenlétemet, vagy legalábbis diszkrét maradt a kíváncsiságuk. Az öregúr láthatólag tekintélynek örvendett közöttük, de ebben sem volt semmi túlzás, inkább tapintat. Halk duruzsolás töltötte be a kocsit, s pillantásaik úgy röpdöstek, mintha minduntalan frissen fedeznék fel egymást. Az ülések mértani rendje iskolai csoportképet csinált belőlük, ahol a mongoloidtól a dináriig minden változat képviselve volt. Akár egy antropológiai táblakép. Ez is hozzájárult, hogy minél messzebb kerültünk a falutól, folyótól, egyre kevésbé tudtam megítélni, milyen mértékben vagyok még hazai földön. Később elszundítottam (pár percre? órára?), de semmilyen álomról nem tudnék számot adni. Ma is úgy él bennem ez az autóút, mint egy jóleső nyújtózás: csak a lábujj érinti a földet, azt viszont annál ragaszkodóbban. Anteus módjára. Fekete Kutya – a neve ugyanis ez lett – mellső lába közé görbített fejjel aludt. Reszketése alig különbözött az autóbusz remegésétől, mégsem egyszerű berezgés volt ez, bundájának elkülönülő szálai is állandó hullámzásban voltak. Ha aludt is, bizonyára úgy, hogy még szorosabban próbált bevackolódni a valóság rovátkájába. Ahogy a lemezjátszó tűje teszi, világos, hogy miért. A táj, mint egy képernyőbe zárt menekülés, nem tudott kifutni az ablakkeretből. Egy idő múlva mindenki belemerült a szatyrok kipakolásába, átrendezésébe. Volt ott vésetes óraingától kezdve foszlott szőttes szoknyáig, intarziás dobozig, bársonybelépőig, szépanyánk strucctollas kalapjáig minden. Az ingát meglóbálták, a dobozt felkattintották, a belépőt magasra tartották, hogy az esése jobban érvényesüljön. A kalap is fejre került. Bámészkodásomat nemcsak szívesen vették, de mintha mutatni is akarták volna, mennyire nem holt érték, amit összevásároltak. Egyedül az öregúr szótlansága lepett meg a korábbi közlékenysége után; de aztán hamarosan kipótolta, amit mulasztott. Mikor a kutya másik oldalára fordult a lábamon, váratlan frissességgel fordult felém.

– Ugye, milyen jó érzés nyugtatni magunkat, hogy emberségesek és igazságosak vagyunk, mikor egy hontalan lényt újra bevezetünk a társas együttlét világába… Csak kérdés ám, hogy ennyire egyszerű-e a dolog. Nézze… Az úszóhártya a lábakon, vagy mondjuk egy hatodik ujj a kezünkön hozzátartozhat az emberi természethez, mégis fölöslegesek az erény szempontjából. Bőrkinövések, daganatok – és semmi közük a lényeghez. Így vagyunk a módszerekkel is. Úgy tesznek, mintha a lényegre vonatkoznának, és mégis szemben állnak az öt érzékünkkel. Az erkölcsi tanácsok, uram, kivétel nélkül úszóhártyák és hatodik ujjak a mi egyszerű hajlamaink szempontjából. Az erényes emberek kórusban sírnak a kor nyomorúsága miatt, a nem erényes emberek meg mást se tesznek, mint szabályoznak! Márpedig aki kampóval, zsinórral, körzővel, szögvassal szabályoz, nagyon is jól tudjuk, mit csinál. Pusztít meg vág, bele a dolgok természetébe. Mintha bizony a lényeget ápolgatnák! – pedig csak a természetes állapotot vesztegetik el. Számolja csak végig az öt ujján – ami görbe, az nem a kampótól görbe! És ami egyenes, kerek vagy szögletes – az vajon mitől? Ami nem akar elválni önmagától vagy mástól – vajon a kötélnek meg huroknak köszönheti az erejét? Talán érti már, mire akarok kilukadni – a vonzás! Az igazi vonzás magától következik be. Ki tudja, hogyan? De hát akkor mi a csudára való az emberség, igazságosság erénye, ha csak úgy tud összekötni, mint a kötél meg a hurok?! Csak futni, szaladni a módszerek, parancsolatok után, betolakodni velük a kertbe, ahol nem volna szabad kárt tenni? – Itt lehalkította a hangját, s még a tenyerét is a szája elé húzta. – Mindez csak kételyt támaszt… A kicsi dolgokban való kétely megváltoztatja az irányt, a nagy dolgokban való kétely az alaptermészetet. Elhiheti nekem. Ez a kutya szögvas, hurok nélkül is a lábánál reszket – mi többet akarhatnak még egymástól?

Nagy méltósággal tett pontot a kérdőjel alá. Engem olyan szótlanság fogott el, mint akinek túlságosan teletöltötték a poharát. Valóságosan négy óra múlt el indulásunk óta, utunknak már csak egyötöde volt hátra. Megpróbáltam újra lehunyni a szememet, de nem sikerült. Megakadt a pillantásom egy harminc év körüli nőn, aki eddig elkerülte a figyelmemet. A másik oldalon ült, és a mi üléssorunk felé fordult, mintha belefeledkezett volna egy korábbi fejmozdulatba, s most ezzel elégedne meg. Pillantása átsiklott az útjába kerülő arcokon, s szinte kiesett az ablakon. Ő volt az egyetlen, akinek a nyakába akasztott bársonyretikülön kívül semmilyen csomagja nem volt. Fekete haja a vállára omlott, gótikus homlokán verejtékcsöppek rajzolták ki a haj mentén ugyanazt a gótikus vonalat. Más körülmények között melankóliát fedeztem volna fel magányos és érzékien exkluzív arcán; de most mégsem elégített ki ez a diagnózis. Melankólia. És minek véljük a boldogságot, ha épp arra jövünk rá, hogy nem fokozható tovább?! Elég soká méláztam az arcán, de ami kísérte gondolataimat, inkább csak ködkép maradt a kedélyem láthatárán.

Néhány beszélgetésfoszlány viszont elég tisztán szűrődött át a motorzúgáson –

 

„Hol?

„A szökőkútnál

„Mikor?

„Tizenegy órakor

 

„Magdó úgyis átköltözött a térre, ha pedig az övé üresen maradt

„Nem biztos

„Szerintem igen

„Akkor pedig rendet kell teremteni. Vagy-vagy

„És ha külön sétál?

 

„Nézd csak ezeket az elúszó mozdulatokat!

„Alig nagyobbak egy arasznál! Gyönyörű…

„Mintha ikrek volnának!

„Csak ezeket a mészfoltokat kell majd ledörgölni

„Éppen csak nem beszélnek

„Mint két bronzöntvény az Idalionról

 

„Nem hiszem

„De hiszen te is tudod, hogy lehetetlen

„És hogyan néznél a szemébe?

„Az nem fontos. Én már túl vagyok az ilyesmin

„Nem bánom… De akkor én is a nyomodban leszek

„Csak azt nem szabad megengedni, hogy terhesnek érezze

„Ahogy jön, úgy kell venni!

„Alig várom, hogy átköltözhessek. Szép vasárnapot csinálunk holnap

 

„Add csak ide…

„Nem, nem..

„Mélyebb tónusú keret kell hozzá

„Szerintem Sindingre emlékeztet… Ruth a mezei munkások között, Temetés a Lofot szigeteken, Lappok üdvözlik a nap visszatérését. Persze, csak a hangulat, az árnyalat

„Rubens is boldog lenne, ez az ő ideálja

„Vagy Botticelli… a Vénusz születése!

„Lehet, de sokkal szebb a lába

 

„Látja, ez a tökéletes középtermet

„És nincs a tudatában! Ez a leggyönyörűbb

„Mert természetes!

„Az ártatlanságot nincs mért kihallgatni

„Mit is mondhatna, ha kérdezik

„Lehet, hogy tényleg néma?

„És csak azt mondom, hogy az ártatlanságnak nincs anamnézise

 

„Olvastam hasonló történetet én is, de ez más

„Milyen?

„Nem tudom. De ha itt nem lesz zuhanás…!

 

 

Rákanyarodtunk közben egy nyílegyenes országútszakaszra. Az eperlombok alatt nem lehetett pontosan érzékelni, hogy lassú emelkedőn kapaszkodunk-e, vagy ereszkedünk már. Az égfény letompult. Csak távol kezdtek ritkulni a fák, s hirtelen igazi térbe tágult szét a zöld alagút. Ahogy rohantunk bele, hasonlított az érzéki ajzottsághoz. A beszélgetés elcsöndesedett, az arcok megélénkültek. Az öreg figyelmes idegenvezetőként közölte, hogy közeledünk. – Ez a levegő már az Alpokból jön – szippantott mélyet, és lenézett a kutyára. – Feltétlenül vízzel kell megkínálni, ha megérkeztünk. Kitűnő forrásvizünk van. – Talán mert a forrást említette, úticélunkként egy nálunk kevéssé gyakori falucskát képzeltem magam elé, melyet még a tradíció tesz családiasan ápolttá. Ahol patinás épületek is akadnak, egykori magánzóké, nyugdíjasoké, akik homályban hagyták, hogy milyen szolgálat után kapják a nyugdíjukat. Akik kedvüket lelték a titokzatoskodásban, míg ki nem kötöttek a falu temetőjében, melyet éppen az ismeretlensége miatt választottak maguknak. Közben fölérkeztünk a gerincre. Itt már nem volt fasor, a táj égből és zöld felületből állt. Bokor vagy fa sehol, csak rét, az viszont úgy volt domború és feszes, mintha utoljára az ősidőkben vett volna lélegzetet, s azóta tartaná vissza, amit beszívott. Fekete Kutya kis idő múlva újra megfordult a lábamnál. A gótikus homlokú nő észrevette a mozgolódást, és hátrébb hajolva kis ollózó mozdulatot tett az ujjával, mint mikor szemreflexet vizsgálunk. Az apró jelzést félreérthetetlenül a kutyának szánta, rajtam csak átfutott a pillantása, a gazdán. Bevallom, először zavart a sorrend, aztán meg éppen hogy büszkeséget éreztem: „Igen, asszonyom, a kutya hozzám tartozik.” De vajon biztos, hogy asszony? – bizonytalanodtam el rögtön utána. Türelmetlenül vártam, hogy a gerincet elhagyjuk. Néhány perc múlva az úttest egyenese végén – szinte mérnöki pontossággal – egy campanite villámhárítós csúcsa jelent meg, tetszetősen emlékeztetve a ravennai S. Apollinare in Classe harangtornyára. Mintha az úttestből nőtt volna ki. Mikor ereszkedni kezdtünk, fokozatosan bontakozott ki a látvány, és minden várakozásomat felülmúlta. Lankás völgybe zárt miniatűr városka bukkant elő, ligetes erdőkkel körülvéve – bár inkább épületcsoport volt, mint városka. A Felvidéken barangoló szerencsés utas akadhat ilyesmire, főképp Krúdy kalauzolása mellett. Bedekkerismereteim felmondták a szolgálatot. Kevésbé elfogódott idegen esküdött volna rá, hogy a nagy latifundiumok idejéből maradt itt, valamelyik főúr személyes építkezése, központjában nyári rezidenciával, melyet idővel a vendégfogadás számára egyre bővítettek, míg valóban kialakult néhány előkertes utcácska, kis tér szökőkúttal, palotajellegű házak sora, látható nosztalgiával a régi stílusok iránt. (fgy kaphatott a szerény kápolnatemplom egy meglehetősen hivalkodó campanilét.) Kétórányival odébb, a határon túl, nem ritkaság az ilyen festőien céltalan építkezés. Ez idetévedt. A völgybe öt szerpentin kanyar vezetett le. A szemközti lankán valaki kaszált, a kazlak görbülő csatárlánca a lanka tetejéig felkapaszkodott. Ovális fenyves beugrójában fehérlett a temető antikizáló bejárata, a közelében füst szállt. Az öregúr lokálpatrióta iróniával mutatott körbe: „Nem is képzeli, hányszor próbálnak idejönni azok a mozicsinálók, széthányni a kólásüvegeket, befesteni a füvet, letaposni, kimenni a temetőbe szerelmeskedni… Erre mondják, hogy külső felvétel. Szerintem itt szeretnének igazi csontot rágni, ami túléli a húst. Csak hát annyira olcsón az se megy…” Aztán váratlanul fölkattintotta a táskáját, de csak annyira, hogy a keze beleférjen. Bőrbe kötött könyvecskét vett elő, meglehetősen foszlott volt, a kötése repedezett.

– Mindjárt megérkezünk… mégse tudom megállni, hogy legalább egyet meg ne mutassak – mondta szerény határozottsággal. – Nem akarom rabolni az idejét, ha már úgyis programot csinál. Magam is úgy vagyok, hogy a magányos szemlélődést becsülöm mindennél többre… – s közben áhítatos gonddal lapozott. Elsöprő türelemmel tudta kihalászni az utolsó pillanatokat is, mintha az idő akkor állna meg, amikor ő akarja. – Hallgassa csak, milyen ínyenc szavak… Kicsiny rongyos féreg, utált vagy, de ne félj… Elmúlt az éjfél, Idvességes napod nemsokára felkél. Vagy ezt: E világi tábor szenvedésre font ház, Ki mennyet erre ruház, mondjad, az váz. Nem elragadóan döccen? Vagy ehhez a tömörséghez mit szól? Itt vágj, itt égess, itt mess, itt ösztönözz, Itt sújts, öklözz, köpölyözz, Bátor kemény írrel kötözz, Csak örök életet szerezz… Ugye, elbűvölő? És minden szava személyes, pedig nem is sejthetjük már a személyes okokat, körülményeket! Semmi nem állandó… Félelem, reménség, Közbül magát kétség Városunkban állítja, Hol jóval, ostorral, Hol esővel, hóval Magát velünk áldatja…

Az igazság az, hogy az én figyelmem se volt már olyan odaadó, mint eddig, gondolataim elkalandoztak, míg érzéssel olvasta a sorokat. Közben elhagytuk az utolsó kanyart, és irányt vettünk a platános sétány felé, mely a központba vezetett. Közeledésünk nem volt a legszerencsésebb, mert egy nagyobb aszfaltos térség mellett kellett elhaladnunk, s ez sehogy sem illett az idilli madártávlati képbe: tarkállott a repedésektől, a rozsdás terelő vascsonkoktól. Közepén betonkockába erősített zászlórúd, lelógó hurkos kötélzetével ünnepi bitófára emlékeztetett. Ráadásul itt helyezték el a szokásos kommerciális bódékat, ládákkal körberakva. A redőnyök mind elhúzva: már ment le a nap, mire ideértünk. Az öregúr pillantásra sem méltatta ezt a kihalt, esztétikai zűrzavart. Az utolsó ötven méteren sofőrünk levette a gázt, és elegánsan, puszta lendületből gördült be a szökőkutas térre. A sétány végében feltartott mutatóujjként őrködött a campanile.

 

 

A központi terecske mintha a bécsi Graben téglalap formáját, arányait utánozta volna, és ebből ágazott szét néhány önmagába visszakanyarodó utcácska. S ennyiből is állt a városka. A háborúk utáni emlékművédelem gondoskodott róla, hogy az épületek nélkülözzék az időmúlás májfoltjait: mintha azokat is nemrég csomagolták volna ki egy hát mögötti dobozból. Az áradó barokk stílusban épült nyári rezidencia a tér kiemelt pontján trónolt, szemben egy háromlépcsős, rózsaszínű márványtalapzattal. A talapzat üres volt, s egy hajdan füstbe ment várakozás hangulatát árasztotta. Vagy tényleg állt ott egyszer valami, csak időszerűtlenné vált, és eltávolították. Idolokkal gyakran megtörténik ilyesmi. A tér majdnem üres volt, amikor megérkeztünk, számomra mégis az tette élővé, hogy a szökőkút nemcsak relikviaként állt a helyén, hanem működött is. Miután biztosra vehettem, hogy az öregúr utolsónak fog leszállni, én is átadtam magamat a kényelmes szemlélődésnek. Zajlott a kiszállás és a kipakolás, s ahogy a tér népesült, a gyerekek perceken belül megszállták a szökőkút káváját, csak a rózsaszínű talapzatot tartották tiszteletben. Már ez az apró észrevétel is figyelmeztetett, hogy mostantól kezdve hajlamosabb leszek olyasminek is jelentőséget tulajdonítani, ami nem több véletlennél. De végre is így természetes ez idegen környezetben, idegen birtokon, melyről semmit nem tudunk. Szűz Máriát azonnal közrefogták, és láthatólag igyekeztek tanácsokkal ellátni. A csoportosulás közepén ott volt a három elnöknő is. Türelmesen kivárták, míg a lelkes terefere lecsillapodik, s csak akkor szóltak oda egy húsz év körüli lánynak és fiúnak (szőkék voltak, mint a len), hogy Szűz Máriát vezessék el az új otthonába. Ez egy patkó alakú ház volt a túlsó oldalon, mely patinás törékenységgel idézett föl egy maitól eltérő érzékenységet és beavatott céltalanságot, fittyet hányva a csalásra, hogy irracionális cirádáit milyen klasszikusan józan szerkezeti egyszerűségre kúszatja rá. Egyszóval, igazi rokokó palotácska volt. Az alacsony emelet kőcsipkéin gazdagon ömlött le a sokszínű futópetúnia. A három elnöknő csak ezután jött oda a mi autóbuszunkhoz, és élénk gesztusokkal kísérve egyetértő pillantásokat váltottak az öregúrral. Amennyire a bizalmas jelbeszédükből kivettem, ezúttal az én éjszakai szállásom ügyét intézték el. Alig zajlott le ez, mikor a gótikus homlokú nő, ki szintén leszálláshoz készülődött, odasodródott az ülésünk mellé, és váratlan nyíltsággal a szemembe nézett. Mintha a kutya ott sem lett volna. Már-már rámosolyogtam, aztán mégis elbátortalanodtam, valószínűleg a szokatlanul nagy fekete szeme miatt. Úgy csillogott, mint a móros ízlésű faszobrokon a szemgödörbe illesztett ékszerkő: forrón és anyagidegenül. Tűnődhettem rajta, hogy mit gondoljak. Mikor leszállt, az a kisfiú csatlakozott hozzá a másik autóbusz utasai közül, akinek segítettem a fenekét kitörölni. A legnagyobb bizalmassággal lépkedtek egymás mellett, kézen fogva szökdeltek jobbra-balra, majd a kisfiú szélvészként elsöpört. Az öregúr ekkor állt föl. Az ajtó előtt még mindig sokan várakoztak, s azt a guggoló asszonyt nézték, aki a padló vájataiból nagy türelemmel szedegette össze a zacskójából kiömlött parányi flittergyöngyöket. Ezt nem látszott illendőnek megzavarni, így az öregúrnak is maradt ideje, hogy újabb szálat húzzon ki gondolatai szőtteséből.

– Jó ideje töröm a fejemet, hogy csakugyan helyes-e, ha nem könnyítem meg a tájékozódását… – mondta eltűnődve. – Nálunk, tudja, nincsenek prospektusok, effélék, rég leszoktunk róla. Vagy nem gondolja, hogy túl könnyen szeretjük mondani, tedd ezt, ne tedd azt? Végül is hol kezdődik a parancs, hol a tanácsadás? Ön például nyugodtan hihetné, hogy tanácsot adok, vagyis az ön javát tartom szem előtt; de ha mégis a saját érdekemet tartom fontosabbnak, máris parancsról lesz szó. Ön meg esetleg észre sem venné. És még ennél is rosszabb, ha jogot is formálnék a tanácsadásra – hiszen világos, hogy ravasz előnyhöz jutnék így, lopva megismerném a szándékát! Vajon örülne ennek? Aki elutasítja a tanácsot, véleményt nyilvánít, és leleplezi magát – aki elfogadja, parancsot teljesít. Erről van szó. S ki tudja akkor már, mi lesz a következő lépés… milyen autoritásnak hajtunk fejet! Olyan ez, kérem, mint a lavina. Valami nagyon nincs rendjén azokkal a brosúrákkal, prospektusokkal, amelyekkel teletömködik az emberek fejét. Ó, uram – és pillantása mély aggodalommal pihent meg a vájatokba szorult flittergyöngyökön, mintha a legváratlanabb résekből is a megszomorítottak végtelen karavánja tudna előözönleni szívszorító bizakodással. – És ha történetesen nem kettőnkről van szó, hanem egy egész tömegről, és most sürgősen állást kellene foglalnunk valamiben, ami fontos…? Vajon nem az volna ésszerű, hogy ha a névtelenek döntése félreérthetetlen, akkor igenis ne kérjenek és ne fogadjanak el tanácsot? Hiszen az ítéletük már döntött! Persze, mondhatja, hogy önnek, aki idegenként csöppent ide, végül is nem ártana valamilyen rábeszélés vagy lebeszélés. Csakhogy az a baj ám, hogy a rábeszélő képtelen fölismerni a tanácsa következményét, de még a gondolkodás igazi szabályaihoz sem tarthatja magát, hiába teszi ki a lelkét. Amit tehet, hogy cselekvésre buzdít, amitől majd a lelkes lebeszélő igyekszik elrettenteni… Mihez tartsa hát magát az ember fia? No, nem Szűz Mária! – mondta nevetve. – Ő, ugye, itt van, vigyázunk rá, vele megegyeztünk. Ő egészen más. És a gitár… hiszen hallotta. Foghatna azon bármilyen szóbeszéd? Csak hát nem vagyunk egyformák. A rábeszélők, lebeszélők még a szenvedélyeket is számításba veszik, nézeteket lődöznek, metaforákat zúdítanak, hogy meggyőzzenek. És ki kívánja ezt tőlük? Legtöbbször senki. De még há kívánnák is, a veszély nem ugyanez? És ez rám is vonatkozik, uram! – tette hozzá csúfondáros kedvességgel. – Mit mondjak hát? Szerintem elég annyi, hogy – Isten hozta nálunk!

Azzal sietve leszállt. Méla megilletődöttséggel követtem. A téren feltűnő gyorsasággal hagyott alább a nyüzsgés. Azt a pillanatot fogtuk ki, mikor a nap utolsó sugarai érintették a háztetők élét, a művésziesen lyuggatott kéményeket. Kis idő múlva már csak néhány férfi és nő búcsúzkodott ráérősen, s úgy hatottak az árnyékba hátráló téren, mint a flamand városképek utcai ácsorgói egy elmúlt létezésből. Fekete Kutya suta merevséggel állt a lábam mellett, befelé fülelt, s csak utána nyújtotta föl a fejét, és beleszimatolt a levegőbe. Mintha valami régi vadászatra, pusztai passió emlékére kapcsolt volna vissza.

– Te fekete, álarcos kutya! – simogatta meg az öregúr; és intett, hogy menjek vele. A rezidenciával szemközti oldalra vágtunk át, és elsétáltunk a szökőkút mellett. Medencéjéből három bájos hermafrodita nyújtózkodott a magasba két-két kancsóval, és lágy sugárban öntötték a vizet hat különböző irányba, de olyan rafináltan, hogy ahová lehullott a víz, mindjárt vissza is lövellt hat másik irányba. Az egymásnak felelgető ezüst nyalábok a nem nélküli ejakulációk örökmozgó allegóriáját rögtönözték. A bronzhermafroditák egyébként avatott kézre vallottak. Az almányi mellek fiús tartózkodása és a lányosan begyeskedő péniszpalánták játékos mozsárágyúkként ültek a hideg forrásvíztől felhúzódott herezacskók dombján, s cellinis gráciával ötvözték össze a rendhagyás büszke félénkségét az androgin nosztalgiákkal.

