Volt egyszer egy Közép-Európa

Változatok a szép reménytelenségre
És a homályt a szemedről elvette, hogy ezentúl
Jól ismerd föl, hogy melyik itt isten, melyik ember.
Homérosz

 

 

 

 

Térkép Aliscáról

Úgy lehetne elképzelni, ahogy a valóságban is volt – a keselyűsi gátőrháztól eperfás út vezet a szekszárdi templomtérig (tizenegy kilométer), s ha már ott vagyunk, meg is érkezünk Aliscába, amit még a rómaiak alapítanak, s csak később lesz Szegzárd a neve – rejtély, hogy miért. Persze, az se világos, hogy miért Aliscát találják a legalkalmasabb névnek a rómaiak. Mégis, ez lehet a legotthonosabb név azoknak, akik akkoriban születnek a Bartinában, Kis-Bödőben, Lisztesben, kint a Remetén vagy a Baktában vagy a Kálvária-domb alatt. A Kopasz-hegy azonban már akkor se hasonlítható máshoz. Inkább farkasok tanyája sokáig, míg rá nem jönnek, hogy a nyíl gyorsabb, mint ők, s akkor elköltöznek más erdőkbe, ahol kevesebb az ösvény; aztán onnét is továbbvándorolnak, mikor rájönnek, hogy a golyó még gyorsabb, mint a nyíl. A rómaiak a Kopasz-hegy csúcsán gyújtják meg a messze világító jelzőtüzeket. Az észak–déli hadiúton, amely a mai templomtéren vezet keresztül, rézpikkelyes lovak húzzák a harckocsikat, a tankokból később itt fogy ki a gázolaj, itt gyújtják meg a zsákmányt, ha hirtelen menekülni kell, itt eszik meg a saját lovaikat, ha éppen nincs más. S közben mindvégig süt a nap, és felkel a hold, ahogy azóta is. Ezt jó észben tartani, ha az ember a templomtérről elindul a Kopasz-hegy felé, felkapaszkodik a Bati-keresztig, a gerincen balra fordul, és lőtávolból szemügyre veszi a csatári síkságot. A véres ütközeteknek már nincs nyoma, bár a Porkoláb-völgyben a víz még mindig csontokat mos ki, csupán megkülönböztetni nem lehet őket egymástól. Azóta főképp rókák kölykeznek errefelé, s csak télen, mikor a hó eltorlaszolja a völgyeket és szurdikokat, s a présházakban tűz ég, csak akkor lehet az ablak alatt elügető ködkutyákat újra összetéveszteni a farkasokkal. Ha Fekete hegypásztor élne még, ő biztos többet tudna a részletekről, de már több mint negyven éve nem mutatkozik, így azzal kell megelégednünk, amit nélküle is tudni lehet. Ha Alisca városkapujából keletre fordulunk, a Duna felé, ahol még nincs gátőrház és eperfás út, csak nádasok, fekete nyárfás szigetek, a folyó áthatolhatatlan árterülete – egy keskeny földnyelvet követhetünk, amit a későbbi sárközi halászok emelnek, hogy a vizet elrekesszék, s a halakat befogják. Innét pedig már nincs messze az útkaparóház, ahonnét pár lépés a paradicsom-pusztai téglaszárító. Nem nevezetes hely, de annyi mégis eszünkbe juthat, hogy Podrács, a felsőiregi betyár, többhetes bujkálás után itt pihen néhány napig, s mert túlságosan unja magát, vályogból egy csikót tapaszt össze, s rátűz egy cédulát, hogy idáig ezen lovagolt, de most már gyalog folytatja az útját, mint a többi szegény, hiszen ő is az. A csikót még sokáig őrzik a községházán, később a városházán, még később a vármegyeházán, de mire a városi múzeum fölépül, elporlad. Azóta sincs lovas szobor Szekszárdon; s ami meg Alisca főterén állhatna (valamelyik császáré) – arról még ennyit se tudunk. IV. Béla királyról (véletlenül) már valamivel többet. Az egyik hadiútján erre vonult át a csapataival – akiket hamarosan a mongolok öldösnek le, de ezt még nem tudják most –, s a király az apátság épületében száll meg, és megdicséri a friss forrásvizet, amely azóta kiapadt, a helyére sem emlékszünk. Csak Káldi, a másik csősz esküszik rá, hogy a Vár közben lehetne ez a forrás, ha a víz csakugyan fölfakadna. Most jegelt halakkal van tele a keskeny köz, ahová csak délben egy és kettő között süt be a nap. Ennyi forróság azonban kevés, hogy a nyálkás jégmáz leolvadjon a harcsákról, sügérekről; csak a piacoló halászok izzadnak, és fönt hasalnak a gyékénnyel letakart szekereken. S közben ide is áthallatszik a Rendás-műhelyből a szaggatott motorzúgás. Ezerkilencszázharmincnégy augusztusában itt szednek szét apró darabokra egy kiöregedett, piros Alfa Romeót. Rendás úr éjszaka újra visszamegy a műhelybe, s az udvaron újra számba veszi a ponyvával letakart alkatrészeket. Ezek az éjszakai szemlék hozzátartoznak Rendás úrhoz, s nem lehet véletlen, hogy még Pestről is érkeznek hozzá a beteg Fordok és Mercedesek. A műhely hátsó udvara különben fontos ártéri kompkikötő a maga idejében, pontosan nem tudni, mikor; de ha a Dunán emelkedik a víz, a talajvíz itt is azonnal feltör. Így az is bizonyos, hogy ez a hely már kívül esik az egykori városkapun. Alisca lakói Lombardiából települnek ide, így az árvíz s az árterület nekik se szokatlan látvány, a Pó azóta is kiönt évenként, elúsztatja a barmokat, azelőtt a faragott járomfákat is, s a menyasszonyok fémtükreire ott is csak rászárad az agyag, mikor a víz partra dobja őket. A Csörge-tótól északra pár éve szintén találnak néhány ilyen tükröt, de az utolsó, nagy háború miatt abbamarad az ásatás; pedig ahonnét egy tükör előkerül, ott biztos több is hever. Perczel úr, a múzeum portása azonban nem nyugtalan; s még tetszik is neki a gondolat, hogy a föld tele van ilyen tükrökkel, és őrzik a menyasszony arcát. Mi egy másfajta tükörre emlékszünk a Harangi-féle cukrászdából; s ezt a következőképpen lehetne szavakkal leírni (ami egyébként úgyis reménytelen) – azt a keskeny ajtót, például, ahonnét a habos tortát az ovális ezüsttálcán kihozzák. Ezt az ajtót nemcsak egy példányban lehet látni, hanem legalább tíz változatban, aszerint hogy éppen hol ül az ember, s milyen szögből pillant fel a bolthajtásos mennyezetre, amelyet zöldeskék tükörsor borít. Vagyis egyszerre tíz ajtón tíz habos torta tíz ezüsttálcán közeledik az asztalhoz, ha az ember nem feledkezik meg a mennyezetről. Az ilyesmi azonban csak mellékes csoda, ami átmenetileg tartozik hozzá egy város múltjához és jövőjéhez. (A jelenről nem is beszélünk, hiszen ki tudja, hogy éppen most mi történik?) Fontosabb lehetne megemlíteni annak az ezernyolcszázhétben kidőlt diófának a maradék fél törzsét, melyet az erre vándorló céhlegények – emlékezésül, hogy erre jártak – nagy fejű szögekkel vernek tele. S a fából utóbb már nem is látszik semmi, a szögfejek úgy elborítják. Zelenka matematikatanár úr egy alkalommal megszámoltatja a diákjaival a szögeket, de nincs kettő, aki ugyanarra az eredményre jutna. Később bonyolult számításokat végeznek a matekórán, hogy mi a valószínűsége a Szekszárdon megfordult céhlegények számának, ha a különböző számolási eredményeket összehasonlítják; majd ugyanezeket a műveleteket a következő év diákjai is elvégzik. Figyelemre méltó, hogy soha nem jön ki ugyanaz az eredmény, hanem mindig más. Aztán egy téli reggel Zelenka tanár úr is meghal, és végső akarata szerint a céhlegények fáját is melléje szándékoznak temetni, miután előbb-utóbb úgyis ki kell vágni: ugyanis épp azon a sarkon állítanak fel egy transzformátoros, magasfeszültségű villanyoszlopot, amelynek másutt nem találnak helyet. (Az igazság persze az, hogy a fa és a tanár úr végül mégse kerülnek közvetlenül egymás mellé, mert a tavaszi Sió-áradás már előbb kidönti a korhadt csonkot, és elsodorja, senki se tudja, hová.) A villanyoszlopot azonban baj nélkül betonbölcsőbe süllyesztik, s még ma is a helyén áll. Persze, kérdés, hogy száz év múlva is ott fog-e állni, és emlékezni lehet-e rá, mint Zelenka tanár úrra, vagy a nagy fejű szögekre. De nem az a dolgunk, hogy olyasmit találgassunk, amit nem tudunk eldönteni. Ami biztosabb, és a hangja is olyan, hogy Aliscában is hallani lehetne, ha fölébrednének: az óriás-hegyi viharágyú. Szomjú Mózes néhai nazarénus lakatos a megalkotója. Maga a tömzsi ágyútest török eredetű kézimozsár, amely már rég több darabban fekszik a Benedek-szurdikban, amikor Szomjú Mózes rátalál, és megszerkeszti belőle a viharágyút. Helyét a városi tanács jelöli ki az Óriás-hegyen egy bedőlt borospincében, amelyet újra kiköveznek, és dorongfaajtóval látnak el. Ha Sárpilis, Sióagárd vagy Bonyhád felől jeges viharfelhő közeledik, a tanács két embere kivonul Szomjú Mózessel az Óriás-hegyre, megfelelő lőpormennyiséget tömnek a csőbe, lefojtják, meggyújtják a kanócot, és célba veszik az eget, illetve a felhőket. Az eredmény csak akkor marad el, ha valami okból késve érkeznek; különben nincs rá eset, hogy jég esne Szekszárdra, legfeljebb Sárpilisre, Sióagárdra vagy Bonyhádra. Az Óriás-hegy egyébként háromszáz méter magas, s régebben se lehetett sokkal több (több ezer év alatt néhány méter a kopás, ha nagyobb földrengés vagy földcsuszamlás nem jön közbe) – s ha így tart, továbbra se lesz alacsonyabb vagy magasabb. A szurkozott gerendákból épített háromszögelési pont tehát – ami egyúttal alkalmi kilátó is – még hosszú évekig megbízható támpontot nyújt azoknak, akik Pest-Budáról közelednek Alisca felé, hogy a mezei ünnepségeket ne mulasszák el, és Mars Silvanus szent állatainak, az ökörnek, farkasnak és harkálynak a feláldozásánál jelen lehessenek. Ugyanakkor gondolni kell rá, hogy az Óriás- és a Kopasz-hegy már akkor és azóta is farkasszemet néznek egymással, s már akkor is ott terül el mindkettő mögött a sötét-völgyi erdő, ahol később a virágok és fák napján rendezik meg a szokásos évi kirándulást és majálist. S minthogy éppen nyár jön (mondják), így valószínűleg most is időszerű lesz egy ilyen kirándulás. Tanácsként a következőkre lehetne felhívni a figyelmet. A Csurgó-forrás ugyan más irányba esik, de a kitérő megéri, hogy az üveget itt töltsük meg vízzel. (IV. Béla is ennek a forrásnak a vizét dicsérhette meg, vagy esetleg egy másikét.) Utána a Kis-Bödőn keresztül közelítjük meg a Kápolna teret a Remete-kápolnával, és nem térünk el jobbra, a Rövid-völgy felé, ami csakugyan rövid, s a dombok annyira szorosan veszik körbe, hogy a televíziókészülékek majdnem használhatatlanok, a csillagok viszont zavartalanul láthatók – tehát, nem fordulunk el jobbra, hanem útba ejtjük a Kápolna-kertet, ahol ezerkilencszázharmincnégyben még él és dolgozik Balinkó Vendel takácsmester (más néven szövőiparos). Itt igazában nincs sok látnivaló, de könnyű elképzelni Balinkót a maga készítette szövőszékkel a két diófa között, a kék nemezsüvegét, a háromlábú kutyáját, amelyik pontos szimattal ki tudja választani az összekuszálódott szálak közül a megfelelőt; vagy a virágórát a kút mellett, ami után a ketyegős órát is nyugodtan be lehet állítani. És csak ezután érdemes nekivágni a Kopasz-hegynek. Az út, amely fölvezet a csúcsra, legalább öt szekérnyom széles, és inkább mélyút, két emeletmagas part között kanyarog. Ezek az agyagos falak már az aliscai telek idején is jó szolgálatot tesznek, felváltva a farkasoknak és katonáknak: aki előbb tud idemenekülni a hóvihar elől, az jár jobban. (Mint ahogy a csontok itt is árulkodó módon keverednek egymással, emberé, állaté.) Fönt a csúcson, a Bati-keresztnél nem vesszük figyelembe, hogy az Óriás-hegy (átellenben) harminc méterrel magasabb; megelégszünk azzal a magassággal, ahová felkapaszkodunk. S innét a sötét-völgyi erdőig már kevesebb szó fog esni, mint eddig. Pedig úgy illenék, hogy virágok és fák napján vidám és beszédes legyen az ember, s tulajdonképpen azok is vagyunk, csak valahogy mégis kevesebb szó esik már, mint eddig. Persze, igaz, hogy ez az erdő tényleg sötét, és nem is hasonlítható a Duna-erdőkhöz, ahol a víz is beszél, és a lombok is hangosabbak; de azért lehetőleg nem pihenünk meg az úti célunkig, s már délelőtt fél tízre elérjük az első erdészházat, amelyet vastag vesszősövény véd a vaddisznók ellen. Az erdész szűkszavú, nem kérdezi, miért jöttünk, csak megmutatja a fegyvereit, a kitömött sasokat, héjákat, baglyokat, harkályokat; s azt ajánlja, hogy lehetőleg kettesével vágjunk neki az erdőnek, ne egyedül, s majd a szénapadláson kerít nekünk szállást. Időnk van, semmi se sürget – mondja –, s bőven elég, ha hét végére megyünk vissza Aliscába, csak akkor kezdődnek a nagy farkasáldozatok, érkeznek Rómából is vendégek, Pestről a filléres gyorssal, mert éppen holdtölte várható, s lehet, hogy a jelzőtüzeket is újra meggyújtják…

 

1973

 

 

 

Anno

(Albumkép a régi időkből)

Nehéz elképzelnünk Budát 1698. október huszonhatodikán este kilenc óra felé (tizenkét évvel azután, hogy a törököt végre sikerült kiverni az ország fővárosából) – de azért bizonyos részletek elég jól rögzíthetők. Gondoljunk Kumria rác apácára. Ez a se szép, se csúnya teremtés egy szétdúlt jégverem mellé kuporodik le bedagadt szemmel, nem messze Szolimán császár kedvenc pihenőhelyétől, a meleg vizű Velibey fürdőtől, és görcsös erőlködéssel nyög, az öklét egyre mélyebbre dugja a szájába. A jégverem környéke cserbenhagyott csatatér. Indokolatlan földtúrások, árkok, parázsló szemét, trágyába taposott dzsámi imaszőnyeg, egy mésszel leöntött, megcsonkított dzsidás (itt rekedt lombardiai szökevény, a várost fölszabadító Lotharingiai Károly zsoldosai közül). S valami nem szűnő rágcsálás, nyüsszögés. Patkányok. A nádtörmelékes jégverembe gőzölgő víz csurog, a Velibey fürdő kénes gyógyvize. Mindez a szokottnál élesebb most, pedig sötét van, senki nem látja. Bocatius kassai polgármester szerint (aki a rózsakeresztes mozgalommal is tartja a kapcsolatot) egy látvány adott esetben annyira erős tud lenni, hogy többé nem is mozdítható el. Gondoljunk Kumria rác apácára. Látnunk kell a kékesfekete darócból készült bő szoknya-köpenyt, ami majdnem bokáig ér; a dzsidaszigonyból kikalapált vaskeresztet a mellén; a szurkozott ladikkötelet a dereka körül; lábán a kenderkócba csavart ormótlan fapapucsot. Máshonnan tudjuk, hogy pontosan ilyen papucsot hordanak azok a lelkes hadikurvák is, akik néhány évvel előbb még a törökbarát Thököly rongyos kurucai közé sodródnak, s a felkelés zászlaja alatt végzik a munkájukat, eltökélt gyűlölettel a császáriak iránt. Mikor a felkelés leverése után a kurucok többsége a császáriakhoz pártol, és ott harcol vitézül, lelkesen oda is követik őket, hogy változatlanul az igaz ügyért tehessék szét a lábukat; csak most a törökgyűlölet a döntő. Kumria azok közé tartozik, akik nem értik pontosan, hogy az ilyesmi mért természetes. Sőt nem is tudja követni az érveket, ha azokhoz rögtön egy másik tapad. Jobban szeretné, ha mindegyik gondolat megállna, akár napokra is, és egyedül világítana, mint egy csillag. De ez nagyon ritka. Így a fapapucsnak sincs különösebb jelentősége, egyszerű véletlen segítette hozzá gyerekkorában. A lábbeli eredeti tulajdonosa Hayvas Anna Mária örmény gyermekelemésztő. A városbíró Neander János Beatus két éjszakát tölt kettesben a fiatal leányanyával, hogy megpróbálja rávenni, térjen át katolikus hitre. De nem jut eredményre. Hayvas olyan németséggel beszél, amit esetleg egy görög-zsidó mészáros ért meg, aki kunsági pásztorokkal alkuszik örményül, akik viszont török szavakat kevernek a magyarba, hogy Constanzot, a cseh vásárbíró legényét megtévesszék: nem elhajtott marhákról van szó. A rábeszélés során még az sem derül ki világosan, hogy Hayvas vajon nem katolikus-e, aki csak azért szidalmazza a pápát, mert nem segített neki, hogy a déli városkapun még időben megszökjön. Először hegedűvel fényesítik meg: nyakát és a két csuklóját fogják össze vassal, mintha tényleg hegedülne. Erre három napot szánnak a piactéren, ott láncolják hozzá egy kőoszlophoz, melyen még olvasható a török felírás. A harmadik nap két tanú jelentkezik a városbírónál, hogy az elmúlt éjszaka megszólalt a hegedű Hayvas Annán, és gúnyosan egy szent éneket nyiszogtatott. A bírák erre úgy változtatják meg az ítéletet, hogy akasztás után, a bitófával együtt, el is kell égetni Hayvast. Kumria teljesen tudatlanul téved aznap a piacra. A délelőttöt a vár egyik szétlőtt kápolnájában tölti, és a kőtörmelék alól színes üvegdarabokat gyűjt kupacba. Amikor a térre ér, Hayvas éppen arra vár, hogy fahasábokkal is körberakják a bitófát. Amennyire lehet, megpróbál a közelébe férkőzni. Előbb négykézlábra ereszkedik, aztán hasra, majd az arcát csapkodja a földhöz, amíg vérezni nem kezd. Hayvas akkor vágja a fejéhez a fapapucsát, és eszelős dühvel köpköd: „Kis török szar! Rác fattyú! Menj, nyald ki a kurucok! Hurenwachter Hundstoff! Enyém kislány kaptam Szent Sebestyén! Ő vitte magával!” Kicsit késve, közel száz év múlva kerül rá sor, hogy a jégverem helyén a budai tanács valóban egy Szent Sebestyén-szobrot állíttat föl, az ismeretlen származású félvak kőfaragómester, Timoteus Lukács alkotását. A szobor nagy sikert arat. Az ünnepségen megjelennek a céhek veteránjai, Koll Miklós vezetésével a pesti háztulajdonosok küldöttsége, Mednyánszky Pál kancelláriai tanácsos, Gianone olasz stukkátor, a prágai Kovenné Eleonora Margit budai bába, Kreuzer Domokos osztrák Domokos-rendi megbízott, a horvát Vatula János Jakab harmincadhivatali ellenőr, Wodar Sztoján vízhordó, Bacharach komáromi zsidó kereskedő, Vicsay Istók bigámus, Tamás páter vízivárosi vikárius, Szabó Mihók egyszerű foglalkozás nélküli magyar, Diamanti, a görög, Felsárosy Kis Pál feljelentő, Gelka, az ortodox rác, a francia Gerardin Mihály János tabáni kirurgus és halottkém, Elias S. Henrico lombardiai karmelita, a sváb Leisterné Susanna Cathrina (a szintén sváb Holtzmann Konrád budai hóhér özvegye), Molitor, az oláh gyermekbarát sarlatán, Kovács István cigánybíró, Kartigám, kikeresztelkedett török lány és még számosan mások. Java részük már nem közvetlenül van jelen az ünnepségen, csupán a gyermekeik és unokáik révén, de azért így is biztosan fel lehet ismerni őket. És valamennyien izzadnak a májusi napsütésben. Az eget csapatostul lepik el a sirályok, s helyenként úgy összepréselődnek, mint egy összegyúrt felhő, amiből nem lehet többé sirályként kirepülni. Valószínű, hogy Kumriának tetszene ez a kép, ha éppen nem volna távol. Még nem egészen nyolcéves, amikor Buda ostroma megkezdődik; és már ő sem annyira szűz, mint egy évvel korábban, mikor a szomszédjuk, az orgazda Sib Gezi a hüvelykujjával próbálja ki, hogy mennyire tud tágulni a nyílása. Kumria nem emlékszik, hogy mennyire, csak arra, hogy a levegőt fulladásig árasztja el az orgonaillat, s a várból lehallatszik a janicsárok éneke. Most lemezvékony fények látszanak a Dunán; de változatlanul bizonytalan, hogy örülni lehet-e ezeknek a fényeknek. A parti nádasok még mindig tele vannak hullákkal, s valószínűleg a halászok fizetik le Linzer Benedek strázsamestert, hogy ne siettesse a jó etetőhelyek eltakarítását. Harpprecht Ferdinánd Christoph brandenburgi tiszt szintén a nádasban fekszik, akit még Havelbergben, Potsdamtól nyolcvankét kilométerre neveznek ki kapitánnyá. Erre a napra a felesége és kislánya is odautazik, hogy átadjanak neki egy nyestszőrrel bevont ezüstkeresztet, mielőtt továbbindul a csapatával. A keresztet Milinkó Attila zombori hajóvontató vágja le Harpprecht nyakáról, de nem sejti, hogy ezüstből van, s részegen azzal vadít egy kutyát a váci pálinkásházban, hogy a nyestszőrt az orrához nyomkodja. A kutya végül kikapja a kezéből, elrohan, s mikor botokkal kezdik üldözni, beveti magát a part menti nádasba. Kumria szeretne valami imádságot kitalálni, de úgy érzi, hogy se rácul, se magyarul nem jutnak eszébe a szavak. S mintha az öklét se tudná kihúzni a szájából, annyira beleszorult. Arra gondol, hogy biztos ez a némaság lesz a büntetése a boldogságért, amit bűnnel szerzett; s a másik kezét rászorítja a domborodó hasára. Közben tovább is verejtékezve nyög, és meredten figyel egy patkányt, amelyik a parázsló szemét mellett melegszik. A degeszre hízott állat annyira közönyös, hogy még akkor se mozdul meg, amikor a húsát pörköli a parázs. Kumria kötelességének érzi, hogy figyelmeztesse, de csak annyi ereje van, hogy egy követ odadobjon. A patkány lomhán továbbcammog, és úgy néz vissza, mintha ok nélkül tartanák ostobának. Meg se nyalja az oldalán cakkosra égett sebet. Tíz óra felé kicsit fölerősödik a szél, s csak elmosódva hallatszik idáig, hogy a Velibey fürdő rézkupoláján néhány varjú veri csőrével a csillagok fénypontjait. A délután négykor kezdődő ünnepségen több beszéd is elhangzik a betemetett jégveremnél; köztük egy lázas és gyújtó hatású elogium Szent Sebestyén mártírhaláláról. A III. században élt pretoriánus testőrszázadost (a császár elit testőrségének a tagját) sertésürülékkel bemocskolt fához kötözik, és így nyilazzák halálra. Azóta a lövészek védőszentje. A kegyeletnek ezt a sajátos formáját használja fel beszédében Jacob le Deux, fiatal francia dominikánus, aki két éve tartózkodik Magyarországon. Egy alkalommal állítólag együtt látják a pesti Kemnitzer kávéház előtt Aquillini bécsi polgárral, aki a titkosrendőrség nyilvántartása szerint a párizsi forradalom szélsőradikális szárnyának, a jakobinusok ügynöke. Jacob le Deux azt fejtegeti németül, hogy bár az irgalomtól nem vagyunk megfosztva, mégis arra vagyunk ítélve, hogy az íjat is éberen feszítsük; ugyanis ez az egyetlen lehetőség, hogy az igazi bűnösöket is nyílvessző járhassa át, ne csak azokat, akik ezt példamutató bátorsággal tudják vállalni a hitükért. A beszéd elsősorban a Budai Lövészegylet tagjai között arat osztatlan sikert; s utána még igazoltabbnak érzik a „jogukat”, hogy Szent Sebestyén az ő védőszentjük legyen. A kirendelt feljelentők (mint ifjabb Felsárosy Kis Pál vagy I. Z., a névtelenül is közismert „legalázatosabb denuncziáns”) jelentésükben úgy értékelik az elogiumot, hogy Jacob le Deux „kétértelmű rést igyekezett hagyni ama czéltáblán, melyen egyformán ott találjuk a forradalmi métely és a józan rend czél-ábraképeit, noha nem közömbös, hogy az íjat tartó kéz melyiket előnyösíti”. Mikor az ostrom után Kumria először téved be a szétlőtt kápolnába, hatalmas janicsárbugyogó van rajta. Olyan nagy, hogy a nyakánál kell összefogni szíjjal, és a bokájáig leér, s a karját csak a leffegő hasítékon tudja kidugni, ami cserzett kemény a sokéves vizelettől. A vézna gyerektestből így alig látszik valami, sőt olyan inkább, mintha valami csoda révén már most terhes volna. De Kumria mindezzel együtt boldog. Néha sikerül odaképzelnie egy színes üvegre a nadrág tulajdonosát, a sebesült törököt, aki maga könyörög a szomszéd Sib Gezinek, hogy a bugyogót rángassa le róla, és adjon cserébe egy csöbör vizet – Kumria ugyanis ezt a változatát ismeri a történetnek. Már órák óta ott ül a romok között, amikor váratlanul egy fekete köpenyes férfi jelenik meg, két zöld köpenyes szolgával. Az idegen Tollius Jakab utrechti egyetemi tanár, aki évek óta tanulmányozza Európa bányáit és vízmosásait, hogy a bölcsek kövét megtalálja; és Bocatius biztatására határozza el, hogy a felszabadított Budát is megtekinti. „Találni fog ott Méltóságod sok jövendő évekre is érvényes tetemeket és csontokat, amikből – úgy reméljük – a mi rosicruciani alchémiánk lesz hivatva összefőzhetni egykor a nagy Destillatiót, ami Rosszon és Jón egyformán túl vagyon, mivel mind a kettőnél több. S amivel mind magasabb rendű igazságot fogunk biztosíthatni” – írja a kassai polgármester Utrechtbe. Kumria ijedtében a félig épen maradt oltárlépcső mögé húzódik, és annyira nem moccan, hogy percekig nem veszik észre. Tollius botja végén azonban olyan erősen csillog egy zöld kristálygömb, hogy a lépcső mögül is ki lehet venni a domború tükörképet: mintha a gömbbe pontosan bele volna rajzolva a beszakadt mennyezet, az égből egy darab, csak egészen kicsire összesajtolva. Kumria pedig nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy közelről is bele ne nézzen a gömbbe. De ahogy ügyetlenül előreugrik a rejtekhelyéről, megbotlik a lépcsőn, és merev rongybábuként odavágódik a három férfi elé, tenyerén egy hatalmas vágással. S ijedtében még görcsösebben szorítja markába a színes mozaikcsempét, amibe beletenyerelt. Tolliust meglepi az attrakció, de nem veszti el a lélekjelenlétét. A gyerek véres tenyerére lisztfinom port szór egy szelencéből, és nagyítóval a színes üveget kezdi vizsgálni. Nagyjában ez az utolsó kép, amire Kumria világosan emlékszik; rövid időre elveszti az eszméletét, s inkább csak rémlik neki, hogy a férfi papírba csomagolja az üvegdarabot, ráír valamit, és a zsebébe süllyeszti. Mire föleszmél, már újra egyedül van a kápolnában. Későbbi értesülések szerint Tollius janzenista ipari kém, aki az amszterdami letéti és átruházási bank megbízásából látogatja Európa bányáit. De Kumria így is hálás neki; nélküle biztos nem jutott volna eszébe, hogy a romváros törmelékei alól éppen ő gyűjtse kupacokba a színes üvegeket. Gondoljunk Kumria rác apácára…

 

1975

 

 

 

Fakó foszlányok nagy esők évadján

Vitézek, fel; nagy a költészet hatalma; B. B. holteleven; ám töretlenül meg-vagyunk; ó, újab matuzsálemi százötven esztendő!; csak Nagy Tűz ne jöjjön közbe; Amen.

(Szélfútta levéltöredék)

 

1.

Nincs szebb dolog a végeknél. Kikelet, zimankó, néhány rongyos vitéz a tüskekalyibákban, kik már rég elfelejtették a nevüket, s kiknek mi is elfelejtettük a nevét, mossa az ülepüket a szőke Duna: mindezt bevilágítja a hold, alatta üszkösödő templom – rokkant i betű fölött a pont. A szurdikokban barnászöld lé, századosan felgyülemlett penész és natúr genny, felhősödés esetén lakkozott kosszarvsötét. S mindezek megittasulnak ebben a mesei kivilágításban. Mondják, hogy harmadfél nap van hátra az ítéletnapig, utána feltámada, és meghala végleg.

Bartinai Bartina kémlelőnek képzelgi magát végtelen poroszkálása során, nevét a hulladék eltakarításáról gondoskodó pusztai patkányok kikapirgálták a lajstromokból. Két bokája között könnyű veretű lánc biztosítja az összeköttetést, lakatkulcsa réges-rég kiszáradt gémeskútba veszett, majd egy szilaj farsangi éjszakán, mikor a tombolás árverésre is sor került, beolvasztották a nemzeti nagyharangba. Ő már rég nem nomád lovas, csupán csoszogó, a hajdani dúvadelejtések már csak árnyként visszajáró kísértések. Kora téli napokon távoli zene hallik: kocódik a lánc, a lassúdad országos eső koppanásai szolgáltatják hozzá a kíséretet. Máskülönben olyan csend uralkodik, melyben a haraszt várja csupán, hogy megfújja a szél. Ilyen nagy a költészet hatalma.

 

A Generál (legyen Rabutin) ízületeivel bajlódik a megszállt város falai mögött (legyen Szeben), és múlatja az időt az európai méretű bizonytalanban. Elégedetten olvassa vissza a jó embere nevében kegyesen diktált levelet: „Miszerint, kedves auditor lajtmán (nyomozó hadnagy), sok asszony- és emberállat hibásan tekintgeti mi ügyünket, nagyobb figyelemre szoríttatik az ellen őriztetés celebrálása (végrehajtása). Minap, hogy kiderült megbízható szolgáink epidemikus (járványszerű) szökdösése, executiok (kivégzések) megszaporítása legyen elsőbben is gondunk. Sic (így), mondom én, császárhű jómagyar, esküvéssel kötelezett labanc Kapitány.”

Aztán méla esthomály.

Odakünt a puszta alig több egy súlyos semmivel zsúfolásig megrakott tepsinél, mely fölül a kemence széthordatott; elmállott.

Az elbeszélő kétes pozíciójából vethetünk baráti pillantást Bartinai Bartina alakjára: ül az intimus (titkos) tüskekalyibában, örökölt agglegénységének egyszerűségével. Kihűlt szenvedélyek barázdálta kuruc arc. Hórihorgas lábszárát nem takarhatja végig nadrág, mivel fantaszta magányosságánál fogva méreten felüli méret. Ül, miként egy behúzott süvegű öreg kondás, s a süveg széléről szemébe csüngő szőrmóktincsek között veti pillantását délnek, északnak, napkeletnek, napnyugotnak. Távoli dombhegyek és sziklahasadékok résén keresztül – mintha messzire látó lencsés alkalmatosság szerkezetibe hunyorítana bele – elnézi az idők folyását. S jegyezget, mint porba a földre tört ágvég. Miket látni meg hallani vél…

 

…íme az Isten kiszólította a következendő veszedelmek elől, kikhez hasonlót a mostani embernyom nem ért, nem is ér, életinek negyvenedik esztendejében. Azután lett meg, hogy a város kőfalait lehúzták s robbanó porral felvetették egynéhány helyütt. Játszi emlékeztetőül gyúla ki imént este itt túlellenben egy kémény, oly kormos, hogy süveg-nagy kormok hullottanak belőle erős sűrűséggel. De hogy úgy van-é, nincs-é, nem tudom, a híre megvagyon, s hogy ő volt-é vagy más, az is homály, mindazonáltal az embersütés megvolt. Művelték azt is, hogy félben vágták el ujjait, úgy vallaták. Másutt ökör szarváról leoldott kötelet köttenek nyakára, akarván felakasztani, de minthogy rossz volt a kötél, leszakadott, kire nézve gratiat (kegyelmet) kérvén, Generál felelte, hogy száz kötelet ha elszakaszt is, akkor is mindig akasszák, míg fennakad, kire nézve két ökör szarvára való kötelet fonván össze, azon vitték fel, így fenn akadott nyavalyás, és ott maradott. S mert tragoediák nem járnak egyedül, történt más is. Szegény császárhű Kapitány leányai be akarván az ablakot vonni, a felső ablakfiókot leejtették, aki is szegletivel a feleség orra közepit találván ágyban fektiben, orrának porcogóját megrontotta, és fél ejtel vért ontott, miatta aztán rosszul is vagyon. Tegnap sok ember láttokra Commendans (katonai parancsnok) háza felett a hajazatot szép-nagy sűrű füstforma felleg elfogta, de úgyannyira, mintha meg akart volna a ház gyúlni, hanem egy kevés idő vártatva mégis felkerekedvén, ugyanolyan sűrűformán elment a tanácsház felé. Hogy mit jelentsen ez, Isten tudja, ám mindenképpen sok urak látták. Nyavalyás fogatlan timár pedig mondja, hogy szakállát el nem véteti, míg feleségét ki nem szabadítja. Majd rákövetkezve lett meg amaz nagy eclipsis (fogyatkozás) a holdban, hat órától tartván tizedfél óráig, mikor a hold egészen eltűne, mi jó alkalomnak látszott, hogy Generál őkegyelmének hites besúgója a külső palotában – megneheztelve a maga lelkiismeretire – magát nagy bátran ki az ablakon repülni bocsássa, mely második contignatio (emelet) lévén, alatta a kővel rakott földet is igen megütötte, és a kapuban álló silbaknak (őrnek) melléje esvén, azt igen megrémítette, holott is fejének vérit otthagyván, maradt holteleven. Miként a holdat is holtelevenné tevé a nagy eclipsis. Gubernator uramnak többrendű szolgájafélét ma vallaták, kik annyira ordítottak kínban, hogy kihallott az utcára, reája még a füst is kilátszott, amint sütögették őket. A szomorú Secretarius (titkár), ki egyet nem érthet, ma kezdett tanulni sípot pro distractione (kedvtelésből), hogy megtölthesse véle az időt, nem lévén egyéb öröme a melancholiánál (búskomorság). Híre vagyon, hogy ma több gyatrán lelkesedni kész személyt – kis és magasrendűt – szikkasztottanak el, egy kaszatömlöcbe hányva. És jaj, a sípos Secretarius felesége kevés betegség után feküdvén, ez világot megáldotta, és maga fátumára (sorsára) elment. Ám hogy mily módon fenekedik a világ, volt példaadás arra is hamar. Harc ütött ki verebek és fecskék között az özvegyült háznál, holott a fedelezés alatt sok fecskefészek lévén, a verebek reájok gyűltek, el akarván venni fészköket, akik is oltalmazván házokat, magokat defendálták (védelmezték) késő délig, egy verebet a többi között megszorítván még ki is vettenek a fészekből, ki valahogy felakadván, nyakánál fogva felakasztódott és függött, mint embert ha akasztanak, majd annak utána halva – a fecskék rácsapdosván – leszakadott és leesett. Mégis a verebek, mivel csakugyan hatalmasabbak lévén, fészköket a fecskéknek occupalták (elfoglalták) – de hogy kicsodák lehetnének fecskék, kicsodák verebek a Historiában, jó okkal bizony nem írhatom. Legyen proverbium (közmondás) tehát: Szolgáljon éltében jól, bár haljon, mint marha. Avagy, miként bátran mondja a furmányos szolga: „Hazudik abban, jóuram, mi magistratusink (hatóságaink) bizony csak szalmavázok, nem egyebek.” Így jöve meg a tél, és oly nagy szükség vala, hogy még a cigány is sáfránt árul, mégpediglen olcsón. Esett meg ez időtt, hogy éjfélkor ütvén rá a falura, ki merre szaladhatott, házakból kiszaladtanak, egy tizenkét esztendős gyermeket azonban benn szorítván vallatónak, hogy mondja meg apja vermét, hová az elrekkenté magát, majd mikor nem vallott, felakasztották, s hagyták a gerendán, de csudára a kötél mégsem fojtódott torkára, kezei szabadon lévén megkapta jól marokra, míg egy falusi ember az ablakon benézvén meg nem látta, befutván hirtelen levágta, mire le is esett holteleven, mivel igazában nem holt meg, csupán a nyaka állott szinte görbén, amint félrehúzódott volt. Mindaközben pedig folyt a nagy mulatság a palotában. A vendégek nekikerekedtenek, az asszonyokkal sokat táncoltanak, tétettek forró enyelgések, a földre is leültenek, a leányok közt hevertenek, magokat mind egyig igen kiadták, asszonyok közt holmi inconveniantiak (illetlen félreértések) löttenek szóban, mi nékik mindég szokások. A férfiak pedig tántorgottanak. Gubernátor uramat különösképpen nem látták még ily részegen. Elkapva a Cancellarius (ő magyar szón is csak az) parokáját (álhaj), az alól ivott, mikor pedig a szép Cancellariusnét meg akarván csókolni, mind a ketten a nagy bőrös karosszéken általestek, úgyannyira, hogy Gubernátor uram betörte a fejét, minekután a többieket három órakor rendre hazahordták. Még azon második nap járt szerencsétlenül a Generálné asszony is, mert valamely kávét amint behoztak rézzel, a kiskutyák közül egyik reá ugrott, és a kávé a mejjére beömlött, szép rózsás bimbóját nagyon megégette, mit aztán mindenkinek mutata. Így múlt annak is éve már, hogy a nyalka lovast égették meg kancástul, mivel véle vétkezett, odaki a sáncon kívül, kilenc óra tájban. És a hét kurvát is akkor kísérvén a hóhérok a tanácsháztól, mindeniket kézen fogván, hegedűszónál kísérték a pellengérhez, holott táncolva háromszor megkerülvén, esmét hegedű szónál csapták át a kapun. Hírlik másfelől, hogy a Gubernátorné asszonynak háromszor adtak be kristályt egymás után, ki mia a hasa megindult, és a kristály után is rendkívül ment, ki mia újabb nagy hasrágás következvén, felette nagy kínban volt. Ím, ilyen marcona dolgok történtenek. Ezek pedig oly momentumok (meg történtségek), melyek – ki tudja – egyszer még meg találnak forrani, akár per fas et nefas (törvényesen és törvénytelenül). Ami pedig a hazát illeti – mondja a várost megszálló Generál –, igen bánja ő, de most nincs oly statusban (helyzetben), hogy consolatioval (vigasztalással) lehessen az országnak, mindazonáltal reméli, hogy lesz még oly idő, mikor szolgálhat neki. Mit követően szokás szerint kimentek a falakon kívül, s amennyi szalmát, házfedelet a tépett falvakban kaphattanak, rabolt marhákon bevitték, s még a lovak farán is vittenek be szalmát. Két emlékezetes vasárnap papunk Sámuel II. 24:14 és Jób 1:21-ből prédikált, s mindkét alkalommal igen alkalmatos hátul célzásokat tött, mind a felháborodott állapotokra nézve, mind privatim (bizalmasan) a megkeseredettekre igen szép könnyen alkalmaztatván. Isten őrizzen, hogy tűz ne gyűjjön ki belőle. Annyi azonban történt mégis, hogy Generálné asszony finnyán prüszkölt papné asszonyom közelvalósága miatt a vendégasztalnál, mondván, hogy valami levendula mosdóvízszag érzik rajta, melyet ő nem szenvedhet, és jóllehet eleget szabadkozott nyavalyás papné, hogy bizony rajta nem érzik, aminthogy nem is volt rajta semmi szag se magán, se köntösén, végül mégis fel kellett kelni helyéről és máshová leülni, mivel Generálné nem szenvedhet el más szagot a nádméz füstinél, azzal füstölik házát és fejérgúnyáját is mindenkor. Az Úr meg büszkén közlé hozzá, hogy ma készítették el nádpálcáját, az ötvös szép új formán ezüstözvén meg. Míg mindezek történtek, szép verőfényes idő volt, és az állapotokhoz képest jól készíttetett volt a vendégasztal is, egész kövér pulyka sülve, bornyúfő, kövér lúd és egyéb közönséges ételek, ódon borok, így fölöttébb jóllakott mindenki, rosszul is lettek miatta. Ily okból csak alkonyattájt vonultak ki a közeli bokrosokba húros madarakat lövöldözni, és visszajövet szemlélték meg a legfrissebb szökevények felnyársalt tagjait, kiket árulással elfogtanak, a piacon fejeket szedték, azután odaki néggyé vagdalták és nyársokra felfüggeszték, húros madarak örömére is. Így lőn vége a napnak, mikor mind hányásig jóllakának, mind a bakja, mind a nősténye. Csupán ráadás lett Gubernátor uram dühe, hogy egy bornyatlan tehenét, kit egy darabig bornyú nélkül fejtenek, végezetül is meg kellett ölni, minthogy nem magnak való volt. Így esett, hogy mikor a tehén sorsát eligazítandó, asszonyával a grádicson (lépcsőn) lefelé lépkedtek, a köves reszkető tű az asszony bóbitájából kiesett, és csak Istentől való nagy szerencsén múlott, hogy öszve nem tapodták. De egyébiránt is olyanok átalán az efféle őszidők, hogy kívül s házon bévül sok a pusztulás – nevezetesen mind a férfi, mind az asszonyi sok szép köntösökben, cafrangokban, posztókban és egyebekben. Kivált süvegekben teszen sok károkat a moly. Most is szegen állván egy nusztos süveget, az asszonynak egy kozák süvegét mind csontvázig megették szégyentelenül. Bár igaz, kezdetik újra a tavasz, s akkor megint vélhetik sokan, látván a mezők szép zöldülőségeit, bárcsak vehetnének véle maguknak vigasztalást – jóllehet inkább gyötrelmeiket nevelik majd általa, nem élhetvén a világi dicsőséggel, város falain belül, távol szemeikkel csak keservesen szemlélhetnek…

 

Mondhatni egykorú hírnek, ám igaz: nyavalyás kurucok ereje végezetül is pirosan kivérzett, és a tavasz csakugyan megtevé magáét. Asszony- és emberállatok megaszott hasukat kedvelték újra tölteni, felfedezvén újólag az ágybeli meztelenkedések rettegés nélküli csiklandósságait. Némely anachronismus (korszerűtlenség) is megtörtént azonban, mely porlani nem látszik mégsem. Bartinai Bartina ilyen anachronismussal maradott tüskeviskójában – jobb kilátó helyet nem is képzelhetett –, így ideje s módja volt, hogy filozofikus töprengéseiből magtárnyit gyűjtsön össze. Rendre roppant víziók (látomások) épültek köréje, melyek élesen látását továbbra is biztosították. A tüskék közt betekintő csillagos eget vizsgálván mély meggyőződésévé vált, hogy ami ezután nem eshetik meg a természetfeletti Erők beavatkozása révén, az mindmostanáig sem eshetett meg ugyanezen Erő közreműködése nélkül. Másfelől, hogy mindazon dolgok, melyeket az emberek helytelen és ellentmondásos kifejezésekkel illetnek, néha valóban léteznek a természetben, minden ellentmondás nélkül. Még az olyan képtelen kifejezéssel jelölt dolgok is, például, mint az „ezüst lőporszaru” vagy a „vászoncserép”, e kifejezések által valóságosan léteznek a természetben. És ha mindez így vagyon, reményeinket is másképpen kell mérlegelő tenyerünkbe helyezni, hogy ott kellő távlatot és érdemük szerinti súlyt kapjanak. Mert a súly! – ez a titkok titka. Hiszen tudván tudhatjuk, hogy merő képtelenség olyasmit gondolni, mintha a gravitáció (valahová törekvés) az anyag vele született lényegi tulajdonsága volna, melynek révén az egész test a másikra holmi ürességen keresztül (és bármi másnak közbejötte nélkül) távolhatást gyakorolhatna – vagyis, ami az erőhatást egyiktől a másikhoz közvetíthetné. Szemben ezzel az a bizonyos, hogy ama gravitációt egy állandóan és törvényszerűen ható tényező kell hogy okozza. Mármost hogy ez a tényező anyagi-e vagy sem: ki reményeit nem veszíté el, nem fog habozni igaz választ adni rá. Tudniillik, hogy ez a tényező nem anyagi természetű. Ami a mi firmamentumunkat (égboltunkat) összebilincseli – hogy legyen kies haza –, az az igazi gravitációk közül való, Isten jóváhagyásával. Ám gondolkozhatunk másképp is. Ha valaki azt mondaná, hogy a szám és az összeg – helyesen értvén a szót – éppen az, ami megszámlálható és összegszerűen mondható; szemben ezzel a végtelen számtalanul sokat jelent, vagyis, mint mondani szokás, megszámlálhatatlan és összegezhetetlen, ennélfogva tehát nem kellene a számnévvel illetni vagy összegnek nevezni – nos, aki így beszél, helyesen beszél. De lépjünk mégis tovább. Aki a szám és az összeg szavakat tágabb értelemben óhajtja venni, úgy, hogy ezekbe oly dolgokat is beleért, melyek e szavak értelme szerint számtalanok és összegezhetetlenek, annak bizony meg kell engedni az olyan ellentmondásos kifejezések használatát, mint amilyen a megszámlálhatatlan szám vagy az összegezhetetlen összeg. És mégsem következnék ebből az e kifejezésekkel jelölt dolgok képtelensége! Mindazonáltal, ha ily módon, akár másmilyen érveléssel bebizonyítottuk a világegyetem végességét – lásd ide a Históriát is s azon belül e kies haza históriáját! –, akkor ebből már valóban következik, hogy az anyag a külső részekből a középpontba zuhan, és ott összetömörül. A zuhanó anyag azonban számos gömb alakú tömeggé szilárdulhatott, mint amilyenek a bolygók is, s ezek vonzást gyakorolva egymásra, megváltoztathatták egymás zuhanási irányát, minek folytán aztán nem a hatalmas központi testbe zuhantak, hanem amellé, majd megkerülve azt – bejárva a mozgás ugyanazon fokozatait, mint amellyel érkeztek – visszaszállnak, hasonlatosan ahhoz, ahogy az üstökösök kerülik meg a Napot. A Nap körüli pályán végzett keringő mozgásra azonban – lássuk be – egyedül a gravitáció révén nem tehettek szert. Hanem? Isten szándokában vagyunk. A mi gravitációnk ahhoz elégséges, hogy ne Őbelé hulljunk-zuhanjunk azonnali módon, hanem magunk és egymás iránti békés erőnkből megmaradjunk Őkörülötte – ha Ő engedi. S bár gondoljuk világunkat véges végtelennek, akár végtelen végesnek, reményeinkben végesen és végtelenül is mindig otthon lehetünk, mert koszorúzta otthonunkban Isten tenyerén vagyunk.

Mindezek után természetes következésnek látszott, hogy Bartinai Bartina emelkedett elégedettséggel merüljön el a kémiai teatrumokban (színházasdiakban). Ezúttal azt vette bizonyosra, hogy sorsunk aranyához így férkőzhet még közelebb. Aranyunk székhelyét a fejben találta meg, honnét a józan taktikáknak (cselekvést vezérlő elveknek) ki kell indulniok, nem feledkezvén meg a szív még titkosabb rejtelmeiről. „Az embernek feje az égnek kiábrázolója – írta szokásos módján a porba. – Így kell tekintenünk közönséges dolognak, hogy az emberben négy éltető állat vagyon, a tűz, a levegőég, a víz, a föld, és mindezeknek tulajdonságai, a melegség, a hidegség, a szárazság és nedvesség. Mindezek feltaláltatnak ott, mivelhogy mi fejünk ezekből áll. Még nagyobb dolog azonban, hogy az égnek ékességét és az Isten bölcsességének néminemű ábrázatját csak az ember fejében lehet megszemlélhetni.” Túlmenően e fontolt szavakon és a kémiai teatrum nagy nyilvánosságnak szánt bemutatóin, nem mulasztotta el örökségül hagyni a kuruc beavatás titkosan kezelendő vegytani menyegzőjét sem. Ez látszólag egyszerű szertartásnak lenne vehető, ha nem volna a legbonyolultabb dolgok egyike: szív és fej fajtalankodás nélküli házassága. Ez részesíthet bennünket abban a felvilágosításban, hogy „mindent birtokolhatsz, amilyen lakóhelyet, amilyen alakot s amilyen feladatot kívánsz magadnak. A többi létező természete korlátozott és az általam (mármint Isten által) előírt törvények közé szorított. Te, akit nem kötnek korlátok, szabad akaratod szerint – amelynek irányítására bíztunk téged – magad választhatod meg természeted korlátait.”

Becsvágyat borzoló szavak, melyek magányos elmélkedőnket készségesen vezették át az emberi arányok stílustörténetének pusztai vizsgálatába. Ugyanis közben nagy idők múltanak el, váltakozó szerencsétlenséggel. Hol jobban felöltözött volt a környülvaló kies haza, hol kevésbé, hol kilógott a lába az öltönyből, hol lötyögött rajta. S épp ez lett az elmélkedés egyik súlypontja: hogyan is vagyunk azokkal az arányokkal? Távol középkorból tetszett vissza az Athoszhegyi festőkönyv bölcsessége a tanácsadásban. Ott már található közlés afelől, hogy mennyivel legyen hosszabb a felöltözött alak a ruhátlannál – tüzetesen: egy negyed egységet kell „hozzáadni” a drapériához (redőzethez), mi az egység harmóniáját van hivatva növelni. Ami viszont már fontolt mérsékletre ösztönözheti a „gyarapító” szándokokat. Ugyanígy figyelemre méltó, hogy ami egység, annak szépnek is kell lennie. Márpedig ha a szépséget kizárólag annyi vezető szempont szerint ítéljük meg, ahány osztálya van két szemünk tapasztalásának, csupán egy lehetőségnek jártunk a végére. Mert ugyanígy ítélhetnénk a szépség felől az ő engesztelhetetlen viszonylagossága alapján is. Így például a távolság is vezethet szépségre, mert elleplezi a tökéletlenségeket és szabálytalanságokat – és ugyanez vonatkozhat az eltúlzott közelségre is, mert még hatásosabbá teszi a megvalósított finomságokat. Meglehet, hogy éppen ez a csoda következik be a vegytani menyegző szertartása során? –, s tűnik a kies haza olybá, mint igazolt remekmű? Bár akadnak más részletmegfontolandók is. Mit tekintsünk középpontnak, amihez minden egyéb is önként viszonyulva kezesedik hozzá? A köldököt vagy a lágyék vonalát? Hol helyezkedik el az egyik s hol a másik? Ím, ehhez kell a menyegző. Vannak elgondolások, melyek nagyvonalúan három egyenlő részre osztanak mindent, és mindegyik rész a teljes egész egyharmincada – mondják. De ki tudhatja? Ami bizton tudható, hogy mikor valami teljes egész körbeírhatóságáról elmélkedünk, nem felejthetjük el, hogy a mikrokozmosz édes-isteni testvére a makrokozmosznak (kicsiny világ a nagynak), s csak arra formádzhat. Miként – hogy tegyünk példát – még magának az emberi testnek magossági, szélességi és mélységi viszonyai is összefüggésbe hozhatók Noé bárkájának a méreteivel (300:50:30) – sőt még dicső eleink zenei hangközei is kezesen arányosodnak az emberi testhez (teljes hossz: hossz mínusz fejhez = 9:8; törzs hossza: lábszárak hosszához = 4:3; mellkas torokgödörtől köldökig: hashoz = 2:1). És csak ezután kérdezhetjük magunktól, hogy élő láb-kar nélkül – melyekben ugyanaz az aestheticum (széptani érték) csörgedez – részesülhet-e a kies haza avagy bármi más a szépség fiadzani képes nászában?

Ám rémlik azért rejtező megnyugovás is, hogy még a legfontosabb egyiptomi műremeklések sem azért készültek, hogy bárki közönséges személy szemlélhesse kedvére – nem. Sötétben, elérhetetlen sírokban, minden szemtől távol helyezték el őket.

Mi szívünk e sír – meglehet?

Ideje, hogy e helyen rövid terepleírást is megkíséreljünk.

Hol Paloz tava, Meg tó, Biri tó, Halasica tó, Sulyom tó, Füstös tó, Salista tava, Nagy Kelőtze tava, Köldök tó, Pálé tava, Törgyén tó, Tartsa tó, Ingalló tóság, Bazsó tava, Ketskemlő tava, Sehonnai tó, Rentz tavai, Denna tava, Hagyók tava tükröz ezüstösen –

hol a Nyirágy-fok, Dár folyó, Sebescsónak út, Potyi, Bikád, Füzes ér találkozik –

hol a Ló kút, Döglött kút, Zsidók kútja, Széles kút, Kesztőci kút, Belső kút, Külső kút, Posta kút, Szarka kút, Betekintsi kút, Török kút, Beszédes Pál kuta poshad –

hol az Enyész, a Háromas Gyékényes mocsarasodik –

hol a Benke lapja, Kispál laposa aszik –

hol Mikla, Ürge, Bika, Vaska, Bolygó, Macsola, Sinnyó, Hernya, Langhát, Vötröcz, Babin, Hátics, Csöngő, Borjashátika, Gyertyános, Sovány a hátát fölvetve domborodik –

hol Cselő gyűr, Befente gyűr, Sumus gyűr, Csipkés gyűr, Ele gyűr, Tálas gyűr görbén a magasból a lapályba zuhan –

hol a Mozsolya, a Bíbic, a Túzok, a Belátó, a Sina, a Strázsa, a Józan, a Görög, a Peres, az Árki, a Janka, a Gubac, a Havati, a Klastrom, a Csencsevári magasba kapaszkodik és mered –

ott helyén való keresni Bartinai Bartina tüskekalyibáját.

Másfelől rend van itt, harmóniában a természet bölcs ügyetlenségeivel. És az adottságok kihívásaival. Télen például a szar fűt, s ebben százados emlékek járnak vissza. A magányos kémlelő szilárd az elhivatottságában, mint a döngölt fal. Sőt – a bűvölő természetközel, mit elmélkedései színteréül kijelölt, olykor még a kies haza gondja fölé is emelni képes őt: belátni abba a még nagyobb Műhelybe, hol már mindenek gondja egy kenyérre kenetik.

De pillantsunk ki előbb két tüske között a végtelen tájra.

Délibáb fakasztotta vizek partjain mérhetetlen ménesek táncos kedvvel figurázzák a kifinomult bécsi–spanyol iskolát. Ah, Hochschule (magasiskola)! Köd úszik, mely világít, mint a nap. Bagaria hajlik, mint illatos két kacsó az öncombja résibe. Ah, elvesztem! – hallik –, a kéj oly nedv-negéd! És nádasokat perzsel a tűz, mint a szenvedély. Az őstenyészet záporozva veti éjszakába a zsarátját, már csak ilyen errefelé a mindközönséges ünnep. A meglét és maradás szótalan kis ünnepecskéi. Üregi nyulak szanaszét, torzsba öregedett egykor hajlékony zsenge szálak, mint árva leányok szűzen maradt bokrétája. Másutt a varangyok rendi, holt posványok iszapjában mogorva, nehezen mozgó teknőcök, akár a hajdani harczkocsik zanzányi unokái. Mélán várorom döf szurokéjbe, amott. Gazdája, az úr, éber és álomtalan, lelki pillantása előtt metszetéles a tennivalók garmadája, a jövő és múlt térképe; csupán a jelent nem vizsgálhatja, sötét van. Eperfás utak mély alagútjaiban egyszerűbb ajkak próbálnak pilácsot gyújtani: „Vigyázó! meddig tart még az éjszaka, meddig még az éj?” És az alagút másik végéről visszhangzik az edomita válasz: „Eljön a reggel, de még éjszaka van, ha kérdezni akartok, jertek el újból!” És meggyújtatik az ezerötszázhuszonhat emlék-gyertya a paloták termiben, hun válaszul, hun vigasztalásul. Majd vásár napja lévén, benépesülnek a terek-mezőségek marhákkal, sertésekkel, birkákkal, kecskékkel, metszett szárnyú szárnyasokkal – lovakkal! –, és megindulnak délről észak iránt, napkeletről napnyugotnak, nagy áldó ostor karikája kereng a porfelleges menet fölött, a hordók meghasasodnak, és selymes asszonyi ágyékszőrből fonják a vevőcsalogatót; kik közül némelyek olyan németséggel beszélnek, mit csupán egy görögzsidó ért meg, aki kunsági pásztorokkal alkuszik örményül, mely pásztorok viszont török szavakat kevernek a magyarba, hogy a cseh vásárbíró legényét megtévesszék: nem elhajtott marhákról, sertésekről, birkákról, kecskékről, metszett szárnyú szárnyasokról – lovakról! – van szó. És reng a búzatábla. Kergeti a szél a boszorkánykereket. Csíkászok járják a tocsogót. Gálánt idetévedt külföldiek csodálják, hogy még isten-nem-látott helyen is fák édesnemes gyümölcsöt teremnek, kiknek termése mindenkié – s az ok csudás: ki vadba nemeset olt bármi helyen, legalább mindig emlékeznek róla, ha vesznek a fájáról, mert nem magának oltotta volt. Mindezt ellentettképpen gondolja a vadász, nézvést a szabadság négylábú bitorlóinak eljövendő sorsát. Tíz-tizenkét puska mindég akad fölszurkálva, mint áspafák a gerendába, s nélküle, puska nélkül nem megy sehová. Ha más nem, elül töltős revolver a nadrágszíjba dugva; avagy – bokor mögül lesvén a vadat – baltáját vágja bele, nem akármilyen, hosszú nyelűt, mert az adja meg az erejét. Avagy a tőr, a disznófogó, a vadtölgyfatuskó, középütt kivájva, kétoldalt peremezve, nyílását somfa doronggal befedve, mire ha disznó rálép, perem alá szorul, lába fogva rögtön, visíthat éjszakán át; majd fejszét kap fejébe. És a hurok! ahogy keccsel kikapcsolódik az eleven fa, és fölnyújtózik, fölemeli kiszemelt táncos párját, nyakát kapva el vagy derekát, hogy elevenen lődörögjön körül vagy csupán függjön, mert lába nem érhet földet. Vagy télidőn, mikor pöngő jégben mennek le bukva a halfiak melegjó fészkéhez családrobbantani, vastagon bekenve előbb magukat fóka-zsírral, hogy ne csípje bőrüket a jég-víz, miközben a parton az öregek rakják a tüzet karikára, mint a gunyhót, majd különböző helyeken meggyújtván égetik a rőzsét, hogy a gavalléros hős, ki a vízbe lebukott, beállhasson a közepibe melengetni vékonyát… Ó! Itt csak az eshet meg, ami megesik. Kinek hogyan lehetnél szolgája, hogy rab kedvtelésidnek szabadon örvendezhess tágaska kalodádon bévül! Mivelhogy ily óhaj-panaszok is. Elpenegők. Így filozofice a pillanat éppen érett, hogy mélyebb belátások is megvilágosodjanak.

Tán ezt sejtvén meg, ekkoriban vetődik a tüskekalyiba színterére a város kapuján kicsapott hét kurvák egyike, az egy maradék.

Éjidőn esik az érkezés, a hold permetez.

Ez a rongyolt szép kurva nem öregedett semmit, csakugyan!

Sörény haja derekát csapja, feslett szilvaszáján a nyál, mint a méz. Még csippentett cipő is van rajta, ferde sarkú, igaz – az utak nem rövidíthetők, ha a cél bizonytalan –, lábközében fekete por, mint messzeségekből hozott kenőcs. Tépett szoknyája alatt pőreség, alkalmatos havi kötőjét éppen hogy eldobta, lévén ez okból termékeny, mint legjobb pillanataiban. A szó igazi értelmében emlős állat ő. Nedvek dús televénye. Hivatott vándorként rokkan le a kalyiba előtt. Lábát úgy veti szét a harmatvesztett fűben, mint akit fordítva szegeznek föl a tövises keresztre. Emlői duzzadt zsákként omlanak kétoldalt. Bimbója veresre döngölt – csepp vakondok duzzadmányokkal megszórt – szép udvar közepén mered, mint növendék kukoricators. Fekszik, és nézi a csillagos eget. Ő megérkezett. A combok kárpátos vonulata között csilló melegséggel domborítja magát a nyílani kész szemérem ajakak csuszamlással teli kútbéli kávája, mintha vödörből a fölös már oda is csöppent volna, halványezüstösen rezegtetve fény-nedves pillantását a holdsütésben.

Bartinai Bartina mintha várta volna e megszentelt sorsú lotyó jövevényt. E sok idők tanúját. Tenni mégis csak annyit tett, hogy szemével-kezével minden halmot, minden csalitot, minden mezőséget, minden szurdokot bejárt. Elöl és hátul. Mindezt pedig nem azért, mintha reményvesztett lett volna, csupán bölcs már, mint a hajdani idai vajda, túl legénykorán, megülve a hosszú szárú pipa mellett a szederfa alatt.

Ám mégsem volt ez élvezkedés nélkül való.

Míg jártatta kezét, a szent lotyó olyan sikongással dobálta magát, hogy zenekarral fölért. Még a belek alagútjaiból is kiengedte a bombardont. Száján madarak röppentek ki. Bimbóján pásztortüzek szikráztak. Szemérem ajkairól bárányos felhők szállottak. Hóna aljában megrekedt lidércek világítottak. Köldökéből kihajtott a tulipánt. Hasa aranyost virágzott, mint némely folyó. Válla gödrében megült az illatos veríték. Haja sörénye szálanként ágaskodott, mint pusztai tűzkor a füvek. Szeme csukódott, nyílt, akár a tavaszi szélre bízott záratlan ajtó. Talpából kinőtt a gyökér.

Bartinai Bartina, noha maga is fölgerjedt, és tudván felejtette ott csitító ujját a szemérem ajkakon, hogy ha szólnának is, ezúttal elégedjenek meg a maguk szavával – neki más szava van. Vagyis feledve volt a vegytani menyegző. Okkal. Ekkor látta ugyanis elérkezettnek az időt, hogy fölül emelkedjék, s a szent lotyót is hozzásegítse bepillantani abba a még nagyobb Műhelybe, hol mindenek gondja egy kenyérre kenetik.

– Nos, figyelj! – szólt így, mikor már higgadva ültek a tüskekalyiba előtt, felváltva rágva ugyanazt a pipaszárat, és szívták, mintha égne. – Szép, hogy itt vagy, mivelhogy magad is szép vagy, másképp nem is lehet. Tudnod kell azonban, hogy a tudományokat sem mellőzhetjük, melyek minden földi hívságot kellő távlatba helyeznek. E távlat a mi menedékünk balek napjainkban, nemes fölényünk meghitt oázisa. Tehetünk hát úgy most, hogy legyen ez időszerű. Micsoda vérzivatarok! Esendő sárkányfog, szúette tört vonók, zuhanó kiáltások szerte. A bölcs megül. Tudván tud. Lapoz és adatik neki. Elnézően mosolyog a bambaságig hevült csörtetőn. Emberfog, vetemény? Hiszen éppen ez az! Ez a zománcos csontdarab meglehetősen szívós, tán a legszívósabb – de meddig? Figyelsz? – az ember légy és bogár! Gondolj a halál rovarvilágára! Hajnalig itt ülsz most, ha a feneked kivásik is – s akkor majd közösen szemléljük a rajzó regimenteket, ahogy takarítják a hulladékot, hogy ismét visszaadják a kör-forgásnak. Világos? Gondolj azonban arra is, amit most nem látunk, se napkelte után – ami odalent történik folyvást, a véglakunkban! A sír, hol korok süllyednek el! A bölcs lapoz és tudván tud. Avagy a bebalzsamozás? Nevetség! Aszaltatni füstön, Nagy Közös Halottas Házunkban, mi históriásan megvolt? Fakéregből és háncsból fonni bábot, erre ültetni a fejet, és kitenni netán egy arannyal bevont tüskekalyiba elé? Hívság. A tudomány segít. Segít látni a dicső bomlást, elváltozást, a szétesést. A testvériséget állat, növény, föld, gáz, víz, levegő között. Ó! E kis földnek göröngye nincs, mi ne volna holtabban élő, mint a szomszédja. Nézd a milliárdnyi aranyzöld, acélkék, ezüstös vagy hófehér apró kis repülőket – hogy zsonganak majd! Szorgos, kijelölt munkaszolgálatosok: teszik a holtat élővé, téged engemmé, engem tégeddé. Ám vegyük újra csak az alanti rendeket, kik látatlan fáradnak. Már ahogy fekszel a ravatalon, már ott akad légy, ki rád rakja petéjét. Öt légyfajta áll készenlétben erre, kétféle bogár – figyelsz? –, két Tysannura-faj, viszont a százlábúak közül csak az egyik rend vállalkozik ilyen munkára. Annál inkább a kék dongó! A Phora légy pedig el sem hagyja a gödröt, örökös lakást ott vesz ki. Hasonlóképp a Rhisophagus parallelicollis, ez a rozsdavörös, aki még a fémkoporsóba is beügyeskedi magát. Ha pedig neki sem sikerül, légyálcák fogyasztják el a húst. Aztán a kisegítő csapatok, a kockás húslégy, a szalonnabogár, a Silpha, ki az igazi temetőbogár. Vagy a kis szőrrágók, ők a hajzatot, a finomabb bőröket kedvelik. És így tart ez két esztendeig, akkor szétszóródik a csendes társaság, kik nyáron mindig serényebben dolgoznak, mint télen, és – hinnéd-e? – a halk lakmározás éjjelre mindig szünetel: akárha ünnep volna. Tán mert eközben az Alkotó pihen? Ki tudja.

Így vette szava végét Bartinai Bartina.

Aztán a hold is leáldozott, és a sötét befonta őket.

Persze, kérdés, hogy miként sodorható tovább ezek után az elmélkedés fonala.

Mily értelemmel folytatható a kémlelés?

Mire nézvést?

Ily kilátóról már nem áttekinthető a következés –

a Lyuk Feketéje?

vagy a Fényesség Megnyílt Szája?

Utóbbi tűnhet úgy, hogy valós.

Másfelől az is tényvaló, hogy Bartinai Bartina is megfáradott. E különösképp kísértő éjszakán elaluvék a szent lotyó mellett, kezét nyugtatva a kies kút káváján. Csecsszopó szája is megkereste a maga helyét. Mondhatni róla, hogy álomittasan aludt. Gyermek módjára aggként. Behúzott süvege alatt észre sem vette, hogy lotyóját kétszer is elszerették tőle a Hosszú Éjszakán –

szó szerint elszerették a szent lotyót –

újdondi módon kiagyalt perversióval (természet ellenesen) megtizedelték, megszaggatták, tépték, lőtték ott is, hol nem várta, végig hurcolták idegen ágyakon, belökték ismeretlen otthonokba, ráfeszítették mások keresztjére, szerelem nedvét beleöntötték mások poharába – s mi főbb, mély álma okából nem láthatta, hogy lotyója (csukott szemmel, igaz) még ezenközben is oly kéj-sikongásokkal dobálta magát, mi zenekarral fölért.

És közben zajlottak a telek és nyarak, a tavaszok és őszök: a mindig páratlan számmal jelzett Idő.

Végül arra ébredt, hogy ághegyen áll a nap.

Nézett ásítva körül, s akkor látta, hogy lotyója akkorára zsugorodott mellette, mint a fekete katicabogár.

Ez úgy megrendítette, mint semmi még.

 

Vigyázva szemhéjára tette lotyóját, avval együtt lehunyta szemét, majd ez világot megáldotta, és maga fátumára elment-feledve aggódást, fáradságot, elmélkedést, álmot, miben élete telt.

Vagy csupán Phoenix alakoskodása ez is?

Újabb bűvös vegytani menyegző?

 

2.

(Beszélik, hogy Háromas-Gyékényes környékén, a lecsapolt mocsarak helyén, egy idő óta különc némber tünedezik fel, foltozott öltözetű lotyó, jóllehet személye közelebbi leírása eleddig hiányos. Inkább éjszaka vélik látni, nappal csupán szó esik róla. Többen állítják, hogy a hét kurvák egyike lehet, mi azt tenné, hogy a hét közül nemcsak egy maradt meg – ki úgyszintén megholt már –, hanem legalább kettő avagy több. És bár bak nélkül bolyong, mégis bakkal viselős lotyó volna ez. Ki tudja. Ilyen a szóbeszéd az idők árján.)

 

1983

 

 

 

Sutting ezredes tündöklése

Crescence-nak

 

A múlt század egyik forradalmi változásokkal teljes nyárutóján érkezett Sutting ezredes Szegzárdra. Ennek nem maradt írásos nyoma, csak annyi, hogy Töttős Ármin lómészáros unokája följegyezte a dátumot a családi Biblia hátulsó lapjára: augusztus 12. Az öröknaptár útmutatása szerint ez hétfői napra esett. Az ezredes Bogyiszlón töltötte a vasárnapot, marhagulyást evett a Kolomphoz címzett fogadóban, és az asztal mellől, az udvaron ácsorgó gyerekek szórakoztatására, pisztolyával lelőtt egy karóra akasztott rozsdáskék fazekat. A fazék szokatlanul tompán csattant, ami a lövés mesteri pontosságát jelezte; úgy találta el, hogy a lágy ólomgolyó szétlapult szögfejként oda is forrasztotta mindjárt a bogos karóhoz. Ezek apróságok. Gyermekkorában egy harkályt forrasztott így oda a fatörzshöz. A gyermekkor elmúlt. Mégis, egy kellemesen elköltött ebéd vagy vacsora után, mikor a merengésnek semmi nem állja útját, kockázat nélkül lehetett képzelegni arról, hogy az elegáns piros-fekete-fehérbe öltözött áldozat (lakáj vagy báli megbízott?) bajtársias hűséggel azóta is ott kapaszkodik a mohos kéregbe. Úgy tapasztalta, hogy egy idő múlva a vér is bekereteződik, mint az üveg alá tett zöld posztócskán a titokzatosan hajdani tölgyfalevelek. Sőt az ellenfél is ott ül az asztalnál, a leveséhez nem nyúl hozzá, mégsem hűl ki, és halottak a pincérek. Az ezredes sárga mellényt hordott a zubbonya alatt, egy Lemberg környéki parasztfölkelés idején kapta ajándékba Privorszky Crescence nemes úrhölgytől. A mellény zsebébe finom mívű gyűrű volt belevarrva, mint örökös tartozék. A gyűrű története olyan kerek, mint a telihold. Crescence-szal és három kislányával a romtemplomhoz kocsiztak ki egy esősnek induló, mégis ragyogó napsütéses délelőttön. A mező virított, a dombok buján domborodtak, és a futó záporsuhintások – noha alig volt felhő – csillogó harántvonalakat húztak köréjük, mint a japán tusrajzokon. A fölkelést akkor már leverték. A megszálló osztrák csapatok és a lelkes orosz önkéntesek még a szokottnál is kegyetlenebbül hajtották végre a megtorlást a gyűlölt polákok ellen, miután kiderült, hogy a parasztok nemcsak a mindennapos nyomorúság miatt ragadtak fegyvert, hanem nemzeti fölkelésről volt szó. Az ezredes, életében először, kivonta magát az öldöklésből, és ezt össze tudta egyeztetni az esküjével. Ahogy múltak az évek, ez egyre többször fordult elő. Sorsdöntő vérengzések mellett lovagolt el, mint akit nagyobb izgalomba hoz egy virágvasárnapi keresztelő. Ez megzavarta a mendemondák ügynökeit. A homály nőtt, minél egyszerűbb lett a világosság. Európa kevés ütközetet, csetepatét ismert, ahol az ezredes fel ne bukkant volna valamilyen minőségében. Küldetés, megbízatás, titkos futárposta – a suttogó képzelet szerét ejti, hogy a valóságot szegényebbé tegye. Milánóban egy agg Comtesse cirádás erkélyéről nézte végig az utcába szorult kötelékek gyalázatos hősiességét. A katonák közül alig akadt valaki, aki megelégedett volna a jól irányzott lövés hörgő eredményével, utánaküldte a következő golyót is, s ezzel még egy utolsó rándulást, csodálkozó arckifejezést lehetett kicsikarni, hogy az is a zöld posztócskára kerülhessen. A szuronyokkal ugyanazt művelték, akár a nagyétkű habzsolók, akik ötször is belekavarnak a levesbe, hogy több sűrűje jusson nekik. A Comtesse Bresciába akart menekülni az éj leple alatt, s csak az ezredes tanácsára tett le erről a szándékáról, meglehetősen nehéz szívvel. A bresciai vérengzések azonban hamarosan igazolták, hogy a tanács nem volt légből kapott. Brüsszelben, Van der Noot ügyvéd és hazafi főhadiszállásán már-már árulásnak minősíthető anekdotákat mesélt el a császári helyőrség konyhaszemélyzetének lunátikus álmairól, melyekkel kondérkavargatás közben szórakoztatták egymást. Mások viszont, akik a kevésbé regényes igazsággal rokonszenveznek, abban nyugodtak meg, hogy az ezredes csupán ártalmatlan különc, akire túlságosan erős benyomást tett egy ifjúkori szánút a keselyűsi ártéren, ahol farkasok szegődtek a nyomába, s csak úgy tudta távol tartani őket, hogy égő szalmanyalábokat hajított a szán mögé, s mikor fogytán volt a szalma, magát a szánkót gyújtotta fel. E szerint a változat szerint órákig volt alkalma szemügyre venni a várakozó farkasok szemét, pillantásuk színeváltását az éjszakai máglyafényben és hallgatni a fegyelmezett lihegésüket. Ismét más volt a Kamarilla feltételezése. Többen úgy vélekedtek az illetékes ügyosztályon, hogy csak azért maradt meg a császári-királyi hadsereg kötelékében, hogy egy adott pillanatban rangjának és összeköttetéseinek teljes súlyával állhasson a forradalom rendelkezésére. Valószínű, hogy ez is közel esett az igazsághoz, csupán meggyőző bizonyíték nem volt rá.

Az ezredes egyenruháját a fölkeléssel rokonszenvező Crescence rejtette el a kastély padlásán, és ellátta civil öltönnyel. Az idegen, akit ezekben a hetekben a környéken láthattak, a fasorokban és a tavaknál, már nem viselt szakállt, vörös álhaja volt, és vörhenyes szemöldöke, s csak annyit lehetett tudni róla, hogy angol kereskedelmi utazó, aki Moszkvából van hazatérőben. A férj a fölkelés ideje alatt Bécsben tartózkodott, miután ígéretet kapott, hogy ha kielégítő hűségnyilatkozatot ír alá, elnyerheti a császári adóhivatal egyik vezető állását. A kikocsizásra az együtt töltött hetek utolsó napján került sor. Túlzott udvariasság volt, hogy a lovász már reggel kilenc órakor megkérdezte tőle: „A szürke vagy a fekete hátast készítsem elő az esti indulásra, ezredes úr?” – de ez volt a szokás. Pedig még egy teljes nap állt rendelkezésükre; akár egy elfogyasztott bokrétából a maradék szál, melynek a szeméremszirmai már nem nyílhatnak ki. A fekete hátasra esett a választás. Crescence hajnalban nyitott rést a hálószobája ajtaján, és kilesett, hogy férje nagynénje, aki harminc esztendeje egy rózsákkal körbeültetett fehér házasság álomvilágában élt, vajon befejezte-e a szokásos éjszakai bolyongását az árkádos folyosókon. Komornája szerint a Méltóságos Asszony üvegen keresztül nyalja a mézet, és az is gyönyörű. A folyosó üres volt, az emeletről sem hallatszott le semmi nesz. Az ezredes férfiúi méltósággal lépett ki az ajtón, s a zavar vagy a feszélyezettség legkisebb jele nélkül tért vissza a vendégszobába. A távolodó léptek biztonsága majdnem önkívületi csenddé csitult el Crescence-ban. Képtelen volt otthagyni a csukott ajtót, nekitámaszkodott, s míg lehunyt szemmel összeszorította a combját, görcsösen forgatni kezdte köntösén az egyik gombot. Maga is érezte, hogy a festmények törékeny véglegességének a foglya ezekben a pillanatokban. (Az idős Botticelli egyik tollrajzára emlékeztetett, mely a ravennai csetepaték idején veszett el a modell utazótáskájával együtt.) Az ezredes vendégszobájának ablaka a távolabb fekvő falu szétszórt házaira nézett, melyeknek jó része még mindig őrizte a fölkelés pusztításának nyomát. Az állat- és emberhulláktól megtisztított kutak változatlanul bűzt árasztottak, a kiégett padlások gerendái fekete cseppeket izzadtak a záporok után. A bíró udvarát fölverte egy piros szemölcsvirágú gyomnövény, s a Kormányzóság rendeletére a Kápolna-dűlőből sem távolították el a bitófát. A gyermekkor elmúlt. A reggelihez hívó harangkongatásig az ezredes ezt a tájképet nézte az ablakból. A vízhatlan utazózsák útra készen állt a szoba alkóvos beugrójában, s már csak a következő éjszakai szálláson derülhetett ki, hogy Crescence – nem tudni, mikor – milyen vajákos kézzel csinált rendet az ezredes örökös utazgatásainak szerény tartozékai közt. Minden összehajtogatva, kisimítva, formás göngyölegekbe csavarva, selyemzsinóros zacskókba szétválogatva. Elhinni is nehéz volt, hogy egy agyongyömöszölt zsákba ennyi otthoniasságot lehet belevarázsolni. Mint ahogy a hintó poroszkálásának sem volt semmilyen búcsújellege. Ugyanígy a romtemplomhoz sem fűződött eltemetett legenda vagy rémtörténet, egyszerűen a múlás túlélőjének bizonyult, tele tátongó sebhellyel, de a tornya állt, folyondár kúszta be, s az ablakmélyedéseiből növendék fácskák nőttek ki. A szűk völgyszorulatból kiszabaduló Peltew-patak idáig elsodorta a lembergi albumin- és sörgyár szennyvizének a bűzét. A lovak jókedve feledtette ezt a stílustörést. Időnként nyihogva kapták föl rézsút a fejüket, s a két duzzadó nyakívre ilyenkor még síkosabban tapadt rá a fény, és átnedvesedett. Láttára mindkettőjüket az éjszaka képvonulásai borzongatták meg. Közben a három kislány csacsogott, s a lapos szalmakalapjukról drótegyenesen dobta hátra a szél a máslis szalagot. Ezek a különben derékig érő pántlikák – valahányszor kátyúba zökkentek – gyengéden odacsapódtak a mögöttük ülő Crescence és az ezredes arcához. Ez mindig elnémította őket, pontosabban az ezredest, mert csak ő beszélt.

…Kívánhatnánk azt is, drága Crescence, hogy a halál fiatalabbnak mutassa magát, mint amennyire megöregedett. Valamikor zacskóban őrizgettem a legemlékezetesebb kövecseket, de a fiókok sorsa az, hogy a kulcsuk elkallódik, vagy idegen kezek törik fel a zárt. Végre is a pusztulás egyetemes és folytonos. De mégis van benne szelídség, ez katonásan belátható. Azok a rejtett lapulevelek például, melyek alatt egy egész világegyetem képes megélni, emlékek rétjei, kamrákba gyűjtött télirevaló. A gond csak az, hogy a forradalom késik. Csak rejtjelesen mondom ezt, drága Crescence. Ma esti távozásom legyen a megérkezésem kezdete. Számolja végig az éveket visszafelé, és varázslat rabja lesz. A mulasztottakban meg fogja találni a jelen időt. Az erdő nyiladékán kilép a szarvas, a havas tájban megpillantja az egyetlen érte virrasztó ablakot, és elindul feléje. Ezeknek a magányosan világító ablakoknak nincs befejezhető regénye. A forradalom lappangva érik, drága Crescence. A szarvas körbejárja a házat, de még nem találja alkalmasnak a percet, hogy agancsával megkoccintsa az ablaküveget, a hátsó kertben csinál magának kotorékot, és ott éjszakázik. A behavazott fákon átüt a zöld levél, a mókusszem résében gerezdjére törik az őszi dió. Ez a jövő, drága Crescence, csak helyesen kell értékelni a megtévesztő jelenségeket. A futárok és konspirátorok értesülései nincsenek mindig rokonságban az igazsággal. Gondolja meg, hogy a számtalan ajánlat, hívás, hízelkedés, zsarolás, fenyegetés, megalapozatlan vágyálom, bájolgás és magakelletés között mennyire nehéz épségben megmaradni és hajunkat a saját kezünkkel végigsimítani. Távol gordonka szól, erről ne feledkezzen meg. A réteken meghasadnak a tavaszi jéghártyák, és ennek zenéje van. Gondoljon a megismételhetetlen virágokra, melyek képesek rá, hogy szirmukat ne hajlítsák szét addig, amíg az erdő nyiladékában vadorzó rak tüzet. Különben Pan Skirecki sokkal megbízhatóbb személyiség, mint amilyennek első pillanatban ítélte. Házát titkos alagút köti össze a régi hombárral, ahol a fölkelők lőszeresládái voltak elásva, s ahonnét az a gyönyörű fasor nyílik, a besüppedt kőpadokkal. Körteérés idején tegyen ott sétát, ha szerét ejtheti, fehér kalapban, félhosszú patentgombos cipőjében s a kék meanderfodros ruhájában… Pan Skirecki mindig időben fogja értesíteni, ha zivatar várható, és a gyermekeknek is biztosítva a menedék az alagútban, magam ellenőriztem a titkosságát, aggodalom ne legyen a szívében, drága Crescence. Csak egyetlen kézre lehet utolsó csókot adni – ne legyen hát kétség, ha a fasorban szél fúj, és a holdat felhő takarja. A hold egyébként is veszély forrása lehet. Höchstädtnél magam adtam ki a parancsot, hogy a szuronyokat fejvesztés terhe mellett be kell sározni, hogy ne csillogjanak. A gyermekkor elmúlt. A lovam továbbvágtatott, amikor kilőtték alólam, és olyan erő röpítette, amelyet mi nem érthetünk meg. Valószínűleg az inakba száll le ilyenkor a fluidum, besűrűsödik, és ezüstcsillogású lesz. Répássy ezredorvosunk állította, hogy ismeretlen, ezüstös vérkocsonyát talált számos paripa bokaízületénél, amelyek halálos sebesüléssel is képesek voltak még egy utolsó száguldásra. Drága Crescence, én ebben látom a Gondviselés pazarló jókedvét. Egyébként is szerteágazó a rejtve gondoskodók szívós munkálkodása. Az észrevétlenségben a természetnek kell megnyilvánulnia. Ha egy halott fölkel a harctéren, és a fekete-mélykék felhők alatt elindul a garmadában heverő harcostársak között, ezt annyira természetes eseménynek kell elfogadnunk, mint az én hajdani lovam száguldását. Feltehetően a parancsnokság új szálláshelyét akarja megkeresni, és további megbízatásra vár. A forradalom nem békélhet meg a semmittevéssel. Sose feledkezzen meg a Természet pazarló jókedvéről, Crescence. Valójában hét csillag hullott le abban a pár hétben, amit a fölkelés leveréséig együtt tölthettünk. Ne higgye, hogy nem volt meg bennem is a kötelesség jégrianása, nem láttam a ködön át az égő házak padlásodúiban a csókafészkek parázzsá izzott fiókáit, bölcsők karfáján a százéves ringatások kéznyomát, pincékben a gyertyacsurgást, akonákon a vörösre színeződött kukoricacsumát, tükrök sarkában a száraz rozmaringágat, vásári sípot a lámpaernyőn és az ablaküvegre szorított homlokok barázdáit. A mi rokonszenvünk, Crescence, kölcsönös szomorúság. A magházban ugyanúgy fekszik a két mag. Valahány paraszt arcra bukott ebben a fölkelésben, mi is arcra buktunk velük. Ezt tudnia kell. És mégis áldozat marad ez a hősiesség, hogy ha ideje jön, a forradalom fölkelhessen. A holnapi tisztaságnak is véres a talpa, s ezt vegye úgy, hogy zápor mossa kékre az eget. Ne sírjon, Crescence. Ne miattunk sírjon, csak értünk. Rejtjelesen mondhatom csak, hogy mifelénk délen a gyümölcs érőben van. Ezer és ezer Pan Skirecki támaszkodik a vasvillára, és néz ki a törpe ablakokon, az istállók szénaszemetes szellőzőjén. A levegő, azt mondják, érezhetően súlyosabb lett a déli megyékben, mintha a szél folyton sűrítené, és nem engedné ingyen szétszéledni. A férfiak ritkán szólnak; s ebben a sűrű levegőben olyan a szavuk, mint mikor dió koppan a csend szemérmébe. Nem csoda, ha a Kamarilla tehetetlen. A szerelem nagyobb évszak, Crescence, mint a napokra tépdesett kis zsarnokoskodó időjárások. Megbízatásom, hogy az egyetlen szó helyét keressem meg, de még nem kaptam utasítást, hogy haladéktalanul odautazzam. Az első Ön lesz, Drágám, aki erről értesülni fog. Mi úgy tekinthetjük most, hogy a Nagy Áldozat kegyeltjei vagyunk. Megadatott, hogy forró biztonságból – igen, a Te hálószobád ablakából nézzük végig a bukásra ítélt fölkelés iszonyatát. Sutting ezredesnek újból álarcot kellett öltenie, távol tartotta magát, és részvétlennek mutatkozott, ismét híre mehet, hogy áruló, gyáva, besúgó, kéjenc, fantaszta, bűnös hajlamok kalóza, jezsuita alakváltó, jéghideg kalkulátor – minden lehetséges. Te leszel az egyetlen, aki másképp tudhatod. Le jour n’est pas levé, ma chère Crescence. Különben a fekete hátast választottam, amelyik elsőnek dobrokolt fel, mikor az istállóba először bevezették, és a válladat végignyalta. Az első csillag ekkor hullott le a hét közül. Másodikként a világító bogár, amelyik a fasor lombsűrűjéből repült le az üszögös tűzrakás fölé, beleszédült a forróságba, s Te azt mondtad, most ő is menyegzői pernye, bármilyen pici is. A tavaknál kendőbe fogtál egy napkárászt, morzsát tettél a szájába, és visszaengedted a vízbe – s valamiképpen ez is csillaghullás volt. Egyszer egy egész éjszaka néztelek csak, eldobtuk a köntöseinket, Te rézsút hevertél a brokáton, mozdulataidat nem lehetett előre kitalálni, hiszen Te sem ellenőrizhetted őket, nem volt hatalmadban, mint ahogy nekem se, hogy másfelé nézzek, és érinteni csak gondolatban volt szabad. Ez volt a negyedik csillag. Másnap esett az eső. Zoska, Amálka és Anette együtt ültek le a zongorához, együtt játszották a Hazatérő vidám földműves-t, három fekvésben. Te azt mondtad, már négyen szaladnak feléd a fasorban a lapos szalmakalapjukkal; és a szalonban bealkonyodott. Zoska a lábad elé ült, Amálka a válladra hajtotta a fejét, csak Anette állt meg egy kicsit messzebb, felváltva a szemünkbe nézett, szájába vette a nyakláncáról lecsüngő keresztet, és madárpuhasággal tenyerembe csúsztatta a Höchstädtnél behorpadt dohányszelencét. Ha nem hull le ez az ötödik csillag, lámpást kellett volna gyújtanunk. Aztán Waleś és Ludwik, a két gyermekóriás, akik testükben hozták ide a golyót és a hírt, hogy a császáriak vérdíjat tűztek ki a fejükre… A Te kezed hűsítette a homlokukat, és én, Sutting ezredes helyeztem Rhenus-forintot a lecsukódó szemükre. A halál és a szerelem évszaka nem választható el. A gyermekkor elmúlt, Crescence. És mégis, az élet néhány hét alatt is képes magot kipergetni, amit más vaksin kotorgat össze, távol az ölelés hörgésétől és a haldoklók kamaszmosolyától. Már közös halottaink is vannak, Drágám, miért panaszkodjunk a kurta napok örökkévalóságára? Csillag ez is, amelyik zuhanva világít. A szép hatodik…

Ekkor érkeztek meg a romtemplomhoz. Lemberg városa távol füstölt, a Peltew-patak bűze ide már nem hatolt el. Zoska, Amálka és Anette azonnal leugráltak a hintóról, és körbehordozták a lobogó szalagjaikat. Tadek, a lovász, egy mogyoróbokor száraz ágait nyesegette bicskájával, s azt az üldözött dalt dúdolta, amelyik arról szólt, hogy a volhíniai kutyák milyen sorrendben marcangolják szét egy császári és egy cári őrmester szerveit. Az ilyen délelőtti kikocsizások vetekszenek a maradandósággal. Körbe körös-körül a záporozó fény! És mennyi szín! Crescence és az ezredes kis ideig még nem szálltak ki a hintóból, egyikük jobbra, másikuk balra dőlt a bőrpárnás ülésen. Csak térdük és a pillantásuk ért össze olyan hézagtalanul, amilyenre a lyoni csipkeverők varrásnyoma képes, ha két csillagterítőt illesztenek össze. Vagy az sem. Kérdés, hogy érdemben milyen boldogságnak lehet megfelelni, mikor a tegnapi és holnapi romok fölé így tud odarajzolódni a határtalan ég. Az ezredes közölte Crescence-szal, hogy a legnagyobb részletességgel kidolgozott tervek maradéktalanul készen állnak. Krakkó a lembergi galambpostára vár, Párizs egyetért, Milánóban és Genovában a szénégetők megszervezték az éjszakai készültséget, Pest-Budán a Kemnitzer kávéház egyik márvány asztallapja alatt biztos helye van a heti „időjárás-jelentéseknek”, a Krisztina téri templom vikáriusa Isten és haza előtt vállalja, hogy a gyóntatószék homályában kössön, oldozzon, ha a szabadság szerelme úgy kívánja. Nincs messze a cél. Ha az a tavasz elkövetkezik, a madár lugasos fészekbe költhet, s többé a tél sem lesz más, mint nagylelkűen engedélyezett alkalmi ruhaváltás. A győzelem kerek, mint az égbolt. A Kamarilla rókái, kihizlalt gorillái mentik az irhájukat, a véres kürtöket gordonkára cserélik ki. Crescence, ne sírjon…

Crescence észrevette, hogy Anette fölmerészkedett a rozoga lépcsőn a templom kórusablakába. Most ő hatott úgy a magasban, mint akit a festmények törékeny véglegessége varázsolt el. A morzsalékos párkányról behajló ecetfa zöld bársonygavallérként nyújtotta feléje az ágát, mintha szólna hozzá.

„Bennünket néz” – mondta halkan Crescence.

„Igen. De Anette jó szívvel volt Waleś és Ludwik iránt. Anette a forradalom lánya, bízhatunk benne. Zoska és Amálka gyermeksége az, amit nem szabad próbára tenni, az ő fejecskéjükben a meséknek még nincs változata. Azt szeretném, ha Pan Skirecki bizalmát nem utasítanák vissza, és az ő gyümölcsöskertjében ugyanolyan otthonosak lennének, mint a zongorájuk mellett. S egy átfutó zöld ösvény szalagjában gyenge körtefák állnak itt-ott, csendben elmerengve… Ők is úgy fognak visszaemlékezni rá, mint a legszebb emlékek csarnokára, és ráismernek a rokon lábnyomokra.”

„Anette bennünket néz” – ismételte meg halkan Crescence.

„Pan Skirecki közvetlen kapcsolatban fog állni Pozsonnyal és Pest-Budával” – válaszolta ugyanolyan halkan az ezredes.

„A hetedik csillagról elfeledkezett” – súgta Crescence, s mielőtt bármi más eszébe jutott volna, odahajtotta fejét az ezredes vállára.