– Nem gyönyörű? – kérdezte az öregúr, míg a kutya mohón kortyolt a medencéből. – Engem mindig arra emlékeztet, hogy még egy isten se tehet mást, mint megbékél a rendetlenséggel. De mért is lenne az ördögé, ami rendetlenül szép? – Hangján azonban érződött, hogy erről nem kíván fejtegetésbe bocsátkozni.

Alig száz lépéssel odébb egy kétszintes épület előtt állt meg. Külsőre elütött a tér díszítményes összképétől, megfelelhetett a legkülönbözőbb ízléseknek is, nem késztetett állásfoglalásra.

– Itt lesz a szállása – mondta röviden és mosolyogva. – Remélem, meg lesz elégedve, az első emeleten mindent megtalál. Szívesen meghívnám egy teára, de talán tényleg jobb, ha tartjuk magunkat az autonómiához. Persze ha szüksége van valamire, csak nyugodtan csöngessen nálam, itt lakom én is pár lépésre. Ott balra, a második utca… Ahol az a szép architráv kiszögellés… – s mielőtt bármilyen köszönő szót fogalmaztam volna, régimódiasan meghajolt, és ott hagyott a tölgyfa kapu előtt.

A kapualj timpanonos előteréből vezetett föl a márványlépcső az emeletre, ahol hatalmas filodendron silbakolt a „Férfi Vendégszoba” feliratú ajtó mellett. Igyekeztem otthonosan nyúlni a kilincs után; s ezzel tartoztam is a játék ördögének. Mint aki mindennapos sétájából tér haza, hanyag dúdolással nyitottam be a nagyméretű alkóvos szobába. A bútorok sem változtak semmit – állapítottam meg az első kritikus percek után, s ez a hangulat egyre jobban rányomta bélyegét a mozdulataimra. A papucsot keresgélés nélkül húztam elő a széles bárkaheverő sleppszegélye mögül, és elsőre ráhibáztam, melyik íróasztalfiókban találom meg a papírt, borítékot, a figyelmesen odakészített jegyezgetőfüzetet. Az asztal különben barokk ritkaság volt, teknősbékaszaru intarzóval. De ugyanígy tűnt ismerősnek a rőtesre pácolt szalonszekrény is (à la mode Louis XVL.), bár csak félig volt kiürítve, másik felében nyolc-tíz öltöny, kabát, nadrág lógott. Az egyik vállfán nankingnadrágot házasítottak össze tizennyolcadik századi gérokkal. Nem hiányzott a mélyzöld frakk sem, a hozzáillő keskeny karimájú klakkal. Lógott ott bőrzekére emlékeztető kamizol, pepita buggyos nadrág, térd alatt karcsúsított knickerbocker, egy- és kétsoros tengerparti zakó; a polcon selyembarét és lila szalagos girardikalap, a szekrény alján csőrös és harcsaszájorrú cipő, varrottas kamásni. A készletet magas nyakú ulszter és kihajtós redingot egészítette ki. Ez a váratlan ruhaszemle valahogy még ráérősebbé tett, belezsongított a filozofikus piszmogásba, s egyre kevésbé éreztem sürgetést, hogy jó turistaként azonnal nekivágjak a környéknek. Lezuhanyoztam kényelmesen, és meztelenül kivonultam a konyhába, hogy valami üdítőt keressek. A berendezésnek ugyanaz a biztos kezű promiszkuitása fogadott mindkét helyiségben. A fürdőben a pannon udvarházakból ismerős fenyőfa kád fölé szerelték a zuhanyrózsás csövet; a konyhában millenniumi majolika tűzhely platnija alá vezették be a gázt. A konyhaasztalt csillogóra pucolt rézbádog borította, széle peremesen hajlott le. (Én még emlékeztem az ilyen díszítésnek tűnő peremszélek funkciójára: mikor mosogatáskor megfordították a bádogot, nem engedte a vizet lecsurogni.) Sarkára oda volt készítve a villanykávéőrlő. A mélyhűtőben zúzmarás készételek, felvágottak, szörpök, tartós tej – akár egy precíz agglegény konyhája. Fekete Kutya itt adott először hangot, halk nyüszítésfélét, mely alig volt több hangba foglalt névjegynél, hogy még közöttünk van. Ételt azonban nem fogadott el, mint aki túl van az utolsó vacsoraidején. Mikor visszamentünk a nagyszobába, pillantással kérte, hogy segítsem föl az ablakpárkányon heverő könyöklőpárnára. Kinyitottam az ablakot, és én is lekönyököltem melléje.

Majdnem besötétedett már.

Néhány lakásból éles szalagfény csapódott ki a kövezetre, másutt csak halvány lámpaderengés. Vagy a sötétbe kitárt ablakok más tónusú feketesége. A szemközti ház szamárhátíves ablakában – időnként – ritmikusan hajlongó árnyék sejlett át a nádrolettán, mint valami karagözjátékban. A legfeltűnőbb fényfolt azonban Szűz Mária balkonja volt, a szoba csillár fényéről színpadias domborműként világított a mellvéd petúniatakarója. Később Szűz Mária is kilépett, és egy hattyúnyakú kannából megöntözte a virágokat. Kétértelműen édeskés látványt nyújtott, mint a preraffaelita szépségeszmény. Hirtelen megkívántam egy bármilyen kicsi távcsövet, és puszta kíváncsiságból is kutatni kezdtem utána, hátha a Liga gondoskodása ilyesmire is kiterjedt. A könyvespolcon, ahol sereg műtárgyacska sorakozott, Giordano Bruno márványbüsztje mellett végül tényleg ráakadtam egy színházi kukkantóra. Lencséje – ómódian – csillogó pontocskákkal határolt karikába keretezte azt, amire rátartották. Azonnal megállapítottam, hogy Szűz Mária nemcsak átöltözött, de a haját is leengedte közben. Ujjatlan kék inge – a redőzet eséséből lehetett látni – pókhálóvékony szálak laza összefüggése volt inkább, mint anyag. Leskelődésemre Fekete Kutya is fölfigyelt, és szobor mozdulatlansággal ő is a balkont kezdte szemmel tartani. Amennyire az ajtó engedte, beláttam a szobába, ahol a harmonikásra gyűrődött farmernadrág a nyitott szekrényajtón lógott, s ez a kevés is elég volt, hogy elképzeljem a romlatlan rendetlenséget, ami odabent uralkodhatott – a bugyi itt, a szádaing ott, a cipő félúton, a gitár a heverő párnáján, mint egy húros sajka. Aztán Szűz Mária váratlanul felkapta a fejét, és visszament a szobába. Még a kannát is olyan kapkodva hagyta ott a virágládán, hogy lassú billenéssel leesett a kőre, hallottuk a halk csattanást. S a balkon újra üresen világított. Bágyadt ajzottsággal tettem le a távcsövet. Sokáig föl-alá járkáltam, végül fölyújtottam az íróasztallámpát, és hátradőltem a könyvállvány mellé tolt fotelben. (Eredeti Beauvais-kárpitozás.) Miközben sorba húzogattam ki a könyveket, hogy valami lapoznivalót keressek, képtelen voltam rájönni, hogy milyen érdeklődés válogatta össze a vendégszoba könyvtárát. Se rendszert, se minőségi elvet nem találtam benne. Az irodalom remekei mellett a vásári ponyváig a legkülönbözőbb kiadványok keveredtek itt. De volt köztük olyan ritkaságszámba menő nyomtatvány is, mint Szent Erzsébet és Szent Brigitta beszélgetése – interjúja – Jézus Krisztussal vagy a koburgi hercegi tanácsos Csalások lexikona, melyben „mindenféle élethivatás során szokásos csalások lelepleztetnek, és az elhárításukra szükséges eszközök előadatnak”. Ebbe belelapoztam, s megtudtam, hogy csal a paraszt, ha levágja a vén kakas taréját, és eladja kappan gyanánt; a tolvaj, ha tortúra alatt bevallja a lopást, de később visszavonja; csalnak a nők, ha a mellüket kitömik; a királyok, ha választáskor a szavazatokat a maguk javára számoltatják össze, s a szabadságjogokat megnyirbálják. Hamvasságban azonban mindegyiket felülmúlta egy Sercq szigeti énekeskönyvecske. Ott mindjárt az első így hangzott: Tout le monde pue Comme une charogne, N’y a que mon doux Jésus Qui sent l’eau de Cologne. N’y a que mon doux Sauveur Qui a la bonne odeur.^*

Jólesett mosolyogni.

Úgy emlékszem, tíz óra felé figyeltem föl az első tünetekre.

Éppen belefeledkeztem Edgar Poe látomásos kozmológiai dolgozatába, az Eureká-ba – regény, poéma? A szerző maga is büszke bizonytalansággal nyilatkozik erről. Egy helyen például hatalmas rétet képzeltet el az olvasóval, a rétet nyílegyenes út szeli át, s mi ezen utazunk, holdfényben. Az útra merőlegesen glédába rendezett fasor húzódik, egészen a horizont széléig. Már maga a kép is dramatizált bepillantásként jelenik meg előttünk: illusztráció és adalék a Sancta Geometriához. A fasor fái a Nagy Koordinátára vésett strigulák; mintha egy Vicus Rectus ünnepi útvonalát szegélyeznék, egy kezdetektől fogva Óceánba süllyedt szentély végpontjáig. Mégis, ha akarnánk, se tudnánk nem észrevenni, hogy amíg haladunk, a fákkal is történik valami igazolhatatlan, a betájolható helyükkel. Valamihez képest. S tulajdonképpen itt hunytam le a szememet, kezemben a könyvvel. Ében háttérben forgó végtelen csavar jelent meg előttem, mely nemcsak gigászi kerékként, de puszta csavarként önmagában is forgott, látszólag folyton előre, mégis magába visszatérve, a saját huzagolt folytatásába. S az egész lomhán villódzott. Annyira erős kép volt, hogy muszáj volt azonosulni vele. Szüntelen mozgás álarcában a mozdulatlanság… Vagy fordítva? Hold, csillag, távolság, hely, elmozdulás, amerre mi járunk, amerre a csillag jár, p’=cos h, parallaxis… De el is igazít-e? Mert kezünk alá kezesedik, tehát igaz? Két száguldó paraméter közé szorult mozdulatlanság? Fix pont, mely útközben el sem indul? Zuhanás egy minden irányba nyitott spirálörvénybe… Ebbe a képbe mosódott bele Fekete Kutya. Valószínűleg már hosszabb ideje néztem, csak nem érzékeltem, hogy őt. Most arra ocsúdtam, hogy egész testében remeg, a fogai összeverődnek. Rémülten ugrottam fel, és lefektettem a szőnyegre, s már közben éreztem, hogy az izmai kezdenek keményedni. Hamarosan rángások hatalmasodtak el rajta, a nyaka kinyúlt, és a legkisebb hajlításnak sem engedett. Szeme domború lett, mint egy felfúvódott kristálygolyó, a farka acélmerev, a fogai előfehérlettek. Végül vad hánytorgással a hátára fordult, lábai előre-hátra rántódtak, ahogy a motor kapkodja aritmiásan az utolsó benzincsöppeket. Most értettem meg, hogy epilepsziás rohamról lehet szó; vagy másról, amiről nem tudhatok. Egy biztos: állapota hibátlanul kovácsolta össze a féktelen mozgást a legteljesebb mozdulatlansággal… Minden erőmmel dörzsölni kezdtem a testét, hogy legalább érezze: tehetetlenségem nem méltatlan a szenvedéséhez. Később támadt a rögeszmém, hogy ha egészen közelről néznék a szemébe, és szempillámmal megérinteném a szemgolyót, a pillantása újra megéledne. De visszariadtam tőle, úgy éreztem, megkarcolnék valamit, amire nincs felhatalmazásom, se képesítésem. Még a merénylet szó is átvillant rajtam. Félórára volt szükség, míg a rángógörcs annyira enyhült, hogy fel tudott állni, néhány esetlen lépést tenni. Nem állítom, hogy lépéseiben nem volt rendszer, egyensúly, határozottság, sőt nagyon is pontos koreográfiája volt, csupán számomra ismeretlen spirál mentén haladt. Mintha távolodott volna tőlem, jóllehet le se lépett a szőnyegről. Igazság szerint örülnöm kellett volna, hogy ismét járni tud, mégis én éreztem úgy, hogy cserbenhagynak. Ma sem értem még igazán, mi tett ingerültté. Árulást gyanítottam? Féltékeny voltam autonóm produkciójára? – mert még ilyen frivol szavak is megfordultak a fejemben. Rettenetes volt; de egyúttal ki is zökkentett, és megpróbáltam higgadtan számba venni a lehetőségeket. Ha a roham megismétlődik, még tehetetlenebb leszek, és még tanácstalanabbul maradok egyedül az idegen városkában. Orvost kell keresnem, mindegy, hogy állat- vagy emberorvost, a tudomány fenségében kell bízni. A rációban, az anyagban. Anyag akkor is van, ha minden cserbenhagy. Hogyan ne gyógyítana, ha maga nem tud elpusztulni? Ki kell bűvölni belőle, amit tartogat, hiszen az se más, mint én vagy Fekete Kutya. Végső patika, anyag, anyag! Végy egy darab földet, és legbelül leszel otthon. Homoios… Így kapkodtam és okoskodtam, s magam is meglepődtem, milyen gyorsan tudtam átváltani előbbi hangulatomból az ellenkező végletbe. Sietve magamra kapkodtam a ruhámat. Fekete Kutya ellenkezés nélkül tűrte, hogy a karomba vegyem, és kilépjek vele az ajtón. Majd az öregúr – gondoltam; ő biztos eligazít, és segítségemre lesz.

Odakint ekkor kezdett emelkedni a hold.

A finomra szitált kék máz frigid hálóköntösként simult a városka testére. Már nem volt világos ablak. Meggyorsítottam a lépéseimet, és átvágtam a téren. Nem volt nehéz megtalálni a házat, az architráv kiszögellés élesen kirajzolódott. A bizarrul keskeny épületet mintha utólag építették volna oda egy átjárósikátor helyére, két tűzfal közé, ott nyúlt fel két emelet magasan, ki tudja, milyen szükségből. Csak a földszinti ablak volt nyitva, a függönyön kiszűrődött az olvasólámpa fénye. Udvariatlanságnak éreztem, hogy az utcáról köszönjek be, inkább megemeltem a rézkoppantót. Az öregúr keleti mintás háziköpenyben nyitott ajtót, a fején bordó hálósapka. Egyáltalán nem lepődött meg, sőt örömmel invitált beljebb.

– Tudtam! – nyújtotta a kezét, és beléptem a szűk előtérbe, melyet ajtó helyett paraván választott el a szobától. – Még az időpontot is meg tudtam volna jósolni… A holdfénynek nem lehet ellenállni nálunk. Én is nemrég jöttem haza. Az ember kimegy, jár egyet, hazasétál, aztán megint veszi a botját… – s közben megsimogatta a még mindig reszkető kutyát; éppen csak azon nem akadt fönn, hogy mért tartom a karomban, mint egy csecsemőt. – Mivel kínálhatom meg? Egy jó hideg teát?

– Köszönöm… – intettem suta zavarral.

– Üljön le, mindjárt meghallgatjuk egymást.

Azzal a szoba homályos hátsó sarkába ment, ahol egy csavart lábú asztalon – nagy pedantériával – csészék, üvegek, kannák, gyümölcsöstál, tányérok és poharak sorakoztak; s valószínűleg még sok egyéb, amit nem tudtam fölismerni. A fotel fölé hajlított olvasólámpa alig világította meg a bútorokat, s minden intimebbül hatott nagynak és kicsinek, mint amilyen a valóságban lehetett. A falakat mennyezetig könyvek borították, folyondárként hatoltak be a legkisebb falfelületre is. Itt is ugyanolyan Beauvais-kárpitozású két fotel állt egymással szemben, mint az én vendégszobámban. Viszont nem láttam sehol íróasztalt, pedig ez nagyon is hozzátartozhatott volna az öregúr lényéhez. Asztal, ahol kijegyez, feljegyez, rögzít, megörökít; ahol nemcsak guberál, hanem szaporítja is a magasztos guanót. Hirtelen megérteni véltem vásárjáró szenvedélyüket, ciceroném fáradhatatlanságát: hiszen még azt sem értjük jól, ami ó. Ebben a szobában láthatólag nem írtak, és ezután sem akartak írni – amiben kétségkívül volt valami megindító és reménykeltő belátás. Közben egy sakk-kockás asztalkán elém tette a csészét, kitöltötte a teát. Csak azért nem álltam elő rögtön a kérésemmel, mert Fekete Kutya reszketése mintha enyhült volna, s az orra sem volt annyira tüzes.

– Nos, képzelje, éppen Alcide Morin úr följegyzéseit olvastam – dőlt hátra kényelmesen az olvasólámpa alatt, s a fény mosolyogtató komolysággal helyezte középpontba a hálósapkáját. – Bevallom, ritkán találni együtt ennyi figyelemre méltó zöldséget. De még így is üdülés. És milyen megátalkodottan haragszik a tudományra, a tudósokra! Úgy véli, eladják az igazságot egy tál lencséért – ami nélkül, persze, föl is fordulnánk… Mintha a ráfogások tudós templomától függne az életünk! Gondolom, szerét ejtette odaát, hogy studírozza kicsit a szerény kézikönyvtárat. Mikor ideköltöztem, én is töltöttem ott időt, és igyekeztem hozzájárulni néhány példánnyal. Tudja, van egy kedvenc hasonlatom, amit mindig elmondok, ha lehet – a jó könyvtár olyan, mint a szentjánosbogarak éjjeli menedékhelye… – s egy hatalmasat kacagott. – Morin úr pedig effélével van elfoglalva, a fénnyel, a sötétséggel. Persze, nem érdektelen kérdés, sőt nagyon is érdekes! Meglásd azért, hogy a világosság, mely tebenned van, sötétség ne legyen. Csak ugye, Szent Lukács se mondhatott el mindent, a tudósok meg éppenséggel csak azt, amit tudnak. Ha nincs fény, nem látunk semmit – mondják. De vajon ön nem látja a sötétséget? – s kis teát hörpölve a kutyára nézett. – Miféle hiány az, amit látni lehet? Ravasz egy semmi ez, uram! Látjuk a tér nélkül, amit kitölt? Vagy tényleg egy piramison járkálunk, ahol minden lépcső színes, látható, egészen a sötétségig, a feketéig, csak a csúcs láthatatlan? A sokfajta láthatóból lesz a valóban láthatatlan – a fény? Ki látott csak fényt? – s szeme megvillant, mint aki kavicsot talál a kavicshegy alján. – Nem az árnyék, a sötétség konzerválja a szem szabadságát, hogy megfejtse a fényt? Nem az az okos, aki szeme elé tartja a kezét szűrőnek? Nos, én szeretem absztrakciónak tekinteni a fényt, és egészen jól megvagyok a sötétséggel – mosolyodott el. Higgye el, az igazság éjszaka vetkőzik le, az ágyfejére meg odateszi a szimbólumokat, mint valami mécsest. Hogy ez csak hasonlat? Hát istenem. A feltevésekből milliót kipróbálhat, uram, amíg egy talál – ideig-óráig. A hasonlat azonban majdnem mindig jó. Tudja, ennek a Morin úrnak mért bocsátok meg? Egy helyen képes volt ilyesmit leírni: hogy mi a szimbólum? Az igazság a maga bőrében!

Ez volt az a pillanat, amikor vagy átadom magamat a fejtegetéseinek, vagy fölugrom a rossz lelkiismerettől. A csuklásban mindig van annyi komikum, hogy aggódni is lehessen – s Fekete Kutya, mintha megérezte volna, hogy bajban vagyok, váratlanul így segített rajtam.

– Ne haragudjon… tanácsot szeretnék kérni – hajoltam közelebb. – Orvosra van szükségem, bármilyen orvosra vagy patikára… – és igyekeztem minden részletre kiterjedően elmondani, ami történt. A spirálörvényről sem feledkeztem meg.

Nagy figyelemmel hallgatott meg.

Sokáig nem szólt.

– Már akkor sejtettem, amikor beléptek – bólintott végül. – De gondolja, hogy annyira sürgős?

– Igen – mondtam határozottan. – Félek, hogy éjszaka megismétlődik. És most ez a csuklás…

– Ó, éjszaka… – ismételte tűnődve. – Különben sajnálom, hogy éppen most… Vagy talán éppen szerencsés.

– Hogyan? – ütődtem meg.

– Ez a véleményem – tette hozzá nyomatékkal. – Olvashat ön is eleget a vidéki orvosellátásról… Nem a legrózsásabb. Nem akarok általánosítani, de az alkohol, a kapzsiság, a televízió felszabadította a zsilipeket. Az erény földönfutóvá lett, a recepteket hordón írják. És még az adagolást is a tábornokok szabják meg… Hanem lakik itt véletlenül egy kitűnő orvos, igaz, nyugdíjas, de ezzel csak még jobban megdicsértem. Ugye érti, mire gondolok?

– Megtenné, hogy elkísér hozzá? Kellemetlen ilyen későn bekopogtatni…

– Ne legyen gondja vele, meg fogja érteni önt. Inkább nekem nézze el, hogy nem mozdulok ki, kicsit fárasztó nap volt. De nem lehet eltéveszteni a házat, itt a túlsó soron, fehér és földszintes, másutt nincs is hasonló épület. Valami nagyúri póniistálló volt a század elején, de használták bordélynak is a politikus urak, a háború alatt meg ott volt a vallatóiroda. Csak azért mondom ezt, hogy ne nézzen holmi fellegjáró csudabogárnak. Tudom én, kérem, hogy mi van a dombon túl, meg hogy mit kevernek a habarcsba…

Hálálkodva búcsúztam el tőle. Egy darabig még ott állt az ajtóban, és én is visszafordultam, de azért így is megoldatlan jelenet maradtunk a holdfényes utcán.

Fekete Kutya közben felhagyott a csuklással; én meg azon kaptam magamat, hogy lámpalázam van.

Az épület csakugyan messziről világított egy halom tetején, előtte pázsitos térség nyúlt le az utcáig, kerítés nélkül. A bejárathoz félkörösen szétágazó kavicsos út vezetett föl, s más dísze nem is volt a pázsitnak (virággrupp, szökőkút, ahogy szokás), csak a szembenéző két kavicsos félkörív geometriája. Az épület ugyanezt a nyugalmat utánozta. A bejárattól jobbra és balra négy-négy ablak, előttük ugyanannyi eresztartó oszlop – amitől nemcsak görögös hangulatot árasztott, de a tornácos kúriáinkra is emlékeztetett. Csupán nem meszelt falai voltak, hanem fehér márványlapok borították. A sötétre pácolt ajtó szélfáján réztábla csillant, Psichiatria Christiana felírással; alatta volt a csengő. Meglepődtem kissé, a betűvéset ugyanis nemcsak elmosódó volt, alig olvasható, de négy fölösleges luk is csúfította a tábla sarkait; mintha a változó idők során az új táblákat egyszerűen csak rászegelték volna a régire. Az öregúr épülettörténeti tájékoztatója ebben az esetben nem volt éppen teljes; de hát ott álltam már az ajtóban, és őszintén bíztam benne, hogy egy nyugdíjas orvos mindent tud. Csöngetésemre az egyik ablakban lámpa gyúlt. Fekete Kutya, mint a jól nevelt beteg, újra csuklani kezdett. Szikár, hetven év körüli férfi nyitott ajtót: drótkeretes szemüveg, gyermekien szúrós szempár. Hibátlanul szabott kék tropikálruha volt rajta, szépiafehér szimpla gallér, sárga nyakkendő. Eleganciája mégsem hatott görcsösnek, rafia házipapucsa orrán két házilag kivágott ovális luk biztosította, hogy a lábujjak jobban szellőzzenek. Mindenesetre az, hogy ilyen későn is be lehetett csöngetni hozzá bejelentés nélkül, és ilyen fogadóképesen nyitott ajtót, olyan életmódot sejtetett, ami mindennapos gyakorlatra utalt. Végre is nem lehetett tudni, milyen szabályok és magántitkok rituáléja szerint szervezte meg nyugdíjas életének napirendjét. Jó arcmemóriám nyomán azonnal megállapítottam, hogy nem vett részt a pócsi kiránduláson, s ezt mindjárt az ő szavai is megerősítették.

– Fáradjon beljebb – lépett hátrébb az ajtóból. – Miben segíthetek? Bizonyára idegen nálunk…

– Igen – bólintottam, s nem annyira rá, mint inkább magam köré néztem.

Nem tudtam, hogy beljebb vezet-e, vagy ott maradunk a tágas előtérben, mely előszobának nagy, szobának berendezetlen volt. Két tonettszék, asztal, hatalmas amforában egy nálunk ritkaságnak számító aranysármánycsokor, árnyéka éles arabeszket rajzolt a meszelt falra. Friss festés lehetett, és a szaga gyermekkori emléket ébresztett bennem: otthon egy kevés bécsi kéket is kevertünk a mészbe, hogy lágyabb legyen a fehérsége. Itt valószínűleg hiányzott ez a keverékből; bár az is igaz, hogy az ernyő nélküli ötszázas körtefény erősen hozzájárult a helyiség hűvös és fertőtlenített esztétikumához. A falak üresek voltak, csupán egy mélynyomat lógott a falon, Sinding fegyelmezett áhitatú alkotása, Lappok üdvözlik a nap visszatérését.

– Tessék – mutatott a székre, és ő is leült. – A kutyáról lenne szó?

Úgy kezdtem hozzá, mintha ismerné a részleteket, s csak mikor láttam, hogy nem tartozik a stílusához a kérdezés, akkor vettem újra lélegzetet, és még aprólékosabban elmondtam, amit az öregúr is végighallgatott. Kitértem olyan mozzanatokra, hogy a jobb hátsó lábát feltűnő gyakran felejti a levegőben, mintha koszorútövis szúródott volna bele, vagy minduntalan eszébe jutna egy ilyen eset; hogy reszketése az ablakpárkányon kezdődött, ahová maga kívánkozott föl, s hogy utoljára a szökőkút vizéből ivott.

Ő is nagy empátiával hallgatott végig. Azt gondoltam, az idős orvosok szokása szerint néhány ősi, egyszerű mozdulattal fog hozzá a vizsgálathoz, ami legtöbbször szükségtelenné is teszi a további vizsgálódást; de tévedtem. Még kevesebbel beérte. A leffedt szájtól kis nedvességet vett az ujjbegyére, és megszagolta. Elmélyülten tette ezt, aztán – amennyire ez a mimikátlanul férfias és szabályos arc fel tudott derülni – felderült.

– Nem tudok segíteni – mondta, és megszorította a kezemet. – Nem is hiszi, milyen ritkán mondhatjuk ezt a jót. Örüljön, kérem! Fehér holló az ilyen diagnózis.

Hűvös és odaadó pillantással nézett rám.

– Nem szükséges, hogy a karjára vegye – mondta. – Csak természetesen. Ahogy adódik, mindig csak természetesen.

Engedelmeskedtem. Fekete Kutya – aki megint nem csuklott, nyilván közben hagyott fel vele – csakugyan váratlan frissességgel állt meg a lábán, s még halkan vakkantott is.

Szó szerint megnémultam az ámulattól; és mégse tudtam tejtestvéri rokonszenvet érezni az orvos iránt. Próbáltam befelé figyelni, hogy mit szól a fordulathoz a bensőm, melynek mégsem ismerhettem minden zugát – és a legnagyobb meglepetésemre semmilyen csalódást nem éreztem. Azt jelentené ez, hogy pontosan ilyen választ vártam? Azt a nyugalmat, mely úgy kezdett belém hatolni, mint egy csésze forró tea? Mégis túl zavarosnak tűnt az egész. Túl világosnak. Noha a sejtés is erősödött, hogy ritka becsületes tény lappang itt nyílt színen, amit otrombaság volna olcsón feszegetni. S magam is hűvös és odaadó pillantással köszöntem el, pedig összevissza rajzó ünnepi gondolattal volt tele a fejem, csak éppen szétfoszlottak, alighogy felbukkantak. Távozásomkor az orvos nem várta ki azt a pár pillanatot, amíg néhány lépést teszek, mindjárt becsukta az ajtót. Nem esett rosszul, csak észrevettem. Tervezett sétámra azonban még a sikeresnek mondható konzultáció után sem kerülhetett sor: Fekete Kutya határozottan hazafelé vette az útját. Otthon a heverő melletti bárányszőrmét szemelte ki magának éjszakára. Meglehet, hogy egyszerre zuhantunk bele az álomba.

 

 

Elmúlt éjfél, mikor felébredtem a szomjúságtól. Nem gyújtottam villanyt, a hold teljes fényerővel delelt a tér fölött. Két nagy bögre vizet hajtottam föl a konyhában, utána percekig ácsorogtam a hűvös kockakövön. A bávaság kivételes mélységeibe képes lemeríteni egy ilyen hirtelen ébredés. Képeket, képzelgéseket hajt maga előtt, ahogy a levelet a sehonnan nem dudorászó szél. Hamuval befújt romalakzat, távoli vizeket sejtető homokgát, mennyezeten tátongó luk, melyen minden eredmény nélkül lehet kibámulni – efféléket. Fölrémlett emlékezetemben egy középkori ábrázolat – vándor poroszkál csavart fejű bottal a kezében a földi és égi testek fantáziaalakjai között, míg végül átböki süvegével a firmamentumot, kidugja a fejét, és ugyanazt látja: ugyanaz az engesztelhetetlen kupak ereszkedik rá. Nevetséges, de lábujjhegyen mentem vissza a szobába. Fekete Kutya mélyen aludt. Később, mikor már jó ideje könyököltem az ablakban, a szemközti ház emeletén surrogva fölszaladt a nádroló. Meglepett és mégsem lepett meg, hogy a gótikus homlokú nőt ismertem fel a szamárhátíves rácsozat mögött. A szoba mélyén – a hold oda is bevilágított – számovárra emlékeztető relikvia magasodott az asztal közepén. Dísztárgy? Vagy használták is? Túlméretezett fémkehelynek is lehetett gondolni. Nem tudtam eldönteni, hogy ő is észrevett-e, csupán fölteszem, hogy igen, bár ez később se derült ki megnyugtatóan. A látvány próbára tette minden porcikámat. Meztelenül állt az ablakban, s valahogy ez a kendőzetlenség még exkluzívabbá tette a zárkózottságát, mindenesetre másképp, mint az autóbuszon. Egy idő múlva annyira odaszorította magát a rácshoz, hogy melle kipréselődött két cirádás lukon, s muszáj volt arra gondolni, hogy esetleg a bőrét is fölsértette a vas. Hölgy, aki tejével itatja az éjszakát… Egy ilyen minden prózaiságtól elrugaszkodott fellengzős kép bizonyára egzaltáltnak tűnhet – bár nem jobban, mint az ében háttérbe süllyesztett végtelen csavar villódzó körforgása. A hatást az is növelte, hogy romantikusan széttárt karral kapaszkodott a rácsba (mint aki meredek létrán kúszott idáig?) – Húsos combjai szőrtelen súrlódnak, Két párhuzamos hajtószíj Az ében középpont tengelyén, A sötét padláson ácsolt gerendák Gladiátor derekát öleli, Tenyerét, hasát éles szögkampóknak feszíti, Mellét a szűk ablakrésbe nyomja… –, vagy egyszerűen ez is csak a magántitkok rituáléjához tartozott, mint az orvos kivágott orrú papucsa. Mikor jó félóra múlva a nádroló leereszkedett, a tér delejes realizmusa egyáltalán nem csökkent, sőt mintha fölerősödött volna. A campanile az eddiginél sokkal természetesebben hasonlított egy erekcióba szenderült ágyúcsőhöz, mely hajdani viharos vonzások idején világító strapnelszilánkokkal szórta tele a feketeséget… Honnét is ismernéd a föld életét, mikor szenvedélytelen, személytelen működésnek tekinted, ahogy az egyetlen óráig élő rovar tekinti halottnak a testedet, mert nem látja mozgását… Hirtelen olyan erős érzéki panteizmus vett erőt rajtam, amilyet addig nem tapasztaltam. Még az ablakpárkány is, melynek nekidőltem, forró karként tapadt a bőrömhöz. Éreztem azonban, hogy nem szabad engednem a vonzásnak, különben az atomjaimig szétszed. Meneküléssel fölért, ahogy az álom realizmusába visszazuhantam. Az igazság mégis az, hogy jó adag emelkedett csalódás is belejátszott ebbe a menekülésbe. Hiába volt adva egy ínyenc pásztoróra minden díszlete – ismeretlen város, holdfény, diszkrét vendégszoba –, ez nem az a pillanat volt. Az álom szabadságától azonbán ez sem tudott megfosztani, s ugyanolyan gyönyörű és lucskos élvezetben részesített, mint amilyennel egyébként kifizetett volna.

 

 

A nyolcórás harangszóra ébredtem reggel. Az öregúr még a megérkezésünkkor említette, hogy a két autóbusz csak tizenegy körül indul vissza, a közeli határszélen előbb fölveszik a külföldi turistákat – s most csakugyan arra mutatott minden, hogy a hátralevő néhány óra sok mindenért kárpótolhat. Ragyogott a nap, Fekete Kutya szőre fénylett, és a tér akusztikája sem maradt el a ravennai mögött. Odakint alig volt még forgalom, csupán néhány gyerek futkározott kissé maskarás öltözetben. Új nap, új király? Hajdani hunyójátékra, szelíd hadijátékra emlékeztetett a rohangálásuk, s a csend, ahogy felbukkantak és eltűntek, vagy nesztelenül átnyargaltak a téren. A szellőzni kirakott párnák pöttyentett színfoltokként világítottak. Szűz Mária a vasárnap reggel kedvéért levetette a farmert, és sárga, kimonóujjas köntösben söpörgette a ház előtt a petúniaszirmokat. A seprűtől és köntösétől egyszeribe az egész tér takarosabb lett. Fekete Kutya meglepetésemre nem kéredzkedett föl a párkányra, helyette többször megmosdatta nyelvével a lábfejemet, s csak később jöttem rá, hogy most valóban enni kér. Az ünnepi tálhoz azonban, melyet összeállítottam, hozzá sem nyúlt. Csak nagy karéj kenyeret, tálka vizet fogadott el, és lefeküdt a szőnyegre, ahol este rosszul lett. Viselkedésében nyoma sem volt a letörtségnek. Ez a biztonság engem is fölvillanyozott. Ekkor tűnt fel a campanile felől egy zöld frakkos férfi kissé rozsdás velocipéden, amúgy házias tréningnadrágban, a fején bumbi-bojtos sapka, vállán bevásárlószatyor zöldséggel, sárgarépával és lantornapapír-göngyöleggel, talán befőzéshez. Peckesen ült a hatalmas kerék mögött, mint egy leleplezett madárunikum, mégsem lehetett fönnakadni rajta, annyira magán viselte a hitelességet, hogy számára nincs praktikusabb az ilyen hétvégi fesztelenségnél. Engem elbűvölt. Enyhe kacskaringókat is megengedett magának, és eltűnt az egyik mellékutcában. Csak ezután vonultam be a fürdőszobába, ahol elég sokáig időztem, alig tudtam betelni a fenyőkáddal. Agyonsúrolt dongái szálára barázdásak voltak, mint a mosónők tenyere; az ablak elé akasztott gyékényen átsütött a nap, s majdnem egzotikusra tetoválta a bőrömet. Szag volt a levegőben, lecsutakolt jelenlét. Gátlástalanul eresztettem ki a hangomat a kádban, ami meglett koromhoz nem nagyon illett, de megfelelt a dolgok mélyebb természetének. Még az ingembe is félig vizesen bújtam bele, hogy fokozzam a dolgok rontatlan öntevékenységét. A szobába visszatérve Fekete Kutyát nem találtam a szőnyegen, áttelepedett az ajtó elé, ott várt nyugodtan. De hogy volt-e figyelmeztetés a helycserében – sürgetés? tartóztatás? –, azt nem lehetett kiolvasni a szeméből. S mindjárt a zsongás is izgalomba hozott, ami beáradt az ablakon. Olyan látvány fogadott, amilyenre bármely kisvárosban számíthattam, ha nem is ennyire korán. A tér már a délelőtti korzózáshoz népesült, mikor a világon mindenütt íratlan etikett szerint róják az utcákat, tereket, mikor ünnepi közszemlére bocsátjuk magunkat, a toalettünket és a hatást, amit a mozdulataink váltanak ki, vagy a pillantásunkba lopott felajánlkozás, hogy valaki máshoz szegődjünk, és átkormányozzuk magunkat a zsibongó utca vagy tér másik oldalára, mintha meg akarnánk csalni azt, akit ott hagytunk, holott egyáltalán nem erről van szó, hanem arról, hogy senki és semmi nem fontos ilyenkor, csak a türelmetlen kis személyes mennybemenetel, ami tart, ameddig tart, de legalább volt… Három sávban pásztázták a teret, oldalt a házak mellett és középütt. A két szélső sáv nagyjában betartotta a „menetirányt”, a középső, a placc, inkább a rögtönzések színhelye maradt, ott volt a legtöbb megtorpanó, előkelően ácsorgó, ide-oda siető – miközben valamennyien lassú vonulással haladtak mégis a campanile felé, majd vissza. Mindenekelőtt az öltözetek színessége ragadott meg, álmomban se tudtam volna elképzelni ehhez hasonló kitárulkozást. Pillantásom kapkodott, cikázott, nem is tudta hirtelenjében, hol állapodjon meg. Ahhoz elég távol voltam tőlük, hogy az arcok elnagyoltnak tűnjenek, a toalettek gazdagsága azonban lenyűgözött. Fantasztikus költemények! Sötétkék angol estélyi, nagy Tosca-kalappal; fehér selyem biedermeier kosztüm arannyal hímezve, a fején arany sál; fekete illúzióruha, a nyak körül óriási gyöngyök, a mellen halványlila orgonavirág; veres tollas bicornekalap, pasztelles trikó, mely az egész testet födi; reneszánsz ízlésben tartott fehér atlaszruha; merev, magas fejkötő, fodros krinolinnal, csergő-suhogó alsószoknyákkal; tarka kockás derék és csúcsba szaladó frizura… De ez csak néhány morzsa a gomolygó látványból. Csábítónak tűnt, hogy az ablak páholyából nézegessem őket (fürdő utáni neglizsében távcsövezve az arcokat, az önfeledt mozdulatokat) – de ez csak futó ötlet volt. Sietve magamra kapkodtam a ruhámat, intettem Fekete Kutyának, és behúztam magam mögött az ajtót. A kapun kiérve újabb meglepetés ért: illatok felhője, intim szagos misék egész repertoárja csapott meg. Közönséges szappanaromák keveredtek mezei illatokkal, olajos eszenciákkal, választékos különlegességekkel – jácint, rózsa, ibolya, orgona, rozmaring, bazsalikom a mósusszal, ámbrával, cibettel, a paliszander, szantál, geránium és édes narancshéj illatával. Fekete Kutya orra érzékeny műszerként remegett. A sétálók közé vegyülve az volt a benyomásom, hogy több közöttük a nő, mint a férfi (a faluban és autóbuszon nem volt ilyen észrevételem), de lehet, hogy ezt is csak az öltözködés rejtelmei okozták. Ahogy habosan eltorlaszolták a pillantást. És csupán rémlett, hogy az arcok legtöbbje ismerős. Mintha tükrön át homályosan tisztázódtak volna egyre jobban az emlékfoszlányaim – igen, ő a belső körben táncolt… a másik a vésetes órainga tulajdonosa… a harmadik Szűz Máriát kísérte el az otthonába… Közben éreztem, hogy a jelenlétem is foglalkoztatja őket, de a világért sem kísérelték volna meg, hogy bármit siettessenek. Hálószobáik és fürdőszobáik zárt ajtói mögött szinte minden ízükben átlényegültek tegnapi útitársaim. Valóban ők volnának azok? S hogyan szaporodtak meg ennyire? Mégis csalóka volt az első benyomás, a majdnem üres tér, amikor megérkeztünk, a sok sötét és zárt ablak, az üres utcák este? Kis idő múlva már az egész tér hömpölygött. Az volt a tervem, hogy előbb a házak mentén teszek egy kört, s csak utána kanyarodom be a helyi bennfentesek belső sávjába, abban a reményben, hogy így természetesebb mimikrivel alkalmazkodom egy számomra ismeretlen hierarchia és bensőség finomságaihoz. Csakhogy mindjárt meg is cáfoltam, amit elterveltem… (Akkori lelkiállapotom lelkesült zavarát mutatja ez is.) Miután illett betartani az andalgó vonulás ritmusát, sehogy sem elégített ki, hogy csak azokkal lépegessek együtt, akik mellé éppen beálltam, mint egy báli szünet körsétájában, megfosztva magamat a szembetalálkozás leleplezőbb filmjétől, az arcok és mozdulatok sokkal változatosabb panorámájától. Amit kétségkívül a tapintatlanságig is lehet fokozni – de mit tehettem volna. Időm kevés volt. Úgy segítettem magamon, hogy kihúzódtam a járda legszélére, ahol bármelyik pillanatban megállhattam és körülnézhettem, elkerülve a kényelmetlenséget, hogy kihívó pisztrángnak tűnjek, aki csak azért se tartja be a menetirányt. Az ártatlan ravaszkodás bevált, úgy vonultak el előttem az arcok és ruhák, mintha egy lupanarium rejtett ablakából lestem volna ki valami egészen mást. Vagy talán mégsem annyira mást, hiszen az önfeledtségnek mindig van köze az erósz-hoz. Az arcoknak és vonásoknak, a hozzájuk simuló, köréjük fonódó mozdulatoknak, a keskeny és határozott, de fátyolos karaktert sejtető szájíveknek vagy a mindenen eluralkodó simaságnak – sima haj, sima szakáll, sima, sápadt bőr, sima pillantás, melyeken mintha semmi nem tudna áttörni, csak valami emlékezetes megrendülés vagy szédület. Valószínűleg így muszáj számba venni, hogy a kép ne legyen hamis, és később ne tehessek szemrehányást magamnak. Az ápolt hajak és szőrzetek sokféleségét, például, ami már-már kultikusan fontos lehetett számukra, s talán nem is csak a külső mutatkozás megbecsülése miatt, hanem a hála jeleként is, hogy egyáltalán nől meg van. (Végre is elképzelhető, hogy ez is az empátiához tartozik – kapkodtak a gondolataim, mint akit vizsgáztatnak.) Egy biztos: akik elvonultak előttem, nem nyúltak vendéghajhoz, vendégszakállhoz, kizárólag a sajátjukat bűvészkedték át a hét egyforma napjai után a vasárnapi korzózás tiszteletére – copfokat, loknikat, kontyokat, feszesre húzott bársonyos hurkákat, fésűkkel, dísztűkkel megemelt halmokat, rövid fürtöket, szélfútta tincseket (meghiggadt jakobinusaink erre mondták a szálákban, hogy coup de vent) vagy a szűkebb választékból gazdálkodó férfiak a pödrött bajuszt, spanyol bajuszt, barkót, legyecskét, próféta- és szenátorszakállt, kefesörtét, bohémsörényt. A hála találékonysága minden képzeleten túltehet. De ugyanígy lebilincselő volt az is, ahogy a ruhákba, a toalettbe bele tudták lopni mindazt az ötletet és merészséget, amit a szorgos ujjak, ollók és tűk, a maguk idejét bölcsen kiváró öreg házi varrógépek valószínűleg mindig is tudtak – ugyanis lerítt, hogy a toalettjüket kizárólag a sajátjukból állították össze, abból, ami volt, amit éppen találtak. Guberálási szenvedélyüket hajlamos voltam hirtelenjében nemcsak jobban megérteni, de misztifikálni is, mint általában a nőket, asszonyokat, akik egyedül képesek semmiből pótolni a megváltó semmiségeket. (Lehet, hogy ilyen beavatott felismerésre nem is juthat más, csak agglegény?) A lelemény és emlékezet tárházának tűnt, ahogy lassú vonulásuk közben föl-fölvillantották a megoldások és technikák végtelen változatát, egyúttal azt is természetessé téve, hogy az évszakok és körülmények mit se számítanak, ha egyszer alapvetően másról van szó. Ernyős szalmakalapok és plisszéfodros ruhák hullámoztak előttem, perkál főkötők virággal és prémszegélyes szoknyák, turbános kendők, kasmirsál, lapos hímzésű rózsagirland-díszítés fehér blúzos polonéz vállfűzővel, térdig magas szárú fűzős cipő, puffos sonkaujjak és csípő alá eresztett, laza övek. Feltűnt a strucctoll is, melyet már az autóbuszon megcsodáltam, néhány sötét és színes frakk világos térdnadrággal, csokros nyakkendővel, díszszegélyes ingruhák nyakékkel, karpereccel, egy vatermörder és pelerin, keresztbe csíkozott zebramellények és meander formán rávarrt szalagok, rüssök és redők gazdagon, keményített organtinnel merevített szoknyák művirágos koszorúval az aljukon, derékra szabott paletot, kamásni és tollboa, ügyetlen fichu és zsinórral felcsípett tunika, pár zsakett és cutaway… És mindez élt. A fal mellé húzódva fitos orrocska suhant el, hajkoronája csudásan sifonírozott, a mosolya style Eugénie. Bögyösen közeledett egy különben sovány kis asszony, a megjelenése madárszerű, pihés bajusza alig látszik, s valahogy az egész lényében mindenestül igen fehér és igen rózsaszínű. A fejjel magasabb hölgy sötétzöld bársonyruhában bukkant föl, kékrókát utánzó boával, mely hol fedte, hol kitárta a mély kivágás „kirakatát”. Magasra tartott hajlott orrához finom kis száj tartozott, feltűnően hosszú nyak és kar. Mellette feszített (vagy hozzá is tartozott?) egy telivér fekete szakállas, fekete bajuszos férfi, huszonöt vagy ötvenéves, mint a varjak, akikre talán a leginkább emlékeztetett. Aztán egy vastag, kicsi mama, orientális típus, érdes, savanykás vonással a szája fölött. Aki megállt egy pillanatra mellettem, és Fekete Kutyára is vetett mosolyt, csupa csont – csupa vékony csont – fiatalember volt, szépen frizírozott, selymes szőke bajusszal, a mosolya selypes, mint aki hallgatva is selypít. Egy tizennégy éves kamasz vonásait mintha viaszból mintázták volna, s ahogy lépkedett, abban is holdas álmatagság volt, el-elfeledkezett róla, hogy sétál, s ilyenkor szelíden a többiek sodorták magukkal. Mégis őneki köszönt oda kacéran egy kora reneszánsz arcú és termetű Diana, egy alig húszéves lány, emeletes homlokú, mandulaszemű, kinek lila tafota ruhadereka fölött a mellét kagylószerű díszítés takarta, de úgy, hogy a dekoltázs a két kagyló között a fűzőig leívelt, s noha majdnem meztelen volt, valahogy mégis teljesen convenable. Vajon miért hasonlítanak a púposok mind egymásra? Miért vannak épp ők megáldva-verve az irónia vonásaival? A többieknél sietősebben törnek előre, mint akik megkésett ügyet intéznek. Majd néhány dundi süldő lány almazöld trikóban, szapora kéz- és ujjmozgásokkal tárgyaltak valamit elmerülten (játszották a süketnémát?), s közben úgy őrölt és grimaszolt a szájuk, mintha bonbonnal volna tele. És sorba a fekete, barna szemek, sötétveres hajak, előreálló állkapcsok és lecsüngő szemhéjak, púpos és összenyomott fejek, monokli mögül elővillanó üreskék szembogár, áttetsző szövetből földig érő talár, indiai fátyolkelme, mely a fejet is takarja, és bronzauréol fogja össze. Egy kövérkés öregúr kezében krepp-papírból csavart hosszú, karcsú trombita. Ezüst sétapálca, billentős napernyő. Anemikus arcélű kislány világostarka atlaszruhában, kancsit egy parányit, mégis szemrevaló, mint egy kanárimadár. Édesanyja, akinek a kezét fogja, fehér-szőke piros asszony: frissen fejt tej és vér. Vonásai szabályosak és nyugodtak, mégis, ha nevet, az egész arca eltorzul. Mögöttük gömbölyű kis huszár hadnagy (az egyenruha már nem érvényes) – gömbölyű kezek, gömbölyű lábszárak, gömbölyű orr, gömbölyű hang. Láthatólag fontos történetet ad elő egy hervatagon kivirágzott hölgynek, kinek halványsárgás, préselt bársonyderék fedi a termetét, ugyanilyen színű selyemujjakkal, melyet illúzióbuggyok takarnak. Nagy, gyémántos csepp a homlokán. A főhadnagynak minden gömbölyűsége ellenére is vadászkutyaszerűek a mozdulatai. Aztán váratlanul egy mindenkit háttérbe szorító, angolosan őszbe csavarodott fej (viktoriánus kor, valahol vidéken, Cornwallban, ahonnét az ónkupákat szállították). Ő második pillantásra is pontosan ugyanaz, domború, férfias torzó, széles csípők, meglehetősen horgos és markirt orr, hegyes kecskeszakáll, érzéki száj. Ha nem volna nagyon férfias, lehetne nagyon nőies is a kecskeszakálla nélkül, ugyanabból a korból, fönt trónolva az ónkupákat szállító cornwalli szekér bakján. Barátjába karol, aki viszont Beaconsfield-típus, áttetsző, savószínű teint, a szeme szúrósan kicsi és kékeszöld. Kis idő múlva szigorú és tudákos pillantású lány ütközött belém a járdaszélen, ajkai élénkpirosak, tömpe orrára ügyetlen szemüveg csúszott le. Szája enyhén és folyamatosan mozgott, mintha fontos memoritert mormolna, s közben elő-előfehérlettek a feltűnően kicsi fogai. Valószínűleg észre sem vette, hogy belém ütközött, oly mélyen elmerült gondolataiba, mint egy kikosarazott forradalomba csökönyösen szerelmes filozopterin. Nyomában egy rakoncátlan külsejű se nem kamasz, se nem fiatalember trappogott, hosszúkásra feltűrt hajazattak mint a fekete pudliké. Fiatalabb társa viszont, aki félszegen követte, körbe lecsüngő szőke sörényével még a szemét is lefüggönyözte, s helyette a kerekre nyílt, idegesen megrezgő orrlyukaival nézett előre kíváncsian. Egy idősebb hölgy földet seprő muszlinszoknyája alól szokatlanul nagyméretű kirándulócipő kandikált elő (miközben az ingó járása minduntalan megmozgatta a rosszul felakasztott turnürjét), bár az is lehet, hogy az ormótlan cipő nem hobbi volt, hanem különleges ortopéd lábbeli. S az a szinte jelenésként tovasuhanó márványfehér nyak a téglapiros pántlikával, mellőzve minden egyéb díszt, csak a halványan átsejlő erek hálóját nem, mely diszkréten indázott alá a felnyomott mellek halmára…!