Sok év múlt el azóta, ilyenkor már csak beszámolni lehet. A romtemplomból hazatérőben az ezredes megkérte Tadeket, hogy kanyarodjanak el a Baglyos-erdő felé, ahol háromszáz fölkelőt mészároltak le. Itt egyedül szállt le a hintóról, hogy sétát tegyen, Crescence-nak és a gyermekeknek csak annyi feladatot adott, hogy ne veszítsék szem elől, és Tadek mindig kurjantson egyet, ha bármilyen tereptárgy eltakarja őt. Ilyen szakszerűen fejezte ki magát, tereptárgy. Volt ebben a kérésében valami, amit Anette makacsul nem tudott megérteni. „Mi tudjuk, hogy ott vagy. Hogyan csináljuk, hogy mégse lássunk?” – ismételgette. S közben a nagyujja és hüvelykujja begyét összeérintve kis karikát formált, majd gondos aprólékossággal azon át kezdte vizsgálgatni a tájat, mint egy gyakorlott geodéta. Az ezredes méltányolta a megjegyzés logikáját. Neki is volt oka rá, hogy a hintót a dombgerinc szakadékos szélén állíttassa meg, ahol az elvadult szilfacserjés önként kínálkozott, hogy irányítóközpontnak jelöljék ki. Jó csillagzat alatt ilyen helyen szokták felverni a parancsnoki sátrat, noha csaták előtt gyakori a kísértés, hogy a babonás Militärirrwahn legyen a tanácsadó. Itt, az erdő és a Peltew-patak, a süppedékes katlan és a csábítóan nyitott lapály poétikus találkozásánál valójában nehéz volt tévedni, hogy a mészárlás honnét irányítható a legsikeresebben. A férj nagynénje például, aki éjszaka rótta a kastélyfolyosóit elnyűtt balettcipőjében, egy timpanonos lépcsőtorkolat korlátja mellől a lehető legészrevétlenebbül megfigyelhető volt. Az, hogy a császáriak nem találtak rá arra a kivételes pontra, ahol a hintó megállt, és ennek ellenére sikerült vérbe fojtaniuk a fölkelést, ismétlődő bizonyíték is lehetett az ezredes számára, hogy a gyökerek még zsengék, még kevés a lomb, hogy a piros madár fészekre szálljon. Le jour n’est pas levé, chère Crescence. A lányokat soha nem tapasztalt izgalomba hozta az ezredes terepsétája. Úgy érezték, hogy a megszokottnál sorsdöntőbben vesznek részt valamiben. Homlokukra megragadó bájjal ültek ki a gyöngyszemnyi verejtékcseppecskék, s szinte egyszerre voltak képesek az aléltságig átadni magukat a kíváncsi reszketésnek és kibuggyanó nevetésnek. Az ezredes látszólag tervszerűtlen irányváltásait a terepen akaratlanul is összehasonlították Pan Skirecki jóindulattól duzzadó dülöngélésével a kastély udvarán, mikor a karácsonyi köszöntők pálinkás elkántálása után kilépett a csikorgó fagyba. Crescence fél kézzel a hintónak támaszkodva nézett le a katlanba. Szelíd iszonyat tükröződött a szemében, és szerelmes félelem. Ludwik arcát látta maga előtt, aki egy órával Waleś után halt meg, és egész idő alatt azon erőlködött, hogy szederjes nyelvét valahogy kidugja a fogai között. A következő pillanatban az ezredes elindult egy sásfüves térségen, mely a hintó mellől teljesen védtelen és sík területnek látszott, kiderült azonban, hogy természettől álcázott horhos szegélyezi, mely egy szempillantás alatt kitörölte a tájból az ezredest – és Tadek diadallal fel is kurjantott mindjárt. Anette az izgalomtól bepisilt, igaz, hogy csak néhány csöppnyit, de ez is elég volt, hogy lángvörös legyen. Crescence úgy ölelte magához, mint a legbizalmasabb barátnőjét, akivel nincs szükség szavakra, hogy olvassanak egymásban. Jó óráig eltartott a terepséta. Indulása előtt az ezredes búcsúkötelességének is érezte, hogy a remény körvonalait ezen a csatatéren is kipuhatolja, és újabb tapasztalatokkal fejlessze tovább a titkos terveket. Minden bukás újabb tanulság. S a hanyag emlékezetre nincs mentség. Itt háromszáz posztónadrágos, letépett ingű árnyék követte, akiket a hajnali harmat csókolt meg utoljára, és nem érhették meg a győztes forradalom menyegzőjét. Értük kell megszolgálni az áldozatot, amit hoztak, s ez csak az lehet, ha szívósan tökéletesítjük a felkészülést. Egy ilyen kihűlt színtér akár a hitvesi ágy sivataga, ahol a nap nem kel föl, s a holdat kiherélt cincérek zabálják. Itt háromszáz árnyék emlékeztetett rá, hogy a mészárlás nem maradhat kaszinójáték, amire templomban adják az áldást. Az ezredes mindenre kiterjedő figyelemmel használta ki a terepsétát. Próbát tett a Peltew-patak zúgóinak megtévesztő vízfüggönyével, az erdőnyiladékokban a szénégetők boksáival, s még a védtelen lapályon is olyan suvadásos árokrendszerre bukkant, amely biztos védelmet nyújthat majd az előőrs gyalogosainak. Gondolatban bonyolult számításokat végzett, hogy a kartács- és mozsárlövedékek milyen irányból a legesélyesebbek, s hogy hol látszik ésszerűnek a tartalék gyülekezése, a lovasság kirohanása vagy a kaszásoké és legnincstelenebbeké, akiknek még fegyverük, gyilokjuk sincs, csak az, hogy maradni tudnak ott, ahol a halál kedves. S miközben öngyilkos nyugalommal hol célponttá tette magát a mandulaszínű porköpenyében, hol teljes váratlansággal eltűnt – Tadek ellenőrző kurjantásait nagy gonddal véste az emlékezetébe, s mintegy bejelölte helyüket azon a térképen, melyet az ütközetek és csetepaték színhelyéről mindig fölvázolt és magával vitt. Ez volt az ő legféltettebb regestruma. A célt szeretni kell, Crescence.

Négyre járt, mikor visszaérkeztek a kastélyba, nem kis gondot okozva a személyzetnek. Tradíció volt, hogy legkésőbb egykor mindenki asztalhoz ül, az oroszlánkörmös almárium tálalólapján meggyújtják a gyertyát, s a függönyöket karéjosan széthúzzák. Ez most elmarad – vehette észre a nagynéni, aki mindig elsőnek érkezett az ebédlőbe egy piros műrózsás, gyászfekete filckalapban. Ezt a műtárgyat kizárólag étkezések idejére tette fel a fejére, s ilyenkor bárki úgy érezhette, az ő fehér álomvilágának is megvan a temetői koszorúja. De ez csak látszat volt. A balettcipős öreg hölgy, akár az ezredes, sosem hitte volna el, hogy a remény körvonalai megkophatnak. Annál kevésbé hiányzott belőle a furfangosan perverz bosszúállás. Pontosan egy órakor tálaltatott magának, s mintha nem érzékelné, hogy egyedül ül az asztalnál, a távollevők tányérjait is telerakatta. A fogások hűltek, a nagynéni evett. Szólhatott volna, hogy az érintetlen tálakat és tányérokat vigyék vissza a konyhába, bosszúlátomása azonban azt sugallta, hogy maradjanak ott a holicsi abroszon. Végül az asztal is úgy hatott már, mint az ünnepélyes készültségbe rendezett csatatér Höchstädtnél, ahol különböző fegyvernemek egységei példás alakzatokban várták, hogy meginduljon a támadás – remélve, hogy a pusztulás önfeláldozó kéjgyönyöre se lesz kisebb, mint az érzékien kiéhezett pusztításé. Csakhogy az ételek halmait közben utolérte a soká várakozó tartalékok ismeretes sorsa, kikezdte őket a töppedés, a leheletfinom bőrösödés, s azt az enyhe párolgást is elveszítették, ami az életre emlékeztet. A nap besütött a szobába. A nagynéni, ha szunyókálva is, szívósan kitartott négyig. Ha nem szunyókált éppen, elégedetten ábrándozott, és a fogait piszkálta. Ám mihelyt fölhallatszott az udvarról a hintónyikorgás, azonnal fölállt méltósággal, elhagyta a szobát, s meghagyta a tétova cselédlánynak, hogy a kristálypoharakba töltsön friss ásványvizet. Crescence elsápadt, mikor néhány perc múlva belépett az ebédlőbe. Mindjárt le is vert egy vázát a fodros ernyőjével. A gyerekek némán meredtek a hasznavehetetlenségig megrakott asztalra, majd féktelen visítással körbeugrálták, és egymás fenekét csapkodták. Egyedül az ezredes találta meg a helyes szót, ami válasz lehetett mindkettőjük nevében: „Császári csalétek – de ugye nem kérünk belőle, Drágám?” Ebéd helyett a teraszon fogyasztották el a bőségesebb vacsorát.

Aztán az esti indulásig Crescence szobájában töltötték az időt. Álom. Ablakuk előtt rendhagyó módon hullani kezdett a hó, a csókák kiszaggatták a vendégszoba balkonján szellőző párnacihákat. Crescence most is rézsút hevert a brokáton, a park pázsitján egy szürke és egy fekete hátas legelt, a két kedvenc. Ilyen a tél, Ezredesem. Ilyen a tavasz, Crescence. Mondják, hogy van olyan éhség, mint az előre megevett kenyér, de akkor se fájjon ez, hiszen egymással beszélünk, s az ilyesmi úgyis csak minden ötezer évben sikerül. Mégis úgy érzem, hogy minden oldalról szél fúj, és ismeretlen aggodalom szállja meg a lelkemet. Hát – ha úgy veszi, Drágám, hogy Isten kényelmes fogalom… Igen. Egyszer elhatároztam álmomban, hogy megváltozom, kötni tanulok. Egy örök életű harisnyát akartam kötni, de sarkot nem tudtam csinálni, bele se kezdtem, így mindig csak a szárát kötöttem, a harisnyám meg egyre csak nyúlt… Ne csodálkozzon. Nehéz bármit megfogalmazni, ami egyszerű. Itt Galíciában a veszett kutya fej nélkül kerül bíró elé. Az Isten nem kényelmes fogalom. A mi forradalmunk természetes és büszke, mint a párizsi lovas koldus. Aki ilyen nyeregben ül, nem törődhet börzekrachokkal és napfoltokkal. Álom. A fasoron túl a fenyők megkésett hímporától sárga a tó. Ki emlékezik a csengettyűs patkányokra, az előkelő pékinasokra, a hajtűvel megmérgezett nőkre, a komáromi világpusztulásra, a hamis búzavirágra? Esti harmat nem látszik a füvön, a szerelem mégis abban fürdik. Ablakuk előtt még mindig pilinkézett hó. Crescence bágyadtan dőlt hátra, és széttárt karokkal dúdolta, Krumplivirág, krumplivirág, Jozefine hajában… Ilyen egyszerű a csók, Ezredesem. Ilyen befejezhetetlen a csók, Drágám. Csak a legszebb asszonnyal volna szabad textust olvastatni a Bibliából. Vagy járjunk mind álarcban? Várjuk meg, míg a leégett ház kulcsait adhatjuk át a gazdának? Ó, nem. A hársfa a templomból is kinő. És még az is szép elképzelés lehet, hogy a bölcsőben a Szamár fekszik. Nincsenek kamarillák, hierarchiák, a szerelem mindent egyenlővé tesz, és ibolyákra öntött friss tejben mosakszik. Az ezredes lehunyta a szemét. Mint két egymáshoz illesztett fél arc, ketten. Távol egy pirinyó ködalak úszott el a szemhéja alatt, a csengettyűvásár királynéja. S egyszeriben feledve voltak a vízmosta bálványkövek, a bagolytollas párnák, a karóra tűzött lófejek alá kényes járással odalépkedett a lecsutakolt testük. Paripák, tudjátok meg, hogy az ég a fűszálaknál kezdődik, s ti mindig benne jártok. Ha halljátok, hogy rohamra! – ne felejtsétek, hogy a tornyok nyílhegyei elérik a gyöngyház ég zománcát. Elrepültök a seprű-, sár-, iszap-, pozdorjautcák fölött. Kőre, csontra esküdhettek, hogy a leszegzett csontvázak megélednek, zendülés a zendülésben, a föltámadt árnyak lakhelyén a boldogságtól nincs tűzijáték – mert nincs éjszaka. Dohányfüst, parfüm, bor és vér – de ez már a szabadság duhajsága lesz, a tébolyult ölelésé, kacagó forradalom, hiszen a vágtából se lehet azonnal lépésre váltani. A hóesés nem lankadt, távol gordonka szólt. Később fölrémlett előttük a gyanakvó Anette charmant lábacskája, a superb topánkák. Fehér halak cikáztak fekete tóban, virágból kelő madár bukott le, az ablakból vak ember nézett ki, és kard volt a villámhárító. Összeláncolt harcosok estek el méltatlan mészárlásban, és a renegátok megfordították a pajzsukat. Elképzelték a hírnökök keresztjét, akik az utolsó dombtetőn roskadnak össze. Mégis igaz lehetne, hogy csupán a bogáncs hű? Az ország is szennyest vált csak, ha a szerelem hazug. Ez nehéz menet. A gyönyör botladozik. A kék Úristenre! – nem fénylő tűz ez, hanem látható sötétség, érezhető árnyék, távol istentől és az égi fénytől, mint a szökevény üstökös feje a fiesolei csillagász tükrében. Hulló hangpehely és eszeveszett zene, bánat töredelmei. Selyemből és fémből font guipure-zsinóron függött fölöttük az elmúlt nyár aratási koszorúja, Pan Skirecki lányainak a mesterműve – mikor még nem ismerhették egymást. Crescence, Drágám, az idők tanúja kéri, hogy szóljunk ellene. Ne hallgasson a malomkövek beszédére, morzsolódó szavakra – „Uram, könyörülj!” Mindenki alszik egy-két századot, hogy az örökkévalóság beleférhessen egy gyűrűfoglalatba. Hallgassa a jóslatos hársakat a fasorban, mikor a sárga ködből kilépnek, s a hold szétteríti a krinolinját. A törvény csak maga ugat, de még a verebek is együtt énekelnek. Higgyen nekem, a forradalom lecsapolja a délibábokat, és tűzokádóba veti a tiltó parancsok postáját. Mi is meztelen lábbal tapadjuk ki a tüzet, a népek is csak így lehetnek vígabbak. Sötétség, éjszaka? A Tejút hajnalhasadék. Crescence mintha tüll mögül látta volna a szobát. Újra rézsút hevert a brokáton, és fogával tépdeste a keblét borító barna haját. Mi az a világ?… Miért haragszik…? Miért nevetnek…? Mi van a könyvekben…? Mi a történet…? „Jaj, ma nem többé, Ezredes – suttogta forrón –, most már csak üveget törnénk vaktában…” „Mégis szépek lehetünk, májusi hó – mormogta az ezredes is forrón –, se sár, se jég, se ebugatás, levelet kaptunk a holdból, virradj már, írják, ezt a lovat nektek kell meghódítani, te szép gyerekforrás, barna fiú-hal bukfencezik a langyos esőben, éjjel lehulló gyertyák, mint a szikrákká osztódott pillantás.” És újra odaadták magukat az ölelésnek.

Sutting ezredes este fél tízkor hagyta el a kastélyt. Első éjszakáját névtelen kis faluban töltötte, ott nyitotta ki először az utazózsákot. Sokáig nem nyúlt semmihez, csak a boldog fájdalom merengését próbálta elviselni. Hol a gyertyafénybe bámult, hol a zsákba, ahol vándorlásai szolgatanúin pihent meg a szeme, rajtuk egy nem múló érintés ragyogásával. Az alacsony mennyezetű szobában tücsökcirpelés figyelmeztetett rá, hogy megérdemelt nyugvás van, nincs riadó. Odakint a hold ráült egy matuzsálemi tölgyfa lombjára, mint aki fészekre talált. A sárga mellény, az útravalónak szánt csillag, a zsák tetején világított. Kék csíkos, dohos szagú dunyhába veszve aludt el az ezredes. Kora hajnalban már ismét nyeregben ült, és Zagorsk felé vette az útját, ismét a császári uniformisában. Csupán a paroliján fokozta le magát századossá, illetve, egy rezervben tartott pecsétes papír szerint nyugalmazott századossá. Kisebb helyeken, ahol nem voltak garnizonok, oktalan feltűnést keltett volna egy kísérő nélkül betoppanó ezredes. Így hihetőbbnek látszott, hogy különc veterán, aki fáradságot nem kímélve hajszolja magát – elveszett nyomok, révületek bűvöletében? –, ki tudja, milyen céllal. S ez a számítás be is vált. Legtöbben így gondolkodtak felőle, akik a porfelhős országutakon feltűnni látták az alakját, többnyire lazára engedett gyeplővel, sosem jobban sietve a kelleténél. A falvak embereit nem kellett meggyőzni, hogy a rezesre cserzett századosnak volt tapasztalata arról, a lázas szél milyen ingadozásokra képes, ha valaki egyformán otthon van északon, délen. A garnizonos nagyobb helységekben ismét visszaváltozott küldetéses ezredessé, akitől el kell tűrni a szűkszavúságot, el kell fogadni a pecsétes papírjait. Lehetett gyanakodni rá, de volt ok arra is, hogy tartsanak tőle. S hogy szó nélkül elfogadják, mikor a nem igényelt segítséget elhárítja. Sőt időnként olyan megjegyzéseket is tett, ami távozása után tovább erősítette a tiszttársakban a kelletlen elismerést, hogy valójában nem ítélhetik meg a titkát. Az egyik tiszti kaszinóban például szót ejtett arról, hogy a Hadügyminisztériumban – a nemzetközi presztízs megóvása érdekében – szigorú felülvizsgálatot kívánnak elrendelni a Prisengerichtek működésével kapcsolatban, miután a hadsereg nyomába szegődő rabló mardeurök és a Kriegsrebellek megfékezésében a martalékbíróságok megengedhetetlenül hunynak szemet a legbarbárabb módszerek fölött is – s ez már a titkos diplomácia előnyös kilátásait is veszélyezteti. Megjegyzését váratlan csend követte. Az italtól vörösödő arcokon olyan változás ment végbe, mintha legszívesebben a homlokukba haraptak volna bele. Le sem tagadhatták, hogy volt mire gondolniuk. Az ezredes megvárta, míg a csend szétszivárog, mint a féltett kék zubbonyon a kilöttyentett vörösbor, egyre hiánytalanabbul rajzolva ki a többé el nem tüntethető foltot. S utána mindjárt egy kellemesen ironikus anekdotát mesélt el arról, hogy az orosz cár el akarja hitetni a világgal, hogy Oroszországban télen is meleg van, csupán a meteorológiai értékeket kell helyes megvilágításba helyezni. És hogy ezzel mért nem tudnak egyetérteni az orosz levelibékák. S másnap – anélkül hogy ezt előre jelezte volna – még a hajnali sötétben útra kelt a Keleti-Beszkidek felé, és az Ondava völgyén leereszkedve magyar földre lépett. Több mint tizennégy áttekinthetetlenül zsúfolt hónap után tette ezt. A gyermekkor elmúlt, Crescence. Európa legalább olyan vén routinier, mint Sutting ezredes, és mégsem lát annyit előre, amennyit a kedvenc fekete hátas nyergéből látni lehet, vagy a sárga mellényben, melyet még nem ért idegen pillantás a folttalan kék zubbony alatt. Hazai földön újra. Az ezredesnek – és ezt senki sem sejthette róla, mert szavakba nem foglalható polifónia – rendhagyó képzetei voltak a hazai földről. Felületesen azt lehetett hinni, hogy egyoldalúan és kizárólag Sztrabónnal ért egyet, aki szerint sikerrel csak az vadászhat, aki mindenki másnál jobban ismeri az erdő tulajdonságait és kiterjedését. Vagyis mély ösztönösséggel érzi a határokat, melyek között az ő vadászata nem csupán gazdag zsákmányt ígér, hanem a zsákmány meg is szentelődik, és semmilyen másikkal nem téveszthető össze. És hogy ez így van a szent kötelességek felismerésével is; mikor arról van szó, hogy inkább a halál legyen kedves (mint Waleśnak, Ludwiknak), ha bárki rabló módján akar a kertünkbe becsörtetni. Sztrabón figyelmeztet rá, hogy csak ott remélhetünk tartós ünnepet, derűs hétköznapokat, ahol szó szerint az ölelésünkkel perzseljük bele az anyaföldbe, amiért megszenvedtünk. Enélkül mulandó sikerre számíthatunk csak, még ha sikerül is a táborhelyet jól megválasztani, az ellenséget tőrbe csalni vagy ha kell, okosan elmenekülni. Az ezredes rendhagyása az volt, hogy a szerelmes ölelésben nem ismert határokat. Tékozolt, hogy még gazdagabb lehessen másképp? És vajon csakugyan hazátlan, csakugyan rokontalan volt? Származását kétségkívül homály fedte, s a neve is úgy csengett a Beszkidektől az Al-Dunáig, ahogy borsószemek közül pereg ki a rostán a rozs vagy árpa. És mégis itt lépett hazai földre. Sztrabón maga is megrója Eratoszthenészt, hogy lebecsüli az égitestek középpont felé törekvő makacsságát, pedig épp ez kényszerít rá, hogy tekintetünket a mindenki fiától látható égre irányozzuk. Sztrabón jól indul el, de félúton megáll. A forradalom nagyobb évszak, Crescence, mint a napokra, határokra tépdesett kis zsarnokoskodó időjárások. A gyermekkor múlt el, Drágám, és ezt csak úgy helyezhetem oda a holicsi abroszodra, mikor már mindenki aludni tért körülötted, és csak a gyertyák sercegnek – ha előbb leereszkedem az Ondava völgyén, és Kassa érintésével Hegyalján ér a hajnal, a szőlődombok pazarló geometriájával, ahol Jesid Habada állítólag egyetlen szőlőszemtől fulladt meg, de hát az ilyesmi úgy tartozik hozzá a gyermekkor csodájához, mint a miséhez az Úrfelmutatás. Pedig ott még csak mindig útközben voltam, és nem a végcélnál. Meglehetősen hosszú út állt még Sutting ezredes előtt. A Tisza felső folyását követve haladt délnyugatnak, végigporoszkált a jászsági pusztaságon, és részt vett egy farkasvadászaton, ahol előbb borjúvérbe mártott szőrkendődarabokkal szórták tele az egy határral odébb hajtott állatok legelőit, a bújtató akácerdőket és sásfüves mocsarakat. Tiszasülynél a bíró pincéjében reggelig tartó megbeszéléseket folytatott a mozgósítható fölkelők fegyverellátásáról; s egyben megadta a Baglyos-erdő jelszót, ha Pan Skirecki közvetítésével üzenet vagy segítség érkezne Lengyelországból. Tadek személyleírásáról sem feledkezett meg. A jászsági pusztát a kiskunsági követte, éjre éj, napra nap, mint a komolyra forduló mesékben. A délibáb néha mindenestül birtokba vette a látóhatárt, és a képzelet is megtette a magáét a vibráló fényketrecben, csak nem lehetett a kettőt hitelt érdemlően elválasztani. Mint a letörölt tükrön az elszaladó jelenések, melyeknek nincs módjuk, hogy megpihenjenek. Akác a kóbor létezők, akik egyszer gyökerestül kirángatták magukat a földből, és azóta ez a sorsuk. Hegytetőről leeresztett fák rohantak, tornyok és bástyák egymás mellett, elszáradt mohától fekete sziklaházak, emberi fecskefészkek, temetői tuják, valahol legfölül füstöt okádó kereszt, mint a legyőzhetetlen industria újmódi jelképe. Roppant szerpentinek kanyarogtak görgeteges törmelékben, s távolabb, a fenyőkkel szegélyezett escarpék mögött míniumpiros házfedelek villantak elő, szőlőtrillázsok zöldelltek, és ablakok pisla szeme gyúlt ki. Gótikus zsidó épületek mellett mélyedésbe süllyesztett kőapostol fonta össze a karját, szanaszét megcsonkított szobrok hevertek, asszonyok páholyai tobzódtak tarka színekkel valamilyen rokokó színházteremben, s egy karcsú hídláb fölött ezüst védszenten tükröződött a nap. Alpok, Haute-Savoie, Antwerpen, Észak-Toscana, Kragujevac, Beszkidek, Ondava völgye – mintha hajdani és friss látványtöredékek adtak volna találkozót a kunsági puszta horizontján, hogy mindjárt el is enyésszenek, mint az elsóhajtott levegő. A maga módján regestrum volt ez is. A fekete hátas védtelen célponttá lett a lemángorolt puszta szőke és kék ragyogásában, ahová a múlt is zabolázatlanul törhetett be, nemcsak a Kamarilla mészárosai. Az ezredest katlanná izzította a fény és hőség, miközben látszólag egykedvűen poroszkált. A verejték nem szűnt meg leszivárogni a homlokba húzott tábori sapka alól, lucskosra nedvesítette az ősz szemöldököt, a szemét véresre marta. A gyermekkor elmúlt. Két nap múlva elérte a Duna vonalát. Éjszaka lovagolt be Bajára, az egykori Francovillába, áhítatot parancsoló holdfényben. A város keleti szélén elkerített sertésvásártér mellett haladt el, trágyától süppedékes szekérúton. A szárnyékokban barbár önfeledtséggel horkoltak a hajcsárok, hetek óta várakozva a Szerbiából érkező szállítmányokra, melyet majd átvesznek az ottani szvinyároktól, és ők hajtanak tovább Bécsig. A főtérről nyíló egyik mellékutcában lelt rá az egyetlen fogadóra, ahonnét még fény szűrődött ki. Vendég itt sem volt, csak a fogadós volt álmatlan. Az első üveg bor után kiderült, hogy magányhoz szokott egykori rákász a sugovicai ártérről, később ötévi kényszermunkára ítélt rab, miután egy kapitális rák ollójával kiszúrta a felesége szemét, aki ágyba vitte a városban időző Migazzi Kristóf bécsi hajszeszárust és kamarillai besúgót. Aztán újrakezdte a felkapaszkodást. „Migazzi Arzén” – javította ki csendesen az ezredes a mesélőt, miközben nagy tányér hideg marhagulyásból böködte ki a zsíros húsdarabokat. Őt is meglepte, hogy a mellékesnek szánt megjegyzés egyszeriben milyen bizalmat, tiszteletet ébresztett iránta. Azonnal felmérte a forradalmi lehetőségeket, a titkos „légyottok” módozatait. Egy megbízható és engesztelhetetlen fogadós, egy kátyús mellékutcában megbújó jelentéktelen fogadó felbecsülhetetlen érték, ha arra kerül a sor. Még a fogadós nevét is szerencsésnek találta: Sehi Konrádról bármi eszébe juthat bárkinek, nemcsak egyvalami. Migazzi Arzén pedig halott, az ő szimatától nem kell tartani. A fogadó ideális hírcsereközpont, akár regionális főhadiszállás is, éppen a központi fekvése miatt. És maga a város is megfelel a stratégiai kívánalmaknak – az ország dunai felezővonalán fekszik, akciórádiusza éppen befogja az alföldi és dunántúli terület déli részét, ahol az utolsó másfél évben amúgy is sűrűbb a levegő. És még egy: a mindig számításba veendő gyanút majdnem biztosan eltereli az átlagmeggyőződés, hogy aki titkolni akar valamit, nem a főtér közelében rendezkedik be. Az ezredes elégedett volt, és felzaklatóan bizakodó. A csagatej eredetű baja szó öreget jelent – s szinte sorsszerűnek is érezte, hogy éppen itt sikerült ilyen kapcsolatra és lehetőségre szert tennie. Öreg fán szívósabbak a rügyek. Délelőttjét azzal töltötte, hogy megismerkedett Kliegel Józseffel, a nyomdai számológép hazai feltalálójával, egy saját készítésű nyomdagép tulajdonosával. Nem okozott nehézséget, hogy rövid tájékozódó beszélgetés után szót értsenek. Ez a madárfejű agglegény, akiről hinni lehetett, hogy éjszaka megcsókolja az ólombetűket, s legkevésbé sem úgy gondolkodott, mint a politomán uracsok és szabadságmanökenek, akik olyasmiken képesek vitázni, hogy forradalom-e a reakció vagy reakció-e a forradalom. Szalmafedeles háza a sugovicai ártérre nézett, onnét messzebb lehetett látni. Késő délutánig cseréltek eszmét, reményeket, utópiákat, nem feledkezve meg az álmok józan alapjairól sem, hogy lehetőleg ahhoz igazítsák a kockázatok veszteséglistáját. Egy hótorlaszos télen munkába állított nyomdagép például jó elgondolás, mert a befagyott Dunán – a fakutyázók közé vegyülve – biztonságosabban lehet a szórólapokat Dunántúlra is eljuttatni. A forradalom nem csábos konc, amit csak úgy virtusosan el lehet rabolni. Ellenkezőleg, a forradalmat meg kell építeni. A célt szeretni kell, Crescence. A világot fel kell készíteni rá, hogy várják és féljék a forradalmat. A sötétség féltékeny erői fecséreljék el stratégiáikat a várakozásban, s mi akkor tűzzük ki a piros rózsát, mikor a legszebb harmat csillog rajta. Egy okos nyomdagép fölér húsz üteggel. Verejték, csend, fontos hallgatás, végtelen poroszkálások az ördögszekérfüves pusztán, magány és éjszaka. Holdvilágon nem sül cipó, de a jó gazda akkor dagaszt – mondta az ezredes a beavatottak cinkosságával. S pillantása elkalandozott a Duna túlsó oldalára, ahol kékes párában úsztak a bátai dombok, ízelítő a pannon táj édességéből, ahová továbbindulni készült. Ennek a tájnak az elsüllyedt emléke már akkor elragadta képzeletét, mikor az Ondava vad völgyén leereszkedett, zuhogó esőben, a szegénység akolmelegével körbekerített szlovák tanyák mellett. Már otthon volt, és mégsem, a zuhogó esőn át a múlt is átderengett, mintha biztatná, hogy a jövőnek is van gyermekkora. S még alkonyat előtt fölkereste a Kapisztrán Hittani Intézetet, ahol meggyónt, megáldozott, és megbeszélte Kossutányi nyugalmazott tábori lelkésszel a hadiárvák lelki gondozásának és a sebesültek ápolásának kérdését. Ez ugyanúgy a szeretet áldozatossága, ha ideje jön, mint ahogy a roham is az, csak véres. Az ezredes ezúttal nem várta meg az éjszakát, napnyugta előtt vitette át magát a Dunán. Megkívánta, hogy a Szegzárd felé ereszkedő nap utolsó sugarai ott érjék a folyón, átadva magát a sodrásnak, mely nem ismer pihenőt, és mindig másképp tud ugyanolyan maradni. A révészeket megajándékozta egy lengyel poltúrával. „Őrizzétek meg – mondta –, a Peltew-patak mosta ki Lemberg mellett, hogy idelovagolhasson velem.” A gyerekkor elmúlt, Crescence.

Megtehette volna, hogy közvetlenül Bátaszékről vesz irányt Szegzárd felé, végül mégsem így döntött. A parti erdőségek érintetlensége annyira megbűvölte, hogy annyi év után sem tudta kivonni magát a hatása alól. Az sem lepte volna meg, ha az elegáns piros-fehér-feketébe öltözött áldozat változatlanul ott kapaszkodik valamelyik fa kérgébe, még ha foszlottan is. Csakhogy mi következik ebből? Kikerülni nem lehetett, meg kellett tenni ezt a kitérőt, hogy kellő áttekintéssel érkezhessen meg Szegzárdra. S mielőtt nyugatra fordult volna, a Duna mentén előbb fellovagolt Bogyiszlóig. Nem kereste a falvakat, megelégedett az útjába eső halászkunyhókkal, erdészek szállásaival. Megesett az is, hogy a fekete kancával együtt hevert le éjszakára a pézsmaszagú mohán. Odahúzódott a ló combja mellé, és a csapzottan domborodó has állapotos boltozata alatt merült álomba. Erdei vonulása közben nemegyszer érezte úgy, hogy csobbanás nélküli zöld üvegakváriumon halad keresztül, körbeszórva a nemes rothadás megülepedett törmelékeivel. Az egykori csodálatosságok egyszerűen humusszá lettek. A fülledt, párás melegben asztmásan lélegzett. Az ezredesnek köze volt ehhez a humuszhoz. Itt most nem délibáb játszott vele, mint a jászsági pusztán, itt közelebb estek az egykori gyönyörök és sebesülések, a nagy habzsolás hadjáratai. Az ifjúság. Mint mikor egy haszontalanságokban tobzódó vitrin ömleszti ki magából a maga választékos múltját. Akár egy egész gyűjtemény Európa. Az enyhe báj, ahogy a hölgy megfogalmazza – „házaséletünkben most vet lobbot az évek óta halmozódó gyúanyag”. Aztán a temérdek csipke és hímzés, sárkányfejes arabeszkek s az álszent zarándoköltözék kapucnival, cingulussal, mely felette divatos. Kaszinói estély, ahol Katzer dzsidás hadnagy beleütközik a tánckörben Beszedits ügyvédbe, szóváltás, és az ügyvéd halott. Agyonzsúfolt vitrin. Szerelem szótára és kalauza, legyezőnyelv rejtelmei és asztali ínyencségek. Lepkékkel körülszállongott virág-levélpapír, és csak adná Isten, hogy ez a koronázási év behegessze a múlt év okozta sebeket. Az Izlandiába érkezett királyasszony mindenesetre derülten vágtatott tovább a parányi balesettel végződő első vadászaton, ahol lecsúszott a lováról. Különben fáczány, fogoly, fenyvesmadár, vadrucza, nyúl, vadsertés, idényszerű vadak, poulárdok és stíriai kappanok korlátlan mennyiségben szemlélhetők a piaci hullakiárusításon. Zum grossen Ausverkauf, egy egész gyűjteményes verniszázs. Skalpok, repülő kutyák, zsákmányolt Dajak-kardok és halomba sepert emberhaj a szadizmustól impotens borbély pincéjében – csak ne legyen járvány belőle, gyémántos Szűzanyánk! Sok jó katona még nem jó hadsereg, de csodákat se lehet művelni végezetül is ott, ahol csak technikáról van szó. Ó, Crescence. Fekete tálca, óra, bor és szőlő keveredik a Radicális Miatyánkkal, a lőporos emberrel. És a rafinéria: a megunt szerető díszlövésnél löveti agyon a herceget az egyik katonával. Európa térképe tele van új játékszerekkel. S a térképen átüt Ludwik arca, aki egy órával Waleś után halt meg, s végig azon erőlködött, hogy szederjes nyelvét kidugja a fogai között.

Bogyiszlón kedvére volt a marhagulyás, hiszen bajai tartózkodása óta mindössze kétszer jutott meleg ételhez. Itt viszont éppen a fogadós nem nyerte meg a tetszését, az ivó mennyezetén ugyanis volt egy luk, és nem volt betömve. Az efféle véletlenekről már volt tapasztalata az ezredesnek. Puszta szórakozásból nem gulyást mondott a rendelésnél, hanem gulast. Mosolyognia kellett, mikor a fogadós a tányér mellé rögtön egy fakarikába húzott címeres damasztszalvétát helyezett. Ennek nemcsak az eredete lehetett kétes, de az ivó ácsolt asztalán túlzottan előzékeny hízelkedésnek hatott. Indulása előtt azonban itt is módja volt egy fontos tervrajzot az emlékezetébe vésni. A temetői ravatalozó kőkerítése török időkben épült bástyamaradvány volt, alkalmas megfigyelőállás a tolnai hadiút felől érkezhető felvonulás szemmel tartására. Vastag bástyafal, csaknem négy méter magas, folyondár kúszta be, az iromba kövek mélyedéseiből növendék ecetfák nőttek ki. Az egyik a morzsalékos párkányról hajolt be a ravatalozó feketére evődött cserépfödelére. A gyermekkor elmúlt. S még délután elindult Szegzárd felé. Némi fáradtságot érzett ugyan, de a csendes poroszkálás arra is alkalmat adott, hogy teljes terepszélességben végigtekintsen a tájon, ahová érkezik. Tolnát elhagyva már alkonyodott, a Lisztesben az erdészek és favágók elgyújtották a tüzet. A lopókba felszívták a bort, és belecsurgatták a poharakba, melyeket öblítés céljából víz soha nem érhetett, csak bor, és a maradék beszáradt. A Sión ladikon kelt át. A lova mellette úszott, nyerítve rúgtatott ki az iszapos partra, duzzadó nyakívéről síkosan csúszott le az átnedvesedett fény. Az ezredesben itt, a város határában ötlött fel a meghatározó kép, amit első pillanatban nem tudott teljes bizonyossággal betájolni s még helyileg se hová tenni. Csak azt tudta, hogy amit keres, ebben a kivételes alapossággal ellenőrzött városban kézenfekvő megoldás lehetne a folyamatos hírközlés szempontjából. A jakobiták emlékezetes szervezkedése óta Szegzárd nem tudta elterelni magáról a gyanút, hivatásos kamarillai ügynökök vásároltak itt házakat, borospincéket, beházasodtak, és még a napi találkozásokat is számon tartották. A meghatározó kép egy kidőlt diófa maradék fél törzse volt, melyet az erre vándorló céhlegények – emlékezésül, hogy erre vetődtek – nagy fejű szögekkel vertek tele. De bőven volt még hely újabb szögeknek. Ha volt rovásírás, mért ne lehetne rejtjelezés nagy fejű szögekkel? Az ezredes elmosolyodott a nyeregben. Figyelmét annyira lekötötte a holnap reménye, hogy a városba érkeztekor alig érzékelte, milyen utcákon jár, milyen kútkávánál áll meg itatni. Egy teret próbált apró részletességgel elképzelni, ahol a szögekkel kivert diófatörzs áll, lehet, hogy pad is van mellette, néhány puszpángbokor, nem biztos. Mégis, meg kell lennie valahol. Rég besötétedett, és még mindig nem jutott eszébe, hogy vacsoráról gondoskodjon, szállást keressen. Megszólítani se szólított meg senkit, gondolatai minduntalan visszatértek a szögfejek enigmatikus rejtjelezésének a problémájához. Crescence batisztsálján hét szétszórt flitterpöttyöcske csillogott, ezeknek az alakzatvariációit próbálta maga elé képzelni. Ez láthatólag kielégítette. Nem érzett semmilyen úti fáradságot. Később fölrémlett benne két, párhuzamosan dombra futó utca, melyek kis térbe kanyarodnak össze, s úgy érezte, ezt a teret nagy valószínűséggel gyanúba veheti. Sőt az is kalauz lehet talán, hogy a Bati-keresztet is látni onnét, bár ehhez sötét volt már, még nem jött fel a hold. Mindenesetre elindult a Kis-Bödő jelzésű utcán, párhuzamosan a Kadarka utcával. A nyeregből parancsnoki módon látott be a házacskák magasra függönyözött ablakán – kemencekályhák, mint Pan Skirecki otthonában, a kémények fölött szikrapozdorják, kesernyés füstszag. Amolyan támadás előtti békesség és tiszta lelkiismeret. Az ezredes hosszú szolgálati ideje alatt soha nem ölt, még Höchstädtnél sem, csupán kerülgette a golyókat, és esélyes terveket készített. Lehet, hogy ez kevés, de a sors nem kérdezősködik. A gyermekkor elmúlt. Az utca végén nem talált semmilyen teret, az utca meredeken fölmagasodó domboldalba torkollt, mintha díszletet vágtak volna ketté. Az egyik utolsó ház udvarán, a vacsorai tábortűz villogó homályában néhány gyerek és felnőtt téblábolt. A kép egzotikus árnyjátékra emlékeztetett. Töttős Ármin lómészárosnál pár napja tűz ütött ki, a szobamennyezetek beszakadtak, s a család kénytelen volt átmenetileg az udvaron fölállított sátorponyva alá kiköltözni. Az ezredes ide tért be, és éjszakai szállás után érdeklődött. A homályban nem tűnt fel, hogy legendás kék zubbonya kevéssé felel már meg a tiszti kaszinói normáknak; s ez valahogy most lett nyilvánvaló, itt a félhomályban, ahol ilyen normákról még a kalendáriumban sem olvashattak. Töttősék ámulattal vegyes kíváncsisággal ültették le a tűz mellé a kései vendéget. S ők is marhagulyással kínálták meg, a bográcsban éppen az készült vacsorára. Az ezredes hosszan elbeszélgetett a lómészárossal, aki Waleśra emlékeztette őt, de valami okból mégsem érzett késztetést, hogy a zubbonyát kigombolja. A fekete hátas csendesen tépdeste a füvet a sötétben, és az elszenesedett gerendákat szagolgatta. A lómészáros nem tudott a szögekkel kivert diófatörzsről.

„Nem is hallott róla?”

„Nem, ezredes úr.”

„Pedig sok szöget beleverhettek.”

„Nem hallottam ilyet, ezredes úr.”

Mikor az asszony említette, hogy a sátor elkerített részében megágyaztak neki, Sutting ezredes mosolyogva megköszönte a szívességüket, és hozzátette, hogy utánagondolt, sajnos, mégsem maradhat, hajnalban már Szegzárdon kell lennie. A lómészáros és a felesége először csak tréfára vette a szót, de mikor látták, hogy vendégük csakugyan készülődni kezd, nem mertek tovább kérdezősködni. Az asszony útravalót csomagolt az ezredesnek, és megköszönték, hogy megtisztelte őket a látogatásával.

Ez volt az első hűvösebb nyári éjszaka, mióta az Ondava völgyén leereszkedett, és hazai földre lépett.

 

1986

 

 

 

Ló-regény

Valamikor, most meg ezerkilencszáznyolcvanegy, a pántlikák szertesodródtak, akár egy emberélet, most már golyós-tollal írunk, azzal nem lehet olyan bensőséges pacákat csinálni, a dolgok rendjéhez ez is hozzátartozik, ki tudja. Akkoriban láttunk először lajstromozott lovakat. A Bálint köznél kanyarodtak be a Széchenyi utcába, eltrappogtak a Harangi-cukrászda előtt, ott táboroztatták őket a Garay téren, a kötőféket odahurkolták a virággrupp alacsony vaskerítéséhez, a piros festékkel mázolt számokat a hátukon viselték. A hideg októberi aszfalton gőzölögtek a formás citromok. Mondtuk, hogy tizennyolc – nem! az egyik deres hátán huszonhét, de volt harminchatos is. Mondták, hogy vágóhídavatásra viszik őket, de egyelőre késett az ünnepség. Budapestről nem érkezett meg a minisztériumi küldött. Az okok és előzmények meglehetősen belevesznek az időkbe. A déli vasútépítés ügye éppen porzott a botránytól, a városházán, megyeházán erős pártja volt a vizeseknek, akik féltették a várost, szívesebben vették volna, ha a Siót teszik járhatóvá nagy hajók számára is, uszályok, kivilágított gőzösök, sziréna, tülkölés, vidám és otthontalan matrózok. A maradiságnak is megvannak az érvei. Másfelől a lovakat is emberségesebben lehet szállítani hajón, nagy nyárban mi sem könnyebb, kötéllel felhúzott dézsákból vizet loccsantani rájuk. Tisztelt Közgyűlés, kedves barátaim! Az előttem szóló Bartalis ülnök úr ténymegállapításaihoz kétség nem fér. Mindenekelőtt a városképet nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Garay-szobrunk mellékalakja, a kőbe álmodott Múzsa, nyolcadik éve borostyánkoszorút nyújt fel a magasba, és hogy még ma is élő ez a koszorú, egykori jól megfontolt döntésünknek köszönhetjük… Aztán néhány kitépett lap a kalendáriumban (netán egy méla kéz nyúlt utána a félreeső helyen?), de valahogy azért összeáll a kép, bízni kell. Az apácaiskola alapításának tizedik évfordulóján virággirland keretezi az ablakokat. Az ünneplőbe öltözött palánták négyes sorokban járják körbe a várost, szirmokat tépnek, és maguk elé szórják (hogy visszataláljanak az iskolába?), mégis, az egész vonulást álomittas humor környékezi. Ennyi gyerek és mind magasztosan komolyan veszi magát! Pedig a zongoratanárnő Farda kisasszony már jó előre kétségbeesik. Amennyire az ortopéd cipője engedi, előresiet a Garay térig, a rendőrt szólítja, hogy nem lehetne-e a menetet a Vár köz felé irányítani; de nem lehet, ott vonulnak el a szobor előtt, mire a lovak is szobormozdulatlansággal tartják fel a fejüket, kitágult orrlyukuk körül morzsalékosan sárgállik a virággrupp agyagos földje. Hát ez kész, mondja Százados Albert, a Kaszinó könyvtárosa, mikor az emeleti ablakból lenéz a térre; erről nem beszélünk hangosan; folytatjuk a könyvtár rendezését, a tizenkilencedik századi szépprózát hátratelepítjük a boltíves terembe, ahol Liszt Ferenc szállt meg a nagy árvíz idején, s ahol – az egyik estebéd előtt – nagyvilági eleganciával tette magáévá a házigazda, báró Augusz művészetekért rajongó feleségét egy Pompadour stílusú piros plüsspamlagon. (Egészen pontosan egy ugyanolyan huzatú zsámolyon térdepelve, mely úgy volt méretezve, hogy minden szintbe kerüljön, s a hölgy lába az úr vállán pihenhessen meg. A pamlag később az emlékszobában találja meg a végleges helyét, a huszadik századi széppróza az egykori biliárdszobában.) Az újságok nem írják, hogy a városban is sor került volna hangversenyre az árvízkárosultak javára, bár a budapesti koncert darabjai a boltíves szobában is felcsendülnek. A zongora szintén relikvia. De már rég az iskolások is, noha egyelőre a kórházkápolnánál kanyarodnak vissza a Németh utcába, elültetnek egy emlékhársfát a játszóudvar sarkában, habos kakaót isznak, és fölseprik maguk után a vörös téglás kerengőfolyosót. Este Bonkay Giziéknél gyülekezik az özvegyek társasága. Csupa asszony, köztük olyanok is, akik csak tiszteletbeliek még, a férjük súlyos beteg, de ők már készülnek az új szerepre, megpróbáltatásokra és sikerekre, melyek nem veszik tekintetbe a gyászt. Őszi ég alatt is lehet napsugár, ha megvan hozzá a kulcs, a zár. S mesélik, hogyan mossák a köpetes zsebkendőket, a leírhatatlan alsóneműket, miközben akaratlanul is muszáj elképzelni egy vadidegen temetést, a fekete-ezüst lovakat, a nyikorgást, éneket, a paták csattogását. Októberben nem, mondja Dencsár Gabi, én örülnék, ha tavasszal és nem máskor, tavasszal már a madarak is, a levelek is, mennyi levél! nincs két egyforma, és ahogy zizegni tudnak! teszik a szépet meg magukat, mi meg negyven évig nem is ismertünk mást, csak mint két levél egymáson. – Tehát? – Mondom, hogy nincs tehát. Illetve van egy treff királyom… adjam? Hát nem adom! – Tartsd meg, drága, de kihűl a teád. – Mert ez egy öreg ház. A Bonkay Gizié. Méteres falak, a falakban kilencvenéves lukak, járatok, megrekedt huzat, szagok emléke, álom, rejtett repedések, melyek már nem tágulnak igazi repedéssé, salétrommal csipkézett hártya, az óság beaszott rései. Később, amikor szellőztetnek kicsit, halk nyihogás üti meg a fülüket, s ettől egyszerre kizökkennek. Egyszerre világos lesz, hogy a szenvedésnek csakugyan történelme van. Tíz órakor söprik össze a kupacban álló filléreket, szétosztják a römibankot, magukra szedik a rétegruhákat. Mind megbízható gyapjúholmi, közben virtuóz kötésmintákat cserélnek, hány szem, hány fordított (inverz), mint a matematikusok az egyenletek titkát. Aztán ki-ki a maga útjára. Kallódó varjak a jégeres réten. Bencsik Gabi Hertes Vilmától búcsúzik a Garay téren. A térre néző egyik szállodaablak emlék (erről nem beszélünk hangosan), az étteremből szűrten hallatszik fel Tolnai Rác Franci muzsikája. Ó, most már tudom, milyen lesz a nászéjszakám!, de ez távoli, mint a fordított távcső miniatúrája. A szél átfújja őket, zörgeti a Pirnitzer-üzletház portálborítását, s a lovak is szinte láthatatlanok ebben a világításban – pedig nem, ők pontosan ugyanúgy, mint eddig. Példamutató konokság, predesztináció. Ilyenkor éjszaka befelé fordulnak, értsd, egymáshoz dugják a fejüket, szorosan egymáshoz tapadva, amennyire a kötőfék engedi, far far mellett, körbe, mint egy nagy kerék párát felhőző küllői, középütt a sörények bozontja, szélcsapta lomb. Csak évtizedek múlva tűnik fel (kinek?), hogy némelyik hiányzik már, a vasderes például vagy a hetes, a tizenhármasról kezd kopni a festék, annyira csontra soványodott rajta a hús. Kicsit elfeledkeztek róluk, az ünnepség túlzsúfolt volt, de sor kerül rájuk is, türelem. A kérdés persze az, hogy Jézus csakugyan feltámadt-e, vagy csupán kétezer éves átejtésről és terápiáról van szó, ez mindig kérdés marad békében (háborúban másképp). Egyedül Buska, a börtönigazgató nem foglal állást. Csaknem harmincéves tapasztalat teszi kételkedővé, néha még éjszaka is időt szakít, hogy a kémlelőlukon kilesse a foglyokat, és egybehangzólag az a benyomás, hogy van ok kedvetlenségre. Persze, az ima, hát igen, ezt azonban alaposabban kellene standardizálni. Valahára aztán, hosszas huzavona után, a vasútállomás is megszületik. Ez már egy új korszak, ha úgy vesszük, csupán a közhangulat nem változik mégsem, senki nem tud senkivel megegyezni, bármilyen ajánlat tétetik, változatlan az elégedetlenség, az emberek félnek a becsapástól, s még azt is agyonveréssel fenyegetik, aki egyezségre hajlik. Bírói döntések nap mint nap, de ami illetékességet a bíróság megállapít, becsapás, hiába számítják be az illetékességbe, ami illetékes, az is becsapás. Mondják. Legjobban az öreg Tóth nagyapja mondja így, aki Erdélybe is eljutott, és ismerte Petőfit, „nótáriusként” emlegette, mert nótákat írt, s téli estéken, mikor a Bach-korszakban mindenki Petőfi visszatéréséről suttogott, ő mondogatta keserűen, hogy Nem jön vissza, én láttam Segesvár alatt egy kukoricásban. De ez nem igaz, csak a rácokat látta, akik a szomszéd faluba betörtek, s mikor a nagy vérengzés után a lakosok „jaj, a vér” kiáltással elmenekültek, a győztes rácok a kiáltás nyomán nevezték el a falut átszelő patakot Lajvér pataknak. A vizesek meg áttették kvaterkázó telephelyüket a Sió csárdába. És születtek az édes-bús legendáriumok. Amikor még harminckét ló húzta a hajót! A fordulónál megállottak vele, megvárták, míg egy másik hajó is jött, akkor annak a lovait is odafogták, most már hatvannégy ló húzta Imsós erdeje felett, aztán elhagyván Imsóst, Hátsósnál jöttek el egészen a vármegye határáig, ott lemacskáztak, a lovak visszamentek a másik hajóért, durrogtattak nekik az erdő felett a hegyen, s ha lezuhant egy-egy, az ott maradt, nem ment le érte senki, volt közöttük lopott is, a régi gazdája rá sem ismert volna, hátulról fogták a rosszabbakat, mert ha a kötél megfeszült, térdre bukott sok, vagy veszekedtek a mélybe, a sintér is csak így tudott megélni, s még szerencse is, hogy Imsósnál magas a part, ott átvág a Duna, ott kellett erősen meghúzatni és hirtelen elvágni a kötelet, nehogy valamennyit lerántsa a hajó, mielőtt a saját lendületével levágná a sarkot, mert arra olyan volt a part, hogy ott ember, ló nem mehetett el, Hátsósnál meg holtág szakadt a Dunába, a part süppedős, az egyetlen szikkadt dombon állt a Fölhágó csárda, a hajópihentető, nagy nyárfák az alkalmas kikötéshez, ami másutt a parton nem volt található, végig kivágták őket, másképp hogyan is vontattak volna, nyereg nélkül az elsőn és a leghátulsón az ustoros, annak a csizmájában volt egy éles kaszakés, hogy ha kell, vágja a kötelet, miközben énekelték, hogy hajló, hajló, így adtak jelet, hogy mit kell csinálni, meghajlóztak lovakat, embereket, meggyorsították a hajót, elfordították, az ment jobb fele, ha aztán már nem tudott előremenni, akkor vágták el a bak felett valamivel, a Porongi csárdánál meg elcserélgették a hajósoktól a kötélcafrangokat, hiszen egy darabka is elég volt belőle kapagúzsnak, s még tartósabb is volt, mint a fűzfagúzs, így ment ez az időtt, ha pedig már nem tudott előremenni a hajó, lemacskázták, a lovakat dereglyére rakták, és átvitték a túlsó partra. És ott kezdődött minden elölről.

Ó, a lovak!

És nincs is tovább.

 

1982

 

 

 

Magyar novella

Jamma ötéves korában hal meg, mielőtt iskolába írathatták volna, és megtanulhatott volna írni, hogy az irkájába följegyezze a gondolatait. Az öregek is kevéssé emlékeznek rá, inkább csak a legendájára, azokkal meg tudjuk, hogyan van, ahány háború jön, mindegyik változtat rajta valamennyit. Én sokáig azt hittem, hogy a nővérem találta ki az egészet, hogy engem szórakoztasson. De mondhatom, elátkozott család a miénk, nálunk még a mesék is olyanok, mintha folyton valami vesztett ügyért vernénk a mellünket; és valahogy minden örökösen véres. Az az igazság, hogy ha valami okból menekülni, elvándorolni kellett, a zaboszsákok és megfogyatkozott kelengyésládák mellett a Corpus Juris is mindig velünk volt, s még az akasztófa alatt is inkább abból citáltunk, nem a Bibliából. Jammát is úgy lőtték agyon a templomtéren, hogy igazában semmi törvényes alapja nem volt. A nővérem történeteinek néhány részlete különösen megragadta a képzeletemet, s még ma is pengeélesen emlékszem rájuk. Mondják, hogy a kisfiú többnyire délután négykor foglalta el az őrhelyét. Előtte azonban volt egy félóra, ami valószínűleg örökre titok marad. A kihalt Biró utcában beállt a magasfeszültségű vezeték oszloplába közé, s felnézett a fekete transzformátorszekrényre, ahonnét halk dongás szűrődött le. Olyan volt ez a hang, mint valami rejtjeles biztatás. Később egy összecsukható turistaollóval fűrészfogszerűen cakkosra vágta a bal mutatóujja körmét, és belemélyesztette a combjába. Jól felismerhető nyomot hagyott. Aztán bicegve, mintha az egyik lába rövidebb lett volna, elindult a törvényszék mögötti keskeny köz felé. Ide csak rövid ideig sütött be a nap, a tócsák nehezen száradtak föl. A rabok udvarát magas fal vette körül, befelé hajló szögesdrót-sávval a tetején; de a jellegzetes szag így is kiáramlott. Jammának fölfelé tágult az orrcimpája, és abbahagyta a bicegést. Lerohant egy elgazosodott lépcsőn a Dinga-patakhoz, és az aládúcolt vashídon átment a Fürdőház utcába. Onnét már kényelmesen lehetett visszanézni a nyomott kis udvarokra, az agyonnevelt virágoskertekre. A Fürdőház utcában nem volt virág. Kis dombra kapaszkodott föl, egyik oldalán pusztuló borospincék sorakoztak, lőrésszerű ablakaikat fölverte a vadzab; s a szemközti oldalon is több volt a romos ház, mint a lakott. Legalább nyolc ilyen házsor bukdácsolt itt. Az aradi kivégzések után számon tartott búvóhely hírében állt ez a szöglet, nemegyszer végigrazziázták, de azért így is akadtak unokák, akiknek védelmet nyújtott. Valamelyik háború után indulatosan halálra ítélték ezeket a házakat, de időközben meghalt a polgármester, aki a halálos ítéletet hozta. Jamma helyeselte a sorrendet; legszívesebben itt töltötte a délutánjait. Behunyt szemmel indult el fölfelé, s meztelen talpával megkereste a macskakövek között az agyaghordalékos mélyedést, mely barna csíkként felezte az úttestet. Fönt egy kőrakás mellett két zsineget húzott elő a zsebéből, egyiknek a végén rugós acélkapocs volt, s ezt a másik szál zsineggel ügyesen szét lehetett húzni. Lapos követ csúsztatott a kapocsba, és néhány surrogó forgatás után kilazította a lövedéket. A kő nagy ívben repült át a házak felett, nekicsapódott a rabudvar falának, és tenyérnyi vakolatot vert le. A pontos lövés és tompa csattanás olyan boldogsággal töltötte el, hogy be kellett harapnia a szája szélét. És csak ezután vonult át a templomba, ahol egy rejtett csigalépcsőn fölkapaszkodott a toronyba. A nővérem szerint névről ismerte a haranggerendákon tanyázó galambokat, s a kezéről röptette ki őket az ötszögű ablakokon. Ilyenek a mesék, amelyek képesek túlélni a valóságot. Mikor az agyonlőtt Jammát és anyját megvilágította a fölkelő nap, mint egy színpadias fényképészreflektor, száztizenegy galamb körözött a templomtér fölött, és kizárólag a tétlenül bámészkodókra piszkoltak le, s még véletlenül se a két lucskos holttestre.

A nővérem szeretett borzongani, és igyekezett a történeteket is úgy formálni, gyúrni, hogy legyen ok a borzongásra. Ezzel a szenvedélyével csak akkor hagyott alább, mikor a borjád-szigeti rokonainknál elveszítette a szüzességét. A szigeti erdőket azokban az években tagosították, és apánkat, aki később elmegyógyintézetben halt meg, éppen ezen a nyáron láttuk utoljára jóízűen nevetni. Egyik este nagyobb társaság gyűlt össze a Sió-parti levelesszínben, a Fördős-kúria kertjében. Három vadkankülsejű agglegény nagybátyánk lakott itt, és a maradék családi vagyonukat élték föl. Vadásztak, halásztak, s csak ha nagyon szorult, akkor álltak be ők is az eke mellé. Egyébként mindent felesbe adtak ki; a házvezetőnőjüket, Vilmát is. Vilma akkori becslésem szerint hatvanéves lehetett, a mostani szerint inkább negyven. Fekete haja olajozott dróthoz hasonlított, s ugyanilyen merev anyagból készült a melltartója is, melynek a pántjai és csatjai úgy ütöttek át a ruháján, hogy pontosan követni tudtuk a rózsaszínű páncél vonalát. Izgalmas melle volt, s valószínű, hogy apánk is megismerkedett velük. Vilmát a három fivér közösen használta, s ha ráálltak is, csak rokon léphetett be ebbe a közösségbe. Amikor Gábor, a legfiatalabb Fördős a hosszú tölgyfa asztalra fektette Vilmát, Ernő meg csavart szalmát rakott a feje alá, apánk is föltette a trópusi sisakját, ami a szertartás kezdetét jelentette. Misi, az „öreg” Fördős, összehajtogatott lópokrócot nyomott be Vilma vaskos combjai közé, és arra állította a bográcsot. A társaság onnét meregette a halászlét.

A Fördősök különben még a Bácskából rokonaink, Cservenkáról, ahonnét a család az ezerhétszázas években költözött el. A kolera elől húzódtunk fel Tolnába, és ott vertünk gyökeret. A család emlékezni szokott egy Bossányi-dűlőre a Mecsek déli lejtőjén (az egyik anyai oldalág ott telepedett meg), ahol szőlőt telepítettünk, szelídgesztenyét, és kínai gyöngytyúkokat kereszteztünk parlagi magyar tyúkokkal. Egy másik ősnagybátyánk kisebbfajta lóvágóhíddal és mészárszékkel kísérletezett, ami azon a vidéken elég eredeti vállalkozás volt. A szigetvári út mellett vásárolt egy elhanyagolt majorságot, és ott rendezkedett be. Sokan csodálkoztak, hogy mért ilyen különös módon választott, de végül mégse fizetett rá, divatot csinált a lóhúsból, és az országút is elég forgalmas volt, hogy a búcsúsok és szekeresek hírét vigyék az Ábrahám-tanyának. (Rokonaink közül egyedül ő kapott ilyen ószövetségi nevet.) Kizárólag hibás, mások szerint császári mustrából elhajtott csikókkal foglalkozott, s két legényével, akiknek külön lakószárnyat építtetett az istállók mellett, maguk végeztek el minden munkát, a taglózástól a nyúzásig, a trancsírozásig. A nyárfasorról, mely foghíjasan követte az országútig kanyargó csapást, úgy emlékeznek meg, mint zörgő bitófákról. Nagybátyánk ide akasztotta száradni a kifeszített csikóbőröket, télen meg máglyákkal riasztották a bőrök alatt gyülekező farkasokat. Pontosan mégse lehet tudni, hogy mért volt olyan bőszült híre a tanyának – hacsak nem vesszük hitelesnek egy Konstantinápolyba utazó svéd közlését, aki itt haladt át Belgrád felé; és még a tanya nevét is följegyzi. Ő szemtanúként választékos zavarral ír le az útinaplójában egy jelenetet: három ifjú „ember-vad” – kik közül az egyik latinul köszöntötte – szálfákkal körülkerített karámban leírhatatlan ordítozással játszott egy veszélyes öklelős játékot, nem éppen tompa végű rudakkal, melyekre különböző színűre festett lófarkot kötöztek; majd a körülöttük nyihogó lovakat is bevonták a játékba, azokkal őrjöngtek, a hátukra másztak, verték, simogatták őket. Bennünket, Árvay Jurkókat még másfél század múlva is azzal ámítottak, hogy ha török birssel bolondítjuk meg a farkashúst, észre se vesszük az ízén, hogy nem csikóhús. Nekem utoljára ezerkilencszáznegyvennégyben volt dolgom farkassal, fönt a Kárpátokban, mikor a frontról megszöktem, és pisztollyal lelőttem egyet közelről, annyira el volt csigázva; de még így is szolgált annyival, hogy a combja között meg tudtam melegíteni az elgémberedett kezemet.

A nővérem állítólag Dacó Eszterhez hasonlított, a Fördős testvérek szépanyjához, de ez inkább csak szájhagyomány, a legendás szépasszonyról semmilyen kép vagy festmény nem maradt. Ez a hasonlóság a borjád-szigeti kétnapos vacsorán is szóba került. Vilma, aki csodálatosan tudott énekelni, éjszaka azzal lepett meg bennünket, hogy a kúria hátsó kertjében, ahol két éve pusztult a kukoricaszár, minden indok nélkül meggyújtotta a keményre száradt rakást. Éjfél lehetett, vagy tizenegy, a három fivér még nem jött vissza a Sióról, ahová éjszaka is lejártak fürödni, mikor legnagyobb a szúnyogzsongás. Nevettek rajta, hogy csupa szőr, hatalmas testüket hiába bozsogják körül a bogarak, a szőrdzsungelen nem tudnak áthatolni. A hirtelen máglyafényre azonnal partra másztak, de siettükben nem találták a kavicsos feljárót, és heréig süppedtek az iszapba. Meztelenül csörtettek végig az akácoson, át az egykori dinnyeföldön, melyet elborított a tarack, közben ordítva kurvázták Szűz Máriát s valami Leppeny Antalt, aki elperelt tőlük egy kiszögellést, ahol húsz éve avar sírt találtak. Gábor egy rozsdás villát kapott fel, és azzal bukdácsolt a kúria felé. A málnás szélén két komondor vonított, de nem mertek a tűzhöz közeledni. Ezen az éjszakán nem volt nagy társaság együtt, és azok legtöbbje is kidőlt. Bróz Árpád még alkonyatkor elaludt a levelesszínben, és olyan hangosan hortyogott, hogy targoncán kellett eltávolítani a vacsoraasztaltól. Közösen tolták el a díszkert bukszussövényéig, de onnét már nem engedték tovább a fivérek, azt mondták, „büdös lesz a rózsa”, és ott borították a fűbe. Mikor vacsora után tarokkozni kezdtek, Vilma újabb demizsont állított a jeges hordóba. A nap akkor ment le Bogyiszló fölött, az ég lilásvörös volt, az uzdi majorságból áthallatszott a marhák bőgése, a paradicsom-pusztai kiképzőtáborból a távoli tankdübörgés. Palugyainé, aki Uzdról jött át, leeresztett hajjal éppen kilépett a repkénnyel befuttatott budiból, és megállt a szomorúfűz alatt, ahol Béri Balogh Ádám is eltöltött néhány órát a sebesült lovával. Gondosan kezet mosott a kővályú madáritatóban, szárítgatta kicsit, majd a szoknyán keresztül eligazgatta a bugyiját. A szeme legyezőráncos volt, szája sarkában ék forma mélyedés, s a résben mindig csillogott egy kis nedvesség. Könnyen el lehetett hinni, hogy ez a teljesen sose becsukódó száj még akkor is kíván valamit, amikor alszik. A fészerből kihúzott egy nádheverőt, és úgy helyezkedett el a rózsabokroknál, hogy szemből kapja a naplementét. Gulácsy Fekete vőlegények-jét kezdte olvasni, s mikor besötétedett, még sokáig nem csukta be a könyvet; ilyenkor szokta újra végiggondolni a sorokat, melyeket körömmel megjelölt a lap szélén. A budit különben mindenki megcsodálta, aki vendégként itt járt: olyan volt a lombok árnyékában, mint egy zsugorított kúria. Boltíves bejárata két meszelt oszlopra támaszkodott, az ajtó fölött bádoglapra festett kisnemesi címer, bent három ülőke, vállmagasságig érő válaszfalakkal. A három fivér nyugodtan beszélgethetett közben. Most ott álltak a máglyafényben, a vastag iszapréteg köldökig csillogott rajtuk, mintha ez lehetne az egyetlen helyzethez illő öltözet. Vilma még a legnagyobb nyárban is hosszú fekete ruhát viselt, magasan záródó nyakkal, zöld övvel a derekán – így állt most is a tűz mellett, és tárogatómély hangján Béri Balogh Ádám szomorú nótáját énekelte. A fivéreknek villogott a szemük, úgy el voltak bűvölve. „Eszter, Eszter! – kiáltott Misi. – Gyere te is énekelni!” – és nem volt titok, hogy a rejtélyes Dacó Eszterre is lehetett gondolni ilyenkor. Gábor magához akarta húzni a nővéremet, hogy iszapot kenjen az arcára, de Eszter villámgyorsan arcul ütötte, és úgy énekelte végig a három strófát, hogy nem engedte el Gábor pillantását.

Jamma története ennél sokkal régibb história, akár tegnap is történhetett volna vagy később. Jamma olyan különös módon halt meg, mintha magával vitte volna az időt. A régi Fürdőház utca meg egyébként is kivétel – még a negyvenes években is olyan volt nagyjában, mint a századfordulón vagy a Tanácsköztársaság idején. Olyan szívósan roskatag házakat, mint itt, talán sehol másutt nem lehetett találni az országban. Az volt kiosztva rájuk, hogy a múlt elpusztíthatatlanságát példázzák. A negyvenes évek elején fiatal házaspár érkezett a Fürdőház utcai deszkafilagóriába, és fényképészműtermet nyitottak. Noha Dacónak hívták a férfit, semmi bizonyítható adat nincs rá, hogy távoli rokonunknak gondoljuk. Bár igaz, nem is nagyon nyomozhattunk utána, akkorra már eléggé kipusztultunk az ősi fészekből – maradt egy kertnyi Árvay Jurkó-temető, közepén a Mecsekből telepített gesztenyefával. Én az orosz fronton töltöttem telet-nyarat, a nővérem pedig Brazíliában kapcsolódott be egy új sámánmozgalomba, és rajongó leveleiben sorstársainkként jellemezte az indiánokat. A deszkafilagória pedig évek óta üresen állt. Azt a kör alakú, enyhén csúcsos faépítményt nevezték így, melyet az egyik lapos tetejére emeltek a millenniumkor, és ott rendezték be a város első gőzfürdőjét. Később szordínós bordélyháznak is használták, a 14-es háború alatt itt fertőtlenítették a katonákat, és itt faggatták Jamma édesanyját is, mielőtt a templomtéri Szentháromság-szobor előtt a szégyenfához kikötötték volna. A Dacó házaspár a Nyírségből érkezett Dél-Dunántúlra, a ködös reggelekből a napverte dombok közé; ahol a füge beérett. S mintha eltökélt szándékkal jöttek volna ide, nem csupán véletlenül. Többen azzal gyanúsították őket az Iparosszékház biliárdszobájában, hogy okkal menekültek ide északról, különben nem néhány kofferrel érkeztek volna. Az asszony kedvessége azonban leszerelte a közvéleményt. A haja aranybarna volt, mint egy mezei Madonnáé, s egy pillanattal mindig tovább nézett az emberek szemébe, mint azok az övébe. Az urát Istvánnak hívták (mint az első keresztény királyunkat, aki legmakacsabb rokonát megvakíttatta, s hogy ne hallja a saját jajgatását, a fülébe ólmot öntetett). Az asszony kizárólag gyermekeket fényképezett, és ebből éltek. Szinte minden házba bejáratos volt, kopogott halkan, a pillantását ottfelejtette a gyermekek arcán, s azok addig nem nyugodtak, míg oda nem ülhettek az állványos masina elé. A férfi ugyanakkor mániákusan járta az utcákat, a környéket, és olyasmiket fényképezett le, amitől nyugodtan őrültnek nézhették, megszállott nyomozónak, aki maga sincs vele tisztában, mit keres. Ha kérdezték, azt mondta, hogy motívumot. A képekkel teleaggatta a deszkafilagória falát, s órákig cserélgette őket, mintha valamilyen sorrendre, értelemre akart volna rájönni. Ez a munka néha hajnalig is eltartott, s többnyire úgy fejeződött be, hogy alig maradt kép, amit ne követett volna a falon egy görcsös hézag, kiáltó semmi, aminek a helyét képtelen volt az elkészült fotókkal kitölteni. Szeme véreres és konok volt, amikor hajnalban fölkeltette a feleségét. „Nézd csak, Teréz… valahol mindig hiányzik egy kopjafa. Vagy végleg kidőlt, vagy én nem találom. Nem olyan könnyű egy temetőt világra hozni!” – és nevetett fáradtan. Ez az ő cinkos szótáruk volt, s ezek a szavak mindig megtalálták bennük azt a zugot, ahol a legtöbb forróságot ébresztették. Ilyenkor szeretkeztek a legtékozlóbb odaadással, nyitott szemmel az utolsó pillanatig, és még közben is, utána, mikor a szembogár újra moccanni képes, hogy elviselhetővé tegye, amit a gyönyör kivégzett. A nap így kelt fel, besütött az ablakon, és vallató fénnyel árasztotta el a kiakasztott képeket. Az egyiken hatalmas galambraj felhőzte be a templomteret, a galambokat nem lehetett látni, csak vésetszerű árnyékukat a kövezeten. A másikon, egy szeméttel teleszórt patakmederben fehérlő báránycsontok hevertek (István meggyőződött róla, hogy bárány csontjai), tele piros krepp-papírcsíkokkal, melyeket a szél meg az eső rájuk ragasztott – feltehetően a Dinga-patakból egy részlet. Jamma örült volna, ha láthatja ezeket a képeket. Egyszer a rendőrségre is beidézték a fényképészt, egész nap ott tartották, s többször leíratták vele, hogy milyen céllal fényképez olyasmit, ami senkit nem érdekel. „Írja csak, nem baj, ha ismétel, csak igyekezzen másképp írni ugyanazt” – figyelmeztették. A kihallgatók között volt egy civil, aki nem tudott magyarul; ennek az intésére a katonakönyvét is elkérték, és hosszasan átvizsgálták. Csak akkor bocsátották el, mikor István a marokra fogott bicskát belevágta a jobb alsó lábszárába. Feketére politúrozott műláb volt.

Azokban az években már alig emlékezett valaki a Corpus Jurisra. Mi utoljára nagyapánk, Árvay Jurkó Gergely ügyvédi irodájában találkoztunk a szellemével. A papírkosárban itt púposan álltak a fogalmazványok, idejétmúlt felszólítások, beszáradt ragasztós üvegek; s néhány fokkal mindig hűvösebb volt, mint a ház többi szobájában. Bőrfotel, diófa dohányzóasztal, ónserpenyő, réz szivarvágó, mennyezetig érő polcok, bekötött Jogi Közlemények. Az íróasztal, akár egy vaskos biliárdpálya, tele aktával, az asztal sarkán zöld ernyős lámpa. A zsaluk félig behúzva. A zsaluréseken a Dinga-patakra lehetett látni, a Hamistanú söröző lonccal befuttatott teraszára. Az udvar végében hatalmas kaukázusi fenyő. Ha az utas a pest-budai makadámúton közeledett a Lisztes felé, ami irányban nagyjában megfelel az egykori római hadiútnak, ez a fenyő feltétlenül a szemébe ötlött, és azt hihette, hogy valami jelentősége van. Ezerkilencszáztizenhat október huszonhatodikán, a háború második évében a család ennek a tövénél temetett el egy csikót, vigyázva, hogy a gyökereket meg ne sértsék. A csikó a városi vágóhídról szökött meg, s akik üldözték, az utcai forgalom miatt nem mertek rálőni, csak a nyomában maradtak. Végül berontott nagyapánk hátsó kertjébe, átszakította a kerítést, és felügetett a felső udvarra. Ott lőtték le kintről, a kerítés mellől. Nagyapánk jogi álláspontra helyezkedett, és nem adta ki a tetemet a puskásoknak. A vágóhíd vezetősége kétségbe vonta a jogi álláspont helyességét, s már régen rohadt a csikó a fenyőfa alatt, mikor a per még mindig tartott, és a háború, a béke is folytatódott valahol másutt. Az irodából ezt a fenyőfát is jól lehetett látni, és Mariosa Jakab költő padlásszobáját, melyet Hasszán vaskereskedőtől bérelt. Hasszán családja még a török időkből rekedt itt a városban; elmagyarosodtak, és mohamedánok maradtak, amit a város vezetősége büszkén tartott számon, mint a kivívott vallásszabadság ékes bizonyítékát. Mariosa orvosilag igazolt ágybavizelő volt, a katonaság nem zaklatta, így nyugodtan költhetett a padlásszoba matracán, szemben a mi kaukázusi fenyőfánkkal és a Kálvária-dombbal. Hogy a szobája bérét miből fizette, rejtély; de sok jel mutatott arra, hogy alkalmasint a nagyapánk fizette. Mariosa időnként Syrasius Acrotophorius álnéven közölt verseket a helyi lapban, és a mi csikónkat is megénekelte. Igaz, hogy egy kicsit késve, csak a karácsonyi számban, de a vaskereskedőnek éppen ez tűnt fel. Úgy érvelt, hogy karácsonykor dupla pénzt fizetnek a versekért; és rázárta Mariosára az ajtót, hogy addig nem engedi ki, amíg meg nem fizeti a féléves hátralékot. A bérbeadónak már a római jog is megadta a törvényes zálogjogot a bérlő lakásában található ingóságokra; és ezt Hasszán is tudta, ha nem is ennyire szakszerűen. S már másnap délelőtt ott ült az iroda egyik bőrfotelében, vasárnap délelőtti ünnepélyességgel. Éppen a feje fölött lógott az a fekete-barnára evődött kép, melyet Bácskából menekített magával a család: a képen alig lehetett kivenni valamit, s még az is bizonytalan volt, hogy tájkép-e vagy arckép – vagy esetleg mind a kettő. Volt olyan vélekedés, hogy ez a kép lehetett az egyetlen hiteles olajábrázolás Dacó Eszterről. Ha így igaz, Hasszán kitüntetve érezhette magát, mert ó-szépanyánk öt évig a belgrádi bég szeretője volt – igaz, csak azért, hogy a jakobinusok egyik ügynökét kiszabadíttassa. Hasszán azonban megmakacsolta magát. Kint vakított a hó, felekezetre való tekintet nélkül zúgtak a harangok, az újságok azt írták, hogy a galíciai fronton minden csendes, s ha nem jön semmi közbe, Szent Karácsony ünnepén nem dördülnek el az ágyúk – s mindenki érezte, hogy ez fölemelő. Az iroda vörösre izzott vaskályháján friss fenyőgally szenesedett. Mariosa ódájában a mi fenyőfánknak is méltó szerep jutott, s a fűszeres illat egyszerre odaidézte a dohányzóasztal mellé Mariosát és a csikót – csakhogy a kereskedő ehelyett a csapatba verődött kóbor kutyákat kezdte ravaszul szidni. A Dinga-pataknál csakugyan falkában ereszkedtek le a városba, a Hamistanú söröző konyhájából már kora reggel látták őket, ott lapultak a hóban, a fagyott buckák mögött. A konyhai hulladékra gyülekeztek, a patakmeder fölé kitolt latrina alatt gőzölögve keveredett az ételmaradék a szarral. Nagyapánknak éppúgy megvolt az elmélete a kóbor kutyákról, mint a vaskereskedőnek; s valószínűleg akkor határozta el, hogy ezúttal nem a pénztárcájába nyúl (hiszen megtehette volna), hanem valami mást talál ki. „Nézze, Hasszán úr – mondta komoran. – Lehet szidni, gyűlölni, csodálni a kóbor kutyákat a gusztusuk miatt, sok mindent lehet, de lássuk a jogi tényeket! Ott van a latrina, a hulladék. Hát nem azért piszkítunk oda, hogy más teremtmények is részesedjenek a jóból, amiből mi már részesedtünk? Világos, hogy elejtjük a vádat, és nem támogatjuk a felperest, még ha ügyvédek vagyunk is. Vagy ott a másik eset. Vette már a fáradságot, hogy megfigyeljen egy ilyen kivert kutyát az étkezése közben? Az ártatlan töltekezést egy másik állatból? A puha és meleg belsőségeket, amelyek olyan csodálatosan vannak odaszerkesztve a maguk helyére! A rugalmas májat és a rejtelmes lukacsokat a tüdőn! A lábikrák esztergályozott porcogóit – vagy a szívós szívet! Micsoda remekmű! Vagy vegye a koponyát, ahogy harapásról harapásra ínyencebb titkokat árul el! Az agyvelőt! A vérerek hálóját, melyet ha csipesszel kiemelnénk, színtisztára ugyanolyan volna, mint a leggyönyörűségesebb lepkefogó háló. Csak azt ne higgyük, hogy a fáradságos hajsza után a lepkét is meg akarja enni a kivert barátunk. Nem – a lepke, az szent! Ezt még egy kivert kutya is tudja. Barátunk szépen jóllakik, a lepke meg ott röpköd a vértócsa fölött, mint egy vakációra küldött Szentlélek, aki majd szépen visszaköltözik a rugalmas májba, a tüdőbe, a porcogókba… Hiszen csak játszottunk, Hasszán úr! Minden csak a lepkéért volt! Hogy az kiszabaduljon, és lássa mindenki… Látja, Hasszán úr, így születik az igazság, de még egy prófétai strófa is. Denique, mi is csak annyit tehetünk, hogy a magunk módján nekilátunk Mariosa Jakab úrnak, és elfogyasztunk belőle annyit, amennyit illik és szabad. Feltéve, ha a felperes úr is azt kívánja” – tette hozzá békéltető hangon, bízva a rögtönzött szónoklat sikerében. A vaskereskedő megilletődötten bólintott, mintha csakugyan értené a hallottakat – ugyanis csak azt vette ki belőle, hogy most már a jog szentesítésével is beleharaphat a költőbe. „Helyes – mondta kedvetlenül nagyapánk. – De lepkét nem záratunk be, ahhoz mi nem értünk. Azzal tessék inkább a vágóhíd vezetőségéhez fordulni” – s a tőle megszokott alapossággal hozzáfogott az ügy előkészítéséhez; csak egy kicsit másképp, mint egyéb esetekben. Legyen ez olyan kereset, amelyik vesztésre játszik! – talán ilyesmi lebegett a szeme előtt; hogy egy kicsit lehűtse a megátalkodott kereskedőt. Vagy talán nem azért van az a paragrafus, hogy megtanuljunk nélküle is boldogulni? Mikor ilyesmiről beszélt nekünk – elpusztíthatatlan fekete ruhái egyikében, mint egy örökké hamufoltos holló –, képzeletünkben egy filagóriából átalakított szentélybe emelkedett föl (háta mögött az alsó kertbe telepített méhessel, ahová a csikó is bemenekült) – és úgy trónolt ott, mint akit nem ér föl más, csak a léc rácsozatára felfuttatott temetői borostyán, mely nem hajlandó hervadó virágot nyitni. Most azonban elszámította magát. Nemcsak azért, mert Mariosa padlásszobájában nem is igen akadt foglalnivaló, különösen olyasmi, amit Hasszán is értékelni tudott. Másrészt az is bonyolította a helyzetet, hogy még az önkényes kiköltözés sem szünteti meg ilyen esetekben a fizetési kötelezettséget, még ha insalutato hospite távozik is valaki – egyszerűen nem is kerülhetett sor ilyesmire. Az iratokban nincs közvetlen utalás, hogy bizonyítható gyilkosság történt, csak a fulladás tényét állapították meg. Ezek szerint Hasszán egy nap úgy állított be a költőhöz, hogy az már nem élt, a sarokban álló vizesvödörbe lógott a feje. De hogy esetleg ex improviso Hasszánnak is része volt Mariosa halálában, homályban maradt. A puszta tény, hogy a költőn kívül csak neki volt kulcsa a padlásszobához, kevés volt bizonyítéknak. Ez volt az utolsó peres ügye nagyapánknak. Hetekre bezárkózott az irodájába, s amikor előjött, akkor se lehetett a szavát venni. Az egyik reggel ott találták a fenyőfa alatt kihűlve, a behavazott padon.

A temetés után Dacó Eszter állítólagos arcképe – depositum regulare – a borjádi kúriába került megőrzésre. Hozzánk már azért sem kerülhetett, mert mi voltunk nővéremmel a család árvái. Édesanyánk az én születésemkor gyermekágyban meghalt, és apánk sosem heverte ki a veszteséget. Az erdészetnél dolgozott, s attól kezdve, hogy társ nélkül maradt, mi sem számíthattunk rá, csak a munkájának élt. A korcs, a szaporításra nem méltó állatok kilövésében országos volt a híre, s szinte évenként változtatta a munkahelyét. Temérdek állatot lőtt ki életében, egy egész mitológiai nyájat, akár egy megvadult Jób, aki a saját sorsát és gyászát így akarja a természeten megbosszulni. A nővéremmel úgy nőttünk fel, mint örökös vendégrokonok, a nagyapánknál, a vadkanfivéreknél, a sárbogárdi parókia vendégszobájában, ahol nem volt szabad kiejteni Dacó Eszter nevét, mert a Somodiak esküdtek rá, hogy a szép asszony foltot ejtett a család becsületén, amikor Vuics Antónia néven szerb szeparatistákkal is összeszűrte a levet (ami még hagyján – „egy törökkel, némettel szemben mindenkinek igaza van”) – de azt már nem tudták megbocsátani, hogy áttért az ortodox hitre. Apánk első árulkodó vallomása az volt, mikor az egyik borjádi hajnalon arról számolt be, hogy a nagyiregi erdőgazdaságban olyan állatseregletet látott déli napfényben, amilyet csak egy elátkozott Szent Ferenc tudott volna kitalálni. Valahány állatot kilőtt életében – mondta –, azok kifordított bőrrel, bundával mind szembejöttek vele, mint egy néma processzió, egyetlen hang nélkül, csak a száraz ágak reccsentek a lábuk alatt, és a kék meg piros erekkel behálózott hártyabőr feszült rajtuk szivárványló trikóként. És egy se volt, amelyik rápillantott volna. Néhány év múlva egy bérelt autón kísértem le Pécsre, hogy örökre elbúcsúzzunk tőle. Hirtelen kirobbanó tavasz volt, egyik napról a másikra mindent virágba borított, a pocsolyákba tükröket szórt szét. Sofőrünk (a két háború között Tiranában szolgált, Zogu király magyar felesége mellett sofőrködött) útközben bevallotta, hogy évek óta kettőzve lát, néha tizenöt-húsz centis eltéréssel, aszerint hogy mennyire fáradt. Sokáig nehezen tudta megszokni, hogy a két kép közül melyik az igazi, a reflexei hol az egyiket, hol a másikat részesítették előnyben. Aztán belejött. „De akkor sincs baj, ha összekeverem, a karambol úgyis mindegyikbe bele van kalkulálva” – mondta nevetve, s eseteket mesélt, mikor éppen az mentette meg, hogy rosszul kalkulált. Apánk akkor hirtelen fölemelte fagörccsé görbült kezét. „Nem! A harmadik kép… oda nem visz golyó!” S beleszorított a karomba, mintha a csontomig akarna még egyszer a fiának tudni. „Elrontottuk… – mondta erőtlen felindulással. – A farkas nem eszi a farkast, csikó sem a csikót… Ábrahám vétkezett ott a tanyán.” És lassan elengedte a karomat. Ahogy előreejtett vállal ült, összekulcsolt kezén élesen rajzolódtak ki a szőrszálak, ujjai között hámlott a bőr. Régi vadászbekecse volt rajta, szürke posztóból, fényes bőrgombokkal, a hátracsúszó gallér szabadon hagyta lesoványodott nyakát. Az elmegyógyintézet kertjében egy támla nélküli padot választott ki, ott vártuk meg, míg a főorvos fogad bennünket. Kértem, hogy üljünk át egy kényelmesebb padra, de nem akart; azt mondta, így gyorsabban tud majd hátrálni, ha a szemközti épületből megindulnak a vaddisznók. Az emeleti ablakok tárva-nyitva voltak, fehér lepedők lógtak ki rajtuk, a szél csattogtatta őket. „Zászlók!” – mondta heherésző mosollyal, és láttam, hogy kibuggyan a könnye; közben a kórházi beutalójával babrált, és a perforált papírszélről fűrészfogszerű cakkokat tépdesett le. Késő délután kerültünk csak be a főorvoshoz. Nem emlékszem, hogy valaha is oldottabban beszélgettünk volna egymással, mint abban a néhány órában. Elmesélte, hogy anyánk a haláláig féltékeny volt Vilmára, aki még gyereklányként került a fivérekhez; és hogy ez a tárogatóhangú szolgáló és családtag, ha vér szerint nem is, de elszakíthatatlanul bele volt bonyolódva a rokonságunk labirintusába. Egyik őse a mi hírhedt nagybátyánk mellett dolgozott mészároslegényként, s a szüleinél még volt egy darab abból a csikóbőr mellényből, melyet az Ábrahám-tanyai férfiközösség maga tákolt össze szurkozott kenderzsineggel. „És Jamma? – kérdeztem tőle ezen a vallomásos délutánon. – Róla sosem meséltél… Eszter azt mondja, hogy csak mese.” Hirtelen éles, ravasz és megtört lett a pillantása, mint akinek váratlanul kiütik kezéből a puskát. „Persze hogy az… – motyogta. – Mi a zabikat mindig megbecsültük, nem rántottuk őket magunkkal. Majd az idő farkasa, az tudja, hogy kinek kegyelmez…” Ilyen különös kifejezést használt. S láttam rajta, hogy egészen másképp lett zavart, mint amilyen zavartságot az utóbbi időben figyeltünk meg rajta. Mikor újra a főépület felé kezdett pillantgatni, és a vaddisznókat emlegette, majdnem megkönnyebbülést éreztem.

Jamma történetének egyébként volt néhány részlete, ami még a helyi lapba is belekerült. És állítólag a kisfiú neve is ott bukkant fel először, Mariosa Jakab egyik vasárnapi tárcanovellájában. A novella elbeszélője a Dinga-patak akácfás medrében ismerkedik meg az alig totyogni tudó gyermekkel, aki a szemét és hordalék között régi, rozsdás szögeket gyűjt egy vászonzacskóba. A kérdésre, hogy mit akar kezdeni velük, a gyermek meglepő érettséggel és világossággal azt feleli, hogy a szögek görbék, s azt akarja, hogy mind egyenes legyen. A költőt elbűvöli a vállalkozás reménytelen nagyszerűsége, és felajánlja a segítséget. A Fürdőház utcai vashíd alatt rendezik be a „műhelyüket”. A költő szerez két kis kalapácsot, egy kis vasüllőt, és délutánonként ott kalapálgatják együtt a szögeket. A vidáman csengő csattanások úgy röpködnek a levegőben, mintha mindegyik egy külön fényfoltot ragasztana az akácfák levelére. A novella csattanója az, hogy egyik nap Jamma édesanyja is megjelenik a „műhelyükben”, egy loncsos, tönkrement, félig részeg fiatalasszony, aki láthatólag világszép lehetett pár éve. Ott lakik az egyik közeli szükséglakásban, hűtlenül elhagyottan. A novella írója itt kissé túlságosan is irodalmias fordulattal él. A fiatalember megszállott rajongója Van Gogh művészetének (akinek egy különösen jól sikerült hamisítványa a városi múzeumban is látható), de nemcsak a festmények csodálója, hanem a festő életeszményének is. S szó szerint idéz Van Gogh naplójából egy részletet, ahol arról ír, mért vette feleségül azt a terhes asszonyt, akit az utcán szedett föl: „… nincs erkölcsösebb, gyengédebb, férfiasabb dolog, mint pártját fogni az elhagyottnak. Ezen a télen találkoztam egy terhes asszonnyal, akit elhagyott az a férfi, kitől a gyermeket a testében hordozta. Terhes asszony, aki az utcán barangolt télen. A kenyerét kellett megkeresnie, nem kell mondanom, hogyan.” És az elbeszélés fiatalembere is hasonló döntésre jut. Az asszony mellé szegődik, mindenét megosztja vele, s az asszony újra megtanul nevetni. Így az érzelmes tárcanovella. De még ha kulcstörténetről volt is szó, azokban a háborús években ugyan ki figyelhetett rá? A számba jöhető férfiak másutt véreztek, nem a legénykori matracokon (ahol pézsmaszagú vércsöpp szintén akadt). Legtöbbjük még a Tanácsköztársaság idejére se szabadult az Urálból, Szibériából; a borjádi fivérek pedig csak évek múlva kerültek haza, mikor az elsárgult újsághíreket – éppen mert nemrég sárgultak el – igyekezett mindenki elfelejteni. Az akasztottak több mint egy hete lógtak a templomtéren, mikor a fehérek egy fiatalasszonyt is odakötöttek az egyik bitófához, példás elrettentésül. A kisfia éjszaka odamászott hozzá, hogy kenyeret vigyen neki, a sarkon strázsáló őr azonban észrevette, hogy a sötétben mozdul valami. Csupán riasztósorozatot akart leadni; de két golyó is elég lett volna.

A fényképész felesége több mint húsz év múlva lett terhes a deszkafilagóriában. Akkorra már olyan gyűjteményük volt a város és a környék gyermekeinek a fényképeiből, mintha valamilyen utolsó pillanatot akartak volna számba venni. A szoba egyik falára kerültek Teréz fotói, a másikra István makacs és mániákus „motívumai”: az önkínzó meddőség nézett farkasszemet a mindent túlélő, holdkóros termékenységgel. S ahogy múltak a hónapok, egyre szaporodtak a képek, minden tele volt velük, a sarkok, a polcok, a domborulásig tömött mappák. A szoba hátsó részét függönnyel választották le. Ott csak a maguk készítette fapriccs állt, néhány kiselejtezett bútor és egy öreg szögvasakkal telekalapált kereszt. Ez a férfi hobbija volt: csak olyan szögvasakat vert bele, melyekben ő maga botlott meg, vagy az ép lábával rájuk lépett. Nyolcadik éve nem fáradt bele ebbe a játékba, s a kereszt már majdnem szétesett, olyan volt, mint egy keresztes páncélba öltözött, vitéz madárijesztő. Ebben a függönyös hátsó helyiségben azonban nem akasztottak ki semmilyen képet. Alkonyatkor, amikor többnyire abbahagyták a munkát, ide sütött be a nap. Azon a délutánon, amikor Teréz terhes lett, tőle szokatlan gügyögéssel – mintha egy nem létező madarat utánozna – folyton azt ismételgette kis hangon: „Mért hallgatsz… mért nem mondod, hogy jó, jó… mondjad azt, hogy jó, jó… mondjad azt, hogy jó, jó…”

Eszter egyik brazíliai leveléből tudtam meg, hogy a máglyagyújtásos éjszakán Gábor behívta a kúria „szekrényes” szobájába, és kérte, hogy ott csak neki énekeljen. „Tudod, már nem jut eszembe latolgatni, hogy így volt-e helyes, vagy másképp lett volna jó. Nagyon messze kerültem attól, hogy a mi régi mértékegységeinkkel mérjek – egy hónalj, egy teli süveg. Hol van az már! Ragyog, mint egy csillag – de aztán nem is másképp. Arra lehetünk büszkék, hogy a csillagot mindenünnen látni. Szegény jó vadkanom úgy fölrepesztett akkor éjszaka, hogy két évig nem jutott eszembe ilyesmire gondolni. Talán így volt mégis következetes a mi ámokfutásunk. Nem mentünk semmiért a szomszédba. Karámon belül maradt minden. Még az olyan első megkeresztelkedés is, amilyen az enyém volt ott. Lehettél volna te is, talán kár is, hogy nem. Magányosan rontottunk be a mi drága földünkre, és azt hittük, hogy megszokják a szagunkat – de milyen nehéz is lehet elviselni másnak a mi fertőző, magyar szomorúságunkat! Meg azt a kétségbeesett nevetést! Emlékszel, hogyan nevetett apánk? Hát ez így van. Magunkból csináltunk magunknak társaságot, és loptuk, koldultuk, kigyilkoltuk érte másból az elismerést – de nem ódzkodtunk attól sem, hogy idegeneknek tegyünk szívességet, és ingyenbe dagasszuk meg a véres kenyeret. Sámáni kacaj, te édes csikóm! Szétszóródunk, mint a nyugtalan mag. De én már tanulom az indiánságot! Naphosszat megy… szomorúbb, mint a lábametszett sólyom, de tudja, hogy hol várják, akik még nem is tudnak róla. Ilyen névtelenül, ilyen hatalmas csöndességgel emlékeztetünk majd magunkra.” Nővérem hét évvel élte túl ezt a gyermekesen önmarcangoló, öngyilkos levelet. Ezerkilencszázötvenhat telén egy kis indián faluban halt meg tífuszban; kiápolta a tífuszos családot, akinél lakott, s utána meghalt. Ott temették el a falu mellett, ahol a kövek között nem is olyan könnyű egy sírhelynyi tiszta földet találni. Amikor hírt kaptam a haláláról, nem tudtam megállni, hogy le ne utazzak Borjádra. A kúriának romja sem volt már, az egész partrészt árterületnek nyilvánították. De azért ott töltöttem egy éjszakát, egy rögtönzött kalyibában. Olyan holdsütés volt, mint a hajdani, barbár szertartások éjszakáján.

A hátsó szárny szobáiban a dohányzóból vezetett egy boltíves, homályos folyosó, ahová a vendégszobák is nyíltak. Vilmának külön lakrésze volt, de ez már toldalékként épült a házhoz, s a folyosóról nem lehetett benyitni hozzá, csak előbb a konyhába. A fivérek így találták jónak, s valószínűleg Vilma is, így jobban a birodalmában érezhette magát. Pár éve, amikor rekordtermés volt, a fivérek az egyik vendégszobát dióval öntötték fel. Később ide rakták be az elmolyosodó baglyot is, amelyik sokáig az ebédlősarokban lógott a mennyezetről, lábán egy krakkói órakülönlegességgel: az óra a saját súlyától járt, és folyton lejjebb ereszkedett a láncon. A dióval felöntött szobán keresztül lehetett eljutni a szekrényes kamra vasajtajáig. A kamrában öt diófa szekrény állt, mennyezetig érő vakuló tükör, néhány törpe szék, egy felébe fűrészelt zöld bársonydívány, mely csak így fért el a sarokba szorítva. A fűrészelés helyén kilógott a kóc meg a rugó. A zsalugáteres ablak közvetlenül a Sió-partra nézett; s egyszer erről a rejtett kilátóhelyről néztem végig egy délutáni attrakciót. A fűzfákon hálók száradtak, s mellettük – mintha nem támasztaná semmi – egy tatjára állított nádvágó bárka magasodott. A fenéklemezek közepén roncsolt luk tátongott, akár egy elhagyott kajütablak. Ebéd után ide vonult le a társaság fürdeni, itt szárítkoztak a fűben. Az egyik mártózás után Misi a bárka mögött ölébe kapta Palugyai Mariskát, és fölnyomta a levegőbe. Az asszony átbújtatta a fejét a lukon, a vaslemezre könyökölt, profilba fordította az arcát, a társaság meg kórusban adta a tanácsot, hogy a kezét hová tegye, az állát hogyan tartsa följebb – ahogy a vásári fényképész igazgatja a gondola utasait a dózsepalota előtt. A többiek szemből, én oldalról néztem a produkciót, s így hitelesebb is volt az erőszakoltan idióta jelenet – nemcsak azt láttam, hogy milyen komikusan tapad rá Misi csupa szőr lábára a félhosszú, kék csíkos fürdőgatya, hanem a Herkules hátát is, a büszkén viselt puskatusnyomokkal. A fél megye tudott a furkó-pusztai incidensről, mikor Misi a megyebizottság elképedésére a sztrájkoló zsellérek mellé állt, lisztet, krumplit fuvarozott nekik meg egy hatalmas disznót, nemzetiszínű szalaggal a nyakán, „A paraszt a mi másik felünk, felesbe a földet neki!” – íratta a zsákokra a politikai programját; s mikor a kivezényelt csendőrosztag vezetője el akarta vezettetni az úri rebellist, Misi kicsavarta a főhadnagy kezéből a kardot – s ekkor kapta meg ő is a nemzeti tetoválást. A később érkező megyebizottsági kiküldött úgy próbált enyhíteni a helyzeten, hogy bizalmasan félrehívta Misit: „Ugyan, kérlek, mért akarsz te egy kis Wesselényit játszani?! Igazán nevetséges…” – de Misi csak kiköpött, és elvonult a szekereivel. Attól kezdve semmire nem adott voksot, semmilyen politikai gyűlésen nem jelent meg, a kaszinóba nem tette be a lábát, viszont akkor született meg Borjádon a megyeszerte ismert rigmus: „Magyarhon, sportnemzet, csodaszép, Hátul csendőrök foglalnak helyet, S előttük versenyt fut a nép…” – és ez mindig el is hangzott, ha Béri Balogh Ádám nótája már megtette a hatását. De ezen a délutánon éppen nem erről volt szó; Mariska szalmakalapján selymesen fénylett a piros szalag, s amikor Misi körbejárta Palugyainéval a bárkát, harsány sikert aratott, hogy két felnyomott tenyerében milyen mogyorókicsi az asszony érzékien szétgyűrődő, sovány feneke. Vilma közben kint állt a gyümölcsös szélén, és egy kosárba gereblyézte a cefrének hullott almát. Észrevettem, hogy odanéz rám, pontosan a szekrényes szoba ablakára. Annyira zavarba jöttem, hogy egy ügyetlen és nevetséges mozdulattal behúztam a zsalut, csak a réseket hagytam rajta nyitva. Akkoriban elég sokszor jártam így Vilmával; még ha szórakozottan nézett is rám, akkor is az foglalkoztatott, hogy mit olvashatnék ki a pillantásából. Valami törökös és kiismerhetetlen volt az arcában. Hol azt éreztem, hogy bármire rá lehetne venni, arra is, hogy öljön vagy felgyújtsa a kúriát – és arra is, hogy az életét adja érte, akár fegyverrel a kezében. Csigalassúsággal húzódtam félre a behajtott ablaktól, majd hirtelen mohósággal nyitogatni kezdtem a szekrényeket, mintha csak azért is birtokba akarnék venni valamit, a jogomat fitogtatnám. Erős szag csapott ki, régi szövetek, selymek, bársonyok, posztók és bőrök szaga, keveredve a magába fülledt por, a penészes levendula csípősségével. Apánk mondta, hogy van történelmi szag is. Lehúztam a szandálomat, és mezítláb járkáltam a hűvös deszkapadlón. A deszkák között akkora rés volt, hogy bele tudtam dugni a nagyujjamat. Ha nem jól álltam oda, a tükör rozsdái úgy szétdaraboltak, mintha a kopás engem is kikezdett volna. Két szekrényben nem volt más, csak ami a bonyhádi ág hagyatékából került a kúriába, köztük egy katonai öv, amelyet Perezel Mór felejtett itt, pár héttel az ozorai ütközet előtt. Mellig felhúzott térddel újra visszaültem a díványra, mint aki szemlét tart. A ruhák szorosan préselődtek egymáshoz, rövidek, hosszabbak, gyerekgöncök, többméteres sleppek, alul papundeklihengerre fölcsavarva, díszes menték és ferencjóskák, fekete malaclopó, néhány galambszürke arszláncsőnadrág, fodros ingmellek, sújtásos mellény, szőrmebundák és prémes bekecsek, különböző zsakettek, két színes frakk. De ezeken csak átfutott a pillantásom, s csak az érintés kedvéért fúrtam be a kezemet közéjük. Mikor visszahúztam, az ujjam köze tele volt szőr- meg szövetdarabkával. Egy másik szekrényben csupa nyári és téli vadászöltöny sorakozott, bricseszek, lábszárvédők, kőkeményre merevedett csizmák, lebernyeg pókháló alatt nagy halom prémsapka és süveg. A következőben városi kalapok és cilinderek, lovassági kardok, legalább húsz bezsírozott puskacső szuronnyal, csupán a fatartozékot feszegették le róluk. Emlékeztem, hogy ezeket nevezték mannlichernek. Az ablak melletti szekrény tele női ruhával. Ezekre – jó harmadában, szélről – átlósan egy széles gyászszalag volt rágombostűzve. Földig érő mályva és bordó bársonyok, egy világító kék tüll, fekete taft fekete gyöngyhímzéssel, vert csipke alsószoknyák, selyemmel behúzott merevített fűzők, derékban alig másfél arasznyira behúzva, a mell alatt karéjos kivágás, keskenyen kihajló bársonyperemmel, hogy arra könyököljön ki a két szép almája. A fivérek szerettek így fogalmazni, mikor télen verődött össze a társaság a dohányzóban, s a mindig kézügyben heverő Gvadányiból részleteket lehetett felolvasni a „cudar szép” lányok mulatságairól. Vilma akkor nyitott be, amikor éppen könyékig bent volt a karom a tüllök és taftok között. A kötényén elkenődött gyümölcslottyadék fénylett, egyszerre behozta magával a cefreszagot. Két vastag hajfonatát előrehúzta, megkötötte az álla alatt, s csak akkor lépett oda mellém. Azt hiszem, irigy gyűlölettel szerettem Vilmát, és féltem is tőle. Időtlen tanú, akinek mindegy, hogy trágyát takarít el alólunk, vagy friss lepedőt húz, az ő keze ugyanolyan marad. Mintha csak úgy vett volna részt bennük, mint a fa a szélben. Kemény ujjait becsúsztatta a hónom alá, s ott görbítette be őket, ökle belesimult a még szőrtelen hónaljgödrömbe. „Te árva kicsi” – mondta elhúzódó szájjal, de pontosan nem lehetett tudni, hogy mosolyog-e; s gazda mozdulatával visszacsukta a szekrényajtókat. A kinyomódó porfelhő odacsúszott közénk, erre erősen fölnevetett. „Most eredj ki – mondta. – Aztán majd jövőre gyere vissza.” Úgy hatott rám ez a szűkszavú jelenet, mintha előre megbillogoztak volna.

A szétbombázott sárbogárdi parókia vendégszobájában megmaradt néhány apró tárgy a régi időkből, köztük Eszter nővérem egyik jegyezgetőfüzete. Tudtam róla, hogy időnként naplót vezet, s levelei első fogalmazványát is abba írja, hogy legalább ennyi nyom maradjon a tegnapból, ha holnapra már úgysem érvényes. Néztem az elgyűrt igazolványfényképet, amelyet szintén ott találtam. Mongolosan keskeny szeme fölött olyan magas a homlok, mint egy gótikus ablakcsúcs. Arcán nemzedékek alatt kifinomult melankólia és vadság – olyan valakié, akiről el lehet hinni, hogy utolsó kézmozdulatával maga zárja le a saját szemét. A füzetben pár kusza oldal foglalkozik a deszkafilagória lakóival. A nővéremet láthatólag mélyen érintette az a néhány tény, ami tudomására jutott, s nyilván nem tartotta fontosnak, vagy nem is hitte, hogy csak a valóság történik meg. Olyan társtalan erőfeszítés sugárzik ezekből a lapokból, amit kevéssé érthet az, aki nem fertőződött meg tőlünk. Arról számol be itt Eszter, hogy a fényképész házaspár milyen előzmények után volt kénytelen elhagyni a várost. Tudunk róla, hogy a német katonapolitikai osztály gyanúsnak talált egy ártatlan kiállítást, és sikerült megfélemlítenie az érdeklődőket. Teréz november elején szülte meg a fiát – írja a nővérem –, de a sok tervezgetés után nem tudtak dönteni, hogy milyen névre kereszteljék, s inkább halogatták, nem akarták elsietni. A név, az mágia. December elején már tele volt a város menekültekkel; mintha egy sötét ünnepre készültek volna, csak még engedélyt nem kaptak rá. A Börcsök késes kirakatában csákós vattaangyal kívánt előre boldog ünnepeket, a menekültkonyhán forró köleslevest mértek. Teréz ötlete volt, hogy gondoljanak ki valamilyen meglepetést, végül is nem ismeretlenek már, sokan hálásak a képekért. A földszinten volt egy majdnem üres előtér, a falépcső onnét vezetett fel hozzájuk; s más nem is közlekedett itt, az egész alsó traktust vöröskeresztes raktárnak foglalták le. „Mire gondolsz?” – kérdezte István. A gyerek valószínűtlenül kis súllyal született, meglátszott rajta a háborús táplálkozás, mégis olyan volt, mint az elefántcsont-faragás, a szeme átvilágított mézcsepp. A második hét után azt kezdték játszani, hogy a gyerek szeme világít, fel se kell gyújtani a villanyt, anélkül is megtalálnak mindent. Két napig áramszünet volt, de alig vették észre, csupán István verte bele egyszer a fejét a keresztbe. Teréz benyálazta a sebet, a tenyerét rászorította: „Azért mentél neki, mert éppen nem nézett oda.” István csak később tért vissza rá, föl-alá sétált a gyerekkel, ujjbegyével érintgette a lencsénél kisebb körmöket. „Nem néztél, ugye… mért nem… ez a szeme tó, ez a szeme tisztás…” Estefelé Teréz lement a földszintre, és hosszabb ideig ott maradt. Csak néha hallatszott fel a padlónyikorgás, majd erős dörömbölés az utcáról, bár senkit nem lehetett látni, csak egy magasból leszivárgó kék sugárkévét, ennyi volt az engedélyezett légóvilágítás. A szemközti házban negyedik napja folyt a házkutatás, a lakókat elvitték, s az ajtóra az egészségügyi hivatal „Ragályos betegség” céduláját ragasztották ki. A főtéren városrendezési okokból kivágták a Béri Balogh-emlékfát, megindultak a deportálások, s a vasútállomás területére tilos volt éjszaka belépni. Teréz mosolyogva tért vissza a földszintről, és közölte, hogy tudja már, az alsó helyiségben kis karácsonyi kiállítást rendeznek, meghívókat küldenek szét, címlistájuk bőven volt a megrendelőktől. Egy hétbe telt, mire elkészültek a válogatással, keretezéssel. István most se tudta megállni, hogy ne hagyjon ki egy-egy helyet. Nem azért, hogy szellősebb legyen a képek sora – egyszerűen a hiány volt az, amit nem lehetett elhazudni. Volt közöttük egy elmosódó és matt, kicsit raszteres fotó, egyetlen éles kontúr nélkül, félig-meddig félúton, hogy összeálljon-e képpé vagy sem. Valószínűleg egy vézna test hátulról (gyermekváll?), ahogy egy kő mellvédnek támaszkodik, s a mellvéd alatt – mint egy bugyorban – egymásba ékelődő, nyomott kis háztetők. Jammát lehetett volna így elképzelni valamelyik őrhelyén, mielőtt még bárki emlékezhetett volna rá. Talán. Ezt a képet István többször is levette, visszaakasztotta, később mégis a mappában maradt. „Ez még mindig hallgat” – mondta homályosan és kedvetlenül. Teréz az elrontott vagy kevésbé sikerült képeit is boldogan kiaggatta. „Azért így is nevetnek” – vigasztalta magát. Karácsony előtt két nappal küldték szét a meghívókat. Úgy képzelték, hogy teával kínálják az érkezőket, s beszereztek száz papírpoharat, szacharint. Virág híján az épületre felfuttatott borostyánból téptek, s azt vezették körbe a falakon. Már kora délelőtt várták a látogatókat szenteste napján, a teát forrón tartották, az ajtót nyitva, de senki nem nyitott be. Az utca kihaltabb volt, mint máskor. Igyekeztek nem mutatni egymás előtt a csalódottságukat; sőt tovább rendezgették a képeket, cserélgették őket, újakat raktak ki. Délre a kisfiú váratlanul belázasodott. Nem sírt, csak a pillantása lett zárkózottabb, kevésbé élénk. Rohanhattak volna orvoshoz, de valamilyen kihívó biztonsággal nem tették. Adtak lázcsillapító teát, hűsítő borogatást – nyugalmuk azonban olyasmihez hasonlított, ami nem felfogható. S mintha maguk is érezték volna, hogy nem tehetnek róla. Kora délután jelent meg náluk két civil ruhás, és figyelmeztették őket, hogy a meghívókat engedély nélkül küldték szét, a gyülekezés minden formája tilos. A képeken felismerhették az ismerőseik gyermekeinek az arcát is; s lehet, hogy ettől lettek elnézőbbek, Istvánt nem vitték magukkal. De az is világos volt, hogy valaki följelentette őket. Mégsem adták fel a reményt, hogy lesz, aki benyit hozzájuk. Senki sem nyitott be. Kerülték egymás pillantását, és igyekeztek akkor odamenni a bölcsőhöz, mikor a másik éppen nem őrködött ott. Aztán együtt néztek ki az ablakon, már éjszaka volt, a távolban nem szűnt meg az enyhe morajlás. „Ez gyilkosság?” – kérdezte István elmerevedett arccal. „Nem – mondta Teréz kiégett szelídséggel. – Ilyenkor valami más születik.” A kisfiú éjfél után halt meg, a forróság alig akart eltávozni belőle. Olyanok lettek, mint két nem nélküli, elsúlyosodott bábu. István a maradék filmtekercseket kihúzogatta a dobozukból, ott kígyóztak a földön. A maradék borostyánnal a bölcsőt díszítették föl. (Biztosra veszem, hogy a borostyán nem véletlenül került Eszter naplószövegébe: öntudatlanul is nagyapánk emléke kísérthetett ebben a motívumban.) A bölcsőt levitték a földszintre, odatették a szoba közepére, a képekkel körberakott falak közé, melléje a keresztet – és igazában ez volt az egyetlen most, ami még hasonlítani tudott a reményhez. Hogy így magukra hagyták őket. A hajnali vonattal utaztak el a városból, még fel tudtak kapaszkodni egy teherszerelvényre. További sorsuk ismeretlen – fejezi be a nővérem takarékos egyszerűséggel.

Így a mese; akár egy vásári, könnyfakasztó mise. Ahogy az öreg templomainkban nyújtják és rezegtetik az éneket hosszú századok óta – és kérdik, hogy meddig.

Egy ideje sokat álmodom arról a kis indián faluról, ahol Eszter nyugszik; s néha már majdnem mindennél ismerősebb, otthonosabb. De érzem, hogy én ezt már soha nem fogom tudni hangosan kimondani.

 

1979

 

 

 

Szárnyas lovak

Tikos Rákhel mondta egyszer a hajnalra, hogy „megjöttek a szárnyas lovak” – de lehet, hogy az egész csak egy álom mérgezése, a Bálint híd csurgójánál már tegnap ott ült egy varjú. A felhőszakadás a Dunakanyarból söpört végig az eperfás országúton, és pontosan eltalálta a várost. A lezúduló víz beomlasztotta a szurdik bejáratát, s úgy eltorlaszolta, hogy borulás veszélye nélkül nem lehetett kihajtani rajta. Nekünk azonban pontos méreteink voltak, hogy milyen széles árkot kell ásni, ha a kádat is föl akarjuk rakni. Teleszkai többször is kimérte a távolságot, és két gálicos karót szúrt le. Fennhangon magyarázta, hogy mi lesz a teendő, a szekeret hogyan készítjük elő, s a fenékdeszkák alá, a zsámolyokra hogyan csúsztatunk gumi alátétet. Igyekezett minden lehetséges veszélyt számításba venni. Ha nem látunk, majd eligazítanak a karók – mondta markába fordított cigarettával. – A gálic télen se kopik le. Világít a havon. – S odaheveredett ő is a rámpasorompó mellé, sötétedett már, hallgattuk a konzervgyári szirénazúgást. Kezdődött ott is az örök második műszak.

Szüleinek a dombok túlsó oldalán negyven évig volt birtoka, s telente alig láttak embert a távol eső völgyben. Két ridegen tartott lovukat egyszer kint érte a havazás a dombtetőn, ott nyerítettek, s amire nem volt példa, a fiatal rudas a hóesésben rámászott a kancájukra. Aznap este paprika erével készítettek forralt bort, az ajtóra láncot akasztottak, s az apja nem rakta ki éjszakára a csapdákat. A hatóság később engedélyt adott, hogy szülei a kertjükbe temetkezzenek. A ház már beomlott, a két kereszt azonban megvan, benőtte az akác, csak a tető maradt ugyanolyan perzselt-kopár, a szél minden magot elfújt a nyeregről. A két almásderest mi is fönt hagytuk a présháznál, hosszú kötőféken, hogy használni tudják az esővizes hordót. A szekeret meg farral odahúztuk az ajtó elé. Ennek nem volt különösebb jelentősége, csak annyi, hogy ha végeztünk a kubikolással, ne kelljen ezzel is időt vesztegetni. A szurdikból meredek rámpa vezetett a házig, ahol akkora hely volt a diófa körül, amekkora egy szekér lovastul. Ha tetszett, ha nem, ott kellett mindenkinek elférni, aki ott volt. A hordókban második hete dolgozott a bor, és még mindig magasra kellett akasztani a gyertyát, hogy a pincelég el ne nyomja a lángot. Teleszkai présházában mindennek megvolt a rendje. A kármentőben a tarka bab, a vakablakban az akonaverő kalapács, mustfokoló, néhány drótszálra öntött kénrúd, egy szögön patkókarikába húzott rafiaköteg, mint a szálára fésült lófarok. A meleg nyirkosságban órák múlva se porlott szét a seprűbarázda a földes padlón. Most gondosan újra fölsepert a kád körül, és eltüntette a régi nyomokat. – Egy ilyen vihar megbolondítja a füveket! – mondta, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, és beleszagolt a levegőbe. – Még a kulcslyukon is kifúj a szüretszag! – Ez délután háromkor történt. A hegyen át jöttünk, nagy kerülővel, s még nem sejtettük, hogy az omlást nekünk kell eltakarítani. Oda csak négy óra felé vonultunk le; addig azonban Teleszkai alig szólalt meg. Úgy fedezte fel a halálesetet, hogy a csömögedöngölő hiányzott a kád tetejére fektetett deszkáról. Amikor odament, feleségét, Rákhelt találta a kád aljára szórt szalmán Töttős Estvánnal, már mindkettőjüket mozdulatlanul, ahogy szeretkezés közben a pincelég megfojtotta őket. Erős állathanghorkantás jött ki a torkán, közben belekapaszkodott a nadrágövembe, és csavarni kezdte a csatját. – Most eljössz innen! – kiáltottam rá, és lefogtam a karját, amihez már a koromnál fogva se lett volna jogom, de olyan erővel lökött el, hogy nekivágódtam a présvasnak, és véresre vertem a homlokomat.

Amikor este odaheveredett mellém a fűbe, megpróbáltam elképzelni az éjszakát, amit bizonyára együtt fogunk tölteni, bár még nem volt fogalmunk, hogyan. – Szóval, akkor ásunk tovább? – kérdeztem. – Nem kockáztathatjuk a borulást – rázta meg a fejét. – Az volna a legnagyobb szégyen, ami érhetne bennünket. Ha megdőlne a szekér. De ez nem történhet meg. Úgy kell maradni mindennek, ahogy a gyertyafényben hagytuk. Egy szálkányit se mozdulhat semmi! Aztán úgyis megállnak a vizek. – Kis, pontatlan mozdulatot tett, de a szeme ugyanakkor merev lett, és egy fekete kupacra szegeződött rá, a saját idegen nadrágjára: éppen egy vakond kezdett túrni mellette, mint egy ősi szerkezet. Gatyája nedvesen tapadt a combjára, s mintha egyáltalán nem érzékelte volna, hogy a párás slicchasítékon ki-be járnak a legyek. – Nem tudhatja az ember, hogy mit tesz egy kis kopácsolás – mondta, s hirtelen felém fordult. – A barackmag-kopácsolás! Csak belebotlasz, ahogy a gyerek a küszöbön ül, és képes napestig törögetni azokat a magokat. – És ha mégis a Bati-kereszt felé mennénk, amerre jöttünk? – Visszafelé nem mehetünk ugyanazon az úton. Ennyivel tartozunk magunknak. – Miért nem? Te vagy babonás, vagy a lovak? – Nem jól kérdezel – mormogta, s a talpát belenyomta a puha túrásba. – A föld alatt sincs békesség. Te meg, látszik, nem tudod, mi az ünnep! – Pedig szerintem itt már föl tudna kapaszkodni a két ló. Csak arra kell vigyázni, hogy ők is meg ne tiporják egymást. – Teleszkai fölállt. – Attól te ne félj! Én már belekalkuláltam a lovakat.

Elképesztő volt a kitartás, ahogy a kubikolásba belevetette magát. A földmunka, amit elvégeztünk, négy embernek is sok lett volna ilyen rövid idő alatt. A négyből azonban csak ketten lehettünk jelen. Amikor az első pihenőt tartottuk, négy akácgallyat szakított le, és az egyiken még volt néhány kései virág. – Ezt Rákhel kaphatná fizetségül! – nevetett föl, s mikor már az ökrendezésig kinevette magát, a gallyakról markába húzta a leveleket, és azzal vonult félre a bokrok mögé, hogy elvégezze a dolgát. Tiszta, kisimult, majdnem papos volt az arca, amikor újra előlépett. – Mit csináltál a homlokoddal? – kérdezte gyóntató hangon, s az ujjával odanyúlt a sebemhez, mintha rég nem találkoztunk volna. Néhány megoldás jutott akkor eszembe, hogy a mi helyzetünkben mit lehetne tenni, józan és kétségbeesett megoldás, amilyenre egy tanú akaratlanul is gondol; csupán azt lett volna képtelenség kitalálni, hogy őneki mi a szándéka a káddal. Mikor már ötödször és tizedszer beszéltük meg, hogy milyen módszerrel lehetne elkerülni a túlságos rázkódást, rájöttem, hogy legszívesebben lekötözné vagy átlátszó viasszal öntené le a két halottat. Másképp hogyan gondolta elérni, hogy a két test centire se távolodjék el vagy közeledjék egymáshoz, és pontosan úgy maradjanak, ahogy rájuk akadtunk? Később bebizonyította, hogy megvolt a részletesen kidolgozott terve.

Kubikolás közben néha dúdolt is, egyszer azt, hogy Szerelemszín, piros virág, fújja a szél; máskor meg közönséges söntésnótákat. S mindig igazított egy keveset a két karón. A szemközti domboldalon a Remete-kápolna bádogtornya piros lett, s hamarosan onnét is felhallatszott a harangszó. A kápolna harangját a pap maga húzta. Ő volt az, aki az elmúlt karácsonykor megintette Rákhelt, amikor úgy vitte a fején a fenyőfát, ahogy az asszonyok a piaci kosarat szokták. A konzervgyárból jövet Töttős Estván egy zacskó friss barackmagot akasztott a kerítésre, amit a gyerek reggel talált meg. – Rákhel ma reggel Sárszentivánra utazott. Te tudtad ezt? – kérdezte a földhányás tetején, ahol éppen dolgoztunk. Lassan visszacsúsztam az árokba, hogy időt nyerjek. – Jön délután is visszafelé vonat – és folytatni akartam az ásást, de hirtelen rálépett a vállamra, és odanyomott az árok falához. – Ha ilyeneket akarsz válaszolni, jobb, ha elmész innen! – s az ásójával felém szúrt. A legyek úgy ellepték, mintha tényleg egy lóval tévesztenék össze. Később elcsöndesedve leült. – Van neked fogalmad, hogy mik jutnak az ember eszébe ilyenkor? Régi dolgok… Kiszedik a májadat, te meg nézed, ahogy belevágja valami madár a csőrét… – Az apja még igazi mesélő volt; ha meghívták, három menyegzőt is végigmesélt, és nem vették észre, hogy múlik az idő. Azt hittem, Teleszkai is képes lesz folytatni, és megnyugszik tőle, de mintha egyszerre elveszítette volna a fonalat, belemarkolt a frissen kiásott iszapba.

A kád oldalán krétajelzések mutatták, hogy szüretkor hány sajtár mustot hordott le a pincébe. Most hosszabb ideig ezeket a strigulákat nézte, aztán a saját kezét, amelyikkel a kád széléhez hozzáért. A pincelég már kezdett enyhülni a huzattól. Egy idő múlva úgy találtam, hogy nagyobb a világosság bent, mint amire szükségünk lehet, s be akartam hajtani a külső ablaktáblát; de mire kiértem, már megelőzött, és közvetlenül az üveg mögül figyelte, hogy mit csinálok. Szó nélkül visszamentem a présházba, és leültem az egyik sajtárra. A bogarak lüktetve hullámoztak az ajtó előtt, de még véletlenül se sodródtak beljebb. Teleszkai először az ingét dobta le, majd ugyanolyan természetességgel a nadrágját, az alsónadrágját is, s csak utána próbált középutat keresni meztelenség és felöltözöttség között. Bizonytalanul összefonta a mellén a karját, ettől azonban még meztelenebb lett, a heréi feltűnően följebb húzódtak, és a két farhúson feszesebbre mélyült a horpadás. De még most sem annyira zavar látszott rajta, mint inkább meglepődés, hogy a döngölő kivételével mindent a régi helyen talál. Egy hajdani lepkefogó rámájára (tréfából?) a Providencia biztosítótársaság pléhcímkéjét szögelték rá, bár azt, hogy az idegen szó „gondviselést” jelent, kevesen tudhatták a felső soron. Később odalépett a téglával föltámasztott bárdolóasztalhoz, és fölemelt meg ugyanoda visszarakott különböző vasakat. Egyedül a rafiaköteget akasztotta át egy másik szögre, mikor a két ló fölnyerített. És engem is akkor szólított meg először a megérkezésünk óta. – A víznek ereje van, tudod? – s ahogy guggolva felém hajolt, olyan lobogás jelent meg a szemében, amire ő se lehetett felkészülve. – Mi most elvégzünk itt egy munkát, amiért a szomszédok is hálásak lehetnek. Szerintem időre elkészülünk vele, de áldomás az nem lesz, a mai nappal nem nyúlhatunk hozzá a borhoz. Az szentség! – Este pedig már határozottan arról beszélt, hogy legjobb volna a Dunához kivinni a kádat. – Érted? A Dunánál lesz az itatás! – mondta boldogan és gyűlölettel, s attól kezdve még erősebb iramot diktált, és egyre többet énekelt. Most azonban még hátravolt, hogy mindent az emlékezetébe véssen. Újra a kád szélére könyökölt, és nem vette le a szemét a két halottról. Tulajdonképpen ez tartott el majdnem egy óra hosszat. A módszer, amivel a két testet rögzíteni lehet, nyilván nem volt még világos előtte, de a felismerés, hogy nincs más lehetőség, ebben az első egy órában dőlt el. S amikor tíz óra felé visszaindultunk a présházba, már nem kellett rögtönöznie.

A kád aljára szórt szalmát a padlásról rángatták le, még ott voltak a nyomok. A szűk helyen a lábuk csak úgy fért el, hogy begörbítve egymáséba fonták; a Rákhelé alul. A hasig nyitott ingrésre Töttős Estván arccal feküdt rá, s egy fogával leszakított gyöngyház gomb, a tompa fényű felével, odatapadt a nyáltól a két mell közé. – Nincs ott az ujján a kék gyűrű! – lepődött meg Teleszkai, és megtörölte a száját. A ruhájuk csak annyira volt nyitott, hogy fel is voltak öltözve meg nem is, az ágyékukat erősen egymáshoz nyomták, s ezen a hirtelen kábulat se változtatott. A merevedés, mint a kivégzetteknél, még valamennyire megvolt Töttős Estvánnál; csak Rákhel combján kezdett pattogzani a szivárványos hártya. – Ezt nem fogom elfelejteni – mormogta, s aprókat bólintott. A tervet azonban sokkal nehezebb volt végrehajtani este, mint ahogy most elvégezhettük volna. Két gyertya volt csak, és azokat kellett úgy elhelyezni, hogy hozzáfoghassunk az aprólékos munkához. Teleszkai még otthon tanulta a szalmából varkocsfonást; a téli csapdákat ilyen fonadékkal vették körül, hogy az állat kuckót sejtsen mögötte. Az apja még erős fagyban is rést nyitott, hogy meghallja a hangjukat, és mindig hagyott annyi időt, hogy az állat egymaga fejezze be a szenvedést. – Én nem tudtam, hogy ennyi jót is lehet ilyenkor érezni! – mondta csodálkozva; később meg elérzékenyedve a nyakamra kulcsolta a kezét. – Figyelj rám… Neked ide kellett jönni, hogy sikerüljön… hogy mondani lehessen majd. Egyedül talán ki is miskároltam volna őket, de most én tartozom. Mi élünk! – kiáltotta, s egy pillanatra kifülelt az ajtón. A bogárzúgásban nem volt egy másodpercnyi szünet sem. – Majd meglátod! Szép lesz… Az a baj csak, hogy az ember már nem emlékszik elég jól – s néhány gyors mozdulattal tömör fonatot csavart, és elkötötte a végét. – Az apám még fél kézzel csinálta a térde között. Egy csapda vitte el neki a másikat. De nem gondolod, hogy ennyi elég lesz már? – és nyújtózkodva felállt. Nem mászott bele a kádba, ahogy tartottam tőle, hanem egy gereblyevéggel tömködte a szalmát a résekbe, amit a két test nem töltött ki. Végül legfelülre, a kád körívét követve, a hosszú fonat került, mint egy abroncs. – Ez most jászol meg koszorú is – mondta elégedetten, és kiment, hogy szénát dobjon a lovaknak. Csodálkozott, hogy a két állatot alig bántják a bogarak; inkább csak körülöttük felhőztek.

– Te hiszed, hogy lehetne szárnyuk? – kérdezte, amikor visszajött, és felült a bárdolóasztalra. – Mi az istent akarsz még? – néztem rá. – Nem elég, ami van? – Éreztem a köhintésén, hogy elmosolyodik. – Ha nem kellene indulnunk, megfigyelhetném, hogy mikor kezdek így pucéran fázni – mondta, s az erős szívástól fölparázslott a cigarettája. Teleszkaival nem voltunk közvetlen szomszédok, de a verandáról az ő lábas góréjukra láttam, s lehetetlen volt nem arra gondolni most, hogy ez a jövőben is így lesz. Reggel kimegy a kúthoz, és este is meghúzza a vizet. A sarokból foszlott kötélvéget emelt föl, és maga után húzva kiment a holdfénybe. – De erről a papnak egy szót se! – fordult vissza. – Ebbe nem ütheti bele az orrát! – s ahogy körbejárta a szekeret, lába belegabalyodott a kötélbe. Végigtapogatta magát, és megszagolta a kezét. – Te fiú… nem kellene lemosakodni, mielőtt hozzányúlunk? – és odament az esővizes hordóhoz. Biztos nem vette észre, de nekem feltűnt, hogy ugyanazzal a mozdulattal könyökölt rá, mint a kád szélére. Először a karját és a fejét nyomta bele, és értelmetlenül hosszú ideig így maradt, anélkül hogy egyetlen bugyborék feljött volna; aztán fölegyenesedett, erőszakosan csapkodni kezdte magára a vizet, és törülközés helyett a ló hasához dörgölte a hátát. – Szóval, te megdöntöd a kádat annyira, hogy a két deszkavéget alája tudjam nyomni – magyarázta. – A két deszkát lekenjük zsírral. Mind a négy kereket megkötjük lánccal. Amíg itt az erős lejtőn leérünk, az ülés felől berakunk éket a kád alá, hogy vízszintben maradjon. Amúgy később pedig kiszedjük az éket. Marad a vastag szalma, az a legpuhább merevítés. És csak maradjon így az idő! Nem felhősödött el. Jó ez a holdfény. Így egészen más holdfényben. – És a kötél? – kérdeztem. Még amikor elvonult a bokrok mögé, akkor határoztam el, hogy nem csinálom vele végig az éjszakát, otthagyom, az ilyesmire nem lehet kényszeríteni az embert; és még mindig nem döntöttem végleg. A kötél szóra mindenesetre úgy ütődött meg, mintha durván odadobtam volna eléje valami tárgyat. Szemrehányón nézett a szemembe, de ezúttal teljesen tanácstalanul. Aztán megfordult, s mintha parancsszóra vésné a betűket, csikorgó krétavonásokkal odaírta a dátumot az ablaktáblára. Zavaromban szorosan odaálltam melléje. – Ne haragudj, de én nem tudok helyetted gondolkodni… Egyszerűen nem tudok. Én ezt nem csinálnám. Értsél meg! – Bólintott. – Értem én, csak most nem rólam van szó, hanem róluk. Rákhel alkalmat adott nekem, és ezt nem lehet megismételni. – S közben vigyázott, hogy az arca árnyékban maradjon; én meg nem mertem megmozdulni. Éjfélre fönt volt a kád a szalmával bélelt szekéren. Szó szerint centiről centire toltuk fel a két deszkán, és minden rövidebb szakasz után hallgatóztunk, hogy nincs-e koppanás. De még a gyöngyházgomb se mozdult el. És még kötéllel is biztosítottuk, amit lehetett. A lejtőn én kapaszkodtam rá a kocsirúdra, hogy a lovak ne tudják fölrántani; a földhányás tetején pedig csakugyan világított a két karó. Amikor visszaültem melléje, azt mondta, elfelejtette bezárni a présházajtót, de most már jobb is, hogy így történt. – Próbálnál csak egy erdőt vagy egy folyót kulccsal bezárni! – tette hozzá.

A Remete téren a kápolna felé kanyarodott el, s hosszabb ideig nem adott magyarázatot, hogy miért. – Fölmegyünk a paphoz – mondta később röviden. – Azt akarom, hogy előbb ő lássa. – Azt hittem, hogy ebbe nem ütheti bele az orrát – lepődtem meg. – Persze! Csak ugye, itt a kápolnánál volt meg az esküvő annak idején, és szüretkor is ott ült a diófa alatt. Szerintem most már mondhatna valamit, amire akkor nem gondolt – s a zablájánál fogva odavezette a rudast a szerpentin úthoz. Igazában utólag sem értem, hogy mi szüksége volt erre a kitérőre, hiszen amire készült, abban egy pap úgyis csak megzavarhatta. A látogatás után pedig éppen ő kezdett faggatni, hogy mért mentünk oda. – Én akartam? Tényleg én akartam? A fene egye meg! Csak vesztegettük a drága időt! Pedig még jön egy késő éjszakai is Sárszentivánról… Tudod, amelyik Csibráknál szokott vizet venni. Ezek az öreg mozdonyok! Piros kerekűek! Egyszer a gyerektől volt ilyen rendelés karácsonyra. Szép kívánság, mi? – és két ujjal megszorította a könyökömet. – Csak ül ott a küszöbön, és mindenfélére gondol! – S ahogy a gyeplő megrándult a kezében, mindjárt hátra is intett. – Eredj, nézd meg őket. Aztán gyere, üljél vissza. – Angalit Mészáros Osvalt plébános pár éve nagyobb összeget örökölt, s ebből a pénzből önként rendbe hozatta a stációkat. Teleszkainak annyi köze volt ezekhez a munkákhoz, hogy néhány ingyenfuvart ő is felajánlott. A pap hosszú hálóingben nyitott ajtót, széles pamutövvel a derekán, s csak a többszöri figyelmeztetésre lépett vissza, hogy magához vegyen egy kis, barna keresztet. Biztonság kedvéért zseblámpát is hozott magával. – Megbomoltál? Mi az ég szerelme történt? – A víz beomlasztotta a szurdikot… kicsit sokáig tartott a kubikolás – mondta Teleszkai. – De tessék ide fellépni, innét majd tetszik látni. – A szekérről?! Nincs eszetek… És nem is ittál? Azt mondod? Tudhatnád, hogy a rendőrség mindent figyel. A tegnapi viharban persze nem jött senki ide, amikor leszakadt a villámhárító… – Teleszkai összekulcsolt kézzel állt, egy pillanatra lehunyta a szemét. – Tegnap még nem volt lehetséges, hogy jöjjünk. Ma délutánig kellett várni. – A plébános közben a kád fölé hajolt, és hirtelen elnémult. A keresztet odahúzta a szája elé. – Az Isten megver, te! Ez nem igaz… De hogy jutott eszedbe, hogy így…? Legalább pokrócot teríthettél volna! – Hiszent azért jöttünk… Hogy ha mondana nekik valamit, ami eszébe jut… Megköszönném a plébános úrnak. – A pap sietve lemászott a szekérről, Teleszkai meg azonnal utána ugrott. Közelről nézték egymást. – Be kell jelentened őket, fiam. Megvan annak a módja. És a ruhájukat! Tudod te, hogy mi az, amit csinálsz? – Hiszen azért kérem, hogy hallgasson rám – mondta Teleszkai halkan. – Másképp csak az oltár elé buríthatom őket. – A kápolnakert fáin még ott lógtak a búcsúsok virágcsokrai, s a két ló azokat harapdálta. A plébános először a Miatyánkot mondta el, aztán különböző imádságokba kezdett bele – Te bűnt gyűlölő Isten… A halál postái megérkeztek… Elbomlott a földi házam hajléka… Vess závárt az indulataidra… – de befejezni egyiket se tudta. És végig ott kellett térdelnie a bakon.

A konzervgyárnál, ahol másfél hete a helyettes miniszter egy új üzemegységet avatott fel, még nem bontották le a felvirágozott díszkaput. Teleszkai nem tett rá megjegyzést, csak újra megfogta két ujjal a könyökömet. – Na, milyenek? Megnézted őket? – Az előbb még sikerült eleresztenem a fülem mellett a kérdését, de most már nem térhettem ki. A két test nagyjában ugyanúgy feküdt, csak mintha Rákhel bimbója húzódott volna beljebb, és a karjuk hajlása lett más. De azért változatlanul olyanok voltak, mint két virágvasárnapi kicebábu; csupán azt nem tudtam eldönteni, hogy mindezt hogyan közöljem vele. Mondjam azt, hogy szálkányit se mozdultak el? Lehet azonban, hogy nem is érdekelte a válaszom, s csak azt akarta, hogy valaki idegen nézze őket, ő meg pontosan tudja, hogy mi az, amit a háta mögött néznek. – Figyelj rám… – mondta mesélős hangon. – Te ismerted Rákhelt. Ez az asszony volt nekem ötödik éve minden. Az ember öt évig nem érez mást, csak ugyanazt a húst… meg a szemében azokat a… A kezed odaszokik, elalszol benne, otthon vagy nála… Ha választani lehetne, hogy ki támadjon fel, azt hiszed, hogy Jézus? Még a vérét is akarnád, mert az övé… Pedig az egészet megeszi a tűz. – Aztán újra magába süppedt. A paradicsompusztai elágazásnál odabökött a síkság egyetlen ívlámpája felé. – Szerinted dolgoznak még az égetőknél? Ezek is a jövő hétre ígértek két fuvar olcsó téglát – és vigyázva ráhajtott a salakos bekötőútra. – Csak nem most akarod megbeszélni velük?! – kérdeztem. – Dehogy! Nem szállunk le, csak átvágunk Borrév felé. Régen a kisvasút is onnét indult a Dunára, arrafelé nem annyira vizes az ártér. – A bekötőút a telep szétszórt épületei között kanyargott. Először a szárítóbarakkok közé hajtottunk be, és szétugrasztottunk néhány kutyát. Meg se vakkantak. A kemencéknél erős fény szivárgott ki, és megvilágított egy tűzfalat. Itt már nemcsak a kocsizörgés, hanem a két lófej árnyéka is felhívhatta volna ránk a figyelmet, ahogy egyre magasabbra nyomult a falon. De semmi mozgást nem vettünk észre. Teleszkait meglepte, hogy ennyire kihalt minden. – Mit akarnak ezek? Még ügyeletet se tartanak? Máskor legalább a fűtő ide szokott köszönni! – Szombat van, biztos elmentek pálinkázni – mondtam. Gyanakodva nézett rám, hogy csakugyan így gondolom-e, aztán fölnevetett. – Egy kis víkendre, mi? A rendőrség meg mindent figyel! – S szándékosan úgy hajtott tovább, hogy amennyire lehet, ne kerüljünk közel a kemencenyílásokhoz. Valamennyi üzemelt, és mindegyiknek megvolt a maga külön fényudvara. Ahogy az egyik fényudvarból átdöcögtünk a másikba, a lovak szőre mindig felfénylett; Teleszkai meg erővel azon igyekezett, hogy megpróbálja elfoglalni magát. Cigarettát sodort, a gyeplőszáron szétbontotta a hurkot, s csak mikor az utolsó épületet is magunk mögött hagytuk, akkor lett újra feltűnő, hogy nincs semmi tennivalónk, csak ülni meg várni.

Bent az ártéri erdőben Teleszkai váratlanul kigombolta a nadrágját, és vigyázva nyomogatni kezdte a heréit. – Azt hiszem, meghúztam kicsit őket az utolsó emelésnél… Egész a tövemig fájnak. De hát muszáj volt, nem? Másképp sose végeztünk volna. – S mire fölocsúdtam, már hátracsúszott az ülésen, és négykézláb körbetapogatta a kádat. – Mit csinálsz? Hallottál valamit? – csúszott ki a számon, és én is odamásztam melléje. – Benne hagytuk az akonát! – mormogta. – Ezt nem csináltuk jól. Ki kellett volna ütni – s egyszerre olyan kétségbeesett lett, mintha minden találékonyságát elveszítette volna. Végül én adtam a kezébe egy követ, s azzal addig ütögette a dugót, amíg ki nem lazult. A lyukból a markába esett a tömítésnek föltekert, mustszagú kukoricaháncs. Úgy nézte, mint valami fertőzött kötést, aztán összemarkolta és eldobta. – Szegény pap! Az se tudja, hogy mire lehetne emlékezni! – és újra a gyeplő mellé ült. A pocsolyákból gyökeres rönkök álltak ki, az abroncsra tapadt sárvánkoson simán gördültek a kerekek. Az erdei holdfényben majdnem maszkszerű volt az arca; s már nem is számítottam rá, hogy hajnal előtt ágyba kerülök. – Figyelj rám… – mondta, és a térdemre tette a kezét. – Énnekem nem kell, hogy vigasztalj. Nekem csak az a fontos, hogy megcsináltuk, amit lehet. A kubikolást, a díszítést, a bölcsőt… Most majd mindig így lehet látni őket. Ugye, itt vannak ezek a fák is, lent meg minden rohad. Szegénykém meg azt hitte, hogy lehet másképp is! Mint öt éve! De szerintem neki már akkor kezdhetett rohadni, csak a haja lobogott fönt. Ha megszámolod, talán egy tiszta szó se marad, csak hazugság. És mégis abból lett a boldogság, ami volt. Most ebből a bölcsőből engedjem ki őket? Énnekem nem kell, hogy vigasztalj. – Észrevettem, hogy rá akar ütni a rudasra, de még időben kivettem a kezéből az ostort. – Nyugodjál… most már csak két kilométer a vízig. Tovább úgyse lehet menni, itt már nincs komp. – Az a jó – mosolyodott el. – Arra úgyse lesz szükség. – Titokzatoskodása inkább gyermekesnek hatott, mint eszelősnek. S időnként gyanakodtam is, hogy nemcsak színjáték-e, amit csinál, hogy ne azt kényszerüljön tenni, amit esetleg a legszívesebben tenne: még egyszer magához húzni Rákhelt. Egy biztos: számunkra ismeretlen módon szenvedett, s mintha csakugyan dolgozott volna benne valami elfelejtett, ősi szerkezet.

Több mint félórát töltöttünk a Duna-parton, a régi révállomás mellett. Az épület bedőlt már. A csalánosból kupacokban fehérlett ki az odaszórt mész, a betontörmelék, az iszappal feltöltődött vashordókból fűzbokrok nőttek ki. A hullámtörőnél karvastagságú drótkötélgubanc magasodott, uszadékfák meredtek föl, tele szakállfonatos szeméttel, közöttük nejlon tejeszacskó, rongy, néhány horpadt lábas, egy laposra száradt macska. Az irodahelyiségben, a fölhasított szalmazsák fölött révmenetrend, képes lottóplakát lógott. Egy pástétomos konzerv színültig volt csikkel. Teleszkai egyetlen szót sem szólt, mindent megnézett és megfogott, s amit lehetett, föl is emelt, és alája nézett; végül csípőre tett kézzel megállt a vízzel szemben. Én mögötte támaszkodtam egy vashordónak, kicsit oldalt; hátrébb a fák alatt a szekér nyikordult, mikor a lovak belekaptak a fűbe. A szemközti parton reflektor világított meg egy hatalmas kavicspiramist, de maga a darus munkagép sötét tömegként jóval messzebb hajolt rá a vízre, mintha odazuhant volna. Mégis, a hosszú és makacs felkészülés után egy pillanatig elképzelhetőnek látszott, hogy Teleszkai fennhangon utasításokat ad, hogy mit készítsek elő, mit csináljak, a lovakat hová vezessem. Az arca azonban egészen mást árult el, amikor megfordult. Mintha kicserélték volna. Talán most roppant össze visszavonhatatlanul, és most mondott le arról, amiről végül is soha nem mondott közelebbit. S ingerült szégyenkezéssel kerülte a pillantásomat, mintha terhére volnék. – Maradsz? – kérdeztem. – Hazamehetek gyalog is, ha egyedül akarod… – Itt senki nem maradhat közülünk! – mordult fel. Aztán csendesebben: – Kibolondítottalak ide. Az a rohadt sok szar, amit beleengednek a vízbe! – És sietve felült a bakra. – Gyere, még világos előtt otthon leszel. Én is. – Hazafelé már nem ügyelt annyira a döccenésekre, és cigarettára se gyújtott rá. És szólni is alig szólt, csak a legszükségesebbet. Már volt valamennyi forgalom, mikor a városon végigmentünk; a plébános éppen harangozott, amikor a Kápolna téren elkanyarodtunk a szurdik felé; s a présházajtót csakugyan nyitva felejtettük. Megint odaálltunk farral az ajtóhoz, és féloldalt döntve, lezöttyentettük a kádat a földre. Mind a ketten úgy tettünk, mintha a tompa huppanást nem hallottuk volna. És centire az eredeti helyére állítottuk vissza. Utána egy percet sem időztünk tovább bent. Teleszkai gondosan bezárta az ajtót, az ablaktáblát is behajtotta; s csak akkor kérdezte meg, hogy vigyen-e haza a felső sorra, vagy gyalog akarok hazamenni.

 

1977

 

 

 

Képek egy utazás történetéből

Napok óta esett a hó. A patakok mély üregeket vájtak a süppedős takaró alá, a réteket nyulak, kóbor kutyák lábnyomai szelték keresztül-kasul, s valami láthatatlan, jelenségek mögé bújó élet bizonyosságáról adtak hírt; a tájnak ez az önkéntelen családiassága enyhítette magányosságukat.

A szerelvény megállás nélkül robogott velük, senki se tudta, hová. Unalom, egyformaság, kerékcsattogás. Az állomások alig különböznek egymástól, mindenütt ugyanazok a vörös téglás épületek, ugyanaz a fejetlenség, sivárság, még kibámulni sem érdemes. Ha mégis megálltak valahol rövid időre, az állomás környékét nem hagyhatták el. A minap szerencséjük volt, vasút közelébe esett a kocsma. Igaz, bort ott se mértek, csak rossz likőrt, karmos pálinkát, de az is jólesett; a behavazott kuglipálya, az ivó félhomályos ablaka otthoni emlékeket ébresztett fel bennük.

Csapatostul tódultak be, mindent szemügyre vettek, és körülállták a pultot; a tulajdonost azonnal öregnek szólították.

– Cigaretta?

– Hetek óta nem láttam, uram.

– Újság?

– Valahol elakadt a vonat.

– Mindenütt ez a nóta?

– Mit csináljunk, kérem, a bombázás… maguknak jobban kell ezt tudni. Töltsek még egyet? Van énnekem sokfelé rokonom az országban, de mit tudunk egymásról? Semmit. Így él az ember. Most meg a hó, már nyolcadik napja. Ha át akarunk menni orvosért a szomszéd faluba, még jó, ha nem fagyunk meg visszafelé, mert itt nincs orvos. Katona.

– Mindenki katona.

– Igen ám, de hogyan lesz akkor? Rosszul gondolták ki, akárhogy is van. Az ember már nem is tud örülni semminek.

Ravaszkás arc, de ugyanakkor közönyös is. A hajdani zsírpárnák ráncként lötyögtek a nyakán, a pénzt úgy számolta, hogy oda se nézett. Míg beszélt, két ujját piszkos kendőbe csavarta, s poharakat törölt. Demizsonból töltögette a pálinkát: olyan volt, mint az ízetlen méreg. De azért kemény arccal itták, rákönyököltek a pultra, és verejtékeztek.

A pult mögött porosodó üvegek sorakoztak; a kerek unicumos, a nyúlánk vermutos, a nemzetiszínű barackos. A habzó söröspoharat markoló kéz, mint egy elhanyagolt szentkép kókadozott a falon; a plakát kettészakadt már, de visszaszegelték.

 

Köpködni tilos. Káromkodni tilos. Tizennyolc éven aluliakat kiszolgálni tilos.

Valaki felröhögött.

– Kölyök, teszed le!

A fiú csak azért borotválkozott, mert a többiek is, s most mind őt nézték, a sárga kis dudorokat a homlokán; kifényesedett arca lilás volt a pattanások szálkás árnyékától. Hegyes ádámcsutkáját néha felsértette a késsel, ilyenkor titokban mosta ki a vérfoltos inggallért, mint a lányok a kötőjüket; egyszer rajtakapták.

– Nincs jobb dolgotok? – és egy hajtásra kiitta a kétdecis poharat; megrázkódott tőle. Utoljára márcot ivott, otthon, az István-napi búcsúban.

 

A kocsmáros nem nagyon értette, hogy mitől vidultak fel. Csak azt tudta, hogy ha elmennek, pillanatok alatt kihűl a szoba, a poharak talpa hártyásan odafagy a pléhhez. A rőzse, amit ellobbantott a tiszteletükre, semmit sem ér; de annál többet a pálinkás leheletek, a ruhák, bakancsok szaga, a bűz. Ha elmennek, megint visszamehet hátra a konyhába, nézheti az asszonyt, akin már semmi néznivaló nincs, ráncos, zsémbes, a melle olyan, mint a tenyérrel szétlapított tészta. Kint meg a hó lassan térdig ér. Nincs is kedve eltakarítani, ha eltakarítja, új jön helyébe. Az is reménytelen, ha gondolkozik, okosabb nem lesz, legfeljebb még kedvetlenebb. Az állandó havazásban valahogy minden elveszítette ismerős jellegét. Ha hátramegy a konyhaajtóhoz, neki is dörömbölnie kell, mint egy idegennek.

– Ki az?

– Én!

– Nem értem.

– Én vagyok, nyisd ki!

– Nincs itthon.

– Kicsoda?

Ilyesmi azelőtt nem történhetett meg; még aki tíz éve lakik itt, az is megzavarodik.

– Hogy az istenbe nem érted, ha ordít az ember?

– Szél van.

– Szél, szél, ki a franc jönne ide más?

– Te mondod mindig, hogy vigyázni kell.

És ez igaz, újabban a vaspántot is felrakja az ajtóra, nemcsak a lakatot. Késő délután már csak a hó világít, az ég sötét, mintha ki volna tömve. A tűz prédálva habzsolja a fát, a szél a füstöt nyomja vissza, a meleget nem. A lámpa égőjét olyan alacsonyra csavarják, amilyenre csak lehet, így az is füstöl és bűzlik. Este nyolc óra felé egyenletes zúgás hallatszik fel, de úgy, mintha nem egy meghatározott helyről jönne, hanem egyszerre mindenünnen. Amikor felhallatszik, az ablaküvegek halk pengésbe kezdenek. Nem is zúgás ez, hanem erő. Az asszony összekulcsolja a kezét, és töprengő arccal borzong, mint a templomban, praefatio alatt.

– Hallod? Pontosabbak, mint az óra.

– Hogyan?

– Pontosabbak, mint az óra.

Fülelnek. Úgy érzik, ez a zúgás valamiféle rend a káoszban; ijesztő és megközelíthetetlen, de mégiscsak rend.

Legalább állat volna a háznál! Azzal elszöszmötöl az ember, megveregeti a hasát, beszél hozzá. De állat nincs, még egy kutya sem. Az volt ugyan, de páncélosok jártak a faluban, és elvitték magukkal szerencse kutyának. Na hiszen, jól kiválasztották, sokra mennek a szerencséjével; egyszer a kölykei döglöttek meg, a szénásszekér dőlt rá… Mit tud majd csinálni abban a berregő acélmasinában? Meg fog bolondulni a durrogástól, vonítani fog. Döglene meg inkább, nem kutyának való az ilyesmi.

 

Kölyök, teszed le!

Sokáig elrágódnak ugyanazon a dolgon, mintha mindig az utolsó alkalmat használnák ki. Pedig van idejük bőven, annyi, mint soha még; akár új filozófiai rendszert is kigondolhatnának. Mégis, minduntalan kicsúszik kezük közül az idő. Mintha hajszolnák őket, és mégis unatkozni kényszerülnének. Botot farigcsálnak, először ilyen, aztán amolyan rovátkával, a végén elfogy a bot. Töltényhüvelyből gyűrűt reszelnek, mintát karcolnak rá, betűt, évszámot, kinek milyen a kézügyessége. Egy-két napig hordják, aztán zsebbe kerül, a réz penészzöldre festi a bőrt. A pálinka egyszerűbb.

– Még egy kört, öreg!

Már vörösödtek az arcok. A kocsmáros próbált felmelegedni.

– Maguk aztán jótorkú fiúk! De csak igyák is, mert majd ez se lesz.

– Hát mi lesz? Megszűnik a világ?

– Azt én nem tudom… De nekem sokfelé vannak rokonaim, és már sehol sincs.

– Micsoda?

– Se tojás, se liszt. Az én rokonaim nem olyan szerencsések…

Hirtelen elhallgatott: ezeket nem érdekli, hogy mit mond. Ezek rabolnak maguknak, könnyen megtehetik. És már gyűlölködve nézte őket. Egyik se volt több huszonöt évesnél – egy másik világ. Kigombolt zubbonnyal vedelték az italt, szinte harapták. Holnapra már a falu nevét is elfelejtik, és egy újabbal ismerkednek meg. Rabolnak, ölnek, nem lehet megbízni bennük. Senkiben se lehet megbízni.

Végül is kinek jobb: nekik? Vagy neki, a bereteszelt ajtó mögött?

Az egyik sarokban rázendítettek:

fújja ja szél, fújja…

Kölyök félrehúzódva egy elgyűrődött levelet olvasott. Mindjárt odaszagoltak páran.

– Asszony?

– Nem, a húgom.

– Mit ír?

– Tankok éjszakáztak az utcánkban…

– Már ott is?

– Nézzétek, két ká-val írja a tankot!

– Mit csinálsz… add vissza!

– De mért írja két ká-val?

– Hallgass már… mit ír még?

– Valaki ellopta a kendőjét, az egyik ágyúcsőre kötözték.

– Én a halott szót írtam sokáig két el-lel. Mért csinál ilyet az ember?

– Milyet?

– Hát hogy nem érti…

Nagyot reccsent az ajtó, két társuk dülöngélt ki a hóba; az egyik visszakiáltott:

– Hé, öreg, lány nincs, a szentségit?

A kocsmáros bárgyúan pislogott, majd hirtelen felcsattant:

– Az ajtót!

Kintről behallatszott a csuklás, a zsivaj egyre nőtt. Kölyök vigyázva összehajtogatta a levelet, a zsebébe süllyesztette; valaki megtöltötte a poharát.

– Hány éves a húgod?

– Tizenhat.

– Szép?

– Nem tudom… A húgom.

Az állomás felől felhallatszott az ismerős trombitaszó; sietve gombolkozni kezdtek, és lehajtották a maradékot. A kocsmáros ingerülten nézte a készülődést.

– Még egyet, na! – makogta. – Ilyet nem kapnak másutt, már sehol se lehet kapni…

– Tudjuk, tudjuk, a rokonai az országban…

Arcába szökött a vér; ezek a tacskók beszélnek így, ezek?

– Ez nem tréfa, kérem! – kiáltotta. – Könnyű maguknak! Hol védik maguk az országot? Hol?

Már nem is figyeltek rá, atyáskodva megveregették a vállát, és tódultak kifelé.

A sörösplakát csattogva lebegett a huzatban.

 

Monoton robajlás a csend. Fülsiketítő ritmus a vagonban, minden dallam belefér. De kinek van kedve énekelni? És mi legyen az? mi-le-gyen…

Az éjszakát nehezebben viselték el; az éjszaka parttalan, formátlan, és ők megszokták, hogy mindent megszámoljanak.

Meg-szá-mol-ni…

Mosakodás hét perc. Reggeli parancskiosztás hatszázhetven lélegzetvétel. Kikötés mozgó vonaton tizennyolc-húsz perc – utána ájulás. Déli levesadag tizennyolc-húsz korty (érdekes módon ez a két adat megegyezett). Kenyéradag napi ötven deka. Az első mohó harapás után vékony szeleteket vágtak, így tovább tartott, s azt gondolhatták, hogy legalább hatvan deka. A megtömött marhavagonban oldalt fekve aludtak, s ha fordult az egyik, vele fordult az egész sor. Negyven személy helyett ötven is jutott egy vagonra.

A kocsi közepén felállított vaskályhát a naponként váltott ügyeletes kezelte. A kályha vörösen izzott, de a sarkokban már alig volt érezhető a melege, csupán a búgása, sistergése teremtett valami illúziót.

A fegyverek, kenyérzsákok a fejük felett lógtak; éjszakai tolatásoknál megesett, hogy egy-egy puskaagy meglódult, mint az órainga, és fejbe vert valakit.

– Nem tudsz jobban vigyázni?

– Mit vigyázzak?

– Feküdj rá!

– Hallod, feküdj rá!

– Üres a hüvely!

Aki felébredt, röhögött. Rossz szellemeskedés volt ez, de mindenki élt vele, s csak utána maradt bennük nyugtalanító üresség; mint a gyufaláng: melegíti a markot, de aztán még vakabb a sötét.

Szokásaikat átformálta a tudat, hogy a legközelebbi lépést sem lehet előre kiszámítani. A zsebek, mint a nemrég elhagyott kamaszkorban, újra az ismeretlenre való felkészülés raktárai lettek. Nevetséges holmikból sose volt olyan készletük, mint most. Adott pillanatban minden tárgynak értéke támadhatott, és semmi se volt felesleges, ami elfért a kenyérzsákban vagy a zubbony zsebében.

Volt, aki egy doboz biztosítótűre tett szert, és ruháján minden rést eltüntetett velük; a gombok között, a nadrág és az ing között, a sál és a gallér között. – Szélmentes! – mondták, de a nevetés mögött az is ott bujkált, hogy a biztosítótű nem ostobaság.

Valaki más a kenőcsökre esküdött: megóv, tisztít, fertőtlenít. Lábát esténként kibontotta a kapcából, hosszasan nézegette a bütykeit – aztán bekente.

– Imához! Lábszolgálat a bal kettesben! – A szertartás sose maradt el.

Vagonlakásuk leleplezőbb volt, mint egy tükrös falú szoba; nem lehetett félrehúzódni. A legönfeledtebb mozdulat is éles megvilágításba került. Ez sokszor megalázó volt, de kapcsolatuknak szinte állati meleget kölcsönzött. Egy idő múlva valamennyien egyformává vedlettek.

Pontosan tudták, ki hány alsónadrágot visel, piszkos-e, tetvesedik-e, kinek zsíros vagy himlős a bőre. Már a lencséikről is felismerték egymást. Halmai haskötőjét piros cérnával kihímezték, míg aludt; de ez még az otthoni kiképzés alatt történt. Mikor útnak indították őket, Halmai már nem volt velük, állítólag gyomorvérzést kapott. Arcára csak halványan emlékeztek, de a száröltéses haskötőt még sokáig emlegették. A tárgyak, a tréfák, a nagy ivások emléke maradandóbbnak bizonyult, mint az elsodródott bajtársaké. Aki kilépett a körből, kiesett a cinkosság légköréből is. Legfeljebb irigyelni, gyűlölni lehetett, ha szerencsésebb körülmények közé került – vagy elfelejteni. Az események kényszerű, közös vállalása volt a legerősebb kapocs közöttük. A baljós fordulatokat csak úgy tudták elképzelni, ha az mindannyiukat érinti. Annyira magánosokká és önzőkké váltak, hogy bajtársakká kellett lenniök. Nem érzelmekben bíztak, hanem az egymásrautaltságban.

Pontosan ezt várták tőlük.

 

Egyik nap hajnalban lekapcsolták a mozdonyukat. Kint a nyílt pályán álltak meg – mintha végleg magukra hagyták volna őket.

T. lassan felállt, és a dróthálós, jeges ablakra lehelt.

Éppen kelt fel a nap a síkság szélén. Olyan metsző, végtelen volt a kinti táj, mintha egy idegen bolygó tárult volna a szeme elé. Mozdulatlan kórószárak, rokkant fák, egy félbehagyott, toronyforma épület – se magtár, se pajta.

Valaki vállára tette a kezét.

– Hol vagyunk?

– Nem is tudom…

– Átmentünk már a határon?

– Talán most éjszaka.

Fejük összeért a szűk ablaknyílásban. A nap lassan emelkedett, kékesvörösre festette a havas mezőt.

– Hová megyünk?

– Nem mindegy? Gyere, mosakodjunk meg a hóban.

Átlépkedtek egy-két horkolón, félretolták az ajtót, leugrottak a töltésoldalra. Csakhamar észrevették, hogy a szájuk kékre fagyott s remegnek a hidegtől: élesebb és alattomosabb volt, mint az otthoni.

Becsapottan kapták magukra a zubbonyukat.

 

Furcsa volt belegondolni, hogy a síkság, a sínek, a távírópóznák – már minden idegen.

A fiatalabbik hamarább szánta el magát.

– Félsz?

– Azt nem – mondta T. – De egyedül nem tudom, mit csinálnék. Pedig éppen azt akarják…

– Mit? Hogy féljünk?

– Persze. Gondolj utána – hányan vagyunk itt? Kétszázan, kétszázötvenen? Ha ez mind fél… Ha sokan félünk, annál biztosabb a siker.

Szórakozottan felkapart egy kis havat, a tenyere között gyúrogatta; végül elhajította bosszúsan.

– Mit akartál…?

– A fene tudja. Olyan hamar elromlik minden. Álmomban megint vadásztam otthon… de milyen más a fegyver olyankor! Mint egy bot, csak lógatod a válladon, ha akarod, nem is sütöd el. Megállsz, bámészkodsz a hóban… Ha valahol megreccsen egy ér, biztos nyúl dobbantott rá. Az igazi csend volt. Most meg…

– Talán a drótok?

T. fázósan dugta zsebre a kezét.

– Az túl egyszerű volna.

A másik a bakancsa sarkát ütögette össze.

– Mit csináljunk? Ordíts egyet.

Tetszett a fanyar ötlet, valahogy jólesett megsérteni a síkság csendjét. Tölcsért formált a kezével, és hatalmasat halihózott. A kiáltás, mint egy bukdácsoló lavina, egyre messzebb görgött.

– Nézd csak…

– Hol?

– Ott… a bokrokon túl.

– Lehet, hogy trágyadomb?

– Mintha megrebbent volna…

Kis szünet után még egyet kiáltott, és fürkésző szemmel figyelt; a folt nem mozdult.

Már ébredezett a szerelvény. Az egyik vagonból gajdolás hallatszott ki; a fiatalabbik dúdolni kezdte az elrontott dallamot.

– Ez a harmadik szakasz, csak azok tudnak ilyen hamisan énekelni. Ha nem lennének olyan büszkék, ének órát tartanék nekik.

– Te zenész vagy? – kérdezte T.

– Csak kontár – legyintett. – Kántor vagyok Somogyban. Azaz hogy voltam…

– Miért, ha visszamész, megint az leszel.

– Persze. Csak az már nem lesz ugyanaz.

– Semmi se lesz ugyanaz. Az apám most tavasszal halt meg, ő mesélte, hogy mikor visszajött a Pó mellől, mindig másutt kereste a szőlőkulcsokat. Pedig ugyanazon a szögön lógtak, mint azelőtt.

Összenéztek; talán semmitől sem féltek jobban, mint ettől: hogy így elcsúszik minden.

 

Sorakozóóóó!

Sűrű egymásutánban bújtak elő a vagonokból: a kócos hajak megzúzmarásodtak a fagyban, a feljárók vaskapaszkodóján szempillantás alatt megragadt a bőr.

– Gyere, menjünk együtt.

Magukra kapták a báránybőr mellényt, és beálltak a sorba. A kántor folytatta a dúdolást, de most széles mozdulatokkal kísérte.

T. csodálkozva nézett rá.

– Néha rám jön, és orgonálok – mondta nevetve. – De a tremoló sehogy se működik újabban… Úgy látszik, kikopott a húzókar, pedig megcsináltattam otthon.

A csajkák vásárian csörömpöltek; legtöbben most súrolták hóval az előző esti piszkot. A sor sehogy sem akart kialakulni.

– Mi van itt? Csürhe! Feküdj!

Elhasaltak a sínek mellett. Aki ordított az élen, az se volt több huszonöt évesnél, ökölbe szorított kézzel hadonászott, hangja rekedt, csak megszokásból tudták, hogy mit akar mondani. Vonásai az onánia önelégültségével elevenedtek meg, s még az iramot is úgy fokozta, mintha az utolsó pillanat kedvéért sietne.

– Ee! Keő! Ee! Keő! Ee! Keő!

Aztán elernyedt.

– Föl!

Megindult a sor, lassan csoszogtak a kondér felé. A konyha a kanyaron túl eregette sovány füstkígyóit. Amint elhaladtak a nyitott vagonajtók előtt, megcsapta őket a kiáramló bűzhödt levegő; ilyenkor undorodtak tőle, de éjszaka meleg volt, mint egy öl.

Igyekeztek egymás mellett maradni a sorban.

 

– Azért sokért nem adnám, ha orgonálhatnék egyet valahol. Talán az megnyugtatna…

– Ee! Keő! Ee! Keő!

– Vagy szerinted hülyeség, hogy ilyesmin…

– Mit csinál ott a vége? Felzárkózni!

– Meg azért kíváncsi is volnék, hogy ki temet most otthon. Mert azért azok is csak halnak… Persze, nem mondom, az egész más volt. Mit tudom én – rend volt benne? Tudomásul vettük, és kész. Szinte ki tudtuk találni, hogy ki lesz a következő, olyan természetes volt. A szertartás, a tor, a részegség…

– Ee! Keő! Ee! Keő!

– De itt mindenki csal, csak senki se beszél róla. Te nem unod a vicceket, amikkel traktáljuk egymást? Meg a hadparancsok, a csöpögő dicsőség, a fegyelmező gyakorlatok – hányni kell. Felvonjuk a zászlót, puskával tisztelegj, utódok boldogsága… Röhej. Ha röhögni lehetne. De mért nem beszélnek? Mondják meg! Te ott voltál az őszi kiképző gyakorlaton?

– Egy másik csoporttal.

– Hát ez ott történt. Második héten került sor a gránátdobásra. Nem csináltak nagy hűhót belőle, ezt kell meghúzni, így kell megfogni – mindenki megkapta a maga gránátját. Aztán a szőke Tordaira került a sor. Nem volt az semmivel ügyetlenebb nálunk, talán még pontosabban is csinálta, mint mi. És mégis felrobbant a kezében. Úgy lement a feje, hogy egyet se nyikkant. Ha azt hallottad volna, hogy mit kaptunk mi akkor! Büdös civilek! Csorda! Férfiak maguk? Csürhe! Nem tudnak koncentrálni, elvesztik a fejüket, kurvák, megérdemlik!

A sor összetorlódott, meg kellett állniuk. Akik már megkapták a részüket, visszafelé csoszogtak, mohón szürcsölték a szacharinos feketét.

– Arról persze nem esett szó, hogy Tordai nem is számolhatott kilencet, mert előbb robbant a gránát. De ha egy másodperccel később robban, akkor már minden rendben van. Jöhet az áldásosztás, az úrfelmutatás…

 

Estefelé mozdony robogott el mellettük, majd kis idő múlva visszatolatott, és bevontatta a szerelvényt a pár kilométerre fekvő állomásra. A táj semmit se változott, ugyanolyan sivár és élettelen volt itt is, még a toronyforma épület is ide látszott. Az emeletes állomáson kívül nem volt lakott ház a közelben; a falu valahol távolabb lehetett. Az egyik váróteremben embermagasan állt a szén, s domborúra feszítette az ablakokra erősített hálót. Az oszlopos eresz alatt csukott ajtajú őrbódé; mintha állva belézártak volna valakit. Az ablakpárkányon üres cserepek, kipusztult virágszárral. Az iroda redőnye mögül kékes fény szűrődött ki.

T. azon kapta magát, hogy mindent görcsösen számbavesz, meghatároz. Elnyomta a cigarettáját, és leült a kályha mellé; felváltva bóbiskoltak az ügyeletessel.

 

Másnap elterjedt a hír, hogy bizonytalan ideig itt vesztegelnek, talán napokig. Parancsot kaptak, hogy erre az átmeneti időre is ássanak illemhelyet maguknak.

A töltés lábánál csákányozták ki a fagyott földet. Heccből hosszúkásra méretezték, olyanra, mint egy sírverem, s körbe karókat vertek le, hogy bele ne csússzanak. Mielőtt ünnepélyesen felszentelték volna, valaki színes rongyokat kötött a karók végére. Az ünnepség „zártkörű” volt, csak a síkság volt tanúja a szokatlan sorakozónak, a vagonsorok eltakarták a kilátást az állomás felé. A szakaszok zárt rendben, énekszóval vonultak fel; örültek, hogy történik valami.

Míg topogva négyszöget álltak, messze a síkságon lomha folt emelkedett a magasba. Az éles levegő a vagonokig vitte a csattogás zaját: varjak voltak, félezres csapat lehetett. Először csak a távoli pihenőhelyük fölött köröztek, majd sűrű rajokra oszolva tempósan közeledni kezdtek.

Felharsant az ünnepi trombitaszó:

– Napooos!

A madárhad nem zavartatta magát. Olyan alacsonyan szálltak, hogy gránátot lehetett volna közéjük dobni. Károgásuk nyugtalanító mozgalmasságot teremtett a fejük fölött.

– Lőjetek közéjük! – hallatszott.

Gyors csattanás; a pisztolycsőből kis füst csapott ki, mint a filmeken. A varjak nyugodtan köröztek tovább; később maguktól összetömörültek, és visszarepültek a síkságra.

Az ünnepség nem tartott soká. Először még harsány röhögés fogadta az egyes „ürítő” csoportokat, de hamar szétszéledtek, és nem értették, hogy mért ingerültebbek, mint máskor.

Este, a csend beálltával, finom csengéssel telt meg a levegő; mintha szüntelenül huzalok erdeje visszhangzott volna.

Ketten álltak őrséget a szerelvény mellett.

Ötpercenként összetalálkoztak a szalmába csavart artézicsapnál, kis ideig ott csapkodták a tenyerüket, a fülüket dörzsölték.

– Kivel beszélgettél az előbb?

– Én? Senkivel. Befordultam a szemafornál, és jöttem vissza.

– Mintha a hangodat hallottam volna.

– Pedig nem szóltam.

Aztán később, újra a csapnál.

– Mit nevetsz?

– Csak elképzeltem, ahogy énekelsz, orgonálsz magadban. Semmi nem kell hozzá, se hang, se orgona…

– Csak emlékek, mi?

– Te sose beszélsz magadról – mondta a kántor egy újabb forduló után. – Mindig ilyen vagy?

– Erdőben nőttem fel… Erdőben megszokja az ember.

Sután egymás bakancsáról rugdosták a rátapadt jeges havat – csak ennyi érzelmességet engedtek maguknak.

– Azt hiszem, most kellene valamit… Most biztos elkezdődik.

– A bevetésre gondolsz?

T. bólintott.

– Arra is.

Lépések közeledtek. Gyorsan elváltak, vállukon előbbre húzták a puskát. Állandó résenlét. Az oszlop mögött, a rozsdás víztartály mögött, mindenütt megbújhat valaki. Nem lelet kiszámítani. T. behúzódott két ütköző közé; kis forróság indult el a nyakszirtjénél, és lassan áramlott lefelé. Tikkadt csendben, vibráló hőségben érez ilyet az ember. Didergett.

Ki az?

 

A vagonokban meg égtek a pipicsek.

Borra szomjaztak, de nem volt; a cigaretta is fogytán. Újra meg újra elölről kezdték a találgatást. Térképek kerültek elő, ismeretlen helységneveket betűztek. Többen a holmijaikat rendezték, fegyvert olajoztak, megkalapálták a lazuló csigaszögeket. Számbavették a fehérneműt, gondosan összehajtogatták, hogy minél kisebb helyet foglaljon el. Végül megemelték a hátizsákot. A súlyelosztás. Nagyon fontos. És kezdték elölről. Ami baloldalt volt, jobb oldalra került, ami felül, alulra. Minden együtt. Feszesen. Le lehet kötni, szíjazni.

Aztán?

Már nem volt mivel babrálni, s a hajnal messze még. A rakosgatás legalább elfoglaltság, kitérés: nem szembenézni. Vagy ha igen, akkor túlzott durvasággal: az is ellenméreg.

– Ha leszedik a hátadról, majd nem kell keresgélni. Itt a zsebkendő, fogkefe…

– Leltárt ne írjunk?

– Leltár a zubbonyzsebben!

– Előzékeny hulla!

– Pontos kiszolgálás!

Körülülték a vaskályhát, később kártya került elő, de azt is abbahagyták. Az izgalom, amit nyújtott, nagyon távoli volt, nagyon steril; akkor már inkább a szorongás.

– Láttatok már dögtemetőt? Nálunk a Szikes-háton volt egy, az akácos mellett…

– Az se lehetett rigótanya.

– Mért, a madarak nem kényesek.

– Nem biztos. Egyszer temetésen voltam nyáron, csak úgy szédelegtünk a koporsó mellett, de azok is elhúzódtak, egy se maradt a közelben.

– Biztos nem szeretik a szertartást.

– Ha betegek, akkor is elbújnak inkább. Mások, mint mi.

– Okosabbak.

– A fene tudja. Egyszer éjszaka mentem haza, egy kutya szegődött hozzám, olyan senkikutyája, keverék. De okos volt, beszélt a szeme. Úgy ugrált a bolond, mintha vacsorára csalogattam volna. Aztán egy autó jött, a reflektortól megvakult vagy mi… elütötte a gerincét. Nagyon megsajnáltam. Felzörgettem vele az orvost; dühös volt, hálóingben jött ki, de azért megnézte. Azt mondta, lőjem agyon, ha szeretem. Nem a bajáról beszélt, arról egy szót se, csak így meg úgy, hogy úgyis jobb neki. Egy kutya csak, gondolta, és nem sokat teketóriázott. Én meg vittem haza. Otthon csak egy flóbert volt, az is a padláson. Kint leraktam a kertben a fűre, hogy majd ott végzek vele. De mit gondoltok, amíg a fején volt a kezem, nem nyüszített, csak folyton nézett rám. És ahogy magára hagytam, mindjárt vonított, nem akart egyedül maradni. Úgy lőttem agyon hogy közben simogattam. Pedig ma is élhetne, ha nem szegődik mellém.

Hátradőlt, s hozzátette:

– Én nem tehettem róla.

– De mégiscsak megölted.

– De nem! Nem érted?

Mire valaki más:

– És mikor nem is tudod? Akik kint jártak, mesélik. Az árokból egész más… csak töltesz, meghúzod, kicseréled a tárat, hamar vége. De ha úgy közelről, amikor pontosan látod, hogy te…

– Az más, ha önvédelemből.

– És ha célja van.

– Persze… Csak utána! Könyvben olvastam egyszer, valami tengerészkapitány írta, hogy fellázadtak a matrózok, és mindenkit megöltek, aki nem volt a pártjukon. Aztán várták, hogy másképp lesz, de nem lett több a víz, se az élelem. És már nem lehetett senkire ráfogni.

– És? Mi volt még a könyvben?

Úgy érezték, csak addig vannak biztonságban, amíg beszél közülük valaki.

 

A sarokban gyufa sercent, az ujjnyi gyertyavég zöld katonaládán pislákolt.

– Kinek írsz, Kölyök?

A fiú letakarta karjával a papirost.

– Nem tudom… csak gondoltam, hogy írok.

– Majd kitalálunk egy címet, jó?

 

T. óvatosan továbblopódzott. Odalapult a vagon mellé. Árnyék vetődött a hóra, a lépések elhalkultak.

– Ki az? Jelszó?

– Admiral – motyogta egy hang; báránybőr bekecsben, hosszú alsónadrágban támaszkodott az ütközőhöz, és nézte, hogyan csurog a szájából a nyál.

– Mi van veled?

– Már régi…

– Hülye vagy. Összefázol.

– Bent se tudnak aludni, ha köhögök.

Egy darabig tanácstalanul álldogált, aztán magára hagyta.

Jobb, ha a végén egyedül marad az ember?

Elindult ismét az artézicsap felé. A csillagok erős, hideg fénnyel szikráztak, a vagonablakok fénykockái egymás után sötétedtek el.

Milyen lehet itt a nyár, amikor békésen kiszekereznek a földekre, a lovak csüdig harmatosak, a zabla megcsörren…?

 

A katonaládán még pislákolt a gyertya; Kölyök újra elolvasta a levelet.

…már éjszaka van, Húgocskám, végzem levelem, és sokszor gondolok Rád. Máma eszembe jutott, mikor először szekereztünk át a szomszéd faluba. Nem ismertük a járást és sötét volt, amikor hazaértünk. Sokszor eszembe jut, ami régen történt. Találtam az egyik nap egy mogyoróbokrot, ki- faragtam egy ágát és el is küldeném, de kinevettek vele, és hát úgyse lehet. Tegnap azt álmodtam, hogy a búcsúsok a Kálvária-dombon vertek sátrat, és a rétről szekerek vágtattak, mint a cigányoké, tudod, és célba kellett lőnünk a lovakra, és muszáj volt lövöldözni. Pedig én nem tudnék lovat ölni, bárcsak egy is volna velünk, ez nagyon hiányzik. Rossz az is, hogy nincs, akinek elmondjam. A kendődet visszaszerezted-e? Én vettem neked, őrizd meg. Édesapámékkal együtt sokszor csókol téged nagyon szerető

Bátyád.

 

Vasárnap délelőtt, szikrázó napsütés.

Hó reggel óta nem esett. Tágasság és törékeny könnyűség a levegőben, a távolság leszűkül. Minden mozdulat pengés és karcolás. Egynemű csend ég és föld között. Amit a havazás meggörnyesztett, összetöpörített, az most mind megnő, és függetleníti magát a háttértől. Óriási fák, vésett füstkígyók, érintésre összehulló bokrok. A vagonok túlméretezett játékkockák a magas töltésen. Összetörnének, ha megindul a szél.

Távol, a sínek között, oldalazó mozgással fekete folt közeledik, időnként megáll, majd változatlan iramban ismét megindul. Hirtelen egy ugrással a síneken kívül terem, és eltűnik. Mindez olyan gyorsan játszódik le, hogy a vakító fényben bizonytalanná válik: valóban eltűnt? Vagy még mindig a töltésen van? A látvány folytatja önmagát? Már ismét a sínek között üget. A vagonsor közelében figyelve lelassít. A töltés egyik széléről a másikra kanyarodik át, majd indokolatlanul, de annál határozottabban letér a síkság felé. Hasig süppedve lábal előre, néha beleharap a hóba, prüszköl. Később egy kitaposott térségre bukkan; a sorakozók hagyják itt mindennap a nyomukat. Itt megpihen, a bundáját rázogatja, és egy helyben topogva szimatol. Rövid gondolkodás után ismét visszafordul a töltésoldalba vágott hólépcső felé. Hangokat hall. Jobb elülső lába tétován, behajlítva mered a levegőbe, úgy figyel. Megnyúlt testén erősen kirajzolódnak a bordák félkörei, a hátán egy tenyérnyi helyen nincsen szőr. Visszafelé néz, de közben előrekúszik. A napfényes fagyban bizonytalan a hangok forrása. Merészen a vagonok mellé ugrik, és besomfordál a kerekek közé. Nyugtalan. Felágaskodva megszagolja a vagon padlóját, orrát a résekre szorítja, kapar. Utána izgatottan az egyik kerékhez fut, és rángatózó farral vizelni kezd; a következő keréknél megismétli. Nem tudja eldönteni, hogy elhagyja-e a rejtekhelyét. Végül elszánja magát, és kilép a keskeny gyalogösvényre. Az első vagonlépcsőnél vinnyogó hangot hallat – az ajtón semmi rés. Tanácstalanul futkos a bejárat előtt, de ugatni nem mer. Ismét berohan a vagonok alá, és ott kezd el ügetni; árnyéka követi kint a gyalogösvényen. Hirtelen abbahagyja a rohanást, és előmerészkedik, zihálva fújtat. Csend. Érzi az emberszagot, de látni nem lát senkit. Újra próbát tesz, sorra vizsgálja az ajtókat, végre az egyiknél lábfejnyi rést talál. Felugrik a lépcsőre, és a rés meleg légáramába tartja a fejét. Nedves, fekete orra remeg, fintorog. Benéz. Bent alvófélben pattog a tűz, a pokróccal letakart szalmafekhelyek üresek. Senki, és mégis emberszag. Elülső lábával már bent tapogat, de két hátsó lába még a lépcsőn áll; óvatosan azokat is maga után húzza. Most se lát még senkit, a szokatlan melegben bizonytalanul szimatol. A vaskályha lenyűgözi: odalép melléje, és testével követve a kályha henger alakját, majdnem hozzásimul, rátekeredik. De nem fekszik le, áll, minden pillanatban ugrásra készen. Csak annyit tesz mégis, hogy kis idő múlva lehunyja a szemét, de lecsukló fejét azonnal visszakapja. Később megmozdul valami a sarokban. Gyorsan összehúzza magát, felvakkant, de a kályha mintha fogva tartaná.

– Ki az? – kiált egy hang; és már ugrik is valaki, nagy csörgés, kemény tárgyak gurulnak szét a szalmazsákon. Egy csajka éppen eléje zuhan, a teteje lepöndörül, és kiesik belőle egy megrágott kenyérvég. Villámgyorsan utánakap, a fogai közé veszi, lódulva kint terem a vagon előtt. Mögötte kivágódik az ajtó.

– Te büdös! Nem rakod le!

Egyszerre kicsapódnak a szomszéd vagonok ajtajai is.

– Mi az? Mi történt?

Kapkod a fejével, menekülne, és mégis marad, szűköl.

– Nem rakod le!

– Mit kiabálsz? Hadd vigye…

Éles revolvercsattanás.

Vonítva felszökik a levegőbe, forogni kezd, nyüszít, de a kenyér nem esik ki a szájából. Aztán hirtelen a síkság felé fordul, dülöngélve elrohan, fekete csíkot húz maga után.

Röhögés.

– Azt hiszed, most jobban visszahozza?

Még sokáig látták, ahogy a havas mezőn imbolygott; kanyargó utat írt le, mintha a hótakaró alatt ösvényre akadt volna.

 

A vasárnap semmiben se különbözött a többi naptól, a rendje mégis másképp alakult. Más volt a csendje, időbeosztása, a hangulata. Hosszabbnak tetszett, és a semmittevés is indokoltabbnak. A beidegzések még nem koptak ki belőlük egészen, ilyenkor akaratlanul is körülményesebben borotválkoztak reggel, a ruhatisztogatást, a friss ing felavatását nem mulasztották el, se a ráérős fütyörészést a „korzón”, a szemafor és a konyha között.

Csak éppen íze nem volt; másoltak valami nemlétezőt.

Délfelé meglátogatták a szomszédos vagonokat, de ha akadt is prezent cigaretta, a csikk végül visszakerült az ajándékozóhoz. Többnyire kiestek a szerepből, a gesztusok elbizonytalanodtak félúton.

Otthon ilyenkor kínálják az embert egy kis pálinkával, pogácsával. A konyhából behallatszik tűzpattogás, minden ragyog; a bútorok, terítők a derűs várakozástól fénylenek. A pálinka kékesen szivárványlik az apró poharakban, már az illata is felizgatja a nyálkákat. Még egy pillantás körbe, az egyformán csillanó szemekbe – aztán föl. Tapintani lehet az útját. Most már jó. Keresztbe lehet vetni a lábat, a forróság lassan árad, az asszony valamit odébb tesz, kint vakít a hó, mint felcsúszó szoknya alatt a comb csíkja…

 

Újabban elmaradt vasárnap a névsorolvasás; pótolta a megszokás és a félelem.

Mikor először került rá sor a laktanyában, inkább humorosnak találták, mint bosszantónak. Ha már így illik, legyen; úgy látszik, ez is hozzátartozik a fegyelem rítusához. S abban nem is volt hiány. Egy félrefordult gomb képes volt az egész század összhangját megbontani. Húsznapos kiképzésbe került, míg a sorakozó minden igényt kielégített; ugyanannyiba a tisztelgés, a feküdj, a kúszás. Utána kezdtek csak hasonlítani az óraműhöz. Mikor kiürítették a tábort, melynek a palánkkerítését négy hónapon keresztül csak zárt rendben hagyhatták el, szinte mindennap számbavették őket, megszámolták a készletet. Már nem is vették észre, hogy kiszolgáltatottságukban a rang és méltóság homályos érzését kelti bennük, mikor a nevüket hallják; mintha személyesen szólna hozzájuk valaki. Nem akarták elhinni. A felhangzó nevek hallatára – ez ő… ez a másik… ez én vagyok… – valahogy újra átélték egymás személyiségét, a jelenlét bizonyosságát. Nem; nem mint a tárgyak. Ezek a pillanatok voltak a legemberibbek. Csak később váltak megalázóvá, mikor már nem is titkolták előttük, hogy kijátszhatatlan szövevény veszi őket körül.

 

Hunyorgó szemmel nézte a lejtős síkságot.

Menjen egyedül?

Míg bámészkodott, mintegy fél kilométerre a töltéstől baktató alakot vett észre a mezőn, sehol senki körülötte. Annyit szabad szemmel is ki tudott venni, hogy közülük való. Unalmában előszedte a távcsövét (amit még az apja hozott a Pó mellől), és felderítette a terepet. Az arc érintésközelbe ugrott: Kölyök volt. Lassan lépkedett, nem is sejtve, hogy figyelik. Kezét csípőre tette, a sapkáját feltolta a homlokán. Szórakozottan egy kórószárat rágcsált. Aztán megállt, két ujja közt kifújta az orrát. Felnézett az égre. Ujjbegyéről lerágott egy bőrdarabkát – vagy csak a fogát piszkálta?

Hirtelen megértette, hogy „odakint” ugyanígy lesz. Ha van távcső, először azzal. Megnézi előbb az arcát, a szemét, a homlokát – és aztán elhúzni csak. Legjobb derék alá venni a célgömböt, valamennyit úgyis fölfelé ránt. S próbálta elképzelni. És újra szeméhez emelte a távcsövet. Tehát, derék alá. A rövid köpeny alatt komikus volt a két betekercselt láb, a nagy bakancs. Ha valamit, ezt biztos lerángatják majd róla, s megmarad neki az elküldetlen levél, a bicska. Bugylibicskája van, látta, mikor bevéste a nevét. Akkor persze nem gondolt semmire még, mint ahogy most se gondol, csak áll és rugdalja a havat. De mért nem rohan… mért nem vágódik el?! vagy ordítana legalább! Védekezne!

Egyszer mutattak neki valakit, aki világos nappal kimászott az árokból, és zsebre dugott kézzel megindult előre, mintha éppen csak sétálna. Átlépkedte a gödröket, a hullákat, mintha ez volna a legtermészetesebb. És nem lőttek rá; megvárták, míg visszatér, és csak akkor kezdődött el a surrogás.

Most elhitte, hogy megtörténhet.