Valahogy így. Emlékezet szerint. És nyilván nem pontosan, csak megbízhatóan. De nehéz is volna többet kívánni az emlékezettől, mint megbízhatóságot! Így is annyira lelassítottam a sétámat az aprólékos szemlélődés miatt, hogy még csak a szökőkutat hagytam el, és most kerültem egy vonalba a lépcsős talapzattal. Innét nem volt már messze a campanile, ahol át akartam vágni a túlsó oldalra – ekkor azonban valamennyiünket megállított Szűz Mária váratlan koncertje a balkonon. És ez egyszeribe felborította a korzózás rendjét. Nem tudom, hogy bárki is igazán számított-e az új lakójuk ilyen készséges és gyors szolgálatára, mindjárt az érkezése másnapján, amikor jószerivel még ki sem pihenhette magát – de hogy az egyezségük jól működött, az bizonyos. Mindenünnen hálás moraj zsongott fel, és mindenki a rokokó palota felé tódult. Mi is Fekete Kutyával, csupán ő elmaradozott egy kicsit, megint a levegőben kezdte felejteni a jobb hátsó lábát. Mikor észrevettem, azonnal szorongás állt belém: vajon nem a tegnapi kálvária kezdődik újra? Végül egy királydinnye tövisgubacsát találtam belefúródva a tappancsába. Rejtély, hogy a kőlapokkal felrakott téren hogyan szedte össze – mindenesetre föllélegeztem. Már erősen tűzött a nap, mégis érződött a távol-közeli Alpok jelenléte. Szűz Mária valamilyen alkalmatosságra ülhetett fel, talán asztalra, mert derékig kilátszott a petúniák közül. S nem a reggeli köntösében, hanem a szádaingben, amelyben megvásárolták. A kép persze ismét túlzó volt, és nagyon komplett, mint a vásári szentképek igyekezete; viszont hiányzott belőle az akartság-hiszen csak a körülmények nyújtották azt, ami módjukban állt –, így nem hatott se zavarónak, se kivételesnek. A szádainget Szűz Mária nyilván a hála gesztusának szánta, hogy ő nem változott meg, és nem fognak csalódni benne. Mint ahogy volt is valami megható ég és föld különbség a lelkesen sereglő hallgatóság ünnepi gálája és a farmernadrágos lány között. Játéka azonban nagyon más volt most, mint amit a faluban hallottunk. Mélán borongó dallamokat improvizált, azzal a megilletődöttséggel, ami a vasárnapnak kijár. Először samante, tardando, majd egyre jobban ponderoso, serioso pengette az egybefonódó, igazában nem is elkülöníthető variációkat. Felkészületlennek és másíthatatlannak hatott az egész, mint valami rögtönzött eleve elrendelés. Felejthetetlenül lehettem tanúja a varázslatnak, amit a művészet kivált, ha elfeledkezik magáról, és úgy kalandozik el, hogy el sem indul, rituneto. Nem hittem volna, hogy egy hawaii gitár is alkalmas ilyesmire. Az arcokra mosoly ült ki, és jelezhetetlen gondolat. Ami minden lehet. Nagyjában ekkor következett be, amire, úgy látszik, mégsem lehettem elkészülve, mert egyszerre kezem-lábam lebénult: Fekete Kutya újra reszketni kezdett, mint este a könyöklőpárnán. És beállt mindjárt a jellegzetes nyakmerevedés is, fejét egyre magasabbra nyújtva, mint egy hengeréből szabadulni akaró dugattyú. Helyzetem nemcsak rettenetes volt, de zavarba hozó is. Részesülnöm kellett egy sehová nem sorolható csendben, döbbent figyelemben, mely körülöttem is nőtt, hiszen ott voltam, sőt választott gazdaként kicsit magam is a szörnyű mutatványon belül – bár senkinek az arcán nem fedeztem fel elítélő gyanút, hogy közöm lehet ahhoz, ami történik. S ami végül is félbeszakította a szépen induló koncertet. Szűz Mária – mihelyt észrevette a mozgolódást – letette a gitárt, és copfja végét a szája elé húzva megmerevedett. Attól kezdve nem vette le rólunk a szemét. Ami a következő húsz percben történt, következetes volt, mint a lapozás egy könyvben, ha olvasunk. Az estére emlékezve ösztönösen ugyanazt akartam csinálni, minden erőmmel dörzsölni a testét, szólítani, biztatni, keresni az üvegesedő pillantást, akár még ütni is, hogy a vonagló hánytorgást megtörjem. Meglepetésemre többen odaléptek, és visszahúzták a kezemet. Nem akarták, hogy bármit is tegyek. Aztán némán körbeállták a viadalt. Egy pillanatra undor fogott el a hibátlan csendtől és hallatlan koncentrációtól, amivel a fekete szőrcsomót nézték; mintha minden egyéb kiesett volna a látóterükből és érdeklődésükből. A fájdalmas csak az, hogy képtelen voltam kifejezésre juttatni az undoromat. Sőt mind kevésbé éreztem árulásnak és közönynek, ha az övékéhez hasonló koncentrációval meredek a szőrcsomóra, és nem csinálok semmit. A roham közben erősödött; s amit este egyáltalán nem tett Fekete Kutya, mind sűrűbben kezdte földobni magát, és mindig másutt zuhant vissza, araszolva előrehaladt, ki kellett térni az útjából, tágítani kellett a kört, folyosót nyitni, aszerint hogy éppen merre, hová, milyen irányba… Ha volt és lehetett számára irány ilyen állapotban. Végül, ahogy félrehúzódtak előle, a lépcsős talapzatnak ütközött. Érzékelte az akadályt, s hogy kikerülje, volt még annyi ereje, hogy kínlódva továbbdobja magát. Hogyan, nem tudom – ezen már a szemfájdító nézés sem segített –, valahogy a talapzat tetejére zuhant rá, és onnét próbált még tovább jutni. Csak már nem sikerült. Ott maradt égnek dobott lábbal, szinte beállított mozdulatlansággal, mintha rögtön ható injekciót kapott volna. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ilyen beszédes véglegességet.

– Szobor – mondta akkor egy hang a közelben állók közül.

Éreztem a pillantást magamon, így a hang gazdáját sem volt nehéz megtalálnom. A gótikus homlokú nő volt. Gála nélkül, ugyanabban a ruhában, amelyben a vásárt is megjárta. De még felocsúdni sem volt időm, már hátrébb húzódott, és eltűnt a színes toalettek között. A megtalált szó azonban majdnem lázba hozta a többieket. Mind többet ismételgették halkabban, hangosabban – éppen csak nem tapsoltak. Csupa derűs, mosolygó arc vett körül, mint egy falanx. Nem tehettem mást – barátságosan, bár a magam számára mégis megfejthetetlenül –, visszamosolyogtam rájuk.

 

 

A balkon üres volt már.

 

 

Félóra múlhatott el, s még mindig ott álltam a belső sávban, közel a talapzathoz. A korzózás változatlanul folytatódott, csupán annyi különbséggel, hogy a hagyományos rend kissé felborult, megfeledkeztek a „menetirányról”, és minden ünnepélyesség, szándékosság nélkül a talapzat körül csoportosultak, ott alakult ki a lassan körbeforgó színes és illatos tolongás, mintha a „szobor” ki tudja, mióta tartozna a városka relikviái közé. Közben engem is kíváncsian figyeltek, de annyi tapintattal, hogy nem zavarták meg a magányomat, amibe igyekeztem belemenekülni. De az is valószínű, hogy őket már a közeledő újabb beharangozás is türelmetlenné tette, hogy betóduljanak a szagos misére, és utána – az ebéd utáni szieszta idejére – újra elnéptelenedjen a tér.

Nem sokkal később hangzott fel a platánfasoros sétány felől az autóbusz tülkölése.

Mindenki sejthette, hogy nekem szól, de váratlan nyugalommal semmilyen késztetést nem éreztem, hogy induljak. Majdnem kihívó természetességgel ültem le a talapzat lépcsőjére, és rágyújtottam egy cigarettára. Pillanatra fölrémlett még előttem, ahogy a hajó hirtelen fölhorkanó gépzúgással oldalazva nekiütődik a szurkozott gerendáknak, és a keskeny vashidat csörömpölve a partra csúsztatják. Homályosan fölrémlett a kapitány arca is, aki fölborította az útitervemet. De nem fájt a szívem.

 

Epilógus

 

Alakulások

Január 7. – Alapvető fölmérések. Térképek, dossziék, leltárak, szövegtöredék

Határidőre elvégezni, ami még határidőre elvégezhető

Betervezni egy tavaszi napfölkeltét, szemben a nudisták szigetével

Később tíz és tizenegy között

Rákkórház, Bossányi. Kiülni vele a fülledt dohányzófolyosóra, ahol a többi látogató is, kezükben a félig hámozott naranccsal, apró csomagokkal

Megnyugtatni Lolát, hogy most már tényleg igen, ha semmi nem jön közbe

Aztán anya. Temetés. De még bizonytalan, hogy hamvasztással-e vagy konzervatív módon

A könyvszekrény alsó fiókja. Kirámolni, megkeresni a színes képeslapot. Temkinék, Funchal-Madeirából. Castelo do Pico. Nagyítóval újra a virágzó fákat, a kék autóbuszt. Egy fehér kalapos nő, ahogy éppen lelép a járdáról

Választani egy piros és zöld zokni között

Kidobálni az üres orvosságosüvegeket, tégelyeket, leutazni Sopronba. Elaknásított senki földje, határzóna, fölötte a tájékozatlan madarak

Vörösmarty, utolsó évek. Elképzelni. Magány. A kocsisuk hiteles közlése (maga leste meg) – esténként kancsó borral bezárkózik, teleír négy-öt ívet, s mikor elfogy a bor, a gyertya fölött sorba mindet elégeti

Miért ne?

Inkább egy kék zoknit

Mindenesetre, erős kép: pusztuló kúria, kancsó bor, gyertya, zörrenő papírpernyék

Valahogy elképzelni. Utolsó hónapok. Mindenesetre két öreg név. Két valamilyen név

 

Az öregek szeretik, ha én is emlékezem?

 

Dacó nem elég öreg. Rakita és Pizel groteszk. Wujó? Vagy Florent és Udi? Mizla és Utáló? (Ez már a Váradi Regestrumban is.) Ugyanott Tibe, a váci kanonok; mellette Szerető, a szolgálóleánya. De ez sok. Túlságosan történelmi. Persze, azért bizonyos célra… Vagy Nini? Irma és Karotin? Matild? Ezek sem. Most valahogy nem. Akkor már inkább Andel. Andel és Stom (volt árvaszéki ülnök.) Valami se ilyen, se olyan a mai fülünknek. Valami közép-európai keverék. Esetleg Sztanna és Sztanisa? (A családfák sárgulnak, a temetők úgyis egyformák.)

 

1967. május 17., kora délelőtt, az ablak mellett állva… Ez viszont teljesen elsüllyedt. Fogalmam sincs. Csak ahogy visszafordulok, akkor: mikor a fény éppen ráesik a kiszerelt konnektor falba süllyesztett tokjára. Szigetelővel elkötött drótgubanc, sűrűn beszőve pókhálóval. Egy odaszáradt pók, de azért még így is fénylik belőle valami. Töredék

Póktöredék

 

Csíptetővel összefogott cetlik; köztük egy széttépve, de újra összeragasztva:

 

„Igen. Megközelítőleg húsz éve ugyanabból a műteremablakból nagyjában ugyanazok a folyamatos és nem hasonlítható módosulások. Az évszakok, mint általános kategóriák. Tél. A szomszéd az esőcsatornának támasztja a létrát. A nappalok és éjszakák alkalmi álöltözetei. Az idő itatóspapíron rögzített nyomjelei. Sőt az itatóspapír mint a lehetséges legtöbb; mint az egymásra préselődő körvonalak Rorschach-ábrái – (víz alatt ugató kutya, magányos cédrus, földközelben repülő fácánok, régi varratok egy friss seb roncsolt húsa alatt, barokkosan csipkézett szikla, coloradói vaginahasadék, tüzérségi becsapódás, megdermedt füstbokréta, a lombok mögött illegalitásba húzódó lombok stb.)”

 

Ugyanott félbehagyott kérvény, egy állás elnyerése ügyében:

 

„Tisztelt Uram! Lassan ötven év elteltével (száz), most mégis sokkal inkább, mint bármikor előtte, már csak annál is inkább, mert amire azelőttről emlékezni lehet, legalábbis az én se rövid, se hosszú életemben, emlékezni mindarra a nyomorúságra, ami velem megtörténni se tudott, mert vigasztalanul (határtalanul) kis pontnak érzem magamat, hogy a nyomorúság minden próbája megtörténhessék velem, most még annyi év elteltével is ugyanabban a lépcsőházban és lépcsőkön; vagy ha jobban fölvallatom a lelkiismeretemet, szinte pontosan ugyanabban a sötétségben, amire hiába gyújtunk villanyt, a fekete penész nem kopik le se az ártatlanságunkról, se a bűnösségünkről, amivel azt is mondom mindjárt, hogy senkit nem vádolok, még magamat se, pedig ha valamit, hát ezt kellene magunkon kezdeni – hogy egyáltalán alkalmasak voltunk olyan méltánytalanságok elviselésére, amit még egy állattal se, még egy érzéketlen tárggyal se…”

 

Két kopott szekrény között túlméretezett kampósszög a falon, rajta egy bekeretezett írás: „Ha bejönnek a törökök, megverjük a popsi-mopsijukat, bizony!”

 

Mielőtt beutalnák az onkológiára, hónapokig foglalkoztatja egy ötlet, egy szorongató hecc. Pontos tervet dolgoz ki, hogy megrendezi a tárgyak passióját, kevés, de avatott közönség előtt. Egy tárgy nyilvános halálát: egy pohár rituális eltörését, mondjuk. Kezdve azon, hogy a pohár van, létezik, mint a millió többi társa, s mintha maga is azon igyekezne, hogy ne különbözzék tőlük, ugyanúgy felkínálja magát, hogy elmossák, ne mossák el, rúzsnyomot őrizzen, vagy egyszerűen a megszáradt nyál csíkját. Csak a megfontolt, odaadó figyelem bonthatja meg ezt a távolságtartó harmóniát. S ez az első lépés. A következő, hogy számításba vesszük, mennyire összehasonlíthatatlan más poharakkal. Elkülönítjük. Kiválasztjuk. Rangjára figyelmeztetjük. A pohár így kerül egy meghatározott helyre, az asztal szélére, ujjnyi folyadékkal az alján. S ettől a pillanattól kezdve nőni kezd, saját lehetőségeire csupaszodik a kipécézett magányban. S így már ő sem korlátozhatja magát, kénytelen a sorsa fölé emelkedni. Példamutató áldozattá. Ezzel megkezdődik a várakozás csendje és lármája. Törődünk vele, és mégse vesszük semmibe. Kölcsönös függetlenségünk kietlenségében jutunk el az egyenrangúságig; és ez a pillanat az, mikor megajándékozhatjuk a halálával, ami már senkiével sem téveszthető össze. S teljesen közömbös, hogy ez milyen módon következik be – kiválasztott vagy véletlen mozdulat löki-e le, vagy huzat fújja rá az asztalterítőt. (Ez Bossányi szövege.)

Különben azt mondja, még mindig sajnálja, hogy az egészre nem kerülhetett sor. „Most már erőltetett volna.” Állítólag két hónapja van hátra. Néha úgy beszél a pohárról, mint egy közeli ismerősröl. Egyszer így vall önkéntelenül: „Nem kívánom, hogy valaki más kezdje magyarázni neki… egy idegen! De hát úgyis odakoccantják, lenyomják a nyakát. Szépen, ahogy szokták. De mi köze lesz annak a passióhoz? Szolid, törvényes gyilkosság, egy kis barátságos fojtogatás. Esetleg még meg is úszhatja egy repedéssel. Vagy legfeljebb csempe lesz.” Kedvetlen mosollyal teszi hozzá: „Persze, annál jobb. Akkor már nem kell úgy vigyázni rá.”

 

F. meséli, hogy egy téli délelőtt veszti el a szüzességét a kisváros főterén. Az út jeges, a jobb lába előrecsúszik, és egyből spárgát csinál az aszfalton, de olyan tökéleteset, ahogy a balettiskolákban tanítják. Csakhogy tréning nélkül, egy tized másodperc alatt. S hogy akkor, ez szakítja föl; és nyoma is maradt a bugyiján. Hiteles, nem hiteles: mindenesetre se előtte, se utána nem tudott még félspárgát se csinálni, soha.

 

(Teljes zsákutca. Kiesés. Néhány szándékosan üresjáratú mondat.) „Este hétre várom a vendégeket. Nem tudom, hány személyt, csak úgy futólag állapodunk meg a Margit híd szigeti bejárójánál, hogy Szia, rendben, de azért ne csinálj belőle gondot…”

„Felgyűrt kabátujjal teszi meg az utat a szigeti bejárótól a hídfőig. A sarki büfében elemel négy papírszalvétát. Megalázó érzés, ha az ember elfelejt zsebkendőt venni magához, és nincs mibe meg hová…”

 

Pár nap múlva betévedek az Imbiszbe, éppen zárás előtt. Harmadosztályú leprastáció, nem messze a „budai hídfőtől”. Elkedvetlenít, hogy ilyen katonás kifejezéssel is meg lehet határozni a helyét. Az arcok láva-kékek a neonfényben. A söntés mellett ott könyököl a paneles is, piros sállal a nyakán. Ballonkabátja nem illik bele a kora télbe, de azért fölidézi az ötvenhatos ballonkabátokat. Itt, az Orfinál vágják ki először a zászlóból a vörös csillagos címert, s marad a fehér vászon, lyukkal a közepén. Először egy ápoló dugja át rajta a fejét, aztán egy női beteg, zöld pizsamában. A paneles rummal keveri a sört. A szövege zárás előtt többnyire ugyanaz, ilyenkor már nem sokat variál. „Szakikám, egyszerűen megy az, csak odaáll a zsiráfnyak, és szépen köréd rakja azokat a hervadt paneleket. Már kész is a családi zugoly a nyolcadikon. Na? Magadtól jutottál volna ilyen baszom magasba? Csak az állami segély, más nem képes rá. Ha kifelejtik a lépcsőházat, akár ott is maradhatsz. Az ilyesmit nem lehet gyerekekre bízni, szakikám. Ha meghúzod a vécét, biztos lehetsz, hogy az egész ház hallja, ahogy megy lefelé a massza. Na? Van ellenvetés? (Lehalkítja a hangját.) Szakikám, meghúzhatjuk a láncot a jóisten kopasz feje fölött…”

 

Lolának minden hányivetisége mögött is van valami bazaltkemény okoskodás. Este újra felhív, és a következőket adja elő: vajon ha nem a Margit híd szigeti bejárójánál futunk össze Szirákyékkal, hanem másutt, mondjuk a pécsi gyors étkezőjében, sor kerül-e köztünk az elhangzott néhány mondatra? Tehát egyszer, a dolgok esetlegessége. A másik: ha a pécsi gyors étkezőjében találkozunk össze, a szigeti bejárónak az a négyzetméternyi szöglete, ahol ugyanakkor topoghattunk volna, vajon csakugyan üres volt – helyesebben, ugyanúgy nélkülözött bennünket, mintha se itt, se ott nem találkozunk? Egyszóval, a lehetőségek valami módon mégis… akár utolérnek bennünket, akár nem?

Furcsán érzem magamat. Tulajdonképpen bosszant ez a nem is rossz érvelés. Nem szeretem ilyenkor, ha helyettem, kívülről s főképp idő előtt… Szándékosan dobom vissza a témát, talán egy kicsit durván is: „Te, ide figyelj… mind a ketten valóságos telefonkagylót tartunk a kezünkben, igaz? Hát erről van szó.”

 

Valami elromlott átmenetileg. Indokolatlan kapkodás.

Esetleg Bártfai G. Márk élettörténete inkább? Aprólékos részletek. Faragott kalotaszegi dobozban néhány fölbontatlan levél. Kifizetetlen számlák. Kitöltött útlevélkérőlap. Gemkapoccsal összefogott, régi lottószelvények. Stb. Sok fontosabb is. A ruhák. Három, értelmetlen gondossággal becsomagolt, repedezett cipő. Egy férfi- és női bakancs. Ez annyira élesen kiugrik, követelődzik, hogy érdemes volna lerajzolni őket (ha Van Gogh nem festett volna már ilyesmit, egyszer és mindenkorra: az elnyűtt bakancs ontológiai csendéletét).

Hagyni inkább.

Inkább arról: a bakancsok és cipők az előszobaszekrény alsó rekeszében szijáccsal bélelt Tungsram-dobozokban. Vigyázva lehet csak hozzájuk férni, a föléjük hányt kacat a lassú fölcsuszamláshoz hasonló…

 

(Közbevetőleg, a fürdőszobában.) A levéltár tornyán erősen csillog valami fém vagy üveg. Történelmi Buda! A díszletek még a régiek, dé már pocsékul összekeveredett minden. Az Inka községből való Vutuknak (1213), aki felszabadította Figmoz nevű szolgáját, fogalma se volt rólam. Minden esély megvan rá, hogy rólam se lesz, hiába csillog úgy a levéltár tornyán az a fém. S folyatom a csapból a vizet, mint valami folyékony példázatot. Kicsit komolyabban kellene venni azt a kurva időt! Különben is, elég bágyadt délutáni napsütés ez –

„…pedig mesélnivaló kora március, elmulasztott évek, nők, nyitva felejtett csap. Két háztető között kiláttam a tengerre, mikor égett mögöttem a város, szóltak a szirénák, a megolvadt aszfalt lávaként folyt be az ideiglenes óvóhelynek berendezett alagsori mosókonyhába. Az aszfaltban méretre mumifikálódott család: az apa a leghosszabb, az anya már rövidebb, a fiú még rövidebb, a kislány egészen kicsi. Nektek mondom ezt, akik kétszáz év múlva se lesztek felnőttebbek, mint mi! A vécén is ugyanolyan bamba elmélyültséggel fogtok magatok elé nézni – pedig csak az én életemben is mennyit fejlődött a lehúzók szerkezete, technológiája! Vagy a kénpor előzetes alkalmazása, majd a foszforbombák utána, majd később, már nyugodtabb körülmények között, a megolvadt aszfalt eltávolítása a mosókonyhákból, a pincékből, és egyáltalán, az eltakarítás hangyaszorgalma…”

 

Bossányi állapota megbízhatóan romlik. Titokban megnézi az elkülönítőt, ahová valószínűleg ő is bekerül. Az ablakból a tűzfal csíkja mellett a park fáira látni. Lombok. „Mögöttük persze az ágak, a zsigerek, csak az ravaszul el van tussolva ilyenkor. Mondhatnám, rohadtul vagyunk felöltöztetve erre a kis mulatságra, csak ugye, a szag! Mindenesetre, igyekszünk nem odaszagolni, ameddig lehet…”

Megfigyelem, hogy Bossányiból valaki más beszél, más hangon, ez nem az ő stilisztikája. (Vagy eddig se az övé volt? Kié? Az enyém?)

Van egy emlék-Bossányi, akit föl lehet idézni, el lehet képzelni, mint ezeket a szétszórt narancshéjakat a padon. Ennek a közvetlenségnek vége. Időnként úgy érzem, hogy hárman ülünk itt ketten, a dohányzófolyosón. (Sőt ha nagyon akarom, az egész kollekció – Dacó, Rikita, Pizel, Wujó, Florent és Udi, Mizla és Utáló, Tibe, Szerető, Stom – az ezredes? –, Nini, Irma és Karolin, Matild, aztán Andel, Sztanna és Sztanisa vagy Bártfai G. Márk, esetleg maga Vutuk is.) Egyszóval, mi és ez a… Nehéz pontos szót találni rá.

A folyosó kínosan hosszú és fehér. Tejüveg lámpák. Néhány fal mellé húzott (történelmi!) tolószék. Kerekes hordágy. Az ajtók fölött karéjosan lecsüngő villanydrótok, pattogzik róluk a festék. A drót belső fele érintetlenül piszkos: látszik, hogy már akkor ugyanígy lógtak, mikor a folyosót újrafestették. Mögöttük katedrálüveges ablak, de csak fél magasságig, kintről sárgás fény szűrődik be.

Bossányi megtörli a szemüvegét, kiveszi a füléből a vattát. „Mi az… mit nézel ott kint?”

Tétován elmosolyodom. Nem tudom, mit mondjak. Tényleg nem néztem semmit.

 

Többnapos szünet után hirtelen, zavaros indulattal:

„…persze, szeretnénk! Jó volna, ha tudnánk… Hogy aztán majd meglátjuk? És azok a poros, hű fogalmak? És ez a kielégíthetetlen éhség? Lehet, hogy mégis ez az utolsó panoráma? Az utolsó, ahol még a szavamat, a nyelvemet megértik? De végül is, mit hírül adni – hagyni? Magyarán: nem csupán azt, amit itt vagy ott, hanem sokkal nyíltabban mindenütt sehol se. A városnegyedben, az utcában, a falban, a falban a résben, a rés városnegyedében és utcájában, a résbe beépített falban, a biztos semelyikben… Kívülem-bennem, bennem-nélkülem, papíron, papír nélkül – s esetleg éppen a saját szavaim ellenére! De nem akarok érzelmes lenni, a dolog sokkal világosabb: egyszerűen útban vagyok, hogy elveszítsem a cella-hazámat. Vagy merjem azt mondani: a hazánkat? S közben, talán, egy más testvériség felé, minthogy a dolgok és én, a dolgok és mi… Egy biztos: mindez még soha nem volt annyira világos előttem, mint most, mikor a legmegalázottabban tudom a személyes céljaimat és panaszaimat, az éhséget… Bár ugyanakkor érzem a képtelenséget is…”

Nem; visszafordulni innen. Egyszerűbben. Vagy legalábbis nem így. A leghelyesebb az volna, ha akaratlanul lehetne másról, és legfeljebb vízjelként…

 

Mint ez a vakító júniusi reggel: ha akarom (ha úgy nézem), szinte olyan, mint a havasok. Az is benne van.

Haha: egyáltalán melyik van benne a másikban?

Ez már jó. Valami.

 

Valószínű, hogy ez a Bártfai G. Márk a legrosszabb. Tipikus millenniumi almanach-név. Most erről lefújni a port? Valahogy nem vonz. Akkor már inkább az egyszerű dr. Sziráky. (Itt csak az zavar, hogy Bossányi kezelőorvosa.)

Mégis jobb az Andel és Stom, a Sztanna és Sztanisa. Az ugyan nem elég világos, hogy melyik a férfi, melyik a nő – bár egy bizonyos koron túl… És a származásuk is bizonytalan.

Két öreg bakancs a hóban.

Csak öregek mondhatnak ilyet egymásnak: „Én sírok? Inkább neked olyan nyálkás a szemed…”

 

Mindenesetre: tél és hó, tél és hó.

Ajándék ez a vakító június.

 

„Istenem, ezek a lehalkított kivégzések! Öregség! Pedig ha az a sok szárnyas angyal egyszer repülni kezdene…”

 

(Zárójelben mondva: egy világ omlik össze bennem, miközben felépül. Beletartom a kezemet a gyertya lángjába… még mindig… min…)

 

Másnap a fiók magától zuhan ki a sublótból. Tompa csattanása idétlen humor, sehogy se illik a délutáni csendbe. Andel azonnal kotorászni kezd a széthullott kacatok közt. Ugyanis ez a fiók amolyan tároló, tárházféle, legalábbis addig, amíg majd… Ami megint nem sokat számít. Ez a nagy halom szemét legalább annyira holnapi szemét is, noha lehet, hogy ugyanakkor egyáltalán nem, sőt ellenkezőleg, éppen holnaptól kezdve…

Nézem Andelt (vagy Sztanisát?) a konyhaajtónak támaszkodva, hogy mit kezdhetne a kacatokkal, ha mondjuk a dolgok már régtől, pusztán önmaguktól és önmagukban is, és nemcsak mostantól kezdve bennünk, bennetek, akik itt most együtt…

Persze, különböző árnyalatok matematikai zűrzavara is ez, ha meggondolom. Feltéve, ha szükséges a meggondolás. S nem inkább az a mélyebb sodrás, ami legbiztosabb igazolása annak a félbehagyhatatlan és örök –

Illetve, annak is, amit még csak ígér: a kacatok mozdíthatatlanságának.

 

„Ovális képkeretben a tizennégy éves korombeli képem: mint a végletes átmenetiség mindig újrakezdődő megtorpanása. A keret formája, a ruhám, a szoknyám vízszintes hullámvonalakba ráncolt fodrai, a frizurám negélye a sok tündérien könnyed, lebegő csimbókkal, a derekam fölé behúzott természetellenes karcsúsítás, ami hivatva lett volna kiemelni mellem domborulatának ’topográfiáját’, két olyan domborulatét, ami még úgyszólván nem is volt, s amennyiben volt, a besárgult kép mit se árul el belőle, csupán a természetellenes karcsúsítás szabászi vonala utal rá, mint leendő kialakulásra, s már előre úgy, hogy minden érzéki elképzelésemmel ellenkezzék a saját testemet illetően, utálkozva minden merev ’topográfiától’, rábízva fejlődő idomaimat a várakozás hitelesebb valóságára, amilyen, például, a soha megnyugodni nem tudó ringás, a szabott (szabászi) forma teljes megtagadása, a lehetőség ígérete, a megmozdulásé… Valójában ezért szerettem szaladni mindig, a közbeni állapotért, a ruganyosság változataiért, ágak csapódása között, mikor a mellem ringásával, a ringásban tudtam közölni mindennél jobban…”

(„Az igazság az, hogy sem a kép formája, sem a ruhám, sem a frizurám nem volt és nem is lehetett hiteles már a maga idejében se. A tévedés már a megörökítésnél kezdődött – amire a családom olyan sokat adott. Már a mozdulatban, ahogy a fekete kendőt ráterítették az állványos fényképezőgépre – ’A kicsi Andel… ’A kis göndör hajú szőke Andel… ’Bokája fölött az elnyúlt vízcsepphez hasonló anyajegy… ’Az első szavak szótára [puha bőrnoteszbe jegyezve, dátummal]… ’Az őzmozdulat, ahogy a redőnyön becsapódó fénysávba először a homlokát tartja bele, aztán a szemét…”)

Kicsoda?

 

Doktor Sziráky (Lola nagybátyja?) halkan most lép be, most húzza be maga után az ajtót, s a játékokkal megrakott polc tetején egy homokozótálkában elnyomja a cigarettáját. Mentolos orvosságszaga van, amit az onkológiáról hoz magával. Egy pillanatig nem szól semmit, csak pukkant a szájával, ami egy régi, közös játékukra emlékezteti őket. Utána odamegy az ablakhoz, felhúzza a redőnyt. Rámosolyog Lolára.

– Nem jobb így? – kérdezi, s megsimogatja a szőke fürtöket.

Andel szelíd határozottsággal rázza meg a fejét.

– Nem – úgy jobb volt.

(A csend annyira átható, hogy – gyermekszobai képtelenséggel szólva – még a repedések is önként csukják be magukat, hogy ne zavarjanak, helyesebben, hogy ne legyenek… Ettől kezdve azonban nem történik semmi. Nem akar történni. Pedig itt lehetne a magja egy olyan beszélgetésnek, aminek a távlatai és rétegződései – igenis, a valósága…

Vagy ellenkezőleg: a folytatás csődje lenne mégis a remény valamilyen szakadéka? Hogy másképp, újra – aztán megint másképp?)

 

„Stom, mi az a gondolkodási akauzalitás…?”

„Mit tudtunk mi még valamikor, Sztanisa…”

„Már a fanszőrzetem is… mint egy kopott bozótos…”

„Mondják, egy ilyen csöndes rothadásban az ima mindennél többet ér. És mégis… Nem tudom, lesz-e még erőm valaha imádkozni.”

„Én Sztanna neked… kicsoda még jobban… emlékezni neked… szeretni veled… most ez a süketség… fehér… ez a fehér gödör…”

 

Bízzátok a teológiát a gyerekekre, azok majd kitalálják jobban!

 

Közben váratlan telefon. Bécs. Iskolatársam, R. Laci, akivel elég ritkán találkoztam az utóbbi években, de ha mégis, akkor változatlanul a régi cinkossággal, a közösen átélt ifjúság öntévesztéseire támaszkodva… Autószerencsétlenség érte. Lehet, hogy a körülmények pontossága nem elég világos, de valamilyen mozdíthatatlan kép mégis kialakítható, amit döntően már semmi nem változtathat meg: mert ő nem él. Az öt gyerek, akik súlyos sebesüléssel mind kórházban vannak, csak másodlagos tanúk, hiszen nem ők ültek a volánnál. A közvetlen motiváció pusztult el, a tragikus tény létrejöttének a fókusza.

Vagy lehet, hogy R. Lacival is csak egyik változata szűnt meg annak a legszemélyesebb történésnek, amire mégsem lehet úgy hivatkozni, mint a legutolsóra, csupán mint olyasmire, amiben a feltételezések és utalások…?

Lehet, hogy amiről szó van (szó lehet) – valóban mindig csak érintőlegesség?

(Majdnem kiszámított, banálisan mellékes adat: úgyszólván minden összetört a kocsiban, csak Lili – nem Lola! –, a legidősebb lány gitárja maradt sértetlen.)

 

És mégis. Mindent elsöpörve, most ő maga, R. Laci a legténylegesebb tény. Bár – és ez, ami megzavarhat – nem jobban és nem kevésbé, mint Sztanna és Sztanisa, Stom és a többiek. De még doktor Sziráky is vagy Bossányi. Vagy akár Lola. Talán még az én helyzetem a legkétségbevonhatóbb; s ezen csak úgy segíthetnék, ha makacsul nyomon maradok, egy teljességgel láthatatlan nyom vonzásában…

Jó két óra hosszat tompa süketséggel nézem a telefont, s apró babrálásoknak tulajdonítok nagy jelentőséget.

Egy cinke kopogtatja kint a jeges ágakat, de nem fordulok meg.

Előttem piros erdélyi szőttes a fűtőtest mellé tolt asztalkán. Az asztalon nyírfából barkácsolt lámpa, háncsból font, kas formájú ernyő. Lehetne folytatni; csak ez így annyira meghatározott már, hogy szinte nincs is jelentése…

Ami sokkal jelentősebb: Andel most csakugyan a konyhaajtónak támaszkodik, és onnét fülel ki a csoszogó lépésekre. Hallom én is a lépéseket; pedig még nincs itt a postás ideje.

Vagy Sztanna rugdos valamit az előszobában?

 

Hosszabb ideig csak R. Laci keze a piros szőttesen.

 

Bossányi szintén erdélyi, akárcsak én, csak ő Petrozsényből. Hirtelen leemelem a lexikont – beletartozik ez is a „babrálásba” –, kinyitom. A Pallas-ban a Nemes ág – Pillér a tizenharmadik kötet (nem a legjobb előjel). „Petrozsény kisközség Hunyad vármegye P-i j.-ban (1891), 3374 oláh, magyar és német lakossal, vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral, pénzügyőrbiztosi állomással, fűrész- és zsindelygyárral. P. a szénbányászat egyik jelentékeny gócpontja. A széntelep itt 730 m mélységig sem ér véget, úgyhogy a kimeríthetetlen kőszéntelep egyike Európa leggazdagabb barnaszénmedencéinek. Közelében van a Csetátye Bóli-barlang.”

De ez sem változtat a helyzeten: R. Laci keze még mindig a szőttesen. A fotel, amelyikben a múlt évben ült, ugyanott áll most is. Szemben a nádszék, amelyiken karfára vetett lábbal én ültem akkor. Nos, erről nehéz számot adni. Ha akaratlanul játszani kezdek a behelyettesítéssel, saját váratlan és tragikus megszűnésem semmivel se valószínűtlenebb, mint az övé. De még ennek ellenére is: ő már akkor is most nem ült itt velem, hogy majd én alkossam meg a képét, amit majd ő fog csak tudni, a közölhetetlenségig. Illetve ő sem, mert végül is nekem lehetne szükségem rá, hogy megalkossam. S ha valaki, csak én láthatnám teljes összefüggésében a dolgokat (ha akarom), noha egy órával ezelőtt még semmiről semmit…

 

A földre szóródott kacatok között van egy kilencszáztizenegyben keltezett k. u. k. képeslap. Ausztria. Felteszem, hogy annak idején én küldtem apámnak egy nyári csavargásomból. (Így most lehetnék megközelítőleg nyolcvanéves, mint Stom.) A képeslapon egymásra torlódó hegyek háttere, a szűk völgyben kígyózó országút, hirtelen éles kanyar.

Lehet, hogy éppen ez az, amire kezdettől fogva most van szükségünk?

A helyszín látszatra annyira félreérthetetlen, hogy azonnal ráismerek. Hozzátehetném, hogy a kanyar körülbelül százötven-kétszáz kilométerre fekszik Ramsau-Dachsteintől – ez azonban pontatlan megjelölés. A tény, a mi tényünk, se azelőtt, se utána nem „feküdt” sehol. Csupán szüntelenül előlegezte magát, hogy legyen majd valahol, ahová „lefekszik”, és megvalósuljon egy olyan „fölkeléssel”, ami kizárólag attól függ, hogy én hogyan alkotom meg a képet most. Ami – ha úgy vesszük – csupán olyan egybeesés a karambol hűlt helyével, hogyha bennük, a kettő között volna is esetleg valami rés, amin keresztül…

Talán akkor.

De nincs. Nincs igazán ellenőrizhető topográfiája R. Laci halálának.

 

„Sztan… Sztanisa, hallasz?… Szégyen fgy elsorvadni… Én nem várom meg a végét…”

 

Viszont itt vannak a szokásos külső körülmények: a falu, a település. Ramsau-Dachstein viszonylag megragadhatóbban él a tudatunkban – bár az is inkább egy folytonos elképzelésben, mert a ház, amelyet megvettünk az erdészettől, még elég alapos javításra szorul. Pontosabban nem feltétlenül, csak a gyerekek szeretnének néhány átalakítást. Lili egy külön manzárdszobát (ahogy az özvegy írja később) – ott akar berendezkedni a cuccaival, a Joan Baez-együttes színes fotóival, miniatűr konyakosüveg-gyűjteményével, gitárjával, klasszikus és újgörög szótárával, a szakkönyveivel. De még így is állandó átalakulásban kell látnunk az alig másfél éve megvásárolt házat – mert még egy ház sem (hacsak meg nem öljük azt is) – még egy ház sem maradhat két pillanatig ugyanolyan. Olyanná csak állandó elkésésében lehetne ahhoz képest, amilyenné éppen kénytelen lenni, folyton…

 

Az esőcsatorna félig leszakad, de a hó így is púposan rátornyozódik. A szomszéd az esőcsatornának támasztja a létrát

 

S mindez karácsonykor, Szenteste délelőttjén. Az asszony már lent várja őket a házban; úgy egyeztek meg, hogy fagyújtásra érkeznek. R. Laci tárcájában a ház átalakítási tervrajzát is megtalálják.

 

Mégse jó ez a Ramsau-Dachetein. Akkor már inkább Petrozsény; mint múlt, mint Atlantisz vagy valami hasonló –

És igenis: éhség… valamilyen éhség emléke! Ami darabjaira esett – s amit mégis jó volna valahogy összesöpörni.

 

De ilyen hóban? Mikor még a kapuig se lehet?…

(Egyáltalán: milyen kapuig?)

 

„Hiszen mondom! Keserves szarakodás így, kezét csókolom, de csak azért, mert nem fogja soha rendesen annak a hólapátnak a végét. Andel! Meg kell fogni, ugye, ha még tetszik emlékezni rá, csak jól meg kell szorítani, de hiába mondom neki, úgy jön belőle a káromkodás, mint a vassípból a hang…”

 

Pedig a hó világít, a hó ragyogva tud sütni! Istenem, ha egyszer a hó fölszikrázik…

 

„Stom átbotorkál a sötét hallon. Még sötétben is pontosan tudja, hogy hol van a kiszerelt konnektor lukja. Sztanisa mániákusan odarakja az ütős óra réz felhúzókulcsát. Odanyúl, de csak a kőkeményre száradt szigetelőbunkókba akad az ujja. A kulcs nincs ott. Szeretne valami kertbe kinézni, de még alig szürkül, az ablakokon többéves piszok. Benéz a lány szobájába. Üres. Pedig a kert ott van kint, mint tegnap, tegnapelőtt, csak valahogy nem lehet mégse biztosra venni…”

 

Igen – „az örök éhség kezdődik itt, mely sosem csillapul. A szerető szív és teremtett lélek belső vágyódása és epekedése ez valami meg nem teremtett jóság után… Akik ezt megismerik, a legszegényebb emberek, mert mohók és falánkok, és kielégíthetetlen éhség gyötri őket. Bármit isznak, esznek, sosem laknak jól, mert ez az éhség örök.”

Nem – „Krisztusé az éhség!… Éhsége mérhetetlenül nagy, megesz bennünket tetőtől talpig, mert mohó falánk ő, farkasétvággyal még a velőt is kieszi a csontjainkból… Először elkészíti a lakomáját, és szeretetével kiégeti minden hibánkat és bűnünket. Aztán, ha már megtisztultunk és megsültünk a szeretet tüzén, kinyitja a száját, mint egy ragadozó, aki mindannyiunkat be akar kapni…”

 

(Ellenstrófa)

 

Lehet – „lehet, hogy valahol itt vérzik el az igazság, mégis; az az igazság, amit olyan lelkesen komolyan kell venni, mert különben vér nélkül vérzünk el, aminél nincs dicstelenebb. De tőlem ne várjanak többet. Aki többet vár, csalódik. Adós maradtam a hazugságokkal, s ezt sose fogják megbocsátani nekem, akik maguk örökké kölcsönökből élnek, a vágyak kölcsöneiből. Én csak azt költöttem el, amim volt, de azt az utolsó fityingig. Csodálom annyira az életet, az embert, hogy megér az egész egy ilyen védtelen költekezést, ilyen kiárusítást…”

Persze – „azokat a szép lángolásokat, melyekből az öröm a maga hasznát igyekszik lecsapolni, azt a lángot gargantuai hugyozás oltja ki szüntelenül az idők végezetéig”…

 

Temkinéktől jön közben újabb hír: most a Kanári-szigetekről. Röpködnek, mint a kanárik. Haha! De ők is ugyanabban a cellában! („Igaz, Stom?” „Igaz, Sztanisa?”)