Hirtelen meglökték hátulról.

– Ki az? Ki mászkál ott?

– Nem tudom – mondta, és vállára akasztotta a távcsövet.

– Nagyon kódorog máma a nép. Nem jössz zsugázni?

– Most nem – rázta meg a fejét.

 

A korzózók legtöbbje már visszavonult a vagonokba; itt-ott énekszó hallatszott fel, harmonikaszó. A kántor leült az egyik ütközőre.

– Tudod, hogy készül valami?

– Mit hallottál?

– A szakács földije a főhadnagynak, az mondta, hogy nem sokáig maradunk itt.

– Na, akkor pedig nincs más…

Nem messze tőlük a Kölyök baktatott vissza a mezőről a töltés felé; T. odakiáltott, meglóbálta a karját. Aztán belekarolt a kántorba.

– Mit szólnál, ha őt is magunk mellé vennénk?

A kántor örömmel egyezett bele.

– Már én is gondoltam rá.

Kölyök még este áthurcolkodott melléjük, a kályha közelében szorítottak neki helyet.

 

Ötödik napja szemlélik a hajnali akrobatikát: a vörös nap élére áll a síkság peremén.

Az ellátás észrevehetően romlik. Újabban énekszóval kell felvonulni az ebédhez. A bab csírakukacai, mint a zsugorodott tetemek úszkálnak a csajkába mért lé tetején. Az ebéd is késik, a reggeli is. Körmönfont rendezés. A fagyban még csikaróbb az éhség, és feldobja a savat a nyeldeklőre. Csak éppen köpni nem szabad – most?!

Ünnepélyes parancshirdetés.

…átléptétek a határt, bajtársak, fiúk, testvéreim, kemény arcélek! Nagy események előszele dübörög a levegőben, kemény előszelek. Az otthon üzen, az otthon vár. Tőletek. Valamit. Mindent. Micsoda vérzivatar! – De dicsőség!

A zászló egykedvűen lobog a szélben. A tisztikar alatta áll, mosolytalanul, cserzetten. Ezredes, százados, főhadnagy. Orgonasípok. Egyszerre csak az egyik szól, mindegyik húzókar hibátlanul működik. Betéve tudják a műsorfüzetet. Pontosság, rend, geometria. A bakancsok sarka a sínekkel párhuzamos, a sínek a Galaktikával, minden mindennel. Nyilvánvaló a győzelem. Száz és száz, ezer és ezer köpeny nyolcas sorokban, mozdulatlanná fegyelmezve. Kozmikus összhang pátosza, naponként megismétlődő próba a sorakozó. Gombnyomásra működő sejthalmazok, gombnyomásra robbanó világegyetem. Magasabb rendű szemlélet a fegyelem. Protonok, nyolcas sorokban. Micsoda kéj kézben tartani a szétfutó szálakat! Megnyugtató. A parancs, a parancs, a parancsolás!

– Jobbra nézz!

A zászló elakad felhúzás közben; akkora, mint egy lepedő, rátekeredik a rúdra, már nem lobog. Puskavéggel kell megpiszkálni, hogy ismét dagadozni kezdjen.

Nézik. A tekinteteket nem lehet párhuzamosítani. A gondolatokat se.

…dicsőséges szelek feszítik vitorláinkat a beláthatatlan tenger ölén! Ha győzünk, minden a miénk! Emlékezzetek! Hány tenger mosta apáitok vérét! Ha el nem pusztulnak, ma birodalom áll a csonka haza helyén – legyen áldott az emlékük, a példaképeké! Doberdó, Isonzó, Galícia, Rigómező, ottomán hatalom, új Zrínyiász! – és mi kivágjuk magunkat! Vadkan ölte meg szegényt.

Az egyik vagon tele vágott dohánnyal, szőnyeggel, ezüsttel, képekkel. Mire számítanak ezek? Hősi feltámadásra?

Az orgonasípból hirtelen kifogy a levegő. Összedugják hárman a fejüket. Ki fognak találni valamit – de nem sürgős. A várakozás edzi az önfegyelmet. A merev „vigyázz”-t nem váltja fel a „pihenj”. Lesz még hidegebb is, ez még csak dedó, gyerekjáték. Majd megszokják. A bakancsok talpa belefagy a hóba. Na és? Tornáztassák a lábujjukat a kapcában, azért van négy pár kincstári fejenként. És ha nem volna?

Nem tudnak megegyezni. Cigaretta, bokacsattogás, parancsára, igenis. De nem történik semmi. A hátsó sorokban lazul a fegyelem. Egy kéz elindul lassan a comb mellett, már deréktájon tart. A főhadnagy felfigyel, a kéz megmerevedik. Csípőre tett kézzel bámul, nem tágít. Meddig bírja ez a tulok kétcsillagos? Pillantása éles, de üres. Már megszokásból is meresztgeti a szemét, ha nem is gyanakszik. Most! Végre! A kéz csigamódra ismét megindul, és kiköt az orrnál. Tüsszenteni kellene, de az tilos. Nyomkodni kezdi az orrnyerget, és sikerül visszafojtani az ingert. De csak annál rosszabb. Minek ásták az illemhelyet, ha nem használhatják, amikor kell? Most már az esne jól tüsszentés helyett.

A százados orrfúvása recsegve töri meg a csendet. Kesztyűs kézzel gondosan összehajtogatja a zsebkendőt, majd újra kezdi; úgy látszik, az élek nem fedték pontosan egymást. Hideg, időt pazarló mozdulatok. Mintha színpadon állna. Köhint.

…mindannyian büszkék vagyunk, hogy miránk! A haza belénk helyezte, hogy most vagy!

Ez pontos. Mindannyian! Csak éppen nincs hová nézni. Az érdes hang visszahúz, lenyom; a tömött sorok közé csak törmelékképek hullanak be; egy vállpánt, egy fatörzs, egy fej, egy darab ég, egy vállpánt… Nézhetik egymáson a tarkólövés helyét. A síkság mozdulatlan, falu tíz kilométerre. Még senki falubelivel nem találkoztak. Élnek ott egyáltalán? Vagy kiürítették? A tartalék vakvágányon. Elszakítva, kiszakítva, megszámolva, becsomagolva, indításra készen. De akkor gyerünk legalább! Ha ők nem dönthetnek, legalább döntsenek!

Mi lesz a reggelivel?

…ma negyedik éve, bajtársak! Ki kell vennünk a ré! A század közös óhaja, hogy! Vége a pihenőnek! Éljen a közös, győ! Éljen a haza!

 

A vörös napkorong elszakad a láthatárperemtől.

 

1953

 

 

 

Film, az Emkénél

Egy gross-borni hajnalra emlékszem – a hatalmas tüzérkiképző tábor egyik barakkjában állok az ablak előtt, mezítláb, hosszú alsónadrágban. A nagy vaskályhában sisteregve égnek a fél méter hosszú fenyőfa hasábok. Pár napja múlt karácsony. A sarokban formás fenyőfa, színes papírba göngyölt, száraz kenyérdarabkákkal. Kint, a látóhatár szélén vérvörös napkorong, még nem szakadt el a földtől. A társaim alszanak. A barakk fapadlóján, a réseken, beszivárog a metsző hideg, csapja a lábamat, de a kályha is dönti a meleget, s mindez olyan pezsdítő és egyszeri, hogy majdnem boldog vagyok. És semmi nem jut eszembe, ami felelősségre vagy veszélyre emlékeztetne. Örülök, hogy vörös a nap, hogy fehér a hó, ennyi elég. És hogy eloroztam magamnak ezt a kis magányt, a többiek tudta nélkül. Nagyon sokáig állok az ablaknál, egészen addig, míg el nem romlik bennem a boldogságérzés, és fel nem váltja valami meghatározatlan tűnődés, amiből akár sírás is lehet vagy oktalan kegyetlenség. Napokkal előbb így lőttem le egy beteg kutyát a kantin mögött. Biztosra vettem, hogy beteg, s tulajdonképpen ez szülte meg a tűnődést, ami menetelés közben is sokszor elfog. De ezt nem tudom senkinek elmondani. Mire belekezdek, már el is ütöm egy tréfával, és senki se veszi észre a zökkenőt.

Látom a kantint is az ablakból, a nagy olajfoltokat a falon, a behavazott farakást, a hamukupacot a hóban meg a gödör helyét, ahová a konyhaszemetet szórják. A gödör szélén varjak gubbasztanak. A faltól kissé távolabb néhány földbe ásott cövek, mindegyiket jégmáz borítja; és mint a parázs, mindegyik vörösen csillog a naptól. Éppen csak Helli ablakát nem látom, aki ott alszik az egyik hátsó szobában. Hárman járunk hozzá, én este kilenc és tíz között – s mindig ugyanazokkal a mozdulatokkal. Valahogy nem száll magasabbra a nemi fantáziánk, a többiek is ezt mondják. Már jéghideg a lábam, mikor a síkságon átrobog egy nyári terepszínű autó a parancsnokság épülete felé. Ezen elmosolyodom kicsit, de nem tudom pontosan, hogy miért. Kis idő múlva felkel az egyik szélső ágyról a nagykanizsai mészáros fia, meztelenül odaáll mögém, hátulról átfogja a vállamat, aztán a nyakamat kezdi szorongatni, s azt mondja, hogy rohadt hideg lehet kint, de ha nem lesz más, eltüzeljük a barakkot is. Nagydarab fiú ez a Mészáros, csupa szőr, lehet, hogy ezért hiszi, hogy ruha nélkül is fel van öltözve, nem tudom. De úgy szorongat, hogy kénytelen vagyok ellökni magamtól. Külső kézfejemmel odavágok a tüzérségi központjára, kicsit túlságosan is, mert beveri a lábát a vaságyba. De nem sértődik meg. Én se. Egymásra nevetünk, és tudom, hogy vele szívesen szöknék meg, ha lehetne, s ha ki lehetne találni, hogy hová. Ez különben valami előérzetféle lehet, mert a gyomrom hirtelen összeszorul, minden indok nélkül magamhoz veszem a bicskámat, és kimegyek a barakk előterébe. Nincs itt semmi dolgom, de azért itt is kibámulok az ablakon, vakargatom a jégvirágokat, és szálkákat faragok le az ablakkeretről. Éppen a hátam mögött lóg a falon egy hússzor húsz centis tükör, valaki ottfelejtette. Odamegyek, és megnézem magamat, a fogaimat, aztán a szememet egészen közelről, de annyira közelről, hogy akár egy lóé is lehetne már vagy egy kutyáé, legalábbis olyannak látom. Aztán leemelem a tükröt a falról, és megcsókolom rajta a saját számat. Ettől olyan émelygés fog el, hogy hangosan fölnevetek. De nem látott meg senki, és ez megnyugtat, ugyanakkor mégis ki-be csattogatom a bicskát, s érzem, hogy megint összeszorul a gyomorszájam, és visszamegyek a hálóterembe. Leülök a vaskályha mellé, kinyitom az ajtaját, és nézem, hogyan bugyborékolnak a vizes gyantacseppek az égő fán. Szívesen innék most valami pálinkát, de pálinkája csak Hellinek van, őt pedig még korán volna fölkelteni. Az alvó embereket egy ideje úgy tisztelem, mint a halottakat. Később Neustettin felől szirénázás szánt végig a síkságon, s a varjak felröppennek. Nem látom őket a kályha mellől, de a havon keringő árnyékukat annál élesebben. És ez kimondhatatlanul szép.

Már a reggeli sorakozónál híre megy, hogy még aznap elhagyjuk a tábort, valószínűleg sötétedés után. S hogy a németek java része már el is vonult éjszaka. A parancs azonban, amit nyilvánosan is kihirdetnek, egyelőre elég szűkszavú. Csupán arról szól, hogy a tábor területét további intézkedésig senki se hagyhatja el, s hogy az őrök felszólítás nélkül használhatják a fegyverüket. Vagyis még a szomszédos T.-be se mehetünk át, ahová pedig szabad átjárásunk volt eddig, moziba, templomba, ki amire vágyott. Különben T.-ben van a tiszti bordélyház is. Délfelé Mészáros odajön hozzám, és behív a vécébe. Tárva-nyitva az ablak odabent; olyan, mint egy jégverem. Először azt gondolom, hogy becsukom az ablakot, aztán mégis azt, hogy most már nem érdemes. Teljesen értelmetlenül lógnak a falon a szagtalanító dobozkák, a hó szaga mindennél erősebb. Mészáros kiveszi a kezemből a bicskát, és belevágja a fülke egyik ajtajába. Én meg az egyik szagtalanító dobozt feszítem szét, de bosszantóan üres, csak valami gyantaszerű kocka van benne. Közben – inkább csak a hallgatásunkkal, mint a szavainkkal – megegyezünk, hogy sötétedéskor átlógunk T.-be. Csupán azt teszem még hozzá, hogy szerintem kevesen vagyunk ketten, kellene még valaki harmadiknak. Zimányi mellett döntünk, aki szintén Hellihez járt eddig, a kiképzés alatt is együtt voltunk, és elég jól tud németül. Azonkívül van három köteg leveles dohánya, az pedig kincs a mi helyzetünkben.

Ebéd után váratlanul átmegyek Hellihez, pedig már nem akarok tőle semmit. Ülünk a szobában, megsimogatja a fejemet, aztán kigombolja a zubbonyomat, benyúl az ingem alá, és a vörösre festett körmével belekarmol a bőrömbe. Az egyik facövekre kint varjú ül. Mutatom neki és nevetek, mire ő is nevetni kezd, és azt mondja, hogy erre van egy közmondás. Mondja is, hogy mi, de azt már nem nagyon értem. Közben észreveszem, hogy az ágya alatt két tömött koffer duzzadozik, de erről nem beszél, és én se teszek rá célzást. Ezután még két cigarettát szívok el, amivel ő kínál meg, aztán felcsavarom a rádióját, de olyan erősre, amilyenre csak lehet, és úgy hagyom. A fürdőfülkéből rohan be, rácsap a kezemre, s azt kérdi, hogy süket vagyok-e. De én megint csak nevetni tudok, hogy ne kelljen mást csinálnom. S az ajtóból visszaszólok, hogy este beugrom majd, estére fűtsön be jól. Kint egy hideg folyosón kell végigmennem, a konyha mellett. A konyhában mosatlanul állnak a tányértornyok. Egy törött ablakon pilinkézve száll be a hó, a vörös kockaköveken pisztolygolyók hevernek, úgy rugdosom őket félre, mint a kavicsot. És csak azután nyitok be a kantinba. Üres és hideg az is, de itt minden ragyogó tiszta, mintha egy csontos kéz csinált volna rendet, egy kéz, amelyen nincs hús. És megint az ablakok. Odaállok az egyik mellé, és kinézek a síkságra. Néhány óra még, aztán újra vörös lesz a nap, csak most nyugat felé, és a kantin mögött megint szikrázni fog a jég a négy facöveken.

Megnézem az órámat, még csak három óra. Céltalanul jövök-megyek a tábort behálózó betonutakon. Körbe, mint a magtárak, sorakoznak a szürke épületkockák. Mindegyik előtt zászlórúd, kis park, néhány szálka formájú fa. És csend. Csak az anyagraktárak felől hallatszik állandó motorzúgás; úgy látszik, megérkezett az anyagmentő osztag, s dobálják fel a bála bőröket, szöveteket, bakancsokat. Az egyik kiürített épület közelében nagyobb csoport karpaszományossal találkozom össze: kiderül, hogy szegediek, ők azok, akiket pár hete elindítottak a frontra, aztán váratlanul mégis visszarendeltek. Kérdezem, hová mennek. Mondják, hogy melegedni. Előző nap egy német százados visszavitetett velük az erdőbe két fenyőfát, mert engedély nélkül vágták ki; s most nincs semmi tüzelőjük a barakkban. Hirtelen megkívánom, hogy velük menjek, úgy sincs semmi dolgom. S az is jó, hogy mind ismeretlenek. Az épületben őrült zaj fogad s valami féktelen hangyaboly-rohangálás. Egy csoport lefelé száguld a lépcsőkön, mások fölfelé csattognak, az emeletről énekszó visszhangzik és szüntelen zuhogás. A földszinten egy fekete hajú, bozontos fiú módszeresen megy ajtótól ajtóig, és baltával mindegyiket megrepeszti, anélkül hogy különösebb élvezet látszódna az arcán. Ez a módszeresség annyira meghökkent, hogy megállok, és percekig nézem, míg a fiú a hosszú folyosó végére ér, és elindul a másik oldalon visszafelé. Közben a szegediek magamra hagynak. Kiáltok, de nem hallatszik a lármában. Erre előhúzom a revolveremet, és belelövök a plafonba. A feketehajú egy pillanatra megáll, rám bámul, aztán elröhögi magát. Én meg bemegyek a lépcső melletti vécébe. Az ablak itt is tárva-nyitva. Kinézek, behunyom a szememet, aztán megint felnyitom, de innét is csak a kantint látom, mintha szándékosan építették volna úgy, hogy minden metszési pont azonos legyen vele. Közben Neustettin felől újabb szirénázás hallatszik, s két veszettül száguldó autót látok elrohanni az oderai műút irányába. Akinek ennyire sürgős, annak az élete is fontos lehet – gondolom majdnem érzéketlenül. Vagy talán éppen Hellinek? S hirtelen megvilágosodik, hogy most viszik Hellit a német barátai. De ahhoz már nincs elég fantáziám, hogy megirigyeljem a két tiszti autót. S különben is, mit érnék vele? Tőlük most már szétszedhetjük az épületet, kiürítés után úgyis felrobbantják a tábort. S mintha ez be is következhetne rögtön, felrohanok az emeletre, hogy megkeressem a szegedieket. Őket nem találom, de az egyik hálóteremben ráakadok Zimányira: ott áll tizedmagával a kályha előtt, és az összehordott székeket, padokat törik szét nagy énekszóval, s tömik a tüzet. Olyan meleg van bent, mint a gőzfürdőben. Zimányi lányos képe sehogy se illik ehhez a szórakozáshoz, de azért mégis tetszik most, hogy így el tud feledkezni magáról. Valami biztatást érzek ki belőle, hogy mégse csak számításból döntöttünk mellette, a dohánya miatt, hanem meg is érdemli, és tud majd szorítani, ha kell. Amikor észrevesz, mindjárt odajön hozzám, s ajánlkozik, hogy hagyjuk ott a többieket. De lebeszélem róla. „Csak maradj itt – mondom –, majd este találkozunk; jobb, ha addig nem látnak bennünket együtt.”

S attól kezdve egyfolytában várom, hogy beesteledjék. Egy padon ülök az északi táborbejárónál, ez a legelhagyatottabb most. Közben mindenfélére gondolok, de semmire se nagyon határozottan. Volt egy félóra, amikor olyan töményen sajnáltam magam, hogy valami szentség közellétét kezdtem érezni, ami meg akar váltani, mielőtt életemben először embert ölnék. Erre jött aztán az, hogy facsaró bűzt sodort felém a szél a raktárak felől. Persze, az alaposság – gondolom –, a maradék bőröket, anyagokat égetik el; amit már nem tudnak felpakolni. Én meg csak ülök a padon, és eszembe jut a Nagykörút. Egy dunántúli présház. Az első nő. Csupa giccses dolgok így kiszakítva, de együtt az egész olyan, mint valami betömhetetlen szakadék. S egyszerre felugrom, elkezdek káromkodni ott a fagyban, a jégdarabokat rugdosom, és egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy milyen lesz húsz év múlva. S akkor végre sikerül hánynom. S végül is ez nyugtat meg, ez a biológiai reakció. Ettől kezdve úgy érzem, hogy árulásunk se árulás a többiekkel szemben, hanem tíz körömmel kapaszkodás a jövőbe. Egyszerűen élni akarok. És hogy igazam van. És hogy egyáltalán nem az a bűn, amit csinálok, hanem az, amit esetleg kénytelen leszek csinálni. Ettől a felismeréstől olyan jókedv bújik belém, hogy a barakkunkban alig tudok kitérni a kérdések elől. Még Zimányi és Mészáros is bután néznek rám. Azt veszik ki a viselkedésemből, hogy valami zűr van a tervünkkel, és azt palástolom. Ugyanis éppen hogy rossz hírekkel van teli a barakk. Állítólag utóvédnek akarnak visszahagyni bennünket, s szó sincs arról, hogy továbbszállítsanak Nyugatra. Akkor pedig annál sürgősebb, hogy eltűnjünk; addig; kell cselekedni, amíg a pánik tart.

Megegyezés szerint félórás szünetekkel hagyjuk ott a barakkot, Hellire hivatkozva. A mese az, hogy a lány meghívott bennünket búcsúestére, mert reggel érte jön egy német barátja, s elviszi autóval. Ezt különben Mészáros találta ki; s szerencsére van annyi tekintélyünk a többiek előtt, hogy el is higgyék, s legalább hajnalig ne gyanakodjék senki. Utána úgyis azt hiszik majd, hogy valahol végeztek velünk. Ülök hát nyugodtan a kályha mellett, s hallgatom a disznó megjegyzéseket, hogy hogyan csináljam majd Hellivel búcsúzóul. Mészáros elment már, Zimányi is elment, én vagyok az utolsó. Egy idő múlva aztán társaim kezdenek nógatni, hogy induljak, mert a másik kettő semmit se hagy nekem a lányból. S erre elindulok. Csak épp a homlokomhoz húzom a két ujjamat, úgy köszönök vissza, és sikerül mindenkinek a konkrét pillantását elkerülnöm. Mégsem vagyok egészen nyugodt. És ha odajönnek a Helli ablaka alá hallgatózni? Erre nem gondoltunk. És spicli mindig akadhat. Futva a kantin felé kanyarodom hirtelen, kúszva megközelítem a házat, és bemászom a konyha törött ablakán. Helli szobaajtaja ki-be csapódik a huzattól, már a konyhában hallom. Végigszaladok a folyosón, és felgyújtom a villanyt. Legalább fény szűrődjön ki a fekete roló mentén, most az is alibi. S akkor észreveszem, hogy a rádióját otthagyta prédának. Azonnal felcsavarom, és olyan erősre állítom be, amilyenre csak lehet. S így már minden tökéletes. Csak a dívány üres. Szeretnék elérzékenyülni, a bicskámmal játszom, leülök a díványra. Sok emlék eszembe jut. Aztán a pengével felhasítom a dívány huzatát, belemarkolok a lószőrbe, kihúzom, így hagyom ott a szobát. Az ajtót meg kulcsra zárom, s a kulcsot kihajítom a hóba. Jó félóra múlva már én is ott kúszom abban a szennyvíz elvezető betoncsőben, melyet még be se ástak rendesen a földbe, be se kapcsoltak a hálózatba, viszont átvezet a tábor kőkerítése alatt, ki a síkságra, az emésztőgödrökig. Onnét aztán további háromszáz méter a téglatárolóig, ahol találkoznunk kell. S mindez érthetetlen módon sikerül is. Zimányi és Mészáros már ott várnak, s majdnem nevetünk a félelemtől. Egy újabb félóra múlva pedig T. felé lopakodunk egy jeges árokban, aminek elég magas a partja.

T. nem nagy község, de elég városias; s ami a legfontosabb, a németek a hírek szerint innét is kivonultak, mindenesetre tábori csendőrség nem székel T.-ben. Azok ugyanis rögtönítélők. Még ott, a jeges árokban gondosan megsemmisítünk minden nálunk levő iratot. Ha elfognak, azt hazudjuk majd, hogy a Brombergnél szétvert debreceni zászlóaljhoz tartozunk, és a csapattestünket keressük. Persze, ettől még nyugodtan újra bevethetnek; de hát akkor se a táborban, azt nem vagyok hajlandó védeni. És mindenképpen új körülmények között. Az új körülményekben pedig több a remény. Amíg az iratokat tépdessük némán, Zimányi arcát nézem, a szőke kis szemöldökét, ahogy le-föl rángatózik. És hirtelen röhögnöm kell – a balatonlellei főorvos fia! Anna-bál! Vitorlásverseny! Két anyajegy van Zimányi fehér hátán, mint a gyúródeszkán két alvó svábbogár. És megint rám jön a gyengeség pusztán attól a gondolattól, hogy egy lisztes gyúródeszkán végighúzzam a tenyeremet. És a két bogár is ott van. Zimányi tartja a fejemet, amíg öklendezem, a nyál odafagy a számhoz, de azért azt mondom, hogy induljunk, nem akarok kivételesebbnek látszani, mint ők. És minél előbb ki kell jutnunk a t.-i rendező pályaudvarra, az anyagmentő szerelvények onnét indulnak Nyugat felé. Fél tízre aztán, erőltetett menetben, be is érünk T. villanegyedébe, ami azért előnyös most, mert a brombergi műút éppen itt vezet át. Tehát megvan az alibi, hogy mit keresünk itt. Mészáros megáll vizelni, Zimányi eszi a havat. Egy pillanatra lemaradok tőlük, s úgy érzem, hogy nincs semmi közöm hozzájuk. Mészárossal otthon nem volna két szó őszinte beszélnivalóm. Zimányit meg halálra bosszantanám a fehér bőre miatt. De ez csak futó érzés. A következő percben már épp ellentétes emlékek tolulnak föl bennem, amelyek megszégyenítenek és boldogsággal töltenek el. Jó így együtt hárman. És majdnem békebeli ez a havas utca. Mészáros azt ajánlja, hogy egyelőre maradjunk itt a villanegyedben, a rendezőre biztonságosabb lesz éjfél után kimenni, akkor kisebb a jövés-menés. Ez első hallásra egész jó érv, de azzal mégse számol, hogy itt, a villasorok között se csellenghetünk órákig, biztos összeakadunk valami járőrrel vagy civil karhatalmival. Mindenesetre szerencse, hogy a hold csak későn jön fel, bár a csillagok így is eléggé világítanak. S behúzódunk az egyik villa üres garázsába. Egy olajos lócán ülünk, és nézzük a lábnyomunkat a betonkifutó vékony hórétegén, amit a szél befújt. Zimányi kis idő múlva feláll, és a kenyérzsákját rugdosva maga előtt, lesöpri a havat a betonról, de főképp a bakancsunk nyomát. Ez annyira gyerekes, hogy nem is nevetünk rajta, csak ránézünk, mint egy idiótára. Zimányi erre elkedvetlenedik, és leguggol, mintha csak a lábát pihentetné, s azt mondja, hogy szerinte agyon fognak bennünket lőni. Mészáros csak annyit válaszol, hogy inkább a saját piszkát eszi meg, semhogy ilyesmire gondoljon. Én viszont látom, hogy Zimányi majdnem sír. Úgy látszik, a széktörögetés mégse volt alapvetően komoly nála. S hogy ne engedjem tovább áporodni a hangulatot, a talpammal meglököm a vállát, mire guggolva hátraesik. S ez használ is, mert azonnal durván káromkodni kezd. Az utcán különben változatlanul nagy a csönd, s mi megint illedelmesen ülünk a lócán és cigarettázunk. Később egy keskeny fénycsík vetődik az úttestre, éppen a garázs előtt. Mészáros azonnal kimegy, fölnéz a villára, ahonnét a fény jöhetett, aztán hirtelen visszasiet hozzánk. Nagyszerű gondolata támadt, mondja. Egyszerűen beállítunk ezekhez a civilekhez a brombergi mesével, és kétnapi szállást kérünk, amíg kipihenjük magunkat, s tovább nem indulunk a pencumi magyar gyülekezőhely felé. S ezt még a németeknek is el kell fogadniuk, ha történetesen katonát találunk a házban. A terv annyira vonzó, hogy észre se vesszük benne az esztelenséget. S örülünk, hogy legalább nem kell a garázsban fagyoskodnunk éjfél utánig. Mindenesetre Zimányit küldjük előre a német tudásával.

Egy idős, Hindenburg-bajuszos férfi nyit ajtót, és egyáltalán nincs meglepődve. Már sok német család elmenekült T.-ből, de ők még nem döntöttek. „Meg fog fordulni a front, csak bízni kell” – mondja. És bevezet bennünket az ebédlőbe, mint három szövetségest, akik idegenben is tudnak harcolni a közös célért. A család nemrég fejezte be a vacsorát, az asztal még le sincs szedve. Az asztalfőn az idős férfi felesége ül, egy kövér, de méltóságteljes tartású asszony, s ahogy ránk néz, anyai meghatottság és büszkeség sugárzik az arcáról. És azonnal megterítenek nekünk is. Kicsit aggaszt ugyan, hogy a két öregen kívül még hárman ültek az asztalnál – a tányérokból ítélve –, de akkor mért nem jönnek be? A szomszéd szobában hallgatóznak? S azt gondolom, hogy csak egy okosat tehetünk már: ha minél színesebben adjuk elő a történetünket. Zimányi viszi a szót, mi inkább csak bólogatunk hozzá, s módszeresen adogatjuk a szájába a brombergi mese részleteit. S hamarosan kiderül, hogy hősök vagyunk, ha elcsigázottak is. Az asszony mögött a falon családi képek, középütt a legnagyobb a fiáé, díszes keretben. Tengerésztiszti egyenruhában, elvontan mosolyog a markáns arc, elnéz fölöttünk. Eszembe jut a két, erdőbe visszavitetett fenyőfa, a mi senkire nem tartozó, kis külön árulásunk, aztán az átejtés, amivel most ezt a vacsorát megrendeztetjük magunknak – s még sok egyéb. De mindez olyan bonyolult és világos, hogy még azt is őszintén hazudom az asszonynak, hogy az anyámhoz hasonlít. S ez olyan, mint a bomba. Utána egészen magamba süppedek. Mészáros és Zimányi zabálnak föl helyettem mindent, nem is tudom, miről folyik a beszélgetés, de mire föleszmélek, már négy pohár bort belém öntöttek – ami pedig ritkaság itt, a bor, valami kredenc hátsó rekeszéből szedték elő –, és most boldog a két öreg, hogy csillog a szemünk. Éppen a vécé után akarok érdeklődni, amikor kinyílik az ajtó, és bejön egy fiatalasszony sárga pongyolában. A két öreg menye. Sorba bemutatkozunk neki, ő meg mentegetőzik, hogy nem tudott előbb bejönni, a két gyerekét kellett lefektetni. S akkor neki is újra el kell mondanunk mindent a brombergi eseményekről; és hogy most mi a szándékunk, ez különösen érdekli. Közben egyre kitartóbban nézem a fiatalasszonyt, s egyre inkább úgy találom, hogy szép. Először szembeül velem, aztán teatöltés után odahúz egy széket mellém. Érzem rajta, hogy van benne érdeklődés, de ugyanakkor az órámat is figyelem, hogy az időből ki ne fussunk. A fáradtságunkra hivatkozva végül is mi kérjük, hogy hadd feküdhessünk le, aztán majd holnap tovább mesélünk. Búcsúzóul Zimányi megmutatja a húga fényképét, Mészáros meg azt a csúnya forradást a mellén, amit még az apja üzletében szerzett otthon. De egy kis ködösítéssel ez a seb is félreérthető most, és a hitelünket növeli. Belőlem azonban már nem jön ki semmi újabb patron. Ott állok az ajtóban, és minden porcikámmal érzem, hogy a fiatalasszony valamit akar. Nézem a haját. Itt fönt, északon mindenki szőke. Helli, Helga, Hildi, csupa szőke név. Aztán hirtelen elkapja a pillantását, s valamit elég ingerülten odamond az apósának. Annyit én is megértek a szóváltásukból, hogy az asszony menekülni szeretne a gyerekeivel, a két öreg azonban keményen ellenáll. A fiuk, aki a falról mosolyog, még a legutolsó levelében is azt írta, hogy nincs szükség menekülésre. A vitát nem fejezik be, a fiatalasszony hátat fordít az apósának, és átvezet bennünket a szomszédos szobába. Itt legalább olyan hideg van, mint Hellinél volt, mikor pár órája rázártam az ajtót a bömbölő rádióra. Hogy bömbölhet azóta is, te jó isten! És a pisztolygolyók a vörös kockaköveken! A fiatalasszony gyorsan, készségesen mozog, ropogós ágyneműt szed elő, látszik, hogy évszám nem használták őket. Aztán kulcsot ad a fürdőszobához, és ránk bízza az ágyazást a három egyforma díványon. Közben alig beszélünk, csak ő mozog otthonosan, mi meg sután nézzük, mint a félig levetkőzött ünnepeltek. S amikor már nincs semmi tennivaló, sorba kezet fog velünk, mosolyog, és engem hagy utolsónak. Középső ujja felcsúszik az ütőeremre, de az arcán ez egyáltalán nem látszik, csupán annyit mond, hogy menjek vele, megmutatja a használható toalettet, mert a fürdőszobai nem működik. Nem állhatom meg, hogy hátra ne forduljak, és ne vigyorogjak Mészáros és Zimányi arcába. Zimányi nem szól semmit, de Mészáros megjegyzi magyarul, hogy ha időre vissza nem jövök a szobába, itt hagynak T.-ben, és pelenkázhatom az admirális két magzatját. Ezen valamennyien olyan udvariasan mosolygunk, az asszony is, mint valami lefekvés előtti bókon. Aztán otthagyjuk őket, s kint már nem is jut eszünkbe a toalett. Egy sötét előszobafélében állunk, ami tele van zsúfolva súlyos bútorokkal. A lépcső innét vezet fel a manzárdra, s egyedül csak onnét szűrődik le fény a félig nyitott ajtón. Olyan magától értetődően csókoljuk meg egymást, ahogy a szél összenyom két levelet. És csodálkozom. Fogom a vállát, és sehol se bömböl a rádió, és holnap megint valami más lesz. Ha lesz. Nem is kérdezem meg a nevét, biztos szőke neve van. S valami nagy, tömény gyengédséggel nézek rá, és érzem, hogy gondolkodás nélkül belelőnék a férjébe, ha most váratlanul belépne, és itt találna a feleségével, igazoló papírok nélkül.

Fönt a manzárdszobában az asszony odavezet egy függönnyel eltakart beugróhoz, ahol a két gyerek alszik. Fiú mind a kettő, szőkék azok is, a nagyobbik hatéves lehet, a kisebbik három. Az ágyra heveredünk le, közel a kályhához, és folytatjuk, amit elkezdtünk lent. De most valahogy nincs annyira jó íze. Kis idő múlva aztán nyugtalanul beszélni kezd. Primitíven fogalmaz, hogy követni tudjam, de nem kell sok szó, hogy megértsem: az Oderán túl van egy barátnője, ahhoz szeretne eljutni a gyerekekkel; s hogy egyedül bennünk bízik. Ugyanis valami idea rögzült benne az este folyamán, hogy nekünk már van gyakorlatunk az ilyen menekülésben, s ameddig lehet, szívesebben jönne velünk, mint németekkel. Nem mondja ki, de érzem: a fogságba esésre gondol. Hogy akkor velünk biztos jobb lesz. És hogy ki nem állhatja a férje szüleit. Én meg egész ütődötten hallgatom. Simogatom a kezét, de azért a tüzet is nézem közben meg a bugyborékoló gyertyacsöppeket. Aztán fölállok, s a fekete roló mentén kinézek a havas utcára. A fénycsík – ahogy a rolót félrehúzom – most is a garázs előtt szeli át az úttestet, s ez már majdnem olyan mulatságos, mint a mesékben az ismétlődés. Mindezt ugyanakkor mély fölfedezésnek is érzem, s egyszerre a mozdulataim is föllazulnak. Ő meg azonnal beleegyezésnek veszi hirtelen fölgerjedésemet; mármint hogy magunkkal visszük őt is. Aztán átvezet egy másik szobába, ami tele van falba épített szekrénnyel. Sorba kinyitja őket – itt van az egész ruhatára, az övé, a gyerekeké, a férjéé. És makacsul faggatni kezd, hogy mit gondolok, mit érdemes magával vinni, segítsek válogatni, mert ő teljesen tanácstalan. Még azt se tudja eldönteni, hogy egyáltalán mekkora csomagot készítsen elő. „Lehet egy kicsit nagyobbat is” – mondom szórakozottan, mikor a rengeteg holmit meglátom, a hófehér teniszszoknyát, a ragyogóra pucolt gyerekcipőket, a zöld vadászbricseszt, a kalapokat, esernyőket, botokat, a tüllzacskóba kötött mirtuszkoszorút. S közben megint az órámra nézek lopva. Az asszony meg egyre jobban belemelegszik. Hosszú asztalkát húz a szekrények elé, s elkezdi kirakni, válogatni a ruhákat, s csak szortíroz, beszél, kétségbeesik, leveti a sárga pongyoláját, és fel akar venni egy másikat – én meg kérem, hogy most már ne vegye fel. Erre elneveti magát, és meglegyinti az arcomat. „Jó – mondja –, akkor majd reggel folytatjuk” – és visszaszalad a hálóba. Én egy darabig még tovább matatok az idegen ruhák között, s anélkül hogy bármi célom volna vele, itt is kinézek az ablakon. Egy udvarra s egy szökőkútra látok le, a szökőkút mellett hóember, a kezében csajka. Az asszony közben föltesz egy lemezt a másik szobában, egy angol lemezt, amit én is nagyon szerettem otthon, a Miss Otis-t. A zene egészen halkan szól, és mi is nagyon halkan táncolunk a gyerekek miatt. Ha jól értem, egy nagy, fehér hajóról mesél, egyszer a Baleárokra utazott lánykorában. És a Balaton? Igen, az a Plattensee. És a csikósok meg a puszta? Nem is tudom… Mit tudok én egyáltalán a csikósokról? S megnyugtatom, hogy a halottak nem is olyan gusztustalanok a hóban. De nyáron például már… Ő meg borzong és mosolyog, és simogatja az én edzett arcomat, s végül magához húz az ágyon. Nem hunyom le közben a szememet, valahogy nem jön, hogy lehunyjam, és látom megint a sistergő gyantacsöppeket: szép sorban mind elpárolognak, egyik se menekül meg. És egyáltalán nem kell erőlködnöm, hogy meghatódjam magunkon, Miss Otis-on, aki egy vasárnap délután nagyon szomorú lett valamitől. Aztán várok egy kicsit utána, s csak akkor állok fel. „Mindjárt jövök vissza – mondom –, valami meglepetést hozok, egy kis finom dohányt.” És kisietek a szobából. Amíg tapogatózva lefelé lépkedek, a gyomrom megint összeszorul, s hirtelen képtelen vagyok az asszony arcára pontosan visszaemlékezni. Ezt az érthetetlen görcsöt mégis jó jelnek veszem. Köpni szeretnék, káromkodni, arccal a hóba vágódni, hogy minél előbb visszazökkenjek. Már úgy nyitok be lent a szobába, hogy szinte fizikailag érzem a szám szélén a kemény vonást. Csak a kis lámpa ég bent, az ablak nyitva, s mintha Zimányi fejét látnám kint az udvaron. Akkor veszem észre, hogy az ebédlő felé is tárva az ajtó. Nem értem. Kis idő múlva megjelenik az ebédlőajtóban Mészáros, kezében két bontatlan borosüveggel. Egyszerre elönt a nyálkás reménytelenség. „Vidd vissza azonnal!” – suttogom, de Mészáros csak röhög hangtalanul, s int, hogy öltözzem fel én is. Aztán óvatosan kimászunk az udvarra, és a garázs mellett átdobjuk magunkat a kerítésen. Mielőtt befordulnánk a következő utcába, még visszanézek a manzárdra; látom, hogy az egyik ablakon csap ki a fény. Azonnal kapcsolok: a ruhaszekrényes szobában elfelejtettem helyére húzni a fekete függönyt. S ezért most súlyosan lakolhat az asszony, ha időben nem veszi észre. Mit mondjak? Semmit se mondok.

A tiszti bordélyház mellett húzunk el, a piactér mögött, s messze elkerüljük a fiú- meg a lányiskolát, ahol kórházat rendeztek be. Mészáros időnként odapislog rám, mintha kérdezősködni akarna a külön éjszakámról; az erőltetett gyaloglás azonban elveszi a kedvünket a beszélgetéstől. Zihálva lassítunk, majd megint nekilódulunk. Az egyik közből kemény férfihang harsan fel, német, de nem lehet tudni, hogy az utcán kiáltozik-e vagy valamelyik ablakból. Aztán két gyors revolverlövés csattan fel, és rögtön utána öblös nevetés; úgy látszik, többen vannak. Mi ekkor már bent kuporgunk egy törpefenyő alatt, a hó a nyakunkba poroz, szemközt velünk egy tetejetlen ház, már nem volt idő rá, hogy befejezzék. Zimányi annyira ideges, hogy nem tud uralkodni magán, ott a fenyőfa alatt letolja a nadrágját. Még négy kilométer a rendező pályaudvar. Tulajdonképpen nincs is más vágyam, mint egy szénabálákkal megrakott tehervagon. S eszembe jut, hogy elfelejtettem figyelmeztetni az asszonyt: a pokróc sokkal fontosabb, mint a ruha. Sok pokróc. De akkor már megint rohanunk, s végre kijutunk az utcák övezetéből, és bent járunk abban a fenyőcsemete-iskolában, ami a községet elválasztja a rendező pályaudvartól. Kicsit túlságosan is gyerekfa erdő ez, melltől kilátszunk belőle, mint az óriások. De valahogy mégis ez adja vissza a nyugalmamat; hogy így elnézhetek az akkurátos, nevetségesen glédába állított erdőcske fölött. S már nem is érzem annyira fontosnak, hogy rohanjunk. Megúsztuk. S vállon lököm Mészárost, hogy mit akart kérdezni. Mészáros válasz helyett megáll, bakancsa sarkán letöri az egyik borosüveg nyakát. Egyből kiisszuk az egészet, aztán végzünk a másikkal is. „Na, ugye nekem volt igazam?” – kérdezi nevetve Mészáros. Zimányi megtoldja egy frivol mozdulattal a tenyerén: „Neked volt igazad” – mondja, s rám néz. Érzem, hogy valamit kellene már mesélnem a manzárdszobáról; de csak annyi jön ki belőlem, hogy Hellinél még mindig bömböl a rádió. S váratlanul ekkor kapjuk az első figyelmeztető lövést.

A golyó ott surrog el mellettünk néhány méterre. Azonnal lehasalunk lélegzetfojtva, és vagy húsz percig nem mozdulunk. Aztán roggyantott térddel, hogy ne legyünk magasabbak, mint a fák, futólépésben megindulunk az erdőszél felé, ahol már ott dereng a sötétben a vasúti töltés vagonsora. S akkor megint egy újabb dörrenés, de ezt valahová mögénk ereszthették, mert nem halljuk a surrogást – „Rohadj meg” – mormogja Mészáros, és arrafelé rohan, amerre valami árkot sejt, hogy abba húzódjunk be, és onnét kapaszkodjunk fel a töltésre. De ez téves szimat volt, a legtévesebb az indulásunk óta. Mint egy hirtelen bedobott díszlet, egy őrbódé tűnik elő az erdőszélen és a hóköpenyes őr, ránk tartott géppisztollyal. Mint a szobrok, úgy dermedünk meg azonnal, s már ahhoz sincs fantáziánk, hogy lehajoljunk. Nincs is értelme. Talán negyven méter sincs közöttünk, legföljebb harmincöt. És azt se tudjuk eldönteni, hogy magyar-e az őr vagy német. Zimányi liheg. Mészáros az orrát szívja szaggatottan, de egyikünk se mozdul. Az őr se. Ahogy jobban hozzászokik a szemem ehhez a végső látványhoz, lassan az őr arcát is látni vélem a sötétben, egy arcot, ami előtt tűéles pontocskák vibrálnak. Nem igaz, hogy minden bűne eszébe jut ilyenkor az embernek; még a legutolsó se. A Baleárokra gondolok meg egy ívlámpára valahol a Nagykörúton. S csak ég a lámpa, és nem alszik el. S teljesen védtelenül és megtisztultan érzem, hogy a reflexeim cserbenhagynak. Majdnem negyedóráig állunk így mozdulatlanul, aztán az őr lassan hátat fordít nekünk, s úgy marad. Időbe telik, mire a lábunk annyira engedelmeskedik, hogy lépés lesz belőle. Messzi ívben elkerüljük a bódét, s babonából nem nézek vissza, hogy az őr utánunk les-e, vagy vállához emeli-e a géppisztolyát. Ez most már nem következhetik be. És ami be fog következni, azt úgyse tudhatjuk még. Majdnem óvatosság nélkül trappolunk a töltés felé; s csak amikor a vagonok mellé érünk, akkor jön ránk megint a szorongás. Túlságosan magasan vagyunk itt a töltésen, és túl közel az éghez. Sietve átmászunk a kerekek alatt a másik oldalra, és futva megindulunk a vagonsor vége felé, lehetőleg minél távolabb a váltókezelő toronytól, ahol piros meg kék lámpák égnek. Csupa lezárt marhavagon mellett rohanunk, míg ki nem fulladunk teljesen. Látom, hogy Zimányinak véres a szája, de csak mint tényt állapítom meg ezt is, nincs visszhangja bennem, szinte üresebb vagyok, mint amilyen a garázs volt. S akkor Mészáros váratlanul megáll, s tőle szokatlan elmélyedtséggel kijelenti: „Ez egy szent volt, ez tényleg egy szent volt!” Még vagy három vagon mellett sétálunk el, mikor hirtelen pisszet intek, és odaszorítom a fülemet a vagon falához. Erre ők is követik a példámat. Kis idő múlva kivesszük, hogy magyarul beszélgetnek bent, de annyira fojtottan, hogy azonnal bizalmat érzünk irántuk. S halkan bekopogok. Sokáig csend, mintha sírba eresztették volna az egész vagont. Erre az ajtóréshez nyomom a számat, és beszólok: „Magyarok vagytok?” Pár perc múlva félrehúzzák az ajtót, de csak egy tenyérnyit. „Mit akartok?” – mordul ki valaki a résből. „Van még hely hármunknak?” – kérdezem suttogva, s szagolom a kiáramló levegőt. Majdnem meleg szagok a kinti hideghez képest. Aztán villámgyorsan feltornázzuk magunkat a vagonba, tapogatózva az ajtó mellé húzódunk szerényen, és ott guggolunk le. Szuroksötét van bent, de azért elég jól megérzem a némán üldögélő testek irányát. Tízre tippelek, de kiderül, hogy nyolcan vannak csak, a többi helyet egészségügyi cuccok foglalják el. Azt mondják, egészségügyiek, Kisvárdáról. És hogy őket Graudenznél verték szét. Van közöttük egy tolnai fiú is, patikus. Tolnán én is ismerős vagyok, éltem ott pár évig; s megkérdezem a nevét. Megmondja. Kicsit meghökkenek, de úgy, mint aki érzékel ugyan még, de azt már nem tudja pontosan, hogy öt kilót raktak-e a kezébe vagy húszat. „Te, az nem lehet… – mondom – Cselényi még a háború elején felfordult a motorjával, még gyászjelentést is láttam róla.” Válaszul csak egy morgást kapok, hogy ne akarjak okosabb lenni nála. És hogy ő különben se ismer engem. „Én se téged – mondom már majdnem jókedvűen –, de az anyám az ismert, és ő mutatta a gyászjelentésedet is.” „Ugyan hagyd már! – szól rám Mészáros. – A végén még azt hiszik, hogy idióták vagyunk.” S kezdi kibontani Zimányi kenyérzsákját, hogy egy kis leveles dohányt morzsoljon. A fiú, aki az ajtót nyitotta ki nekünk, rájön a neszekből a műveletre, odabotorkál hozzánk, nyújtja a kezét, és kér a többieknek is. Mészáros készségesen morzsol és adakozik. Közben halljuk a füttyöket kint, és csak cigarettázunk, alig beszélünk, és megint cigarettázunk. Csak szegény Zimányinak vacog a foga. Később előveszem a bicskámat, és ki-be csattogtatom, de rám szólnak, hogy „ökör, hagyd abba azonnal”! Erre minden indok nélkül mesélni kezdem, hogy egyszer egy döglött kisborjú mellett ültem, míg a gazdája, egy paraszt, vissza nem jött érte; én meg a borjú patáját farigcsáltam addig a bicskámmal. De erre is azt mondják, hogy hagyjam, ez is olyan, mint a gyászjelentés. Pedig hát igaz, legalábbis annyi, hogy mikor a moziból kijöttem egyszer T.-ben, egy paraszttal találkoztam a piactéren, valami sebesült kisborjút vezetett, a feje be volt törve a borjúnak, de a zúzmara egészen belepte a véres fejet, mint valami kötés, mintha porcukorba mártották volna; s akkor megkért ez a paraszt, hogy fogjam addig a kötőféket, amíg ő bemegy egy házba, de ameddig bent volt, a borjú lecsuklott a hóba, és a két patáját szépen odarakta a bakancsom mellé. Aztán más nem is történt. De végül is megértem, hogy igazuk van, nem olyan lényeges az egész. És megint rágyújtok, mert valahogy semmi sem elég. Megvárom, míg körmömre ég a csikk, s csak akkor taposok rá, aztán felállok, és óvatosan rést nyitok az ajtón, hogy kinézzek. Egy szemafor jelez éppen szemben velem, s a síneken, a vagonokon túl a hold világítja be síkságot, egy másik, egy ugyanolyan síkságot. És ez az egész kinti tágasság egyszerre olyan védtelen lesz, mintha semminek se lehetne határt szabni benne. „A hold – mondom –, feljött a hold. – És becsukom az ajtót. – Feljött a hold” – mondom még egyszer, mert senki se válaszol. „Hát aztán?” – szól nagy sokára egy hang, akiét még nem is hallottam eddig. A tolnai patikus meg belekezd egy történetbe, hogy ki hogyan szokott óvszert vásárolni, mert az is típusonként változik…

 

Azért furcsa, ahogy így húsz év múlva eszébe jut az embernek ilyesmi, egyszerre és átmenet nélkül minden, pedig még azt se mondhatom, hogy boldogtalan vagyok. Lakásom van, állásom van, az utcákon égnek a lámpák, az aszfalt tükörsima, a lány, aki a karomba kapaszkodik, szeret; s akkor pár percig egyszer várnunk kell az Emkénél, amíg átjutunk a Nemzeti oldalára, közben nézem az arcokat, az autókat meg a lábakat lent az aszfalton, és egy kövér daxlit a karcsú lábak között, ahogy szimatol és fintorog lustán – és még mindig csak a daxlit nézem: vajon nem túl kövér ez a kutya? – s mint egy idegen, úgy nyúlok bele a saját zsebembe, de nem találom a cigarettát.

 

1964

 

 

 

A három burgonyabogár

Emlékszem, 47 őszén egyszerre összejött minden. Kezemen-lábamon kiújult a háborús fagyás, és már vagy harmadszor dobták vissza a kérvényemet, amiben fizetésemelést kértem. És akkoriban szakítottam Bödével is – igaz, hogy undokul, de igazságom tudatában mégis. És ez sok volt. Az eső is sok volt. Néha úgy rémlik, hogy azon az őszön folyton esett. Pedig aznap, amikor defektet kaptunk Ireg előtt, éppen hogy kopogós hideg volt, majdnem tél. Ez este hét óra felé történt. Korán sötétedett. A tájból úgyszólván semmit se láttunk, csak egy rombusz formájú csőszkunyhót meg valami mély szurdikot az út bal oldalán. Dideregve topogtunk az autó körül. Ger Arany fűtött szobát ígért nyolc órára, borsos körözöttet pálinkás teával – és Janikát, az iregi főjegyző kilencvenkilós feleségét, aki állítólag mindig mandulaszagú, és pici a szája. Az járta közöttünk, hogy a kicsi száj amolyan biztató mértékegység a nőknél, amiből fix következtetést lehet levonni. Ugyanígy biztosra vettük azt is, hogy a lyukas comb gyanút keltő körülmény, mert igazában csak zárt combú nők lehetnek jó anyák és jó szeretők.

Tanácstalanul piszkálgattuk a löttyedt gumiköpenyt, mint egy elfuserált csecsemőt.

– Most mi lesz? – kérdezte Kis Varga, miközben kékre fagyott, pattanásos arcát pofozgatta.

– Mi lenne? Bemegyünk abroncson – mondta Ger Arany, és Pajára nézett. – Ha sajnálták tőlünk a pótbelsőt, most majd kiutalnak egy újat.

– Azt nem lehet – mondta a sofőr flegmával.

– Micsodát?

– Abroncson bemenni. A karburátor is rossz, teljesen tropa.

– Ja – mormogta Ger Arany. – Akkor igazán ideális.

Mindez úgy kezdődött, hogy a Burgonya Kormánybiztosság ellenőrző villámcsoportok kiküldését rendelte el, s éppen hármunkra esett a választás. Egy tíztonnás teherautót bocsátottak a rendelkezésünkre, és a kocsi mellé Paját. Paja pendliző sofőr volt, egyetlen vállalatnál se tudott megmaradni, de mi jól kijöttünk vele. Még azt a gyűrött aktfotót is kiakasztotta a volán fölé, amit csak akkor szokott, ha a haverok megérdemelték. Második hete utazgattunk így a megyében. Nyáron még azt hittem naivul, hogy Pestre kerülök állásba; aztán mégse sikerült. Csak az eső sikerült jól. És a burgonya. Bogdányban azt mondta a bíró nevetve: „Nyertünk, elvtárs urak, hála isten a burgonya jól sikerült!” S akkor én is úgy éreztem, hogy ez a legtöbb, ami sikerülhet. Sőt, azt is el tudtam képzelni, hogy ez most már mindig így lesz, csak zsákok és burgonyák, huzatos terményraktárak, s hogy mindez olyan meghitt lesz, amilyen Böde volt, ez az egész utazgató élet, a mázsálóbódék, a megrakott szekerek meg az idegen állomás, ahol nem találtam a vécét, vagy az a söntés ott Borjádon, ahol az ablak mellett ültem, és egy árokra láttam ki, amibe három betoncsőből zubogott az agyagsárga lé… Amióta légnyomást kaptam, azóta van bennem ilyen nyomorék költőiség; azóta mindig jobban emlékszem ilyesmikre, mint a hasznos dolgokra. Egy csupasz villanykörtére például a belaci hengermalom előtt, mikor már minden fény kialudt a faluban, csak ez az egy lámpa nem, bevilágítva a tócsás rakodóudvart és egy begyújtott Hoffer-Schrantz-vontatót, amitől egész idő alatt nem lehetett hallani egy szót se, úgy dübörgött, s egyre mélyebbre süppedt a sárba.

Mindegy. Ger Arany azért ott is elmesélte a helybeli két burgonyaellenőrnek, hogy Pesten milyen lakásról csúszott le. Mi már untuk ezeket a történeteket, de illett végighallgatnunk őket. Ő volt a legidősebb közöttünk, negyvenre járt, a haja tiszta fehér, az arca almapiros, élveteg, a szája humorosan kicsi; de ennek őnála nem volt semmi jelentősége. Tudtuk, hogy operaénekesnek készült, de nem kapott Pesten lakást, s ezen bukott meg a karrierje. Hogy ez így nevetséges? Lehet. De ennél sokkal kisebb dolgokon is el lehet csúszni, én aztán tudom. Mikor Ger Arany megkérdezte tőlem, hogy mért szakítottam Bödével, azt mondtam, hogy „szerelemből”. Nem volt szükség rá, hogy bővebben magyarázgassam, annyira összeszoktunk abban a két hétben. S mégis otthagytam őket egyetlen szó nélkül.

De lehet, hogy ez is korábban kezdődött, apró kis jelekből gondolom. Egyszer kint a fronton hátraküldtek a zászlóaljparancsnokságra egy fontos levélért. Visszafelé eltévedtem az erdőben, és lelkiismeret-furdalás nélkül lefeküdtem aludni. Másfél napig aludtam a kimerültségtől. Csak az mentett meg a golyótól, hogy a századparancsnokom megsajnált. „Mit csinált? Hol volt? – ordított rám. – Nincs magában felelősségérzés?” Azt kellett volna mondanom, hogy nincs, de csak azt mondtam, hogy nem érzem magam bűnösnek. Felpofozott, és ezzel el volt intézve. Szerencsére azok közé tartozott, akik sejtették, hogy hamarosan úgyis vége a háborúnak.

De ami Bödét illeti, még komplikáltabb a dolog. Pár héttel a burgonyakiszállásunk előtt felszöktem autóval Pestre, hogy kiváltsam azt a sárga félcipőt, amit még nyáron rendeltem meg, de sose volt elég pénzem rá. Mikor felültem a vonatra, homályos várakozás volt bennem, hogy Pesten vagy útközben valami olyasmi történik velem, ami régóta esedékes. S talán ha kialszom magam a Duna-parton, elfelejtem azt a hodály ürességet, amit mindig látni véltem, bárhol voltam is; s ahol valami rettenetes iszonyatot követtünk el valamennyien, hiába hallgatunk róla. De nem vagyok az a fajta okos, aki az ilyesmit meg tudja jobban fogalmazni.

Egyszóval beléptem a cipészhez, és láttam, hogy egy fiatal lány hajol a pult fölé, s nézeget valamit – az én cipőmet. Böde volt. Azt hittem, elsüllyedek. Ugyanis azt táviratoztam neki előző nap… – de hiszen mindegy, hogy mit. Valami éktelen hazugságot, hogy egyedül utazhassam Pestre. Ő meg elvörösödött zavarában. Kérdezte, mit keresek ott; én meg azt, hogy ő mit keres ott. S az egész rettenetesen kínos volt. A cipészt Böde ajánlotta nekem, régebbről ismerte, így sejthette a majszter, hogy amit lát meg hall, egy kicsit családi ügy. Böde szó nélkül kifizette, ami jár, magához vette a cipőt, és elköszönt. Én meg utánakullogtam. A Piaristákig nem szólt egyikünk se. Valami kis mellékutca van ott, sötét is meg keskeny, se bolt, se kirakat nincs benne, se igazi kapubejárat, csak pincelejárók meg fehérre meszelt, nagy raktárablakok. A mázolás fölött rozsdásan lógtak le a gépfegyver szaggatta redőnyök. „Ha igaz – gondoltam görcsös okoskodással –, ez egy olyan utca, ahonnét a csillogóra pucolt üzletek hasát tömik meg mindennap.” Mit tagadjam, fojtott ez a perspektíva, ez a környezet. És Böde se szólt. Valahogy egyszerre fonákjára fordult minden – mint amikor véletlenül bepillant az ember egy piszkos konyhába, ahonnét a legfinomabb falatokat hozzák ki; s amelyekből mi is jóízűen ettünk még az előbb. Néztem Bödét, és zöldessárga volt az esőben, az álla pörsenéses. Szinte mutatványnak éreztem akkor, ha ezen a szűk kis utcán minden különösebb tragédia nélkül végig tudunk menni. De csak kint, a Duna-parton kezdett el sírni. Némán, összeszorított szájjal sírt.

– Meglepetést akartam szerezni neked – mondta, miután mindketten lucskosra áztunk már. – Én akartam hazavinni a cipődet.

Ez szívszorító volt. És jóvátehetetlen. De a legnagyobb baj mégiscsak az volt, hogy nem akartam kertelni. Hol azt bizonygattam, hogy szeretem; hol meg azt, hogy magam se tudom, mi bajom van vele, mikor semmi okot nem adott rá. Nem is úgy mondanám utólag, hogy tudva szakítottam; egyszerűen megtörtént velem, mint a végzet. S még a fejemet se veszítettem el. Az izmaim ugyanolyan ruganyosak maradtak, a hangom is a régi. Csak éppen utálkoztam, hogy mért nincs bennem több felelősségérzés; és csodálkoztam, hogy mért vagyok mégis ártatlan, úgy alapjában véve.

Lent álltunk az alsó rakparton, szemközt a kiégett királyi várral, s akarva se jutott eszembe más, csak ami elől felszöktem naivul Budapestre: a hivatal, a kiszállások, a burgonyák…

Böde észrevette, hogy a palotát nézem.

– Nem szólsz semmit?

– Milyen jól lehetne ott is burgonyát tárolni! – mondtam őszinte keserűséggel. Böde hóna alá szorította a cipőmet, és otthagyott. Mikor meghallotta, hogy mögötte lépkedek, váratlan indulattal sikoltozni kezdett.

– Ha közelebb jön, beleugrom! – és egész a partszélig futott.

Erre aztán én fordultam meg, hogy ne is lássa az arcomat. És ne érezze annyira megalázónak a jelenetet. Akárcsak ott az országúton: ez is mintaszerű durrdefekt volt. Nem volt mit csinálni a karburátorral.

Paja úgy fogalmazta ezt meg, hogy ő nem Krisztus, s az egyetlen, amit tehetünk, hogy otthagyjuk a kocsit az út mellett, és majd Iregről kérünk vontatót; vagy ha útközben találkozunk kocsival, leállítjuk.

Elmúlt tíz óra, mikor bezörgettünk a főjegyzőékhez. Paja már előbb elvált tőlünk, még a tejipari telepnél, hogy ott próbáljon vontatót keríteni. Abban maradtunk, hogy majd utánunk jön Janikáékhoz, és reggel indulunk tovább.

A tágas udvar mélyéből négy kutya rontott ránk, de Ger Arany egyetlen kussal megjuhászította őket. Ez már magában véve bizonyíték volt, hogy nem csupán mesélt, ő csakugyan otthonos itt. A ház parasztporta lehetett valamikor, abból alakították át jegyzői lakásnak. Néhány gyümölcsfa, tujabokor az udvaron meg egy kerek grupp, néhány színes üveggömbös karóval – ennyi árulkodott a sötétben Janika finomabb ízléséről. De különben semmi látnivaló, még baromfiudvar se, csak a hodály nagy, lapos üresség, egy céltalan udvar, keresztül-kasul szabdalva megfagyott autónyomokkal.

Az ámbituson egy fiatal szolgálólány kopogott végig facipőben, s megállt a feljárólépcsőnél. Közben odabentről felgyújtották a villanyt. A lánynak csupasz volt a lába, izmos karját vörösre csípte a hideg. Némán, vigyorogva nézte a bevonulásunkat, és közölte, hogy a tekintetes asszony már lefeküdt. Ger Arany megveregette a lány fenekét, s azt mondta, hogy mi is azt szeretnénk. Később kiderült, hogy Janika az egész jelenetet végignézte a szobából. Pongyolában fogadott bennünket, feszesre húzott övvel a derekán, és egy valószínűtlenül kicsi, fekete papuccsal a lábán. Ger Arany semmit se túlzott: Janika kivételes tünemény volt, egy arányos óriásnő, az erőnek és törékenységnek egészen szokatlan keveréke. Nemcsak a szája volt pici, hanem a lába is, az arcán század eleji két gödröcske, az idomai azonban, mint egy súlyemelőé. Az ebédlőben ültetett le bennünket, ahol még ott volt a vacsorai teríték, a morzsás, fehér abrosz, egy nagy házikenyér kendőbe csavarva, meg egy francia divatlap. És kábító meleg, legalább huszonnégy fok.

– Hát egyenek akkor – nézett ránk az asztalfőről. – Szeretem etetni a hajótörötteket.

Kis Varga mondani akart valamit, de láttam, hogy Ger Arany belerúg az asztal alatt. Nyilván ő akarta diktálni a beszélgetés stílusát, és nem akart felsülni velünk. Bár nem tudtam elképzelni, hogy az ő stílusa mért volna illedelmesebb, mint a miénk. Másról volt szó. Bizonyos megszerzett jogokat féltett tőlünk. Mi meg hagytuk, hogy ő brillírozzon. Minden választ őrá hárítottunk, mint valami cserkészvezetőre, aki valamennyiünkért felelős – s ettől csakhamar vibrálós lett a hangulat. Harsányakat nevettünk, noha többnyire csak az elmúlt két hétről esett szó, a szomorú burgonyákról. Én egészen belesüppedtem egy zöld plüssfotelba, és megpróbáltam elképzelni magamnak a főjegyzőt. Kicsi embernek gondoltam, aki Janika válláig sem ér, de a bajusza tömött, fekete, az arca rezespiros; s bizonyára tervei vannak a hodály udvarral, amit Janika elhanyagol. Dühítő lehet egy ilyen mokány kis embernek, ha a felesége, egy ekkora test és ennyi izom, naphosszat semmit se csinál, s mindig csak arra vár, hogy végre valami igazán esedékes lesz. Még ha csupa sár is az udvar, abban a kis fekete papucsában megy ki, megáll, és rájön, hogy nem találja azt, amiért kiment. Sokat van egyedül, de szeret is egyedül lenni, mert az legalább ébren tartja a nyugtalanságot. Szerintem se azelőtt, se akkor este nem feküdt le Ger Arannyal. Amíg nem fekszik le, addig még mindig esedékes lehet.

Később erős motordübörgés hallatszott be, s első pillanatban azt hittük, hogy Paja művelt csodát, és ő érkezett meg a megjavított Csepellel. De csak egy idegen autó állt be az udvarra, nem tudtuk, miért. Janika ugyan mondott valamit, hogy máskor is be szoktak állni hozzájuk autók, ott parkolnak éjszaka, aztán hajnalban továbbmennek, sokszor nem is tudják, mifélék, különböző vállalati kocsik, építkezési anyagszállítók. „Meg különben is elég nagy az udvar – mondta. – Hiszen látták. Kétezer öl legalább. Ekkora udvart nem illik lakatra zárni manapság.”

A zsufa szolgálólány egy újabb demizsonnal nyitott be, letette Ger Arany mellé, s mindjárt fordult is ki. Janika utánaszólt.

– Honnét jött? – s kiintett az udvarra.

A lány láthatólag ártatlan volt a dologban, de azért elpirult.

– Vizet kért a hűtőbe – mondta. – Elfogyott neki.

Én meg azt gondoltam magamban: „Mint egy átjáróház. Egy komplett átjáróudvar.”

– Hol van a férje? Kiszálláson?

– Ó, dehogyis – nevetett. – Vadászni mentek az állatorvossal. Az meg két napig is eltart ilyenkor.

– És maga nem szeret menni?

– Nem hagyhatjuk egyedül a házat – felelte. – Tudja, annyi ember megfordul itt. Meg aztán a barátnőmet várom, tavasz óta ígéri, hogy meglátogat.

– Pestről?

– Ó, dehogyis – nevetett újra. – Párizsból.

Az idegen sofőr időnként megtúráztatta a motort, ilyenkor megrezzentek az ablakok. Ger Arany átment a sötét szalonba, és matatott valamit. Janika rám mosolygott, de éreztem, hogy ez a mosoly Ger Aranynak szól: mint aki pontosan tudja hogy a vendége mit csinál a másik szobában, s hogy mi fog következni ezután. Közben egyre kábítóbb lett a hőség, és a beígért mandulaszag is megcsapta az orromat: Janika izzadt ilyen választékosan. Kis Varga besüppedt a foteljába, és elbóbiskolt a bortól. Kedves rókapofa volt ez a tizennyolc éves kölyök, az álla olyan hegyes meg fehér, mint valami lesmirglizett faék. Próbáltam rugdosni, de nem ébredt föl. Janika egy ideig mosolygott még, aztán csak a csupasz pillantása maradt meg rám szegeződve. Teljesen megbénított ezzel a pillantással.

– Már rég aludna, ugye, ha nem rontunk magára?

– Ó, dehogy – nevetett harmadszor is. – Még biztos kimentem volna sétálni.

– A faluba?

Elbiggyesztette a nedves, kicsi száját.

– Isten ments… csak ide az udvarra – s hatalmas pihés karjával fölemelte a demizsont. – De hát mért nem iszik?

Másra kellett azonban figyelnünk. Ger Arany a zongorát nyitotta fel odaát, egy ujjal pötyögtetni kezdett halkan, majd néhány akkordot is leütött. Később egy Verdi-áriát is elénekelt a tiszteletünkre, szorított torokhangon.

– Remek hangja van – dicsértem bajtársiasan.

Janika rátette a térdemre a kezét, és megszorította.

– Remek kisfiú maga.

Engem azonban hirtelen indulat fogott el minden hazugság iránt.

– Téved! – válaszoltam. – Egyáltalán nem vagyok remek. Először is nincs semmi felelősségérzés bennem. Ugyanígy azt is mondhattam volna, hogy ronda hangja van. És ha belekényszerítenek, holnap magáról is hajlandó leszek valami csúnyát mondani. De hogy az udvarra megy ki sétálni, az tényleg remek… Tetszik nekem ez a maguk udvara.

Azt hiszem, be voltam rúgva. Megfogtam a kezét, és lehajtottam a fejem. Szerettem volna odabújni e mellé a hatalmas test mellé, és elmesélni neki Bödét. De egyszerűbb volt hallgatni. S különben is, ha kicsit többet iszom a kelleténél, csupán össze kell szorítanom a torkomat, és mindjárt megkönnyesedik a szemem. Utálom ezt a képességemet, mert mindig arra csábít, hogy visszaéljek vele; s noha tudom, hogy csalok, látnom kell, hogy az öröm, amit okozok, őszinte. Akkor is úgy emeltem föl a fejemet, hogy már ott éreztem a szemhéjamon azt a kis melegséget.

– Túl sokat enged meg magának – mondta Janika szigorúan, s megint megszorította a térdemet. – Menjen ki, szedje össze magát.

Az előszobában magamra terítettem a kabátomat, és kiléptem az ámbitusra. A levegő íze és a fehérség egyszerre csapott meg: leesett a hó közben, az első hó. Alig egycentis volt, de az udvart még nagyobbá tette, a tárgyakat még esetlegesebbé. Egy huszonöt tonnás billentős teherautó dohogott az udvar közepén. A vezetőfülke üres volt. Az ámbituson nem égett már a villany, csak hátul, a konyhán túl szűrődött ki fény. Fölmarkoltam egy kis havat, és nyalni kezdtem. A négy kutya hangtalanul szaladgált az udvar átellenes oldalán, és onnét figyeltek. Lépések neszét hallottam. Biztosra vettem, hogy a sofőr Janikáék szolgálójához jött; s szándékosan nem köszöntem rá arra a bőrzubbonyos férfira, akit a tujabokrok mögött elhúzni láttam. Azt hittem, hogy ő az, s megy vissza a lányhoz. De amikor a fénysávba ért, egyszerre felvöröslött a haja. Paja volt. A meglepetéstől bennem ragadt a kiáltás. „A disznó! Ezt szépen elhallgatta előttünk. Reggel meg ideáll majd a kocsival, mintha ő maga volna az ártatlanság!” Nevetnem kellett. Paja közben eltűnt az ajtó mögött, s a kutyák is kivonultak az országútra. Csak az autó rázkódott a havon, mint valami esedékes rossz vagy jó. Mégis, ha visszagondolok rá, hetek óta akkor volt bennem először egy kis bizakodás, hogy visszatalálok az emberek közé.

Illemből megkerültem a pince földhányását, hogy ne lásson meg Janika, ha esetleg kilép – s ott váratlanul belebotlottam az idegen sofőrbe. Éppen gombolkozott. Kis zavarral bámultunk egymásra. Magas, sovány, kese arcú férfi volt, erős, fekete hajjal. Az autója felé nézett, aztán vissza rám.

– Azt hittem, hogy maga a Paja – mondtam ügyetlenül.

– Nem én vagyok az – felelte precízen, és zsebre dugta a kezét. S attól kezdve végig ott asszisztált nekem. Egészen kicsi hányingerem volt csak, de az is inkább a benti melegtől.

– Hajoljon előre, ne úgy álljon, mint egy karó – mondta.

Majd később:

– Tulajdonképpen mit csinál maga itt?

– Tulajdonképpen semmit – feleltem. – Tropára ment a kocsink, aztán itt ragadtunk.

– Már megjavították a kocsijukat – világosított föl; s ettől egyszerre kijózanodtam. Ezek szerint ismeri a mi Pajánkat és a körülményeket is. Akkor pedig nincs mit magyarázkodnom, akár tegezhetjük is egymást. S hirtelen elöntött az a haverkodó jóérzés, amiből a nők örökre ki lesznek zárva. Rágyújtottunk, és visszasétáltunk az autóhoz.

– Micsoda éjszaka! – mondtam, s teleszívtam a tüdőmet. – Sokszor jársz errefelé?

– Elég sokszor. De különben földvári vagyok, most itt dolgozom egy építkezésnél.

– És itt parkolsz Janikáéknál?

– Most már nem – felelte rejtélyes mosollyal, s körbenézett az udvaron. – Ez a hó engem is megvadított.

– Hogyhogy?

– Kíváncsi vagyok, hogy másutt is leesett-e. Azt hiszem, hazamegyek Földvárra. Két óra alatt otthon vagyok, aztán reggel vissza. Megéri. Az ember egyszer a saját ágyában is aludhat.

– Ha van neki – nevettem.

Oldalról rám nézett, nyelvével föl-le hintáztatta a cigarettáját.

– Van valami dolgod itt?

– Nem is tudom – mormogtam. – Azt hiszem, hogy nincs.

Pedig azért sajnáltam otthagyni azt az udvart, már kezdtem megbarátkozni vele. Viszont a hó is vonzott nagyon, a reflektorfényben elcsapódó fák; s gondolkodás nélkül beszálltam vele az autóba. Néhány perc múlva már kint robogtunk az országúton.

Különben Bercinek hívták a barátomat, valamilyen Bercinek, de többet ma sem tudok róla, mert csak a keresztnevünkig kádereztük le egymást. Útközben mesélte el, hogy vágták otthon egy kis disznót, csak úgy „elöljáróba”, s abból szívesen megvendégel. „Utálok egyedül enni – nyugtatott meg –, az asszony meg úgyse kel már föl, hogy egyék velem. Aztán majd megalszol a konyhában. Kapsz két pokrócot, annyi elég.”

– Remek lesz – mondtam hálásan.

– Azt éppen nem, de jó lesz – válaszolta. – Nézd, micsoda porhó!

Még senki nem járt előttünk, az országút érintetlen volt, és alig kanyargott. Megfigyeltem, ha ilyen úton robog az ember autóval, gyermekesen együgyűek lesznek a gondolatai. Az a távolba futó pálya, amit az útmenti fák zárnak le kétfelől, szereti ugyanazt a gondolatat nyújtani, mint valami gumit. S minél gyorsabban száguld az ember, annál butább és üresebb lesz. De ez valami szent butaság és üresség, ha ugyanakkor havazik is. Berci bizonyára szívesen vette volna, ha beszélek neki Bödéről, de nem jött, hogy beszéljek. Janikának talán még igen, de neki nem. Nem is nagyon akartam én semmiről se beszélni vele. Éppen csak jólesett, hogy együtt fogunk abált szalonnát enni, és megtudom, hogy milyen a pokrócuk szaga. Azt hiszem, ő is így érezhetett, mert nem faggatott a dolgaimról. Mégis tökéletes volt a cinkosság közöttünk. „S majd ha elmúlik ez az éjszaka – gondoltam –, és elszakadunk egymástól, szeméremből ő is hallgatni fog arról, ami közöttünk történt. Ami annál is könnyebb lesz, mert nem lesz mit elmondani.”

Két óra volt, amikor beértünk Földvárra. S akkor már vagy húsz perce kiléptünk a havas övezetből. Ezen úgy bosszankodtunk, mintha valami közismert fej tehetne erről is. Hogy mért nem tudott Földváron is havazni! Káromkodva szidtuk a sarat, amire ráfutottunk. Berci nem a községben lakott bent, hanem egy új negyedben, a vásártéren túl, ahol már a szántók és rétek kezdődtek. Az új negyed magja az egykori Oncsa-telep volt, és az bővült ki idővel. Amennyire a sötétben meg tudtam ítélni, Berciék háza nyolc, hajszálra egyforma ház közül volt az egyik, körülbelül a középtájon. Ez a számítgatás egyáltalán nem volt szándékos akkor bennem. Inkább csak annyi, hogy miután Berci hirtelen fékezett le – nem is jelezve előre, hogy „Na, itt lakunk!” –, akaratlanul is visszaidéztem magamban azt a pár házat, amit éppen elhagytunk; meg azt a másik néhányat, amit a reflektorfényben még látni lehetett. Ugyanis csak egy lámpa égett a telepen, az artézi kútnál.

Berci egy kopár előkerten vezetett keresztül, annak a végében volt a ház. A nyitott veranda tele volt szénnel meg fával. Egy pillanatig elmaradtam kint, és minden indok nélkül a szenet bámultam, ezt a még mattabb feketét a sötétben. Közben fény csapódott rá, s Berci kiszólt a konyhából: „Befűtsek?” Erre én is beléptem. Kopott kis konyha volt, rózsaszínű bútorokkal. A kőpadló ragyogó tiszta; de az asztalon halomban állt a mosatlan edény. Berci az egész halmot följebb tolta a viaszosvásznon, és helyet csinált az asztal végénél. Akkorra már el is felejtődött, hogy befűtsünk. A vekker hangosan ketyegett a polcon, és mind a ketten ásítozni kezdtünk. Kiderült, hogy még annyi mondanivalóm: sincs egymásnak, mint az autóban. De azért változatlan bizalommal voltunk egymás iránt. Csak éppen már enni se volt kedvünk. Berci előhozott egy kék pléhtányért, néhány véres hurkával, paprikás szalonnával. Aztán csak ültünk a hidegben, s a forma kedvéért nyeltünk is pár falatot. Bora semmi nem volt, pálinkája se. Vagy négy pohár vizet megittam, ő még többet is. Egyszer, emlékszem, rám nevetett, és azt mondta, hogy jól kitoltunk az iregiekkel; meg hogy más így falatozni, parasztosan, nagy hűhó nélkül. Aztán fölállt, benyitott egy ajtón, s hallottam, hogy halkan beszél valamit a feleségével. Egy pokróccal tért vissza, nem kettővel.

– Majd holnap csinálunk egy jó pálinkás reggelit mondta. – A szomszédnak van pálinkája, csak már nem akarom fölébreszteni.

S intett, hogy menjek utána. Valami kamrába nyitott be, ami a verandáról nyílt. Mire odaértem, már egy fél sezlon lógott ki az ajtón, ő meg kiszólt a sötétből, hogy fogjam meg a másik végét. Nyilván helyszűke miatt tárolták így, mert amikor fölállítottuk, a szobájukat félig elbarikádozta.

– No, nem eszel még? – kérdezte, miután az egy pokrócot barátian megtoldotta a bőrkabátjával. – Van kolbász is, ha akarsz – s visszaült az asztal mellé.

Én meg teljesen váratlanul azt mondtam neki, hogy nem nősülök meg, elhatároztam. Egyrészt, mert nincs hozzá elég erkölcsi erőm. Másrészt, mert mi történik, ha megnősülök? Az ember akkor is egyedül áll majd az udvaron, végül is.

– Most el vagy kenődve, azért beszélsz így – vigasztalt. – De azért jó, hogy mondod. Ki kell mondani a dolgokat, másképp tropára megy az ember önérzete.

Ezt nem értettem egészen, de azért nagyon jólesett. Emberi hang volt, és nem kért cserébe semmit. Aztán újra ásítozni kezdtünk, ő meg felállt, megszorította a kezemet, hogy aludjunk jól, és bement a feleségéhez.

Úgy estem bele az álomba, mint a kő. Semmi emlékem nem maradt erről az éjszakáról, még egy darabka álom se. Kora hajnalban arra ébredtem, hogy Berci átmászik rajtam. Már derengett kint. Berci hosszú alsónadrágban, mezítláb matatott a konyhaszekrényen, aztán kiment. Ahogy utánanéztem, szemem megakadt a bejárat melletti fogason. Kopott kabátok lógtak rajta és egy dupla csövű puska. Este észre se vettem, hogy ott lóg. Rögtön fölkeltem, hogy megnézzem közelebbről. Elég öreg puska volt, sörétes, viszont neves márka, a tiroli Paterlongo készítette. Akkor még nem gondoltam semmire, csak erős nosztalgiát éreztem, hogy a kezembe vegyem. De nem nyúltam hozzá, helyette kiléptem én is a konyhaajtón. Csudálatos volt. Éjszaka Földváron is leesett a hó, s a szén is behavazódott a verandán. A fehér rétekre is kiláttam, s valahogy semminek nem volt határa a hajnali szürkületben. Mindez úgy hatott rám, mint egy kikerülhetetlen színpad, amire föl kell lépni.

Berci közben megkerülte a házat, s mikor észrevett, rám hunyorított.

– Na, mit szólsz hozzá? Ugye, mondtam?

– Isteni idő – feleltem.

– Nem is indulunk nagyon sürgősen – válaszolta. – Majd bemondok valami zűrt a kocsival, és kényelmesen megreggelizünk. De addig még alszunk egy órát.

Nem mondtam, hogy igen, se azt, hogy nem. De bent a konyhában első dolgom volt leemelni a puskát. Ráfogtam Bercire.

– Van engedélyed hozzá?

– Hát persze. Minden hétvégen kijárok – mondta.

Ezután már könnyen ment a többi. Berci egyből megértette, hogy kedvem támadt egy kicsit körülnézni a mezőkön. Sőt, ha két fegyvere volna, ő is kijönne velem, ugyanis friss havon a legnagyobb élvezet bóklászni. De csak menjek nyugodtan egyedül – mondta –, a határ, ahová kilátunk, mind az ő vadászterületük. És hogy legkésőbb másfél óra múlva forduljak vissza.

Azt mondtam, jó, és zsebre dugtam az öt töltényt, amit adott.

Amikor utoljára visszanéztem a telep felé, a sok egyforma ház közül még biztosan fölismertem a Berciékét. Pontosan nem tudom, miből, talán az irányból meg a távolságból, amit még frissen a tagjaimban éreztem. Aztán egyre inkább megszédített a fehér tágasság. Az első félórában nem is nagyon figyeltem rá, hogy látok-e vadat. Tökéletesen kielégített a környezet meg a két cső gömbölyűsége a markomban. Úgy éreztem, ha ebből a bóklászásból visszatérek, minden másképp lesz azontúl: úgy fog belém ivódni ez a havas rét, mint a kegyelem.

Már jó messze jártam, mikor megláttam az első nyulat. Valami okból nem távolodva, hanem srég felém futott. De elhibáztam. A durranás messze visszhangzott – s azt hiszem, ezzel kezdődött. Nehéz ezt megmagyarázni. Sokat vadásztam valamikor, most mégis szégyen suhant át rajtam. Mint a nikotinszédülés; aki ismeri. Jön, s el is múlik rögtön, de mégis visszamarad az érzés, hogy az emberek észrevették rajtunk. Mintha az egész telep meg község megrezzent volna a durranásra, olyan volt. De aztán nem sokat törődtem vele. Nemsokára újra felugrott egy nyúl, és ez is felém futott oldalazva. Lehet, hogy ugyanaz a nőstény volt, mint az előbbi, mindenesetre ezt nem hibáztam el, azonnal felbukfencezett gyönyörű ívben. Most viszont a visszhang volt kisebb, mint az első lövésnél; de csak később jöttem rá, hogy miért. A tapsinak sárgás volt a hasa alja, mint a kén, valami vegyszer foghatta meg a festékgyár szemétlerakodójánál. Fölemeltem a lábánál fogva, és visszanéztem a telep felé. De már semmit se láttam, olyan köd szállt le közben: az fogta le a durranás visszhangját is. És hamarosan engem is körbekerített. Kényelmetlen, kínos érzés fogott el; mintha a saját jó lelkiismeretembe puskáztam volna bele. Egy darabig még tudtam követni a nyomomat visszafelé, de csakhamar azt se találtam már. Attól kezdve szilárdan kitartottam egy irány mellett, de nyilván rosszul tájoltam, mert még háromnegyed óra múlva sem értem házat. Amikor egy rövidebb szakaszon fölszakadt a köd, távoli szerelőhangárt pillantottam meg, amire egyáltalán nem emlékeztem. Erre azonnal visszafordultam! És már gyűlöltem a nyulat. Nem volt se fegyvertartási engedélyem, se vadászigazolványom; s akkoriban még elég közel voltunk a háborúhoz, hogy szigorúan vegyék az ilyesmit. Talán egy félórát botorkáltam teljesen vaktában, s csak akkor sütött ki a nap. Tíz perc múlva ott álltam a vakító fényben, a síkság közepén, négy kilométerre a teleptől. Közben a községben is megindult az élet, a festékgyárból tompa kongatás hallatszott, gumiköpenyes férfiak vágtak át a réten a gyár felé, a telep meg a szerelőhangár felé. Az egyikük elég közel kanyarodott hozzám. Köszönt ugyan, de az arcából mégse néztem ki semmi jót, nagyon odafarolt a pillantása a fegyveremre. Éreztem, hogy megfordul utánam. Mikor már elég messzire járt, leguggoltam, mintha a dolgomat végezném, gyorsan gödröt vájtam a késemmel, és odafektettem a nyulat. Először szégyelltem földet kaparni rá, aztán mégis betemettem. És halálos biztonsággal tudtam, hogy megint elrontottam egy jó alkalmat, hiába jött segítségemre a hó. Végül elkezdtem rohanni a telep felé, és csak az első házsornál álltam meg. Mind a tizennyolc utcát végignéztem, de sehol se láttam Berci billentős teherautóját. Autónyom viszont annyi volt, hogy azok még jobban összezavartak. Föl-alá csatangoltam, de képtelen voltam rájönni, hogy melyik a Berciék háza. A nevét meg nem tudtam. És már kezdtem feltűnést kelteni, ahogy a puskával föl-alá bolyongok. Nem tehettem mást, muszáj volt megszólítanom valakit. Bekiáltottam egy asszonynak az egyik kertbe, s igyekeztem minden jellemzőt elmondani Berciékről, amit csak tudtam. De az asszony nem ismerte őket, ők is csak nemrég kerültek ide. „És a szomszédjuk?” – kérdeztem. „Azok is” – felelte az asszony. Kiderült, hogy a telep amolyan „átjáró” lakónegyed inkább, az elöljáróság adta ki bérbe a házakat, főképp a vándorló munkáscsaládoknak.

Ekkor már nyolc óra is elmúlt, és biztosra vehettem, hogy Berci nem várt meg, kár is nyomoznom az autó után. Így hát nem sok lehetőségem maradt. Egy ideig még ott ténferegtem az utcákon, s mikor egy egyenruhás férfit láttam feltűnni, gyorsan leódalogtam a rét felé, úgy tartva a puskát, hogy a testem eltakarja. S az első árokba belefektettem, sárt meg követ tapostam rá. Iszonyú érzés volt ez nekem, aki úgy szerettem mindig vadászni. De ugyanakkor megkönnyebbülés is. Csak éppen nem tartott soká.

Mikor fölegyenesedtem, egy tréningruhás, fiatal nőt vettem észre az úton, mintegy harminc méterre tőlem. Érdeklődve nézte, hogy mit csinálok. Hosszú, fekete haja volt, de számomra az volt a legfeltűnőbb rajta, hogy egyáltalán nem hasonlított Bödére. Lassan elindultam feléje, ő meg belépett a kertkapun, ami előtt éppen megállt. Kis gondolkodás után én is benyitottam. Hajszálra olyan ház volt, mint a Berciéké, a verandán nagy kupac fa meg szén. Ez teljesen megzavart. Kopogtatás nélkül nyomtam le a kilincset. A nő ott állt a befűtött konyhában, és éppen lepakolt. Sokkal szebb volt, mint gondoltam, a körméről már kezdett pattogzani a festék. S a rózsaszín bútorok helyett itt minden kék volt.

– Ez a Berci barátom háza? – kérdeztem.

– Kicsodáé? – lepődött meg; de azért láttam a szemén, hogy nem barátságtalanul mustrál.

– A Berci barátomé. Sofőr. Ugyanilyen háza van neki is.

A nő elnevette magát.

– Jópofa maga. Ilyen alapon minden házba benyithat itt.

– De még szerencse, hogy ide nyitottam be. Maga biztos nem jelent föl – mondtam.

A nő újra nevetett.

– Csak nem gyilkolt meg valakit?

– De igen. Egy nyulat.

– Azt ásta el itt az ároknál?

Erre egyszerre elmúlt a szorítás a mellemről: ezek szerint nem látta jól, hogy mit csinálok. S ez visszaadta a bátorságomat. Mit részletezzem – udvarolni kezdtem neki, és ottmaradtam. A férje egy másik megyében dolgozott, és csak hétvégenként utazott haza. Négy napig laktam nála, és négy napig nem mozdultam ki a házból, hogy a szomszédok ne fogjanak gyanút. Csak hevertem, és bámultam ki a havas rétre meg szántókra; és vártam őt. Egyáltalán nem hasonlított Bödére. És egyáltalán nem akart tőlem semmit. Sőt, búcsúzóul egy címet is adott, ahonnét be is protezsáltak aztán a következő kampánymunkára, a cukorrépásokhoz.

 

1962

 

 

 

Bolond utazás

avagy néhány jelentéktelen körülmény részletes ismertetése

Végleges vázlat Gogol emlékének

 

A múlt század végén figyelemre méltó munka jelent meg Pécsett Ott Károly mérnök és géptervező tollából. A szerzőt a „személyszállítást elősegítő humánus eszközök” tervezésének a kérdése érdekelte, mindenekelőtt a „vaspályán gördülő második otthonunk” ideális megalkotása. A mű helyenként filozofikus érzékenységgel taglalja a témát, s vallásos és politikai meggyőződését sem hallgatja el. „A technikus képzelőerő – írja – nem feledkezhetik meg a testvéri honpolgárok millióiról, kiknek érdekében és méltó boldogulásuk hasznára a számok és törvények önmagukban lélektelen determinizmusából varázsolnak elő olyan szerkezeteket és építményeket, melyek tükrözni képesek a szív, a szem és test Istennek tetsző óhaját.” Könyvéhez Padányi Bíró Mártontól, a termékeny barokk írótól, későbbi veszprémi püspöktől vesz mottót, aki a Habsburg-dinasztiának fenntartás nélküli csodálója volt, s az 1741, évi országgyűlésen talán a legjellegzetesebben fejtette ki a korabeli elgondolást az államról.

(Hetvenhét esztendőnek kell majd még eltelnie, hogy a csecsemő megszülessen, ki az állam elhalását jósolni jött; jóllehet a legkülönfélébb barokk kísérletekkel továbbra sem látszott felhagyni a történelem, végezetül sem.)

Az említett elgondolás szerint az állam olyan épület, melynek tetejét mintegy leemelték, s a vallásos állampolgár felnézvén rá, éppúgy a nyílt eget látja a benne trónoló Üdvözítővel és a neki hódoló égi seregekkel, mint a templomok mennyezetfestményén. „Én tudatlan, együgyű építőmester – olvassuk a választott mottóban – négykontignációs házat építettem, mely háznak első szegletköve, erős és mozdíthatatlan fundamentuma Felségednek szentsége, eleven kövei pedig az egész magyar nemzetnek egyenlő hívséggel és buzgósággal Felséged szeretetire gerjedező szíve. Az első és alsó, következendőképpen a szegletkőhöz és fundamentumhoz legközelebb fekvő kontignáció ezen nemzetnek Felségedhez való hívséges állhatatossága. Ez után onnan feljebb emeltetett második kontignáció Felséged királyi kegyelméből megerősített magyar nemzetnek régi őseitől örökösült nemesi szabadsága és ennek isteni gondviselést hirdető liliomos oszlopa és támasza: Felséged királyi férje. Innen és még feljebb emeltetett harmadik kontignáció a királyi székben ülés avagy a királyi hatalomban, országlásban és dicsőségben való nyugodalom és csendes békesség. Innét pedig már csak a padlásnak tetejére, az egek fölibe vezető nyolc grádicsok adatnak nekünk, s ezeken, mint Jákob lajtorjáján vezet az út a Békesség királya elébe.”

Ott Károly a Magyar Déli Vasút Társaságnál működött szakmai tanácsadóként, s bizonyos iratokból arra lehet következtetni, hogy akkori kocsigyártásunkban nemcsak szerepe volt, de a tervezési munkákban is részt vett – vagy legalábbis könyve szellemével hatott néhány kocsitípus kialakítására. E típusok tartósságáról később magunk is meggyőződhettünk, nem messze Kanizsától, 1946 nyarán. Egy szakaszvezető bajtársunk szülőfaluját akartuk felkeresni Somogyban (ahogy az odavalósiak mondják, Somogyországban) – s véletlenül olyan kocsira szállhattunk fel a szulimáni járáshoz tartozó T.-ben, amely több mint nyolcvanéves volt, két háborút túlélt, s könnyen meglehet, hogy éppen Ott Károly tervezte. A kocsi akkor készülhetett, mikor a síneket lerakták Somogyban. A kanizsai főműhely a felszabadulás után önkéntes munkafelajánlással újította fel május elsejére, miután a mérnöki részleg úgy döntött, hogy valamelyik mellékvonalon biztonságosan járatható, míg a kocsipark veszteségeit nem pótolják. Emlékezetes látványt nyújtott az eldugott megállóhelyen. Az ország jóformán ki se mosakodott még a pusztulásból és vérből, mikor ez a „vaspályán gördülő második otthon” Somogyban megjelent. A Habsburg Birodalom széthullása után Magyarország baromfiudvarrá zsugorodott, tenger helyett itatóvályúval az udvarán. A széthullásért cserébe viszont független lett, rendelkezhetett önálló vágóhíddal, külügyminisztériummal, sóhivatallal, kedve szerint felejthetett és emlékezhetett, s dönthetett szabadon, hogy milyen relikviákat őriz meg a százados függőség idejéből. Ott Károlynak nem volt szerencséje: művét már az első világháború után kivonták a forgalomból. Többször szóba került, hogy valamelyik illetékes múzeum vegye a gondjába, de ez mindig terv maradt. Hosszú ideig a főműhely udvarán vesztegelt, egy félreeső vágányon, s csak annyi kivételezésre méltatták, hogy mikor a vágányt megszüntették, nem szedték fel azt a síndarabot, ahol állt. Így maradt ott egy alig húszméteres vaspályán, tengelyig benőtte a gaz, a talpfákból nem látszott semmi, s késő őszig úgy festett, mintha önként vonná ki magát a sínekkel szabdalt udvar mozgalmasságából – mint a sértettség ipartörténeti emlékműve. Az ősz aztán a zöld szigettel is végzett, a magasra nőtt burjánt lecsapta, láthatóvá tette az elrozsdásodott síneket, küllőket. Később újra átvontatták az udvar sínhálózatára, és szerszámoskocsinak használták, sziesztáztak benne, lányokat fogadtak a fülkéiben, akik előzőleg (egy ugyancsak történelmi időket átélt sezlonon) az irodában szerezték meg a jogot, hogy a hadiüzemnek nyilvánított üzem területére belépjenek, s a maguk módján tiltakozzanak a háború erkölcsei ellen.

Végül 1945 januárjában Knobsdorff Antal nyilas körletvezető lett öngyilkos ebben a kocsiban, miután nem sikerült időben elmenekülnie. Az epizód szervesen kapcsolódik az Ott-féle konstrukcióhoz, így a jelentéktelen körülmények ismertetéséből sem szakítható ki önkényesen. Akkoriban mindennapos volt a razzia. Mindenütt kisebb vagy nagyobb háborús bűnösöket kerestek, s igazában akkor lehetett először lemérni, milyen nagy segítséget jelent a politikai öntudat fejlesztése szempontjából, ha egy „Nyomozzon velünk!” mozgalom a szélesebb tömegeket is bevonja a szervek munkájába. Segít tovább mélyíteni a följelentések morálját, ami egyébként is megfelelt az ország hagyományos jogérzékének: inkább bűnhődjön egy-egy ártatlan (Isten majd helyesbít), mintsem hogy egyetlen igazi bűnös kicsússzon a hálóból (Istenre se lehet mindent áthárítani). Knobsdorffnak sikerült úgy végezni magával, hogy nem a félelem, hanem a saját személyes megalázottsága késztette cselekvésre. A nyilas hatalomátvétel óta Kanizsa kertes negyedében laktak, egy luxus ikervillában. Szomszédjuk időközben elmenekült (közismert közjegyző, aki álnéven elsőnek fordította le a Mein Kampf-ot), s a lakását tárva-nyitva hagyta. A terített asztalon ott penészedett az omlett, a poharakban ecetesedett a bor. A város eleste után Knobsdorffék az ismerőseiknél bujkáltak. Mikor megtudták, hogy a megrongálódott villába senki nem költözött be, egy éjszaka visszalopakodtak néhány értéktárgyért. Alig kezdtek hozzá a pakoláshoz, váratlanul egy dzsip reflektorozott be az utcájukba. Knobsdorff azonnal kiugrott a kertbe, és a kidőlt villanyoszlop üres transzformátoros doboza felé rohant. Az asszony nem követte. Helyette az alvajárók biztonságával átment a közjegyző lakásába, ledobta magáról a ruhát, és befeküdt az egyik vetetlenül hagyott, állott-hideg ágyba. Azokban a napokban egy éjszakára is igénybe vettek emberek elhagyott lakásokat; ő pedig igazolni tudta hamis papírokkal, hogy nem Knobsdorffné, hanem Bárány Emma székesfehérvári menekült. És ez mindenképp jobb megoldásnak látszott, mint a kétes kimenetelű nyugatra szökés. Férje hiába szisszentgetett neki, nem kapott választ. S mint valami kakasülőről (ahol ketten is elfértek volna), egyedül kellett végignéznie a dobozból, ami történt. A dzsipből három bőrkabátos férfi szállt ki, erős fényű zseblámpákkal először az ő lakásukat kutatták át, utána a közjegyző lakrészébe nyitottak be előreszegezett pisztollyal. Mikor kivágódott az ajtó, Knobsdorffné eltökélt sutasággal húzta melle elé a paplan csücskét, majd hasonló sutasággal kibontotta a haját. Percekig ebben a pózban folyt a faggatás, s még az igazolványát is így szedte elő a földön heverő retikülből. Mikor átmentek a szomszédos szobákba, a lámpát úgy hagyták az asztalon, hogy az ágyat világítsa meg. Knobsdorff higgadt kétségbeeséssel meredt a látványra. Felesége kis idő múlva fölkelt, leengedte magáról a kombinét, visszahúzta, kapkodva ismét leengedte, visszabújt az ágyba, aztán néhány perc múlva megint kiugrott, a bugyit is legyűrte, és így takarózott be nyakig. A jelenet úgy hatott, mint egy rossz némafilm, burzsoá detektívtörténet. Mielőtt távoztak volna a bőrkabátosok, egyikük közelebb lépett az ágyhoz, és mondott valamit: Knobsdorff elakadt lélegzettel látta, hogy felesége derékig meztelenül válaszol, s a nyakában lógó bizsukeresztet húzkodja. A vége az lett, hogy a két bőrkabátos távozott. És a lámpa is újra visszakerült az asztalra. Hamarosan olyan szeretkezés tanúja lehetett, amelyben nyoma sem volt enyhítő körülménynek. Még az undorító nyögéseket is hallani vélte. De igazában akkor homályosult el a szeme, mikor a felesége ugyanúgy kezdte ütögetni sarkával a férfi bőrkabátos hátát, egyre gyorsabban és vadabbul, mintha kizárólag erre a boldogságra várt volna. Knobsdorff megértette, hogy az ő további útjuk nem a közös szökés, neki pedig addig kell cselekednie, amíg meg nem virrad. Valamikor a főműhelyben kezdte vasesztergályosként a pályáját, és most is ott kötött ki. A szétbombázott udvaron csodával határos módon maradt épségben a millenniumi kocsi. Erre kapaszkodott föl, s a két ablak között elhelyezett vészfék fogantyújára akasztotta föl magát, az övével. És ez nemcsak azért sikerülhetett, mert feltűnően kis termetű volt, hanem a kocsi sajátos konstrukciója miatt is, a belső tér pöckeinek, gombjainak, fogantyúinak esztétikusan rendhagyó elhelyezése révén. Így történhetett meg, hogy ami a jövőt álmodó Ott számára a szépség és célszerűség ínyenc ötvözetét jelentette, végül azt is lehetővé tette, hogy egy vészfékről lelógó test ne érjen le a padlóra.

Mi, akik a késő délutáni hőségben érkeztünk az állomásra, és megpillantottuk a piros csíkokkal díszített, barnára lakkozott kocsit, csak azt érzékeltük, hogy kivételes és ünnepi látványban van részünk. Bár ez is akkor lett jobban nyilvánvaló, mikor a kanizsai befutott, és a kiégett váróteremből, gránáttölcséres peronról magába nyelte a menekülttáborra emlékeztető tömeget. Ekkor jutottunk csak hozzá, hogy az újjávarázsolt alkotmányt kívülről-belülről alaposabban megcsodáljuk. Ilyenkor főképp a környékről besereglő batyuzók, kofák lepték el az állomást. Indultak Kanizsára, hogy még éjszaka hozzákezdjenek a csereberéhez, s még éjszaka eladják a gazdátlan kúriák és kastélyok maradék értéktárgyait, az elfalazott pincékből, padlásokról lopott ezüstöt, porcelánokat, szemétdombok aljáról előkurkászott óntányérokat vagy az artistakülsejű pesti felvásárlók az ömlesztve áruba bocsátott papírkötegeket, melyeknek java része családi levéltárakból, könyvesszekrényekből került az udvarokra, és tűzgyújtásnál, vécézésnél – ahogy a front hullámzott – a békekötésig semleges pártatlansággal tudta biztosítani az érkező és távozó katonák szükségletét. S még maradt is belőle annyi, hogy az infláció alatt a tojásnál jobban fizetett.

A közvetlen háború utáni idők mindig megejtő módon bizonyítják, hogy milyen erős szálak fűznek az ártatlansághoz, milyen hamar tudunk felejteni és elképesztően nem felejteni. Ebből is látszik, mennyire áttekinthetetlenül családias idők ezek. Itt T.-ben például – a szerencse különös jóvoltából – még alkalmi mutatványban is része volt azoknak, akik nem a kanizsaira, hanem a gamási személyre várakoztak. Olyan mutatványra, mely akaratlanul is azt példázta, hogy egy maga nehézkedésébe és múltjába belesüppedt test végül is mire képes, ha a körülmények úgy hozzák. Talán mi magunk se tudtuk felfogni először a közeledő élmény igazi horderejét, csak akkor, mikor érezni kezdtük, hogy titkos zsilipeket szabadít fel bennünk. Cseprikálovics Borbáláról van szó, arról a se falusias, se városias külsejű, terebélyes nőről, aki az indulás előtti utolsó percekben caplatott be az állomásra, és a három kocsiból álló gamási szerelvényt többször is körbejárta. Két karjáról cekkerek, szatyrok lógtak le, abból a fajtából, melyeket valamikor üzletben vásároltak, de ahogy múlt az idő, s a háború keményedett, egyre jobban szaporodtak rajtuk a házilag eszközölt javítások nyomai, a különböző színű foltok posztóból és bőrből, helyenként megtévesztésig úgy, mintha az eredeti anyaghoz is hozzájutott volna a gazdájuk. Az egyik bőrcekker fogóját a régi háztartásokból sosem hiányzó szilvafőző kondér fogójából alakították ki csekély módosítással. Azonnal érezni lehetett, hogy az ilyen újítások az ő esetében nem csupán véletlenek. Olyan cinkossággal szövődtek bele külső megjelenésébe, hogy még természetesebbé tették a hatalmas arányokat, a templomboltozatos kebleket, a katonai övvel megosztott, duplán domborodó hasat vagy a vízszintes párkányként kidudorodó és hullámzó ülepet, amelyre feszesen simult rá a síkos fényű, zöld műselyem szoknya. S valahogy neki is a millenniumi kocsin akadt meg a szeme, nem a mögéje kapcsolt üres harmadosztályún, ahol kényelmesen lefeküdhetett volna. Pedig biztosan felmérte, hogy a bécsi ízlést tükröző konstrukció lépcsőmegoldása és ajtómérete nem pontosan az, amire egy háborúból kivánszorgott ország olyan utasának van szüksége, amilyen ő. Mégse döntött másképp. A kisegítőnek szánt harmadik kocsit csupán borús tárgyilagossággal szemlélte. Közönséges marhavagon volt, fapadokkal, vaskályhával, számítva a téli fagyokra, ítéletidőre – ami távoli jövő volt még; csak éppen közeledett. Szellőzőablakán ott rozsdásodott a domborúra kinyomott szögesdrót háló, egykori kezekre emlékeztetve, melyek ezzel a naiv ügyeskedéssel próbáltak nagyobb kilátást, több levegőt biztosítani maguknak. Nem csoda, ha az asszonyság is a mi vagonunk mellett kötött ki. Már csak azért sem, mert pontosan ő volt hivatva körénk hozni a kendőzetlen nyíltságot, amire valamennyiünknek szüksége volt.

Megérkezésére azonban még jó másfél órát kellett várni.

Egyelőre épp csak elpöfögött a kanizsai, s mi, akiket az áradat úgy hagyott vissza, mint dagály a csigáit, kagylóit, bőséges idővel rendelkeztünk, hogy a várakozás unalmát képzelgésekkel, figyelgetésekkel töltsük ki, s felkészüljünk egy egészen másfajta eseményre, ami majd végleg megváltoztatja sorsunkat. A puszta tényt, hogy tizenketten maradtunk, pontos véletlennek is érezhettük volna, ha több bennünk a bátorság és kevesebb a nyomorúságos örökség. Ha például egy vadidegen akkor téved közénk, joggal hiheti, hogy a gyér utasforgalomban a háborús vérveszteségnek is része lehet. Az igazság más. Somogy belső vidéke, a dombok és völgyek kietlenül bensőséges harapófogója, ahol a lápos rétek és erdők labirintusában a tatárok ugyanúgy tüzet raktak éjszaka, mint a janicsárok, az észak-olaszországi zsoldosok, az osztrák csendőrök, a német és a szovjet csapatok katonái – a táj, ahová a vicinálisunk indulni készült, mindig is isten háta mögöttinek számított. A marhák itt születtek két fejjel, gyilkolni kizárólag késsel gyilkoltak, s a lápos réteken nőtt egy fekete fű, mely többnapos nemi gerjedelmet okozott. Ezen az aszályos nyáron semmi nem tudott versenyezni a batyuzással és feketézéssel. Ahogy az oszladozó füst üres fénylukakra esett szét, a legkisebb apróság is feltűnőbbé vált, még egy karistoló hang vagy mozdulat is. Nem beszélve a szedett-vedett öltözetek furcsaságairól, a csíkos vánkoshuzatból varrt ingről, a vöröskeresztes gyűjtőperselyből fabrikált csajkáról, a rengeteg szétszórt töltényhüvelyről, széttaposott gyümölcsről, ürülékről, laposra aszott kutyatetemről, eldobált újságokról. A mozdonyitatónál nagy halom címeres kék mozaik hevert, valamelyik kastélyból zsákmányolták, és itt végezte összetörve. Végül minden jelenvalóra rátelepült a csend, a bűz és a bombasérült fákon gubbasztó varjak mozdulatlansága. Mindez úgy hatott, mint egy tűző napon veszteglő vázlat vagy történet, melyet nagy gondossággal hagytak félbe. Mi, a maradék utasok, hasonló hevenyészettséggel bukkantunk elő a füstből hol itt, hol ott, hová éppen sodort bennünket a dagály. Egyelőre (és még elég sokáig) tartózkodó pillantással méregettük egymást, s nem tartottuk szükségesnek, hogy az ilyenkor szokásos nyughatatlansággal pár méterrel errébb vagy arrébb vigyük a cókmókjainkat. Vagy ami gyakoribb, homályos illúzióktól hajtva közelebb húzódjunk egymáshoz. A fölszállást se sürgettük, mindenki maradt a helyén. Egy szétgörbült pad vasvázán idősebb vak férfi ült, és olyan tükrözést produkált a két üvegszemével, hogy a legdrágább velencei tükröt is túlszárnyalta. Később, mikor kevéssé figyeltünk oda, gyakorlott mozdulattal kipöccintette a két üvegszemét, vattával megtörölte őket, s noha teljesen egyformának látszottak, mégis határozottan az egyiket helyezte az egyik szemgödrébe és a másikat a másikba. Egy fiatal anya (valami okból leányanyának néztük, és Orsolya névvel ajándékoztuk meg) a szétomlott peronbüfé előtt pelenkázott. Érződött, hogy egyéni szertartást végez. Fél kezével a csecsemőjét tartotta, a másikkal leemelte nyakáról a szalaggal odaakasztott hajkefét, és tiszta négyszöget sepert a betonon. A külső vágányon közben szovjet szerelvény dübörgött el felcsapott csövű páncéltörőkkel. A katonák csizmájukat csapkodva integettek Orsolyának. De semmi hatást nem értek el. Orsolya újságpapírt, lepedőcsonkot terített a felsepert négyszögre, ahol most a csecsemő csaphatta égnek a kimarjult lábát, és kékülő arccal ordított, míg a szükséges rongyokat az anyja alája nem dugta. Aztán a dübörgés is beleveszett egy miniatűr haza végtelen síkságainak egyikébe. Újra csend volt, vibrált a levegő. Egy tizenötéves-forma kamasz a mozdonyitatónál guggolt (vállán a persely-csajkával), és elmerülten rakosgatott a szénporos salakon. A csempetörmelékből próbált összehozni valamilyen női alakot, s hol kisebbre, hol nagyobbra vette a domborulatokat. Végül a nagyobb mellett döntött. Mikor minden a helyén volt, pipacsfejet nyomott a combok közé, aztán gyorsan félresöpörte a művét, és körülnézett. A forgalmi iroda előtt két feszes feketébe öltözött gyászoló nagyszülő vette közre az unokáját, s nem vették le szemüket az Ott-féle alkotmányról. Ami nem fekete volt rajtuk (a gyöngyház gombos paraszting, az asszony réklijén a lemezes ráncokba szedett vert csipke rüss), kopogós fehéren világított, s szinte pattogzott a keményítőtől. Kisunokájukon a fekete zakó és a félrevasalt élű hosszúnadrág illedelmes farsangra emlékeztetett, noha a gyerek igyekezett megilletődöttségét kiültetni az arcára. A peronon tátongó bombatölcsér mellett a gamási erdőgazdaság selejtvadkilövője ácsorgott, s puskájával a léckorláton fönnakadt újságlapokat piszkálta a gödörbe. (A katonai parancsnokság papírja szerint havi nyolc töltényre volt jogosult, hogy „a háborús sérült nemesvadak” az állományból mielőbb kivonassanak.) Egy angol blúzos vénkisasszony – a pécsi szociális gondozó önkéntes tapasztalatgyűjtője – a latrina földhányása mögött tartotta szemmel a földön bóklászó varjakat, s igyekezett egyre közelebb férkőzni hozzájuk. A persely-csajkás kamasz később abbahagyta a csemperakosgatást, és átment a rakodóbarakkhoz, ahol a betonrámpa szélén járkált le-föl, mintha véget nem érő vizelésre készülne, s csak a megfelelő pillanat hiányozna hozzá. Ormótlan gyalogsági bakancsának csoszogása volt az egyetlen ütemjelzés, ami a fülledt hőségben az időre emlékeztetett.

Mindehhez azt kell hozzávenni, hogy az ilyen kis vidéki állomásokon mindig van egy zug, ahol elbizonytalanodás foghatja el az embert. Többnyire a külső vágányok környéke ez. Néhány lépés, s az utas már zavartalanul bámulhat ki egy tájba, ahol a földek kezdődnek, pontosabban, ahol minden kezdet nélkül is folytatódnak, földek és megint földek, függetlenül attól, van-e beléjük vetve valami, van-e ösvény rajtuk. Táj, amelyből az állomás megpróbálja eltéríteni magát. Ez furcsa érzés. Lelepleződik valami, ami sosem volt eltitkolva. Az utas el is bambulhat, mintha az állomás fontoskodásából egy sokkal fontosabb ürességbe kóstolna bele. Csakhogy üresség-e ez? Vagy éppen a fordítottja? Ilyenkor támad gyanú, hogy talán mégsem lehet ártatlanul utazni. Az ilyen töprenkedés persze már a háborúhoz is hozzátartozhatna, a félelem és gyűlölet eredetéhez, a szeretet, a segítés és boldogítás nagyszabású hazugságaihoz. Mert végre is arról van szó, milyen ügyben utazunk át meg át a földeken. S hogy minek is nevezzük ezt az utazást. Itt, T.-ben olyasmi is hozzátartozott az állomáshoz, amiről nehéz véleményt alkotni, legfeljebb úgy, hogy íme, ez is a térmészet egyik elgondolása. Ahol a legszélső vágány töltéséhez már közvetlenül csatlakozott az előírásos biztonsági földcsík (benőve csalánnal és óriáslapuval) – a töltés lejtője engedelmesen simult bele a szántók és rétek vízszintesébe. Ahogy ez mindig is lenni szokott. Csakhogy itt a biztonsági sáv mellett (pontosan ott, ahol az utazóknak fenntartott vaspálya világa megszűnik) – rendkívül erős sodrású víz folyt; három-négy méter széles rohanó víztükör csillogott. És semmi töltése, semmi martja nem volt ennek a medernek. Teljesen egy szintben áramlott a víz a mozdulatlan réttel, egy szintben a füvek talpával, s láthatólag se kicsapni, se visszahúzódni nem akart, csak belesimulni és ott lenni, ahol van, ahol otthon van, fémesen és egyszerűen és megfejthetetlenül, mint egy mezsgye, mint egy fegyvertelen határvonal. Valószínűleg ettől volt olyan erős és lélegzetelállító ez a kép. Meg attól az érdes-lágy surrogástól (mintha csak magának dudorászna), ahogy szünet nélkül iramlott és maradt.

Hozzávetőleg így festett a parasztporták szérűskertjénél nem nagyobb állomásterület, ahol várakoztunk. S tulajdonképpen örülhettünk is, hogy nem többen verődtünk össze erre az utazásra. Ha nem így történik, aligha alakulhatott volna ki a lenyűgöző légkör, amire ma is szívesen emlékeznénk vissza – ha módunk volna rá. De az indulásnál ezt még nem sejtettük. A lenyűgöző hangulat akkor kezdődött, amikor Cseprikálovics Borbála is feltűnt a láthatáron. Mi ekkor már fönt ültünk a millenniumi kocsin. Igaz, még mindig tartózkodóan méregettük egymást – bár azért új szín is vegyült a feszélyezettségünkbe. Amíg a peronon csellengtünk, nemegyszer magától értetődő természetességgel tudtunk már egymás arcába bámulni, sőt a második pelenkázást kimondottan úgy néztük végig, mintha összeszokott baráti társaság, temetésre vagy lakodalomra összegyűlt família volnánk. Most viszont megszaporodtak a figyelemelterelő köhintések, ruhaigazgatások, orrfújások, a csomagok és a bugyrok számbavétele, a pénztárca ellenőrzése, hogy megvan-e a jegy, aztán a különböző cetlik áttanulmányozása, mintha először látnánk őket, és még soha nem adtuk volna össze azt a nyolc-tíz tételt, melynek a végösszegét – most, hogy végre a helyünkön ülünk – szükségesnek látszik még egyszer bekarikázni, mielőtt visszacsúsztatnánk a tárcánkba. Mert csak ezután kezdődhet el a játék, melynek mindenki szívesen áldozatul esik, aki mögött válogatott szenvedések pokla áll, és még fogalma sincs, mi áll előtte. Agyafúrt találgatósdi ez, hogy ki kicsoda, mit gondolna, ha gumibottal vagy sós vizes kúrával szorítanák beszédre, mit hallgatna el, miről kezdene fecsegni, hogyan leplezné le magát. Ez a játék a legjobb esetben is az ördög találmánya. Ilyenkor derül ki, milyen mocskos a képzeletünk, mennyire ki vagyunk szolgáltatva az emlékeinknek, a sérelmeknek és csődöknek. A vetkőztetés, amit ilyenkor művelünk, minden képzeletet felülmúl, csak a sajátunkét nem. Nagyjából mindegyik kupéban ugyanaz volt a helyzet (bár az, hogy mindegyikről egyformán jegyezzük fel a jelentéktelen körülmények részleteit, úgyszólván lehetetlen, s muszáj annyival megelégednünk, amennyi adatik). Valami okból a menetirány szerinti első kupéban verődünk össze a leghamarább. Tapogatózva ide botorkált be az üvegszemű férfi, őt követte Orsolya, a csajkás kamasz és végül mi. A középső fülkét a gyászba borult család és az angol blúzos vénkisasszony foglalta el később. A gamási selejtvadkilövő hosszas latolgatás után szintén ide akasztotta be puskáját, de nem ült le, hanem a folyosón sodorta egyik cigarettát a másik után. Akiket viszont senki nem látott fölszállni, a hátsó fülke két utasa volt. Már ott találtuk őket, s arra sem emlékeztünk, hogy a tolongásban fölvillant volna az arcuk. Ami persze semmit nem jelent. Lehet, hogy csak előre biztosították maguknak a különfülkét, s eddig ott aludtak, vagy valami mást csináltak. Bár azt, hogy különösebben összebarátkoztak volna, nem árulta el a viselkedésük. A vásári bohózatok szereplőpárjára hasonlítottak, a Magasra és a Kicsire. Kicsi cigányosan sötét bőrű, égő szemű emberke volt, inas és befejezetlen, mint azok a drótvázas szobrok, melyekre még nem hordták föl a szükséges anyagmennyiséget. Hazugság nélkül lehetett feltételezni róla, hogy Jehovás vándorszónok. A kupé bejárati sarkában bóbiskolt Magas, kirívóan elkülönítve magát az útitársától és meszelőhosszú lábát kicsúsztatva a folyosóra. Sötétbarna öltönye tele volt az évekig szekrénybe préselt ruhák ráncnyomaival, s valamilyen frissen megszerzett hivatalosság benyomását kelthette. Valaki, akiről elképzelhető, hogy szolgálati ügyben utazik, de azért jobb, ha ez homályban marad. Egyedül neki volt olyan tömött aktatáskája, amelyben valóban iratok lehettek, talán még hivatalos titkok is.

És mindeközben – amíg ültünk, és sétálgatva ismerkedtünk az Ott-féle konstrukcióval – végezetül is kizárólag Cseprikálovics Borbálára vártunk. Csak nem tudtunk róla.

Tulajdonképpen nem könnyű leírni egy ilyen szakmai lelkesedéssel újjávarázsolt alkotmányt. A mindössze három fülke nemcsak indokolatlanul díszes volt, hanem meghökkentően magas is, mint egy kápolnabeugró. Az ablak mellett ülve mégis arra csábult az ember, hogy hagyja magát megtéveszteni, s egy századelőt utánzó kávéházra gondoljon, ahol nem hiányoznak a körbefutó tükörtáblák, a kampók és fogantyúk fémkanyarintásai, a vécé halványkékbe játszó porcelán papírtartója, a folyosón diszkréten elhelyezett köpőcsésze. A kocsi másik végében ugyanilyen diszkréten simult bele az ajtószárny és ablak közti sarokba egy sajátos formájú tartály vagy tok, nem szabályos henger, fölfelé kicsit szélesedő, a tetején billentős kupakkal, mely ha nincs rajta, esernyőtartónak lehetett volna nézni, pedig szeméttároló volt, virágmintás öntöttvasból. Volt külön mosdó is, kiegészítve egy bidéhez hasonló rózsaszínű kagylóval. A kagyló aljára komor gót betűkkel volt odapingálva a francia Lajosok könnyed huncutsága: Ich seh’ dich. (Meglehet, hogy az Ott-féle tervből ez hiányzott.) A vécéről egyelőre semmit nem tudtunk még, oda csak jóval az indulás után nyitottunk be, és egy kopasztott gácsért találtunk a mennyezeti lámpára akasztva. Az idő legfeltűnőbben az üléseket borító plüsst kezdte ki, már ahol maradt belőle valami. Vagy már ez a maradék sem az eredeti volt, hanem egy régi-későbbi felújítás maradványa, melyet a mostani felújítás során (háborús plüsshiány?) tapintatból meghagytak. Egyedül a rugózatra fért volna rá a kötözés. De ez elmaradt, a bársonytoldás is jól fedett mindent, és a célnak megfelelt. A fenekünk jelezte ugyan, hol szúr, a kidomborodó rugókat azonban úgy lehetett csusszantani a farcsont mozgatásával, hogy senki útitárs nem vette észre az intim műveletet. És egyáltalán nem látszott, hogy bárki is becsapottnak érezné magát. Mindenki örült, hogy újra járnak a vonatok. A kocsi végre is első osztályú elgondolás volt, tele leleménnyel, melyeket nem lehetett nem értékelni. S ez mindenért kárpótolt. Más vagonokban például megszalonnásodott a levegő ilyen kánikulában, itt egyáltalán nem vagy legalábbis másképp, valószínűleg a rafinált térkihasználás miatt, ami elhitette, hogy elégséges tér áll az utas rendelkezésére. A fülkék ugyanakkor hangfogó faburkolattal voltak ellátva, a széleken rézlemez takarással. Az ablakokra májusi-piros klöplifüggönyök kerültek a felújítás során. A mennyezetet díszítő cirádás fémpántokat már eredetileg úgy helyezték el, mintha sugárkéve formán a lámpa bocsátaná ki őket, illetve a burát rögzítő bronzpersely ovális mélyedése, ahonnét valamikor a császár és király mozaikberakásos arcképe nézett le az utasokra. Ez valószínűleg nem élte túl a viszontagságokat, helyére most egy sokkal személytelenebbül ünnepélyes vörös csillag került, ezüstös keretben. Ha mindehhez hozzávesszük az alváz és a kerekek tekintélyes magasságát, a majdnem csúcsíves tetőszerkezetet, melyet azért gömbölyítettek le, hogy tetszetősebben szegecselhessék rá a forgó lapátokkal ellátott szellőzőkéményeket: fogalmat alkothatunk egy letűnt kor nem mindennapos erőfeszítéséről. Igaz ugyan, hogy a lámpaburát mi csak az ülésre felállva tudtuk kiakasztani, és a magasra tervezett lépcsőkön is úgy kellett fölmenni, hogy közben a felhúzódott térd odaszorult az áll alá, és a nadrág is kínosan berántódott a farvágásba – mégsem valószínű, hogy ez mindig így volt. Egykorú rajzok és fotók nyomán tudjuk, hogy ezek a magas lépcsőjű konstrukciók mindenekelőtt bizonyos rítust és tekintélyt tartottak szem előtt, nem a szeleverdi használat szempontjait, hanem – mint a mi kocsink esetében is – a felszállás előkészületének és végrehajtásának a méltóságát. És ennek megvoltak a feltételei. Gondoljunk csak egy ugyanebből a korból való pipagyújtó és -tisztító készletre. Vagy lépjünk be egy korabeli szivattyútelep gépházába. Meg fogunk esküdni rá, hogy soha ilyen óriási lendkerekeket nem láttunk, ilyen hűvös és mégis barátságos acélcsuklókat, tolattyúkat, körbepörgő szelepzárókat, nyugodt buggyanással hullámzó olajfogó tányérokat és hatalmas öntöttvas köpenyt, melybe éppen beleillik a lendkerék, és majdnem el is takarja a felét, mint egy öl, hogy ami olaj felfröcskölődik, ennek a falára csapódjon, mintha a kerék minden fordulattal meghágná és megtermékenyítené a gépkolosszust – nos, a lépcsőknek az ilyen gépházakban is kivételes a szerepük. A kevésbé fontos helyeket létrán lehet megközelíteni (mint a mi vagonunk fékezőfülkéjét), másutt viszont már lépcsőt találunk, melyeken nem lehet szeleverdin rohangálni. És nagyon is megfontoltan tervezték őket magasra. A megoldást azok a gumikerekes pótlépcsők jelentették, melyeket ha odatoltak a géptest lépcsői alá, a főgépésznek semmilyen végleges mozdulatra nem volt szüksége, hogy megközelítse a legfontosabb centrumokat (mint mi a minden igényt kielégítő kupénkat): a pótlépcső pontos eleganciával illeszkedett oda, ahová kell. Mi már nem emlékezhetünk rá, de egészen bizonyos, hogy valamikor a mi kocsinkhoz is ilyen gumikerekes pótlépcsők álltak rendelkezésre az állomásokon; és a fülkebejáratok mellől sem hiányzott a bronzveretes fémtok, benne a lámpabura-kiakasztó rúddal, hogy ne kelljen az ülésre felállni.

Persze kérdés, nem nyereség-e a hiányuk.

E pillanatban azonban más hiány foglalkoztatott bennünket: még a mozdonyunk se futott be Szulimán felől, az állomásfőnök hiába sürgette.

Vagy talán maga Cseprikálovics Borbála rendezte így az eseményeket?

Egy idő múlva minden lehetségesnek látszott.

Csak mikor feltűnt az alakja a távolban, akkor zökkent vissza a világ a maga kerékvágásába. A termetes asszonyság a falu felől vágott át a roncsokkal telehordott réten. A roncsok között kiégett tank is akadt, több kisebb méretű ágyú, elképesztő mennyiségű terepszínű karosszéria, rozsdás lavór, salgótarjáni konyhatűzhely, kaszárnyai vaságyak, serblik, kifordult belű díványok, fölszakított matracok. A rét távoli sarkában cigányok sátoroztak, gajdoló énekük az állomásig elhallatszott. A roncsoknak ez a bősége két éve még az egyetemes végpusztulás látomását idézte volna, most úgy hatott, mint egy ártatlanra lopott végkiárusítás, abban a biztos tudatban, hogy a raktárakat újra feltölti a szorgalom és a nemzetközi segélyakció. Cseprikálovics Borbála se gyorsan, se lassan csörtetett a roncstemető közepén, megfontoltan billegett a cekkereivel, mint az egyetlen biztató motor a napverte tájban. Volt valami bibliai ebben a rendíthetetlen csörtetésben. S ekkor bennünk is nyílni kezdett a zsilip, mozdulni és szivárogni akart. Olyanformán lettünk kíváncsiak és éhesek, mint akik ott indulnak felfedező útra, ahol nincs szükség tolmácsra, hiszen otthon vannak, még ha nehéz is kikeresni a térképen, hogy igazában hol, vagy ha mégis, akkor mért éppen ott és nem arrébb, noha sehol másutt nem jöhetnének szóba.

Mi éppen szemben ültünk Orsolyával, s végre zavartalanul merülhettünk el ennek a rejtelmesen zárkózott arcnak a figyelgetésébe – mert arra csábított. Arcára rá volt írva az alföldi tájszólás, bár nem egyértelműen, mert a szemvágása a madocsai besenyőkére emlékeztetett, akiket egy hasonló utazás alkalmával ismertünk meg, mikor harctéri szakaszvezető bajtársunk rokonságát kerestük arrafelé, sikertelenül. Ugyanis azok közé a megszállottak közé tartozunk, akik képtelenek egy szerelem vagy barátság vagy akár egy találkozás végére közömbös pontot tenni, s ez okból folytonos várakozásban telik az életük. A találkozásoknak ezek a kalandorai meg vannak győződve róla, hogy még egy futó emléket is cipelni kell, mint egy virágszirmot vagy szögeszsákot, és hiú reménykedés úgy odafeküdni a dolgok combja közé, hogy azzal vége is: utána majd úgyis összecsukódnak, mint este a virág. Ördögi-angyali praktika az, hogy soha semmi nem csukódik össze, ami egyszer hajlandó volt szétnyílni. Orsolya bennünk már az első pelenkázás alatt gyanút ébresztett. Az emlékezetes madocsai megérkezésünk az első békésebb kenyérünneppel esett össze. Takarékossági okból hiányzott ugyan a hagyományos szekérnyi óriás cipó, a buján tarajosodó gyürkékkel, ez azonban nem akadályozta meg a fekete ruhás hadiözvegyek dalárdáját, hogy a nemrég kivégzett nagygazda portáján, a monstrum sertéshizlaló tetején ne rendezzenek be alkalmi színpadot. A tanácstitkár onnét mondott beszédet, a gyerekek verseket szavaltak, politikai rigmusokat skandáltak, az özvegyek a református kántor haladó szerzeményeit énekelték. A hallgatók között mindjárt az előadás kezdetén feltűnt nekünk egy fiatal lány. Öltözetéről nem lehetett eldönteni, hogy különc gyászruha-e, vagy csak a szegénység varratta vele. A felső rész arannyal átszőtt, ünnepi kombinéanyagnak látszott, az alsó bő volt, és világoskék, mint a legendák állapotos szüzeinek a szoknyája. Amikor közelebb férkőztünk hozzá, többen figyelmeztettek, hogy egyetlen szót sem tud magyarul, az egyik pesti menekültcsoporttal érkezett a faluba, akiket kibombáztak, s még az ostrom előtt vonatra tudtak ülni. Aztán ott ragadt Madocsán, besegített a templomi orgonálásba, és kitanulta a fejést. Gondoltak rá, hogy esetleg lengyel, valamilyen Báthory korabeli beütéssel, de ennek ellentmondott, hogy azok a lengyelek, akik a nácik elől Magyarországra menekültek, feltűnően gyorsan megtanultak magyarul. A rejtélyt növelte, hogy a lány valamilyen soha nem hallott virágnyelven szólalt meg, ha egyáltalán megszólalt. Természetesen papírjai sem voltak, vagy elvesztek, vagy csak úgy tett, mintha elvesztek volna. Pontosan ez sem derült ki. A rendőrség meg elnézte neki, mert csendes elmeháborodottnak nyilvánították. A kenyér ünnepét sötétedéskor vad mulatozás követte, ami eltartott hajnalig. Bár amennyire féktelen volt, ugyanannyira gyermekesnek is lehetett érezni a patakzó röhögéseket, verejtéket, az elmaradhatatlan alkalmi vért. Éjfélkor, mikor a falu elsőnek hazatért frontkatonája a templomtoronyból leugrott a tűzoltók kifeszített ponyvájába, megkongatták a harangot. A falu besenyő ivadékai mindig is híresek voltak a lovaikról, ez volt a bolondériájuk, képesek voltak a földjüket elherdálni két párba illő nóniuszért, csak azért, hogy vasárnap délelőtt dobott gyeplővel robogjanak végig a főutcán, s még ha árokba fordultak is, a következő vasárnap begipszelt karral-lábbal újra ott vánszorogtak a nagyrét szélén, a monyasokat hágni biztatták – mire a pap kiprédikálta őket. A pap felesége lizoformos vízzel mosta fel utánuk az iroda előszobáját, de ez sem segített, alkonyatkor kötőféken fölvezetett lovakkal jelentek meg újra, és kegyes zsoltárral tartottak bűnbánatot. Tartogatott a kenyérünnep más meglepetést is. A falu néhány katolikus hívője egy rövid műsorban tüntető lelkesedéssel emlékezett meg a helybeli születésű Hercegi Imréről, az ország új „kisszentjéről”, aki gyógyíthatatlan betegségét arra használta fel, hogy naplójában a hívő diák alakját megrajzolja. Az egykori parancsteljesítő kislevente papneveldei tanulóként halt meg, tizenhét évesen. Halálát és nimbuszát a háborús sajtó is igyekezett kihasználni a maga céljaira: a temetésére kivezényelt leventezenekarral egy irredenta indulót játszattak el záróaktusként. Később színes nyomatú képével árasztották el az országot, tömegesen küldték ki a frontra is. Különösen nagy adag jutott a 2. kerékpáros zászlóaljnak, mely éppen az ő megyéjük kátyús útjain kapott gyorsított kiképzést, hogy az oroszországi útviszonyok mellett is kellő sebességgel tudják tolni a kerékpárt. A kenyérünnep éjszakáján néhány legény azt a levente-spartakiádot is fölemlegette, ahol Hercegi Imre negyedik lett a mezei kerékpárversenyen. A beszélgetés akkor fajult verekedéssé, mikor a református kántor fia is beleszólt. Ez a különc és öntudatos fiatalember többnyire mindenkit dühbe hozott, s láthatólag egy új Madocsát képviselt már. Az Ószövetséget úgy fújta, mint a dunántúli hitvitázó ősök, elemista korában egy elfalazott padláson ő etette a börtönből hazaszökött legényt, aki szerelemből ölt; később meg, a harcok alatt, légpuskával fartövön lőtt egy hugyozó SS-tisztet a kacsaúsztatónál. Mikor változott a front, a náluk kvártélyozó szovjet őrmestertől visszalopta a tenyérnyi Doxa órát, melyet az apja ijedtében nekiajándékozott, majd megint visszalopta a zubbonyzsebbe – csakugyan ajándékként. (Előző napokban ő kapott az őrmestertől egy kirgiz tőrt.) Most pedig, a kenyérünnepen, ő szedte rímbe a politikai rigmusokat. Mindennek őnála ideológiai megalapozottsága is volt. Már hajnalodott, mikor részegen odaült mellénk, s majdnem egy óra hosszat beszélt arról, hogy az államot és családot meg kell szüntetni, vissza kell foglalni a réteket, véget kell vetni az erdők kiirtásának, az állatok leölésének, kötelezővé kell tenni a vegetarianizmust, büntetés terhe mellett be kell vezetni a szabadságot, hogy a szerelem semmi más ne lehessen, csak öröm. Látnoki hévvel beszélt egy „besenyő” fedőnevű titkos szövetkezésről, mely a „herélt agyú öregeket” addig tartja majd ellenőrzés alatt, míg végképp föl nem hagynak az „erőszakos történelmi szarságokkal”. Beszélt egy rettenetesen kívánatos világról, aztán magyarázkodás nélkül elvonult a levelesszín mögé a különös öltözetű lánnyal (aki egy pillanatig nem vette le róla a szemét). Ezekben a hajnali órákban már csakugyan eluralkodott a paradicsomi ártatlanság. Nyilván rajtuk is, mert a legkevésbé sem zavarta őket, hogy féktelen szeretkezésüknek irigy tanúi lehetnek. De hát ekkor már a falu se besenyő falu volt, se parasztpárti, se kommunista, az egyházi pártok se gyűjthettek volna szavazatot, sem az erénycsőszök, egyszerűen csak egy szétroncsolt, nagy, egészséges test volt a rózsaszínű derengésben. A harcok során megritkult állatállomány most kezdett ébredezni. Az átizzadt kabátok, gatyák, csizmák, pruszlikok ott hevertek a tornácokon, régi gabonásládákon, szuszékokon, göcsörtfából faragott kisszékeken, ahogy a mulatság után odadobták őket. A muskátlival elbarikádozott ablakmélyedésekből kihallatszott a hortyogás, a templomtéri hangosbemondó hangszóróján galambok tülekedtek. A kivégzett nagygazda galambjai.

Vajon lehet, hogy Orsolya azonos ezzel a madocsai lánnyal?

Ugyanis ha kérdeztük, ugyanúgy nem szólt semmit; bár az is igaz, hogy madárnyelven sem. Kizárólag mosolygott csak, aztán még kedvesebben mosolygott. Mint akit légnyomás ítélt szótlanságra. A csecsemője viszont épp három hónapos lehetett, s mikor utánaszámoltunk, muszáj volt arra gondolni, hogy a gyerek ott fogant meg a levelesszín mögött. De igazában ezt sem akartuk biztosra venni – túlságosan is zavaros és boros éjszaka volt az. Meg talán féltünk is, hogy váratlanul beleszeretünk… s akkor, ki tudja. A hirtelen, vad érzés esetleg megbocsáthatatlanul térít el feladatunktól – amire egyszerűen nem mertünk gondolni. Már amúgy is tépett és eszelős év állt mögöttünk, a csalódások és reménységek éve. Hosszas nyomozási hercehurcák után derült ki, hogy szakaszvezető bajtársunk faluja nem azonos a Vas és Baranya megyei Szenteskúttal, sem azzal a három-négy pusztával, melyeket századokig így hívtak, s csak a felszabadulás után keresztelték őket Szabadkútra. Háborúk után egyébként sem könnyű eligazodni a megváltozott tájak, arcok és értesülések között. A kanizsai felvilágosító azt tanácsolta, a kalauzoknál érdeklődjünk, mert Somogyban még mindig vannak falvak, melyeket az odavalósiak nem a hivatalos nevükön emlegetnek, s hogy „ez már a török időkben is így volt, szaki, az ember felgyűri a gallért, szemére húzza a kalapot”. Mindez mégsem lehet ok, hogy akár a falu, akár a szakaszvezető létezésében kételkedjünk… Még ha a rossz pillanatok annyira csábítottak is rá. Olyasmi ez, mintha ledarált emlékeket mángorolnának belénk, a szánkon meg ki akarna jönni valami lélek, még akkor is, ha csak egy kenyérzsák aljáról előkapart sajthéj úszik a tetején. Mondják, az ilyen robajlások idején a nyelvünket is kiköpnénk, hogy ne telepedjen ránk a sárból dagasztott felhő, és igaza csak annak legyen, amit nem sikerült a gödörbe belesöpörni, ami ott maradt az ünnepi palacsintasütőn – hátha kikelnek tőle a rőzsébe dugott tojások, mielőtt a róka felfalná…

Lehetséges, hogy ilyen érzelmes bombasztokat akartunk mondani egymásnak ott a fülkében? Csak még mindig a feszélyezettség nem engedte?

Elég volt azonban az ablakon kinézni: Cseprikálovics Borbála rendíthetetlen nyugalommal jött és közeledett a cekkereivel. És ez bátorságot adott az elhatározásunkhoz, hogy átüljünk a vak útitársunk mellé, megszorítsuk bizalmasan a térdét, s legalább rögtönzött közvetítés formájában tudósítsuk őt is, hogy mozdonyunk ugyan nincs, de nem is indulhatunk el addig, míg a tizenharmadik utas meg nem érkezik…

Nem rajtunk múlt, hogy nem azt sikerült mondanunk, amit szándékoztunk, sőt egyáltalán nem azt – de ezt csak a helyzet rendkívülisége, kocsink lefegyverző patinája okozhatta.

Meg hát – nehéz is nem személyesen gondolni ezekre a dolgokra.

Mert mondhattuk volna például azt is, hogy uram, pokoli lehet magának! Mégsem igazságos, hogy csak mi látunk, maga meg nem! Hiszen azt se láthatja, milyen gyönyörű páholyba csöppentünk bele! Igen, mesélik, voltak fogolytáborok, ahol senki más, csak nő, mind kopaszra nyírva… Az ilyesmit nem lehet máskor kitalálni, csak karácsony napján, és az egészet odarakni egy férfifogolytábor karácsonyfája alá. Csakhogy nem ez történt. Már attól szédülni tetszene, ha ebben a kupéban körülnézne. Tudja, hány példányban látjuk itt magát? Ötben. Ezek miatt a ravasz tükrök miatt. Még ha egyedül utazna, akkor sem utazna egyedül, valaki mindig ott ül a közelben, ha senki nem néz magára, akkor is biztos lehet, hogy fáradhatatlanul figyelik. És hála, hogy ezt is megértük. Mert most vége lesz a magánynak! Mi pacifisták vagyunk, uram, bennünket nem érdekelnek a vágóhidak. A frontról azzal jöttünk haza, hogy végre megnézzük: mért romlik el mindig az a bálvány nagy kakukkos óra! Magának mondjuk ezt, aki biztos többet tud, az ember nem ok nélkül szabadul meg a szeme világától. Pedig azért mégis látnia kellene. A rétet, ahová kilátunk. Ennyi roncsot csak úgy lehet összekaparni, ha mindenki komolyan veszi: ki a szarral, emberek, vágjuk meg a kenyeret tiszta bajonettel, a zaccot meg köpjük ki! És látnia kellene a tizenharmadik utasunkat, aki most közeledik! Azt a termérdek cekkert! Micsoda lehetőségek! Micsoda reménykedések! Mióta átléptük a Kárpátokat, és a házunk helyén gödröt találtunk, egyfolytában lázban vagyunk. Olyan beintés volt ez, amit nem lehet félretolni. Az Isten akkor is gondoskodik otthon, ha másutt vagyunk elfoglalva. Fönt Pomerániában nagy családi lepedőket fújt a szél a hátsó kertekben. De ahogy csattogni tudtak azok a csontkeményre fagyott vitorlák! Éjszaka, mikor az ember kimegy kicsit, hogy egyedül maradjon a csillagokkal, vagy megpróbáljon hányni… De a csillagok is mások az ilyen ismeretlen hátsó udvarok fölött. Amerre utaztunk, a kertekről azóta kétszer olvadt le a hó. Másutt már többször is. Pencum? Voronyezs? Mesebeli, hogy mi a kakukkot kerestük ott. Ilyenkor lehet gondolni rá, hogy esetleg a szakaszvezető barátunk is fantom. Ahol összetalálkoztunk, többnyire nem szokott rajta lenni a térképen. Valahol, két hely között. Három órát láttuk egymást életünkben, de abba minden fontos belefért. Két tábori motorkerékpár találkozik össze, robognak a megfagyott tanknyomokban, egyikből a másikba, közben beesteledik, a hó világít, a torkolattüzektől összefröcskölődik az éjszaka, s valahányszor egy becsapódás megállásra kényszeríti őket, olyan süket lesz a csend, hogy a motorzajt a saját szívverésükkel tévesztik össze. S mindez egy síkságon, ahol minden dekkol, minden bele van lapulva a földbe, mintha a Nagy Professzor csinált volna rendet. Igazában nehéz mit kezdeni azokkal a durrogásos háborús regényekkel. Persze, van kivétel. Mondjuk, hogy Andrej herceg néz föl a csillagokra. Mi se tudtunk mást csinálni a szakaszvezetővel. Ő is dunántúli, a faluja nem nagy település, százharminc év alatt harminc ház épült tartós vályogból, abba befullad a golyó. A bal szemében volt egy kis folt, akkora, mint egy babszem, mint egy harmadik szem. Éjszaka azzal látott, meg nappal is, ha látni akart valamit. Képzelheti, mit jelentett nekünk egy ilyen találkozás. Mintha megérintettek volna! Ő az egyik parancsnoksághoz vitt egy levelet, mi egy másikhoz, s a többi már ment magától. Felbontottuk a két borítékot, kicseréltük a leveleket, csináltunk egy kis áramzavart. Ültünk egy havas gránáttölcsér alján, fölöttünk Andrej herceg csillagaival; s a három órából egyet kéz a kézben aludtunk felváltva, hogy bele ne fagyjunk az álomba. Az ilyesmire elfelejtenek kifejezést találni, mert ez se nem barátság, se nem szerelem. Az ő arcára a mi nyálunk fagyott rá, a miénkre az övé. A maradék két órában kiszámítottuk, hogy ha valamennyi hadseregnél a mi módszerünkkel dolgoznának, olyan röhej lenne, hogy egy fél mosoly mindenkinek jutna. És ez matematika, nem ósdi kalkulálás. Ez a jövő! Így kell résen lenni, ha bármi hasonló adódik. Sétálni a bástyákon, fölbontani a leveleket, kicserélni, továbbsétálni, résen lenni. Hogy sütne a nap! Egyik röhögésből lehetne a másikba esni. Mindenki a másik kártyájába látna, és nem volna titok, csak pokoli felsülések, a világ meztelen lenne. Anarchia! Szent anarchia! Aztán megbeszéltük, hogy a szülőfalujában találkozunk. Van ott egy domb, látódombnak hívják, a szakaszvezető ott veszítette el a szüzességét az anyjával. Tizennégy éves volt, és lehet, hogy ez az asszony még emlékezett valamire, amire nem szabad. Úgy esett, hogy csak éjszaka tudtak aratni, akkora volt a hőség, a tehenek elájultak, a lovak nem akartak fölkelni, ők meg kénytelenek voltak sarlóval dolgozni, a kasza lecsúszott a kemény szárról. De még így is az anyja bírta a legjobban. Altatónak olyanokat énekelt, hogy Villő, villő, aranysátor. Halottak napján képes volt fél éjszakát a nagyapjuk sírjánál ülni és elmondani, mi történt egy év alatt, a földet, a termést, az állatokat, a gyerekeket, a férjét. Az apját nem ismerte a szakaszvezető, az ő születése után kiment Amerikába, hogy majd vagyonnal jön haza, de sose jött vissza. Gyermekkorukban úgy másztak föl az anyjukra, mint egy fára, a szoknyájába, combjába, hasába, mellébe kapaszkodtak, az meg nevetett, mint egy kanca. Szenteskút fölött akkor úszott el a Zeppelin léghajó, egy felpuffadt ezüst madár, s még ijesztgették is egymást, hogy biztos azért hasas, mert a szörnyeteg tojásait rájuk akarja pottyantani. Éjfél után tartották az első pihenőt, az akácos szélén heveredtek le. A szakaszvezető majdnem vicsorogva kezdett sírni a kimerültségtől, mikor az anyja oldalt fordult a fűben, a melle meg odadőlt eléje, mint a kenyértészta. „Gyere ide, mondta az anyja akkor, ezt az aratást megemlegetjük most. Neked kell az apádra hasonlítani, de nem úgy ám, hogy tengerbe szórod a magot, megtanulsz majd az ükapáddal beszélgetni, behordani a termést a temetőbe, hogy abban is maradj meg, ahogy a szigetvári pap mondta, mikor utoljára itt járt – de a Jézusát ennek a rengeteg szúnyognak! Alig kapok levegőt, gyere, hajtsd el őket az ingemmel, úgy kiállt minden tagom, nem bánnám, ha most jól lecsutakolnál…” Képzelheti, uram, mindez hogyan hangzott egy fagyott gránáttölcsérben! De azok után, hogy a leveleket kicseréltük, már nem történhetett másképp. Annak az asszonynak tizennegyedik éve nem feküdtek a combja közé, s ilyenkor újra gyerek lesz az ember, ez elképzelhető. A szakaszvezető mosolyogva emlékezett rá, hogy mikor végigtörölte az anyját, utána úgy feküdt rajta sokáig, mint házuk végében az átforrósodott homokbuckákon, hasa alatt a csomós kis füvekkel. Ezeket a fűcsomókat hajnalra meglepi a harmat, az állatok először azokba nyalnak bele. Anyja olyan szorosan fogta magához, hogy mozdulnia se kellett, meg idő se volt rá, mert ahogy az ismerős, nagy test lélegzett, lent a bilincs is úgy szorította és engedte el, mint a lüktetés. Mintha egyszerre mindene megfagyott, aztán hirtelen forrósággal szétrepedt volna. Még nevettünk is ott a gödörben, hogy ez az egész… milyen egyszerű tud lenni. És mégse világos, min nevettünk. Szenteskút! Nem tudják véletlenül, hol kellene leszállni? Szenteskút… Pedig most biztos jó nyomon vagyunk, valahol itt kell lennie…

Mert mondhattuk volna ezt is. Így is.

És mégis várható volt a csend, ami bekövetkezett.

A persely-csajkás kamasz mindvégig lélegzet-visszafojtva szegezte pillantását a szánkra, nem a szemünkre és arcunkra, hanem eltökélten a szánkra. Ugyanakkor két ormótlan bakancsa orrát igyekezett elvágólag egymás mellé centizni – ahogy az előírásnak megfelel.

Orsolya – zavarában vagy tapintatból – úgy csinált, mintha süket is volna. Vagy egyszerűen el akart menekülni a megengedhetetlenül zavaros tirádánk elől? Ki tudja. Ezt már nem tudja tisztázni. Egész idő alatt mélyen a csecsemője fölé hajolt, és olyan kitartóan maradt ebben a pózban, hogy a haja lassan szétcsúszott, és megtévesztő parókasátorként feküdt a vállára: feje elvarázsolódott, és csak az ingerlő hajdzsungel ült a nyakán. Emlékeztünk rá, hogy bombatámadásokkor lehetett megfigyelni az anyáknak ezt az ösztönös mozdulatát, meg mikor a túszként összeterelteket várakoztatták a napon.

A vak férfi arca ugyanígy nem árult el olyat, amiből bármi későbbire lehetett volna következtetni. Pusztán annyi jelzést adott, hogy kis idő múlva ő is a térdünkre tette a kezét, és megszorította. Utána újságpapírba csomagolt lókolbászt vett elő a zsebéből, egyik végénél visszahajtotta a papírt, ahogy a mandzsettát szokták, s meneteles harapásokkal jókora töltelékdarabokat húzott a szájába a ráncos bélből. Fogai összekoccantak, mint a Diótörő bábué, mikor épp nem figyelnek rá, és nem kell alakoskodnia. Vaskos végzetszerűség volt ebben a koccanásos műveletben, gusztustalan tettenérés. Mintha egy kifogyhatatlan, örök tubusból préselte volna a masszát.

Bennünket?

Vagy mindenestül a világot?

És talán épp ő lett volna illetékes, hogy megkérdezze tőlünk, mit várunk olyan ünnepélyes izgatottsággal Cseprikálovics Borbálától – éppen ő, a vak?

Pedig a roncstemetőn caplató hatalmas asszonyság igazában most kezdett központi csomóponttá válni a rét kietlenségében. Mint azok a fölboríthatatlan bárkák, melyek úgy közelednek, hogy nem haladnak, csupán kitartanak a hullámok tetején. Jól kivehető volt már, hogy elhagyta a kiégett tankot, a kaszárnyai vaságyakat, jól kivehető volt, hogy semmibe veszi a kitaposott ösvényeket, az ésszerűséget, és a legkevésbé sem izgatja, mibe lép bele…

És mégis.

Nehéz helyzetbe hoztuk magunkat ezzel a túlfeszített várakozással.

Akár Szenteskúttal?

Vagy épp abba kell belenyugodnunk, hogy az összefüggések nem áttekinthetők, noha világosak és élesek?

Nem tagadjuk, mióta hazajöttünk a frontról, ilyen éles és áttekinthetetlen alkatrészekből lehetett csak összeszerkeszteni bármit, amiről gondolható, hogy megesett.

A gross-borni tüzérkiképző tábor, például. Legénységi fürdő.

Az történt ugyanis, hogy Orsolyának éppen a mi tirádánk juttatta eszébe a szoptatás idejét. A pelenkázáshoz hasonlóan ez is hosszabb előkészületet igényelt nála. Először csak a blúza felső három gombját gombolta ki, majd szórakozottan abbahagyta, ráfeledkezett a csecsemőjére, aki félig aludt, félig ébren volt, de már közel ahhoz, hogy felsírjon. Kicsúszott cumiját a nyál ragasztotta a szájához, szemrésében éppen csak elfért az odacsöppent fény. Orsolya rajongó szigorúsággal nézte, mint egy műtárgyat, melyről mindig újra bebizonyosodik, hogy nem lehet hibát felfedezni rajta. Aztán a világ legtermészetesebb mosolyával odatette a csecsemőt az ölünkbe. A helyzet bonyolultan lett drámai. Gyakorlat híján először majdnem elkaptuk a kezünket, mintha félnénk, hogy a csecsemő önmagától is eltörhet, ha megfogjuk. Ugyanakkor megpróbáltunk mélyen és ismerősen Orsolya szemébe nézni, de ő továbbra is semleges bizalommal mosolygott, és semmilyen madocsai nyár nem rémlett a pillantásában. Ezután megpróbáltuk kisujjunkat a csecsemő összezárt markába dugni, de nem sikerült. Orsolya arcán ottfelejtődött a mosoly, archaikusan megállt, mint a nem öregedő órákon a mutató. Ezután fél fenékkel az ablak felé fordult (szemérem reflexe), és tovább gombolta az ingét. Kevés cókmókja között akadt egy kék pöttyös viaszosvászon zacskó, ebből méreten felüli orvosságosüveget szedett elő, és egy szakadt batiszt zsebkendőt. Az igazi meglepetés ezt követte. Nem kombiné volt rajta, hanem puha vászonból szabott partedliféle, a nyakából lógott le, és ez takarta a mellét. Ezt bármikor félre lehetett hajtani, s még az a praktikuma is megvolt szoptatás közben, hogy nap ellen, legyek ellen mindjárt be is takarhatta vele a csecsemő fejét. Az üvegből megnedvesített zsebkendővel gondosan körbetörölte a bimbóját, s csak azután nyúlt a melle alá gömbölyűen, mintha kancsót tartana, és félne, hogy leesik. A nap besütött a klöplifüggönyön, keskeny résen bevillant a hőségtől vibráló földek zöldje, sárgája. Orsolya ekkor vette vissza karjába a csecsemőt, aki közben már önként szorongatta a kisujjunkat, és sehogy sem akarta megszüntetni ezt a kapcsolatot. Fejét alig pár centiméter választotta el a tejszagú bimbótól, s nyilván a párás szagot is érezte, mert szája csücsörített gyűrűként egyre türelmetlenebbül igyekezett a célja felé. És nem is engedte el az ujjunkat, míg oda nem ért.

Ekkorra a szomszéd fülkében is csend lett, mintha mind tudomásul vettük volna: folytathatatlan produkció ért véget, ami után egész másnak kell következnie.

Egy másik és ugyancsak áttekinthetetlen alkatrésznek?

A legénységi mitológiánkban Szutorisz volt a csillag. Egyrészt mint a kárpátaljai Egyesült Magyar Dalárda vezető basszistája, másrészt mint nehézsúlyú bokszoló, az ungvári Vasúti Talpfa Megmunkáló Vállalat sportegyesületének súlycsoportelsője. De növelte különc tekintélyét a félreeső országrész is, ahonnét származott. A bizonytalan hovatartozás történelmi félhomálya, a havasokkal határolt erdőrengeteges zug, ahonnét csak módjával szivárogtak le hírek az ország mindennapjaiba, de egyúttal emlékeztetve is rá, hogy Rákóczi táborába innét sereglettek hűségesen a bocskoros magyarok és nem magyarok, később sem szakítva a bizonytalanság hagyományával, sorba próbálgatva a magyar, az osztrák monarchiás, a cseh és szlovák, végül a várható szovjet fennhatóságot. Szutorisz unikum volt, kissé mulatságos kurvája a sehová nem tartozásnak, aki négy különböző helyi nyelven tudott bekéredzkedni a legkülönbözőbb ágyakba. A legénységi fürdőkben olyasmire is sor szokott kerülni, ami a civil életben soha nem jutna eszünkbe, pusztán azért, mert a gőz, a meztelenség, a zuhanyok és csapok folytonos zúgása, a váratlan hasra esések és seggre ülések a szappanlétől csúszós lécpadlózaton, a drótburás lámpák gőzfelhőbe vesző fénytócsái olyan hangulatot teremtenek, amely kézzelfogható ellentétben áll a lövészárokkal. Ezek a fabarakk fürdők csakugyan hasonlítottak a pár órára bérbe vett Paradicsomhoz. És Szutorisz még a többieknél is gyermekesebb lett ilyenkor. Volt egy majdnem törpe is az alakulatnál, Patai, aki valószínűleg csak a háború miatt érdemelte ki az egyenruhát. A fürdő kivételével nem is mutatkozhatott rohamsisak nélkül, hogy legalább megközelítse az előírásos magasságot. Ő azonban szerényebb csillag maradt. Szutorisz izomzata volt az, ami mindenkit bámulatba ejtett. Különösen a mellizmai. Ha elernyesztette őket, s markával fölnyomott egy labdányit, bármelyik amazon megirigyelhette volna a kemény húsgömböt. Egyszer akkora volt a gőz, mintha ködbomba leple alatt manővereztünk volna. Csak a futkosó, cikázó testek körvonalát lehetett látni, a vízzubogás tajtékosan keveredett az ordítozással. Aki a középső lámpa közelében tartózkodott, jól láthatta, hogy Szutorisz fél kézzel fölkapja a földön hasaló Patait, s mint egy óriáscsecsemőt odaszorítja magához, fölmarkolt mellét belenyomja a szájába, és nyeleti vele a tejfehér szappanhabot.

Ezúttal a fürdőben lett olyan csönd, ami után nem következhetett ugyanaz.

Vagy csak mi hittük újra? Mert az előzmény se volt más. Valahogy mindig az ugyanaz lett az erősebb.

Komolyan gondolunk rá, hogy minden utazásnak van egy kiszámíthatatlan mozzanata, ami a kezdet kezdetétől bele van betonozva az események alakulásába, s nincs isten, sors, véletlen, ami kimozdíthatná. A lövészárokban ezt neveztük magunkban a dolgok pontos szórakozottságának. Vegyük például a hajmáskéri bevagonírozásunkat, hónapokkal előbb. Az egyik utolsó nap olyan látomásunk volt, amit inkább utólag nevezünk annak, mert itt T.-ben, a millenniumi kocsiban képtelenség már eldönteni, hogy valóságot láttunk-e, vagy bámulatos előrelátással képzelődtünk. Karácsony másnapján a kaszárnyamasszívum egyik elhagyatott raktárépülete mellett olyan ukrán-görcs jött ránk, hogy muszáj volt azonnal kiadni magunkból a viharos sárlét. Kint lehetetlen volt elbújni, kénytelenek voltunk berohanni a gondatlanul nyitva hagyott raktárba. Kis idő múlva a rácsos ablakon keresztül az összebilincselt kezű Hajnicsot pillantottuk meg a karpaszományosok „elméleti” barakkja mellett: két hálótermi bajtársunk kísérte géppisztollyal, fél lépéssel mögötte. Pontosan ott, ahol előző nap együtt tanulták a főelemzés és bemérés matematikáját. Kiderült, hogy az ügyeletes tiszt Hajnics matraca alatt svájci Vöröskereszt által közvetített levelezőlapot talált. Ezen egy nagynéni értesíti Angliából, hogy édesapja mégsem halt meg, ahogy korábban hírt adtak róla, csupán „orvosi műhiba következtében volt tetszhalott, de már fölépült, és a munkahelyén dolgozik”. A katonapolitikai osztály késlekedés nélkül dolgozta ki a hiteles elképzelést, hogy a közlés egy titkos vállalkozás akcióidőpontjának a fedőszövege. S Hajnicsot még hajnalban kivégezték. Megfélemlítésül mindannyiunknak jelen kellett lennünk, s csak annyi volt a kedvezmény, hogy az ítélet-végrehajtók kijelölésénél az ő hálókörletében nem kerestek önkéntes jelentkezőt. A szokásos négyszögben álltunk fel az „elméleti” barakk udvarán, mint mikor a hadnagy a teodolit kezelését magyarázza. Látomásunk mégis valóságosabb lett ennél. A raktárban egy ideje csizmákat, bakancsokat tároltak, ahogy a kolbászokat szokták vidéken: jó fejmagasan kampókra fektetett vasrudakról lógtak le a párba fűzött lábbelik, az újonc így gyorsabban választhatta ki a neki megfelelőt. Szabályos folyosórendszert alkottak ezek a rudak (mint a könyvespolcok a könyvtárban), sétálni lehetett a száz és száz csizma, bakancs között, mozdulatlan bagariák, a szaguk erős volt. A rudak végére alumínium dögcédulákat helyeztek, csak itt a cipőméret számát ragasztották rájuk. Ebben a cserzett szagú helyiségben kellett megtörténjen, ami történt. Miután magunk is megundorodtunk a biztos rejtekhelyünktől, hirtelen arra is rádöbbentünk, hogy ez a lányos képű fiú, aki éjszaka onanizált, rózsafüzérrel imádkozott, kedvenc költője Trakl volt, és nem tartotta véletlennek, hogy a magyar irodalom a Halotti Beszéd-del kezdődik – milyen iszonyatosan megváltozott így megbilincselve. Alig ismertünk rá: a rettenetes vád most rajzolta az arcára, hogy esetleg mentesített zsidó. S ettől egészen másképp lett űzött az arca. Mi meg majdnem beleszédültünk a saját tócsánkba. Mikor a falnak támaszkodva végre sikerült elfordulnunk az ablaktól és újra kinyitni a szemünket, úgy éreztük, hogy a lábbelik dantei erdeje aközben nyomult oda mögénk, amíg az ablakon kinéztünk. S akkor fedeztük fel, hogy a 44-46-os bakancsok rúdján egy meztelen gácsér lóg. Az erős félhomályban a sietős kopasztás nyomait is látni véltük, a fejen és a nyakon, a szétálló szárnycsonkokon szálkásodó maradék tollat, a reszelősre tépdesett bőr lilásvörösfoltjait. Ezt néztük kimeredt szemmel, míg végül tényleg nem láttunk semmit. Ekkor rohantunk ki a raktárból. Hajnicsék már a barakk sarkánál jártak, s mire odaértünk, kifordultak a Zászlós térre, ahol mindig nagy volt a tiszti forgalom. Hogy ne keltsünk feltűnést, gyors lépkedésre váltottunk át, és eléjük kerültünk. Pillantásunk olyan erővel fonódott össze, hogy nekik kellett kikerülni bennünket. Így adódott pár hosszú másodperc. Hajnics annyit mondott csak, hogy nem igaz, meg azt, hogy neked adom a hajamat.

Nyilván túlzás, de titokban mégis lehetne mondani, hogy ez a jelenet és a gácsér szívósabb és személyesebb emléknek bizonyult utólag, mint az egész háború az összes halottjával, nyerészkedőivel együtt; akikre olyan elképesztő gyorsasággal tud ráfordulni a sárguló könyvfedő. Persze lehet, hogy csak a hozzánk hasonló átlagőrültek, képzett sebtépők és képzelődők, fáradhatatlan szenvedők számára tud annyira sokat jelenteni az ilyesmi…

Cseprikálovics Borbálát effélétől megóvta a Teremtő.

Már rég beesteledik majd, mikor Tarcali közelében egy feltételes megállóhelyen mellékvágányra húzatják a szerelvényünket, s több mint négy órát rostokolunk ott, bele az éjszakába – és természetesen ismét ő lesz (mint utazásunk során annyiszor), aki valamennyiünket bámulatba ejt harsányan nagyvonalú történelmi érzékével.

Mi az eddigiek során csupán T. állomásról tudtunk beszámolni, de be kell vallanunk, ez félre is vezethette az olvasót. T.-ben a bombázás még a vázlatát is elsöpörte annak a hangulatos egyszerűségnek, ami ezeket a dél-dunántúli megállóhelyeket olyan sokáig jellemezte. Legtöbbjük igyekezett mindvégig megőrizni a század eleji otthonos sivársága báját, ez azonban fél évszázad alatt annyira időszerűtlen lett, hogy kénytelen volt barátságtalan sivársággá átalakulni. Persze akadt kivétel, és ilyen volt a mi rostokolásunk színhelye is. Még mindig úgy hatott, mint egy romantikus gabonatáblák, szerény akácosok közé pottyantott menedékhely, kis belterjes parasztporta dió- meg eperfával, gazdasági udvarral, habkőből faragott turulmadárral. Ez utóbbi a roskatag budi és a kerekes kút mögött húzódott meg, mint a „főnökségi” muskátliskert dísze – a kerté, ahol az időálló vastámlás padot is elhelyezték, melyre emberemlékezet óta nem vágyott leülni senki. (Hacsak a Nagy Meséből idetelepedett Turulmadár fiókái nem, akik ezúttal poros parlagi verebekbe költöztek, és csiviteltek, szartak, az örök természet megható tudatlanságával…) Mindezeknek középpontja volt a vörös téglás állomásépület, miniatűr rakodórámpával, szerszámosbódéval, tűzoltó felszereléssel, a bódé falához szerkesztve egy dróthálós volier, hogy a kotló tyúkokat a héják ne zargathassák.

Cseprikálovics Borbála ugyanannak az örök természetnek felnőtt inkarnációjaként söpörte félre a kishitűségeket. Amire nagy szükség is volt.

Ugyanis a mozdonyunk volt a tét. A dzsipen érkező „gyorsbizottság” (szovjet tiszt, civil ruhás pályaellenőr, nyugdíjas szerelőgépész, aki a 14-es háború után hét évet töltött a nyizsnij-novgorodi fogolytáborban, s még mindig tudott valamennyit oroszul) – úgy döntöttek, hogy a Kaposváron állomásozó szovjet szanitécek szerelvényét mindenképpen el kell vontatni valamelyik közeli állomásra, különben felborul az amúgy is bizonytalan polgári menetrend. Előzőleg hosszas vita folyt, hogy mért nem Kaposvár segít. Az ottani mozdonypark azonban annyira lerobbant, hogy a jóvátételi gabonaszállítást se tudták kielégítően biztosítani, és a Bécs városát felszabadító csapatok ellátása is kisegítő mozdonyokat igényelt.

Végül mozdony nélkül maradtunk.

Az elhúzódó vitát a kocsiból hallgattuk végig – de Borbála már akkor kijelentette: „Itt gyökeret fogunk ereszteni, kedveseim, ez egy olyan állomás!” S ahogy kihajolt, és beleszagolt a levegőbe, rögtön azt is hozzátette: „Itt vagy leszúrnak bennünket, vagy minket is megkínálnak pörzsölt disznófüllel!”

Nem tévedett.

A nap ekkor bukott le a baljós dombocskák mögé, bár a levegő ugyanolyan fülledt maradt, csak most egy szürkülő világot árasztott el a nesztelen inváziók kivédhetetlenségével. Mikor a dzsip is, a mozdonyunk is eltűnt a távolban, a főnök meghívott bennünket, hogy kapcsolódjunk be a családi disznóvágásuk végjátékába. Disznóvágás nyáron, mikor felhőként csapnak le a legyek, olvad a zsír, lágyul a hús, puffadnak a belsőségek! – az ilyen meghívást muszáj komolyan venni. A főnök egyenruhája elé akasztotta a válltól térdig érő bőrkötényt. Egyik kezében még ott volt a tárcsa, mellyel a magányos mozdonyt útjára bocsátotta a kihalt pályán (nagy az előírás hatalma!), másik kezében a keskeny pengéjű hájfejtő kés csillogott a zsírtól. Mi akaratlanul is úgy festettünk a feldúlt udvaron, mint egy inkognitóban utazó cirkusz tagjai, akik terepszemlét tartanak, van-e alkalmas hely valamilyen rögtönzött előadásra. De nem volt tennivaló, minden elő volt készítve. A hátsó udvaron, az eperfa alatt, hatalmas ponyván hevertek a gyilkos szakértelemmel feltrancsírozott húshalmok. Majdnem festői csendéletet alkottak, ahogy pontos félkörívben, domborodva feküdtek rá egymásra, mint a kiszántott hantok. Középütt tágas, pusztai hely maradt, ahol kényelmesen elfért a bárdolóasztal. Az egyes darabokon itt finomították tovább a trancsírozást, mindet más-más ínyenc célnak megfelelően – hogy melyikből legyen kolbász, sajt, szalámi, szajmóka, miből a kocsonya, miből a lesütnivaló, miből a szelet, a flöttyös töpörtyű, az abált, a császár, a füstölt. Mert mindez gond, művészet, halál és élet. A félkörös csendélet húshegykoszorúja a plasztikusan domborzatos iskolai Magyarország-térképekre emlékeztetett, fölöttük a kereszttel, mely békében, háborúban minden nép fiának ugyanazt a néma választ tudta adni: a biztatást. Bár vendéglátóink láthatólag enélkül is tudtak örülni, a mai napnak legalább, és nem gondolni másra. Borbála mégse szagolt bele rosszul a levegőbe! Alig csődültünk be a hátsó udvarra, a főnök hozzákezdett a töltögetéshez. Mint egy megdicsőült ünnepelt járt körbe a pálinkásüveggel, büszkén, hogy a világ legvidámabb gyilkosságát sikerült még ünnepélyesebbé avatni: vendégül látni ennyi sorstárs idegent. Családja teljes létszámban sürgött-forgott – vörös hajú faluszépe feleség, két legénysorba lépő fiú, egy tízéves kislány. S még két idősebb rokon Rimabesenyőről és Erdőcsokonyáról. Ők egész ottlétük alatt kizárólag a munkájukba temetkeztek bele, mint a szerkezetre járó fejkendős bábuk: kifogyhatatlan mennyiségű hájat, zsírszalonnát vagdostak kockákra idegborzoló türelemmel, és dobáltak bele egy teknőbe. (Egy kétszáz és egy százhúsz kilós mangalicát vágtak, hála az itt veszteglő szerelvények sepredék-hulladékainak.)

Mi ugyancsak hiánytalanul tartottunk ki késő éjszakáig. Bár azt, hogy Borbála is közöttünk trónolhasson, az újjávarázsolt alkotmány lépcsője ezúttal sem könnyítette meg. (Csak most már volt „technikánk” a művelethez.) Mint ahogy azt is megtapasztaltuk, hogy jobb nem sürgetni őt, ha igazi mivoltában akarunk részesülni. A felcsigázott várakozás légköre ugyanúgy hozzátartozott, mint a szatyrok, cekkerek. Most például az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy mielőtt hozzákezdene a leszálláshoz, előbb átbújik az agyonizzadt zöld műselyem ruhájából egy ugyanolyan másikba; és meglátogatja a vécét. Lévén minden szerény göncéből egy akkurát hasonló. Mikor kérdeztük, miért, nevetve tenyerelt a mellére: „Azért, kedveseim, mert szeretem mindig ugyanúgy érezni magamat ugyanabban.” S elvonult a mosdóba. Megtehettük volna, hogy addig is elkezdünk beszállingózni az udvarra, mint a szagra a potyázók, de összebeszélés nélkül is az együttes bevonulást tartottuk helyesnek. Türelmesen ott maradtunk a vagonlépcsőnél; a háziak meg hitték, hogy udvariassághól nekik akarunk egy kis felkészülési időt hagyni. Mindegy, hogyan, a benyomás mégis az lehetett, hogy valamilyen egyetemes jóindulat kezd felülkerekedni a világban.

A húsz-huszonöt percet azzal töltöttük, hogy begyűjtöttünk néhány jelentéktelen megfigyelést.

Mindenekelőtt az tűnt fel, hogy Magas és Kicsi útitársi viszonya mennyire megváltozott útközben. Magas mérhetetlen zárkózottsága és gyanakvó óvatossága, Kicsi fantaszta nyugtalansága és végleges ítélkezéseket sejtető pillantása kezdetben alig látszottak összebékíthetőnek. Jellemző volt az apróság, ami másfél órával az indulásunk után történt. Méltóságteljesen pöfögtünk az engesztelhetetlen somogyi tájban, miközben mozdonyunk hangoskodása egyre jobban éreztette, hogy itt minden alkalmi létezőt úgy párnáz körül a csend, mint a pólya. Aztán a vaspálya egy idő múlva más irányt vett. A nap elviselhetetlenül tűzött a kupéba. Kicsi valamilyen oknál fogva olyan képzelődésbe hajszolta magát, hogy útitársa politikai titkosrendőr, aki az ideológiai ellenségnek nyilvánított Magyar Közösség tagjai után nyomoz. Ő ennek a szervezetnek nem volt tagja, de hogyan állítsa ezt, ha majd bizonyítják az ellenkezőjét? Biztosra vette, hogy útitársa az alvást is csak színleli, és a görcsösen magához szorított aktatáska se más, mint megtévesztés: inkább őt, a titkosrendőrt véljék olyannak, akinek rejtegetnivalója van. Azon is fönn lehetett akadni, hogy a betűző nap nem zavarta, nyugodtan tovább színlelte az alvást. Ez pedig nem akármilyen gyakorlatra és eltökéltségre vallott. Kicsi ekkor jutott a furfangos elhatározásra. Talárszerű fekete köpenyét, mely pontosan annyira volt vékony, hogy egy kis fény átszűrődjön rajta, föllógatta az ablakra. Ezzel sikerült annyira leárnyékolni magát, hogy csak az égő szeme világított a sarokból; Magas viszont, aki az ajtó mellett ült, csupán félárnyékba került. Mindenesetre kileshetőbb maradt, mint ő. És ettől várt valamilyen lelepleződést, bármit, ami elszólja magát. Semmi sem történt. Legfeljebb afféle elmozdulás Magas arcán, ami nem egyéb, mint a megszokott vonatzötykölődés személyessé finomodása és révbe érkezése a kupéban alvók ősi meztelenséget, ősi kiszolgáltatottságot tükröző ábrázatán. Csakhogy ez mégis hallatlan feszültséget tudott teremteni – eldöntetlenséget. A maszk nem rántódott le, mégis úgy tűnt, hogy azért történt változás. Csak éppen nem elég a bizonyossághoz, hogy már most felkészülhessen egy lehetséges vallatásra, a keresztkérdések csapdáira – amit adott esetben Jehova sem tud megakadályozni. Ekkor a fekete sétabotjával – melyet nagy leleménnyel úgy tudott pörgetni, mint a becsvágyó vidéki karmesterek a pálcát – hirtelen fölnyomta a talár alját. Pontosan úgy, ahogy a hajnalban ébredő utasok rántják föl a függönyt, és kilesnek hunyorogva, hogy hol jár a vonatuk. Élethű mozdulat volt, semmi gyanúra nem adhatott okot: sikerült neki is megtéveszteni. A fény csiszolt szablyaként hasított be a résen – és erre a rajtaütésre már Magas is fölébredt, lábát berántotta az ajtónyílásból, és aktatáskáját magához szorítva, mereven kiegyenesedett. Majd teljesen váratlanul, majdnem vakkantásszerű lámpalázzal csúszott ki a száján, hogy Tisztelt Ház…! Bármit gondoljon az olvasó a mi nem mindennapos utazásunkról, ilyen fordulat biztos nem jutott eszébe. Maga Kicsi is úgy érezte, hogy lelepleződés helyett újabb rejtélybe ütközött. S ez még tovább fokozta a nyugtalanságát, nyilván attól tartva, hogy ami esetleg most derül majd ki, még rosszabb lesz, mint amire eredetileg számított. Pillantásuk, mint a patentgomb, majdnem hallhatóan kattant össze. És úgy is maradt. Félni lehetett, hogy csak erőszakkal tudnak szétkapcsolódni.

De semmi ilyesmire nem került sor.

Újabb félóra múlva (mikor a gamási erdőtűz körzetét elhagytuk) – további fejlemény tanúi lehettünk az egyik folyosói sétánk alkalmával. Kicsi és Magas épp szemben ültek egymással, tartózkodással ugyan, de már sokkal inkább úgy, mint akik egyenrangúan lehetnek kíváncsiak egymás véleményére. Az aktatáska nyitva feküdt Magas ölében, a keze benne volt, talán előhúzni akart valamit. A változás okáról azonban még semmit nem tudhattunk – sem arról, hogy milyen egyetértés jegyében sétálgatnak majd együtt, vagyis most, amíg Borbálára várakozunk a vagonlépcsőnél; suttogva miről váltanak szót, miért karolnak olyan bizalmasan egymásba, miközben bennünket is úgy méregetnek, mintha számításba jöhető alanyok, kiszemeltek – vagy a jóisten tudná, mik volnánk!

Mindenesetre van egy határ, amin túl csakugyan nem láthatunk egymásba, amikor minden szerényebb már, odaadó találgatás. Ám azért a kevés se kevés, ha jó kézzel választjuk ki. Orsolyát például várakozásunk közben alig érdekelte más, mint az ismétlődő szertartásai, a pelenkázás, szoptatás. Most éppen a szoptatásba merült bele. Leült egy ládafélére, mi meg körülálltuk, arcunkon azzal a szórakozott mosollyal, ami az egyenletes jóindulattól úgy tud megmerevedni, mint a pufók minyonra csurgatott cukormáz. Ezúttal azonban meglepetést is tartogatott. A csecsemő a szabad levegőn annyira fölélénkült, hogy szünet nélkül csapkodta öklével az anyja mellét, húzta a bimbóját, mintha most érzékelné először tudatosan, mit jelent úgy lélegzeni, enni, hogy mindezt nem helyette csinálják. Vagyis a világ legbékésebb lázadásának a tanúi voltunk, az első megható tévedésé, hogy egyszer talán még függetlenek is lehetünk. Ez Orsolyát is lázba hozta. És a legnagyobb meglepetésünkre – most először – megszólalt. Méghozzá olyan virágnyelven, ami azonnal emlékeket ébresztett bennünk. Beszélt a csecsemőnek, beszélt hozzánk – de Madocsáról ekkor sem eshetett szó, egyszerűen azért, mert semmi jelét nem adta, hogy a falunév mond neki valamit. Mikor Szenteskúttal kísérleteztünk (hátha a szakaszvezető bajtársunk húga?!) – az is csak eszelős reménynek bizonyult: Szenteskút ugyanúgy nem tett rá hatást.

Még a szoptatás tartott, a kamasz főképp a csajkájával foglalatoskodott (nyilván a zavarát leplezte így) – és egy mérhetetlenül keskenyre koptatott bicskával pöszlékeket piszkált ki a horpadásokból, és apró fújásokkal eltávolította őket. Útközben is többször megismételte ezt a mániás tisztogatást, s már-már szóvá is tettük, de lemondtunk róla. Attól féltünk, hogy esetleg egy ritka piszkos tragédiát állítunk pellengérre (amiről a fiú nem tehet, viszont mindenütt annak a nyomát akarja eltüntetni) – ennek a magántitoknak a leleplezéséhez azonban nincs és nem is lehet jogunk. Az öklöcskék varázslatos mutatványa végül őt is teljesen elbűvölte: abbahagyta a kapirgálást, az öklét ő is a csajkájába nyomta, s olyan elkeskenyedett pillantással meredt Orsolyára, mint a durranásra várakozó futó.

Vak útitársunk a változatosság kedvéért úgy végezte el a magánszertartását, hogy kipöccintett üvegszemét nem törölgetni kezdte most, hanem becsúsztatta a szivarzsebébe. Úgy látszik, egészségügyi szükség volt a szemüreget időnként megszellőztetni.

De legmulatságosabban talán mégis a selejtvadkilövő útitársunk ütötte el az időt. Valahányszor egy varjú szállt el a közelben, rátartotta a puskáját, követte a röptét, élesre csattantotta a kakast, rágörbítette az ujját a ravaszra – aztán semmi. Az angol blúzos vénkisasszony viszont minden alkalommal alig visszafojtható idegrohamot kapott. Igazában ez a hidegvérűen ártatlan komiszkodás tudott úgy megnevettetni bennünket, mint a gyerekkori stiklik.

De különösen a gyászoló nagyszülők unokáját! A gyerek szinte a bőréből kibújt, mikor az előlegezett bumm-bumm! kiáltásokkal már-már sikerült belesodorni a selejtvadkilövőt egy drága töltény elpocsékolásába. És a néma lövések után is mindig összenevettek. Cinkosságuknak az volt az előzménye, hogy a kisfiút már a fölszállástól kezdve suttogva molesztálták a nagyszülei – „Buckó, ne piszkáld… hagyd abba… itt maradj…”. Buckó unta ezt, s egy idő múlva önállósította magát. Sunyi közvetlenséggel lecsúszott az ülésről, és úgy sétált ki a folyosóra, mintha sürgős ügyben odaküldték volna. A vadkilövő az ablak mellett állt, és pontos időközökben elővette, újra zsebébe süllyesztette a pléhdóznit, élveteg mozdulatokkal megsodorta a cigarettáját, a legmegfelelőbb kemény-puhára, hogy szívás közben ne rondítsák el a minden élvezetet megkeserítő hosszanti ráncok, majd a kilógó dohányszálakat leharapta, kemény kis gombóccá gyúrta és megszagolta, mint az ínyencek az ételt, mielőtt hozzányúlnának. És megette. Buckó habzsolta, amit látott, akár egy izgalmas indiántörténet repedésbe szorult képvillanását: a Nagy Fehérarcú csak tetteti, hogy nyugodt, és sok ideje van, de erről nincs szó, mert a következő pillanatban már ló röpíti a pusztán, hogy megmentse a leghűségesebb rézbőrű barátját. A vadkilövő fölemelte a gyereket, belemarkolt a nadrágszíjába, és hagyta, hogy az ablakon kilógjon. Ez kárpótlás volt a fehér arcú felnőttségért, amire még várni kell. Buckó majdnem derékig hajolt ki, és a tolattyús hajtórudat is látta, ahogy katonásan veri a lépést. Ezt követően zuhant ki egy csirkésláda a marhavagonból, és a temérdek fehér toll lélegzetelállító srapnelként csapódott a töltésoldalba. Buckó bepisilt a gyönyörűségtől – a nagyszülők meg a selejtvadkilövőt okolták.

A harmadik bumm! kiáltásnál – mert a gyönyörűség csak nőtt – szintén ez következett be.

De ezúttal végszóra.

Ekkor jelent meg az ajtóban Borbálánk, diadalmasan lóbálva kezében a kopasztott gácsért, mely indulásunk óta a vécé lámpáján himbálózott. Csoda, hogy eddig senki nem fedezte föl, de ez kizárólag azon múlt, hogy mindenki igényét kielégítette a mosdóban található rózsaszínű kagyló. A vécé ajtaja egyébként is be volt szorulva, nem nyílt, kívül a porcelántábla pedig túlzottan diszkrét tájékoztatást nyújtott: gyengéden hajló gyöngyvirág helyettesítette a közérthetőbb jelzést. Borbálának kellett jönnie – miután kicsinek találta a bidét –, hogy izmos vállával belökje a virágos ajtót.

A gácsér így csöppent bele újra az életünkbe.

Mikor megpillantottuk, olyan erővel bukott fel bennünk a kivégzés hajnala, hogy kénytelenek voltunk egy időre félrevonulni. Hajnicsra koncentráltunk, elképzeltük az arcát s azt a látványtöredéket a világból, amit utoljára pillantott meg. Meglehet, hogy az elméleti „barakk” tetejére sodródott piros kapcarongy volt ez a képtöredék a sortűz pillanatában – hiszen mindennap tettünk rá valamilyen megjegyzést. És minden egyes nappal több közünk is lett hozzá, mert nem olyan volt, mint mi, fölöttes és beosztott, és tárgynak sem olyan, mint más – pusztán csak volt, társtalanul létezett, és az egykori hasznosság kihűlt testmelege örökre a sajátja maradt.

Közben jelentős döndülés jelezte, hogy Borbála elhagyta a millenniumi kocsit.

Bevonultunk a hátsó udvarra.

A gácsér odakerült a bárdolóasztalra, mint ünnepi vendégajándék. Nagy sikert aratott. A temérdek hús, háj, zsír és verejtékező belsőség között (melyek már egyáltalán nem emlékeztettek disznóra) – a kihívó pucérság és tréfás félkész halál benyomását keltette a maga megőrzött gácsér formájában. A főnök sem állhatta meg, fölemelte az asztalról, szakértői pillantással közelről is megmustrálta, és olyasmit mondott, hogy hiába ez a veszekedett kánikula, egy jó hús azt is kibírja, nem sieti el a büdösödést. S ezzel meg is adta neki a szükséges rangot, hogy ne hasson kiközösítettnek az egészségtől duzzadó húshalmok közösségében.

Mi ösztönösen úgy szóródtunk szét a ponyva körül (noha inkább összetömörülni próbáltunk), hogy tiszteletben tartottuk Borbála jogát: ő maradjon a középpont. A főnök magyarázkodás nélkül egyetértett ezzel, ő maga hozta ki a ház legöblösebb karosszékét, és odahelyezte a bárdolóasztal elé.

Csodálatos volt a csend. Csodálatos a lilásszürkébe hajló szürkület, a készülődő sötétedés, immár hátunk mögött a T. állomáson töltött felejthetetlen várakozással, a remények garmadájával és a békekötéssel, ami annyi mindennek tett pontot a végére. És tudtuk, hogy feljön a hold, a kiismerhetetlen arcú útitárs, a mi üvegszemű társunk rejtélyes lelki rokona. Ez a minden kétséget kizáróan rendhagyó öregúr bármennyire is háttal ült nekünk, s keltette azt a benyomást, hogy kizárólag Somogy távoli zugai kötik le a figyelmét (pedig csak az alkony utáni hűvösségben szellőztette tovább az üres szemüregét) – az ő sehová be nem sorolható pillantását valahogy mégis magunkon kellett érezzük, számolnunk kellett vele, s ha akartuk, ha nem, kényszerítő rokonszenvet kellett éreznünk iránta.

Meglehet, hogy még Borbálának is.

Fölöttünk a hatalmas eperfa majdnem olyan családiasan bólogatott, mint a nagy Arany versében.

Ebben a megismételhetetlenül bizalmas környezetben és társak közt tudtunk meg Cseprikálovics Borbáláról olyan részleteket, melyek utazásunk során csak fölvillantak – akár a csepűrágók földobált kései, melyek elképesztő ragaszkodással sorba visszatérnek a gazdájuk kezébe. Most valahogy ügy állt össze minden, mintha kizárólag egyetlen kés röpült volna fel, aztán a kedvünkért ott is maradt volna a levegőben.