 

Hogy félreértés ne legyen – Bossányi még él. Sőt kicsit ritkábban is látogatom újabban; pedig éppen most kellene gyakrabban. Csak hát Lola sok időmet veszi el. Aztán itt van Andel, a többiek –

Nem dicsekedhetem, hogy következetes vagyok a részvétben, ha valami éppen közbejön…

(Úgy látszik, mégis jogos a kérdés: „Nem volt Jézus valóban részeg, mikor a szeretet arra ösztönözte, hogy leszálljon a legmagasabb mennyből a föld legalacsonyabb völgyébe?”)

 

Szóval – gödör.

FEHÉR GÖDÖR –?

(Nem cím; csak gondolatfoszlány. Eszelős jegyezgetés. Néha az elviselhetetlenségig zavar a szemem élessége.)

 

Talán a mai nap. Talán –

Valami elcsendesedett mára. Úgy ébredni, mint egy üres légyfogó, még szűzen, zsákmány nélkül. Vagy éppen: a zsákmány már benne foglaltatik az ürességben? Most akár el is vérezhetnék, és nem venném észre. Nagy jóindulat a szívben, minden és mindenki iránt. (Vagy éppen: a túlzó megértés közönye?)

Félóra álldogálás a műteremablak mellett. Amolyan reggeli úrfelmutatás, a reggeli nap fölemeli a park fáit. Nem nagyon, csak annyira, hogy a gyökerükből is látszódjék valami. Így jó. Így igaz. S most már vissza is ereszkedhetnek a helyükre – mi láttuk, hogy egy pillanatig történt valami kivételes, és ez elég.

Sorba megsimogatni a járókelőket, és nem adni semmi magyarázatot. Majd ugyanennek minden indulattól mentes dúr-változata: egy hangtalanságig diszkrét sorozat hirtelen le is teríti ugyanazokat a járókelőket. De úgy, hogy mindegyikük megőrzi (utánozhatatlan ajándék) az utolsó mozdulatot, arcukon az utolsó vonást. S mindez a reggeli, nyári fényben, egyetlen pillanatba sűrítve a lényeget – Mint a földmívelő felszántott földbe magot vet S várja virulását istene s munka után, Úgy a sírokkal felszántott földbe koronként Hordja halottait a végtelen emberiség És haloványan a dús, a szegény és a koronás fők Mennek alá, víg, bús, balga, mogorva, vegyest – (ennek megkegyelmezett a kancsó bor mellett a gyertyaláng).

 

Mellesleg lehet ezt másképp is –

„…a hangelnyelő holt térben nem hallatszik a gránátrobbanás. A fennsík két meghatározott pontja között húzzák végig a vassodronyra erősített célpontbábukat. Ez csak világos, nem? Karpaszományos!!!”

Az ilyesmit beleverik az ember fejébe.

 

Akkor is: Sztanna és Sztanisa sebezhetetlenek. Vagy Andel is. Stom is. Mindegy. Szeretem őket. Hogy ilyen makacsok – azért?

 

Mintha csakugyan Lola (vagy valamilyen Lola?) takarítana kint a másik szobában. Később hallom: kimegy az előszobába, a konyhába, a kamrába. Valószínűleg ott ver le valamit – egy boros- vagy dzsemesüveget?

 

„Hány óra, Sztanisa, mondjad már! Tényleg olyan vagy…”

Tulajdonképpen két szoba választja el őket egymástól, az egyiket kiadták bérbe egy lánynak; a lány szobájában keresztben fekszik a földön a gitár…

Sztanisa hosszan csurgatja a fürdőben a vizet; Lola kezében hússzínű protézis. Bántja a szemét a hajnali fény; vagy inkább a hótól hunyorog. „Te, ez a hó!”, mormogja. Melle löttyedten lúdbőrös a hálóing kivágásában…

 

Jövel te szép mátka, kinek csak árnya vagy…

Jaj, vigyelek, vigyelek, szép aranyom…

Ha úgy tetszik Neked, megnősülök és sok-sok gyermekem lesz és rokonom – monda Jézus az Atyának…

Lola, Lili, Sztanisa, Andel, Miasszonyunk méltó képmása, kivéve a Szüzességet…

 

Stom: „Négyszázötven forint nyugdíj. Szerintem prosztatarák is. Most vagyok nyolcvanéves.”

Sztanna: „Hét év börtön, ebből négy szigorított elkülönítő. Rehabilitáció. Most vagyok nyolcvanéves.”

Egy hang:

 

„Akkor kinyílik majd a kürt szavára Isten általános és központi pénztára!”

 

(Castelo do Pico, kék szemetesvödrök, fehér kalapos nők, átforrósodott homok, meztelenül a hűlő homokon…

Akkor se. Most nem, Ez ellenem dolgozik.

Töredezett fény a piros szőttesen – az igen. Ez az állandó vécétartályzúgás – ez igen. De ha, mondjuk, doktor Sziráky tényleg belépne most – kirúgnám. Nem tágítjuk a kört. Szűkítjük. Világos?

És Bossányit is csak utána majd-esetleg hét végén. Sziráky szerint még másfél hónapja van.)

 

Aztán – egy teljesen meghatározhatatlan időpontban – átható kislányhang az utcáról (aki még nem tud semmit): ÚGY SZERETLEK, MINT EGY CSILLAG!

Ez majdnem olyan, mint egy kinyilatkoztatás. S mintha most kattant volna valami…

 

„Sztanisa… Stom… hallod… én neked… kicsoda még jobban… emlékezni neked… szeretni veled…”

Sztanna krákog, asztmásan köhög. Háttal állnak egymásnak, s ahogy lökik, emelik a hólapátot, ütemesen összeér a fenekük. Ez kizökkenti.

„Nem tudsz egy kicsit jobban…?”

Már kezd zúzmarásodni a szemöldöke.

„Most még ez a süketség is… Meg ez a fehér…”

Csak percek múlva néznek egymásra. A szemük vörös a hidegtől, elég nedves is, nyákos.

Közben Lola is megjelenik. Bugyiban, melltartóban szeret takarítani.

„Szóltál?”, kérdezi.

„Nem.”

„Egy kislány… hallottad? Az előbb az utcán…”

„Mondom, hogy nem.”

„Anya írt… azt akarja, hogy konzervatív módon… Olvastad?”

„Mondom, hogy nem!”

 

Néhány pillanatig teljesen üres a szoba.

 

„Sztan… Sztanisa… mondjad már! Tényleg olyan vagy…”

„Azt hiszem, hét… vagy fél nyolc?”

Két porszagú, takarítatlan hodály

Két szoba választja el óket egymástól, ha a sötét hallt nem számoljuk.

A lány szobájában keresztben fekszik a gitár

„Te, ez a hó…”, morogja

Melle lúdbőrös a hálóing kivágásában

Sztanna a pohárszék mellett krákog, és egy más szögből néz ki a havas kertre

Éjszaka egészen behavazódtak

A mennyezetről pergő festéket kifeszített nejlonlepedő fogja fel a két rézágy fölött

A falon bekeretezett, ákombákom írás, még a kislányuk írta hatéves korában (hétéves korában meghalt) – „Ha bejönnek a törökök, megverjük a popsi-mopsijukat, bizony!!!”

„Na és ki tud itt már törökül?”, mondták szilveszterkor

„És kicsoda tatárul?”, szokták mondani szilveszterkor

Sztanisa megvárja, míg Sztanna abbahagyja a krákogást, csak utána teszi be a protézist, utána bakancsot húz, kimegy a kamrába

A kamrában sokkal keskenyebb a kilátás

A szomszéd az esőcsatornának támasztotta a létrát, a csatorna leszakadt, a hó púposan rátornyozódik

A felső polcon porosodó dzsemesüveg

Szívesen megbontana egyet, ha a lány hazajönne reggelire – vagy legalább telefonálna! Egy hete nem is látták

Hirtelen a konyhaajtó felé fordul

 

Én is. Hallom az ajtócsapódást – Lola megy el? Vagy tényleg Sziráky? Közben a paneles vigyorog újra, piros sállal a nyakán. Olyan, mint egy elcsapott kántor

 

Szótlanul nézik egymást

„Most mit bámulsz? Mit csinálsz? Mért nem húzol nadrágot?”

Sztanna engedelmesen bakancsot vesz elő, buggyos bricseszbe bújik (Stom)

Még csak fél hét

Hidegek a szobák

Kint a konyhában, állva isszák meg a teát, szájukból gyors felhők csapnak ki

Sztanna újra leül, és a porszívó csövét rugdossa a szennyesláda alá

„Nem azért mondom, de hogy minden éjszaka! És még reggelizni se… nem kívánom, hogy más kezdje magyarázni neki… egy idegen! Pedig úgyis hátranyomják a fejét… akkor majd haraphatja a párnát. Nem hiszed?”

Andel nem válaszol, visszamegy a kamrába

Ágaskodva levesz egy dzsemesüveget, átteszi a másik polcra, ahonnét könnyebb leemelni

Sztanna benyit a középső szobába, fekete sál a nyakán

„Te, nézd… már nem a Bob Dylan lóg itt! Ki a fene ez, Zorán?”

„Az nem lehet… az nő”, mondja Sztanisa újra a fürdőszobából

Nem is érti jól

„Kicsoda?”

„Nem tudom. Biztos Joan Baez… Vagy a barátja?”

„Kinek? Neki?”

Most már Sztanisa is ott áll

A sarokban kupacba kotort szemét, selyempapír rózsák, miniatűr whiskysüveg, műbabahaj, egy KISZ-jelvény tűjére szúrt márciusi Petőfi-kokárda, a közepén kisujjkörömnyi, színes Petőfi-kép, fényes papírra nyomott, elmosódó arc

Mint a vásári mézeskalács szíven a tükör fölé ragasztott bajuszos legény

Ezt sokáig lehetne nézni, de szemüveg nélkül nem látják

A fekete harisnyatartó csatot se

„Most hová mész? Mit gondolsz, mért öltözködtünk fel?”

Idegesen elrántja a karját, bemegy a fürdőbe

Sokáig ült bent (Stom)

Amikor nyög, a vér jobban a fejébe megy, ilyenkor a gondolatai is tisztábbak

Persze, azokról kellene példát venni, akik még a pusztában is… akár a teveszart is… vagy a jó hazai ökörszart… De szavalhatnak nekem a Belső Várkastélyról! Mikor még arra se, soha… Tessék a sivatagban kérdezni… az elkülönítőben! Aztán jelentkezzen, aki kapott már választ…

 

(Csak az ismer bennünket, aki egyedül ismer bennünket. 1. Kor. 13. 12.)

 

Sztanisa fülel egy darabig, aztán elunja, kinyitja az előszobaajtót

Majdnem sírni kezd kint, olyan magas a hó

Az utcai kapuig egyetlen jégmázas tömb a szalag formájú, hosszú kert. Mintha felpuffadt volna a saját fehérségétől

Lesz délután is, mire elhányják a kapuig

Az ajtó mellett rossz láda, arra ül le. Asztmásan köhög az éles levegőtől. Hátával érzi, ahogy a falban működni kezdenek a csapok

Sztanna most rángatja a fürdőben a rozsdás lehúzót

Kint őt is megköhögteti az éles levegő

„Nézd… mindig nagyobb lesz ez a kert!” – mormogja

„Egy hete nem lapátoltunk. Egy hete nem is voltunk kint”

„Hogyhogy nem? Hol kint?”

Topogva támaszkodnak a két falapátra

„Nekem mindegy. Úgyis este lesz, mire kiássuk”

(Az ablakból idelátszik a betört üvegű telefonfülke, valahol távolabb, a parkon túl motort túráztatnak. Később erőszakos, csikorgó fékezés. Bizonytalan sikoltás – )

„Hol kezdjük akkor? A lépcsőnél?”

„Hogyhogy hol?” Sztanna ingerült, de nincs elég erős hangja. „Ott kezdjük, ahol folytatjuk. Ez a szaros be se tud jönni, ha nem hányjuk el…”

Sztanisa szó nélkül belevág a hóba, Sztanna hátat fordít neki

Piszkosszürke az ég, csak a domb fölött világosabb kicsit

Most ott jön fel a nap

(Stom) elbámészkodik, lehúzza a kesztyűjét, megint felhúzza

Pedig szép reggel volt… Karácsonykor aranytallérral fizettek Petrozsényben a bányászoknak, a kóbor macskákat a kisvasút sorompójához kötötték… Külön temetőjük volt a zsindelygyár mellett… Egyszer még vissza kell utazni Petrozsénybe! Megnézni Csetátye Bólit, a kiugrott kántort! Piros tintás bejegyzést találtak a noteszében, mikor meghalt: „Ártatlanul gonosz, mint az aszténiás szentek. Meghúzhatjátok a láncot a Jóisten kopasz feje fölött”

Megpróbál elmosolyodni, de csak a nyál gyűlik össze a szájában

Kiköpi

Beáll ő is a nyomba, belevág a hóba

Csoszogva lépkednek előre-hátra. Ahogy emelik a lapátot, a fenekük ütemesen összeér

Sztanna egyszerre kizökken

„Nem tudsz egy kicsit jobban… Ezzel idegesítesz föl!”

Sztanisa válaszolni akar (Andel?), de nem tudja, mit, csak a szeme vörös és nedves

„Most mit sírsz? Mit kell azonnal…?”

„Én? Inkább neked olyan nyálkás a szemed…”

Sztanna sértetten elfordul

Továbbcsoszognak, előre-hátra

Alig öt métert tesznek meg egy óra alatt. S még csak most kezdődik a kert

Sztanna fölkapaszkodik egy betemetett kőrakásra, liheg. Augusztusban, az alkotmány ünnepén onnét jobban lehet látni a tűzijátékot

 

(„Ha a köznapi élet minden részletét föl lehet emelni a szent dolgok síkjára – akkor fordítva is?”)

 

Tavaly még a lány nézte helyettük a kőrakásról, és mindig mondta, hogy éppen milyen rakéta robban

Sztanna majdnem akkora most, mint a törpebarackfa

Egy ágat ütöget a sálja végével, zsugorodott levelek szóródnak le

A jégmázas havon szemcse nagyságú lyukak, szétfröccsent repesznyomok

Sztanisa abbahagyja a lapátolást

„Mit csinálsz? Mit nézel?”

Sztanna szemüvegén kezd jéggé hártyásodni a pára

„Semmit… Vagy te látod? Mi a fene az? Létra…?”

Ügyetlenül lemászik, beállnak megint egymás mellé

„Csak azt nem értem, mért hagyta itthon a gitárt. Pont arra nem volt szüksége?”

„Én tudom. Karácsonykor nem illik…”

„Mit?”

„Gitározni”

Sztanna lehúzza az egyik kesztyűjét, újra felhúzza

„Tényleg… Ma karácsony van”

Sztanisa lassan följebb tolja a szemére csúszott, szakadt kötött sapkát (Andel)

„Még öt nap… akkor szoktunk kimenni hozzá a temetőbe…”

„Micsodát? Nem hallom…”

Kicsit hangosabban ismétli

Jó félóráig nem szólnak egymáshoz, csak mikor a nap a domb fölé ér

Ez már tényleg fény. Hó és fény, együtt. Ettől már hunyorogni is kell

 

(„Minden, ami látható módon történik ezen a világon – démonok műve is lehet?”)

 

(Két kitöltetlen SZTK-recept hátlapján ceruzával)

 

– Ismételd csak…

– Nem tudom… Nehéz. Egyszer csak rám jön. Valami elszorítja a torkomat, ha gyerekarcot látok. A nevetésüket. Hogy hirtelen tenni kellene… bármit! Magam meg mások helyett… Valamit, amit nem is lehet elgondolni. Valahogy minden cselekedet helyett. Hogy csak az az egy maradjon, mint egy kitartott kép… hogy tényleg! – mégsem törik el! És hogy ez mindig így marad most, meglátjátok…

– Szerintem más a baj. Egyszerűen nem tudom, hány embert öltem meg. Sose láttam. Én mindig csak küldtem… De nehéz ezt tisztázni. Leadsz egy sorozatot… Vagy csak úgy szórakozottan húzod el… Egy golyó. Föl se tűnik. Aztán… Jó volna egy arc, amelyikbe legalább utólag kapaszkodni lehet. Valami beszélgetést… cinkosságot kicsikarni belőle! Amire nem is szabadna előre gondolni… az már bűn volna! Mégis, valami képtelen szeretetet. Hálát. Legalább egy arcot! – akire tudod, hogy számíthatsz, tudod, hogy odaáll melléd…

– Mit gondolsz… egy gyerek halála felől sose lehetünk egész biztosak?

 

Mint egy törpelövészárokban, úgy haladnak előre a hóban

Sztanisa ajánlja, hogy forduljanak jobbra, a rózsaágyás felé. Nem látszik ugyan a hótól, de biztos, hogy ott van

Sztanna indulatosan leinti

„Arra sokkal hosszabb!”

Még mindig ingerült, megtörli a szemüvegét, a füléből kiveszi a vattát, megnézi, újra visszateszi

Andel tétován elmosolyodik

„Már tegnap is eszembe jutott… Azt hittem, megtalálom a szekrényben…”

„Mit?”

Nem hallja a kötött sapkától, tovább mosolyog

„Akármit csinálok, de még annyi év után is…”

„Eh, mit találsz!”

Sztanna méricskélő pillantással keresi, hogy a betemetett ösvény merre kanyarodik tovább

„Megmondták elég világosan akkor. Az ember ötvenéves korában már nem szül”

Most Andel pillantása olyan, mintha nem értené

„Azt hittem, ott van a fehérneműk között… Biztos az ostromkor veszett el”

A nap már ragyogva süt, a hó egyszerre felszikrázik

A dombtető szélén bekötetlen villanypózna, mellette félig megépített figyelőbunker

Andel elbámészkodik az erős fénytől, orvosságtól kisárgult nyelvét kidugja a töppedt száján

Sztanna ellenségesen nézi

Mint a petrozsényi boszorkány, Badisné! (Csak gondolatban dúdolja)… „Ürömszál alatt buba riu, csecset nem kapott, azért sziu, beszél a Rózsa, ő érti, nem vár a búza, kell aratni…”

Újra úgy helyezkedik el, hogy háttal álljanak egymásnak

Lökik, emelik a lapátot, a fenekük megint ütemesen összeér

Sztanisa csendesen, ahogy szokott, minden átmenet nélkül sír

Stom megpróbál erősebb iramot diktálni

Kibisbele Kiaróra Fux! De Fux úr nem volt következetes, csak a sorompóhoz kikötött macskáknak készített koporsót, az öngyilkosoknak nem, akik úgy akasztották fel magukat… Vagy ott van Arad (kicsit északra Petrozsénytől), azzal a szerencsétlen tizenhárommal! Történelmi koporsók! Özvegyek a történelmi tolószékben! Haha, a hóhérok mondják a gyászbeszédet is! Egyszer még vissza kell utazni Petrozsénybe…

Ahogy távolodnak a háztól, a hó egyre jegesebb. A kapu keservesen messze

Sztanna fullad, de szégyenli mutatni

„Mit csinálsz, most mért arra az oldalra hányod?”

Pár pillantig lihegve figyelik egymást, a szemöldökük is kezd zúzmarásodni

 

„Jaj, nagy telek voltak akkor, szép világ…

„Ó, haláli szép vitéz, kinek engeded…

„Vutuk! Mizla! Udi! Hol vagy, Szerető…?

„Csókoljatok meg, vörös orrúak…!

 

Megállnak, lihegve néznek vissza a kopott vakolatú házra

Látják, hogy nyitva felejtették az előszobaajtót. Sztanisa kis mosolyt erőltet az arcára

„Még jó, hogy nem gyújtottunk be…”

Sztanna visszafojtott dühvel

„Mért… mert vasárnap van?!”

Hirtelen fáradtan néz körül, hogy lát-e valakit, de üresek a szomszéd kertek

Sztanisa benyúl a hosszú szvetterkabát alá, a petefészkét tapogatja

„Valamit muszáj még felhúznom…”

Sztanna megrándítja a fejét

„Most nem hagyhatjuk… előbb ássuk ki a kőmókusig”

(Nem mókus – millenniumi kerti Turulmadár, dísznek a grupp közepére; csak mióta a feje meg az egyik oldala letörött, azóta lehet összetéveszteni)

Tanácstalanul nézik, hogy mégis merre lehet, kis kerülővel ásnak tovább

Sztanisa megkapaszkodik Sztanna vállában

„Nézd, hogy vakít most!”

Nézik a havat, ami önként az ő kertjükre hullott

Sztanna dohog, dörmög

„Ide kellene kidobálni azt a sok szemetet! A tetejébe meg a gitárt…”

„Ne bántsd… még hazajöhet. Délutánra haza szokott jönni”

„Délutánra? Mikor…?”

Stom érzi, hogy nincs erő a karjában. Kicsit lehunyja a szemét

A bányászkör klubjában harmincan fértek el a pódiumon. Egy lecsúszott kántor (most megint itt a paneles, teljesen indokolatlanul, nyakában piros sállal) – mint egy elcsapott kántor vitte a hangot a dalárdában. Mikor berúgott, az asztal alatt kigombolta a nadrágját, rafiából masnit kötött a nemi szervére, így kellett koccintani vele. „Csak söpörtök, söpörtök, még az üveggyöngyöt is belesöpritek a deszkarepedésbe… Bízzátok a gyerekekre a teológiát, azok majd kiszedik!”

A kiásott csapástól beljebb valami csillanó, éles pont

(Egy harisnyacsat)

Bosszantja, hogy nem tud rájönni, mi az

Nézi

Leveszi a szemüvegét, megtörli, kiveszi a vattát a füléből, visszanyomja

Sztanisán felejti a szemét – az ormótlan bakancsán, a szakadt kötött sapkán

„Te…”, motyogja

Sztanisa hálásan elmosolyodik (Andel)

SZERETTELEK – MOST HELYETTE SZERETLEK…

Először a lapáttal csap oda a fényes pont felé, de nem éri el

Ha még másfél métert ásnának arra, biztos elérnék

Megfeledkeznek a Turul-mókusról, a kerti kapuról, a házról. Csak az a fényes pont

De még fél méter se kell, Sztanna váratlanul – akár egy lassított fölvétel – egyre lejjebb süpped, egészen a válláig

„Jézusom! Hát persze…”

Ez Sztanisa, halkan

Nyáron négy fiú ásott itt gödröt, teleengedték vízzel, sampont szórtak bele, a lányt ott fényképezték le a habtornyok között. Közben Baez-stílusban énekelték: „S a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül…”

Sztanna első pillanatban bambán néz, utána csapkodni kezd, próbál kimászni

„Dehogyis… ez a rohadt bakancs!”