Már eddig is tudtuk róla, hogy ő is egyike volt azoknak, akik Erdélyben elveszítették a rokonságuk felét. Az viszont új adalékként került szóba, hogy férjét egy hasonló nevű vérengző csendőrrel tévesztették össze Bácskában a partizánok, és kivégezték. Volt egy Csallóközbe házasodott fia is, aki a magyar kitelepítést megúszta ugyan, de egy haragosa megfenyegette, hogy szudétanémetnek nyilváníttatja; aztán hamarosan nyoma is veszett. Végül a családi házuk nekik is mindenestül kiégett Sárbogárdon. Utána hónapokig az egyik barátnőjénél lakott Sárszentlőrincen, aki szintén háborús özvegy volt, és a szovjet parancsnokság engedélyével zongoraórákat adott az ott állomásozó tiszteknek. Borbála az ottlakásért cserébe ellátta a háztartást, alkalmi mosodát nyitott, befogta a környék elszabadult méhcsaládjait, méhészkedni kezdett, s a mézet feketefuvarokkal Bécsbe küldte jó pénzért, sőt még a bába szerepét is ellátta a községben. És egyre kevésbé mondott le a tervéről, hogy a háborús özvegyek számára „Ültessünk fákat!” mozgalmat szervezzen. A gyász első hónapjaiban jutott a felismerésre, hogy akik társak nélkül maradnak, és a forró éjszakák magányában nem ereszthetnek életgyökeret (vagy csak piros nagyünnepen), épp azoknak lesz áldott a keze, és a legszikesebb pusztán is megered, amit elültetnek. Persze hírek is szállingóztak közben, hogy habókos lett, de ő csak annál jobban tudott nevetni. Ereiben alig negyed magyar vér folyt, s lehet, hogy ezért tudott annyi derűs elfogulatlanság tárolódni benne, akár egy madaraknak kitett etetőszakajtóban, amelyikben válogatás nélkül megfér a búza, zab, az árpa, a kölesmag. „Csipkedjétek csak, hogy marasszon az Isten! Meg tudok veszni ezekért a szárnyas gyerekekért!” Ezek az ő szavai. Útközben kiáltott fel így, mikor Szulimánnál piros jelzést kaptunk, mire a különben óvatos seregélyek egyszerre megszállták a vonatunkat, s kettő a mi ablakunkon is betévedt, és csőrüket villámgyorsan belevágták az ölében heverő harapott almába. Máskülönben annyira nagyvonalú volt, hogy hol a nagyapját mondta szerbhorvátnak és az apját lengyelnek, máskor meg minden zavar nélkül az anyját adta oda a szerbeknek-horvátoknak és a nagyapját a lengyeleknek. Az apját mégis úgy emlegette következetesen, mint szent lódoktort, vajákos Batu kánt, pedig a családi iratok szerint őseredeti kun is lehetett, ennek ellenére negyvenéves korától hitvalló unitáriussá lett, ami viszont arra utalt, hogy az ősei esetleg Alföldre tévedt székelyek vagy Kolozsvár környéki kisnemesek voltak, s a szent lódoktor késve, férfifejjel, azoknak a hitéhez tért meg. Borbála legyintett az ilyen méricskélésekre. Csallóközben eltűnt fián kívül volt még három másik fia, róluk hosszabb ideje szintén nem tudott, mégsem adta fel a reményt, hogy valamelyik fogolytáborból hazakerülnek – noha a Nemzetközi Vöröskereszt sok jóval nem biztatta. Tétlen gyászra meg nem volt ideje. Nem hagyott időt rá. Most éppen azért lett hontalan, mert a barátnőjét internálták (homályban maradt, miért; talán a zongoraórákat magyarázta félre a rendőrség) – mindenesetre neki is tanácsosabb volt, ha másutt keres otthont. Amikor T.-be érkezett, újra a cekkereiben, szatyraiban volt minden vagyona, a legszükségesebb nyári-téli ringy-rongy. És egy külön fekete retikülben fényképek, apró emléktárgyak a gyerekektől, a férje borbélyfelszereléséből néhány megmentett darab, olló, hajnyíró gép, agyonélesített angol borotvakés, celluloidtokban szappan formájú lila timsó. „Csigaház, mi köllhet még?” – fejezte be utánozhatatlan egyszerűséggel, s még azon forrón szürcsölni kezdte az orjalevest, amit a főnök kislánya rakott eléje a letakarított bárdolóasztalra, és rémült csodálattal mindjárt el is futott.

Már besötétedett.

Lépésre tőlünk mindvégig égett a tűz, föllángolt, lelohadt, valakinek mindig eszébe jutott ágat dobni rá. De ez az élőlény-lobogás valahogy szükséges is volt, hogy annyi halott között azokat is fölismerjük és szeressük, akik még élnek. Ónos pernye, korom és szikrák járták a táncukat a vibráló fényövezetben, fölszálltak és eltűntek a hűvösebb magasban. Olyan költői volt az egész. Orsolya egy könnycseppet maszatolt szét az arcán. A selejtvadkilövő tűnődve pásztázta puskájával a gótikus lángcsúcsokat, aztán mégis meggondolta magát. Buckó aludt, a kamasznak megártott a házi kisüsti, vak útitársunknak újra csillogtak az üvegszemei, de újra éreznünk is kellett, hogy ő egészen más szögből lát bennünket. Aztán a többiek, a gyászoló nagyszülők, az angol blúzos kisasszony, a háziak vagy mi például azzal a fáradhatatlan reménykedésünkkel, hogy most jó nyomon vagyunk, Szenteskút nem lehet másutt, csak ezen a szárnyvonalon… Annyira önmagunk tudunk lenni ilyenkor, mintha tényleg ezen múlna, hogy még elmondhatatlanabbul tartozzunk egymáshoz, senki máshoz.

A hold meg fent járt, a kiismerhetetlen pásztor.

Magas és Kicsi rejtett készülődéséből egyre inkább arra kellett gondolnunk, hogy most fogják megosztani velünk a titkukat. Nyilván érezték, hogy ez az utolsó alkalom. Előtte többször is összesúgtak, körbesétálták a ponyvát és bennünket, mint akik közös mérlegelés után döntöttek úgy, hogy a megnyilatkozás első hallgatói legyünk. A pillanat jelentősége szinte elvarázsolta az udvart. A főnök újratöltötte a pálinkásüveget, az éjszaka mélyült, a csillagok teljes pompájukban ragyogtak. Nem könnyű minderről beszámolnunk, ugyanis egészen más erőfeszítést követel az értelmünktől, mint eddig bármi más. Viszont azt is megérthettük most, hogy Magas nem ok nélkül féltette az aktatáskáját. Sokévi munkájának a gyümölcse volt benne, vaskos kézirat és egy nagyszabású parlamenti megnyilatkozás szövege. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy még az őszi ülésszakon meghallgatást nyer az Ország Házában, mint a névtelen milliók rendkívüli megbízottja – amire nemcsak a római szenátusban volt példa, hanem a mi történelmünkben is. Rákos mezején, például. Útitársunk hitte, hogy a világ megváltozott, és igényelni fogja a megszenvedett és szabad gondolatokat. Sárkeresztúri betonozott pincéjében készült fel erre a megnyilatkozásra, a háború kemény évei alatt. Most csupán tájékozódó körutat tett a vérből kimosakodott országban, hogy elhatározásában megerősödjön. A Parlament titkárságán már bejelentette felajánlkozását a közös munkára, a titkárság válasza azonban nem elégítette ki. Így éppen mi lehetnénk azok, akik másképp foglalunk állást. És éppen ehhez kérte a figyelmünket, vagy ami még jobb, az aláírásunkat. Kicsi már aláírta és messzemenően támogatja a megnyilatkozást.

Mindezt természetesen csak utólag közölte, hogy ne befolyásolja a véleményünket; ami talán jó is volt, mert fokozta a hatást. Egyelőre annyit tudhattunk, hogy parasztszülők gyermeke, s már kora ifjúságaiban egy tudós gróf mellett famuluskodott. akinek a kastélya a falujukhoz tartozó ősgesztenyésben trónolt, hatalmas könyvtárral, szecessziós tornyában jól felszerelt magáncsillagdával (equatorealis, sextans, heliometer, teodolit). Magas itt sürgött-forgott és segített, ha kellett, a Gróf meg magyarázott neki, könyveket adott a kezébe (vagy maga lopta ki őket a könyvtárból), számtalan felbecsülhetetlen értékű tudósítást olyan tudósok, írók, fantaszták gondolatairól, mint Leibniz, Newton, Einstein, Kant, Lénárd Fülöp, Marx és Engels, Röntgen, a Curie házaspár, Oswald, Herzl, Pavlov, Darwin, Dante, Milton, Madách, Verne Gyula, mások. A gróf minden alkalommal figyelmeztette, hogy ha ezektől vagy ezekről olvas, ne azt akarja bebiflázni, amit írtak vagy róluk írnak, hanem azt próbálja megérteni, amit az idő rövidsége miatt ezek az emberek nem érthettek meg, vagy nem tudtak már megírni.

Cseprikálovics Borbála – túl a harmadik tál orjalevesen – ismét felhúzta a tenyerét a mellére, és lefegyverző jóindulattal bámult rá a meszelőhosszú útitársra.

Mi egy kisebb tuskót tettünk a tűzre, hogy abban se legyen hiány.

A szúnyogok zsongtak.

A nagy éjszakában a mozdonyunk is pöfögött valahol, és végezte a feladatát.

Ezek mind hozzájárultak, hogy a csend, ami ránk telepedett, ne emlékeztessen semmilyen más csendre. Magas, enyhén reszelős és lámpalázas hangja úgy hatott ránk, annyi büszke melankólia volt benne, hogy saját gondolataink sorsára is gondolni lehetett. Így csaknem tökéletes volt az összhang köztünk, noha egyetlen szóval sem adtuk tanújelét.

Uraim? Tisztelt Ház…? A megszólítás úgy rémlik az emlékezetünkben, hogy még ennél is jelentősebb és személyesebb volt, bár mégis föléje emelkedve a mulandó perpatvaroknak… Ugyanis tévedés van a dologban! Óriási tévedés, uraim! Mielőtt a tárgyra térnénk, engedjék meg, hogy két mondatot idézzünk, melyeket nem mi állapítottunk meg. Az első Bernard Shaw angol drámaírótól származik: „A demokrácia célja a társadalom megszervezése kivétel nélkül mindenki költségére és javára, nem pedig egyetlen kiváltságos osztály előnyére.” A második: „Bírálat és önbírálat.” A kritika helyett szándékosan használjuk a bírálat szót. Ezután kell elnézést kérnünk az „Uraim” megszólításért az „Elvtársaim” helyett. Csak hát a szokás nagy hatalom, mely törvényt alkot, s ez a törvény nem más, mint az emberi okoskodás és találékonyság folytán létrejött erő, mely egyaránt képes büntetni, kiengesztelni. Hogy ezzel mégis visszaélnek, más és szomorú kérdés. Az erős kificamodás oka azonban sosem a hatalom és törvény, hanem a fogyatékos emberi okoskodás és találékonyság és a még fogyatékosabb előrelátás. A világtörténelem folyása korunkban érkezett el az emberiség legborzasztóbb háborújának a küszöbéhez. Ma már mindenki tudja, érzi ezt. De kevesen tudják, hogy a béke ügye nem lehet a Nemzet, a Nép felett uralkodó személyek személyes ügye. Sokan mégis így akarják tudni. Mi saját elhatározásunkból vettünk tollat a kezünkbe. Megkérdezheti tőlünk a T. Ház, hogy ki vagy te? mért írtad meg ezt a véleménynyilvánítást? Madách Imrének meg kellett halnia, mielőtt Az ember tragédiájá-t megérthették volna az akkori idők illetékesei. Semmelweis Ignácnak meg kellett bolondulnia, és gróf Széchenyi Istvánnak búskomorrá kellett válnia a kor anyagi és szellemi féltékenysége miatt. Velünk ez nem történhet meg, legfeljebb az, hogy a jelenlegi hatalmasság megölet. Viszont mi is feltehetjük a kérdést a T. Háznak: ki vagy te? A mi szándékunk, hogy az uralkodásra hivatott, csiszolt agyú emberek figyelmét felhívjuk: nem jól dolgoznak, és saját maguk alatt vágják a fát, amikor egyéni érdekből a kommunizmust államhatalommá fejlesztik, s mint ilyennel, mesterségesen állítják elő a kommunistát. Márpedig úgy, hogy egy bizonyos rétegnek kiváltságos helyzetet biztosítanak. Ez a réteg aztán önműködően előnyökre tesz szert, és lehetőséget kap, hogy embertelen jogokat gyakoroljon. E nagy múltú helyen kiáltjuk a világba, hogy nem a kommunizmus hivatott előállítani a kommunistát, hanem a kommunistának kell megalkotnia a kommunizmust! Ezért állítjuk azt a tételt, hogy a kommunizmus Tudomány, akár a katolikus vagy a zsidó hittudomány. Ezért nem érthetünk egyet a T. Ház titkárságának válaszlevelével, melyben ezt tagadja. Állítja tehát, hogy az emberi tudomány atommagja nem a zsidó hittudomány. Továbbá azt sem ismeri el, hogy a Kommunista Tudomány három részből áll: 1. tanítóból, 2. kommunistából, 3. utánzóból. Mi nem neheztelünk ezért, mert tudjuk, hogy akiben nem jöhet létre a tiszta és világos értelem, abba vétek kalapáccsal beleékelni. Viszont nem titkoljuk neheztelésünket azért a kioktatásért, miszerint helyesebb volna, ha általános tételek fogalmazása helyett előbb a marxizmus–leninizmus álarcos klasszikusaival ismerkednénk meg. Erre csak azt válaszoljuk, hogy mi az orvostól jövünk – mért akarnak bennünket a kuruzslóhoz küldeni? Mi annak idején a Tudós mellett működtünk (itt következett az utalás, amit az olvasó már ismer) – mért akar a saját fajtánk kormányhatósága arra kényszeríteni bennünket, hogy a kommunista társadalom felépítéséhez szükséges téglák kiégetésénél eldobjuk a két legtökéletesebb téglaégetőnek, Marxnak és Engelsnek a tégláit, s helyettük hamis klasszikusok zavaros eszméiből építsünk vert falat? És mért akarják, hogy ne úgy illesszük egymáshoz ezeket a téglákat, ahogy ezt a legnagyobb építőmester, Lenin tanítja? Mért akarják, hogy a legfönségesebb eszméket közönséges agyagként furkóval döngöljük fallá? T. Ház! Tisztelt Uraim! Ha a kommunizmus nem tudomány, joggal kérdezhetjük: egyáltalán mit nevezhetünk tudománynak? Itt ismét a Tudósra kell hivatkoznunk. Anyánk szigorúan, de szeretettel nevelte belénk az Istenben való hitet. E nevelés nyomán hallgattuk éveken át a Tudós szavait. Mikor láttuk, milyen beleillően tudja a bibliai történeteket elhelyezni a tudomány könyvében, nagy fehér rózsák bomlottak ki lelkünkben. Később, mikor még merészebb kérdéseket tettünk fel a lét titkaira vonatkozólag, mi is még világosabb válaszokat kaptunk. A Tudós jóvoltából kibomlott fehér rózsák nem hervadtak el, csak a színük változott meg. Piros lett. Nem maradhatott kétség, hogy ezután már csak a „tudomány” tágabb értelme, felfoghatósága kerülhet szóba. A Tudós ekkor mutatott bele az útszéli árokba, ahol éppen sétáltunk. „Képzeld el azt az árkot olyan mélynek, hogy nincsen feneke. Ezt a fát itt akkora magasnak, hogy nincsen teteje. Ezt az utcát olyannak, hogy nincs se kezdődő, se végződő vége. Ez a Tudomány legtágabb értelme. Ilyen a legtökéletesebb formája.” Ezt mondta. Mi pedig azt gondoltuk magunkban, hogy: „Bolond! Hiszen ezen a helyen Istennek kell lennie!” A gondolatra azonban nem a Tudós, hanem mi pirultunk el. De zavarba mégse jöttünk, mert éreztük, nem számíthat a rózsák színe, ha egyezik az illatuk. Így a mi álláspontunk se lehet más, csak világos és egyértelmű. Ilyen felelősséggel jelentjük ki, hogy ha veszik a fáradságot, és elolvassák a Kommunista Álom című könyvünket, melynek egyik példányát a Titkárságon letétbe helyeztük, rájönnek, hogy a jelenben és jövőben a Nemzeti Kormányhatóság igaz eszméinek gyökereit nem az írók csillogó sokoldalúságában, hanem csak a szakírászat igaz mestereiben lehet tartósan megtalálni. Csak ezek a mesterek képesek a félremagyarázott lényegek kürtülése helyett színvallásra kényszeríteni az igazságot. A budapesti születésű Herzl Tivadar megszenvedett kezdeményezésére létrejött és 1897-ben lefektetett cionista titkos jegyzőkönyveket is említhetjük itt, melyeket a cári Oroszország jóvoltából nyilvánosságra hoztak. Mi nem vitatkozunk, csupán állítunk. És bejelentjük tiltakozásunkat minden olyan igénnyel szemben, melyek újólag egyetemleges embertelenséghez vezetnek, s még azt a matematikai lehetetlenséget is megkísérlik, hogy milliókból semmi legyen. Ahogy ez a meghurcolt zsidó és más népekkel meg is történt, korunk szégyenére, a meghurcolt népek utókorának örök hátrányára. Egy általunk is becsült írónknak egyszer ezt a kijelentést tettük: a túl művelt ember süket is, vak is, a kevésbé művelt néma. Ezért nem csodálkozhatunk majd, ha sorainkon végigpusztít a háború. Vakságunk, süketségünk, némaságunk okozza a katasztrófát. A vak nem látja a közelgő viharfelhőt, a süket nem hallja a földmorajlást, a néma látja is, hallja is, csak nem tudja mondani. Uraim! Az önök kötelessége, hogy a célok elferdítését megakadályozzák. Az önök kötelessége, hogy kijelentsék: a nemzet szokásai törvényerejűek, melyeket nem szabad egy másik nemzet szokásainak a kaptafájára húzni. Kötelességük belátni, hogy mindent elpusztító méreg ez a három szó: szabadság, testvériség, egyenlőség. Mert ellentétben áll a természettel! A természet nem testvériségen, hanem egyetemlegesen következetes igazságon alapszik. És nem az egyenlőség, hanem a törvényszerűség parancsán változik. Így ez a parancs nem szabadságot, csupán örökkévalóságot engedélyez. Az ember tragédiájá-ban Ádám vagy elvakult szentté, vagy Istentől elrugaszkodott emberré lesz, és mind a két esetben 0 pontra jut. A 0 pontról addig el nem indulhat, míg kommunistává nem lesz azáltal, hogy szembeszáll önmagával. Reformálja magát, és tovább küzd. Küzdelmeiben a tanácsot sohasem Isten adja neki, hanem Lucifer. Isten csak méltatja Ádámot a cselekedeteiért, s utána vagy megbünteti, vagy kiengeszteli. Az örökkévaló Isten pedig csak akkor szemmel látható és kézzel fogható, ha az egyéni akarat az emberiség értelmével a nép erejében találkozhat. Tehát vigyázzunk! Egyéni akarat és nép ereje. Mindez azonban nem állhat ellentétben a Természet még hatalmasabb törvényeivel. A Tudomány bebizonyította, hogy a nagy égitestek három erőnek engedelmeskednek: fény, villamosság, mágnesesség. A Föld ugyanazon időben forog, zuhan, kering. Jó volna, ha azok a kisebb tudósok, akiket a tudásuk elbizakodottá tett, figyelembe vennék, hogy a fényt nem lehet azonosítani a világossággal, mert ahol fény van, ott nem biztos, hogy világos van, viszont ahol világos van, ott bizonyos a fény létezése. Ennélfogva az emberi tudást és értelmet sem lehet azonosítani. Uralnunk kell a Természetet, de ezt nem tehetjük addig, míg fel nem ismerjük, hogy mi magunk is természet vagyunk, amire három irányból hatnak erők: 1. katolicizmus, 2. kapitalizmus, 3. kommunizmus irányából. Ezen erők hatására oda fog jutni az emberiség, hogy szokásainak kaptafáját egyetlen formával határozza meg. Ennek a meghatározására azonban nem Sztálin, nem Eisenhower, nem is a Pápa vagy a zsidók eljövendő Királya lesz hivatott, hanem kizárólag a Tudós, aki arra kényszeríti a kökénybokrot, hogy búzát teremjen, és a tölgy tengerit. Másrészt jó volna fontolóra venni a Mendel-féle átöröklődési törvényeket, és feltételezni, hogy a háború borzalmaiban könnyen elpusztulhat az eljövendő Tudós azáltal, hogy megöljük a szülésre rendelt anyát és a nemzésre hivatott apát. Uraim! Tisztelt Ház! Ezek az állításaim éppúgy lehetnek nevetségesek az önök számára, mint érthetetlenek. De semmi szín alatt sem lehetnek komolytalanok és lehetetlenek. Nem kárukra és hátrányukra akartam lenni, hanem leírhatatlan előnyükre és felbecsülhetetlen hasznukra. Bár ez valóban a megértésükön múlik…

Nem valószínű, hogy a szulimáni járásban valaha is elhangozhatott ennél komolyabban vett programbeszéd. A hold magasan állt, szúnyogoknak nyoma se volt, az udvaron hűvös légáramok lopakodtak végig. Biztos az is szótlanná tett bennünket, hogy Orsolya a csecsemőjére hajolva aludt. A főnök csendben járt körbe a pálinkával, s még Borbála is halkan sóhajtotta, hogy: „Az Isten simogasson benneteket!” Bárhogy történt is, Magas és Kicsi büszkén húzódott félre. A mi gondolataink pedig, melyekre nem találtunk szavakat, jobb híján átolvadtak az éjszaka csendjébe.

Vadkilövő társunknak viszont épp ekkor jutott eszébe, hogy teljesen váratlanul belepuffantson a tűzbe.

Álmából ébredő kis barátja azonnal oda is rohant hozzá izgatottan, és faggatta, hogy mire lőtt, minek lőtt – de neki se mondott mást, mint nekünk: „Ugyan, semmi… csak egy selejtszikra volt.” De ezt nem lehetett elhinni, a hangján érződött, hogy kutyául megbánta az ostoba tölténypocséklást.

Mégis, ez mozgatta meg a kedélyvilágunkat.

Mert végre is érthetetlen, hogy most, mikor az utazás végéhez közeledtünk (pedig csak mozdonyra vártunk) – valahogy újult erővel idéződött fel bennünk az indulásunk megismételhetetlen izgalma, semmihez nem hasonlítható szépsége…

Vagy talán mégis érthetően? Küszöbén a holnapi napnak, mikor kiderül majd, hogy Szenteskút itt van egy jó gyalogjárásra…?

Nem tudjuk. Így volt. Jólesett visszaemlékezni, már csak azért is, mert Borbálánk igazában akkor és ott hódította meg a szívünket. Azok az utolsó percek voltak ezek, mikor a mozdonyunk valahára megérkezett, és szeneskocsija tetején egy hátizsákos diákkülönítményt is hozott magával (a töltés mellől szedte fel őket a mozdonyvezető, ott bandukoltak minden csodára készen), főképp fiúkat és néhány lányt, egyikük sem lehetett több tizennégy évesnél. Valamennyiükön hosszú ujjú munkás-kék ing, bár az öltözetük egyéb darabjai inkább a jól ismert polgári ízlést tükrözték. Mihelyt hozzázöttyent a mozdony a szerelvényünkhöz, katonás fegyelmezettséggel azonnal átugráltak az üres marhavagonba. Akkor még csak futó pillantást vetettünk rájuk, de ez is elég volt, hogy örülni tudjunk a jelenlétüknek. Az ifjúság! Ők voltak azok, akik a harmincas évek nagy gazdasági válsága idején születtek (mikor a vagonunk még javában rozsdásodott a főműhely udvarán; amikor tetőfokán volt a Lord Rothermere védnöksége alatt szervezett „Igazságot Magyarországnak!” mozgalom, s a biatorbágyi vasútrobbantó Matuska is éppen kapcsolatba lépett a rejtélyes túlvilági konspirátorral, a politikailag képzett Leóval, aki végül is felbiztatta az akcióra, mint Jeanne d’Arcot a Hangok) – vagyis akiket a vidám csőd éveiben nemzettek, két munkanélküli-segély között. S most éppen a bakócai vezetőképző úttörőtáborba utaztak, ahonnét majd ugyanígy, kollektíve utaznak vissza Dombóvárra. Vezetőjük, alig harmincéves fiatalember arcáról kevés humor, viszont olyan lelkesült komolyság áradt, mintha képes lett volna öt ülésben egy teljesen új és fejlettebb világképet elfogadtatni bárkivel. A marhavagonban (a marhavagonban) azonnal énekelni kezdtek, csattogtak és dobbantottak, mint a metronóm, tele robbanó élettel és beszabályozott fegyelemmel, mint a 0 kilométeres motorok.

Borbála akkor már annyira közel járt, hogy hallani vélhettük, ahogy egy horpadt vashordót vagy foszlott pufajkákkal teli fürdőkádat félrelökött a réten. Nem kanyarodott el a bekötőút felé, tank módjára jött, neki az állomásépületnek. Fontos azonban, hogy ezt is részletesen lássa maga előtt az olvasó. Igazában a vagonunk ablakából lehetett hitelesen felmérni a pusztulás természetességét, melyet még egy eltévedt bomba is képes megteremteni. Azt az elképesztő részletgazdagságot, mely a megülepedett romokat szinte már szervesen illeszti bele a látványok nagy panorámájába. T.-ben az állomásépület közepén még mindig ott tátongott a becsapódás okozta rés, a forgalmi irodát és várótermet kettémetsző nyiladék. Ideiglenesen úgy oldották meg a helyreállítást, hogy a rést meghagyták. És ez akaratlanul is megteremtett bizonyos művészi kompozíciót. A nyiladék a maga keskenységével még nagyobb mélységet, szinte romantikus távlatot adott a rétnek, a falu templomtornyának: mintegy metszetéles keretbe fogta őket. Feltéve, ha azon néztünk keresztül. A vagonablakból pedig éppen ezt tehettük. A nyiladékban jobbra és balra falat húztak fel vakolás nélkül (így lett kisebb az iroda és a váróterem is) – a falakat viszont plakátokkal ragasztották tele. Közeledő választás, demokrácia, földosztás, magyar rendőr, romeltakarítás, Magyar Kommunista Párt, UNRA-segélyakció, felszabadító szovjet hadsereg, a gyerekek, a Kreml, a Parlament, az árvíz, a háborús bűnösök, az újra otthonra talált magyar színház, „Ki tud róla, eltűnt…”, „Csak annyi megbecsülést embertársaidnak, amennyit magadnak megkívánsz…”, az alkohol öl, a tej kenyér, a Hercegprímás Máriabesnyőn, „Nyaraljon itthon, a Balatonban nincs több akna…”, „A szocializmusé a jövő!” – akár egy plakátkiállítás, olyan volt a két fal, s szinte színorgiává kendőzte a nyiladékot, mely tele volt téglatörmelékkel, kiszakadt huzalokkal, cseréppel, a forgalmi iroda kézimosdójával, mely egy nagyobb faldarabbal zuhant ide (mint egy akkor még csak születő képzőművészeti irányzat mintadarabja). A romhalmazon ugyanakkor kialakult már valamiféle ösvény, az utolsó pillanatban érkezők utat rövidítő taposásának nyoma. Borbála ezt célozta meg. Úgy lépett föl a törmelékhalom tetejére, mint egy végtelen karavánvonulás napégette sereghajtója, s megállt egy pillanatra az új világot hirdető plakátok kereszttüzében. Egyetlen szemhunyorítással felmérte a helyzetet, a szerelvényt, az ablakokban bennünket, a marhavagonban éneklő diákkülönítményt, az ideges forgalmistát, aki valamiből megsejthette, hogy háta mögött Borbála is megjelent a színen, mert azonnal leengedte a karját, s mintha elnézést kérne, indítás helyett a hátát kezdte vakarni a tárcsa nyelével. Nem volt kétséges, hogy Borbála – mint mindent – a fölszállást is egyedül akarja megoldani: sorban fölrakni a csomagokat a legfelső lépcsőre, combközépig felhúzni a zöld műselyem ruhát, megragadni a két kampós vaskorlát végét, s ha belerokkan is az Ott-féle konstrukció, földobbantani a súlyos testet az első lépcsőfokra. Ahogy a kun pásztorok, lengyel dzsidások, horvát végvári futárok dobták föl magukat a lóra? De erre gondolni már csakugyan hatásvadászó képzelgés… Mielőtt hozzákezdhetett volna a fölszállás műveletéhez, a marhavagonról leugráló diákok mind lelkesen ott tolongtak körülötte, s szinte mozdulni sem tudott. (Hogy sajnáltuk később, hogy ez a lelkes csapat megvált tőlünk Gamásnál, és nem rágcsálhattak ők is pörzsölt disznófarkot…!) Vezetőjük elégedetten nézte különítménye önkéntes és ígéretes akcióját. A nagyra hivatott kép nemcsak tablószerű volt, de megindító is. Őszintesége bennünket is lázba hozott, s hamarosan mi is ott lelkesedtünk közöttük. Ezek a javarészt rövidnadrágos kölykök a készségesség olyan szenvedélyét árulták el, ami jóval több volt, mint az ideológiai okokból felszámolt cserkészmozgalom jelszava, légy résen! Megbabonázta őket is Borbála. A háború sunyibb és soványabb jelenségekhez szoktatta őket. Egyszerre mintha a tanulás, az ágaskodó ördögök, a politikai ön- és egymást-képzés, a jövő társadalmáért vállalt komor felelősség és semmilyen ellenvéleményt nem tűrő, savanyú aszkézis: mintha ezekbe a súlyos gomolygásokba hahotázott volna bele Borbála pusztán azzal, ahogyan előbukkant a roncstemetőből, és megállt a millenniumi kocsilépcsőnél. Mielőtt azonban föleszmélhetett volna, az elhivatott vezetőpalánták fölkapták a garmada cekkert, szatyrot, s hangtalan lihegéssel nekivetették vállukat, fejüket a zöld masszívumnak. S hogy járt a kezük! „Gyerekek, gyerekek, vigyétek arrébb a ceruzátokat, mert kilukad a szoknyám!” – hallatszott az utánozhatatlan nevetés, és Borbála valóban úgy kezdett emelkedni, mint jobb pillanataiban a reménység…

FEKETE DOBOZ

Kötelességünk az olvasóval szemben, hogy minden félreértést eloszlassunk: mi nem élünk már. Aligha várható hát, hogy a végső fejleményekről kielégítő részletességgel tudósítsunk. A fekete doboz szomorú feladata ez. Ahová emlékezetünk bátortalanul visszakúszhat még: az eperfás udvaron töltött utolsó félóra. De összemosódik ez is. Még leginkább a madocsaiakhoz hasonlítottunk, a kenyérünnep hajnalán. Szelíden szétroncsolt, nagy, egészséges test voltunk a somogyi égboltozat alatt, valahol két állomás között, egy feltételes megállóhelyen. Ritka pillanat. Csak a nyomorúság ajándéka lehet. Ó, emberek. Ó, szeretet. Magánérzésünk búcsútitka annyi csak, hogy sorsunk lehetett haláláig tartó szerelembe esni Orsolyával. Hogy egyoldalúan-e, nem tudjuk. Tény, hogy Orsolya a mi ölünkbe hajtotta a fejét, míg a tűz lassan hamu alá húzódott (pásztor a subája alá?), s már csak a csillagok ragyogtak. Szendergett, mint húsvét előtt a bárány. Amúgy a bódulásig elsimított bennünket a főnök kisüstije. Mákony? Nem. Ez már a nagy mitológiák nedűjeként hatott. Borbála roppant testtömege szomszédságában olyasmibe kóstolhattunk bele, amiről csak az elíziumi éjszakák-hajnalok beavatott ernyedtsége juthatott eszünkbe, ott messze Somogyban. Horkoltunk, csuklottunk, elnyúltunk. Az egymást elfogadás ünnepi meztelenségével tudtunk böfögni, szellenteni, mint akik botránkozás nélkül anyaszültek már. Miközben a kozmikus bolygók az útjukat járták. Ebbe a konstellációba pöfögött bele hajnali háromkor a Kaposvárról indított felmentő mozdony. Nem világos, hogyan kerültünk vissza a millenniumi kocsira. Valószínűleg mindannyiunkat azonnal elnyomott az álom. A többiről a fekete doboz tudósít. Alig egy óra múlva – géphibás szemafor jelzése folytán – szembekaptuk a kaposvári szovjet szanitécek teljes sebességgel száguldó kórházvonatát. Fölocsúdni, élettől búcsúzni nem lehetett időnk. A háromvagonos szerelvényt szempillantás alatt szétzúzta, harmonikásan összenyomta és félresöpörte az összehasonlíthatatlanul nagyobb tehetetlenséggel robogó ellenvonat. Alig fölismerhető darabjainkra trancsírozódtunk szét a töltés két oldalán, két útitársunk kivételével. A doboz is csak mozaikokat volt képes megőrizni. Az elviselhetetlen csattanások, robajlások után csillagközi csend következett be, eltekintve a két mozdony szabálytalan ritmusú véghörgésétől. Még sokáig fújták a gőzt. Klasszikus vasúti szerencsétlenség volt, tanúk, felelősök nélkül. A megőrzött mozaikok egyike egészen korai. Szinte félálomban végrehajtott fölszállásunk után úgy döntöttünk, hogy Borbálának engedjük át a kupét, ahol Magas és Kicsi készültek fel a parlamenti megnyilatkozás főpróbájára. Ott kényelmesen kiteríthette magát reggelig, amire bőségesen rászolgált. Mi összehúzódtunk, és egymásra dőlve zuhantunk vissza az álomba, amire szintén rászolgáltunk. A kép olyan éles a fekete dobozban, mint a legbékésebb kiengesztelődés. Szép és egyszerű. Kár, hogy aludtunk közben, kár, hogy nem láthattuk magunkat. Így csak a szerencsétlenség körülményeit kivizsgáló vegyesbizottságnak maradhatott tanulságul, akik a dobozt megtalálták. A másik követhető mozzanat csöppet kényes. Jó órával az indulásunk után a csajkás kamasz váratlanul fölébredt verejtékezve, leküzdhetetlen feszültségek hatására. Hosszan Orsolyára nézett, aki a kupéban a mi ölünkben nyugodott el, szorosan magához ölelve a csecsemőjét. Olyan lehetett ez a kamasznak, mint egy folyó híd nélkül. Aztán felállt, átlábalt rajtunk, hátrament Borbála kupéjához, és megállt az ajtóban. Az ablakon bevilágítottak a zuhatagként elcsapódó szikrák. Borbála majdnem ruhátlanul feküdt az ülés hosszában-széltében, akár az odalapátolt anyaföld. Forróság és szagok, lassú hullámzás és örvénylés töltötte be a kupét. S mindez ő volt az utolsó centiméterig. Akár egy dombokban, völgyekben gazdag táj hús-vér domborzati térképe, egy tájé, amely ellen minden történelmi évszak elkövetheti a maga orvtámadásait, az mégis tovább hullámzik és örvénylik. A remény ilyen, még éjszaka is. A kamasz ennek nem tudott ellenállni. Leírhatatlan feszültségei életében először és utoljára lakhattak jól elnyugvással. Ahogy a lovas simul a ló nyakára, mielőtt vágtába kezd. „Az Isten marasszon, fiam” – hallotta közelről, távolabbról a fáradhatatlan nógatást, mert vágtázása közben maga is folyton másutt és ugyanott bukkant fel a dombok, völgyek átölelhetetlen rengetegében. Vagy épp a forró hullámzás játszatta ezt vele. Ahogy a Nagy Tivoli tereli a késleltetés csudás pihenőhelyei és kilátói közt a fürge golyót az igazi célja felé.

Vagy csakugyan játék volna minden? Magába feledkezett mosoly?

A doboz híven őrzi az utolsó tiszta képet: szerelvényünk szikrafelhőben úszva rohan a somogyi éjszakában, ringatva valamennyiünket álomba, a kamaszt Borbálába.

Végül két utólagos mozzanat sem elhallgatható. A haladéktalan kivizsgálás során (Kaposvár azonnal katonai helikoptert küldött a színhelyre) csupán tizenegy roncsolt halottat találtak a mi szerelvényünk romjai közt. Borbála, ha eszméletlen állapotban is, még nem látszott reménytelennek. Helikopterrel szállították be Kaposvárra. Vak útitársunkból azonban még egy üvegszemtörmeléket sem találtak. Mintha nem is létezett volna. Mást nem mondhatunk erre, csak azt, hogy valószínűleg ő az, aki továbbra is más szögből néz bennünket; ahogy egész utazásunk alatt is ezt tette. Csupán hanyagoltuk, és nem foglalkoztunk vele a jelentéktelen körülményeket megillető részletességgel. Viszont tisztában vagyunk jóvátehetetlen mulasztásainkkal, eszközeink megnyugtató végességével.

És hát ennyi. Nem több. Tekintse úgy az olvasó bolond utazásunkat, mint egy tört kagylót a parton, végleges vázlatot a tengerből.

 

Hvar, 1977 – Kisoroszi, 1986

 

 

 

Nyomozás

 

(1)

Nagybátyám, a sárbogárdi körorvos, minden húsvétkor megjelenik Szekszárdon a brácsájával. A templomtér üres. A Bartina közből felistrángozott muraközi trappog a sekrestyeajtóig, megszagolja a piacosok dinnyéit, utána visszafordul. A Vitézi Székház mellett vörös téglás villa, kertjében ugyanolyan téglákból rakott kutyaól. Még nem lehet több hajnali négynél. A takaró alól is jól hallani a patacsattogást. Az állomásról platánfasoros sétány vezet a régi uszodáig, innét éppen tizenkét kilométer a keselyűsi gátőrház. A verebek szívesebben ülnek a lombfedte drótokon; csirregésük mintha lekötött zsákból jönne. A mi utcánk a pincesor alatt húzódik, és enyhe ívben kanyarodik el az apácaiskolánál. Az erkélyről egész a Duna-erdőig ellátni. A védtöltés tetején aranysárga keréknyom, középütt elgazosodott bakhát. A kutyaólban egy doberman szuka és kan lakik; egy alomból való testvérek, nyáron mégis kölykeik születnek. Az Iparos Kör alagsorában máriaüveges vaskályha fűti a biliárdtermet. Az olajos hajópadlón, mint a higany, tócsában áll össze a cipőről leolvadt hó. Később a deportáltak emlékművét a régi uszoda helyén állítják fel. Meztelen, tömzsi nő lép ki a márványból, széttárt karokkal; kegyeletből Klinger Árminné fürdőruhás fényképe a modell. Bent, az erkélyes szobában sóval felhintett vörösborpecsét az abroszon, a tányérokon hártyásodó szósz. Kálmán bácsi az előszobai díványon horkol kigombolt mellényben; brácsája a jégszekrénynek támasztva. A Pándzsó egyik bedőlt présházában vetkőztetjük meztelenre Drahosch Ildikót. Ildikó állva is tud vizelni, mint a fiúk, csak jobban szét kell vetnie a lábát. A mutatványnál az öccse is jelen van, és büszke a nővérére. Szeretném kipróbálni a brácsát, de a húros részt zöld borító takarja. Olyanféle zöld, mint az asztaloskötény, csak puhább anyagból. A templomtéren barokk Szent Sebestyén-szobor, rozsdás vasnyilakkal. Gemenc felé, a révig, körülbelül Paradicsom-pusztánál van a feleút. A szánkók itt állnak meg először a reggeli fagyban. Gőzölgő trágyadombok között siklanak be a bikaistállóig, de csak a lovakat viszik fedél alá. Mindez alig tízéves hagyomány. A Muslinca-vadásztársaság 1935-ben alakul, és 1944-ben szűnik meg. Apámék kint a szabadban reggeliznek, állva, tűz mellett, a szélvédett hágatópalánk mögött. A pálinkát demizsonban küldik át az útkaparóházból. A pollókai csenderes a kijelölt határ. Később itt vezetik át a katonai telefonvezetéket; még később itt rakják le a tányéraknákat. Ölükbe fektetett puskával, lépésben hajtanak át az ártér irtásain. A csengőket még a gátőrháznál hóval tömködik meg. A lovak felkunkorított farokkal gyűrűztetik a nyílásukat, a fekete redők közepén körkörösen rándul össze a rózsaszínű hús. Az elejtett vaddisznó agyarát a vadőr fűrészeli le. A vágás helyét, hogy elvegye a szagát, forró borba mártja. A szétbombázott hűtőkocsik miatt reggel óta veszteglünk a bogárdi állomáson. Kálmán bácsi nyolc, nagyapám tizennégy éve halott. Most még van másfél órám a bevagonírozásig. A kiürített parókia kertjében ülök egy törött vécékagylón, a nap izzasztóan tűz. A padláson megtalálom a nemzetiszínűre festett kerti széket; a támlavasra szúrva Hermina nagyanyám ovális fényképét. A normandiai Les Pieux halászfaluban nevetve profilba fordítja arcomat a helybeli orvos. Aranyrámás, szakállas férfira mutat a rendelője falán. Ajánlja, hogy ne mulasszam el megnézni De la Hague szirtfokot; ő ott sebesült meg. Egy este a kikötőkocsmában hallom valakitől: „Je vais aux pieux.” „Megyek a cölöpökhöz” – ahová a csónakot kikötik. Vagyis aludni. Ezt szépnek találom. Alkonyodik, mikor a szirtfokon leereszkedem. A sziklafalon kényelmes vaskampók a turistáknak, a pihenőknél eldobott Coca-Colás üvegek. A legalsó sziklaperemen ülök, mellettem templomhajónyi üregbe zuhannak a hullámok. Nagyobb a dübörgés, mint egy tankban. Az irtás végén keskeny, nagyon hosszú vágás, a nap sávokban világít be. Négy-öt másodperc, míg a két lombfal között a szarvas átlépked; addig kell rálőni. Apámék az ebédjüket is kint, a szabadban fogyasztják el. A vadőr és felesége kihozzák a telepes rádiót a verandára; a magasra csapó láng pernyével szórja be a havas ágakat. Az egyik élesen kiugró sziklán tömzsi, egyre vékonyodó tengeri madár ül. A habzó víz alig arasznyira csapódik el alatta. Próbálok ordítani, de csak a szám mozgását érzem. Dielette szintén halászfalu. Éjszaka kimegyek hányni az erős almapálinkától. A bárkákon vakító karbidfénynél válogatják a halakat. A dülledt szemek bizsuként csillognak, ahogy lapátolják őket. A kocsma hajópadlóján résekbe taposott darabos só. Egy kutya nyalogatja. Magamhoz akarom hívni, de véletlenül magázva szólítom: viens helyett venez-t mondok. Nem érti. A halászok a hátamat veregetve nevetnek. Egy pillanatig majdnem otthon vagyok. Alig ismerek rá a városra. A Günther-trafik helyén sárga hullámlemez tejivó; a biliárdasztalokat a biztonsági szervezet kultúrotthonába viszik át, dzsipen. Apám délután négykor hal meg, augusztusban. Hat órakor jön érte a kocsi. Ez még nem temetés, így csak a járdán kísérem, nem a kocsi mögött. Az utcánk majdnem üres. A járdaszegély tele szétnyílt gesztenyével, viaszos fényük átcsillog a füvön. Csak az utca végéig kísérem apámat, a kocsi a Kórház köznél fordul be a hullaházba. Utána újságot veszek; este kint ülök a parkban, cigarettázom. A Hősök szobra körül fehér szalmakalapos férfi apportíroztatja a kutyáját; a kutya odajön hozzám, a lábamat szagolja. Ellenségesen nézzük egymást a férfival. Gondolkozom, hogy miért, de nem tudok rájönni. Útban észak felé – akkori nevén Pozenben – mínusz húszfokos napsütésre ébredek. Két frontszerelvény között német közlegényt vezetnek a rendező pályaudvaron. Mondják, hogy bajtársi lopás; öt cigaretta. Arccal a vagon felé fordítják, szorosan állják körbe. A bal lapocka fölött célozzák meg, pisztollyal. Másnap Friedrich Romm őrnagy engedélyt ad, hogy használjuk a fabarakk fürdőjüket. Rangját nem kímélve vetkőzik meztelenre; heréi féloldalasan megnyúltak. A sűrű gőzben ügyetlenül törölgeti többdioptriás szemüvegét, de nem téveszt meg. A barakk mellett, mint a megdermedt röppályák, jeges telefondrótok. Második hete éjszakázom már a felsőhegi darálómalomban; a malmos ellenőr úrnak szólít. A malom mögött egy gödörben tenyérnyi tócsa, két döglött méh úszik benne. Itt, az iregi tanítónál hallok évek óta először brácsaszót. Makacsul iszom, de most nem tudok hányni. A kert, ahová egy idő óta lelátok, tele van fákkal. Szeretem órákig mozdulatlanul nézni őket. Mindig újra megrendít az utánozhatatlan hajlásszög, ahogy kinőnek a földből. A dívány, amelyen alszom, még a szekszárdi diákszobámból való. Már nem kell figyelmeztetnem Ágnest, hogy ne hunyja le a szemét. Pontosan akkor nyitja ki, amikor kell. Fontos az is, hogy egymást egyszerre vetkőztessük. Feje alá becsúsztatott tenyérrel, nincs egyáltalán szükség párnára. Szeme félbeszakadt pillantással, védtelen bizsuként csillog; két sarkát rászorítja az alsó gerinccsigolyámra. 1950. március 7-én idéznek meg először a Gyorskocsi utcába, államvédelmi ügyben. Az ajtón nincs kilincs. A nyomozó egy fényképet tart elém, hogy ismerem-e azt a férfit. Kénytelen vagyok azt mondani, hogy szemből nem – „esetleg ha profilba fordíthatnám az arcát”. „Már nem engedi a kötél” – hangzik a válasz. Karácsonykor meglátogatom anyámat. Egy félig lebontott ház kiutalt konyhájában lakik; a zongorától nem lehet mozogni. Nagy sétát teszek a keselyűsi úton, késő éjszaka térek haza. Anyám állítja, hogy a régi előszobánkban sose volt jégszekrény, Kálmán bácsi nem támaszthatta oda a brácsáját. Nem tudom. Még egy év, akkor leszek ötvenéves. Az udvaron malomkőasztal, széttört befőttesüvegek. Ingben, zsebre dugott kézzel állok a jégcsapos eresz alatt. Tényleg nem tudom.

 

(2)

Apám kedvenc szavajárása volt, földközelben a fácánok. Kérdezi a feleségem, hogy mire használták ezt a gépet, húsz éve rozsdásodik a pincében. Semmire se tudok már pontosan válaszolni, pedig ismerem a követelményeket. Karácsonykor, az ünnepi vacsora után apám asztalközépig felhajtja a fehér abroszt, zöld kendőt terít le. Erős vászonkendő, tele kiégett, gondosan bestoppolt lyukakkal. Egyik sarkában kifakult monogram. Dobozokban különböző méretű sörétek, szemcsés puskapor, mindegyikhez külön mérőkanál. A puskapor hangtalanul pereg, mint a granulás gyógyszer. A zárózsetont forgókaros préssel szorítjuk rá a töltényhüvelyre, s ahogy forgatjuk, viaszosan egymásba préselődik a két papírperem. Ügyes kis szerkezet, miniatűr húsdarálóhoz hasonlít. Még vízkereszt előtt szánkóutat teszünk a védtöltésen egy Duna melléki faluba, puska nélkül. A mély szánkónyom biztosan vezet, orrunk aljára ráfagy a gömbölyödő nyálka. A társaság egyik tagja, apám mostohanővére, váratlanul lefordul az ülésről, minden különösebb ok nélkül. Inkább mulatságos látvány, mint ijesztő, az égnek csapódó lábak, az elgurult prémsapka. „Vili néni meghalt!”, kiáltok az alacsony szembeülésen; de a harsány nevetés nem kedvez korai megjegyzésemnek. A hideg napfényben, a lábakkal egy vonalban idelátszik a bátaszéki vörös téglás templom; a töltés alján gödörbe fagyott rókatetem, bundája szálanként zúzmarás. Amíg a forró teát isszuk, kezemet ottfelejtem a combom között, nézem a gőzölgő lovak csapzott-szőrös hátát. Az ebesi makadámút az alsóvárosi Hármashídnál kanyarodik be a kuplerájhoz. Kivételesen keskeny utca, halkan is át lehet szólni a szemközti mosókonyhába. Karácsonykor még keskenyebb, a hótól. „Jó, akkor vigyétek ki a levegőre, itt még nem volt eset, hogy valaki rosszul lett volna”, mondja a jakis néni, a főnök. Erősen izzad. A lányoknak hatalmas kötegekben vásárolja a retket, a meglékelt dinnyét; délután a hosszúkás udvar végében alszik egy nád karosszékben. Ide nem lehet sehonnan belátni, eltakarja a magas tűzfal. Két petúniaágyás között slaugból bugyborékol a víz, a vécéhúzó fogantyúján kék harisnyagumi. Erre Walter Karcsi hívja fel a figyelmemet. A Hármashíd lépcsőjénél próbálom magyarázni neki, hogy pazarlás macskára lőni longriffel, a tompa fejű short ugyanúgy megteszi. Lassan, zsebre dugott kézzel sétálunk le a korzó sarkáig. Az árnyékban olasz jelzésű kocsi, hátsó ülésén ledobott laméblúz, mellette loknis műhaj, párnán egy törpeuszkár alszik. A nyári filléres gyors délelőtt fél tizenegykor érkezik meg a fővárosból; a városi tanács külön plakátot nyomat erre az alkalomra. A múzeum ablakairól már előző nap félrehúzzák a napvédő függönyt; egy ősállat feje pontosan az ablakkeretbe illeszkedik, a folyosó faláról néz le a térre. A zsinagóga ötszögű udvarán három festői szomorúfűz. Ismerjük a rabbit; második éve ő is tagja az Úri Kaszinónak, titkos szavazással. A szőlődombok szurdikjaiba csak délfelé süt be a nap, az üreges partoldal tele van gyökérvéggel. A tíznapos statárium alatt itt szúrnak agyon két orosz katonát, hegyezett karóval. A föld agyagos, sárga, sok a csillámhomok benne; a bicskával vésett nyomok a félhomályban is ezüstösen csillognak. H. T. VI. 3. Bogyó meg én, május. A Töttős-féle présház fölött burjánnal benőtt kivégzőbarlang. Szemre olyan, mint a többi szurdikodú; a háború után átmenetileg cigányok laktak benne, a falon még látszik a meszelés. Bónis hegypásztor azt vallja a politikai igazolóbizottság előtt, hogy a rókák rájártak a hullákra, a tábori csendőrök temetetlenül hagyták ott a szökevényeket. A forrásnál én is megtalálom a nevem kezdőbetűit. Az évszám nem látszik jól, de valószínű, hogy ez még ugyanaz a nyár. A felhőszakadás kora délutánig eltart, a piactérre agyagos folyóként zúdul le a víz. A Pirnitzer-üzletház előtt belükig szétroncsolt dinnyék piroslanak a vastag iszapban, a fákról gőzölögve csöpög a víz. Vili néni mozdulatlanul fekszik a lesötétített ebédlőnkben. Órákig tud deszkalaposan feküdni, a párnája is lapos, csak két lábfeje nyomódik föl a takaró alatt, mint a V betű. Elbocsátották a kórházból, de már nem vitték haza Tengelicre. Édeskés, fojtó szag üli meg a szobát; ő nem érzi, arcüregrákja van. Amikor benyitok, éles fénysáv éri a székre dobott pongyolát. Halkan félrehúzom a függönyt, a szőnyegről fölemelek egy kiskanalat. Meztelen combomat vakargatva állok a dívány mellett. Mesélem, hogy most jött divatba a vágott orrú cipő, és szeretnék vásárolni egyet; de nem érti jól, mit mondok. Később megkérdezi, hogy költöző madárra is szoktunk-e lőni. A cipőbolt a Kaszinó Bazárban van, kék napvédő árnyékolja; Walter Karcsi itt szeret támaszkodni, talpát hátranyomja a kirakat pereméhez. Augusztus harmadikán késő este jövök haza a Csörge-tótól, s a Bazárnál egyszerre közrefognak. „Hát te itt vagy? Nem fulladtál bele?” Ahogy a karomat szorítják, abból érzem a kérdés komolyságát és az elmulasztott lehetőségeket. Utolsó vasárnap odasegítjük Vili nénit az asztalhoz, hogy ebédeljen velünk. Féloldalasan nyel, utána mélyen belenyomja ujját az állkapcsa alatti puha húsba. Kéri, hogy mutassunk régi fényképeket. Behavazott sorompónak támaszkodunk többen, meredek rámpa vezet le a kubikgödrökhöz. Itt még a legnagyobb nyárban is feltör a talajvíz. A fahíd középső deszkája hiányzik, a résbe egy lány lógatja le a lábát; én a híd alatt vesszővel csapkodom a békalencsés vizet, ő meg hirtelen rányomja meztelen talpát a fejemre. Sok kép elveszett azóta. Vili néni hosszan nézi, a képet fordítva tartja. „Mit is csinálnak a fácánok?” – kérdezi sípoló, szörtyögő hangon. „Barcognak” – mondja apám, háta mögött a fegyverállvánnyal. Ebben a szobában van a zongora is. Anyám már harmadszor kezd bele a Heilige Nacht-ba, a karácsonyfán égnek a gyertyák. Kint, az erkélyen csonttá merevedett nyúl lóg a fali virágtartón. A kész töltényeket sorba rakom az asztalon, közben mandarint eszem szaloncukorral. Nagy pelyhekben esik. Éjszaka koccanásokat hallok az erkélyen, kinyitom az ajtót. Alsó szegélyén púposan áll a hó. A parkett fölé behúzva idétlenül hat a fehér csík, a küszöbre hajló jeges buckából szakadt ki a nyitásra. Mintha tokba tenném vissza, mikor becsukom. Apám az ebédlőbenyílóban áll, hálóingben, onnét nézi, hogy mit csinálok. Nem szól, csak a kezével int, hogy az asztalon felejtettünk egy töltényt. Még egy hónap, aztán augusztusig nem lesz fácán, kezdődik a tilalmi idő. Nehezen alszom el. Reggel magamra zárom a kamraszoba ajtaját, és levelet írok egy elképzelt barátomnak. „Kedves G. – az elmúlt nyáron többszörösen alkalmam volt elképzelni a halált. Amit eddig olvastam róla, az vagy érzelmes volt, vagy nagyképűen tárgyilagos. Meggyőződésemmé vált, hogy a halál csak akkor lehet igazán izgalmas számunkra, ha megfelelő kíváncsisággal várjuk. Különben siralmas nyöszörgés. De még a jobb koponyáknál is megfigyelhető a félelem. Ennek okát abban látom, hogy képtelenek megérteni, mi történt velük, amíg éltek. Vili néni, például, akit tényleg szerettem, még utolsó este is az után érdeklődött, hogy a fácán költöző madár-e. Félelemből csinált úgy, mintha érdekelné. Vagyis hazudott, mert az könnyebb. Ezek csak kezdetleges gondolatok egy későbbi koncepcióhoz, amire most nem térek ki.” Walter Karcsi már fél éve levelez egy pécsi jezsuita pappal; mondja, hogy Emil atya zöld tintával ír. Tárcájában hordja a fényképét. A pécsváradi gesztenyés egyik tisztásán fognak újra találkozni, nyár végén; és erről a tisztásról is mutat fényképet. A magas fűben durván ácsolt fűrészbak, lábánál világos porköpeny, mellette négyzet alakú, fekete táska. A pap másfél méterre áll a fűrészbaktól, csak a képen nem látszik már. „Az ördög nem részese a kegyelemnek – írja egyik levelében –, mégsem állítható, hogy a Szentháromságból minden vonatkozásban ki van közösítve.” Ezt a részt többször is elolvassuk a Kaszinó Bazár sarkán. Már tele van a város a filléres gyors utasaival. Megszállják a Szent Imre parkot, a Megyei Pincészet borivóját, a tűzoltózenekar a Hősök szobránál játszik. Anyám napok óta sír. Apám nem eszi a nyúlhúst, de szereti nézni, ahogy mi esszük. A szomszéd biztosítótársaság kézbesítőjét kérjük meg a nyúzásra, anyám nem vállalja. Neki csak a bőny lehúzása marad, és a szivárványló réteg, ami huzatként tapad a húsra. Alatta, szétszórva, néhány laposszögből befúródott sörét. Ezeket külön dobozban gyűjtöm a kamraszobában. A lombok fölött átlátni a Régi Fürdőház utcába. A vonatérkezésre a rabbi is kinyitja a zsinagógamúzeumot; sötét ruhában ül a bejáratnál, a politúros asztalán kapcsos vendégkönyv. A Hármashídnál a szőke Lil macskával a karján vásárol cigarettát. Átlátszó pongyolája miatt igazoltatja a rendőr, de Lil nevetve mutatja a bárcáját. Már sok a részeg az utcán. Walter Karcsi szerint ma sem fog történni semmi; azt mondja, nincsenek illúziói. A szőlődombok felől négy macskaköves utca vezet a piactérre; 1944. március 19-én mindegyiknek a torkolatához beáll egy páncélautó, frissen újrafestve. Mintha ragadna rajtuk a terepszín. Délutánra erős szél támad, alacsonyan hajtja a felhőket. Anyám utánam szól, hogy ne vigyek magammal revolvert. A lépcsőházba behúzva ferde porolóállvány, kiálló végén szíjjal összekötözött katonanadrág. Vízkereszt után pár hétig itt szárad a lekopasztott karácsonyfa, tele selyempapírcsonkkal. A patakpart mellett százméterenként géppisztolyos őrszem; az egyik szétvetett lábbal vizel, keze a géppisztolyán, a szél visszadobja a vizeletet a csizmájára. Hosszas keresgélés után még találok egy szem keményre fagyott szaloncukrot, szopogatni kezdem; de elég avas és kesernyés, kénytelen vagyok kiköpni. Ősszel együtt megyünk ki apámmal az ártéri szarvasbőgésre. A védtöltésen, Báta és Lankóc között, Delmár autóversenyzővel találkozunk az ötös rámpánál. Piros sportkocsija centire a sorompó előtt áll meg, s egy perc beletelik, mire szétoszlik a por. Fehér ingére szürke csík rakódik. „Mi van a szép fácánokkal, amice? Gyenge volt az etetés télen?” – kérdezi olaszos kiejtéssel, s mint egy piros rakéta, szabad kipufogóval száguld tovább. Apám rosszkedvűen száll vissza a bricskára. Gyűlöli ezt az embert. A töltés két erdő közt kanyarog Borrévig, hűvös sarjúszag csapódik az orrunkba. A telefonpóznákra alkonyatkor ülnek ki a sasok, ritkábban a héják. Vacsora közben mesélni kezdem, hogy kivel találkoztunk, de apám indulatosan kiküld. Anyám váratlanul megint sírni kezd. Éjszaka Lil megtanít néhány új fogásra. A fiatalkorúak ablakán mászom be hozzá, ez a patakra néz. Lil beleegyezik, hogy a lavórt meg a hipermangános üveget előbb betoljam a vaságy alá. Délben átküldenek apámék a Hamistanú sörözőbe szódáért; de már egy üveg sincs, a pestiek mindent kifosztanak. A Dinga-patak itt a legmélyebb, az akácfák a mederből nőnek fel a sörözőteraszig, behajlanak az asztalok fölé. Középütt kampós vasrúd, alatta alacsony téglatűzhely, itt tartják melegen a halpaprikást. A téglákon zsírosan fénylő, vörös foltok. Tétován állok a két csereüveggel. A sarkon túl a törvényszék börtönudvarát sárga fal veszi körül, a tetején szögesdrót magasítás. A falárnyékban cigarettázom. Walter Karcsi három sötétbe öltözött fiatalemberrel jön fölfelé a téren; pécsi vendégek, Emil atya tanítványai. Tárgyilagosan érdeklődnek, hogy itt a börtönudvaron ítéletet is szoktak-e végrehajtani, vagy csak sétáltatás célját szolgálja. Nem tudom pontosan. Helyesebben, akasztásról egyikünk se tud, csupán golyó általiról. Az egyik pécsi megjegyzi, hogy az embert feltétlenül megilleti a megbocsátás, de ha ez bekövetkezne, megszűnne a történelem lehetősége. Komoran, mellünkön összefont karral nézzük egymást. A nap erősen tűzi a sárga falat. A téren párolgó tócsák, a Hősök szobra felől idehallatszik a bombardon böfögése. A Kispipa vendéglőben több szerencsém van, ott kicserélik az üvegeket. Zsuzsa a sekrestyeajtó előtt egy kőpadon ül, és zacskóból kenyeret, barackot eszik. Zavartan nevet, mikor szódát spriccelek a szájába. Megpróbálom rávenni, hogy ne utazzon vissza a filléressel, ki tudom fizetni a szobáját. Délután kimegyünk a szőlődombok közé; a Hármashídnál összetalálkozunk Lillel, de Lil tapintatosan nem köszön. „Ha akarod, megmutatom a kivégzőbarlangot” – mondom, de Zsuzsa félni kezd, és rókának néz egy kutyát. Ijedtében fölkapaszkodik a szurdiktetőre, s hív, hogy menjek én is. Szoknyáját csapkodja fönt a szél. Komikus, ahogy ott áll, az utazószatyrához kötött férfiernyővel. Egyedül maradok a kutyával. Tréfából szőlőkaróval célzom meg, és lassan követni kezdem; erre azonnal visszasompolyog Töttősék gyümölcsösébe. Csak másnap, a városban találkozom vele újra, a Szent Imre parkban nyalogat egy friss ürüléket. Anyám már kora reggel a piacra indul, de előbb benyit a fürdőszobába. Véletlenül kiüti kezemből a patronosdobozt, a töltények begurulnak a kád alá, tollseprűvel kell összekotornom. „Most már igazán abbahagyhatnád – mondja –, tegnap a konyhában is töltényt találtam.” Halk csoszogással Vili néni is benyit, egyik kezével a pongyoláját fogja össze, a másikat az állkapcsa alá szorítja. Úgy kell visszavezetni az ágyhoz, annyira gyönge. A töltények viaszos fejéről zsebkendővel törölgetem a ráragadt pöszléket; később egy lomha szarvasbogarat birizgálok a vágott orrú cipőmmel. Zsuzsa guggolva nézi. A Bartina-kápolna kertjében állunk a stációk mellett, a kert szomszédságában elgazosodott szőlő, a pászta végében kék csurgásoktól rücskös gálicos hordó. Hangjuk után ítélve három fácán barcog a pipacsos fűben. Zsuzsa próbálja fölröptetni őket, de hiába tapsol, továbbszaladnak. Végül kettő fölszáll, a harmadik befészkeli magát a szedersövénybe. „Nyisd ki az ernyőt, attól megijed”, ajánlom, de megrázza a fejét. „Azt nem akarom”, mondja. Ügyetlen bugyi van rajta, gumi helyett a derekán máslira kötött szalag. Az édesanyja varrta. Közben kicsi hangokat ad, fejét a stációoszlopnak feszíti, s ettől enyhén fölível a nyaka, mintha golyvás volna. Érzem, mikor alája nyúlok, hogy csomó füvet is hozzászorítok a húsához, közben megint kicsi hangokat ad, s a végén alig pár centire rándul föl a térde. Utána mindjárt visszaejti. Azt mondja, tizenhétszer csókoltam meg, számolta. Legközelebb ősszel járok itt, egyedül. Bemegyek a kápolnába is. Zsuzsa gyűrűjéből nyáron itt esik ki a színes üveg, a padok alá hasalva gyufával keresgélem, utána odanyomom a gyűrűt a hónalj bozontjába. A szitáló esőben alig látszik a város, az ágak között ügyetlen verébfészek. Otthon, az íróasztalomon vörös ernyős lámpa világít az erkélyablak előtt. Éjszaka kettő felé koccanást hallok, s látom, hogy Walter Karcsi néz be az erkélyről, az orra félrenyomódik az üvegen. Szégyenlem, hogy megijedek ilyen baromságtól. Kimegyek, és nekiszorítom a mellvédnek. „Megőrültél?” Röhög, hogy nem tehet róla; a piactérre csak az én lámpám világít ki, s már a Bálint köznél tudta, hogy egyenesen a lámpámig jön, a házfal mintázaton föl lehet kapaszkodni az erkélyig. Közben névjegyet és egy zacskó mozaikkövecset szed elő a zsebéből; mondja, hogy Pompejiből küldi a pap barátja. A névjegyen néhány zöld tintás sor: „Csak cinizmussal állíthatjuk, hogy a kép, ami ilyen apró darabokra tudott szétesni, abszolút értelemben is megszűnt létezni.” Az erkély sarkában ülünk félmeztelenül, és a csillagokat nézzük. Még a hajnal is ott talál bennünket. „Az ilyesmi nem szokott megismétlődni” – mondom délben a Kaszinó Bazárnál, mielőtt elválnánk. Este tíz órakor már kint az állomáson játszik a tűzoltózenekar, búcsúztatja a részeg pestieket. Zsuzsát zuhogó esőben kísérem ki a vonathoz, a zenekar beszorul a fedett peron alá, a tetőről függönyként csurog a víz. „Ne sírj! – kiáltok föl az ablakba –, úgyis nedves minden!” A Babócsa és Gyékényes között bevetett büntetőszázadból huszonhárman maradunk életben. A rét sárgásszürke az aknatűztől. Hányadékomba fagyott szájjal térek magamhoz egy horpadásban, s csak a fejemet tudom mozdítani. Gondolok rá, hogy esetleg szánalomból is lelőhetnek, megrövidítendő a szenvedést. Mintha Tolsztojból emlékeznék valami hasonlóra. Látószögembe, jobbról, éppen beleesik a Teréz-major, az istállók hatalmas lánggal égnek; s ez mindentől függetlenül szép, akkor se mondhatok mást. És dühöngve félek tehetetlenségemben. Alig öt órája egy kölcsönkért ollóval még levágtam a körmömet a lövészárokban, és nálam maradt az olló. Most újra esni kezd a hó. Már sötétedik, mikor jönnek a szanitécek. Anyám kéri, hogy hagyjuk végre abba, inkább játsszunk zsetonos rulettet. Két, olajtól fénylő fegyver fekszik szétszedve a zöld kendős ebédlőasztalon, az egyik Scholberg-féle golyós, a másik magyar gyártmány, Zubek-sörétes. Két dákóforma rudat használunk csőtisztításhoz; egyiknek a végén hajszáldrótból tekercselt puha gubanc, a másikra olajos kócot tekerünk. Minden négy-öt húzás után lámpa felé tartjuk a csövet, hunyorítva átnézünk rajta. Anyám a zongora elé ül, fél kézzel az O, sole mió-t kezdi játszani. Apám leinti: „Mit akarsz ezzel? Hagyd csak ezt a digóknak.” Anyám lecsukja a zongorát, nem szól. Még van másfél óránk az éjféli miséig, addig mézes diót eszünk, vörösborral. „Na, hát rulettezünk akkor?” – kérdezi kedélyesen apám. Számolgatom, hogy Walter Karcsi ezen a karácsonyon akart-e öngyilkos lenni vagy a következő évben. Mindenesetre, rám hagyja a mozaikkövecseket.

 

(3)