A jeges kéreg alatt puhább hó, ott nyúlkál, hogy valami kapaszkodót keressen. Az erőlködéstől csendesen szúr a szíve

Abbahagyja

Sztanisa, amennyire a térdei bírják, leguggol, hogy közelebb legyen a fejük egymáshoz

„Legalább nem sáros”, mondja vigasztalón

„Az igaz… fehér…”

Ahogy még közelebb hajol, lassan Sztanisa is becsúszik a gödörbe, szinte észre se veszi, hogyan

Most egészen közelről nézik egymást, a nap az arcukba tűz

Mintha hang nélkül nevetnének

„Most sokkal jobb”, motyogja Andel, s benyúl újra a szvetterkabát alá, de nem mondja, hogy erősebben nyilall

Mögöttük egy cinke kopogtatja a jeges ágakat, de nem fordulnak meg

„Minek? A zsiliphídon túl a pénzügyőrbiztosi állomás… a piaccal szemben a posta- és távíróhivatal… a Szélkakas vendéglő… a postatakarék előtt a Csetátye Bóli-szobor…”

Sztanisa odanyomja a fejét Sztanna lecsúszott vállához

„Pedig biztosan tudom, hogy betettem a fehérneműk közé… még monogramot is hímeztem bele”

Sztanna bólogat, közben kesztyűs kezével a hógödör falát tapogatja

Hirtelen Sztanisára néz

Valami keményet érez

„Te… nézd csak!”

Percekbe telik, mire egy lécekből összetákolt gyümölcsösládát rángatnak ki a hófalból

Fulladtan bámulják

„Erre föl is állhatnánk”, lihegi Sztanisa bizonytalanul

Sztanna nem válaszol

Nagy csend

Fél fenékkel ülnek a ládán, hátukat a hófalnak támasztják

Csak a cinke kopog még mindig, egészen közelről

Fél tíz felé egy pulóveres, nadrágos lány lép be a kitört üvegű telefonfülkébe, tárcsáz, a kagylóval ütögeti a készüléket

(Nem hallják. Nem is látnak odáig)

Sztanisa lehunyja a szemét

„Milyen melegen süt… érzed?”

Szorosan Stomba karol

Sztanna megrezzen, Andel combjára teszi a kezét, ügyetlenül rést keres

 

(„A káromkodás fordított hitvallás, Istennek mindenütt jelenvalóságát és közbelépését hirdeti, de mihelyt elveszíti ezt a jellegét, közönséges durvasággá lesz…?”)

 

Ügyetlenül melegíti a kezét a több réteg alsó között; de még így is jól érzi a csontos, kopár szeméremdombot

„Vagy lehet… hogy mégis az előszobaszekrényben?”

Erre egyszerre kizökken. Karikás, fáradt, vérfoltos a szeme

Petrozsény…!

De semmi új nem tud az eszébe jutni

Az ég metsző kék, üres, a nap műtermi alapossággal világítja meg minden szögletét

Nehezen, de megpróbálja a kezét újra összekulcsolni

Egy isten… legalább egy isten volna, akinek meg lehetne bocsátani! – amiket gondolok…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Esetleg innét – vagy ebből a mondatból valamit?)

 

Legyek, legyek – avagy az elmondhatóság határa

Nádas Péternek

 

Egy vadász sokáig kergetvén egy madarat, a vadak megölték, esztendő múlva a madár a koponyára szállván innya, megborította. Mondják, az egyetlen szót kergette, mely mindig kisiklik. Végül az kezdte őt kergetni madár képiben, és rátalált.

De mit mondjunk mi, helyette is?

Az igazság az, hogy a svédek nem ismerik a három gerendafából készült bitófát, sem a kettőből ácsolt keresztet, náluk egyetlen gerendán kell az embernek hosszú I-betűvé nyúlnia. Másutt a koporsódeszkából nem csinálnak gondot. Amilyen kéznél van, az a jó, csak az a fontos, hogy a sírt egy körtefa alatt ássák meg, mely lehetőleg egymagában áll a széles, nyílt mezőn. Akinek deszka sem jut, azt csupasz gödörben helyezik el, s a lábához, fejéhez zöld gallyakat szórnak. A lelkipásztor maga is ásót ragad, három rögöt dob a halottra, és a Genesisből idézi a törvényt: „Por vagy te, és ismét porrá leszesz.” Itt már nem segít a ravaszkodás, hogy lábunkat visszahagyjuk cserébe, mint a rák, mi magunk meg, sutty, igyekszünk tovább-bicegni. Nem igyekezhetünk. Az ordító tél elől is hiába rejtőzött számos hajdani barátunk a leölt állatok meleg bendőjébe, a csatatérpecérek ott is rájuk akadtak. Vagy egyszerűen a körmükön keresztül lopakodott szívükig a halált hozó fagy. Vagy a férfiúi szervük lett jeges csappá a nyeregvas érintésétől.

Mindezek igaz prédikációra csábító történülések, noha azért van ellenvélemény. Az orosz ortodoxia, például, határozottan elhárítja a prédikációt (csak karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor engedélyezi), mondván, hogy Isten igéjének puszta felolvasása is elegendő, másfelől, ha nincs gyakorta prédikáció, az eretnekségek és elhajlások is biztosabban elkerülhetők. Ha nem így volna, a királyi paranccsal bitófára ítélt szökevény esetét is szóba lehetne hozni, aki lefizette a hóhért, és sikerrel járt ki magának puskagolyót – jóllehet ez sem a hóhér érdeme, hanem Istené, aki megindította a szívét. Így aztán omni momento memento. Maga Luther is írja később: Élek, és nem tudom, meddig, meghalok, s nem tudom, mikor, utazom, s csak a jó Isten tudja, hova, csodálom, hogy szomorú vagyok.

Mindenesetre nagy ajándék, hogy a megreformált hitűeknek nem kell hinniük azokban a dolgokban, amelyek szemben állnak a józan ésszel, csak azokban, amelyek meghaladják a józan észt. Vagy talán nem vigasztaló, hogy a vendégfogadókban egyre több helyen lógatnak az asztalok fölé kis vasdobozokat, és abba gyűjtik a részegektől, útonállóktól, gyermektipróktól és besúgóktól a bírságot? Was vor geschmerzet, jetzt fröhlich herzet!^* Persze, a kocsikról azért módszeresen lopják a kereket, még ha némi fizetség ellenében vissza is szerelik mindjárt. Mindazonáltal örüljünk, hogy kezdenek ganajt is égetni itt-ott, hátha elviszi a pestist és megvesztegetést. Közben a széles Danubius partján lányok és asszonyok csatangolnak, vakmerően fittyet hányva a késő éjszaka veszedelmeinek – megfeledkezve Barbara Ubrykról, a meztelen és elvadult és félőrült apácáról, aki pusztán mert levelezett egy fiatalemberrel, huszonegy évet töltött a krakkói karmelita kolostor egyik sötét cellájában. De van más értesülés is: Sieniawska úrnő szobájának falát kő helyett tégla alakúra faragott drága fával bélelik ki, melyekbe más-más mintázatú berakásokat illesztenek – kisujjnyi vastagon! És bizalmas vendégei számára is mindig rendelkezésre áll néhány antal (boroshordó). Hej, égi tutajosok, kenyeret adjatok, ha megtagadnátok, süllyesszen el átkunk! Addig se felejtsük azonban, hogy a vadon termő bogyókból hosszas főzéssel ki lehet csikarni valamilyen ízt, és csodásan be lehet lázasodni tőle. S attól még egy kifosztott színpad is fölparázslik.

Ámde bennünket kevéssé érdekel, hogy mit szólnak majd azok, akiknek egyszer kezébe kerül ez az írás, melyet kizárólag azért vetünk papírra, hogy érzékeltessük egy lappangó történet természetét, amelyről nincs tudomásunk. Hisz az ilyesmi úgysincs kockázat nélkül. Hisz még az is lehet, hogy gyilkolni kell érte. Az első nyomjelre július 17-én, Illés napján bukkanunk, szakadatlan esőben. Jakab apostoltól tudjuk, hogy az Úr Illés kérésére lezárta, majd megnyitotta az egeket. Ezen felháborodva – mint Gedeon, aki meg akarván erősödni hitében, előbb harmatot, majd szárazságot kért a gyapjúra, s mint Eleázár, aki jelek áltat kívánt megbizonyosodni – mi is könyörögni kezdtünk az Úrhoz, hogy a maga dicsőségére és sok veszendő lélek üdvére állítsa el az esőt, s ne rójon ránk naponta erőnkön felüli megpróbáltatást. A kérés olyannyira teljesül, hogy bár az ég teljesen borult, és körös-körül súlyos esőfelhők állnak lesben, mégis megmenekülünk, s csupán néhány csepp nedvesíti a köpenyünket. Ennek ellenére megjövendölöm, hogy jó néhány bajt el kell még tűrnünk, de épségben célhoz érünk, s ezt felelőtlen vigaszként mindjárt közlöm is az útitársaimmal (és teremtményeimmel?), megfeddve őket a korai türelmetlenségért.

A városlakók közül különösen Gumisch úrral kerülünk jó barátságba, aki a hídnál lakik, valamint vejével, Johann Christian Müllerrel. Csupán Dieterici magiszter okoz csalódást – aminek a hátterében több nyilvános rejtély állhat, ennek még utána kell nézni. Felesége mindenesete mordulva utasít el, amikor benyitunk: „Er lasst sich nicht bewegen”^* – mintha legalábbis felöltöztetett hullát őrizgetne odabent a frissen vetett ágyban. Hollári, ilyesmi is megeshet könnyen, gondolni kell rá. Végül egy lengyel nemestől kérünk tanácsot, aki a királyi palotában vendégeskedik, és sikerül tőle megszerezni az elbocsátó engedélyt. A szószékekről ugyanis most hirdetik ki, hogy Lengyelország egész határát lezárják, s halálbüntetés terhe mellett megtiltják, hogy bárki is oda- vagy visszautazhasson. (Lehet pestisre is gyanakodni.) Ugyanakkor itt kell megemlékezni a híres insterburgi sörről, melynek akkora a szesztartalma, hogy képes tüzet fogni, akárcsak az égetett vagy lepárolt szesz. Vilnáig viszont tizenöt rénus forint a fuvar. A rengeteg erdő neve Grünwald, öt mérföld szélességben terül el, és keskeny ösvények szelik át. Jó pár száz paraszt bolyong benne csapatokba verődve, akiket a katonák mindenükből kifosztottak, s ha valaki útjukba akad, meggyilkolják. A zsidó vendégfogadója az erdő szélén áll, távol a többi háztól, ő azonban – nem gondolva a veszéllyel – megengedi, hogy hajadon lánya feltűnő öltözetben sétálgasson. A mély folyó felett híd ível át, s ezt szántszándékkal rossz állapotban tartják, hogy az átutazóktól minél több pénzt csikarhassanak ki a megjavításáért. Itt is el lehet mondani, hogy „Polski most, niemiecki post, włoskie nabożeństwo, wszystko to blazeństwo.”^* Netán a sétálgató hajadon is csak csalétek, hogy föltartóztassa a siető embereket. Ebből is kiviláglik a zsidóknak a keresztényekkel szembeni csalárdsága. Egyedül abban lehetünk csak bizonyosak, hogy ha lobognak is a máglyák, és a levegő szalonnás az égett hús bűzétől, valahol, a városfalakon belül, kényesen úgyis előlépked a mocskos függöny mögül a világhíres és sehol másutt nem látható angol kanca. Bókol a nézők előtt, megcsókolja a gazdáját, patája fölemelésével az egész órákat jelzi, félkor a lábát hajlítja be, parancsra elviszi a postára a levelet, és vissza is hozza, ha a török szultánhoz küldik, lábfájást színlel, sántikál, ha ostorral próbálják útra kényszeríteni, földre veti magát, kilógatja a nyelvét, mintha nem is élne, az ábécét betéve tudja, s a foga közé szorított pálcával mindig a megfelelő betűre mutat rá, de ugyanígy ért a kártyához is, a király előtt háromszor, a királynő előtt kétszer térdel le, paraszt láttán rögtön kirottyantja a hátsó kürtőn a rossz levegőt, sőt az igazi és hamis pénzt is meg tudja különböztetni, tud masírozni és jobbra-balra fordulni, mint egy katona, a nyakával elképesztő facsarásokra képes, hogy újra az urához könyörögje magát, és megcsókolja, bár hasonló ügyességgel egy seggnyi kerek párnára is ráül, majd részegnek tettetve magát elsüt a szájával egy papírral, puskaporral töltött pisztolyt, s még véletlenül se sebesít meg senkit, csak a saját szája lesz füstös meg büdös, és a talpalatnyi istállót hányja tele, az egyetlen kedves és menedék zugot, ahol otthon van, ahol született és meg fog halni. Az elbűvölő mutatvány olyan tökéletesen sikerül, hogy az elragadtatott közönség a legkisebb nehézség nélkül ismerhet magára a kancában. Nem is csoda, hiszen ha Krisztus leszállt az emberek közé, feltehetően nekünk is le kell szállnunk az állatokhoz, még ha úgy tűnne is, hogy elnézően ők szállnak le hozzánk.

Ilyen előzmények után következik el a poftavai csata.

Károly svéd királynak már kora reggel golyó hatol a talpába, és az ujjak közt megakad. A kirurgusok nyomban nekilátnak a seb megvizsgálásának. Az operáció két teljes órán át tart, a király azonban semmi jelét nem mutatja fájdalomnak, sőt derűsen biztatja orvosait, hogy csak rajta, vágjanak nyugodtan, nehogy utólag legyen panasz, amit majd nem bocsáthat meg, és kénytelen legyen pontot tenni az I-re. Utána hordágyra kötözteti magát, és harcba vezeti svédjeit, összesen tizennyolcezret, köztük olyan hősöket, mint Rehnskjöld, aki felér Odüsszeusszal, Löwenhaupt Aisszal, Kreutz Nesztórral, Meyerfelt Agamemnónnal, Sparra Diamédesszel, Hamilton Plamédésszel, maga a király Akhilleusszal. A cár sem rest, és Mars! kiáltással fordul messze hangzóan a katonáihoz. Csapatai két szárnyát félkörben széthúzatja, és Le Maître francia mérnök találmánya jóvoltából száz olyan ágyút állíttat fel, melyeket nemcsak vasra illesztett bőrszíjakkal vontathat bárhová, de merőben új eljárással készült valamennyi, s nem csupán golyókat, közönséges vasdarabokat is lődözhetnek velük. Mikor ötvenedszer teszi ezt, váratlanul sikerül letarolnia a király testőrcsapatát, a legedzettebb veteránokat. A lucskos síkságon fogságba kerül Piper gróf első miniszter, Olaf Hermelin államtitkár, Sőderhjelm titkár, Rehnskjöld gróf, Hamilton, Stackelberg, Schlippenbach tábornokok, a legtöbb kisebb és nagyobb tiszt, sok lelkipásztor, köztük az ékes szavú Nordberg, válogatott közlegények tömege s rengeteg kevésbé jeles rangú férfi, kik a csatatéren esnek el. Összesen körülbelül tízezren halnak meg, és kerülnek fogságba. Egy jósnő megjövendöli a csapást; s mikor a csata után megkérdik tőle, hogy mit tart a saját halála felől, azt feleli, hogy a ház előterében áll, aki egy fejjel meg fogja rövidíteni őt. Megdicsérik, hogy ismét igazat mond, és bárddal lefejezik.

Egyezség és egyetértés azonban a csata után sem jön létre, csupán az alábbi párbeszéd a cár és a király megbízottja között.

Fjodor atya: Az étkezés idejét nyugalomban kell tölteni, de ha már itt van, tisztelendő atyám, kérem, üljön le a jobbomra, foglaljon helyet az asztalnál, és költse el velem böjtös ételemet.

Hermelin atya: Én ma koplalok.

Fjodor atya: Mi is böjtöt tartunk, mégis eszünk.

Hermelin atya: Az én böjtöm imákból áll, továbbá tartózkodásból mindennemű evéstől-ivástól, hogy ezáltal is izzóbb áhítatra gyúljak.

Fjodor atya: Nálunk nem csupán én, hanem valamennyien böjtöt tartunk, akár négy héten át is.

Hermelin atya: A mi egyházunk is tart nyilvános böjtöt, de nem köti egyes napokhoz, szertartásokhoz, kiválasztott ételekhez.

Fjodor atya: Ti esténként sokat esztek, isztok, mi viszont kenyéren, halon, olajon és vízen böjtölünk, s ezért a mi urunk Jézus mindannyiunknak megadja majd, hogy Isten jobbján ülhetünk egykor.

Hermelin atya: Mi nem azzal böjtölünk, hogy válogatunk az ételekben, sem azzal, hogy az emberek lelkiismeretére időnként rátesszük az egyház törvényeinek a béklyóját, hiszen ilyen parancs sehol sincs a Szentírásban, sőt ellenkezőleg, Szent Pál határozottan elítéli, mint babonát. Ézsaiás tanúbizonysága szerint legnagyszerűbb a lelki böjt, amikor az ember egyszersmind a bűnöktől is távol tartja magát. Akadnak ugyan gyülekezetünkben katonák, polgárok, akik olykor talán bőségesebben vacsoráznak, ráadásul éppen a nyilvános böjt napjain, és még papok is vannak szép számmal, akik nyilvánosan holtrészegre isszák magukat pálinkával, kupeckednek, esküdöznek, átkokat szórnak magokra és másokra – ez megtörténik bizony, de nem jó, hogy így történik. Csakhogy ezt mi nem tagadjuk le! Egyébként mi is erősen hisszük, hogy egyáltalán nem böjtölésünk vagy egyéb érdemünk miatt, hanem Krisztus urunk felülmúlhatatlan érdeme által foglalunk majd helyet Krisztus Urunk minden hívőnek megígért jobbján.

Fjodor atya: Hogyhogy Krisztus jobbján?! Mi a mennyek országában, Atyánk házában, a Paradicsomban, sok-sok házban fogunk lakni, nem pedig Krisztus jobbján! Krisztus maga mondja nekünk: „Jöjjetek hozzám, Atyám áldottai, foglaljátok el a mennyek országát, mely öröktől fogva nektek készült.” És ezt az országot meg is fogja nekünk adni, hiszen évenként négyszer böjtölünk, igazhitű egyházunk hét szentségét tiszteletben tartjuk, a Boldogságos Szűz Máriát és a szenteket hódolattal illetjük, s hozzájuk fohászkodunk, eretnek könyveket nem olvasunk, eretnekeket nem hallgatunk meg. Pokolra valók, oda menjenek!

Hermelin atya: A 110. zsoltár szerint csak Krisztus ül Isten jobbján. Az Isten jobbján való helyet foglalás pedig olyan méltóság, melybe a jámborok nem vétetnek föl, mivel az Istenatyával azonos méltóságot nem érhetnek el. A teológia továbbá a Szentírás alapján tanítja, hogy az „Isten országa, Atya háza és bennük lakások” kifejezéseket hogyan kell érteni. A teológia célja az üdvözülés, az értelemé és akaraté, azonkívül az Isten megismeréséből és szeretetéből fakadó öröm abban a másik életben, amely országhoz és házhoz hasonlíttatik ugyan, ámbátor nem e világi értelemben és még kevésbé ügy, hogy ott majd nagy és sok leszen, amiből itt csakugyan kevés vagyon.

Fjodor atya: Elég, elég, elég a magyarázatokból!!! Megvannak nekünk utolsóig a szent atyák magyarázatai, nincs szükségünk külön teológiákra, külön katekizmusokra! Még a legtanultabb teológusra sem! Elég, elég, ha mondom!

S fülét bedugja az ujjával.

Csak mi, szerencsétlenek, vándorok és krónikások nem tehetünk így, fáradhatatlanul tovább kell nyomoznunk, csörtetnünk, némiképp hasonlatosan az ugrándozó, táncoló bábukhoz, melyek képesek ugyan a játékukkal mindenféle érzelmet, örömet, haragot kifejezni, durva esküvői komédiákba belekeveredni, táncot ropni, míg a halál emberfeletti figurája meg nem jelenik, s le nem teríti valamelyik ész nélkül ugrándozó bábutársunkat, bennünket meg megrémiszt és szétugraszt, noha egyesek szerint valamennyiünket papírvékony függöny mögül irányítanak felülről, láthatatlan szálakon le-föl húzgálnak. Csakhogy az se segít, ha tudjuk ezt, mert mi végre és mi haszonnal tudjuk, ha még azt sem vagyunk képesek átlátni, mi minek a következése; hogy Dietrici magiszter úr tartózkodó magatartása hátterében végezetül is miféle rejtély állhat; ki lehet az az ifjú, akit hiába fenyegetünk, mégse tudunk lerázni, hosszú mérföldeken keresztül ragaszkodik hozzánk, süveg, csizma és kenyér nélkül bandukol mögöttünk, s azzal az ürüggyel, hogy Verbolovában nincs mit ennie, egészen Vilnáig akar velünk tartani – de vajon igaz-e ez? Vagy éppen ő az a poltavai menekült siheder, aki hosszas kóborlás után Erdélyben találja magát, s először Arelt János besztercei polgárnál, Erdély nagyságos fejedelmének, Rákóczi Ferencnek belső tanácsosánál szolgál, majd a székelyek generálisát, gróf Mikes Mihály urat kíséri el lovon Zabolára, s utóbb a máramarosi Darvay Ferenc alispán úr lányát szökteti meg eltökélt szerelmes szenvedéllyel – hogy ő lehessen végül az óapánk?

Az igazság az, hogy az Isten rettenetes tömegben bocsátja ránk a legyeket.

Mérhetetlen felhőkben kavarognak, piszkuk házakat, erdőket borít el, ha tábort verünk, ott törnek ránk, ha ki se mozdulunk, az otthonunkban kerítenek szállást, bozsogva bevonják a falakat, mennyezet, kemencét, padlót, berendezést, s mire föleszmélünk, bajos volna akár egy ujjnyi szabad helyet is találnunk, aki meg beteg vagy erőtlen, kénytelen kendőkbe bugyolálni magát védelmül, és így nézheti bénultan, hogy a méhek módjára egymáshoz tapadó legyek fürtjei hogyan töltenek ki minden lehető zugot, sűrű hurkákban csüngve le a tetőtől a padlóig, s repedésekbe is szorosan belepréselődve, mit a házba belépő maga is azonnal tapasztal, ha a legyek felhőin keresztültöri magát, és a nyüzsgő takaró úgy körbefáslizza, hogy még a száját se nagyon nyithatja ki, mert azonnal köpködnie kell a bezúduló csapatokat, s egyszerűen hiába is tömködünk be lukat, hasadékot, hiába törünk hársfaágat, hogy azzal próbáljuk feltartóztatni az inváziót, nem segít ez sem, más sem, hiábavaló az erőfeszítés, hiábavaló a kétségbeesett próbálkozás, hogy kint a fák alatt fogyasszuk el az ebédünket, a tálak, fazekak ott se menekedhetnek a halálra bosszantó rajoktól, azonnal ott rohamoznak ők is, és rávetik magukat a léből előbukkanó kanalakra, besurrannak a szájba, fülbe, orrlukba, a szemünk sarkába, rá a szempillánkra, vagy ha éppen a dolgát végezné valaki, a férfiúi vagy női szervére, az erőlködéstől duzzadó farlukéra tapadnak rá, másfelől ha esőre áll az idő, csak annál nagyobb erővel zúdulnak a tornácra, ablakokra, ajtókra, ha pedig történetesen mézsört készítünk, még minden eddiginél is otrombább módon jelennek meg hihetetlen tömkelegben, reszelős dongással hullámzanak, s ha akarjuk, ha nem, a mézes vízzel az ő iszonyú ármádiájuk is az edényekbe ömlik, miközben rendületlenül bemásznak a födők alá is, s akkor már a félig főtt mézvíz is inkább mondható ezernyi különféle halálnemet halt légy temetőjének, mint mézsörnek, ám ez sem számít, mert hiába úszkálnak öklendeztetően a tálban, egy ídő múlva rá se hederítünk, s minden rezzenet nélkül csúsznak le torkunkon, amikor bekanalazzuk őket.