Megpróbálok a csendre koncentrálni. Az alacsony földbunker gerendamennyezetére sárga kört rajzol a hátára fordított elemlámpa. A drezdai kisfiú, Heinemann már reggel óta szorongásosan ürít; négykézláb átmászik az alvó testeken, a holdfényben letolja a nadrágját, körömmel kapaszkodik a lövészárok földhányásába. Anita rázkódva sír mellettem. Stargard belvárosában, egy szecessziós magánpalota kertjében két nyúlánk lány karcsú dogot sétáltat piros fonott szíjpórázon. Arcuk lesimított és fehér, mintha a világon semmi nem történt volna, mióta megszülettek. Bőrük a tizennyolc fokos hidegnek is ellenáll, éppen csak annyira piros, amennyit egy félreértés okozhat. Az országúton délután ötkor fordul be az utolsó járat. Doboz formájú, rozoga autóbusz; csupán két bécsi nagynéni száll le róla, kézen fogva egy idióta kisfiút vezetnek a füvön, a fiú hápogó játék kacsát húz maga után. Figyelmesen nézzük. A közeli Duna-erdőből betévedt réti sas már vagy öt perce köröz a felhőtlen égen, előbb a nádas, majd a tó tükre fölött. Egyedül Walter Karcsi nem vesz tudomást róla. Megigazítja az alumíniumkeretes napszemüvegét, nekifut, átugorja a csalános árkot, fejjel nekivágódik a szélső kabinnak. Nevetve int, hogy menjek oda. Mannlicher-hüvellyel beüt néhány csomót a kabin hátsó falán, az utolsóra az ajtó is kinyílik. Mutatja, hogy a lyuk és az ajtó kettős résén sokkal közelebbinek látszik a túlsó part a bedőlt szerszámoskunyhóval. „Nem jössz át? – kérdezi. – Drahosch Ildikóék ott várnak.” Megegyezünk, hogy a gátőrháznál találkozunk legkésőbb kilenckor, addigra biztos behozzák a szigetről a reggeli hajtásban elejtett disznókat. Anita fürdőruhában vár otthon, és megkér, hogy vakarjam le a talpáról a ráragadt szurkot. A nyitott szekrényajtó tükréből az üres templomtérre látok, a sarkon túl a saját lakásunkra. Sötét ablakok, csak az íróasztallámpám világít, mintha ott ülnék. A fény az erkély mellvédjéig kivilágít, a virágládák földjébe szúrva elhasznált gyufaszálak. „Várj” – mondom kiszáradt szájjal, és leoltom a villanyt. A hallon át kimegyek a konyhába, megiszom két pohár vizet. Érzem, hogy remeg a gyomrom. A dívány végénél ülök vissza a földre, egyik lábát a vállamra, a másikat az ölembe veszem, kitapogatom a ragacsos dudorokat. Nyomjeltől nyomjelig haladok előre. Még nincs tizenegy óra. Távolról hallani a magányos dörrenéseket, a hajtók kiáltozását. Heinemann nemcsak a körmével kapaszkodik, az arcát is rászorítja a lövészárok falára; csupa sár, mikor visszajön, kezét a csajkájába mossa. Most tavaly lesz másfél éve, hogy a gátőrház és a csörge-tói strand között Anitának először jött meg a vérzése. A nádasba vágott V alakú irtás szélén feketére ázott varsarudak, nádcsonkra kötve felfújt koton, árnyéka lassan himbálózik a vízen. A levegő mozdulatlan, párás. Az akácfasor mellett foghíjas vetkőzőfülkék, az árok partján rozsdás Hoffer-Schrantz vontató alváza, a lendkerék tengelyfuratából vadkosbor hajlik ki. A kerékre állva a szerszámoskunyhóra látni. Kohut törvényszéki bíró múlt nyáron ott szeretkezik B. Zolnai Félix feleségével, később Lontai úr doberman kutyája költözik a kunyhóba, és ugyanazon a szalmán alszik. Már sárgulnak a levelek, de azért még aranyos ősz volt. Az üres strandbüfé elől partra visszük az egyik vaslábú asztalt, belenyomjuk az iszapba, körbeüljük a vízben. Elsőnek Poss Öcsi keveri meg a kártyát. Walter Karcsi távolabb fekszik hason, maga alá húzott biciklipumpával, s úgy tesz, mintha aludna. Időbe telik, míg az asztal alatt elrendeződnek a lábak. Anitáé beszorul a combom közé, csak a csontos nagyujja emelkedik ki a vízből. A felkavart iszap, mint az elektrokardiogram, éles vonalként rakódik a kiszőkült piheszőrre. Este, már meztelenül, keskeny rést nyit a tapétaajtón, és benéz az öregekhez. Apja nyitott szájjal horkol, anyja féloldalt dőlve, jobb kezével bágyadtan markolja a bal mellét. Kis idő múlva újra émelyegni kezd a gyomrom. Részeg ökrendezéssel támolygok végig a gátőrház udvarán, és ledobom magamat az istálló mellett. Innét sokkal feltűnőbb most, hogy a két szederfa törzséből vaskampó áll ki, egy magasságban. Mikor visszamegyek, apám már szemben ül velem a verandán, a fején trópusi sisak. Ahogy hintáztatja magát a széken, lelöki a mellvédről a nagy uborkásüveget, az uborkák begurulnak a dáliabokrok alá. Sokáig érezzük a kovászos lé szagát. Mikor sötétedni kezd, keretes szúnyoghálót támasztunk a veranda oszlopközeibe, meggyújtjuk a petróleumlámpát. Lábunk alatt kitépett fácántoll, tyúkpiszok, elcsöpögött vér. A cigarettafüst sávokban húzódik ki a hálóketrecből, s hol eltakarja, hol fölvillantja a rajzó lepkéket. Csak Kohut Ábris szivarozik masszívan. A csikket nedves-feketére dolgozza, a parazsat egy lerágott csirkeszárny porcogóján maszatolja szét. A sötét udvaron még hárman állnak kint szétvetett lábbal, B. Zolnai Félix, Poss Béla és Walter Karcsi nagybátyja. Jól hallani a surrogást, ahogy egy középpont felé igyekeznek célozni, ugyanabba a tócsába. Az árvízvédelmi raktár sarkánál frissen ásott gödör, mellette a gátőrék komondora; délután ütötte el az ebesi makadámúton Delmár, a nemzetközi autóversenyző. Poss Béla belemászik a gödörbe, lassan körbe forog. „Mit akartok, elég mély ez egy kutyának! – kiáltja. – Ennél mélyebb nem kell!” A raktár hátsó ablakáról le lehet emelni a hálót, s be lehet mászni a gúlába rakott ásók, csákányok, viharlámpák közé. Később, a 44-es tányérakna-robbanás után a muslincák holttestét ide szállítják először a Daragóról, elsőnek Kohut Ábrist, majd az útközben kivérzett B. Zolnai Félixet és Walter Karcsi nagybátyját. A gátőr felesége tujaágakkal rakja körül a bejáratot, a gyertyáknak légópapírból csavar szélvédőt. Apám közben újra szóba hozza a tegnapi rendellenes vadvonulást. Azt mondja, ugyanaz fog megismétlődni, mint harmincegyben, a víz újra tíz centire lesz a töltés tetejétől, és a fűzfákból nem látszik semmi. De erre mindenki másképp emlékszik, apám egyedül marad a jóslatával. Két év is eltelik, mire az árvízi képeket megmutatjuk Vili néninek a rákosztály betegtársalgójában. A lombokon délutáni fény, metszett árnyékok, túlexponált pacnik. Könnyű, féderes bricskával hajtunk át a pollókai füzesen, puska nélkül, gumicsizmában. A fákon vastagon áll az iszap, a vaddisznónyomokban nyálkásodó víz. B. Zolnai Félix korhadt fatörzsnek támaszkodva áll az öreg Voigtländerrel, s várja, hogy a ló megnyugodjon; fél belelépni a habos tócsába. Vili néninek reszket a keze, ahogy a fényképek után nyúl, kerüli a pillantásunkat, s újra azt kérdezi, amit évek óta mindig: „Igaz, hogy költöző madárra is szoktatok lőni?” Amíg a fotókat nézi, narancsot hámozok a finn tőrömmel, és az ajándékba hozott fácánfejet is odateszem melléje. A gumicsővel kifújt fej tiszta sztearinnal van kiöntve. Mielőtt teljesen elkészülne, kint hagyom száradni a vaskampón, s csak utána ragasztok a szemek helyére gyöngyöt, többnyire gipsszel. Estére már a szaga is gyengül. Éjszaka közepe felé nagy vasspulnikra tekert drótok érkeznek a raktárba, és két, rongyokba csavart kerti törpe, dísznek. Az egyiket a füves földhányásra tesszük, ahol a komondor fekszik, és színes kavicsokkal rakjuk körbe. Vili néni akkor már nem él, télen hal meg, Vízkereszt másnapján. Anitának január végén van a születésnapja. A megmolyosodott fácánfej helyett egy másikat tömök ki újabb eljárással, s ezt most ő kapja ajándékba. Nem tudom, hogy örül-e neki, mindenesetre nem az ágya fölé akasztja, hanem a kefetartó mellé. Utána a behavazott Szücsén-szurdikon gyalogolunk fel a Bati-kereszthez. Gyönyörű az idő. A nap zsibbadt-vörös, a szőlőkarókon csillog a jégmáz. Anita a kereszt elé áll, én meg elkezdem kövecsekkel dobálni. Vastag bekecse alatt alig látszik a melle; kérem, hogy gombolja ki végig, és sokáig célzok. A háttérben, a Sötét-völgy oldalában hosszanti irtás, halványpiros a naptól, mint egy diluviális szeméremrés. Egyszerre mind a ketten nevetni kezdünk. Guggolva nézzük a hóban a tűéles rovátkákat, próbálunk rálehelni, hogy felolvadjon, habos nyálgolyókat köpdösünk rá, de azonnal megfagy. Walter Karcsiék csak késve, tíz óra felé érkeznek meg bringán; vázon hozzák Drahosch Ildikót és valami Ágit, Pécsről. Feltűnően csendesek. Később arra figyelünk fel, hogy kivezetik a gátőr tehenét az istállóból, és meggyújtanak egy szarvára kötözött szalmacsutakot. A tehén először maga körül forog, bőgve az országútra vágtat, és föl-le dobálja a két mellső lábát. Aztán kialszik. Sikerül a Siópartig a nyomában maradnom, hallom a fújtatását a sötétben. Innét, a Suhancásról indul az erdei kisvasút a borrévi kavicsrakodóhoz; innét indulnak a tábori telefonvezetékek a túlsó part ütegállásaihoz. Mikor idáig érek, a tehén éppen egy lombrésben áll, mögötte a hold és egy csupasz fára kiakasztott háló. A lehajló kötél befejezhetetlen hiperbola benyomását kelti. A levegő annyira mozdulatlan, hogy az országúton még mindig érződik valami a tehénből. Apám utasítja Walter Karcsit, hogy kérjen bocsánatot Szedlacsek gátőrtől; de a jelenetnél nem vagyok ott. Csak azt látom, hogy pár perc múlva ő is az országútra rohan, feje fölött lobogó csutakkal. Ez annyira ingerültté tesz, hogy elrángatom Drahosch Ildikót az istálló mellől, és hívom, hogy másszunk be a raktárba. Már hajnalodik, mikor hazaindulunk az eperfás úton. A paradicsom-pusztai téglaszárító lécbarakkján sávos röppályákkal tör át a nap. Néhány cigány munkás keménykalapban guggol egy égő rönk körül, mellettük felpuffadt tarka malac, hátikosárban egy piros máslis gyerek. Kórusban kiáltoznak utánunk. A kamraszobámban otthon erős levendulaillat fogad. A falon fa-Krisztus szögesdrót glóriával, szíve helyén pingponglabda nagyságúra felfújt fekete léggömb. Ezt mindig újra megcsodálom. Van egy ágysodrony is a sarokban; ha az ablak elé támasztom, perforált árnyékkal lesz tele a fal. Nem nagyon tetszik, de a lehetőség, hogy megtehetem, mindig újra rávesz. A rácsozat mögül a Régi Fürdőházra látok. Udvara ovális térség, gyeppel, közepén antikizáló kőnimfa, aranyszínűre festve, a nyakán ruhaszárító kötél. A kötél másik vége nem a szokásos módon van kikötve, csipeszestül bemegy a ház ablakán, a szemköztin kijön, és onnét lóg le a fal mellett, alján egy vasnehezékkel. Ezt elmesélem Pesten a Három Huszárban egy idegen melósnak. Mondja, hogy keszonban dolgozik, bizonyítékul leveszi a sárga „rohamsisakját”, megkopogtatja belülről is, különben hülye értetlenséggel néz, és fölényesen újabb söröket rendel. Éjszaka behajtott sarkú névjegyet találok a Só utcai albérleti szobámban, néhány zöld tintás sorral: „Hadnagyom! Beszereztem egy nóniusz hátaslovat, és a pincében rendeztem be istállót. Sajnos, mégis hiányzik a régi flóbert, a szentendrei HÉV töltése mellett túl sok az anarchista macska. Persze, kiművelődtünk azóta, a tetűt is radarral nyomjuk szét. Egyszer láttalak erre utazni, elég avíttul néztél ki pofaszakállal. Akkor már inkább a Kohut törvényszéki bíró racionálisra borotvált kuglifeje. Feltétlenül olvasd el (utólag) Bergson Les deux sources de la religion et de la morale-ját, még nem poros. Néhány végleges megállapítás. Karol von Walter.” S alatta egy óbudai cím: özvegy Halakis Mártonné gipszöntő és stukkókészítő műhelye. Augusztus hetedikén látogatom meg először, de alig ismerek rá. Mellén vastag a szőr, az egyik metszőfoga hiányzik. Sokkal öregebb, mint amennyi az éveinkből kijön. Két szobát bérel az özvegytől, fizetés helyett ő mintázza a gipszangyalokat. Már sötét van, mikor Halakisné is benyit a műhelybe, teát hoz, s részletesen elmeséli a férje halálát az ostrom alatt. Közben kialszik a villany, a pincéből fölhallatszik a nyerítés. Jó tíz percig ülünk sötétben, az özvegy egy gipszeszsákon, és Walter Karcsi combját szorítja. Azt mondja, fél, és kérdezi, hogy visszajöhet-e a férje. Másnap kijegyzek néhány mondatot Bergsonból a könyvtárban, és elküldöm a címükre: „Ha bizonyosak, egész bizonyosak volnánk a túlvilági életben, valójában nem tudnánk másra gondolni. Örömeink megmaradnának, csak színtelenül, fakón, amilyen erővel a figyelmünket fordítanánk rájuk. Megsápadnának, mint a lámpák a reggeli fényben. Örömeinket elhomályosítaná az öröm.” Még az áramszünet alatt rábeszélnek, hogy éjszakázzam náluk. A fekhely, amit Walter Karcsi átenged, egy koporsó formájú se priccs, se láda, magas oldalfalakkal; ha belefekszik az ember, nem látszik ki belőle. Halakist annak idején ebben hozták haza a romok alól, de egy másik, kisebb ládában temették el. Éjfél után kimegyek a konyhába, megiszom két pohár vizet. Visszafelé egy másik, kisebb szobán botorkálok végig, benézek az asszony hálószobájába. Kitakarózva, lábtól fejig alszanak Walter Karcsival a széles rézágyban, a sarokban mögöttük fluoreszkáló lourdes-i kereszt; az ajtó fölött régi stukkóminták s egy színes mélynyomat Wesselényiről, az árvízi hajósról. A sárgára beeresztett padlón ökölnyi repesznyomok. Erős a holdfény, az ablakok a Mókus utcára néznek, ahol a nagy Krúdy is lakott. Pár nap múlva expressz csomaggal csönget fel reggel a postás; anyám küldi utánam Pestre a Poss Bélától örökölt vadászbekecset. Állítólag most került elő egy háború alatt elrejtett ládából; és azt akarja, hogy minél előbb örüljek neki. Halottak napjára már ebben a bekecsben utazom haza. Az egész város krizantémszagú. Az apám sírjára rendelt márványkő csak az utolsó pillanatban készül el; de elég szegényes, a rossz festékkel kihúzott vésetekből szétfolyik a maszat. Anyám napokig beteg a látványtól, vajákosan szidja a kőfaragót, a mesterembereket, a papokat, akik civilben járnak. Csak este, az ágyban nyugszik meg, s még sokáig elbeszélgetünk utána, hogy mi hogyan volt, hogyan lehet még. Akkor emlékeztet újra, hogy a régi előszobánkban soha nem állt semmilyen sárga jégszekrény, Kálmán bácsi nem támaszthatta oda a brácsáját. S hogy Csépány Elemérre is rosszul emlékszem, a 44-es robbanáskor ő is meghalt, nemcsak Poss Béla; a német kommandó késve közölte, hogy hol aknásítottak az ártéri vadászterületen. Sokáig nem tudok elaludni. Az udvaron világít a bedöglött gipsz és mész, kupacokban a stukkó- és angyaltörmelék; anyámnál a széttört befőttesüvegek a mézgás birsalmafa alatt. A régi bútorok közül már csak alig néhány van meg, a zongora, a könyvszekrény; apám zöld posztós fegyverállványán családi fényképek és egy tizennégy villás agancs a Daragóról. Vili néni egyszer ebbe akasztja a botja kampóját, hogy lerángassa; de már nincs ereje hozzá. Még az utolsó délután is arra kért, hogy olvassak fel neki a Bibliából. Találomra nyitja ki, s mutatja, hogy honnét: És mikor a tengeren túlra ment a gerazénusok földjére, két ördöngös került eléje, akik a sírboltból jöttek ki, és nagyon vadak, úgyhogy senki sem mehetett el azon az úton. És így kiáltoztak: Mi közünk hozzád? (Az emberekből ugyanis az őket megszálló ördög beszél.) Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj bennünket? (Vagyis az utolsó ítélet előtt.) Nem messze pedig nagy sertésnyáj legelt. Az ördögök tehát kérték őt: Ha kiűzöl bennünket, küldj a sertésnyájba. (Ti. az volt a céljuk, hogy még így is kárt okozzanak a lakosságnak, és Jézus ellen ingereljék őket.) És akkor mondta nekik: Menjetek! Azok pedig kimentek, megszállták a sertéseket, és erre az egész nyáj hanyatt-homlok rohant a meredeken a tengerbe, és a vízbe veszett. (Az Isten ugyanis feltétlen ura a teremtményeknek, s bizonyára a lakosok is megérdemelték a károsodást.) A pásztorok pedig elfutottak, és a városba érve mindent jelentettek. S íme, az egész város Jézus elé ment, és kérték, hogy távozzék a határaikból. Még kétszer felébredek azon az éjszakán, de másodszorra már nem tudok ellenállni: az udvar hátsó sarkában nyitva a pinceajtó. Tulajdonképpen nem igazi pince, inkább egy félig földbe süllyesztett raktár, kék üvegablakkal, hogy a legyeket távol tartsa a lótól. Most nem nyerít, mint az áramszünet alatt, de azért jól hallani a fújtatását. Lemegyek hozzá, és elkötöm az abrakoló mellől. Engedelmesen követ, mikor kivezetem az udvarra. Kikerüli a mész- meg gipszkupacokat, csak az artézi csap tócsájánál áll meg, és percekig vizel. A pécsi Emil atya szerint ezen az éjszakán valószínűleg misztikus élményem volt. Nem tudom. 44-ben mindenesetre úgy sodródom be Stargardba ötödmagammal, hogy félreértünk egy német mondatot: azt hisszük, ha ott éjszakázunk, reggel ugyanúgy el is hagyhatjuk a várost. A gót Mária-templom mögött félig romba dőlt ház, de a manzárdjára még föl lehet kapaszkodni. Szemben a sarkon elgörbült lámpaoszlop, kampóján szakadt kombiné, alatta „ÁRULÓ” cédulás fiatalasszony holtteste, bizonyos Frau Fried. Az őrjárat itt fedez fel bennünket, este tíz és tizenegy között. Amíg ellenőrzik a holttestet, hogy a cédula rajta van-e, valamelyikünk lelök a balkon mellvédjéről egy jegesre fagyott strandlabdát, s ezt hallják meg. Akkorát csattan, mint egy súlygolyó. S végül is gyanúsnak találják a papírjainkat. Nem azonnal kísérnek be, csak a fegyvereinket veszik el, s az egyikük ott marad velünk. Kint a balkonon helyezkedik el, és köldökmagasságban tartja a géppisztolyát, hogy pásztázni tudjon, ha kell. Egyik csizmaszára valamivel hosszabb, mint a másik, s ez még merevebbé teszi a tartását; mintha egy műláb támaszkodna a másik ép lábra. Sisakjára ragasztva papírból kivágott fekete V betű: Victoria. Később két kopaszra nyírt gyerek lopakodik oda Frau Friedhez, s valami ruhafélét dobnak rá; az őrünk meg gyors sorozatot ereszt ki feléjük. Utólag valószínű, hogy csak figyelmeztetésül, de azért félreértenem is könnyű a helyzetet, a két gyerek annyira hangtalanul esik arccal a hóba. Emil atya megkér, hogy ezt meg ami még hozzátartozik, írjam le többször egymás után, ahányszor csak tudom, de lehetőleg mindig részletesebben. Azt hiszem, azóta kezdődik minden változat ugyanúgy másképp. És a ló is belekerül mindig. A Mária-templom tornyát éppen csak érinti a fényszórósáv, s ez hirtelen teljesen megbénít. Fektemből annyira skurcban látok mindent, hogy lehetetlen pontosan felmérni a távolságokat. A manzárd viszont nincs annyira magasan – egyszerű magasföldszintes ház-, hogy a géppisztolyt feltűnően lejjebb kelljen engedni: egy kis mozdulat is elég, hogy a lámpavas töve legyen a célpont. Így hiteles és végleges a benyomás, hogy az őr kieresztett sorozata a két gyereket éri. Csak az nem világos, hogy a begombolt köpeny alól, a zubbonyom zsebéből hogyan tudom előrántani a finn tőrömet és belenyomni az őr tarkójába. Ahogy hátrabukik a feje, jobban szemügyre tudom venni: még nálam is fiatalabb lehet, még nem lehet húszéves. És szeplős. A két ágban meginduló vér megcsomósodik a szája szélén, közben a két gyerek felugrik, és rohanva átvág a téren. A hó szinte vigyázatlanul világítja meg őket. De ez csak az egyik változat, és Emil atya se igazában elégedett vele. S valószínűleg hazudnék, ha azt mondanám, hogy én igen. Mindenesetre jó, hogy Walter Karcsi meg az özvegy olyan mélyen alszanak. Most szükségem van rá, hogy ne kérdezzenek semmit. Először csak a Mókus utcában járatom meg a nóniuszt, és benézek néhány nyitott ablakon. Porcelánfogantyús sublóton kitömött madár, fölötte kagylókkal díszített keretben vakfoltos tükör. Csak melltől látszom a tükörben, mint egy ódon képkivágat. Próbálom úgy felfogni, hogy hiába lépek el, ha visszamegyek, változatlanul ugyanazt a képet találom a keretben. A dupla ágyban csontsovány férfi fekszik, a dunyháján befáslizott fejű mankó. Első pillanatban puska agyának nézem, a mankó szárát csőnek. Az öregnek nyitva a szeme, de nem vagyok biztos benne, hogy lát is, mikor megmozdítja a fejét; de már nem akarok továbblépni. Asztmásan lélegzik, és megkér, hogy engedjem följebb a rolót, fektéből nem lát ki a háztetők fölé. „Akkor jobban el tudok aludni”, mondja. Apám egy másik augusztus elején hal meg; s ez még mindig emlékezetes dátum. Az utolsó napokban tüdővizenyő, fulladás, rövidülő lélegzetek; de viszonylag tiszta tudat a maradék néhány pillanatra. Ahogy az ágya szélén ülök, a toalett-tükörben nézem magunkat: fogom a vállát, hogy ne hánykolódjon, ő meg föl-le rángat, hogy segítsem a lélegzetemmel. Az oldalszárnytükörből átlátok a szomszéd szobába, onnét a másikba, ahová besüt a nap. Meglep, hogy a bútorok milyen mozdulatlanok. Apámhoz képest én is tárgyszerű vagyok most, ahogy őt figyelem, a szobát, a félrecsúszott szőnyeget, a perforált fényt a parketten. A fegyverállványon még ott a vadásztáska a töltényövvel, a két Scholberg-féle golyós, a Zubek-sörétes, egy Isonzónál zsákmányolt tábori távcső. A kavicsos udvaron fonnyadnak az ecetfák. Ez különben kedvenc pihenőhely. Innét messzire ellátni a Duna-erdőre, tiszta időben ki lehet venni a Daragó nyárfasorát. Az ecetfáktól pár méterre téglából felrakott támasztófal, hétméteres mélység, ennyi a szintkülönbség az udvar és az alsó kert között. A falat befutja a lonc. Kálmán bácsi, a nagybátyám, a harmincegyes árvízkor bricskán érkezik meg Bogárdiból éjszaka, nagy svunggal végighajt az udvaron, és az ecetfák mögött akar megfordulni. Mire odanézünk, a ló, mint egy levegőbe kilökött szobor, szakadt istránggal ágaskodik, mellette a fölcsapódó kocsirúd. Mozgásuk egy pillanatra annyira felgyorsul, hogy majdnem mozdulatlanul zuhannak le a pinceajtó elé. A szálkásra széttört kerekek szanaszét, darabokban; a ló szétroncsolt fejjel, féloldalt. Ép hátsó lábát bágyadtan húzza előre a mellső combtő alá, a meleg hajlatba. Akár egy elrontott csendélet. Kálmán bácsi a beroggyant bakon ül és sír, fejéről leesett a kalap. „Basszátok meg” – mondja, és nem akar leszállni a bakról. A lóban még van annyi élet, hogy apám érdemesnek tartja lehozni az egyik Scholberget, és ott előttünk csúsztat bele töltényt. Közben megnézik, hogy a szénával bélelt saroglyában nem történt-e baja a brácsának. De semmi, csak a húrok lazultak meg az erős ütődéstől. B. Zolnai Félix az ecetfáknál dülöngél, gyufával nézi az egymást keresztező keréknyomokat; s valahogy szeretne beletalálni valamilyen dallamba, de csak a szöveget tudja motyogni: A mezei kis pacsiirta, mind a két szemét kisííírta… Poss Béla ingerülten pisszent rá az alsó kertből: „Hallgass! Mit kell most harangozni!” „Hagyjatok magamra” – mondja Kálmán bácsi, és még mindig nem száll le a bakról. A burás kertilámpa-fényben valószínűtlenül nagy és tömbszerű a ló feldomborodó hasa. Apám bevallja, hogy nincs ereje elhúzni a ravaszt. Egy disznó vagy bika az más, ott bele van kalkulálva az ilyesmi – „De most én legyek az isten? Milyen alapon?” Kohut Ábris az én kezembe nyomja a Scholberget, és biztatóan beleszorít a nyakamba. „Te még megteheted, öcsi. Neked az isten se néz oda, és akkor is mi van?” Nem sietem el. Előbb megpróbálom én is kiüresíteni a pillantásomat, s kiválasztani valahol egy háztetőt, ami fölött már nincs semmi. De érzem, hogy ez is hamis. Látni akarom, hogy mit csinálok. S hirtelen elhúzom a ravaszt. Kráterszerű, villámgyors nyom; a széleken, mint egy köldökmélyedés, ráncolódva rándul össze a bőr. Anyám minden kapcsolatot elveszítve fekszik az ebédlődíványon, és megállás nélkül ütögeti a falat. Később a verandáról hallatszik be a csukló vinnyogása; néha majdnem nevetésnek hat, ahogy sír. Még később az udvarról hallom a csoszogó karistolást; úgy lépked, hogy nem emeli föl a lábát, csak csúsztatja, görcsösen hozzátapad a földhöz. Már van öt óra is, mikor apám minden jel szerint az utolsókat lélegzi. Ahogy föléje hajolok, egy apró bogár röpköd az arcunk között, hangja egyenletes, mint a hajszáldrót. Szárnya szivárványló zöld, kidudorodó pontszeme bíbor és türkizkék. Kint a gátőrháznál rajzanak tömegestül a petróleumlámpa körül, s színtelen pöszlékké zsugorodnak a lángtól. Észreveszem, hogy ő is a bogarat nézi, hogy beáll a pillantása egy bizonyos szögbe. Nem hozzám igazítja a szemét, noha érzem, hogy engem is figyel; s most talán kell is ennyi eltérés, hogy valóban egymást lássuk. „Ne tiltakozz – mondom. – Meg fogsz halni. Próbálj elaludni. Én csukom le a szemedet. Gondolj valami olyanra, amit még sose gondoltál. Amit már nem lehet elrontani. Aludj el. Ne tiltakozz, apa.” Nehezemre esik ezt a semmit mondani; de magamnak se tudnék jobbat. S látom, hogy pontosabban érti, mint én. Lassan engedem vissza a fejét a párnára; egyik ujja élesen beleszorít a bicepszembe. Este úgy sétálok végig az utcákon, mintha egy idegen városba tévedtem volna. A lakásunkban valamennyi lámpa ég, az ablakok nyitva, a rolók egész a rúdig fölengedve, porcelángombos húzójukat csapkodja a huzat. A templomtér – ahová az ablakaink néznek – akár egy likvidált nézőtér. Akkor még nem emlékezhettem rá, hogy a Mókus utcától nem esik messze a Templom utcai plébániakert; de azért mégis van hasonlóság a két éjszaka között, pedig nem erőszakolom. A nóniuszt ide vezetem ki legelni, a plébániakertbe, én meg hanyatt heveredem, és hallgatom a hersenő neszt, ahogy tépi a füvet. Gondolatban addig próbálom nyújtani a templom tornyát, míg olyan vékony nem lesz, mint az ökörnyál. Erős a kísértés, hogy az észrevétlenségig megszűnjék, és otthon érezzem magamat. De ez már nem sikerülhet; egy idő múlva kénytelen vagyok felülni és megigazítani a kemény dudorodást a farzsebemben, annyira vág. Inkább játékszer, mint pisztoly, mintás gyöngyházberakással; apám évekig őrizte a fiókjában. Velem van a fronton is, hogy legalább ez legyen, ha nem lesz jobb megoldás; s szerencsére elég lapos meg kicsi, hogy megússzak vele néhány motozást. Kétszer is elveszítem, és mind a kétszer előkerül: mint a kullancs, úgy ragaszkodik hozzám. Fönt a manzárdon se találják meg, pedig még a nadrágom alá is benyúl a buzeránsforma altiszt, aki a járőrt vezeti. Közben arra figyelek föl, hogy a nóniusz abbahagyja a legelést, erősen a Duna felé figyel, s váratlanul nyeríteni kezd. Egy rendőr tűnik fel később valamelyik mellékutcából, s megáll a gázlámpaoszlop mellett; de nem jön oda igazoltatni, helyette behúzódik az árnyékba, leül egy gömbölyű kapukőre. A ló erre újra fölnyerít, és fölemeli az egyik lábát; pedig nincs semmi olyan, amit az eddigieknél jobban lehetne észrevenni. Legfeljebb az, hogy a plébániatemplom tornyán is áthúz valami fény, aminek semmi köze semmilyen fényszóróhoz: csak a hold előtt ritkul fel kicsit a felhő, majd megint tömöttebb lesz. Időben nem sok az egész, de ahhoz elég, hogy a szeplős arc lassan hátrabukjon a vállamra, és a rohamsisakja hozzáérjen a számhoz. A feszesre húzott sisakszíj mély árkot nyom a húsába, s ezt majdnem elviselhetetlen látnom. De még így is percekbe telik, mire sikerül kilazítanom a csatot; Dramburg és Stargard között annyira elfagytak az ujjaim. És a nóniusz is csak most engedi le a lábát, és felém fordítja a fejét. Mintha tényleg valamilyen választ várna. Először úgy próbálom megfogalmazni, hogy a szügytől fölívelő kicsavart nyakvonal beszédesebb, mint egy lehetséges szemrehányás – de Emil atyát ez egyáltalán nem elégíti ki. Megkér, hogy írjam le újra az egészet, és kezdjem még messzebbről, amilyen részletesen csak tudom. És egyáltalán nem baj, ha az időpontok nem egyeznek, csak az a fontos, hogy kezdjem még régebbről. Azt hiszem, a következő nyár lehetne a legmasszívabb dátum, mikor a Csörge-tónál először látok vadnyulat vízbe fulladni: éppen a Lontai úr dobermanja üldözi az egyik közeli kukoricásból. A nyúl először megkapaszkodik egy vasrúdban, de látszik, hogy nem érzi biztonságban magát, és nekivág a tó közepének. A kutya a nádas széléhez fut, ahonnét zavartalan a kilátás, és veszettül csahol. Én a szerszámoskunyhó tetejéről nézem a jelenetet. A nyúl hamar kifullad (vagy már előzőleg harapást kapott), és egyre gyakrabban bukik le, majd váratlanul fölemelkedik, s két mellső lábát pingvin módjára lelógatja. Gereznája annyira lenyalt és csúszósan fényes, akár a fóka bőre. Érthetetlen, hogyan tud ennyire kiemelkedni a vízből, és másodpercekig ebben a pózban maradni. Lehet, hogy az egykori zsilip besüllyedt betonoszlopára akadt rá a lába; de sokáig abban se bízik, továbbúszik, és vakkogó nyüszítéssel elmerül, mielőtt sprintelve odaérnék. Kis késéssel a kutya is követi a példámat, de akkor már hiába csapkodunk a tó közepén, nem tudunk többé ráakadni. A rendőr csak később sétál oda mellém, mikor már kezd pirkadni. De akkor se az ő lépéseire riadok fel, hanem arra, hogy a ló gyengéden ráteszi a patáját a combomra. Kiderül, hogy ismeri a nóniuszt, ismeri Walter Karcsit és Halakisnét is. „Az a stukkós, igaz?”, és szotyolamagot nyomkod a foga közé, aprólékosan eldolgozza, mint Kohut Ábris a szivarvéget. Majdnem csukott szájjal pöttyenti ki a héjat. „Akkor most már engem is ismer”, állok fel zavart kedélyességgel, s egy szórakozott mozdulattal eligazítom a farzsebemben a kemény dudorodást. Tulajdonképpen kedvetlenné tesz, hogy nem faggat jobban; s valahogy sajnálom is, hogy nem fiatalabb nálam, és nem szeplős az arca. Walter Karcsiék még alszanak, mikor a nóniuszt visszavezetem a pince-istállóba; és Vili néni is alszik, mikor hazaérkezem a Csörge-tóról. Csak másnap délelőtt mesélem el neki a kalandomat a kutyával, s hozzáteszem, hogy ilyen körülmények között nem is lett volna szabályos rálőni a nyúlra. De nem vagyok biztos benne, hogy pontosan érti, mire gondolok. Vagy egyáltalán elhiszi-e az egészet. Riadt gyanakvással nézi az arcomat, kezemet odahúzza a sajátja mellé, és apró keresztet rajzol rá, ahogy a kenyérre szokták. Mikor látja, hogy elnevetem magamat, lassan visszahúzza a kezét; én meg ügyetlenül feldöntöm a gézzel letakart orvosságos asztalkát. „A Csörge-tó különben se vadászterület”, mormogom, s letérdelek, hogy kupacba söpörjem a színes tablettákat. Anyám, aki a szomszéd szobából hallgatja a beszélgetésünket, idegesen leint. „Azt hiszed, érdekel ez valakit?”, és kimegy a konyhába. Simon; a vadhívogató, bizalmasa a muslincáknak. Estefelé állít be hozzánk, és gyenge borjúhúst hoz Vili néninek; szinte tejszagú még. Az ecetes kendőbe tekert csomagot az asztalra teszi, utána hátralép, kalapját két kézzel fogja a slicce magasságában. Anyám kérdezi, hogy mit csináljon a húsból – becsinált levest? Vili néni megtörli a száját az ecetes kendővel, és elmosolyodik. Végül azt mondja, hogy semmit. Két hét múlva, a temetés után, Walter Karcsi is eljön kondoleálni. Valami bonyolult nevű virágcsokrot hoz, a szirmai olyanok, mint a húspotyoló, tele szemölcsszerű kidudorodással. Egy másik alkalommal, ősszel, azzal válunk el a Mókus utcában, hogy legközelebb Szentendrén vacsorázunk, ő majd lóháton jön ki, és az egyik szerb templomban töltjük az éjszakát. Állítja, hogy van egy bordóvörös szín az ikonon, ami a hajnali fényben majdnem ultramarin. „Hozzál pokrócot is – mondja –, éjszaka dög hideg van a templomokban.” Ezen viszont nekem kell röhögnöm. Nyugodtan mondhatnám neki, hogy takaróztam én már kocsmaasztallal is. Ezután hónapokig nem találkozunk megint, csak egy távirat jön tőle, hogy a nóniusz vemhes, és hamarosan csikózni fog. De már ezt is hetes késéssel kapom meg, fönt Szabolcsban; még szeptemberben oda szerződöm egy burgonyabegyűjtő villámcsoporthoz, és határidőre vállaljuk a szovjet jóvátételi szállítások ránk eső részét. Furcsa, de Anitáról is ott hallok először hírt: a Lóvizeletgyűjtő Vállalatnál dolgozik titkárnőként. A Teréz körút egyik bérházában van az irodájuk, félig kibombázott ház, nem működnek a csapok, stílusosan vécé is csak a második emeleten van, a baptista szeretetcsomag-elosztónál. Anita szebb, mint valaha. Az Amerikai Misszió egyik sajtópropagandistájának a szeretője, tőle kapja a különböző pipere- és szagtalanító készítményeket. Rögeszméje, hogy a munkája se szagtalan. Nézi a keményre ráncosodott melóscsizmámat, közben egy töltőtollat nyomkod a rugós tartóba, s ahogy kipattan, elkapja a két ujjával. Búcsúzóul megmutatja a füstcsipkés bugyiját, erős fanszőrzete puhán felnyomja a selymet. Ez újdonság a régi emlékeinkhez képest, s kicsit el is csodálkozom báván. „Te se fiatalodtál!”, mondom, és éppen csak odanyúlok. Este a hajósok kocsmájában ülök a Vámház rakparton, a mellvéd tetején felfordított rohamsisakok, mindegyikben muskátli. Azt hiszem, akkor este határozom el századszor, hogy ebben a szezonban csak a burgonyákra koncentrálok. A szabolcsi munkásszállás fabarakkja még háborús maradvány, hadifogolykarám, a deszkafalon cirill betűs vésetek mellett német és magyar vésetek. A környéken egyetlen látható ló van, de az is inkább csontváz. Valamilyen megegyezés lehet, mert senki se fogja be, hagyják szabadon legelni, különböző neveken szólítják. A ló mindegyikre hallgat. Szakállamban most kezdem észrevenni az első ősz szálakat. A barakk latrinája előtt magas királybogáncs, fénylő bolyh-gubancként zúgják körül a nem-tudom-milyen bogarak. Látom a nyitott ajtókivágatban, hogy árnyék közeledik, de mintha az égett fű fölött lépkedne, semmi dobbanás. Kis idő múlva megjelenik a bogáncs mögött a beaszott lófej. A szárnyas angyal rézkarcot, amit egy kifosztott kastély könyvtárszobájában találok, anyámnak ajándékozom később. Azóta az is ott lóg a fegyverállványon, a családi képek mellett. A begyűjtött burgonyát kiürített tantermekben, kápolnákban tároljuk; mindegyik raktár ajtajában kirendelt őr, akik ideiglenes fegyverviselésre jogosultak. Esténként egy burjánnal benőtt vízmosás szélén gyakorlom a jógaülést, és képtelen vagyok meggyőző magyarázatot találni. Néha a nevemet hallom messziről; de lehet, hogy csak a tanácstitkár hív kártyázni, vagy valami tanyai lányt sikerült bevonni a „pártmunkába”. A pataknál mosakodó munkások kiáltozása egész a barakkig fölhallatszik; közben a gyülekező hajtók is megkezdik az osztozkodást a hullott agancsokon. A védtöltés mögött, a kubikgödröknél bennszülött-ordítozással rohangálnak, és homlokukhoz szorítva a villás szarvakat, öklelős kiszorítóst játszanak. Körülöttük a földbe szúrt botokon szakadt ingek, szárig agyag-sáros csizmák. Mi akkor már újra a veranda szúnyoghálója mögé húzódunk, karnyújtásnyira a mellvédnek támasztott puskáktól. „Hogy tudná most húzni szegény Kálmán!” – jegyzi meg B. Zolnai Félix, s nem veszi észre, hogy körmére ég a gyufa. Poss Béla a petróleumlámpát csavarja magasabbra, s ebben az emelt fényben hallgatjuk a borica táncot. Elképzelt barátomnak másnap a következő tudósítást jegyzem le a kamraszobában: „Kedves G. – néhány alkalmi adatot szeretnék megemlíteni, hogy az ártatlan tébolynak, amivel napjainkat bearanyozzuk, milyen mélyek a gyökerei. A táncoló legényeket két kuka kíséri, öltözetük ócska posztóból maszk, disznósörte bajusz, tehénfarok szakáll. A fejüket tollkorona díszíti. Kezükben korbácsnyél, a végén szalagokra hasított bőrdarab. Ezzel riasztják a gyerekeket. Havas idő lévén, hatalmas hógomolyát gyúrnak, és bevetik a kemencébe. A lányokat döglött madarakkal ijesztgetik, a madarakat nagy ceremóniával megsütik nyárson, széttépik, összevesznek rajta. Ezután szánkóra hordót raknak, benne bundába öltözött négy legény. Mikor a nép közé érnek, a legények előbújnak, és meztelenül rohangálnak a hóban. Végül a két kuka közül a gyengébbiket(!) földhöz vágják, fakarddal felhasítják, feldarabolják, megnyúzzák, mint a mészáros a marhát. Utána kezüket csapkodva sírni(!) kezdenek. Az egyik korbács nyelét az áldozat szájába, a másikat a seggébe dugják, és közösen fújni kezdik a szemét, az ágyékát, míg a leölt kuka föléled(!). Mondják, hogy Simon egy alkalommal további részletekről is beszélt már. Meggondolandó, hogy mindez a fölélesztéssel rokonszenvező elgondolást példázza-e jobban (továbbélés, föltámadás stb.) vagy a nyúzást, ami megelőzi.” Figyelem Simon arcát, hogy tudna-e válaszolni. A dáliabokrok mellett támaszkodik a botjára, arca félárnyékban. Slicce rosszul van begombolva, buggyosan felpúposodik a fekete kord, ahol egy lyukat kihagyott. Kohut Ábris nagy pohár színbort tölt cserébe a borica táncért; Simon óvatosan benyúl érte a szúnyogháló alatt, kiissza, a poharat leborítva teszi vissza a párkányra. Mintha maga akarna előre gondoskodni, hogy véletlenül se igyunk utána. Emil atya szerint ezt nevezhetnénk az „önérzet önkéntes megadóztatásának”. Nem tudom. De valami baj lehet mégis ezzel az örökös túlbiztosítással. Drahosch Ildikóéknál színezüst tokja van a likőröspoharaknak, hogy el ne törjenek; Poss Öcsiéknél mintázott bronzlánc rögzíti a lábtörlőt a küszöbhöz –s közben kiderül, hogy a hamis papírjaink is egészen jól beválnak; legalább a stargardi igazoltatásig. Pedig már második hete tapossuk Pomerániát. A szecessziós magánvilla kertjében délután újra kint sétál a két nyúlánk lány a tizennyolc fokos hidegben; nevetve végigdörzsölik az arcukat hóval, utána szájon csókolják egymást, a nyelvüket összeérintgetik közben. Az ég valószínűtlenül üres, és borotváltan kék, mint valami kísérleti szünet egy végleges mozdulat előtt. Már késő délután lehet, mikor hangszórós páncélautókról kihirdetik a város körkörös védelmét, a szigorított statáriumot. „Meghaltak a madarak” – mondja valaki a levesosztó pincehelyiségben; de nem kap rá szóbeli választ, csak éles, figyelmeztető pillantást az egyenruhás konyhafelügyelőtől. Attól kezdve nem is hallani mást, csak a tányérok, kanalak csörömpölését. Mikor már harmadszor járjuk végig a stukkótörmelékes udvart, egyszerre Walter Karcsi pillantása is olyan éles-szürke lesz, amilyennek még soha nem láttam. Valahol ott akadunk el a témában, hogy mikor kellene meghalnunk, mikor lenne a legjobb, hogy ne rontsuk el, amit lehet; vagy csak annyira, amennyire muszáj. Azóta hallgatunk. S most egyszerre rám szúrja a pillantását. Mikor próbálom említeni, hogy a lezárt Hirosimában szőrös óriásvarangyok szaporodtak el, izgatottan közbevág, hogy az Apokalipszis szörnyalakjai logikus következményei egy olyan ártatlanságnak, ami teljesen tőlünk függ. És hogy érzi, ő is áldozata lesz az általános őszinteségnek, amivel szemben egyikünk se próbált kellő eréllyel hazudni. „Most már csak az a dolgunk, hadnagyom, hogy figyeljük magunkon a tüneteket, és még időben levonjuk a következtetést.” Halakisné a konyhaablakban áll, és némán, széles mozdulatokkal integet, hogy ne válaszoljak. Walter Karcsi közben ledobja magáról az inget, s mutatja, hogy nemcsak a hátán, a hónaljától a csípőjéig is vastagabb a szőr, mint a mellén. „Valamennyien meg vagyunk jelölve, barátom, mint a bélpoklosok hetedíziglen, ezt most már nem felejthetjük el. És ez nem tegnap kezdődött, hanem sokkal korábban.” S újra magára ráncigálja az ingét, a hangját lehalkítja. „Emlékszel… Drahosch Ildikón már akkor szaporodtak a kis fekete szőrök… még a bimbója körül is kezdett mutatkozni, pedig az duplán kivételes.” Halakisné szerint Walter Karcsi öt hónapja mondogat ilyesmiket, amit akkor sem értett, és most sem ért világosan. Mindenesetre megvárja, míg egyedül maradunk a konyhában; Walter Karcsi csak a közeli Két Mókusba ugrott át borért, és bármelyik pillanatban visszajöhet. Sietve, kicsit dadogva beszél; s közben egy fekete házinyulat is segítek megnyúzni, amit ebédre akar kirántani a tiszteletemre. A megkeményedett sódarabokat olyan erővel dörzsöli egymáshoz, mintha megkötött gipszet akarna újraporítani. Inkább korlátolt, mint értelmes; bár azért gyanú is marad bennem, hogy valami okból megjátssza magát. Aztán váratlanul elpirul, s még a nyaka is vörös lesz. Azt mondja, hogy Walter Karcsi újabban csak lábtól-fejtől hajlandó aludni vele, de úgy egyáltalán nem nyúl hozzá, pedig azelőtt még napközben is sokszor. Mikor végzett pár stukkóval vagy angyallal, utána mindig bement lemosakodni, és sose öltözködött fel rögtön. „Tudja, csak úgy járkált a szobákban, mint egy gyerek, és akarta, hogy én is vele járkáljak, amíg csak rá nem jött az az erős melegség. Most meg valami artistát emleget folyton, akivel a Két Mókusban ismerkedett össze, az Rómában hallott valami hangot a trapézon, és utána sterizálta magát.” Első pillanatban nem értem. „Már úgy, hogy sterilizáltatta…?” A pincéből fölhallatszik a tompa nyerítés, a Templom utcából az óraütés. Az asztalon ott hever a nyúl, Halakisné tétova mozdulattal, visszájáról simít végig a hátán. „Aztán ez a legújabb most! Hogy már a karján belül is, ahol sose szokott… Hiába mondom, hogy én így szeretem, nekem így jó. De már ez se számít neki. Vagy szóljak orvosnak? Attól meg félek.” „Mitől?” „Hát attól” – mormogja, és benyit a kamrába. Ahogy lehajol, térde fölött kilátszik a kék eres bőr, a harisnyagumi csíkja. A kamraablak előtt nagy rozsdáslila rakás; csak az erős szagból jövök rá, hogy a szomszédos szeszfőzde kidobott cefréje. Halakisné sokáig keresgél egy fonott kosárban; s közben egy veréb csapódik az ablak dróthálójához. Egy pillanatra megkapaszkodik, pillantás nélküli gombszemében kíváncsi rémület. A koppanásra Halakisné indulatosan fölegyenesedik, összecsapja a kezét. „Nem mész! Ezek se tudják, hogyan szaporodjanak!” A számon van, hogy válaszoljak, de nem jut eszembe a megfelelő szó. Walter Karcsi csak késő délután jön haza a Két Mókusból, s egészen úgy viselkedik, mint aki elveszítette a hangját. A kihűlt húsdarabokon hártyásan fénylik a megdermedt zsír. Végül azt mondja szórakozottan, hogy a barátja levonta a következtetést, nem kellett hozzá trapéz meg fűrészpor, ahová nyilvánosan lezuhanjon. Még alkonyatig ott maradok náluk, de már semmi lényegeset nem beszélünk közben. Rájövök, hogy tulajdonképpen én se tudok semmit megfogalmazni elég világosan. Ott van, például, az a bizonyos október huszonegy, délután hat óra. Még fogolyként, negyvenötben, kisebb tömegsírt exhumálunk Bortól északra egy völgykatlanban; bár inkább kocsonyás földet már, mint konkrét hullákat. A lejtős úton hiába próbálom visszafogni a talicskát, valami föld vagy egyéb mindig lerázódik a zökkenőknél. Aztán nincs is tovább. És különben is lehet, hogy ennyi éppen elég. S megint csábítóan erős a kísértés, hogy elképzeljem a szabolcsi földeket burgonya nélkül, hóban, patadobbanás nélkül. S egy pillanatig tényleg sikerül elképzelni nélkülem magamat. Mikor a vízmosás szélén felbukkan a ló, még mindig jógiülésben vagyok. A jegenyesor fölött geometrikusan zárt, sárgás fénycsík, a széleinél vonalzóélességgel folytatódik a sötétség. Ezt nézem, mint valami lehetséges példázatot; és a ló bordáit, ahogy aprólékos vázként függetlenítik magukat. Aztán felállok, s elindulok a jegenyesor felé; ott kell elkanyarodni az állomás irányába. A ló sántítva követ, felzárkózik mellém, majd ismét lemarad. Szép, ahogy feltartja a fejét a csillagderengésbe; és egyáltalán nem makacsolja meg magát, mint a tehén, mikor végre sikerül fölhajtani a védtöltésre. Szedlacsek gátőr husánggal bökdösi a sorompónál; Szedlacsekné a kútnál szitkozódik, hogy mért nincs több félelem bennünk; Poss Öcsi a pécsi Ágit igyekszik egy kiterített lepedőre fektetni a fűben, karját szétfeszítve, mint egy Krisztust, a keresztről levétel után. Miért? És ha Jézus is nő lett volna? Kapott volna ő is ágyékkötőt. Egyedül Walter Karcsiról nem tudom, hol van. Csak abból sejtem, hogy a paradicsom-pusztai nóniusztelepre lógott el, mert hiányzik az egyik bringa. Szereti éjszaka meglesni az alvó lovakat; azt mondja, utána mindig megnyugszik, s el tudja képzelni, hogy más nyelven is lehetne beszélni, mint magyarul vagy másképp. Közben Ildikó megkér, hogy hagyjam egyedül a raktárban, valamit szeretne végiggondolni, amiben úgyse tudok segíteni neki. Mikor benézek hozzá később, látom, hogy a viharlámpa fényénél a két lábfejét mozgatja, és árnyjátékmozgásokat próbálgat az egyik talicska oldalán. A tehenet sikerül ugyan a sorompótól továbbhajtani, de most az istállóajtóban cövekeli le magát, s még a vasvilla böködésére se mozdul. A ritkás szempilláktól harlekinszerűen értelmes a tompasága. A beaszott fejű lovam is megáll az állomás salaklerakodójánál, onnét már nem követ tovább. Szándékosan nem fordulok vissza, hogy elbúcsúzzam tőle, sietve bemegyek a váróba, és lefekszem az egyik padra. Utas nincs senki rajtam kívül; s valószínűleg vonat is csak hajnal felé lesz, valami vegyes teher-személy. Közben pontos listát csinálok, hogy mit hagyok ott a munkásszálláson: egy inget, amerikai zoknit (Anita ajándéka), egy glicerines szappant, néhány kitépett lapot Pascaltól, amit a kastély udvarán találtam, és bőrzacskóban még néhány hülyeség: tavalyi zsebnaptár, brillantin, hamisított zászlóaljstempli 1943-ból s valamilyen zoknilyukragasztó, ami bírja a mosást. A szárnyas angyal rézkarc inkább csak véletlenül marad nálam: annak a hátlapjára írtam fel azt a kaposvári címet, ahol egy katonatársam lakik, aki nem tudott kiszökni Stargardból, s a hírek szerint személyesen ott volt, amikor Poss Öcsit tévedésből kivégezték. Már tizenegyre jár, mikor Drahosch Ildikó újra előjön a raktárból; és apámék is otthagyják a verandát. A szalmával bélelt szekér most érkezik meg a Daragóról, egy közepes és egy kétszázötven kilós disznóval. A két szederfa kampójára kötözzük a kant, fölötte pumpálós lámpa. Ahogy kezd bemelegedni, akkora zajt csap, mint egy gőzszelep. Szedlacsek sárga bőrkötényt köt maga elé, és hozzákezd a trancsírozáshoz. Anyám nincs közöttünk, valószínűleg otthon olvassa a Faust-ból a Gretchen-epizódot. Előbb csak apámék, aztán mi is odamegyünk a trancsírozópadhoz. Ahhoz képest, hogy mekkora test, viszonylag kevés vért enged, és az is alvadt, sűrű. „Mi lesz a kutyával? – kérdezi Poss Béla. – Most már azt is be lehet kaparni.” „Még ne!” – mondja Szedlacsekné, és leteszi a vödröt, szétvetett lábbal a roncsolt komondor fölé hajol. Feneke, mint a körbevágott tócsa, éles árnyékot vet a fűre. Apám újra megemlíti a tegnapi rendellenes vadvonulást. „Még a verebek is… figyeltétek? Mintha valami lekötött zsákból!” „És a telefondrótok?” – kérdezi Walter Karcsi nagybátyja. A lüktető zúgás hirtelen időváltozást jelent. Néhány pillanatig csak a rovarok zsongása hallatszik, a lámpa kifullad, újra kell pumpálni. Aztán ismét a drótok fejhangja a védtöltésről. Odahúzódunk a nádgúlás jégverem ajtajához; most ott világít a lámpa. A kiáramló hidegtől gyors párafoltok homályosítják el, majd megint kitisztul. A hajtók kerek dagasztóteknőben hordják be a feltrancsírozott húst, és becsúsztatják a törmelékes jégre. Simon szandálja beszorul két jéghasáb közé, de csak a csupasz lábát tudja kihúzni. Látom, hogy valami biztosabb támasztékot keres; végül kényszeredetten, mint akinek nehezére esik, belenyomja a talpát a húshalomba. Elálló, bütykös ujjai között kidudorodik a rugalmas máj.

 

(4)

Még három év, akkor leszek hetvenéves. Éjszaka csörömpölésre ébredek. Magamra kapom a kopott lódent, melyet háziköntösnek használok, és kimegyek a konyhába. Apró utócsörrenés figyelmeztet, hogy a kamrában van a bűnjel, az ok, az eredmény vagy tettes, végül is mindegy, minek nevezem. Egy évek óta mosatlan uborkásüveg csúszott le a polcról, ahol a sok rakatya üveg mellett alig maradt neki hely. Annyira szélre szorult, hogy bizonyára elveszítette az egyensúlyát, mikor a huzat bevágott a nyitott ablakon. Feketére zsugorodott uborkát találok a törmelék között, akkora, mint egy embrió. Soká kotorgatom az aszimmetrikus, idétlen üvegdarabokat a kockaköves padlón, végül mégis ott hagyom az egészet, nem takarítom fel. Annyira foltosak, mintha egy őskori lehelet párája evődött volna beléjük, s csak hunyorogva, kelletlenül tükrözik a fényt. De hát így van, ez sem áll össze, csupán együtt van a kupac. Most először érzek olyasmit, hogy egy sejtelem hatására az embernek le tud esni hirtelen a hőmérséklete. Később nagy sétát teszek a keselyűsi úton, és csak hajnalban térek haza. Az udvaron malomkőasztal, a halványodó hold még mindig akkora, mint egy reklámcélra kiakasztott óriási bádogtányér. Zsebre dugott kézzel állok a jégcsapos eresz alatt. Anyám azt állította, hogy a régi előszobánkban sosem volt jégszekrény, Kálmán bácsi nem támaszthatta oda a brácsáját. Nem tudom. Tényleg nem tudom.

 

1971–1988

 

 

 

Anyasirató

Hatvannégy éve esett el a róka – Ragacsos és vörös volt az est… –, a megyeszép fiatalasszony akkor húszéves, első terhességével a Séd patak medrében lopakodnak éjszaka orvoshoz, mert nem lehet tudni, hogy a vörösök lőnek-e beléjük a kijárási tilalom megszegése miatt, vagy egy bujkáló fehér, hisztériából, mikor a zörrenő lépéseket meghallja. Később, negyven év múlva, egy félig romba dőlt parasztház kiutalt hátsó konyhájának salétromos falán lóg súlyosan a blondelrámás festmény. A képen már tízéves asszony, a fedetlen puha vállról könnyű selyemkendő ereszkedik alá, az ölben heverő két kéz ujjai tétova artisztikummal éppen csak elkerülik a villamos kisülést, nem kulcsolódnak össze, még az ujjbegyek sem érintik egymást, csak egy soha véget nem érő pillanatra érzékien polarizáltak. Az egyik kisujj természetellenesen könnyed ficammal görbül meg – ahogy a levegő királynői ereszkednek le a fűrészporra, és egy lélegzetelállítóan mozdulatlan pillanatig a lehetetlenre vállalkoznak: merev bájjal úgy köszönik meg az ünneplést, hogy nem hajolnak meg, noha mégis meghajolnak, földre varázsolva a repülés és álom súlytalan akrobatikáját. A dimenzióhiányt. A dimenziótöbbletet. A fiatalasszony már azokban az években boldogtalan, a repülésből és álomból semmi nem lett; a kiismerhetetlenül hallgatag, kétségbeejtő predesztinációt sugárzó férfi biztos támaszként magasodik mellette, mint a védtelen rejtőzés kálvinizmusa. Hab és jéghegy parabolája. Ezeknek az éveknek emlékezetes képkockája, mikor a nyárvasárnapi déli korzón két matrózruhás fia versenyt mászik a vastraverzes villanyoszlopon, és ő – kék pöttyös napernyővel a kezében – hiába könyörög, hogy jöjjenek le, fülük botját se mozgatják: nem szalasztanak el egyetlen alkalmat sem, mikor a veszély próbára tehető. Megátalkodottan kapaszkodnak a traverzekbe, pár centire a magasfeszültségű drótok alatt. Gyilkosan süt a nap, mint az elrontott paradicsomban. Mosolyok kereszttüze, csődület, társas biztatás, élveteg kajánság, némi erotikus humor. A fiatalasszony percről percre szebb a félelemtől és büszkeségtől. A hivatal bricskája véletlenül akkor hajt arra, hátul úgy állnak ki belőle a féderes ülés alá dugott lejtezőrudak, mint a farsangi hurkapálcák. Az öreg kocsis fölismeri a helyzet tanulságát, szorosan a járda mellé kanyarodik, és lenyújtja a hosszú nyelű ostort: „Tessen odacsípni a seggükre, tekintetes asszony!” Zavart feudális megrökönyödés keveredik a nevetésbe, ami meg is pecsételi az alulról jövő tanács sorsát – ahogy ez történni szokott, bármilyen feudalizmus boldogul. A kocsis fakó zavarral hajt tovább, a fiatalasszony arca sápadt-vérpiros. Nem tagadhatják le, hogy csak ők magányosak. A másik, a hajdani helyszín az Ózsák és Borjád-puszta közötti zsombos földterület, tele százados feketenyárral. Hároméves kóbor kanról adtak hírt, bevette magát egy elhagyott kotorékba, a bejárati szádát még úgy-ahogy eldolgozta, de a pitvarhoz, a folyosókhoz, a lakásul szolgáló katlanhoz már nem nyúlt hozzá. A februári koslatási időszakban figyeltek föl a kammogására, aztán mintha elnyelte volna az ártér. Csak nyár végén jött róla újabb bizalmas jelentés, hogy „csipertes járással” sompolygott, jókedvében még csekegett is, vagy éppen rosszat sejtve elvarrant. Csupán az odújába besiklani nem látták, így szó sem lehetett róla, hogy megfüleljék, aknát ássanak a katlanhoz, és orron csapva kivégezzék: kárpótlásul ilyen szakszerű szavakkal közeledtek a sorsához. Augusztus végén a szokottnál többet hever az odúja előtt, különösebb gyanú nélkül, csupán szívesen időzik az ösztönsötétbe predesztinált emlékeknél. Mintha szembenézne, anélkül hogy akarná. Fiatal még, de már elég sok tapasztalatot gyűjtött, és tisztában van vele, mi a razzia, a hajtóvadászat, a kiközösítés, a bűnbaksors, megtanulta a vádlottak ábécéjét, s hogy a világ alig képes puszta kíváncsiságot tanúsítani és megbecsülni azt, ami más. Ennyi pedig elég, hogy más gondolatok is foglalkoztassák, mint a hivatásos kopót. A szűcs és a timár – az utóbbi még régimódian növényi anyagokkal dolgozott, és büszkén írta ki a cégtáblájára, hogy „vöröstimár” – olyan időpontot adtak, mely éppen összeesett a békét ünneplő első bállal: február. Egy ugyanolyan február, mint mikor a róka utoljára lohogott a tüzelő szuka után, s magasra verve a porhavat, zsarátos motollaként megforgott vele. Így esett szeptember nyolcadikára a választás; hogy a boa még időre elkészülhessen. Garancia persze nem volt, hogy mindjárt az első cserkészésre sikerül elejteni, de a társaság tagjai mind jó lövők voltak, és Rolf, a kopó hibátlanul tudott együttműködni velük. A fiatalasszonyt is magukkal vitték, noha húzódott tőle. Vágyott a boára, de valamilyen vértelen csodára még jobban. Rolf este hét óra felé kap szagot. A puskások felállása matematikai, a lővonalon nincs rés. A hozzáértés ezúttal is árad minden mozzanatból, a középpont mégsem a róka, hanem a fiatalasszony. Kicsit szélről áll, mégis a színtér Gibraltár-pontján, ahonnét minden szemmel kísérhető. Fűzős magas szárú cipő van rajta, drapp hosszú szoknya, egyszerű erdészzöld kabátka. Színes szálakból font szalmakalapja megtévesztő mimikrivel olvad bele a háttérbe: akár egy kivételes tereptárgy is lehetne, ahogy megilletődött mozdulatlansággal marad idegen a barbárul egyszerű, kertelés nélküli kivégzőhelyen. Romantikus elképzelés volna, hogy a róka őt veszi észre először, mikor idegfeszítő rohangálás után Rolf végre rátalál a láthatatlan egyenesre, mely a kifeszített kötélnél is egyenesebb, és nem csupán odavezet, hanem ordenáré módon belecsörtet a célba. Mégis ez közelíthetné meg azt, amit a fiatalasszony látni vélt: hogy a pillantásuk találkozott. Nem hosszan, csak amennyi ahhoz elég, hogy a gyomra összeszoruljon; mint mikor a megyeháza nagytermében indítja majd elsőként a nyitókeringőt – vagy mikor a boa pirók ékszerként hol felbukkan, hol eltűnik a büfé forgatagában, mint valami törékeny vezérfonal. A róka azonnal számba vette, hogy körbe van kerítve, s nem is tartotta szükségesnek, hogy húsz-harminc méternél tovább rohanjon, hirtelen hasra csúsztatta magát, belepréselődött a földbe, pár pillanatig vadul hadarászott a vitorlájával, majd azt is abbahagyta. Csípős füstben visszhangzik fülében A lövés, szemében ing a rét. A bokorból felpurranó széllel Szétpereg zönögve a sörét – mint ahogy a bál is ilyen valószínűtlenül előírásos volt. A rendezők még történelmi örökségként emlékeztek rá, hogyan lehet megbolondítani egy tükrös termet, hogyan lehet a karzatra vezető lépcsőt a szerelem páfrányos alagútjává varázsolni – emlékeztek a nagy redoute- és souvenirbálok fegyelmezett orgiáira. A lányok és asszonyok, akik alig két éve még kesztyűket és lélekmelegítőket kötöttek a frontkatonáknak, szorosra fogott „szegélymelltartóval” nyomták fel és tündököltették púderes halmaikat, melyeknek setétes völgyéből töményen csapott föl az alantabb dörzsölődő hajlatok illata. Úgy villantak bele a levegőbe ezek a vetélkedő illatok, mint egy-egy látomásos falat az elfedett meztelenségből. S a teremben csakugyan úgy lehetett érezni, hogy május van, pedig szikrázó fehér volt az éjszaka, Ózsák és Borjád között késpengerianások szabdalták keresztül-kasul a jéghártyás vadrétet. Talán épp ezen a bálon rémlett föl először a fiatalasszonyban, hogy a tél minden évszak mögött lesben áll, és már azon a szeptember nyolcadikán is tél volt. Vékony vér-csipkével ütközött ki Az az ősvadon-arc a havon – vagy egészen szakszerűen: mintha ott a bálon, boával a vállán, neki is be kellett volna számolnia az irhájával.

Aztán a boa évekre szekrénybe került.

Évek múltak. Miután lánya nem született (vagy épp az lett volna lány, akit elvetélt), bál sem adódott több életében, mint ahogy külföldre is csak egyszer jutott el, mikor a rosszul táplált háborús iskolásokkal részt vehetett egy fiumei nyaraltatáson. Ez olyan távoli volt, hogy az utolsó kórházi ágyon is visszajárt még – a móló, a panamainges férfi, aki óriáskagylóval ajándékozta meg, hogy hazavihesse a tenger hangját. És egy fehér szikla, ahová csupa fekete madár szállt le. Az ilyen megkövült madarak minden hullámverés után képesek újra kirajzolódni, igazában soha nem lehet fehérre mosni őket, patyolattiszták és fekete-szürkék, akár a vendégváró esték kedélyt erőszakoló cigarettafüstje az ünnepi ebédlőasztal fölött, mely mindig újra megkísérelt reménykedéssel gomolygott, s szinte úgy tartozott hozzá a húsz évig se tartó álbékéhez, a tragédia konszolidált előestéjéhez, mint az ördögűzés emblémája – „Nincs semmi baj, na! A mezei kispacsiirta, mind a két szemét kisiiirta…” –, miközben lehettek fiatalok, nem alkalmilag, hanem először és utoljára, lévén ők a sorosak, hogy eljátsszák az Ifjúság repertoárját, félrecserélve a kedvenc Chopin- és Mozart-kottákat a boros magyarnótázással, engedelmesen siklatva ujjait a vörösesfekete Bösendorfer besárgult billentyűkön, hogy a bujkáló csend ne legyen hallható, s a férfi önkínzó pohárköszöntői ne tenyereljenek bele a mángorolt damasztterítőbe: később, özvegyként, így emlékezett vissza a múltra a kegyből kiutalt kis városvégi konyhalakásban, melyet gavallér módon tiszteletben tartottak a patkányok (miután ő sem méreghez nyúlt, hanem találékonyan üvegtörmelékkel tömködte tele a lukakat) – s ahová (egy kis barbár fűrészelés árán) valahogy mégis be lehetett préselni a zongorát. De Atlantisszal az a nyárdélután is elsüllyedt, amikor alig harmincévesen megpróbált önként átlépni a Kapun. Kisebbik fia az egyemeletes bérház udvarán éppen befejezte művét: öt sörösüveget töltött meg vízzel, s a csípőfogóval kiegyengetett kupakot gyári pontossággal újra rászorította az üvegekre. Ma már nehéz rekonstruálni, hogy az aprólékos csalásnak mi lehetett a mélyebb indítéka. Ami legvalószínűbbnek látszik: a rejtély, a megválaszolhatatlanság tényének csalafinta demonstrálása. Az emeleti folyosóról percekig figyelte a titkos műveletet, s csak akkor kocogtatta meg jegygyűrűjével a vaskorlátot, mikor a fiú a trikójával már letakarta az üvegeket, hogy egy megfelelő pillanatban a jégszekrénybe csempéssze őket. Kék muszlinsállal intett búcsút, többre nem volt képes, gyorsan visszasietett a lakásba. A fiú érezte, hogy kilesték, s hogy ő is egy titkos történésbe avatódott be. Majdnem mozgásképtelenné tette a bosszúság és rémület, s csak akkor rohant fel a lépcsőn, mikor már baltával próbálták kireccsenteni a hálószoba ajtaját. A réseken kiszivárgott az édeskés orvosságszag. Könyörgésére megengedték, hogy a világítóudvar aknája fölött átmásszon a szemközti vécéablakba csúsztatott deszkán, hogy onnét közelítse meg a hálószobát – egy felnőtt át se fért volna a keskeny résen. A magasan nyíló lukból úgy tudott csak leugrani, hogy esés közben belekapott a lehúzóláncba. A víz – akár egy vészjóslóan távoli vidék Niagarája – egyszerre zubogott rá a dobhártyájára. Mielőtt a nappali felé kinyitotta volna az ajtót, egy pillanatra elorozta magának a csak neki fenntartott látványt: a lesötétített szobában trónoló, szétdúlt ágyon lidérces fehérséggel világított a gyönyörű test, mintha a mesék erdei ravatalán feküdne. Csupán az ajtónyitásra csillant föl a szájszélre csordult nyál, mint hűlő kavicson a csiganyom. Annyira megnőtt így, hogy a berohanó felnőttek tagbaszakadt törpeként állhatták csak körül. Órákba telt, mire visszaébresztették maguk közé, és valamennyien érezték, hogy ez a nap följegyzetlenül is dátum marad. Szelíd könyörtelenséggel párnázták körül az új asszonyt, gondossággal és figyelemmel, s valahogy minden harsányabban lett szordinós, eltökéltebben szertartásos. S ahogy múlt az idő, mintha a világ is hasonulni kezdett volna a könyörtelen végjátékhoz. Az őszinteség átköltözött az őszinte öncsalásba. Reszketni kellett a háborútól, bízni kellett a holnapban, a fiai katonasorba kerültek. Férje – a szakmai megbecsülés csúcsán – komor elégtétellel érezhette úgy, hogy záróra előtt végezte el, ami elvégezhető. Ha a világ még műtétet akar, az ugyanúgy a döntés ünnepe is lehet: a főtárgyalás közeledtében mindig van valami ficamodott megkönnyebbülés. A följegyzetlen nyárdélutánról azonban – amikor szembenézhettek volna, anélkül hogy akarták volna – többé nem esett szó. A boáról sem, csupán minden évben cserélték a papírzsákban a naftalinos zacskót. Egy éjszaka aztán szétverték a kapubejárót, hogy a teherautók be tudjanak állni az udvarra, a villanyoszlopokra új vezetéket szereltek, az utcának megváltozott a szaga. Egy másik nap reggelén hatalmas olajtócsát pillantott meg az emeleti ablakból, alig pár méterre a piactéri Szent Sebestyén-szobortól. Mintha egy gólem vérzett volna el a macskaköveken, az ő ágyától, sublótjától, varrókosarától is alig pár méterre: a tetemet elhurcolták ugyan, de a helyét elfelejtették homokkal felszórni. Fokozódott a rémülete, mikor a nyomokat a kertben, a petúniaágyások mellett is fölfedezte, és a konyhai mosogatóból is ugyanaz a szag böfögött fel. Ezt követte, hogy kerek nyolc hónapig egyetlen tábori lap sem érkezett. És erős tél köszöntött be. Ebben a háborúban már nem nagyon volt szokás, hogy az asszonyok lélekmelegítőket kössenek; s már rég nem is annak hívták. A hideg azonban tartósnak ígérkezett, és nem tett különbséget front és hátország között.

A boa így került elő a naftalinból. Az öreg szűcs meghalt már, de a műhelyt átvette a fia, ügyesen kettévágta a boát – A fejét görcsösen felemelte, A nyelve a seben megmeredt –, és egy valóban lélekmelegítő, ujjatlan mellénykét készített belőle.

A háború úgy fejeződött be, ahogy szokott: egymásnak ellentmondó reményekkel. S a jogrend is eljátszhatta örök szerepét: új igazságok törvényesítése mellett nem feledkezett meg azokról az igazságtalanságokról sem, melyekről lelkesen szokás vélni, hogy az új igazságokat oltalmazzák. A férfiról hamarosan kiderítették, hogy a város körüli termékeny síkságra – a tavaszi zöldár idején – bűnös megfontoltsággal rászabadította a vizet. A bíróság erővel se tudott mit kezdeni a látványosra rendezett perrel; de a célnak így is megfelelt. Életműve volt a zsilip, melynek rosszhiszemű működtetésével vádolták meg, s hiába mentették fel, többé nem állt talpra. A védekezést elhárította, a halált azonban nem, ajtót-ablakot nyitva hagyott. Öt évbe telt, mire a vendég megérkezett. A többnapos agónia alatt az asszony megüvegesedett. S mint a fia annak idején, majdnem mozgásképtelenné lett, merőn nézte, ami történik, s hirtelen elveszítette minden ősi jártasságát. A betegágy fölött egyetlen légy körözött, de nem szállt le, várt, mint egy nyomoroncnak maradt, hisztériás dögkeselyű. Mikor bekövetkezett a halál, az asszony ruháját szaggatva kapott síró-nevető görcsöt, s eszelősen hajtogatta, hogy csak Borjádot és Ózsák-pusztát nem öntötte el a víz. A szolgálati lakásból ekkor költözött át a kiutalt hátsó konyhába. A per mindazonáltal éreztette hatását, munkát sokáig nem kapott. Olyan időszak következett, mikor az özvegyen maradt asszonyok titokzatos nyugalommal árulják el, hogy nemcsak a bölcsőről tudnak mérhetetlenül többet a férfiaknál; amikor elképesztő szívóssággal képesek hiányból sziluettet összeszegecselni, melynek nem árt se hó, se jég, és inkább a megértés aprólékosan beosztott elviseléséhez van köze, mint a boldogsághoz. Az ősök arányosan osztoztak meg rajta. Össze tudta egyeztetni, hogy kapáljon (és még piacra is jusson a fölöslegből); hogy ne legyen hűtlen a kottáihoz (s még néhány tanítványt is vállaljon). Ünnep volt, mikor sikerült elhelyezkednie az egyik vállalat konyháján mosogatóként. Kiszámította, hogy ha megrokkan, a két nyugdíj már kitesz annyit, hogy a temetésre pénzt tudjon félrerakni. Egy idő múlva valakinek eszébe jutott, hogy zongoratudását hasznosítani lehetne a vállalati ünnepségeken, a napköziben a rajztudását. Szinte újjászületett a többletmunkától, melyért munkakedvezményt ugyan nem kapott, sem könnyebb beosztást, viszont biztosabbra vehette, hogy nem mondanak fel neki. A gyerekek rajongtak érte, fonálra fűzve totyogtak utána, vagy ha átment a napközi udvarán a kondéros kocsival, elöl-hátul segítettek húzni. Úgy érezte, még soha nem emelkedett ilyen magasra. Igazában most kapott kárpótlást azért, hogy reverzálisa miatt a szentségekben nem részesülhetett; s csak most tudta megbocsátani magának, hogy házasságtörésben élt. Új helyzete jobban melegítette, mint a szőrmemellény, mely közben eléggé megkopott, idők tanúja lett – Farka rőt zsarátként hullt a hóba –, mégis makacsul tartotta magát, s csak módjával fogyatkozott a szőre. Aztán közeledett az utolsó munkahelyi év vége, a nyugdíjazás, s a búcsút szerette volna megünnepelni. Karácsony másnapjának délutánjára kölcsönkérte a szomszéd lakó szobáját (a romos parasztház tisztaszobáját), hogy két turnusban vendégül lássa a napköziseket. Titokban készült rá, s csak utolsó pillanatban szólt a gyerekeknek, hogy meglepetés készül a lakásán. Másfél órát üldögélt a virággal díszített asztal mellett, de senki nem nyitott ajtót. A tejszínhab összetöppedt, a kakaó kihűlt, a kalácsszeletekből ügyetlenül kipotyogott a mazsola. Felsőbb vállalati helyen tartották kényesnek a szokatlan ötletet; s még mindig a régi per miatt. „A munkahely más, ott mégis szem előtt van minden, ezt meg kell érteni.” Végül ő rontotta el a gyomrát tejszínhabbal, így kevésbé vette észre, hogy sír, s késő éjszakáig Beethoven d-moll szonátájából ismételgetett részleteket, különösen a befejező Andante moderató-t. Ekkor döbbent rá, hogy a keze, ujjai majdnem teljesen tönkrementek a kondéremelgetéstől, s már alig lesznek alkalmasak arra, hogy egy tanítványnak előjátsszon. És a legkisebb hidegre is érzékenyek lettek az ujjai. Akkor döntött úgy, hogy a szőrmemellényt feláldozza. Ezt az utolsó műveletet azonban már nem bízta szűcsre, maga akarta elvégezni.

Így lett a boa maradékából muff, melyet éjjel-nappal a nyakában hordott, a kezét abban melengette.

Nyolcvanöt évet élt. Nem volt kívánsága, se panasza, ahogy egy teli pohárnak nincs. Az utolsó években fogalmazott így: „Végtelen az én árvaságom, magamból kell mindent kiásnom.” Szerencséjének érezte, hogy a kert végéből – ahol a színültig telt, csípős bűzt árasztó budit azért nem szívatta ki a hatóság, mert a házat úgyis lebontásra ítélték – ellátott az ózsáki ártérre. Az emlékei – valahogy – mindig onnét indultak útnak. Mikor elkövetkezett a nap – Alvadt-vérhomály zúgott felette –, valószínűleg ő is ugyanazt érezte, mint a róka: A szájában rothadt répa-íz… A kép blondelráma nélkül is erős: mind a ketten a zsombor réten pihennek meg, mielőtt továbbindulnának – ragacsos és vörös az est –, nem túlságosan közel, de nem is nagyon távol egymástól.

 

1983

 

 

 

Történet

Egy völgyben szoktam tölteni a nyár három hónapját, szülővárosom szomszédságában. A várostól rég elszakadtam már, de a táj mindig újra visszahív, mint valami gyermekkor előtti emlék. Az egyik este, a présház előtt, épp erről beszélgettünk Buckóval, aki vadőr a környéken. Szolgált már a Mátrában, fönt a Bükkben, de egyik beosztási helyét sem érezte annyira véglegesnek, mint ezt a mostanit. Pedig nem itt született, rokona sincs errefelé, a táj is csak olyan egyhangú dél-dunántúli táj – kisebb-nagyobb erdőszigetek (azok is akácosok csupán), szurdikokkal szabdalt völgyek, szőlők, kaszálók, kukoricások. Komolyabb vaddal nem is lehet dolga errefelé, legfeljebb rókával. És mégis. Kis, tartózkodó mosollyal emeli fel a poharát, amikor faggatom. „Nincs az ilyesmire magyarázat – mondja. – Itt térkép nélkül is tudtam a járást az első héten.” „És hogy került ide?” – kérdezem. Megvonja a vállát. „Nem különösebben érdekes.”

 

Még negyvenkettőben, az egyik Urál melléki fogolytáborban megismerkedett egy Somodi Antal nevezetű géplakatossal, aki akkor már negyedik hónapja húzta magát, s fel is mentették a nehezebb munka alól mint gyenge tüdejűt. Buckó az első pillanattól kezdve rokonszenvet érzett a fekete, túlságosan is csillogó szemű fiatalember iránt. Olyan volt, meséli, mint aki éppen a tárgyalóteremből lép ki, s számít rá, hogy megint visszahívják. Körülbelül négyezren voltak a táborban, de Somodi állandóan valami reá vonatkozó, személyes döntést várt. Pontos dátumokról tudott s biztosra vehető intézkedésekről. Az egyik őrnek, akivel bizalmasabb ismeretséget kötött, sárgarézből órafityegőt kalapált; s cserébe megtudta, hogy a táborparancsnok évekig raboskodott Szibériában, a vállában golyó van, s hogy minden harmadik nap bejár a faluba egy ötvenöt éves asszonyhoz, fiatalabb nem kell neki. Ezek az intim értesülések mindig új reménységgel töltötték el a szabadulást illetően. S közben állandóan és makacsul a feleségéről mesélt sokat, aki Kispesten élt, és a fényképét is többször megmutatta Buckónak.

A kép után ítélve az asszony nem volt különösebben csinos, inkább tömzsinek látszott, mint karcsúnak, de a nyárias ruha, az erős mell mégis nagyon élővé tették a képet. Sokáig lehetett nézni, anélkül hogy közben szólni kívánt volna az ember. Somodi egyik vidéki útján ismerkedett meg vele. Hazafelé tartott motorral, mikor váratlanul szembetalálta magát az országúton egy nővel, aki guggolva lépkedett ide-oda, és elmerülten keresgélt. Somodi megállt s megszólította. Kiderült, hogy a gyűrűjéből veszített el valami hamis követ, és azt keresi. A követ nem találták meg, a nő kerékpárját viszont felkötözték az oldalkocsira. Kispestig nem sokat beszéltek egymással, mégis, amikor megálltak a villanytelepnél, már volt közöttük valami elintézett közvetlenség. Ildikónak hívták a nőt, és elvált asszony volt. Az ura valamelyik tengerjáró hajón szolgált, és kint maradt São Paulóban. Somodi nem nagyon hitte el a történetet, de nem is érezte lényegesnek, hogy igaz-e. Kis ideig még ott álldogáltak a motorkerékpár mellett, végül azt ajánlotta, hogy menjenek el az egyik közeli vendéglőbe vacsorázni.

Somodi nagyvonalúan rendelt, de Ildikó következetesen olcsóbb ételre javította ki a rendelést. Ez először gyanút keltett Somodiban, aztán az ellenkezőjét. Vacsora után egyre-másra hozatni kezdte a fél liter borokat. Ildikó keveset beszélt magáról. Épp csak megemlítette, hogy egy pesti üzletben dolgozik, elmesélt egy siófoki gyilkosságot, aminek a részleteit első kézből tudta, s még egy ingerlően színes Săo Pauló-i levelezőlapot is mutatott, amelyet nem neki címeztek. Somodi meg ivott, és mindenre azt mondta, hogy „fantasztikus”. Vagy azt, hogy „az adut mondd, anyukám”. Késő hajnalig boroztak együtt, jó hangulatban. Hajnalfalé odaült az asztalukhoz egy leszerelt rendőr a barátnőjével. A nő fodrászszalonban dolgozott, huszonöt éves volt, jópofa, csinos, főbérletben lakott, és Franciskának hívták. A rendőr meg, mint egy nagydarab, fövetlen marhahús. Ildikó és Franciska elég hamar hangot találtak, de a két férfi úgy összeszólalkozott a vécében valami politikai kérdésen, hogy egymást ütlegelve jöttek elő, a két nő alig tudta szétválasztani őket. Somodi szerint a rendőr fasiszta volt, s egyúttal gyáva takony, aki óvatosan kibújt az egyenruhából. Franciska, hogy a veszekedés politikai kínosságára fátyolt borítsanak, meghívta a társaságot a lakására. De mire odaértek, már nem nagyon jött ki belőlük semmi. Nem is igen ittak, csak lézengtek álmosan, s hamarosan mind lefeküdtek, Franciskáék a szobában, Ildikóék a konyhai priccsen. Somodi délfelé ébredt fel, s kereste maga mellett az asszonyt, de nem találta. Csak Franciska volt otthon, a rendőr elment halat venni, mert másnapos gyomornak a halpaprikás jót tesz. Ildikótól viszont volt egy üzenet Somodi számára, pár sor, hogy ha van kedve, menjen utána – s felírt egy címet, hogy hová.

Somodinak az volt az érzése, hogy a lány nem bánná, ha kihasználnák az időt, amíg a rendőr visszatér. Pongyolában jött-ment, rányitott a fürdőszobában, amikor mosdott, s marasztalta, hogy ebédeljen velük, az már nem időveszteség. Somodi csak annyit tett akkor, hogy erősen megcsókolta Franciskát a mosdó mellett. Erre mind a ketten elbizonytalanodtak, s abban maradtak, hogy majd meglátják. Nem várta meg, amíg a rendőr visszaérkezik, csupán megígérte, hogy hét közepén kiszalad motorral. S még aznap délután elment arra a címre, amit az asszony felírt.

A cím valahová a Szent István körútra szólt, s egy déligyümölcs-kereskedést talált a megadott helyen. Ildikó elárusítóként dolgozott itt, bár amióta akadozott a külföldi szállítás, és hazai gyümölcsökkel, zöldségfélékkel is foglalkozni kezdtek, a vidéki beszerzőutakra is őt küldték le. A főnöke – egy részeges ruszinszkói áttelepült – egyszer rávette, hogy lefeküdjenek, de a következő alkalommal Ildikó már nem volt hajlandó rá. A férfi még ezután is makacsul környékezni próbálta, de rájött, hogy kifizetőbb, ha nem szeretőnek tartja, hanem üzletvezetőnek.

Somodi jelentkezésének azonban annál őszintébben örült Ildikó, nem is titkolta. Tetszett neki a géplakatos, az ágyban is jól voltak éjszaka, s el tudta képzelni, hogy ezentúl kettesben járjanak le vidékre a parasztokkal tárgyalni. Zárásig együtt üldögéltek az alma- meg paprikahalmok mellett, utána Somodi hazafuvarozta Ildikót. Az asszony albérletben lakott. A háziak nem engedték, hogy hálóvendéget fogadjon, így Somodi se aludhatott nála. Mindenesetre ott vacsorázott. Az üzletből hozott másfél kiló almát ették meg friss kenyérrel, s utána még éjfélig szórakoztak a vályúvá süppedő vaságyon. Pár nap múlva Ildikó a Balaton mellékére utazott paradicsomügyben; Somodi meg hét közepén felkereste Franciskát.

Pechjére a rendőr nyitott ajtót, Franciska zavartan állt mögötte. A rendőr ugyancsak vidékre szándékozott utazni, az egyik bogyiszlói barátjához, de utolsó pillanatban meggondolta magát – legalábbis ezt súgta oda Franciska Somodinak. Mire az kínjában a zsebórája után kezdett érdeklődni, hogy nem felejtette-e a konyhában múltkor. A lány rögtön vette a lapot, s még a bútorokat is félrehúzta, a konyhakredencet – a rendőr meg pokoli kedélyes arccal asszisztált, és egy pillanatra se hagyta őket egyedül. Somodi legszívesebben újrakezdte volna a verekedést, de nyugalmat erőszakolt magára, s hamarosan elköszönt.

Csupán egyszer kereste még föl Franciskát, a fodrászszalonban. Aznap este éppen a lány volt a soros, neki kellett az üzlethelyiséget rendbe rakni és a redőnyt lezárni. Somodi segített neki. Először csak egy kicsit bakalódtak, végül otthagyták az összesepert hajkupacot a linóleumon, dülöngélve összeölelkeztek, és levertek egy fertőtlenítős üveget. Franciska bevallotta, hogy nem szereti a rendőrt, de fél tőle, mert állandóan revolvert hord magánál. És hogy ő nem akarja elvenni Ildikótól Somodit, csak azt szeretné, ha jóban lennének mind a hárman. Somodi szerint a kiömlött fertőtlenítő szaga bolondította meg őket, mint az alkohol. És a lányon se volt más, csak a fehér köpeny. Tíz óra lett, mire az üzletet rendbe rakták s a redőnyt lezárták. Utána Franciskát is hazafuvarozta, de nem beszéltek meg külön randevút, csak úgy általánosságban, hogy majd összefutnak. Aztán visszarobogott Pestre, az egyik söntésben megivott három deci bort, majd újra motorra ült. Egy idő múlva kint találta magát a Fehérvári úton. Körülbelül ugyanott állt meg a sötétben, ahol Ildikó kereste a hamis követ. Mindezt nem tudatosan csinálta, de azért mégis elég határozottan. Több mint egy órát üldögélt az egyik kilométerkövön, cigarettázott, és nézte a kis világító bogarakat a gazzal benőtt árokparton. S másnap megvette a gyűrűt Ildikónak. Aztán egy hét múlva összeházasodtak, s egy másik kispesti lakásba költöztek, nem messze Franciskától.

Ettől kezdve – ha éppen szabadnapja volt Somodinak – motorral jártak le vidékre. Egy alkalommal Bogyiszlóra is elvetődtek, paprikaügyben. A paraszt, akinél megszálltak, többször járt Kispesten, sőt, a rendőrt is jól ismerte, a feleségének volt valami távoli atyafisága. Tőle tudták meg, hogy a rendőr házasember. Ildikó napokig rágódott a dolgon, végül mégis úgy döntött, hogy felvilágosítja a lányt, már csak női cinkosságból is. S hívta a férjét, hogy menjen el vele Franciskához; de az kitért. Mikor késő éjszaka hazaérkezett, nem találta otthon Somodit, csak reggel felé állított be részegen. Akkor vesztek össze először. Ildikó ágyba rángatta, és kispárnával csapkodta a fejét, hogy térjen magához. Aztán sírva az ablaküveghez szorította az arcát, és lehúzta az ujjáról a gyűrűt. Munkába is így ment el, gyűrű nélkül. S csak estére békült meg, amikor Somodi vacsorával, borral várta otthon. Akkor mesélte el a részleteket is – hogy Franciska közben szakított a rendőrrel, s hogy mennyire megcsúnyult időközben, puffadt és foltos lett az arca: szerinte vagy állapotos, vagy az idegei mentek tönkre. De hogy a lány és a férje között lett volna valami, arra nem gyanakodott Ildikó. Sőt, még ő nyaggatta Somodit, hogy ne hagyják most egyedül Franciskát, csináljanak vele egyszer közös programot. De erre már nem került sor, Somodi megkapta a behívóját, utaznia kellett másnap, s hamarosan kivitték a Don mellé. A frontról még elég sűrűn levelezett a feleségével, de amióta fogságba került, csak kétszer kapott otthonról hírt. Az első levélben azt írta az asszony, hogy Franciskának fia született, a rendőrt beperelte gyerektartásért, de mivel azt is behívták frontszolgálatra, a pert felfüggesztették. És hogy Franciska őket kérte meg keresztszülőknek. A másik levél arról tudósította, hogy keresztfiuk ahhoz a bogyiszlói paraszthoz került le a bombázások elől, akinél együtt jártak annak idején. De hogy Franciskával mi lett, arról semmit nem írt Ildikó.

Buckó többször is végighallgatta ezt a történetet, és Somodi mindig ugyanúgy adta elő. Ha a rendőrrel összetalálkozna még egyszer, biztos megölné, mondogatta. Mert az aztán rohadt egy alak. Viszont hozzátette, hogy ők meg így jutottak gyerekhez, ha csak keresztgyerekhez is, miután őneki nem sikerült családot otthon hagyni. De ha hazamegy, mindenképpen megvizsgáltatja az asszonyt orvosilag. S ha meg Franciska nem élne már, a keresztfiát fogadja örökbe.

Így beszélt Somodi Buckónak, s közben azzal a bizonyos őrrel is tartotta a barátságot, és mindig holott valami új hírt, amihez hozzá tudta fűzni a maga külön okoskodását a hazamenetelről, az esedékes postáról. Aztán nyár végén meghalt. Ahogy a vadőr meséli, iszonyú gyorsan szenvedett ki a géplakatos. Az egyik délelőtt vért hányt, s akkor rögtön őt kérte magához, hogy szeretne beszélni vele. Mire odaért a barakkhoz, Somodinak már alig volt hangja, a szeme meg sokkal feketébben csillogott, és körömmel kapaszkodott Buckó kezébe. Annyit tudott már csak mondani, hogy a tárcáját vegye magához, s hogy az asszonyt rábízza: ha megtetszik neki, vegye el. A láger mellett temették el, a többiek mellé. A temetésre az őr is elment, őszintén szomorúnak látszott, s hagyta, hogy keresztet tegyenek a sírra.

Buckó ezután még négy évet töltött a táborban, a tárcával a zsebében, Ahogy múlt az idő, a géplakatosra egyre érzelmesebben gondolt vissza; akár az öccsére. (Öt évvel tényleg idősebb volt nála.) Sőt, amióta meghalt, nem is érezte magát annyira egyedül a négyezer ember között. Esténként félrevonult valami zugba, és ott nézegette Ildikó fényképét. Így képről még mindig nem túlságosan tetszett neki, de mégis bízott benne, hogy kialakulhat közöttük valami. A tárcában levő iratokhoz azonban soha nem nyúlt hozzá, és a levelekbe se olvasott bele. Majd átadja őket Ildikónak, egyelőre csak őt illeti. Volt egy másik fénykép is a tárcában, azt viszont megnézte. És később már azt is programszerűen, az asszonyéval együtt. Ez egy présház előtt üldögélő társaságról készült. Az idősebb házaspár Somodi szülei lehettek, és ő maga is ott volt a képen, szőlőfürtöt tartott egy lány feje fölé, és nevetett. Buckó csodálkozott, hogy ezekről az időkről Somodi sose beszélt neki. S elhatározta, hogy majd a szülőket is fölkeresi, csak tudjon a nyomára akadni, hogy hol laknak, s merre van az a présház.

Mikor hazaszállították Magyarországra, első dolga volt kimenni Kispestre, a tárcában talált címre. Az asszony már rég nem ott lakott, bár Kispestről nem költözött el, megtudta a rendőrségen. És este beállított hozzá. Az asszony először bizalmatlanul fogadta, aztán zavarba jött, és sírni kezdett. Pedig akkor még nem mondott neki semmi lényegeset, még a halált se. De az asszony azt tudta. Odament az ablakhoz, rászorította az arcát az üvegre, és sokáig kibámult. Buckó a szoba túlsó sarkából nézte, s csodálkozott, hogy most látja először hátulról Ildikót, a képen mindig szembenézett vele. Kockás ruha volt rajta, derékban erősen összehúzva. A bugyi széle szétcsapott szárú v betűt rajzolt a szövetre; ahogy a gyerekek rajzolják a repülő varjakat. Alatta a két erős comb két karcsú lábban folytatódott, csak a harisnya csíkja volt zavaróan ferde. Ildikó ott, az ablaknál állva közölte, hogy együtt él valakivel, de ezért nem tehet neki senki szemrehányást, ugyanis biztos hírt kapott három éve, hogy a férje meghalt. Aztán megfordult, s megint úgy állt szembe Buckóval, mint a képen. Buckó ekkor még nem fogta fel teljesen a helyzetet. Ahogy meséli, tompa ébrenléthez hasonlított az állapota. S nem is annyira az asszonyt nézte most már, hanem a bútorokat. Leült az asztal mellé, kitette maga elé Somodi tárcáját, s pár szóval megerősítette, hogy a hír csakugyan igaz. És részletesen elmondta, amit tudott. Csak Somodi hagyatkozásáról nem beszélt. Ildikó közben megterített, vacsorát hozott be, s csak néha tett fel egy-egy kérdést. Például, hogy milyen vastag szalmán aludtak; vagy hogy mi volt a legnagyobb hideg, amit megértek. Buckó mínusz harmincöt fokra emlékezett. Ildikó erre újra sírni kezdett, és kiment konyhába. Vacsora végeztével megint kisietett, és ballonkabátban tért vissza. Azt indítványozta, hogy ne a lakáson töltsék az estét, hanem menjenek el egy vendéglőbe – nem mintha a lakásban nem maradna szívesen, de a férfi, akivel együtt él, vidéki kiszálláson van, s szeretné elkerülni a házbeliek pletykáját. Buckó azt következtette ebből, hogy az asszony fél attól a másik férfitól – s egyszerre biztató jelnek vette ezt az apróságot. Az utcán többször is lemaradt fél lépést, hogy újra megnézze hátulról az asszonyt, aztán az egyik rosszul világított mellékutcában belekarolt. Ildikó meg hagyta.

Rövid keresgélés után ugyanabba a vendéglőbe ültek be, mint Somodival annak idején – s ezt meg is mondta Buckónak. De nem azonnal, előtte jó negyedóráig csak a zenét hallgatták szótlanul, meg a morzsákat kotorgatták az abroszon. Amikor végre pincérhez jutottak, Ildikó tárgyalt vele, és a legfinomabb bort választotta ki – most ő rendelt Somodi helyett. És csak ezután került szóba, hogy ki az a másik férfi. Buckó az első mondat után kitalálta, hogy a volt rendőr az asszony vadházastársa. Nem lepődött meg a hírre, csupán még tompább ébrenlétbe süppedt. És Ildikó se védekezett. A rendőr a háború befejezése után mindjárt hazakerült Pestre, az infláció alatt talpbőrökkel kereskedett, később az egyik dunántúli megye burgonya kormánybiztosa lett, majd belügyi karhatalmista tiszt. Pillanatnyilag fajtiszta, fehér kuvaszokat tenyészt, és a téeszekkel igyekszik megkedveltetni ezt a régi magyar házőrző kutyafajtát. Aznap is egy ilyen kölyökkutya-kiszálláson volt. Buckó hallgatott és szédült. Hat éve nem volt a szájában alkohol, csak fertőtlenítő szagú víz. Aztán felállt, és kiment a vécére. Visszafelé jövet megfordult az agyában, hogy most kellene szó nélkül eltűnni, és megkeresni Franciskát vagy legalább a gyereket. Vagy motorkerékpárra ülni, és kirobogni valahová, leülni egy kilométerkőre – hátha ott eszébe jutna a megfelelő megoldás. De rájött, hogy semmi új nem tud az eszébe jutni. S lassan visszasétált az asztalhoz. Mielőtt leült volna a székre, egy pillanatra megállt Ildikó mögött, megsimogatta a nyakát, az asszony azonban szorításnak érezte, és ijedten előrebukott; azt hitte, valaki idegen szemtelenkedik vele a szomszéd asztaltól. Zavartan nevetett, amikor meglátta, hogy csak Buckó.

Aztán tovább mesélt, egyszerűen, kertelés nélkül; látszott, hogy mielőbb a végére akar jutni. Buckó megtudta, hogy Franciska még a bombázások alatt Nyugatra menekült, a hároméves fiát Ildikónál hagyta, hogy helyezze el vidéken, nem akarta magával vinni a bizonytalan útra. Így került a fiú Bogyiszlóra. Ott is maradt a háború utánig, Ildikó többször meglátogatta, sőt, szó volt róla, hogy magához veszi, mert Franciska eltűnt, nem írt, még a szülei se tudták, mi lett vele, és nem is nagyon érdeklődtek a gyereke után: még a háború alatt kitagadták a lányukat a családból. S pár év múlva Franciska szülei is kivándoroltak Amerikába. Az ő életében meg akkor tűnt fel újra a rendőr. Abban az időben már hosszabb ideje a Beszkártnál dolgozott Ildikó, villamoskalauz lett a felszabadulás után, és sikerült kijárnia, hogy a kispesti vonalra osszák be. És már nem is nagyon jutott eszébe, hogy más állás után nézzen. Különben az egész találkozásuk a véletlenen múlt. Az egyik téli éjszaka éppen kocsiszínbe vitték a szerelvényt, mikor a Nagyvárad téren felszállt egy bőrkabátos férfi. Ildikó nem kapcsolt azonnal, a volt rendőr azonban mindjárt felismerte – ráismert a nőre, akinek a partnerével egyszer összeverekedett. Mert a nevüket már elfelejtette. S akkor kezdődött közöttük az a viszony, ami még ma is tart. És a kutyatenyésztéshez is találtak a közelben egy alkalmas grundot.

Amikor Ildikó idáig ért az elbeszélésében, Buckó megfogta a kezét, és belenyomta a körmét a tenyerébe. „Így csinált az ura a kezemmel, mielőtt meghalt” – mondta. S néhány tőmondattal közölte, hogy Somodi gyűlölte a rendőrt, és legszívesebben megölte volna. Utána széles mozdulattal lesöpörte az asztalról a morzsákat, elsimította a kék abrosz ráncait, és megkérte Ildikó kezét, de nem a saját szavaival, hanem úgy, hogy pontosan elismételte, amit Somodi mondott. Pedig akkor már sejtette, hogy a barátja hagyatkozásából nem lesz semmi. Az asszony rámeredt, s két szemfoga alá lassan behúzódott az alsó ajka. Egyetlen szót se szólt. S még akkor is így ült, amikor Buckó újra elismételte Somodi szavait. De erre is csak annyit válaszolt, hogy a háború tette tönkre az életüket; s mint aki fél, hogy valami botrány központjába kerül, gyorsan odaintette a pincért, és fizetett. Már az ajtónál járt, amikor Buckó is felugrott, és utánarohant. Egy darabig hang nélkül lépkedtek egymás mellett. Az egyik saroknál Buckó nekiszorította a falnak, és erősen csókolni kezdte. De közben érezte, hogy könnyektől nedves Ildikó szája. Ez annyira kijózanította, hogy majdnem megütötte az asszonyt, de teljesen tehetetlen volt, Ildikó meg otthagyta, és előrefutott. Egy padon ülve talált rá, amint a mellét gyúrta a szíve fölött a tenyerével, s úgy lelapította, hogy szinte furcsa volt, amikor utána megint felgömbölyödött. Buckó azt mondja, hogy akkor, abban a pillanatban lett egyszerre világos előtte, hogy az ő feladata más: a gyerek. S mintha semmi se történt volna köztük, leült ő is a padra, és Franciska fia után kezdett érdeklődni.

Ildikó egyszer se nézett a szemébe, amíg erről beszélt – egész idő alatt a saját kezét nézte. Amikor a rendőrrel megismerkedett, a gyerek még lent volt Bogyiszlón, s ő hónapokig puhította a férfit, hogy vegyék magukhoz a fiút, de az hallani se akart róla. „Tudom én, hogy kitől szedte össze azt a kölyköt? Különben is kurva volt” – zárta le a vitát, s ha csak előhozta neki, dührohamot kapott. Egy idő múlva mégse tudta megállni, hogy utána ne nézzen a keresztfiának, s leutazott Bogyiszlóra. De a gyerek akkor már nem volt ott – a parasztcsaládról kiderült, hogy volksbundisták voltak, időközben kitelepítették őket Németországba, a fiút meg valami erdész vette magához, akit állítólag a Bükk hegység egyik körzetébe helyezték át annak idején. További sorsukról azonban ő se tudott semmit.

Ennyit mondott Ildikó. Aztán váratlanul megkérdezte Buckót, hogy van-e hol aludnia, s egyszerre keresni kezdte a férfi pillantását. Buckó azonnal rávágta, hogy van, és gyorsan elbúcsúzott, fölkapaszkodott az első villamosra, és kiment a Keleti pályaudvarra aludni.

Néhány kemény hónap következett ezután, meséli a vadőr. Alkalmi munkát vállalt, piacokon trógerolt, végül egy terményfuvarozó autóval Bogyiszlóra is lekerült. Alaposan körülnézett akkor a faluban, s megtudott néhány apróságot. Az egykori szomszédok közül volt néhány, aki emlékezett a gyerekre, de az erdészékről itt se tudtak közelebbit. Sőt, még arról sem, hogy a gyereket egyáltalán továbbadták volna valakinek. Viszont akadt olyan is, aki szerint a gyerek már régen meghalt. Buckó tanácstalanul hagyta ott a falut, s úgy érezte, hogy valami okból mindenki hazudott neki. Még másfél évig dolgozott ezután Budapesten, ágyra járt, rakodómunkás volt, s ha ideje maradt, kiment a Pest környéki erdőkbe fákat nézni. Másfél év után aztán választ kapott a kérvényére: kinevezték vadőrnek a Mátrába. Két telet, két nyarat töltött a szentimrei körzetben, s ez elég volt, hogy néhány olyan szálra bukkanjon, ami újra felébressze benne a reményt. Az egyik idősebb erdész tudott egy családról, akiket negyvenöt után helyeztek át valahonnét délről; de csak rövid ideig szolgált az illető a Mátrában, hamarosan átkerült a Bükkbe, a csehszlovák határ mellé. És gyerekük is volt három, két eladó nagylány és egy egészen kicsi fiú. Buckó az első szabadságideje alatt felutazott az északi erdőigazgatósághoz, és ott nyomozott tovább. Bizonyos Gelencsér Sándornak hívták ezt az erdészt. Buckó szerét ejtette, hogy megismerkedjék vele, s a családdal is jól összebarátkozott. A két nagylány férjhez ment már, s a fiú, aki akkor lehetett tizenkét éves, Sátoraljaújhelyen tanult, kollégiumban. És csak nyárra várták haza. De a fényképét azért jól megnézte a falon: nem hasonlított se az apjára, se az anyjára. A gyerek nyolcéves volt a képen. Lehet, hogy megváltozott azóta? Mindenesetre elfogadta Gelencsérék meghívását, és ottmaradt pár napra a vendégszobában. A második nap kiment Gelencsérrel, hogy bejárják a körzetet – s közben elmesélt neki ezt-azt a fogságbeli élményeiből, de csak úgy mellékesen. S kérdezősködött a felszabadulás utáni időkről, a sváb kitelepítésekről, és dicsérte Bogyiszlót, hogy milyen dolgos falu. Gelencsér korrektül válaszolgatott, ahogy annak szoktunk, aki idegenből jött haza, s most egyszerre minden új neki. De semmi olyasmi nem derült ki a szavaiból, ami megnyugtatóan igazolta volna a vadőrt; csupán annyi, hogy egyszer tényleg szolgált Bogyiszló környékén, de csak rövidebb ideig, kisegítőben. Buckó mégse olyan érzéssel búcsúzott el tőlük, hogy semmit se végzett. Sőt, még azt is sikerült elintéznie, hogy áthelyezzék a Bükkbe, s hamarosan át is költözött. Félnapi járásra esett a szállása Gelencséréktől, s lóháton, kisvasúton elég gyakran meglátogatta őket – és várta a nyarat.

Júniusban aztán megérkezett a gyerek Sátoraljaújhelyről. És kiköpött apja volt: százszázalékos Gelencsér. Buckó máról holnapra olyan lett, mint a rongy. Elhanyagolta az erdészéket, begubózott a munkájába, s régi levelekre várta a választ, melyeket még a Mátrából küldözött szét. Egy helyről kapott is értesítést, az Országos Bejelentő Hivataltól. A levélben az állt, hogy Somodi Gáspár és felesége (a szülők) 1944 novemberéig Budapesten, a Jégverem utcában laktak, de a felszabadulás után nyomuk veszett, valószínűleg a bombázások idején pusztultak el. S hogy a korábbi vidéki tartózkodási helyük ismeretlen. Így arról is le kellett tennie, hogy legalább azt a falut megkeresse, ahol az a bizonyos szüreti kép készülhetett.

S akkor megint jött néhány nyomasztó hónap, meséli Buckó, amire nem szívesen emlékszik vissza. De még a hivatalos munkájára se, pedig abba mindig bele tudott feledkezni. Amire évekig nem érzett vágyat, még Budapestre is felutazott azon az őszön, bár inkább hivatalos apropóból. És arra is főképp Gelencsér beszélte rá. Valami muflonfejet vitt fel a pesti igazgatóságra, az egyik közös körútjukon lőtte. Az állat hátracsavarodó szarva, amely rendes körülmények között még egy arasznyira sem közelíti meg a nyakat, valami érthetetlen túlburjánzással akkorára nőtt, hogy a vége már a húsba kezdett belefúródni, nyálkás légytenyészet volt a véres daganaton. Gelencsér azt mondta, hogy az ilyen unikumnak mindig örülnek az igazgatóságon, ő meg nem vitatkozott. Hazavitte a fejet, kifőzte a koponyát, becsmagolta, és másnap vonatra ült. Át is adta a csomagot a főosztályon egy hivatalnoknak, de utána már nem tudott mihez kezdeni. Ténfergett az utcákon, valahol megivott három deci bort. Látogassa meg Ildikót? Minek? Hogy összeverje a rendőrt? Vagy megölje? A délutáni vonattal visszautazott.

Buckó még másfél évet töltött ezután a Bükkben, mint az elítélt, aki már nem is reméli, hogy új tárgyalásra kerül az ügye, s akkor váratlanul áthelyezték a mi körzetünkbe. És azóta boldog. „Itt végre jól érzem magam – mondja –, itt már az első héten is térkép nélkül tudtam a járást.” És Bogyiszlótól sincs messze: egy ugrás csak, alig negyven kilométer.

– És az mért jó? – kérdezem.

Buckó arcán újra átsuhan a kis tartózkodó mosoly, és elnéz a csatári lapály felé.

– A gyerek miatt – mondja, s feláll.

– A gyerek miatt?

Kicsit hökkenten felállok én is. De azért nem akarom sürgetni. Buckó lassan előresétál a rőzserakáshoz, és a mellén összefonja a karját. Már alkonyodik a völgyben. Van egy madárfajta, amelyik ilyenkor húz át a dombok fölött csapatban, s olyan hangot hallat, mint a korcsolyák éle messziről. Közben, mint a permeteg, időnként föld zuhog le a szurdikoldalba, vakond dolgozik. Buckó előrebök a völgytorok felé.

– Már az öreg Zeman is elgyújtott – mondja. – A füstcsík ott tekereg a kukoricás fölött.

– És a gyerek? – kérdezem újra.

Buckó megfordul, rám néz. Most tűnik csak fel, hogy milyen inas, sovány. És szótlan, pedig már egy órája beszél.

– A gyerek? A gyerek megvan. Jól megvan – feleli.

– Hogyan? Hát megtalálta?

– Még a tavaszon.

– És hol?

– Bogyiszlón. Sose vitték el onnét, ott vette magához egy részeges cipész, csak nagyon titkolták. Nagy kamasz fiú már. Még ugyan egyszer láttam csak, a bogyiszlói moziban ült együtt valami ringyófélével, akkor ismertem föl. De kiköpött apja.

– Már úgy érti, a rendőr…?

Megrázza a fejét.

– Dehogy. Franciska elszámolta magát. De én már kint a lágerben sejtettem, hogy nemcsak keresztgyerekről van itt szó. Igaziról. Ott lett meg a fodrászszalonban, csak éppen Tóni se gondolt rá soha.

S nevet, mint aki végre helyére rakta a dolgokat. De azért még mindig nem egészen. Amíg elkísérem a kukoricásig, megtudom, hogy először a cipésszel szándékozik beszélni: rá akarja venni, hogy a gyereket Sopronba küldjék erdészeti iskolába. Az anyagiakat ő vállalja. Akkor pedig azt is elintézi majd, hogy nyaranként ideadják a fiút melléje, ide, a körzetbe, tanulónak. S búcsúzóul megkér, hogy nézzek be hozzá valamelyik nap, egy bizalmas levél fogalmazásával bajlódik – éppen ebben az ügyben –, s szeretné, ha segítenék neki.

 

Egy hét múlva találkoztam újra Buckóval, de úgy fordult, hogy nem a levélírás ügyében – egy váratlan tragédia hozott össze minket. Délután hat óra lehetett, mikor az öreg Zeman kiáltozására lettem figyelmes: „Gyüjjenek! Gyüjjenek! Ez itt megölte magát!”

Zeman a legközelebbi szomszédom a völgyben. Zupás őrmester volt valamikor, s öregségére költözött ide a feleségével. Az asszony már rég nem foglalkozott kaparással, bibliás öregasszony lett, de a mások ügyei azért változatlanul nagyon érdekelték. Így azt is ő állította, hogy a velük átellenben levő tanyába, melynek az ajtaja mindig zárva volt, s az ablaka is be volt támasztva deszkával, egy kerékpáros fiatalember szokott kijárni hetenként kétszer, de főképp éjszaka, és mindig ugyanazt a nőt hozza magával vázon, valami asszonyfélét, aki legalább húsz évvel idősebb a fiúnál. Aztán hajnalban, világosodás előtt, megint elkarikáznak a műút irányába. A pletykát az is hitelessé tette, hogy a présház nem odavalósi paraszté volt, hanem egy sárközi vasutasé, aki a sógorától bérelte. S így nem volt senki helybeli, aki cáfolni igyekezett volna.

Amikor meghallottam Zeman kiáltozását, azonnal rohanni kezdtem a tanyájuk felé, át a szőlőpásztákon – s egyszerre szorítani kezdett a szívem: csak nem Buckó…? Mire odaértem, már vagy tíz embert találtam ott levett kalappal. A kerékpáros fiatalembert állták körül, aki keresztben feküdt az úton, két szőlőpászta között. Éppen kiszenvedett. Az öreg Zemantól tudtam meg a részleteket. Kora délutántól vakart a szőlőjében, s nem is sejtette, hogy a szemközti présházban van valaki. Aztán egyszerre kivágódott az ajtó, kitámolygott a fiatalember, s a kezét a hasára szorítva, ész nélkül járkálni kezdett a tőkesorok között. Ő odakiáltott neki, az meg hirtelen kifutott az útra, és összeesett. Valószínűleg megmérgezte magát, Zeman szerint permetező nikotinnal. „Ez is megúszta a katonaságot” – mondta. Egy darabig tanácstalanul álltunk a fiatalember körül, aztán ketten megfogták, és felvitték a présház elé. Közben Zemanné nógatni kezdte a férfiakat, hogy valaki induljon már, menjen le a telekre szekérért, nehogy a völgyben maradjon éjszakára a halott, az ilyen szerencsétlennek jobb, ha sürgősen bekaparják.

Buckó csak később ért oda a színhelyre. Ő volt az egyetlen, aki véletlenül került arra, nem is hallotta Zeman kiáltozását. Éppen a városba indult a levéllel, amelyet végül is nélkülem írt meg, s föntről, a gerincről vette észre a szokatlan csoportosulást. Odacsatlakoztam melléje, amikor az útra leért. Zemanné neki is mesélni kezdte a szerelmi históriát, de Buckó félretolta, nem hallgatta végig. Közelebb lépett a halotthoz, és sokáig mozdulatlanul nézte. De még annyi se látszott az arcán, hogy meg van rendülve, majdnem egykedvű volt a pillantása. És csak percek múlva tört ki, a maga fojtott módján.

– Ilyet nem lehet csinálni… – motyogta, és az akácgallyat, amelyet szúnyoghajtónak tört le, odacsapta a fiú arcára. – Egy gyereknek nincs joga ilyet csinálni…! – s mintha bele akart volna rúgni a holttestbe.

De arra már gyorsan belekaroltam. Ő meg hagyta, hogy elvezessem. Hallottam, ahogy mögöttünk összesúgnak. A szurdikig egyikünk se szólt, ott kérdeztem meg tőle: „Csak nem ez a fiú az…?” Intett, hogy nem.

– De akkor is… nem érti?! – rázta meg a vállamat; de alig volt ereje a szorításának.

 

1964

 

 

 

Teréz krónikája

S a lélek sír, a mult beléharap,
Vadba hasít a rokonléptű vad.

T. Arghezi

 

1

A várost, ahol Teréz született, az első háborút követő igazságtevés az egyik szomszéd ország területéhez csatolta, mintegy bizonyítékul, hogy semmi se tartós és kivételes. Így érezhették a szülei is, mert pár évvel az impériumváltozás után szintén elszakadtak egymástól. Őket egy másfajta döntés kényszerítette különélésre. Állítólag a szegénység. Így majd jobban tudnak keresni, mondták, és ha jobban keresnek, az életük is boldogabb lesz. De ezt nemcsak ők, az ismerős szomszédok se hitték el. A férfi mindenesetre eltűnt a városból, és évekig nem mutatkozott. Teréz ekkor még karonülő volt. Mikor felcseperedett kicsit, megtudta az anyjától, hogy apja vizsgázott földmérő, aki nem mérnök ugyan, de mégis olyan valaki, akit a munkások mérnöknek szólítanak; s az élete abból áll, hogy egyik megyéből a másikba vándorol, barakkokban alszik, idegen nők főztjét eszi, és szereti a pálinkát. De öregségükre majd újra összeköltöznek, és házat vesznek a megtakarított pénzükből. Teréz sejtette, hogy ebből egy szó sem igaz, az anyja csak őt áltatja, hogy ne kelljen szégyenkeznie a pajtásai előtt. S inkább ő sem érdeklődött az apja felől. A rendszertelenül érkező pénzküldemények vényeit azonban gondosan megőrizte.

Négyéves lehetett, mikor először találkozott az apjával. Egy bérház manzárdszobájában laktak akkoriban, a lépcsőházból keskeny vaslépcső vezetett fel hozzájuk, mint egy létra. Karácsonyeste volt. Teréz a díványon hasalt, s azt a perecbabát csodálta, amit az anyja készített a pékségben. Ez volt az egyetlen ajándék, amit a fa alatt talált. S akkor váratlanul betoppant a bekecses férfi. A földmérő egy sárga bogyós fagyöngyágat tett le az asztalra, és engedelmet kért, hogy a kályha mellé üljön. Teréz odakéredzkedett az ölébe, de az anyja visszahúzta. Egy lavórba tűző forró vizet löttyintett, és odatolta a férfi elé.

– Előbb mossa meg a kezét – mondta. – Piszkosan ne nyúljon a gyerekhez.

A férfi engedelmeskedett, majd szó nélkül a gőzölgő tányér fölé hajolt. Teréz nézte, ahogy eszik. Utána újra meggyújtotta a gyertyákat, s a vibráló fényben még csodálatosabban ragyogott a perecbaba.

– De ezt nem szabad ám megenni! – mondta a földmérő.

– Nem… ezt nem szabad – bizonygatta Teréz is, szemében titokzatos dolgok rémületével. – Ezt soha nem esszük meg.

– Még ha éhen halunk, akkor se – jegyezte meg az asszony, s úgy fordult, hogy háttal álljon a férfinak.

– Még akkor se! – szajkózta lelkesen a kislány, s két lelógó copfjába kapaszkodott.

Különben szótlan este volt. S a szoba is hamarosan kihűlt. A viaszosvászon terítőn hártyásra dermedt a kerek tányérnyom. A földmérő egyszerre sürgősnek találta, hogy szórakoztatni próbálja Terézt. Egyre-másra mesélte a furcsa történeteket, a végén még azt is, hogy fönt a hegyekben hogyan mérik föl az erdőket, hogyan jelölik ki a határokat, és hogy éjjel-nappal ilyen határokat mér, mindig csak határokat.

– Ugyan hagyja már, mit bolondítja azt a gyereket – szólt rá az asszony. – Azt hiszi, érti?

Teréz rég aludt már akkor. S mikor fölébredt reggel, már nem találta a földmérőt a szobában. Évekig nem látták megint, csak a rendszertelenül érkező pénzküldemények adtak hírt róla. S ettől kezelve Teréz is ugyanazt mondta pajtásainak, amit az anyja szokott: „Apa pár évig vándorol még, aztán hazajön, hogy felépítsük a házat. Most gyűjtjük rá a pénzt.”

És nem is érezte hazugságnak; reménykedve hazudott.

 

2

Aztán iskolába került. Anyjának időközben felmondtak a pékségben, azóta egy cserzőműhelyben dolgozott. A bőrét, a ruháját átitatta a cserzőlé savanyú bűze, bőséggel csak azt vitte haza esténként. Teréz mégis azt remélte titokban, hogy évnyitóra kap ő is egy hátára kapcsolható, lakkozott könyvestáskát. De aztán elmaradt valahogy. Helyette a régi viaszosvászon terítőből vágtak le egy csíkot, és abba tekerte a könyveit. Anyja azzal vigasztalta, hogy valamikor neki is ilyen volt. „Az a fontos, hogy ne ázzon át – magyarázta. – Ez meg bírja az esőt.” Hamarosan maga Teréz újságolta ragyogva, hogy a viaszosvászon mennyivel jobb, mint a lakktáska: ha átkötözi szíjjal, lóbálni is lehet. A szíjat és a lóbálást ugyan nem ő találta ki, hanem egy fiúpajtása; de hát a viaszosvászon épp ettől lett olyan értékes.