Kérdés, mit lehet tenni ilyen körülmények között. Vajon a derék és nyájas Trautwetter őrnagy módszerét kellene elfogadnunk (akinek a nevét jószerivel meghitt viharnak is fordíthatnánk) – aki úgy csalja kelepcébe az áttekinthetetlen ármádiát, hogy némi mézsört öntözget az íróasztala közepére, s mikor a szárnyas vendégek csapatostul odasereglenek a szomjukat oltani, lőportartójából kivesz egy csöpp puskaport, beleszórja egy papírdarabba, összesodorja, majd a két végén, ahová nem jut puskapor, meggyújtja, s a legyek közé veti, pontosan oda, ahol a legjobban feketéllnek…? Vajon ami egy ilyen tömeggyilkosság maradványainak eltakarítása után a színpadon marad, már csakugyan elnyeri a jogot, hogy remeklésnyi csillagképpé legyen a kitisztult firmamentumon – mi pedig kibetűzhető írásként, elmondható történetként papírra vessük?

 

Majd három évszázad múlva utazunk haza a Balatonról, autóval. Vihar előtti ég, kék, sárga. Hirtelen egy villámsújtott fa különül el a tájtól: roncs, leegyszerűsített, mozdulatlan. Sűrítetten forma és önmaga. Mint egy műalkotás. Nem él.

 

Levél a völgyből

A gyík itt lakik az asztalom mellett, egy farönk alatt. Tavaly vágtuk ki a fát, öreg volt, útban volt, s noha igyekezett összeszedni magát az utolsó évben, termése menthetetlenül leleplezte: erőfeszítése satnya ügyeskedésnek bizonyult. Most azt várjuk, hogy a rönkje megérjen, kiszáradjon; s addig is beválik ülőalkalmatosságnak. Ha nem volna, már hiányozna is. Hajnalban szoktam kiülni rá, s onnét nézem a völgyet. Erős nyár volt, minden sietve érik. Az alsó pásztában egy semmit érő barackfa roskadozik; még nem tudja, hogy rá is sor kerül, már megrendeltünk egy nemesített fajtát a csemeteiskolából. Ezekben a tervekben van a boldogság. S bár tudja az ember, hogy nem isten, alább azért mégsem akarja adni.

Szomszédom, a Sümegi Vojtek átjött az egyik délelőtt, hogy piszkáljak ki az ujjából egy gálicszilánkot, mélyen bevágódott, s az ő keze durva. Hatalmas termetű férfi; mint egy oszlop. Sebészkedésem közben elmeséli, hogy míg Pesten voltam, rajtakapott egy sánta öregasszonyt, az egyik barackfánk alatt hajlongott nagyon a kacska lábával. S hogy ettől hogy elfutotta a vér. „Ebben a völgyben eddig csak a madár lopott, de mióta minden jöttment idejár dolgozni, ennek is, annak is lába kel.” A baj csak az, hogy mikor a szoknyájánál fogva kirángatta az asszonyt az útra (akit különben akkor látott először), semmit se talált a kötőjében. Lehet, hogy csak könnyíteni húzódott be a tőkék közé? Ma sem tudja. De ha egyszer már benne volt a gyanúsításban, nem hagyhatta abba szégyen nélkül. Elmondta mindennek az asszonyt, s a végén még lökött is egyet rajta, neki a partnak; az meg óbégatva elkacsázott, és az urát hívta. De Vojtek akkor már túl volt a szurdikon, az akácfák mögé húzódott. Az asszony ura vasvillával rohant fel az úton, hogy megöli Vojteket. „Tudja, igaz, hogy egy kicsit elsiettem a dolgot – meséli –, lehet, hogy éppen akkor nem akart lopni az a némber, de mégis evett a düh, hogy ilyesmibe belekevert. Mert ha nem akkor, majd lop legközelebb. De emiatt nem ugorhattam neki az urának.” S még idejében lemászott a szurdikba, az öregember meg fönt kiáltozott: „Ismerlek én jól! Gyere elő, te ribanc!” Vojtek egy órát lapult lent, s ezt nem tudja megbocsátani. Már nem is az asszonyt, az öregembert gyűlöli. Azt várja, hogy egyszer tanúk nélkül találkozhasson vele – „akkor megdöntöm a rohadtat!” – Pár napja éppen a pászta szélén vakart, mikor három napszámos asszonnyal – a sánta feleség nélkül – az orra előtt ereszkedett le a kúthoz az öregember. Vojtek azt mondja, látta az öreg arcán hogy felismeri, s tudja, hogy ő bújt akkor a szurdikban; mint a mész, úgy kisápadt. Ő meg szeretett volna rögtön nekimenni, de az asszonyok miatt megint nem tehette. „És most mit csinál majd?” – kérdeztem. Nevet, s megköszöni a sebészkedést. „Még megkapja, nem kések el vele.” Egyelőre sürgősebb dolga van, most ifjít egy pásztát, egymaga rigolírozza, mint valami tank. S áthív, hogy nézzem meg a három rózsafát, amit ő nemesített. De amire a legjobban készül: a lányát adja férjhez, s még utoljára egy igazi parasztlakodalmat akar látni maga körül. Borjút nevelt a nagy napra, amit maga fog letaglózni, nem engedi, hogy más kontárkodjon szegénnyel, amikor ő a lelkét adta bele. Az a száz csirke, amit a férgek meghagytak, azokkal csak szórakozzanak az asszonyok.

A csirke különben itt is gond, a tanya körül. A rókák nemrég kölykeztek, a szurdik tele van velük, szinte napról napra merészebbek: mint az ámokfutók, tömik a kölykök hasát, s kopasztanak, harácsolnak, amit lehet. Undorodva fedezem fel az egyik kopasztóhelyüket. Végül Tóthéktól kölcsönkérem a férgező foxijukat, de csak két kölyköt sikerül ártalmatlanná tennünk, a nőstény belemar a foxiba, s elmenekül, a hím meg vinnyogva utána.

Közben esténként Wittgenstein Logika-filozófiai értekezésé-t olvasom; s mintegy ellensúlyképp, egy drámával bajlódom a magát bénító, lehetetlenné tevő szerelemről.

Így múlnak a napok.

Szeretem ezt a magányos, fizikai munkára is ösztökélő környezetet. A fűrész menekülés és pihenés a többórai szellemi munka után. Különben is szeretek tiszta határt szabni az engedélyezett vadonnak. Az akácos, ami be-betör a felső pászta szélén, az utakra is előreküldi pionírjait. Ezeket irtom, s a burjánt; s csak addig kegyelmezek meg nekik, amíg éppen virágoznak, és szenesítik az út mentét. De a magjukat már nem engedem beérni, jönnek majd úgyis új csapatok. Így a semmittevés, az apró matatások félórái is csupa igazságtevéssel telnek el. S egy-két olyan megfigyeléssel, amilyenekből a tudomány is felépül; csupán nem műkedvelői szeszéllyel.

Reggel a szél koraérett diót vert le az asztalomra. Felbontottam, s a kukac leperdült a földre. Kíváncsian figyeltem, meddig bírja a napon. Elég sokáig. Aztán hangyák fedezték fel. Először egy apró, gyors járású törzs jelent meg, de ezek nem bírtak vele. Mikor a kukac hátára másztak, az pontosan úgy, mint az óriáskígyók, spirálba csavarodva igyekezett a spirál közepébe szorítani támadóit. Végül egy nagy szárnyas hangya elragadta tőlük a zsákmányt. Valamivel megbéníthatta a kukacot, mert ezután már alig mozdult. Ekkor viszont én követtem el hibát: késheggyel továbbpöccintettem az avart, ami alá besodródtak, de valahogy megsérthettem a hangyát, mert mint a pörgettyű, forogni kezdett maga körül, a megszűnt külvilág középpontjában. A kukacra meg ugyanakkor rátalált egy vöröshangya, és azonnal vonszolni kezdte. Hamarosan egy másik hangya is felbukkant; s ezt még elfogadta segítőtársnak az első, de attól kezdve jöhetett bármilyen törzsbeli, mind megtorpantak melléjük érve, s hirtelen továbbsiettek.

Valami jeladás történt közöttük? Mi volt ez? Véletlen? S mi a valószínűsége? A jelenség ellentmondani látszik a faji viselkedésnek.

Wittgenstein arra szavaz, hogy „a dolgoknak nincs a priori rendjük”. „Mindaz, amit leírhatunk, másképp is lehetne.” „Egy esemény bekövetkezik vagy nem következik be; itt nincs középút.” Vagy az emberi minőség-rend világra kiélezve: „Az akaratszabadság abban áll, hogy nem tudhatjuk most a jövőbeli eseményeket.”

A két hangya, mintegy hatméternyi úton, egyedül vonszolta a kukacot, visszautasítva minden segítséget; s a hatméternyi földrész hangyatársadalma ezt a „rendellenességet” – aszimmetriát? – fegyelmezetten tudomásul vette: hagyták, hogy ketten cipeljék be a kukacot egy lyukba. Míg figyeltem az erőlködésüket, titokban vártam azért, hogy vajon megcáfolódik-e a kivétel – mert úgy megnyugtatóbb. „Az indukció folyamata abban áll, hogy feltételezzük a legegyszerűbb törvényt, amely tapasztalatunkkal összhangba hozható. E folyamatnak azonban nem logikai, hanem csakis pszichológiai alapja van. Világos, hogy semmi alapja sincs azt hinni: a valóságban a legegyszerűbb eset fog előfordulni” – írja Wittgenstein.

De hát hol a logika, a végleges, ami nem csupán kiolvasható elv, hanem válasz is; s mi az, ami a kivételek mögé sáncolja magát? „Mi nem gondolhatunk el semmi alogikusat, mert ebben az esetben alogikusan kellene gondolkoznunk.” És ha mi nem, akkor kicsoda? „Valamikor azt mondták, hogy isten bármit megteremthet, csak azt nem, ami a logika törvényeinek ellentmondana. Valójában egy alogikus világról nem tudnánk elmondani, milyen is az.” Így hát nem marad egyéb, mint a belátás, hogy „a dolgok állását csak leírni lehet, nem pedig megnevezni”?

A hangyákat leírni és újra leírni.

És egyre általánosabban leírni?

Este vacsorára hívnak a szomszédos völgybe, s ott elmesélem apró kis megfigyeléseimet. Jót derülnek rajtam, a természetben élő emberek barátságos fölényével; hiszen én csak kirándulok az ő mindentudásuk világába. S az ő megfigyeléseik mellett nemcsak eltörpülnek az enyéim, de a választ se követelik olyan vehemensen: a gazdagság válasszá lép elő.

Mikor elbúcsúzom vendéglátóimtól, kapok tőlük ajándékba egy füzér fokhagymát, s biztatnak, hogy éljek vele rendszeresen, a fokhagyma „tömjénfüst a Kaszásnak” – s még egy zacskó sztrichnines kukoricát is kezembe nyom az assszony, amikor megtudja, hogy macska nélkül vagyok. „Ez meg Kaszás az egérnek” – mondja; hogy a logikus egyensúly meglegyen. Még akkor este elszórtam a mérget, tervszerűen, s azóta már meg is szűnt a falban a nyüsszögés. Nem mondhatnám éppen, hogy hiányzik az éjszakai invázió, de azért – ha egyszer van idő rá – az ilyen egyszer volt hangok sorsán is eltűnődik az ember: hova lesznek? Van az effélében valami hierarchia? Ha én most köhintek, az ugyanolyan minőségű rezgés és energiaátalakulás, mint például a falban volt nyüsszögés? S ha van – hol van a rés, amin keresztül az indok és eredet az egyformának látszó hatásokat különkülön „vízjelezni” képes? Mert tulajdonképpen logikus is lehetne, hogy valamilyen dimenzióban – akár fizikailag is kimutathatóan – különbség legyen közöttük.

De úgy látszik, a lényeges különbségek kimutatása legalább olyan bonyolult, mint a lényeges hasonlóságé. Mindenesetre, azóta csend van éjszaka.

De még az éjszaka csendje se tud olyan átható lenni, mint amilyen a völgyé, délben egy és kettő között. Mintha minden életet kikapcsolna ilyenkor a fény túlzása: bálvány tettenértséggel minden hangsúly a pusztán önmagára korlátozódó formára tevődik át. Ez az én gyíkom ideje: ilyenkor ül ki a rönkre, a maga időtlen mozdulatlanságával. Mint a legfinomabb szablyaél: csak annyit hajlik fölfelé a teste; anélkül hogy belefáradna ebbe a végleges következetességbe. Csupán azt a madarat tudnám hasonlítani hozzá, amelyik szintén ebben az időpontban jelenik meg, mindig ugyanazon a karón, s egy rebbenésnyi mozdulata sincs: csak mint a felfüggesztett létezés körvonala. Mégis ő csap be, nem a gyík: rájöttem, hogy időnként felröppen egy arasznyit, majd ismét visszaszáll a karóra. Nem nehéz kitalálni: bogárvadászként ül ott, nemcsak a nap megbűvöltjeként. Nyilván a gyíkom sem ártatlan, de őt még nem tudtam tetten érni. Így hát őt nevezem ki a völgy tiszteletbeli bölcsének. Talán ő mégis tud valamit a mozdulatlanabb ős-őskorból.

Ilyenkor különben én is beszüntetek minden cselekvő működést. Pihen a dráma, a „szerelem, ami magát függeszti fel”. Amolyan részleges fegyverszünet ez, a világ láthatóbb színpadán. Kis közérzeti ízelítő abból, amit logikai absztrakcióként – e napokra választott szerzőm – így fogalmaz meg: „Hogyha nincs semmiféle aszimmetria, akkor egyáltalán nem tudjuk két esemény közül az egyiket leírni.” Nos hát – csakugyan – ez az a bizonyos éden, ami kissé távol esik… Bár ez a verő dél, a verő fényességnek ez a túlzása minden lehetőt elkövet. Mintha minden látványbeli forma – a fák, a tőkék, a gyík, a madár meg én is –, mintha mind fedni látszanának egymást egy-egy pillanatra: külön-külön „leírhatatlanul”. De hát hogyan? Fedni egymást? Mikor hibátlanul még magunkat se tudjuk…? Wittgenstein a kezek híres kanti problémáját említi: hogy már a síkban, sőt az egydimenziójú térben sem lehet a két kezünket fedésbe hozni, holott ténylegesen egybevágók. S mindjárt hozzáteszi: annak, hogy nem lehet őket fedésbe hozni, semmi köze sincs ahhoz, hogy teljesen egybevágók. A jobbkezes kesztyűt ugyanis fel lehetne húzni a bal kézre, ha a négydimenziójú térben ki lehetne fordítani. De ez nem könnyű… Reverdy, még hívő korszakában, egyszer így fogalmazott: La quatrième dimension, c’est le Dieu. Kétségkívül a fedésre gondolt, a legtágabb értelemben: a térre, ahol az egerek és a méreg, halálra ítélt barackfánk és a megrendelt csemetefa, Sümegi Vojtek és a vasvillás öregember mind hibátlanul fedik (és igénylik?) egymást.

Mindez logikus? Wittgenstein azt követeli az ideális logikától, hogy kijelentéseit semmiféle lehetséges tapasztalat meg ne cáfolhassa, de ugyanakkor ne is igazolhassa semmiféle lehetséges tapasztalat. Valóban: ha egy ilyen logika felépíthető, az igazoltság mértékének maximumát valósíthatja meg. De az igazoltság, az igazolhatóság feltétlen értelmesség is? Két világ. S az igazság nyílt rejtélyessége? Egy harmadik világ?

Nem bánnám, ha tiszteletbeli bölcsem is nyilatkozna erről a kérdésről; de mire odanézek, már hűlt helye, visszavonult a rönk alá. S ez szinte olyan most, mint valami jeladás. Vagy éppen ő tűnt el a jelekre? Ugyanis szél indult hirtelen, kapások baktatnak fel a pászta mellett, rőzsés szekér ereszkedik le a mélyúton. Akárhogy is, de a gyík távozásával – vagy csupán azzal egy időben – a csendnek egy páratlanul tartózkodó dimenziója lopódott ki a völgyből. S igazában most tudom csak, hogy csend volt, mert itt a zaj, a leírható. S mivel az „aszimmetria” világában csak munkálkodva lehet jó a lelkiismeret – friss erővel én is nekilátok a gépelésnek, a rókák a zsákmányolásnak, az egerek a sztrichnines kukoricának, Sümegi Vojtek a tervei végrehajtásának. S egy adott pillanatig – valamennyien, újra – mérhetetlenül elfogultak vagyunk, a világ állványzata vagyunk; pusztán azért, mert hittel tevékenykedünk.

Ennek a boldog érzésnek kézzelfogható munkagyümölcsét – igaz, hogy különleges okok hatására s persze áttételesen – a következő este hozta meg számomra. Pósáéknál voltam látogatóban, akik a völgytoroknál laknak. Már az asztalnál ültünk, mikor megtudtam a téli történetet: hogy Zsoli nincs többé. Nagyon szerettem a kutyájukat; és a két öreget is nagyon szerettem. Mintagazdák, jó emberek, a lelküket kiteszik, ha segíteni kell, egész életükben gürcöltek, nem panaszkodtak, sorsot vállaltak. Télen az asszony rájött, hogy Zsoli lopkodja a tojást. Az ember nem volt hajlandó végrehajtani a büntetést. Az asszony erre, az öreg távollétében, zsineget kötött Zsoli nyakára, s fellógatta a fűrészbakra. „Nem kell azt magasabbra – magyarázta –, csak a lába ne érje a földet.” Kérdeztem, hogy hamar vége lett-e. „Mire a krumpli megfőtt” – mondta. Csak akkor nézett ki újra az udvarra. Tél volt, lucskosodott a hó, az ember délfelé jött haza. Pósáné azzal fogadta, hogy menjen ki a bakhoz, takarítsa be a maradékot a szurdikba. Az öreg akkor eszmélt föl. Nem akarta sehogy a bakról leemelni a kutyát, csak akkor fogadta el, mikor az asszony levette. S kivitte a szurdikhoz, ledobta martaléknak a kásás hóba. Éppen tizedik évét töltötte náluk Zsoli, az anyja mellől kapták, majdnem szopósként. Mikor visszaballagott a házhoz, tréfára vette, amit különben képtelen lett volna megfogalmazni, de valahogy mégis szót kért. „Bemehetek?” – kérdezte a kapun kívülről; mármint hogy ő, és veszély nélkül-e. Az asszony azóta is önfeledtebben nevet az eseten, mint a férfi – ámbár így is illik; végül is az öreg mondta a váratlan csattanót. Pósáné egyébként a macskájukat is fölakasztotta aznap. Különösebb panasz nem volt ellene – de „valahogy nem egyezett a természetünk”. S azt gondolta, akkor már új lappal kezdi: most van új kutya, új macska. Egy pillanatig zavartan nézek a derűs, kék szemükbe. De milyen jogon? Az egyidejű elintézés zavart? Az a csepp többlet, ami nélkül is meglett volna a nélkülözhetetlen „aszimmetria”? Igaz viszont, hogy az új kutyát – mikor télen a dúvadaknak kitett méregbe beleevett s felpuffadt – az asszony két napig úgy kezelte s ápolta, hogy alig aludt közben. S hogy a kutya ne érezze magát egyedül, a nyakán tartotta a kezét – „fogtam a lelket benne” – mondja. S meg is gyógyult. Bobi különben sokkal látványosabban kedves állat, mint amilyen Zsoli volt; még akkor este én is megbarátkoztam vele. S ott is vacsoráztam náluk. Vacsora után elolvastuk az újságot, meghallgattuk a híreket a telepes rádión. S közben a nagy képes Bibliájukba is belelapoztam: még a hatvanas évekből való kassai kiadás. Nem én, az asszony kezdett el felolvasni belőle a hírek után, nem titkolt célzatossággal. S elsőnek ezt: „A népet pedig, mely benne vala, kihozató; és némelyét fűrész, némelyét vasborona alá, némelyét fejsze alá vettetés némelyeket mészkemencén vitt által, és így cselekedék Dávid az Ammon fiának minden városával.” Pósáné bólogatva tette hozzá, hogy amíg ez végképp ki nem megy az emberek természetéből, nem is lesz nyugság.

Ezután elbúcsúztam a két öregtől. Az a felajzottság azonban, ami egész este bennem volt, csak otthon, a tanyában oldódott fel. Munkához már fáradt voltam, de azért még egy jó órát ott ültem az írógép mellett. A pillék vadul ostromolták a petróleumlámpa üvegét. Miután sorba leperzselték a csápjaikat, odatelepedtek a lámpa rácsozott nyakára, onnét bámultak a túlzó fénybe, míg a hőség és a petróleumgőz végleg ki nem merítette őket. S számomra egyszerre a napnál is világosabb lett, hogy I.-t, a darabom egyik központi alakját nem menthetem meg attól, hogy felakassza magát: ez fogja meghozni a szerkezet egyensúlyát, sőt a mondanivaló pozitív jellegét éppen ez hívja elő. S ez az „absztrakt” gyilkosság legalább annyira fellelkesített, mint amennyire megdöbbentett a hír, hogy Sümegi Vojtek megleste a sánta öregasszony urát, és a Szivárványos kútnál beleverte a szurdikba, de annyira, hogy alig élt, mikor rátaláltak; s még mindig bizonytalan, hogy életben marad-e. Följelentés viszont mégse lett a dologból (az öreg „úgy esett bele a szurdikba”, hajtogatja az asszony) – állítólag azért, mert tényleg rájuk lehetne bizonyítani valami komolyabb tolvajlást. Csakhogy ezt akkor még – a verekedésnél – Vojtek nem tudta, bevallotta nekem.

És mégis mindez, az egész, valahogy logikus is. Csak nem tudom, miért. „A logikai törvények nem tartozhatnak további logikai törvények alá – olvasom. – A logikában nem mi fejezzük ki a jelek segítségével azt, amit akarunk, hanem a logikában a természetileg szükségszerű jelek természete nyilvánul meg: ha ismerjük egy adott nyelv logikai szintaxisát, akkor már a logika minden kijelentése adva van.”

De mi a mi völgyünk – a Völgy nyelvének szintaxisa?

A gyíkom holnap is ki fog ülni a rönkre, s úgy tesz, mintha a lényeget értené. De félő, hogy nem fog érthető szót szólni soha.

Évekkel ezelőtt egy mesébe kezdtem, de csak a vázlatáig jutottam el: „Az Üveghegy aljában egy csecsemő fekszik, és nézi a napot… Az Üveghegy aljában egy vénséges vén asszony ül, és nézi a napot… Az Üveghegy aljában a nap tűzi a homokot…”

Itt kell abbahagynom ezt a levelet is. Egy kis szünet következik a mesében.