A barátnői egyszer meglepték, mikor ezzel a fiúval dióhéjhajókat úsztatott. A fiúnak magas állású bíró volt az apja. Valahonnét messziről költöztek a városba, ahol nemigen hallhatott magyar szót. Azt beszélték róla, hogy nem egyenlő mértékkel méri az igazságot, s nem kedveli a magyarokat.

– Tudod, kinek a fia ez? – kérdezték tőle.

– Én csak a fiút ismerem – válaszolta Teréz.

– Az apja mindannyiunkat megölne – mondták a barátnői, ahogy a felnőttektől hallották.

– Én csak a fiát ismerem – ismételte meg Teréz.

De maga is érezte, hogy ez nem kielégítő válasz. Barátnői azt várják tőle, hogy a fiút ő is olyannak lássa, mint ők: az apja megbízottjának, aki esténként beszámol otthon, hogy mit hallott napközben, s a bíró mindezt följegyzi, mint a tanító az osztályzatot.

– A milicistára is visszanevettél múltkor, pedig közülünk senki se nevetett vissza! – vágták a szemébe. – Mit akarsz mindig tőlük? Velünk tartasz vagy ővelük?

Teréz majdnem elsírta magát. A hajókat elsodorta a víz. A bíró fia is elment. Még látta, ahogy az utcasarkon megáll, visszanéz, aztán sietve átszalad a piactéren. Olyan ürességet érzett magában, amit csak az őszinteség enyhíthetett. Összeszedte magát.

– Ti is jól tudjátok, hogy a milicista nem akart semmit. Csak a labdánkat dobta vissza, amikor kiröpült a palánkon.

– Mért, mi talán nem köszöntük meg neki? – mondták még ellenségesebben a barátnői. – De azért még nem muszáj nevetgélni.

– Nem is azért…

– Hát miért?

Nem tudott válaszolni.

– Akkor pedig áruló vagy, érted, áruló!

 

3

Kamasz lány volt, mikor a második világháború kitört. Ekkor kezdett betegeskedni. Egyik napról a másikra dőlt ágynak. A kór még annyi időt se hagyott neki, hogy felkészüljön rá: úgy kellett szembenéznie vele, mint egy rajtaütésszerű támadással. Félre nem érthető kiütésekkel kezdődött, amelyek hamarosan pikkelyes sebekké váltak. A konzultálók járványkórházba küldték. Aztán elszállították a járványkórházból. Kiderült, hogy tévedtek. A kiütéseket alattomosabb tünetek váltották fel, bujkáló fájdalmak és elégtelenségek. A vizsgálatok során majdnem minden szervét gyanúba vették, de még a műtétek sem segítettek. A szervek semmi olyat nem árultak el, amit egyedül és kizárólag felelőssé lehetett volna tenni. Végül azzal bocsátották el, hogy valójában nem beteg, és állapota – itt sokáig keresték a helyes kifejezést – valójában állapot, amihez legjobb, ha hozzászokik.

Úgy került ki a kórházból, mintha bélyeget sütöttek volna rá. Senki se felejtette el neki a járványkórházat, sem azt, hogy a betegségének nincs neve. Mintha furcsa, légüres térbe került volna. Még magányosabb lett, mint volt. S a háború is javában dúlt már, az egész város élete megváltozott. A lakásokban titokban hallgatták a különböző nyelvű híradásokat, a frontról érkezők elbeszéléseit mindenki másképp értelmezte, kifelé azonban még a nyílt ellenségek is uralkodtak magukon. Még nem dőlt el a háború.

Teréz úgy élt ezekben az években, mint aki körül a maradék négy falat is lebontották, de azért mégis mindennap visszatér ugyanoda, mert megszokta, hogy valamikor ott szoba volt. Napközben iskolába járt, esténként az anyjának segített, akit egy szükségkórház mosodájába rendelt ki a háborús közigazgatás. De bármit csinált is, minduntalan úgy érezte, hogy eltévedt, hogy igazában nincs jelen, szeretne fölébredni, de nem tud, s ha meg alszik, valami pótolhatatlanul fontosat mulaszt el, amit csak ő tehetne meg. Ez a felemásság szinte jobban kínozta, mint a kiütések. Cselekedni szeretett volna, de nem tudta pontosan, hogy mit. És félt is a cselekvéstől, mert gyengének érezte magát. Így telt el négy év. A képző mellett a másik iskola – az éhezés, az önfeledtséget büntető szigor, a sorban állás, a sebesültvonatok csendje, a statárium. És a tanulság, hogy az ilyesmi nem válogat fajta és fajta között.

Mire a vizsgáit letette, s megkapta a tanítónői oklevelet, a háború is véget ért. Az utcák megteltek kigombolt zubbonyú katonákkal, megszaporodtak a részegek, a házakra zászlókat tűztek ki, különböző színű zászlókat. Még nem lehetett biztosan tudni, hogy a város kinek a birtokában marad. Az emberek, mint a háború után mindig, makacs, egymást kizáró reménykedéssel várták a békekötést. A várakozás hónapokig eltartott, de csak szórványos incidensekre került sor. Valakit meglincseltek a főtéren, mert a Himnuszt énekelte; s valaki mást szintén, mert egy másik himnuszt énekelt. Aztán csönd lett. A kommunista párt nem csupán elítélte, de kemény kézzel meg is szüntette az önbíráskodást.

Ezekben a napokban történt, hogy a földmérő váratlanul megjelent a városban. Állítólag végigharcolta a háborút. Lapot ugyan soha nem kaptak tőle, csak egy hazatért fogoly emlegette egyszer; legalábbis a személyleírás, amit adott, ráillett a földmérőre. „A férje sokat beszélt a kislányukról – mesélte ez az ember. – Csuda egy kislány, mondogatta. Mindenkinek csak a kislányáról beszélt.”

S most megérkezett. Először a régi manzárdszobában kereste őket, de ott már új lakót talált. Akkor elment a pékségbe, onnét a cserzőműhelybe, ahol megkapta a kórházi mosoda címét. Közben megszomjazott, és betért egy kocsmába. Valaki megjegyzést tett rá, ő meg összeszólalkozott néhány idegennel. Olyasmiket kiabált, amiket azokban a napokban már súgva se nagyon mondtak. Verte a pultot. „Azt hiszitek, hogy megint csak úgy lesz…! Megint a mi posztónkból varrtok ruhát…?” Végül összeverekedtek, s védekezés közben könnyebben megsebesített a bicskájával egy fiatalembert. A milicisták vitték el. Terézék így tudták meg, hogy a városban van. Tíz évre ítélték. Még örülhetett, hogy nem halálra. Mikor a tárgyalóteremből kivezették a zsúfolt folyosóra, a sok idegen arc között nem ismerte föl Terézt, látszott a pillantásán, hogy nem ismeri meg.

Pár napra rá az újságok külön kiadásban közölték, hogy a békekötés nem változtatott az impériumok rendjén.

 

4

Terézben volt annyi erő, hogy igyekezzék megérteni, ami történt. Megérteni a határok értelmetlenségét, az apját, végül önmagát, aki kétségkívül egy porszem volt csak, noha számon tartott porszem abban a törvényes áttekinthetetlenségben, ami az egyetlen lehetséges igazságnak mutatkozott. S az effélének különben sincs köze az értelemhez. A megértés több, mint az értelem. Mégis, most először érzett olyasmit, hogy nem a saját szándéka érlelődik benne, hanem valami vonzó gyávaság. Apró véletlenek kezdték kerülgetni, ő meg igyekezett felismerni bennük a sorsszerűt. Hetekig kóválygott a városban, s még magának se vallotta be, hogy búcsúzik. Évekig a nagypiacra járt bevásárolni, s most egyszerre átpártolt a kispiacra, az állomás mellé. A kispiac olcsóbb, mondták; s ő védte magát az ürügyekkel. És meg is takarított pár fillért. Egy nap parasztokkal beszélt itt, akik a határszélről hozták be áruikat a városba. Otthon elhatározta, hogy legközelebb megint tőlük vásárol. De nem találta meg őket se másnap, se a következő héten. Ez úgy hatott rá, mintha csak rajta löktek volna egyet. S már nem tudott másképp dönteni. Egyedül az anyjától búcsúzott el, de tőle is úgy, mint aki pár napra távozik csak.

– Most jobb lesz így – mondta. – Majd gyűjtök pénzt és hazaküldöm.

S mint az apja annak idején, ő is eltűnt a városból.

Este szállt föl egy tehervonatra, de még hajnalfelé is a senki földjén vesztegeltek. Volt egy pillanat, amikor a határ mindkét oldala felől tisztán hallatszott az őrök kiáltozása. Egy darabig azzal játszott, hogy az elcsípett szavakat, mondatfoszlányokat egyik nyelvről a másikra fordította, majd sorban végigragozta az igéket, főneveket, ahogy az iskolában tanulták.

Már fölkelt a nap, mikor kiszállt az első falunál. Sivár falucska volt. A tágasra tördelt kerítéskapuk vigasztalanul ásítoztak, a tankoknak szűk volt a szekérbejáró. Egy öreg parasztházaspárhoz tért be, hogy fölmelegedjék, amíg Pest felé vonatot kap. Annyira elzsibbadt a hidegtől, hogy csak látta, de nem érezte a szülike simogatását. A szülike mindjárt vizet forralt, és egy fadézsában készített fürdőt. Szaporán tett-vett a kimerült lány körül. Mikor észrevette, hogy gémberedett tagjain alig tudja kibújtatni a ruhájából, segített vetkőzni neki. Az újmódi, selyem fehérnemű láttán csóválgatta a fejét; odateregette őket a kemencepadkára.

– Istenkém, egyszer mind elröpül a fióka madár.

Ilyen apró mondatokat mondott, s közben sütni kezdte a reggeli lángost. Teréz szótlanul ült a fadézsában, meztelenül, kiszolgáltatottan. Alig mert locspocsolni a vízzel. Nyugtalanná tette a hirtelen változás. Otthon, a vágóhíd melletti téren árulták a fadézsákat, a havasiak piacoltak vele. Ha vásárolt valaki tőlük, a pénzt előbb a kucsmájukba számolták, és onnét gyűrték a zsebükbe. Nagy hó idején a dézsák is betemetődtek, s úgy festettek az út mentén, mint egy sereg óriáskucsma. Csak a vágóhídon nem tudott kifogni a tél, betoncsatornás udvara mindig vöröslött és bűzlött. Gyermekkorában ezen a téren csatangolt legtöbbet a bíró fiával: borzongás, játék, itt minden együtt volt.

 

5

Teréz még soha nem járt Budapesten. Mindig úgy ábrándozott róla, mint egy kincses metropolisról, ahol minden oszlopokon nyugszik, és semmi sem elidegeníthető; s most mégis idegen maradt a milliós városban. Egyetemre járt, és menzán étkezett. Esténként végigsétált a hidakon, át Budára, aztán vissza Pestre, nézte a Dunát, a hajókat, kileste az uszályosok életét. Ez fájt. A rakparton kiválasztott magának egy nagy követ, s eldugott alája egy pirosan erezett kavicsot. Azt tervezte, hogy majd két hónap múlva újra megnézi, hogy ott van-e. Szerette volna, ha ott találja – valami biztatást várt az újra megtalált kavicstól.

Hosszú hetekig tömegszálláson lakott. Háborúk után mindig kevés a lakás, még ha nem bombázzák is a városokat; holott az ember kevesebb. Később a diáknegyedben kapott lakást, a klinikák háta mögött, egy átjáró hónapos szobában. Tüzelő nemigen volt akkoriban, az üveg is eltűnt a piacról. Zsírozott hólyagpapírral ragasztotta be a két ablakot. Az özvegyasszony, akinél lakott, hamar megszerette. Sűrűn mesélt a két fiáról, akik elestek a fronton. Fiai holmijával vette körül magát, és befőtteket tartogatott a számukra. Pedig nem volt hibbant. Januárban, mikor a nagy fagyok kezdődtek, az asszony melléje feküdt este, hogy egymást melegítsék. Aztán pár nap múlva visszaköltözött a saját ágyába. Feltűnt neki, hogy Teréz furcsán, szárazon köhécsel éjszaka. Mikor a lány elment hazulról, megnézte a párnáját, hogy nem talál-e rajta árulkodó foltot. Nem talált, de azért megkérdezte tőle: „Kedvesem, nincs valami baj a tüdejével?”

Teréznek eszébe se jutott, hogy megvizsgáltassa magát. Belenyugodott, amibe az első konzultálók: állapotnak tekintette a betegségét. Csupán egy gyógyszert talált, ami kielégítette – a cselekvés. Ez sem volt éppen új a számára, de mintha most – távol a szülővárosától s egész eddig volt életétől –, mintha csak most pillantott volna bele a végső értelmébe. Itt, az ismerős idegenben talált magára. Pártaktivista lett, s még erején felül is munkát vállalt. Az egyetemi órák után tanoncotthonokba járt el, s gazdasági és ideológiai szemináriumot vezetett. A tanonciskolásokat kevésé érdekelte az ideológia; a fiatal előadónőt azonban szívesen elnézték. „Most még nem hiszitek – mondta a dobogóról mosolyogva –, de egyszer hinni fogtok nekem.” Olyan szelíden magyarázott az osztályharcról, hogy hallgatóit szinte zavarba ejtette: hogyan lehessen ilyen szelíden gyűlölni s erőszakkal igazságot tenni? Látszott rajtuk, hogy amit gyűlöltek, azt egészségesen, elborult szemmel gyűlölik. Most éppen nem ilyesmi mocorgott bennük. Táncmulatságra hívták Terézt, és megszorongatták a derekát. Azt se bánták, ha igaza van.

A szemináriumok későig tartottak, utána távoli külvárosokból villamosozott haza. Már nem az özvegyasszonynál lakott, most éppen ágyra járt. A kavics is eltűnt a kő alól. Anyjától ritkán kapott levelet. „Elvesznek a levelek” – mondták sokan. „Cenzúrázzák” – mondták mások. Háborúk után egy ideig mindig akadozik a posta.

Tél vége felé történt, hogy váratlanul fájdalmas mirigyduzzanatokkal lett tele a teste; a nyakán, a hónalján, a térdhajlatában. Ezeket kénytelen volt megvizsgáltatni, mert akadályozták a munkában. Az orvosok először a legnagyobbakat operálták ki, majd úgy döntöttek, hogy valamennyit ki kell vágni. De alig gyógyult be az egyik, máris jelentkezett a másik. Az arca elcsúfult, a tanonciskolások sajnálták. Egyszer elájult az egyetemen.

Teréz szűkölve vágyott haza az anyjához, de hol útlevelet nem kapott, hol meg vízumot. „Majd nyár végén – mondták –, egyelőre zárlat van még.” Csak ha meghalna az apja vagy anyja, akkor kaphatná meg negyvennyolc óra alatt a szükséges iratokat. S Teréz elismételte magában: „Igen, szükséges, hogy mi, baráti államok is éberek legyünk egymással szemben, mert hiába a jóindulat, ha a rosszindulatúak eszközül akarják felhasználni.”

 

6

Aztán ismét elmúlt pár hét, és megint költözködött. Új lakását egy drogéria hátsó raktárhelyiségében rendezte be. A drogista szívességből engedte át neki a raktárszobát. A nővére bútorai álltak itt, aki a háború alatt Nyugatra menekült, s többé nem tért vissza.

A helyiségnek nem volt ablaka, csak ajtaja. A padló lejtett az ajtó irányában, s ez megtorpantotta a gyanútlan belépőt, a kilépőnek viszont meggyorsította a lépéseit. Inkább csak aludni járt haza.

Még tél folyamán egy kis fenyőfa ládában élelmiszert, meleg holmit kapott otthonról. Ezt a faládát használta most rakodóasztalnak a díványa mellett. Szőttest, pohárban virágot helyezett rá, a poharat éjszakára kitette az ajtó elé, hogy felfrissüljön a virág.

Újra boldog volt. És a legutóbbi mirigyoperációt se követte újabb.

Áprilisra azonban megint megromlott az idő, kései hó esett. Esténként befűtött a drogista kiselejtezett papondeklidobozaival, s közben olvasott, tanult. Már volt egy kis rádiója is. És hallgatta az ismerős csattanásokat. A raktárszoba ugyanis a hátsó udvarra nyílt, a környékbeli macskák pedig valami okból kedvelték ezt az udvart, itt korzóztak éjszakánként. Végigsétáltak a vashulladékrakáson, és ráugrottak a bádoghulladék-rakásra. A bádoglemezek ilyenkor egymáshoz csapódtak, és sokáig rezegtek. A macskák meg lapulva behúzódtak a vashulladék biztos fedezéke alá. Teréz egy cseréptányérba tejet szokott kitenni nekik, egy nap azonban értesült, hogy a házmester följelentette az ismeretlen pazarlót, aki a gyermekeknek fontos tejet a macskáknak adja. Teréz sietve közölte, hogy ő a tettes, de nem pazarolt, a saját fejadagját osztotta meg a macskákkal. A házmester zavarba jött.

– Hát ha tudom, hogy a kisasszony volt! Azt hittem, a magasföldszintről Reichné. Az megérdemelné, hogy megbüntessék.

De hogy miért, arra csak a vállát vonogatta. Viszont az életét is rátette volna indoklás helyett, hogy Reichnéért nem kár.

– Maga csak aludjon nyugodtan, kisasszonykám, magát úgyse jelenteném föl.

Ez a beszélgetés napokra elrontotta a kedvét. Nem tette ki többet a cseréptányért. S újabban a szemináriumok se sikerültek úgy, mint máskor. „Úgy látszik, hamarabb fáradok. Talán mégis a betegség?” S elhatározta, hogy ezentúl sokat fog sétálni, és még többet mosolyog.

Egy nap elmesélte az egyik évfolyamtársának a szilvafát.

A fa a kert végében állt, a Zöldárok partján. Akkoriban a város szegénynegyedében laktak, de ez a szegénység családias volt, egymás ablaka alá teregették a fehérneműt, közös vécére jártak. A szilvafán mindennap ott várta Mirók, kedvenc szürke macskája, s amikor hazaérkezett az iskolából, a fáról a vállára ugrott. Mirók sose vétette el az időpontot – vasárnap feléje se nézett a fának. A szegénység tele van csodával. A szegénységet legyűrik a tervek, de ezeket a csodákat igazán nem akarja bántani senki.

– Mikor utazol haza? – kérdezte az évfolyamtársa.

– Talán nyár végén – mondta. – Most zárlat van még. – Ez úgy hangzott, mint valami beismerés. Abba hagyták a beszélgetést. A hirtelen kis csöndből Teréz kiérezte a pártmunkásnak kijáró tartózkodást. De nem volt ereje magyarázkodni. Úgy tett, mintha semmit se vett volna észre.

 

7

Péterrel a menzán ismerkedett meg. A fiút épp akkoriban zárták ki az egyetemről. Egy ünnepélyen nem tapsolt a többiekkel Sztálin nevének említésekor, a tanulmányi felügyelő meg észrevette, és „ügyet” csinált belőle. A diákbíróság szenvedélyes vita után végül is a kizárás mellett döntött. A többség ugyan rokonszenvezett vele, de senki sem érzett magában elegendő erőt, hogy a véleményét hathatóssá tegye. Együtt már nem voltak azok, akik külön-külön. S a maguk számára is érthetetlennek tűnt, hogy hol és hogyan kezdődött az eltolódás.

A hónapra előre megváltott menzajegy a fiúnál maradt, azt nem vonták vissza – s ezen az elnéző jóindulaton múlt, hogy találkoztak.

Utólag így mesélték el egymásnak:

– Mit éreztél, mikor megláttál a vendéglőben?

– Őszintén?

– Őszintén.

Teréz megtömte papundeklivel a kályhát.

– Inkább csak a szemed tetszett meg az, hogy keveset beszéltél. A kezed fölraktad az asztalra, és csak akkor mozdítottad, ha nyúltál valami után. Észrevettem, hogy egy gomb hiányzik az ingedről. Aztán később, hogy nem hiányzik, csak elfelejtetted begombolni. „A kettő ugyanaz” – gondoltam, és megsajnáltalak. Tudod, hogy álmodban mit csinálsz? A lábad felhúzod a hasadhoz, és rugdosol, mint a kutyák. És te? – kérdezte kis szünet után.

Péter sokáig gyúrogatott egy cigarettát.

– Emlékszem, ott álltál a székem mellett, és áthajoltál a szemben ülő fiúhoz. Valami játékbaba feje meg egy csomó piros szemináriumi nyomtatvány lógott ki az aktatáskádból. És valahogy olyan jó, vidéki szagod volt. Csak azt nem tudtam elgondolni, hogy honnét a csudából szerezted azt a kopott, férfi lódenkabátot. Kétszer is belefértél volna. Mikor észrevetted, hogy a kabátod rálóg az arcomra, bocsánatot kértél. Én meg elnevettem magam, hogy „szívesen haragudnék”. Aztán elbúcsúztál, de még visszanéztél az ajtóból. Utánad akartam menni, de aki mellettem ült, megfogta a karomat. „Ugye, csinoska? – kérdezte; s hogy a többiek is hallják, hozzátette: – Kár, hogy pártbizalmi. Azt mondják, besúgó.”

 

8

A bádog- meg vashulladékrakás mellett cementkockás út vezetett a raktárszobából a lépcsőházi kapuig. A keskeny cementcsík két egyenlőtlen részre osztotta a salakkal felszórt udvart. Ez a geometrikus aszimmetria még vigasztalanabbá tette a négy emelettel körülzárt térséget.

– Téged nem zavar ez? – kérdezte a fiú, amikor először járt a lánynál.

Teréz cinkosan hunyorított vissza:

– Nem járok rajta, kikerülöm.

A raktárszoba esténként várrá alakult. Még örültek is ilyenkor, hogy nincs ablaka. Csak az üzlet felől hallatszott be az elrobogó autóbuszok kuplungolása.

A drogista – fáradt, chlorodontszagú agglegény – megbízott Terézben, és sose zárta be a pult mögötti ajtót; sőt, azt is megengedte, hogy a fürdőfülkét használja. Egyszer, késő este, kamaszos izgalommal benyitottak a sötét üzlethelyiségbe. Az ajtó rácsredőnye a polcokig vetett árnyékot. Rejtekhelyükről az egész utca kiszolgáltatottnak tetszett, s egy járókelőnek se jutott eszébe, hogy a portálablakon benézzen. A sok lezárt üzlet közül éppen ebbe az egybe? Terézt végül is nyugtalanítani kezdte ez az óvakodó járkálás a pult körül, s homályos bűntudattal visszahívta a fiút a szobába. Ott aztán egyszerre megváltozott. Úgy járt-kelt a bezsúfolt bútorok között, mintha intim szertartást végezne. Kislányos pedantériával anyáskodott.

– Ne kelj föl, hunyd be a szemed – mondta a petrofor mellől, és kiöntötte a cukrozott tejet.

A fiú lustán nyújtózott végig a díványon. „Lehet, hogy mégis besúgó?” – kérdezte magától, s kezét lelógatta a földre. Teréz odaült melléje a tálcával, és a nyaka alá nyúlt.

– Vigyázz, meg ne lökj… – mondta; s mindezt úgy, mintha minden részletet előre kigondolt volna.

– Cukros tej! – lepődött meg a fiú.

– Ízlik?

– Még sosem ittam cukrosan. Most akár be is csaphatnál.

– Én? Hogyan?

A fiú visszadőlt a párnára.

– Ahogy az apám. Egyszer ikrás mézet hozott haza, nekem meg szörnyen ízlett, faggatni kezdtem, hogy ez miféle: ezt is úgy gyűjtik a méhek, mint a másikat? Már nem tudom, hogy tréfából-e, vagy mert unta magyarázni, azt mondta, hogy ez egy különleges fajta. Én meg úgy elhittem, hogy sose gondoltam utána. Az apámban kételkedjem? Aztán évek múlva elszóltam egyszer magam társaságban. Hiába hivatkoztam az apámra, kiröhögtek az elméletemmel.

Teréz elkomolyodott.

– Ez közönséges tej, én tettem bele cukrot.

Egymásra néztek.

– Te nem tudnál hazudni – mondta Péter. – Nem is hazudsz soha. Igaz?

– Miért mondod ezt?

A fiú fölnevetett.

– Nem félsz, hogy egyszer gyanúba vesznek miattam? Már hallottam ilyesmit. Ellenség vagyok, ha nem tudnád.

– Meg fogsz javulni – kínálta tovább Teréz.

Vacsora után megkérdezte:

– Nem akarsz megfürödni? Még van meleg víz a bojlerban.

– És te?

– Most nem. Most én fürdetlek téged.

Pár perc múlva már vastag nyalábokban gomolygott ki a gőz a fürdőfülkéből. Teréz felgyűrte a blúzát, és két tenyérrel szappanozni kezdte a fiú hátát.

– Mikor eljöttem otthonról – mesélte –, egy szülike engem is megfürdetett… utána akkora lángost ettünk, mint a két kezem… ő is meg a bácsi is baptisták voltak… énekeltünk meg imádkoztunk reggeli előtt…

Péter kisandított az arcába csöpögő szappanhab mögül.

– Szerintem most is felolvashatnál valami brosúrából… mondjuk, az osztályharc szükségességéről…

– Gonosz vagy.

– Pedig most biztos meg tudnál győzni. Most te fürdetsz engem – s hirtelen lebukott a víz alá. Mikor ismét felnyomta a fejét, Teréz már nem volt a fürdőfülkében. Gyorsan lecsutakolta magát, belebújt a lány köpenyébe, és visszament a szobába. De sehol se látta Terézt. Csak mikor újra megszokta a szeme a félhomályt, akkor vette észre: ott ült a kályha mögötti sarokban, egy ládán, felhúzott lábakkal, s a két szeme világított csak.

– Mit csinálsz? – kérdezte.

– Gondolkoztam – mondta kis hangon a lány.

Péter tréfára fogta.

– Ez iszonyú. Nem lehetett volna kikerülni valahogy?

– Nem – mondta Teréz. – Azt akarom, hogy ne csapjuk be egymást.

Kint az udvaron megélénkült a macskakorzó, a fiú lassan öltözködni kezdett. De tudta, hogy nem megy el. Már nemcsak ablaka, ajtaja se volt a raktárszobának.

 

9

Tavaszra aztán új, véglegesebb lakásba költözött Teréz, most már együtt a fiúval. Egy budai villa télikertszobáját vették ki bérbe. Itt aztán volt ablak, szinte sok is, pazarló bőséggel nyíltak minden irányba. Az ablakok alatt három magnóliafa rügyezett az udvaron. Mosdani a manzárdra jártak föl; ott még romos volt a tető, s burján nőtt a lövedéknyomok üregeiben.

Teréz napokig kutatott az ócskapiacon, míg végre talált egy fadézsát. Ragyogó arccal cipelte haza.

– Úristen! – mondta a fiú.

– Nem tetszik? – kérdezte Teréz.

– Dehogynem…

– Azt gondoltam, ebben tárolhatnánk a vizet. Hogy ne kelljen mindig a manzárdra rohanni.

– Hát persze… éppen jó lesz. Nekem is eszembe juthatott volna.

Egyszerre világos lett, hogy a fadézsa nélkülözhetetlen – józanító borongás a napfényes helyiségben. A szobának volt egy alkóvszerű beugrója is, amit függönnyel el lehetett takarni. „Vendégeket is fogadhatunk” – mondták egymásnak. „Vagy komornát is tarthatunk” – jegyezte meg a fiú. Csupán még üveg nem volt az ablakokon, és egy szárnyas ajtót kellett elfalazni. Ez is meglett hamar. A falat a ház leomlott tégláiból húzta fel a fiú, majd az üvegezést is vállalta egy mesterember. Egész délután ott dolgozott náluk. A friss gittszagban volt valami bolondítóan biztató. Egy-egy darabot maguk is a kezükbe vettek, és gyúrogatták. A mester elégedetten nézte a már felrakott táblákat. Megkínálták harapnivalóval.

– Nahát, megint egy fészekkel több lesz – mondta köszönetképpen. – Milyen fák ezek itt lent?

– Magnóliák.

– Jókor tetszettek ideköltözni – bólintott a mester. – Most majd virágoznak, lesz sok madár is. Sok madár.

Másnap már kora reggel bement az egyetemre, nem ébresztette fel Pétert. A kéznyomos, gittes ablakokon betűzött a friss fény. Még az utcáról is visszanézett rájuk, de onnét is csak úgy látta: mintha éjszaka, míg aludtak, valami rablásra kész undokság mászta volna be a csillogó táblákat.

A fiú azzal lepte meg, hogy estig kitakarította a szobát és lemosta az ablakokat. A fadézsában víz állt, a ládából fabrikált asztalon vacsora.

– Fáradt vagyok – mondta hosszú hallgatás után Teréz; mintha szégyellné.

– Akkor pedig holnaptól beszüntetjük a szemináriumozást! – csattant fel Péter. – Senki se kívánhatja, hogy belerokkanj.

– Ne bánts most – válaszolta erőtlenül. – Sokszor vagyok így, de most már jobb lesz.

S hirtelen összeszedte magát, fölállt.

– Gyere, menjünk le sétálni. Törünk valahol orgona meg aranyesőágat. Kinyittatjuk vázában.

– Csapjuk be őket?

– Igen…

De nem ismerték eléggé a környéket, nem találtak se orgonát, se aranyesőt.

 

10

Hamarosan a fiú utolsó pénztartaléka is elfogyott. Az a kevés ösztöndíj, amit Teréz az egyetemi tanszéktől kapott, kettőjüknek nem volt elég. Péter egész nap állás után járt. Kis ügyeskedéssel letagadhatta volna, hogy kizárt bölcsésztanhallgató – s legfeljebb pár hét vagy hónap múlva jöttek volna rá, hogy hazudott. De addig is időt nyer, pár heti fizetést. Büszkeségből nem tette. Mindenütt az igazsággal kezdte a bemutatkozást; indexében pedig benne állt, hogy politikai magatartása miatt távolították el az egyetemről. Teréznek is megtiltotta, hogy közbenjárjon az érdekében.

– Nem követtem el bűnt – mondta indulatosan, ha a dolog szóba került. – Ahogy mi megértjük egymást, nekik is meg kellene érteniük engem.

– Nekik? Kik azok a „nekik”? – esett kétségbe Teréz. – Azt hiszed, valaki éppen neked akar rosszat? – s szinte könyörgött. – Vedd úgy, hogy még egyikünknek sincs neve… csak nagy célok vannak. És nem téged, nem téged személyesen…

Péter átkarolta a lányt. Felcsúsztatta kezét a mellére. Úgy tervezték, hogy három évig nem lesz gyerekük, három évig csak szeretni fogják egymást, nem osztoznak senkivel. Még majdnem gyerekmelle volt Teréznek.

– Nem való vagy te ebbe a világba – mormogta. – Vagy belőled kellene sok.

– Majd jövőre újra beiratkozol – mondta Teréz. – Elfelejtik, ami volt.

Azt szerette volna mondani, hogy megbocsátják – de ez túlságosan nőies kifejezés volt. És önáltató. Személy szerint ki bocsásson meg? A nagy célok személytelenek. Tőlük is, mindenkitől függetlenül kényszerítenek.

Vitáik többnyire ezen a ponton feneklettek meg. A fiú minduntalan a konkrét igazságossággal érvelt: ha valami most erőszakos és igaztalan, hogyan lehessen ráépíteni valami eljövendő igazat? Hol a garancia, hogy az igazságtalanság nem fogja ismételni magát? Merev logikával úgy csűrte a gondolatot, mint a kamaszok, akik azonnal és végérvényesen szeretnék földeríteni a végek okát.

Teréz nem filozofált. Sokkal kevesebbel megelégedett. Azzal is, ha a nagy személytelenségbe bele tudta lopni a maga kis tüzeit. Az ilyesmi nehezen vevődik észre; s ő talán meg sem éri, hogy látszatja legyen. De egyszer bizonyosan személyessé lesz a világ, amilyen még soha nem volt. Minden megneveződik. A macskák szomorúsága a bádoghulladék-rakáson, a grammatizálás a senki földjén. Péter is. Olyanféle felelősséget érzett a fiú iránt, mint a szülővárosáért, amit hűtlenül elhagyott.

 

11

Péter végül egy terményfuvarozó vállalatnál kapott állást, ideiglenes kocsikísérő lett. Állandóan úton volt, csak hétvégén került haza. Első napokban az elítéltek közönyével végezte munkáját. Ha valahol megkínálták pálinkával, mértéktelenül ivott. Rákapott a kaparós cigarettákra. Szinte tetszelgett benne, hogy az overallja piszkos, s ha eszik, ujja szürke nyomot hagy a szalonnán. Társai napokig gúnyolták, mert egy hűvösebb estén beásta magát a fuvarozott krumpliba, és avval takarózott. Egy idő múlva aztán felhagyott ezekkel a félig tudatos pózokkal. Egy-egy szakkönyvet vitt magával, s azt olvasgatta. Először kötődve, majd egyre őszintébben faggatták, hogy mit olvas olyan nagyon. Hamarosan rangja lett a teherautón.

Egyikük, egy vörhenyes bőrű sváb, elmesélte, hogy három évet ült, mert engedély nélkül vágott disznót; de nem bánta meg, mert akkor művelte ki magát. Mindennap más volt a soros mesélő, sose unatkoztak. Az egyik rab, valami papféle, estéről estére felmondta nekik a Jelenések Könyvét. Egy másik, egy vézna, köhögős ember, aki magáról nem szívesen beszélt, csak mindig a szemüvegét törülgette (utóbb el is veszítette a bányában, ahol dolgoztak) – az még a falra is karcolt, és azt magyarázta, hogy mi van az atomon belül. Mindenki tanár úrnak szólította. Ez a szemüveges egyszer valami olyasmit mondott, amin azóta is rágódott a sváb. Hogy képzeljük el, van egy tó, abban tükröződik egy fa, és mi ezt a tükröződő fát látjuk, de magát a fát soha, mert folyton háttal állunk neki.

– Persze, ez csak olyan példa – tette hozzá magyarázólag. – De tudjátok, mi van ebben? – s feszült igyekvéssel próbálta újra megérteni, amit a cellában egyszer már megértett.

Közben süvítve csapott el fölöttük a szél, éppen sárgarépát fuvaroztak a Balaton mellékéről. Péter meghámozott egyet, és azt kezdte rágcsálni. Megkönnyebbült, mikor a sváb végre kinyögte:

– Értitek? Hogy sose ugyanakkor… meg nem is ugyanazt látjuk, ami igazában van!

Péter most érezte először munkába állása óta, hogy bajtársak, és a tíztonnás kocsi közös otthonuk. Kis idő múlva elhúztak egy repülőtér mellett, a piros meg zöld jelzőlámpák hidegen fénylettek. Fönt a csillagok, otthon a család – így este, sötétben, csakugyan összekeverednek a dolgok. A motor eszi a kilométereket. De mit akarnak utolérni? S ha utolérték, mit akarnak megint? A szemüvegesnek még két éve van hátra, holnap majd újra lemegy a bányába. Holnap ők már az Alföldön robognak valahol, ugyanígy. Börtön ez is, csak másféle, folyton tágul, és mindig többet ígér…?

Belebonyolódott a gondolatba. Igaza volna Teréznek? Még minden személytelen? Először csak vállalni kell, és nem gondolkodni? Fölszállítani a borsót Békéscsabáról, aztán leszállítani Veszprémbe? Aztán másnap ugyanazt, és megint ugyanazt? A szükségszerű, az apró dolgok értéke, az ellentmondások igazsága…

Elálmosodott.

Valaki megkérdezte a vörhenyesbőrűt:

– Te mit adtál elő a sitiben?

– Én a disznókat – válaszolta.

– Hogyan?

– Hát hogy nevelni hogy kell őket. Arról semmit se tudtak. Egy egész este arról meséltem nekik.

Péter megjegyezte, hogy ez nem is rossz ötlet. S mivel még volt idejük Pestig, mindjárt sorba vették egymást – egyik a halakról, másik a szőlőmetszésről beszélt, a harmadik a hordókészítésről. Mikor Péterre került a sor, hirtelen lámpalázat érzett a felelősségtől – nagyobb felelősséget, mint bármikor eddig.

Teréz még ébren volt, amikor hazaérkezett. Felhúzott térdekkel ült a díványon. Péter azonnal gyanút fogott. Az anyjától kapott rossz hírt? Vagy a pártban figyelmeztették miatta?

– Mi történt? – kérdezte.

Teréz előhúzott a pongyolája zsebéből egy papírt. Az írás szerint kétéves pártiskolára jelölték. A főiskola bentlakásos jellegű, és egyben kitüntetés.

– Még a hét elején kaptam – mondta –, de meg akartalak várni vele.

Péter indulatosan dobta félre az értesítést.

– Szóval rúgd fel az egyetemet, a szakmát, amire egész életedben készültél!

– De hiszen csak két év… És beszámítják az egyetemi éveimbe. Nem veszítek semmit.

– Persze… – mondta megcsöndesedve. – És elfogadod?

– Tudod, hogy nem utasíthatom vissza. Bíznak bennem.

Péter hosszan nézte a lányt. Aztán leültek a vacsora mellé.

– Akkor el is költözöl innét? Oda költözöl?

– Vasárnaponként hazajárhatunk – mondta Teréz.

– Még jó – mormogta a fiú.

– Te is csak a hétvégeket töltöd itthon – vigasztalta a lány.

A fiú nem válaszolt.

De már nem került sor Teréz elköltözésére, pár hétre rá teljesen elerőtlenítette a betegség, arca olyan lett, mint a felpírló zománc.

 

12

Nem volt szerencséjük. A szanatóriumok túlzsúfoltak voltak, s csak másfél-két hónap múlva tudták volna elhelyezni Terézt. Péter kétségbeesett, a lány meg örült.

– Úgyse mennék szívesen sehová – mondta. – A csönd is nagyobb itthon. Meglátod, jobb lesz így.

A félreeső utcában alig volt forgalom. A kertben virágoztak a magnóliák. A körzeti orvos kijárt hozzájuk, és beadott valami injekciót. Az egyik közeli kifőzésből elküldték az ebédet, vacsorát. Mintha egy függönyös bárkában utazott volna: mint aki hallja az evezőloccsanást, de nem látja, ki evez. Évek óta most először engedte el magát, s csodálkozott, hogy mint a bűvészbot végén a labda, nem zuhan le. Nemcsak ajándéknak, akaratlan mutatványnak is érezte a semmittevést, amire állapota kényszerítette.

Péter továbbra is csak szombatonként került haza. Ilyenkorra mindig kitalált valami meglepetést. Útipárnát varrt, zacskót a mosdószereknek. Érzelmes apróságokban lelte örömét. Indokolatlanul sírt, pedig boldog volt, és tele tervekkel. Féltette és sajnálta Pétert, hogy állapotával terheli, s ez a sajnálat összekeveredett a maga iránti elfogódottsággal. De ugyanakkor szégyellte is, hogy így összekeveri a kettőt. A délelőttök azonban mindenért kárpótolták, ilyenkor besütött a nap. Csak feküdt, és bámult ki a fészekből. Nyáron majd együtt repülnek ki, akkorra biztos megkapják az útlevelet. „Itt laktam – fogja mondani. – A jég itt szakadt be az öreg ikonfestő alatt, aki a Szent Györgyöket mindig huszárnak pingálta, negyvennyolcas mundérban.” Csak a délutánok hosszúak nagyon. Azt álmodja, hogy megtalálja a kavicsot. Aztán lihegve, szorongva ébred. Fél egyedül. Este újra olvassa Péter leveleit. Az egyik épp reggel érkezett, valamelyik északi faluból, ahol két napot vesztegeltek tengelytörés miatt, s jobb híján a helybeli árvaházban szállásolták el magukat. Ezen az éjszakán annyira rosszul lett Teréz, hogy hívni kellett az orvost. Az injekciótól megkönnyebbült. Az orvos tétován járkált a szobában, ment is, meg maradt is volna. Töprengett, hogy tehet-e ígéretet; már túl sok ígéretet tett.

– Azért jobb volna, ha befeküdne valahová – mondta végül. – Csak hát hová? Sok a súlyos eset, muszáj sorrendet tartani. De majd megpróbálunk valamit. Látom, már jobban van.

Teréz mosolyogva intett.

– Ne fáradjon. Nyárig mindig el szokott múlni.

Reggel az asszony nyitott be, akitől a szobát bérelték. Hidrogénes hajú, középkorú nő volt, valamikor az egész villában ők laktak, aztán elvették tőlük a villát, a férje meghalt, most egy eszpresszóban mosogatott.

Letette Teréz ágya mellé a tejesüveget.

– Nem jól csinálják maguk, szívecském. Mért nem kér beutalót a pártkórházba? Magának igazán megtennék. – Aztán közelebb hajolt. – Megforraltam a tejet, nyugodtan megihatja.

 

13

Az országban akkoriban oszlatták fel a szerzetesrendeket. A villamosokon mind többször lehetett látni zubbonyos férfiakat, akik újságpapírba kötött Bibliát olvastak munkába menet; és sután, csín nélkül öltözött nőket, akik már testtartásukkal elárulták, hogy idegenül érzik magukat a rövid szoknyában.

Péternek az árvaházban, ahol megszálltak, ajánlkozott egy harminc év körüli apáca, hogy elvállalná Teréz ápolását, most hirtelen úgy sincs hová menjen. Fizetést nem kér, csak ellátást és fekvőhelyet. „Eddig is így volt” – mondta mentegetőzve. Mintha a fogadalmas szegénység, amiben évekig élt, most egyszerre megszégyenítően lepleződne le, s gyanakvást keverhetne a bizalomba. Teréz először húzódozott a tervtől, aztán mégis beleegyezett. Talán csakugyan jobb lesz így, többet pihenhet, nem kell vizet cipelnie a manzárdról. S legalább az apáca is födél alá kerül nyárig.

A szoba alkóvos beugrójában rendeztek be neki hálófülkét. Aztán elküldték a táviratot. Pár nap múlva, vasárnap reggel, megérkezett Berta nővér, fekete huzatos kofferral a kezében. Sovány arcából nagyon finom, keskeny orr emelkedett ki, szája cserepes volt kicsit, szemöldöke fényes és vastag. Öltözetén látszott, hogy rendi ruháját alakította át, nem sok hozzáértéssel. Szövetgombos félcipője fölött, bokában, meggyűrődött a fekete flórharisnya.

– Dicsértessék – mondta a szobába lépve, aztán elkapta a pillantását róluk, és a két falat kitöltő ablaksor felé fordult. – Mennyi fény! – sóhajtott, s a dívány mellett megállva, végigsimította Teréz haját. – Köszönöm, hogy befogadtak. Igyekezni fogok, hogy megszeressenek.

Péter a nővér mögött állt, s nézte, ahogy a kidolgozott, vöröses ujjak egy pillanatra megpihennek Teréz haján. Egy munkásnő ujjai se lehettek durvábbak; csupán nagyobb fegyelmezettséggel simultak egymáshoz.

E naptól kezdve új élet kezdődött a fészekben. Berta nővér képzett ápoló volt, s tennivalóit percnyi pontossággal osztotta be. De ha csak megmozdult Teréz, rögtön abbahagyta a munkát vagy imádkozást, és halkan megkérdezte:

– Segítsek? Hozzak valamit?

– Nem, köszönöm… csak a gerincem zsibbadt el – mondta Teréz.

– Mindjárt megmasszírozom. Csak tessék megfordulni – s nyakig felhúzva a lány hálóingét, gyengéden paskolni kezdte a hátát. – Híznia kellene – mondta közben. – Majd éjszakára is idekészítek ennivalót. Tudom, hogy fel szokott ébredni.

– De csak pár napja… én se tudom, miért. Mintha hallanék valamit, aztán mégse hallok semmit. – Kis nevetéssel tette hozzá: – Úgy látszik, a hangok is el tudnak bújni.

A nővér ugyanolyan hangon folytatta, mint előbb:

– Tegnap éjszaka is felébredt. Vártam, hogy szólni fog, de nem akartam zavarni.

– Miért zavarna? Nem zavar. Legfeljebb elbeszélgettünk volna.

A nővér átkarolta a lányt, minden erőlködés nélkül fölemelte, és visszafordította a hátára. Teréz csak késve tudott tiltakozni.

– Úgy emelget, mint egy babát. Azért még nem vagyok annyira gyenge.

A nővér szerényen összekulcsolta a kezét.

– Dehogyis gyenge. Hiszen tudom én. De jólesik, ha fölemelik az embert.

 

14

Hetekbe telt, mire Teréz megszokta a szoba új csendjét. Pedig semmire se panaszkodhatott. Mindent eléje raktak, elvégeztek helyette. A rendszeresebb étkezéstől még hízott is pár kilót.

A nővér is hízott. S ha lehet, még figyelmesebb volt, mint kezdetben. Csupán egy furcsa szokásán nem tudott változtatni. Először mindig a díványfej mögé lépett, és onnét, Teréz háta mögül hajolt előre, hogy letegye a pohár vizet, vagy megigazítsa a takarót. Aztán nesztelen léptekkel továbbment, mintha éppen csak érintené a padlót. De az első szóra megértette, hogy ez zavarja a lányt. Ettől kezdve erősebben koppantotta le a lábát, és ügyelt, hogy ok nélkül ne álljon meg a díványfej mögött.

Különben mindennap hajnalban kelt. Teréz aludt még, mikor behúzta maga után az ajtót, s végigsietett a sóderes kerti úton. Szótlanul és szívósan tudott előre nyomakodni a zsúfolt üzletekben. A szatyrot melle elé tartotta, és azzal fedezte magát. Közben oldalazva csúszott előre, s mikor elérte a pult fémkorlátját, belekapaszkodott.

Egyszer szokatlanul sokára tért haza. Bűnbánó arccal mentegette magát: egy sánta nőnek segített hazavinni a csomagját. Úgy vallotta ezt be, mintha meglopta volna gazdáit. Teréz megtalálta azt a halványkék papírból összefércelt füzetet, amelybe az ilyen alkalmi jótetteket bejegyezte.

Hét végén, mikor Péter is otthon volt, tapintatosan a kertben vagy a templomban töltötte a délutánt. Órákig tudott mozdulatlanul térdelni. Térdén ujjnyira vastagodott a lilás bőrkeményedés. Teréz, mikor először meglátta, azt hitte, hogy sebes.

– Nem fáj? – kérdezte.

– Csak az első években fájt – mondta a nővér.

Tizenhat éves korában került a rendbe. Apja falun cipészkedett, aztán özvegyen maradt, s összeállt egy nálánál fiatalabb leánnyal. Berta nővér csupán egyszer látogatott haza tizennyolc év alatt. Őt egyszer sem látogatták meg.

– Csomagot, ajándékot se kapott?

A nővér sokáig tűnődött.

– De igen. Egyszer kaptam ajándékba a rendfőnök asszonytól egy narancsot.

– Mást soha?

– Mindenünk megvolt – mondta a nővér. – Most is megvan mindenem.

Beszélgetéseiket fárasztó csend követte. Teréz úgy érezte, csillogó üvegre lehel, amin nem látszik meg a lehelet.

Egy éjszaka aztán újra felriadt, s nem tudta, mitől. Az utca csendes volt, a nővér egyenletesen lélegzett. A hirtelen ébredés nyugtalan hánytorgással folytatódott. Kis idő múlva megszólalt a nővér.

– Rosszul van? – s már ott állt a díványfej mögött, majd csendben előbbre lépett.

– Igen… szorít a mellem… szédülök – motyogta Teréz, s kiverte a veríték, egész testében remegett. Mereven, nagyra nyitott szemmel nézte a körülötte sürgő nővért, pontos mozdulatait, ahogy előkészítette a fecskendőt, ahogy lehajolt, és felvett a földről egy papírdarabkát. Szinte sebezték most ezek a tévedhetetlen mozdulatok.

Napokig tartott a szédülős, szorongásos állapot. Berta nővér nem mozdult mellőle. Teréz alig várta, hogy megérkezzék Péter; még soha nem érezte magát ilyen egyedül.

 

15

Június vége felé váratlanul megkapták az útlevelet. Akár másnap utazhattak volna. Teréz úgy forgatta kezében a száraz bélyegzős, piros könyvecskét, mint valami derűs bizonyítványt: most már ő is egészséges, a betegség csak próba volt, s akár egyedül is leemelheti a szekrényről a koffert. A nővér együtt örült vele. A könyvecskét ő is végiglapozta többször, majd figyelmességből bekötötte kék papírba. Most látott először útlevelet.

Aztán megbeszélték, hogy milyen meglepetéssel várják Pétert. A nővér kimosta, kivasalta a szükséges fehérneműt. Teréz varrt és stoppolt a díványon. A koffert kifényesítették cipőviasszal. Összeírták, hogy milyen ajándékokat visznek, aztán kihúzták a felét, mert sokba került volna. Végül mindent becsomagoltak előre, és az útlevelet rátették a koffer tetejére. Szombatig ott állt a koffer a dívány mellett, egy széken – aztán nem volt több tennivaló. S Teréz egyszerre félni kezdett, lesz-e elég ereje az utazáshoz. Ismét az a furcsa csönd süketítette, még a padló reccsenésétől is szívdobogást kapott.

– Hol van, nővérke? – kérdezte éjszakánként.

– Készítsek valamit? – hallatszott a hálófülkéből, s már szét is libbent a függöny a sötétben, hallotta a kelme súrlódását. Ilyenkor elszégyellte magát. Mért gyanakszik erre a magát megsemmisítő áldozatkészségre? Bántotta, hogy igazságtalan. S nem tudta, hogyan tegye jóvá.

A véletlen segített rajta. Egyik nap a nővér odalépett hozzá, kezében egy sötét szövetblúzzal. Éppen egy keskeny selyemcsíkot varrt fel a gallérjára.

– Mit gondol – kérdezte zavartan –, nem lesz illetlen rajtam?

– Micsoda, nővérke?

– Ez a fehér csík. De már nagyon kopott volt a gallér.

– Ó, dehogyis – mondta Teréz, s egyszerre megkönnyebbült. – Tudja, már gondoltam is rá. Most, hogy nemsokára elutazunk, szeretnék ajándékozni magának valamit. Nekem nincs sok holmim, de volna egy fölösleges cipőm, és egyforma a lábunk. Elfogadná?

A nővér nem szólt, csak megrázta a fejét.

– Vegye úgy, mintha egy narancsot adnék – mondta Teréz. – Arra a sima, barnára gondoltam.

A nővér tétovázott egy pillanatig, majd engedelmesen előhozta a cipőt; egy kivágott orrú, félmagas sarkú feketét. Félreértette Terézt, s az már nem akarta szóvá tenni. Szívesen adta bármelyiket. A nővér kezet akart csókolni, s hiába tiltakozott, az ő keze bizonyult erősebbnek.

– Nem szabad… nem szabad! – tolta el magától.

A nővér keskeny orra mentén egy csepp könny gördült le.

– A narancsért is kezet csókoltam – mondta, s visszament a cipővel a függöny mögé.

 

16

Ezen az éjszakán még éberebben aludt, mint máskor. Tárva voltak az ablakok. A magnóliák elvirágoztak már, új illatoknak adták át a helyüket. Két óra lehetett, mikor felriadt, tiszta, üvegéles öntudattal. S akkor meghallotta: mintha két rovátkás csontgombot dörzsöltek volna egymáshoz nagyon lassan. A nővér csikorgatta a fogát álmában. Azonnal fölkelt és fölébresztette.

– Nővérke… nővérke…

A nővér horkantott picit, és felnyitotta a szemét. Riadtan ült fel.

– Tessék? Készítsek valamit?

– Rosszat álmodott?

– Nem tudom… Sosem emlékszem rá.

– Csikorgatta a fogát.

– Ó, máskor is szoktam – mondta váratlan természetességgel. – Már nagyon régóta. Volt, aki nem is tudott aludni mellettem, másik szobába kérte magát. De mindig meg szoktam gyónni. Ne haragudjék rám. Felfrissítsem az ágyát?

– Nem, maradjon csak – mondta Teréz, s visszafeküdt a díványra.

A nővér hamar elaludt újra, de Teréz az egész éjszakát ébren töltötte. Fénytelen, megüresedett szemmel bámult ki a hegygerinc kilátótornyára. Semmi fájdalmat nem érzett; és mégis úgy érezte, hogy nem ura többé a betegségének.

Másnap megérkezett Péter. A nővér már kora délután elment, magukra hagyta őket. Teréz csak nagy erőfeszítéssel tudta fegyelmezni magát. A tömött koffer úgy hatott rá, mint egy elrontott játékszer. De nem akarta Péter örömét rontani. A fiú mindjárt számolni, tervezni kezdett. Hét közepére váltják meg a hálókocsijegyet. A vállalattól három hét fizetés nélküli szabadságot kér. Teréz addig marad az anyjánál, amíg meg nem gyógyul egészen. Teréznek kímélnie kell magát. Majd konflissal járják be a várost. Ott még vannak konflisok. Az ablakukból éppen a nagytemplomra látni meg a ferde tűzjelző toronyra. Az óvárosban még él a bajuszos tűzoltóparancsnok, aki esténként a toronyban olvasta az újságot…

– Örülsz? – kérdezte Péter, s két tenyere közé fogta a lány fejét.

Teréz most az egyszer nem bánta volna, ha hazudni tud.

– Félek… Nem tudom, mi történt velem.

De aztán megbánta, hogy kimondta, a fiú annyira elkedvetlenedett. Engedelmesen tovább mesélt a régi házakról, emberekről, az utcák csendjéről… – s közben minden, még Péter is, egyre törékenyebbé távolodott tőle. Már nem volt számára nyugtató csend, a tér, az óváros csendje is megmérgeződött, már negyven fölé szökött a láza. Órákig mozdulatlanul feküdt. Késő délután hirtelen felült, és könyörögni kezdett Péternek, hogy ne csikorgassa a fogát.

– Nem hallod? – s belekapaszkodott a fiúba. – Kik csinálják ezt…?

 

17

Estére mentőkkel vitték be a kórházba. Hajnalban halt meg. Halála előtt visszanyerte az eszméletét, s ezt úgy vette, mint valami különleges ajándékot. Gyermekkora óta tiszta tudattal szeretett volna meghalni. S most már a csendre sem panaszkodott. Vonásai kitisztultak, és még ő vigasztalta a félig tébolyult fiút.

– Majd az idő… – súgta száradó szájjal, s szemét rászegezte Péterre. Így aludt el.

Anyja késve érkezett meg a temetésre, már csak a friss sírt láthatta viszont. A temetőbe egyetemi társai, néhány tanonciskolás kísérte ki s a kerületi pártszervezet kiküldötte. Berta nővér is ott volt. Sápadt arccal utolsóként lépkedett a gyászolók között, lábán az ajándékba kapott cipővel.

 

1961

 

 

 

Öregek, halottak

Negyedik napja, hogy folyton csak köztük, csak öregek között vagyok (írja tovább az unokahúgom). Róza néni, Miklós bácsi, anyám. Róza néni, Miklós bácsi, anyám. Az éjszakák meg különösen hosszúak. Valahogy mindig történik valami, szörtyögés, fulladás, bilikeresés, felváltva álmukban beszélnek. Anyám pár éve súlyos operáción esett át, nincs végbele, a derekán hord egy övet, arra van rászerelve egy hol jól, hol rosszul záró zacskó; s valahogy megoldhatatlan, hogy ki ne préselődjön egy kevés. A szép testet, melyhez úgy bújtam valamikor, birtokba veszi a fojtós szag; de mikor tisztán tudja tartani magát, megint nem igazságtalan, hogy a nap süt. Mindenesetre vigyázok, hogy a viselkedésemen ne vegyen észre változást. Pedig minden reggel foltos az ágynemű, a lepedő, a padlóra kisebb darabok esnek le, széttapossuk. Hiába van nyitva az ajtó-ablak, még sincs levegő. Ha lefekszünk, mintha a horkolás is helyet venne el a levegőtől, kiszorítja, és nem engedi vissza. De valami hasonlót érzek ebéd és vacsora közben is, akkor mintha a csuklás, böffentés törekedne ugyanarra. S közben, valahányszor kinézek az udvarra, a tyúkok is szünet nélkül megállnak, ürítenek, és tovább verik a csőrükkel a földet.

Róza néni, mióta az orrpolipját eltávolították, nem érez szagot; helyette a színeket látja másképp a szagoktól. Ez ugyan teljesen valószínűtlen, mégis többször bebizonyította már, hogy nem képzelődik.

Reggel óta különben Médi is rosszul van, lázas, reszket, csupa csont és bőr. Majdnem miniatűr kutya, valamilyen kibogozhatatlan keverék, s már tizenöt éves. Róza néni szalámit vesz neki, csirkehússal kínálja, de minél jobban kínálja, annál inkább nem eszik. Van egy macska is, az is nagyon öreg, és még mindig félős, minduntalan elugrik. Aztán váratlanul kihagy az emlékezete – hogy ő általában félni szokott –, s ráül a lábamra, gyöngéden karmol. Róza néni a tányérjából eteti őket, a tányér a lába között, a földön. A macska odaszagol, már kezdene enni, de Médi hörögve odarohan, elkergeti. Ez azért különös, mert hályogos a szeme, nagyon rosszul láthat, a tányér mellett mégis azonnal észreveszi a macskát. Sőt, valami módon azt is érzékeli, hogy a macska közben fölkapaszkodott a díványra, s most ott reszket. Ha egy újabb darabot ledobnék, most valószínűleg azt is megenné.

Nem én, Róza néni az, aki egy idő múlva megjegyzi.

„Nézzétek, hogy igyekszik szegény, hogy akarja…”

De nem mondja tovább. Ha itthon volna Miklós bácsi, most biztos nem nyelné le a folytatást, s lenne megint ürügy és alkalom. Este ugyanis Miklós bácsi rakja le a tányért, és ő figyeli Médi veszkődését.

„Nézzétek, hogy rágja! Hogy akarja…”

„Mert esze nincs, azért! Tudja is ez már, hogy mit…”

„Hogy ez ne…? Halljátok? Róza csak úgy elintézi! Sajnálja tőle, hogy él!”

Pár pillanatig szelíden, robbanva nézik egymást, de semmi újabb érv nem jut eszükbe. Róza néni végül kiviszi a maradék levest a sötét udvarra, és beleönti a tyúkok lábasába.

„De hát mért éljen tovább Médi?” halljuk kintről a hangját.

 

Miklós bácsi, aki hetvenhárom éves és még mindig kőműveskedik, őrjöngve és dühöngve szeret. Dühöng, hogy csak pár napig maradok, pedig már harmadik éve várnak; s hogy éppen most akarok bemenni Szebenbe, mikor végre ő is végez a dupla műszakkal. Anyám szintén kétségbe van esve, s folyton újrakezdi, hogy alig voltunk együtt, és máris programot csinálok. Hármójuk közül még Róza néni a legnyugodtabb, de ő száztíz kiló, s talán ezért.

Kicsit fáradtan, de azért igyekszem megmagyarázni, hogy ez nem olyan program.

„Tudod, hogy Arankát szeretném meglátogatni, most már tényleg öt éve nem láttam. Meg itt van a karikagyűrű is, te mondtad, hogy próbáljam eladni…”

„Jó, jó, de nem most. Azt nem mondtam, hogy annyira sürgős.”

„Persze. De itt Vízaknán nincs olyan üzlet.”

„Nincs hát, de még ha volna is… Az egész falu megtudná, beszélné. Isten őrizz! Itt még akkor se szabadna, kicsi szívem.”

S makacsul kitart, hogy szándékosan külön programot csinálok.

„De hát csak menjél” mondja dél felé sértetten, és veszi a kisseprűt, lapátot, föltakarítja maga után a padlót. Hátramegy a trágyadombhoz. Úgy teszünk, mintha nem vennénk észre. Mikor visszadöcög, még mindig ugyanazon a széken ülök, s számolgatom, hogy már úgyis lekéstem a legközelebbit, legfeljebb a reggeli busszal indulhatok.

Anyám hökkenten néz.

„De hiszen reggel megy Ági is…”

„És az baj?” kérdezi Róza néni.

„Mért volna baj?” mondja anyám, és beharapja a száját.

A födő alatt, mint a játékpisztoly, szaggatott sorozatokkal pattog a kukorica. Egy darabig ezt hallgatjuk; én meg hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a sok Ági, Gigi, Irma, Boriska, Éva, Ili közül melyik Ágira gondoljak. Az alkoholistára? Vagy arra a fiatalasszonyra, akihez a férje akkor szokott visszaköltözni, amikor hetedik hónapos és tejes a melle, mert igazában olyankor szeret vele?

Később sikerül feltűnés nélkül tisztáznom, hogy a szóbanforgó Ági valamelyik tordai ágról az unokatestvérem; Arankának viszont a vízaknai ágról. Anyám örül, hogy ilyesmiről beszélhet, s mintha a szebeni utamat is megbocsátaná átmenetileg. Hogy a kedvére tegyek, ebéd után kiülök vele a birsalmafa alá, és csupa olyasmit kérdezek, amit már többször elmesélt, de azért még mindig tud módosítani rajta.

A nap erősen tűzi a kopár parasztudvart. A két széket úgy állítom árnyékba, hogy az utcára, a patakpartra is kilássunk, de valahogy nem tetszik neki a látószög; továbbhúzza a magáét, hogy a disznóólat és konyhaajtót is szemmel tarthassa. Róza néni egy támlátlan széken ül a konyhában, és jobb markával a bal hüvelykujját szorítja. Lehet, hogy nyitva van a szeme és bennünket néz; de lehet, hogy nem, Médi az ereszárnyékban fekszik, hályogos szeme fölött koszorúban tapadnak egymáshoz a legyek. A macska meg eltűnt valahová. Ahogy elhelyezkedünk, anyám azonnal kötni kezd valami régi fonálból; azt mondja, egy másik gyapjúsapkát, hogy legyen tartalékban otthon, ha esetleg a tavalyit ellopnák. Már négy ilyen sapkám van Pesten. Amióta megoperálták, a feje elég erősen reszket, de a csúzos kezével változatlanul a megfelelő helyre tud bökni. Sokáig csak ezt a csendes mutatványt nézem, és ő is hallgat.

„Emlékszel, tegnap mutattad hazafelé azt a bedőlt házat… Birica, azt mondtad? De milyen Birica? Kláris… vagy Kaláris? Sose tudom jól megjegyezni.”

Azt hiszem, sikerült eltalálnom a hangot. Egyszerre élénkebb lesz.

„Ugyan! Azzal csak a milícisták csúfolták… Még, a milícisták is. De hát annyira bolondult a gyöngyökért, hogy nem is csoda. Még az Erzsi néni temetésére is úgy ment el, hogy elöl-hátul tele volt rakva…”

„Gyöngyökkel?”

„És csupa színessel! De jó, igaz, a temetésre nem, akkor befestette őket kályhafeketével, csak tudod, jött az eső, az meg a felét lemosta. Jaj, rettenetes volt. Pedig megvolt benne a jó szándék. Szegény Birica… Nem is tudom, hányszor aludtam ott nála. Most meg bedőlt.”

„És te? Hogyan lettél árva? Miklós bácsi egyszer valami egészen mást mesélt…”

„Eh, Miklós!” és fölemeli a kötést. „A görögkeletiek mindent másképp akarnak tudni.”

„De drágám, Miklós akkor még református volt” szól ki Róza néni.

Majdnem nevetni kezdünk; de mégse jutunk szóhoz. Dübörögve a kollektív traktorja fordul be a sarkon, és egy marhákkal megrakott pótkocsit húz, a marhák homlokán lila festékkel odamázolt kereszt.

Anyám csendesen sír.

„Miklós összetéveszti, kis szívem. Ő úgy emlékszik, anya Etussal halt meg gyerekágyban, pedig csak a következővel, a kis Lukáccsal. És akkor volt nyáron, hogy Róza néni is elvesztette az anyját, de az enyém még élt egy kicsit, így aztán ő szoptatta ki Rózát is.”

„És Erzsi néni?”

„Ó, az akkor már nagy volt. Már nagyon értett hozzá, hogy dresszírozzon bennünket. Meg a kis Lukácsot pelenkázta. De szegénykém, az sem élt sokat. Tudod, mindig odatették nagyanyám mellé a dunyhára, aki rettentő vastag volt, s egyszer rákönyökölt, és megfulladt reggelre. Apa meg akkor kezdett el úgy búsulni, hogy semmink se maradt. Se föld, se ház. De azért abba sose egyezett bele nagymama, hogy a kis Lukács esetleg őmiatta. Ezt még mondani se volt szabad. De hát, ki is tudja. Lehet, hogy tényleg a dunyha csúszott rá. De a Róza nénédet, azt aztán becézte mindig! Ő volt a kedvenc. Az a sok gyönyörű ruha, amiket Szebenből hozatott neki – emlékszel, Róza?”

A konyhából sokáig semmi hang; csak később, de Róza néni akkor sem engedi el a hüvelykujját.

„És az a pántos cipő, Zsuzsikám? Amit külön a lábadra csináltatott Brassóban?”

„De azt az Ambrus csinálta, azért csak fele árat kellett fizetni.” Aztán halkabban. „Pedig nem… Ambrus neki is csinált többször. De akkor se helyes az, annyira elkapatni egy gyereklányt. Csak hát, nagymama ilyen volt. Pedig mennyi gyász érte őt is! Rózsi menye is azon a nyáron halt meg Konstanzában a járványkor, aztán annak a gyereke is odakerült…”

„Ki? A sánta Ildikó?”

„Nem… az a mostohatestvére Crajovából. Tudod, aki Amerikába ment ki, hogy valami szektába belépjen, de már az első szentbeszéd alatt összeesett. Mi is csak a sírról láttunk már képet. Nagymama a Rózsi kisfiát vette magához…”

„És őt is Erzsi néni dajkálta?”

„Az első tavaszig igen… De ugye, ő is gyerek volt még, nem is tudhatta, mit csinál. Majd egyszer megmutatom a kertet, ahová a kis Édát kivitte tavasszal, és az egész kocsit teleszedte gyöngyvirággal. Az orvos azt mondta, attól fulladhatott meg, a gyöngyvirág szagától. Apa meg elivott mindent, még negyvenéves se volt, amikor eltemettük…”

Mindezt halkan, egyenletesen mondja, az arca is nyugodtabb. Ha így ül és köt, szinte fel se tűnik, hogy a feje is követi a kéz ritmusát. Mintha semlegesítené egymást a két különböző reszketés. Mikor a sor végére ér, aprólékosan eldolgozza a szemeket, nyomkodja. Körülöttünk halk tyúkkárálás, a disznóólban is kriptai a csend. Időnként tisztán hallom, ahogy a gyomra tompa buffanásokkal dolgozik.

„Csak tudnám, hogy erre is mi szükség… Nevelnek két süldőt, és még akarnak egy harmadikat. Minek? Hiszen a felét se tudják megenni. Miklós meg büszkébb, hogy eladja. Hogy ő nem cigány. Tavaly is minden rájuk romlott…”

S hirtelen felnéz.

„Róza alszik?”

„Nem tudom…”

„Csak folytasd, Zsuzsikám” mondja Róza néni, és továbbra se mozdul.

Néhány pillanatra engem is elfog az álmosság, és lehunyom a szemem. Amikor kinyitom, a patak csalánosából egy kérődző bivalyfej emelkedik föl.

„Azért Ágira vigyázz, ha holnap együtt utaztok” súgja bizalmasan.

„Ágira? Miért?”

„Jó, jó. Nekem mindegy. Hiszen az unokatestvéred. De majd meglátod, hogy tönkrement ő is. Csupa mitesszer az arca, valahogy a bőre nem tiszta, én még nem is láttam ilyet. Kellett annak is eljönni Tordáról, amikor mindenük megvolt…”

„Most Arankának segít?”

„Nyáron, de csak a fagylalt szezonban. Kint az állomáson kaptak egy asztalt, de én még nem ettem a fagylaltjukból. Meg nem is szabad nekem, éjszaka megint rosszul voltam. Szegény Birica is hogy mondta mindig… Aztán képzeld, este alig aludtam el, egyszer csak apádat láttam a kolozsvári piacon, pedig ő igazán nem ment ki soha, még egy fél kiló almát se tudott megvenni olcsón, mindig becsapták…”

És megint a konyha felé les.

„Róza, igen! Ő aztán tud éjszaka meg nappal is aludni…”

„Dehogy tud. Csak a napot nem bírom úgy, mint te.”

„De itt nem süt, édes szívem. Azért ülünk árnyékban.”

„Süt az akkor is, ne mondd. Hiszen még idebent is süt.”

„Hát ha a tűz mellé ülsz…”

Kis idő múlva abbahagyja a kötést, és mimikátlanul maga elé néz.

Megszorítom a karját.

„Mi az… érzel valamit?”

Lassan benyúl a pongyolája alá.

„Fogd csak… Most sokkal keményebb, mint reggel.”

Oldalról én is benyúlok, és közösen tapogatjuk a mellét.

„Szerintem nem… csak képzelődsz. Pontosan olyan, mint máskor.”

De látom, hogy nem hiszi. És hiába is olyan, mint máskor, akkor is neki van igaza. A rákja, a szívbaja, az ízületei, a műtéti helyek, az elmeszesedett gerinc. Fél az áttéttől.

„És ott lent is nagyon szorít…”

Amióta itt vagyok, mindennap megnézem az elzárt végbélnyílást, a varratnyomos keményedéseket. Valahogy megnyugtatja, ha én is látom. És mindig megkérdezem előbb, hogy akarja-e. De most se mondja, hogy igen, csak a vállamba kapaszkodik, füláll, és elindul a konyha felé. Róza néni éppen szundítani kezd, a hüvelykujja kicsúszik a markából. Nagy melleit csak erőlködve tudja megemelni a lélegzet, de lefelé már gyorsan ereszkedik a lágy tömeg. Amikor melléje érünk, szusszanva kinyitja a szemét. Anyám szétnyitja a pongyoláját, és összegyűr a terítőn egy Marasesti-s dobozt. Nem veszi észre, hogy van benne cigaretta.

„Hagytad kialudni a tüzet? Pedig mosni akartam még…”

„Még azt is” ásít Róza néni, és a dobozt bedobja a fáskosárba. Kicsit nevet. „Miklós örülni fog, ha este nem találja…” Aztán tapintatosan magunkra hagy, kimegy az udvarra. „Hiszen már kötél sincs, ahová lógassunk…” és a száradó ruhákat csapkodja.

Anyám kis nyögéssel az asztal fölé hajol, én meg leguggolok mögötte, felhúzom a pongyoláját. Gyöngén körbetapogatom, ahol a duzzadást érzi.

„Ott, ott… ugye, ki van dagadva?”

„Nincs… nem látom. Csak a barna foltokat a szélén. De azok ott is voltak.”

„Csak azokat?”

„Csak…”

Valamivel nyugodtabb most, de azért mégis bizonytalanul jön-megy. Csapzottan a macska is megjelenik, a szőre tele szivárványló lepedékkel, mintha most mászott volna ki a moslékos vödörből. Szórakozottan nézi.

„Azt már mondták a kórházban is, a foltokat… Tudod, a professzor Olariu. Hogy azokkal nem kell törődni. De én akkor se hiszem. Amikor fáj, akkor biztos kidagad.”

„Ne mutassuk meg az itteni orvosnak? Nem is ártana egy kis séta…”

Erre azonnal úgy tesz, mintha nem hallaná. Orvoshoz nem. S bizonyítékul megemeli a nehéz tölgyfa asztalt, hogy öt centivel odébb tolja. Róza néni elnéző mosollyal figyeli az ajtóból, a karján két száraz lepedő.

„Te, ha nem szakadsz meg addig, hozhatnátok Médinek is a patikából…”

„Médinek? Micsodát?”

„Egy kis pepszint.”

Anyám megdöbben.

„Meg akarod mérgezni?”

„Az én kutyám, kis szívem, ne akarj te engem fenyegetni. Nem azt mondtam, hogy sósavat az alimentárából.”

Most először sikerül úgy nevetnünk, hogy az arcukon fölrémlik valami régi vonás. A szuszék fölött besárgult kép: ők ketten állnak az egyik sóstó szélén, fekete bakancsban, fodros fehér ruhában, a hajuk vékony copf, a végén masni. Kicsit gúvadt szemmel, merev mosollyal várják, hogy a fotográfus kattintson. A karjukat előretolják, így fogják egymás kezét. A másik kezükben egy-egy pünkösdi rózsa, szár nélkül: mintha közvetlenül a markukból nőne ki a szirmos pamacs.

Odamutatok a képre, hogy próbáljam emlékeztetni őket; de valahogy mégsem sikerül jól. Elszótlanodnak. Anyám idegesen a gyűrűt kezdi keresni, amit Szebenben kellene eladnom.

„Bemegyek én is veled, és majd veszünk pohártörlőt” mondja váratlan határozottsággal.

„Azt nem! Arra a rázós buszra nem engedlek fölszállni. És Pesten különben is olcsóbb a pohártörlő.”

„Olcsóbb! De ha ott veszed meg, sose fogod beszegni…”

„Még a múltkoriak is megvannak, amiket adtál…”

Érzem, hogy ezt nem kellett volna; csak már késő. Ingerülten és kiszolgáltatottan vonja meg a vállát.

„Jó, akkor temessetek el. Majd bemegyek egyedül, és visszajövök vonattal. Nekem nem kell, hogy egész nap csak Aranka siránkozzon…”

S bemegy a lesötétített tisztaszobába. Kicsi szoba, alig több háromszor három méteresnél. A földön táskák, szatyrok, két olcsó-kék papírbőrönd. Minden gyűrötten kint lóg. A félhomályból apró puffanások, csattanások hallatszanak; de ugyanakkor a két süldő is rákezd, és eszelős visítással az ól deszkarésébe feszítik az orrukat. Szeretnék kimenni hozzájuk, de Róza néni újra ott ül a széken, és eltorlaszolja a kijárást.

„Hagyd csak, biztos a patkányok, Miklós tegnap is agyonvert kettőt. De én félek tőlük… Igaz, Zsuzsika?”

Valamilyen célzás lehet ez, aminek részletes története van, de most egyikük se tartja fontosnak tovább mesélni. Anyám közben visszabotorkál, és a nyitott retikülömet tartja maga előtt.

„Te jézusisten… ide tetted?”

A látvány megzavar; és látom, hogy Róza néni is összekulcsolja a kezét, mint aki felkészül.

„A gyűrűt? Talán ide sem adtad…”

„De igen. Tudom. Emlékszem. Szép sárga, bécsi arany volt… De hiába mondom, hogy eltedd, múltkor a táskádat is ott hagytad a boltban. A retikülödben meg nincs, megnéztem. De hát hol van akkor? Még anya kapta, mikor Bucurestben az ügyvédnél szolgált, és a felesége meghalt…”

S reszketve kisápad; de ahogy le akar ülni, leejti a retikült, s egy csomó apróság szétgurul. Amíg összeszedegetem, Róza néni megfogja a csuklóját.

„Ne izgasd föl magad. Meglesz.”

„Könnyen mondod te! Neked még itt van Miklós…” És gyanakodva megkeményedik az arca. „Ugye, Ági járt itt, amikor elmentünk tegnap?”

„Igen. Meg itt voltam én is. De az udvarról be se jöttünk a szobába… ha esetleg erre gondolsz.”

Ahogy a földön térdelek, csak a püffedt lábukat látom, az egyformán lecsúszott fáslikötéssel. Ez majdnem megakadályoz, hogy rájuk szóljak.

„Most már hagyjátok, mert még este visszautazom!”

Róza néni a szemével int.

„Eredj, nézd meg a bőröndöt, édes. Két éve Birica is húsz leit adott Szent Antalnak, pedig megspórolhatta volna.”

Anyám összeszorított szájjal ül, a karját keresztbe fonja. Kerüli a pillantásomat. És ők se szólnak egymáshoz. Én meg igyekszem minden dughelyet sorra venni, szatyorról szatyorra. Az egyik cipő orrában találom meg a kopott bársonydobozt. Mikor kiviszem mutatni, anyám éppen csak odanéz; és az arcszíne is sokkal jobb.

„Érdekes… Pedig biztosra vettem, hogy odaadtam. És né, még a doboza is megvan! De most aztán tedd el, ne hányd el. És tartsd mindig magadnál. Arankánál meg úgyis jobb, ha a retikült is viszed a vécébe, nem kell a szobában hagyni. Tudod, nekik nincs külön vécéjük, csak a másik oldalon, az udvar végében…”

Egy lélegzettel mondja ezt is, és még mindig összefont karral. Róza néni hajszálra ugyanúgy teszi keresztbe a karját, valószínűleg szándékosan.

„Tévedsz. Arankának most sok pénze van. Mért lopná el a gyűrűt?”

„A gyűrűt nem. De azért a pénzt megszámolhatja előbb, mielőtt kimegy…”

„Jó, megszámolja. Aztán? Üljön megint a vécébe, amíg visszarakják, ami hiányzik?”

Várnám a folytatást; de még egy halvány mosolyra se hajlandók. Két becsukódott szobor. Médi az ereszárnyékban csuklik, a macska eltűnt a fáskosárból. Úgy érzem, nekik is jobb most, ha magukra hagyom őket. S csendben hátraviszem a széket a ház mögé, ahol az üres műanyag dobozokat gyűjtik; mellette törmelék tégla. Van itt egy megcsonkolt ecetfa is, Miklós bácsi erre akasztja a rozsdás vaskarikákat, az egyikbe éppen beleesik a református templom tornya. A levegőben sok a galamb és fecske; és semmi felhő. Később eszembe jut a kérődző bivalyfej, de egyre bizonytalanabb, hogy csakugyan láttam-e vagy csak álmodtam. Aztán elalszom.

Már hatra jár, mikor visszamegyek a konyhába. Hanyatt, egymás mellett feküsznek a díványon. Mellükön a négy összekulcsolt kéz. Róza néni lehunyt szemmel, majdnem hortyogva szuszog, az orrából kifehérlik a vatta; anyám a gerendás mennyezetet nézi. Odaguggolok melléje, és hirtelen megcsap a fojtós szag. Róza néni ilyenkor szokta mondani, hogy „Zsuzsikám, már megint kékülsz”; de van úgy, hogy pirosat is mond. Eltéveszti a szagokat.

„Aludtál egy kicsit?” kérdezem.

Megrázza a fejét.

„Menjünk egy kicsit sétálni?”

Megrázza a fejét.

„Menj egyedül csak. Majd alszom holnap. Holnap úgyse leszel itthon.”

S megpróbál egyedül felülni, de meg kell támasztanom a hátát, hogy vissza ne dőljön. A keze nyirkosan hűvös, a háta izzadt-forró. Amíg a nyakát törölgetem, fél tenyérrel az asztalra támaszkodik, s erőlködve feláll. A kombinéja kilóg alól, a melltartója is félrecsúszott. Közben felsóhajt, és oldalt lép, hogy az utcára kilásson. Mondja, hogy mikor az előbb kinézett, Boriskát látta a patakhídon piros térdharisnyában, pedig még le sem telt a gyászév. Róza néni állítja, hogy letelt, hiszen neki kellett lemosni Gézát ecetes ronggyal, Boriska nem mert hozzányúlni. Meg különben is válófélben voltak, csak aztán mégse kellett ügyvéd. Egyszerre megint olyan zavart érzek, mint mikor Ági került szóba. Fogalmam sincs, hogy ki ez a Boriska. Rémlik, hogy az egyik mostoha unokatestvérem a brassói ágról; de felvilágosítanak, hogy Borica fogadott lánya volt húsz évig, csak úgy összevesztek, hogy kénytelen volt kitagadni, és semmit se hagyott rá. A bedőlt ház, az lett volna a Boriskáé, ha nem verik véresre egymást; de így az is az unitáriusokra maradt. Azok viszont kihaltak közben Vízaknán, és tavasszal a pap is elköltözött. Borica volt az utolsó a felekezetből, mondja elkönnyesedve anyám. Mikor Róza néni megjegyzi, hogy Borica nemcsak unitárius volt, hanem titokban a katolikusokhoz is eljárt, sőt, már lánykorában is folyton attól félt, hogy hátralékban marad; anyám vérig sértve csattan fel, hogy legalább a halottakat kímélhetné. S felindulásában megint bevonul a tisztaszobába. Ahogy nagy zajjal a szatyrukat húzkodja, véletlenül lever egy 1916-os emlékpoharat, rajta a Gyilkos-tó látképével, a fenyvesek koszorújával. Róza néni elmosolyodik a csörrenésre; de mintha mégis neheztelne.

„Hát, igen. Nekem nem szabad Biricáról. Pedig őt is én mosdattam ki a ravatalra, nemcsak a Gézát. Vagy ezt se mondom jól?”

„Ezt igen, mert a vonatom késett… De ki öltöztette? A sok gyöngyöt ki rakta föl rá?”

„Te, Zsuzsikám. De én most csak a mosdatásról beszéltem.”

Hosszú, majdnem néma félóra telik el, amíg rá tudom venni anyámat, hogy menjünk ki a fürdőkertbe. A hűvösség ilyenkor ér ide a havasokból, ilyenkor már kellemes a séta. Róza nénit nem látjuk, mikor elindulunk, már korábban bevette magát a disznóól mögé, ott kalapál egy kilazult deszkán. S anyám nem is erőlteti, hogy szóljunk. Váratlan fürgeséggel nekilódul a meredek udvaron; talán hogy nekem se legyen időm hátraszaladni az ólhoz. Csak kint a sarkon lassít le, s onnét már félóra alatt odaérünk a gyógyfürdőhöz. Nem nagy távolság, alig háromszáz méter; de szép út. Öreg fák, patakpart, néhány fölismerhetetlen arcú kő-Krisztus. Amióta a fürdőt bezárták, a parkba tilos belépni; de anyám nem veszi észre a figyelmeztető táblát. Csak arra panaszkodik, hogy a kavicsos sétány töri a lábát, s mintha szöggel vernék a sarkán a hegyes csontsarkantyút. Leülni meg nem lehet, mert a maradék két padot szögesdróttal tekerték körbe. A három sóstavat deszkapalánk veszi körül, a kabinok java része bedőlt; csupán a lombok között látszik ide a havasok masszív körvonala. Valamikor nagy élet volt itt, zene szólt, táncoltak, szeretkeztek, a nők fodros fürdőruhában ültek, és áztatták a petefészküket a vízbe süllyesztett padokon. Akkoriban a hosszított derék volt a divat, a lazára eresztett öv bőrrózsájáról cakkos szálak lógtak le a szoknya aljáig.

„És hol voltak a pálmák?” kérdezem.

Sokáig nézi a traktornyomos parkot, végül egy földhányásra mutat, ahol két egymásba olvadt bitumenes hordó áll. Mintha lett volna egy ilyen kép is valahol, anyám egyedül támaszkodik az egyik pálmafának, a haja a derekáig ér, nevet. A képre ő is emlékszik, de arra nem, hogy nevetett volna.

„Jaj, dehogy!” mondja. „Ugye, akkor volt az, hogy apád azt a sok szeretőt tartotta Kolozsvárt, és pénzt se adott haza semmit, én meg lent dolgoztam a Bărăgan-on egy uradalomban, annál a zsugori uraságnál. Jaj, szörnyű! Pedig milyen szép ember volt… Aztán mégis lopni kellett mindig, hogy jusson nektek is, ugye, zsírt meg lisztet… És az a sok szép gyümölcs! Te meg ilyen kicsi voltál még…”, s mutatja, hogy mekkora. „De a ruhát azt nem, azt csak kölcsönbe kaptam Biricától arra a délutánra…”

Közben egy tornyos, feketére evődött faépületen akad meg a szeme; mint valami túlméretezett filagória. Most cementes zsákokat tárolnak benne. Kis mosoly suhan át az arcán.

„Ott szólt a tárogató esténként… emlékszel?”

Nem emlékszem, de igyekszem erősen elképzelni.

Már sötétedik, mikor hazaérünk. Miklós bácsi még mindig nincs otthon; de az asztal már megterítve. Középütt, egy felébe tört tetőcserépen, nagy fazék túrós puliszka gőzölög.

„Na, ugye” mondja Róza néni. „Már a kapuból láttam, hogy jöttök. De jó is, hogy nem siettetek, mert Médi megdöglött közben. Már el is kapartam az ól mögött.”

„Hogyhogy megdöglött?” kérdezi anyám, és belemarkol a terítőbe.

„Hogyan! Hát csuklott egy darabig, aztán nem csuklott többet. Kár is lett volna az a pepszin… Vagy hoztatok mégis?”

„Nem… nem hoztunk” mondom; s anyám még mindig a terítőt markolja.

Ági csakugyan szokatlanul és csúnyán mitesszeres. Kint az autóbuszállomáson találkozunk reggel, és ő ismer föl a tömegben. Jó kabát van rajta, a lábán pionír fiúcsizma. Elképzelhető, hogy már régóta iszik, a szája cserepes, s ahogy sűrűn rányal, utána mindig aprókat nyel. Különben egyáltalán nem látszik, hogy harminckét éves, lehetne negyvenkettő is; a szeme azonban olyan világító kék és szép vágású, amilyen Róza nénié volt.

Amikor este újra szóba került a tordai ág, akkor mesélték el, hogy húszéves korában két gyereket fogadott örökbe pénzért, de csak három év múlva ment férjhez a bikaistálló egyik állatgondozójához; s hogy a férje másfél évig „politechnikát” is tanult Iaşi-ban, s csak akkor hagyta abba, mikor a hereműtétje után az évfolyamtársai csúfolni kezdték. Sőt, azt is beszélik, hogy a fogadott kislányt a hokedlire kötözi és úgy veri. Ezt az utóbbit Róza néni se cáfolja határozottan, bár biztosat egyikük se tud. Amikor meg Ágit faggatták egyszer, az nemcsak a hokedlit tagadta, hanem a hereműtétet is. Már ágyban voltunk, mikor anyám megint előhozta az egészet, de Miklós bácsi úgy horkolt, hogy csak kiabálva értették egymást; mi a tisztaszobában, Róza néni a konyhában.

„Jó, nem volt műtét… De akkor mért nincs saját gyerekük?”

„És nekem volt? Azt hiszed, én nem vertem volna szívesen a seggire?”

„De lekötni… És még nem is az apja! Jaj, te, Róza…”

„Azt nem mondják, hogy meztelenül, csak a hokedlit mondják. És nagymama engem is hányszor ráparancsolt…”

„Persze! Csak én nem emlékszem rá. Nem mertél te olyan makacs lenni. De hát védd, ha jólesik, téged úgyis mindenki becsaphat… De akkor legalább a két gyerekért csináld! A süldőket nekik adjátok?”

„Ugyan! Tavaly is nekik hizlaltunk egyet.”

S nagyjában, el is alszunk ezzel.

A buszon annyi az utas, hogy igazában állnunk se kell, olyan tökéletesen be vagyunk préselve, a hasunk egymásba nyomódik. Mégis, mintha zavarná Ágit, hogy ennyire közel esik az arcunk, és igyekszik hátrafeszíteni a nyakát. De így is jól érzem, hogy vagy a bimbója erős, vagy valami durva varrású melltartót használ.

„És ti? Ti mért nem neveltek disznót?” kérdezem.

Zavartan nyel és a szemöldökét húzkodja.

„Tetszik tudni, nem érdemes. Itt van nem messze a kukoricaföld… igen, már elhagytuk”, és megpróbál a fejek között kinézni. „Ha onnét megszedem, ami kell, és megfőzöm, azt jól el tudom adni Szebenben. Két leiért a csövit, az nem rossz ár…”

„És télire nem is hagysz…?”

Közbevág.

„Dehogynem. Ha már köd is van reggel, megyünk mind tollazni…”

„Az micsoda?”

„Hát, ki a határba. Ott még szedünk annyit, hogy kitartson.”

„És ezt szabad?”

„Persze. A kollektívben mindig marad, amit nem vesznek észre. És úgyis csak odapusztulna. Én így a négyszeresét is megkeresem a kukoricának.”

Az induláskor hűvös volt, most annál jobban izzadunk. Ági arcán, a mitesszerek között, kis árkokban csillan a verejték. A tartós préselődéstől apránként az egész alsó és felső öltözetét kiismerem, a kapcsokat és gyűrődéseket, mindent. Inas és izmos test; s valamilyen borotva-kölnit használhat.

„Ez itt már betonút” mondja, és behúzza a hasát, a mellkasát hátradönti, így viszont az ágyékunk nyomódik egymásra. „Ugye, szép? Most már mindenfelé betonutakat csinálnak. Tavaly még filmezni is voltak Bucurestből… Tankokat hoztak és sírokat ásattak. A sisakokat meg itt hagyták, tessék csak nézni!”

Kis ügyeskedéssel találok egy rést, ahol kilátok a mezőre. A szanaszét leszúrt karókon tényleg ott lóg néhány rohamsisak.

„De mért nem tegezel engem? Úgy beszélgetünk, mint két idegen.”

Elvörösödik és félrenéz.

„Ne tessék haragudni, de én nem tudnám jól… Valahogy nem jön.”

Valamit megérinthettem benne, amire nem számított, mert Szebenig már nem nagyon váltunk szót. Csak az állomástéren enged föl egy kicsit, és lelkesen kalauzol, mintha csakugyan idegen volnék. Arankáék nem laknak messze innét, de előbb elkanyarodunk a fagylaltos stand felé, s ez olyan ellenőrzésféle is. Ilyenkor reggel, amikor még nem nagyon vesznek fagylaltot, a szomszéd kislányára bízzák az árusítást. A stand jó helyen van, hármas utcakereszteződésnél. Egy darabig a túlsó oldalról nézzük a forgalmat. Ági precízen figyel.

„Jól mér” mondja elégedetten, s mikor a cingár kislány mögé érünk, nevetve beüt a szoknyája alá. „Csak aztán ne protekciózz! Majd tizenegy felé jövök!”

A kislány riadtan néz hátra, sietve tovább mér. Az ő arca is szokatlanul mitesszeres; mintha tényleg a gyereke volna.

Néhány utcával odébb egy sikátor nyílik, s onnét már nem kísér tovább Ági. Ügyetlenül nyújtja a kezét, és nem hagyja, hogy megcsókoljam. Azt mondja, úgyis találkozunk még; és váratlan bizalmassággal odahajol a fülemhez.

„Megyek gyertyát gyújtani a románokhoz, tudja, ott így is lehet imádkozni. És most muszáj… Tante Angelica mindig igazat jósol, és most én is megálmodtam…”

Egy pillanatra meghökkenek, ahogy anyám szokott, s még a mimikámon is érzem az ő arcmozdulatát.

„Jó, jó, de mit? Rosszat?”

Sután áll. Nem akar a szemembe nézni.

„Egy fekete kos állt a parton… De Arankának ne tessék beszélni róla!”

Úgy búcsúzik el, hogy tenyerét végighúzza a selyemballonomon, és gyorsan megfordul. Majdnem férfias lépésekkel csattog tovább a pionír csizmájában.

A harmadik ház az Arankáé. Hosszú és keskeny udvar választja el a kétrészes épületet. Az egyik szárny emeletes, a másik földszintes, s a kettőt elrozsdásodott télikert köti össze hátul, elöl meg egy bástyaszerű boltív. Aranka a földszinten lakik, és két utcai ablaka is van. Nem kell bekopognom, az ajtó kitárva, a küszöbön fényes linóleum. Valahová kimehetett éppen, mert a köszönésemre senki nem válaszol. Nagy, parkettás szobába lépek be. A szemközti falon nagyméretű gépi selyemperzsa, Szöktetés a szerájból. A csillagos éjszakában két fehér burnuszos arab vágtat, a lovukat ütik, hajsza, a lovak gyönyörűek. Az egyik arab ájult nőt tart a karjában. A háttérben mecset, pálmák, kaktuszok, az előtérben néhány kő. És az egész rikítóan színes. Ez alatt áll a kétszemélyes rekamié, még bevetetlenül, éjszakai összevisszaságban. Egyébként a szokásos berendezés, sok csipketerítő, hat lilahuzatos szék. És ragyogó tisztaság, mintha kizárólag a rekamiét használnák csak.

„Jézusom!” hallom egyszerre a hátam mögül, de már nincs időm megfordulni, maga Aranka lép oda mellém.

Ő is eléggé meghízott, csak arányosabban, mint Róza néni; s persze, sokkal fiatalabb is. A karomat szorítja és néz, eltol magától, megint visszahúz, elkönnyesedve megölel, a mozdulatában túláradó öröm és gyakorlatias felületesség.

„Nahát, mégiscsak! Persze, Ági szólt már, hogy itt vagy, én meg gondoltam is, hogy lesz-e benned annyi… De Jézusom, ha Mituka látna! Gyere, hadd nézzelek jobban… Pontosan, mint az anyád! Pontosan, mint az anyád!” és tapsolva a rekamié felé fordul. „Vali! Vali! Nézd, ki van itt! A nagynénicskéd Pestről!”

Nem azonnal, csak néhány pillanat múlva mozdulnak meg a párnák, és megjelenik Vali feje. Alig lát az álmosságtól, beletúr a hajába, valamit mormog románul, utána megint eltűnik. Aranka elérzékenyedve int.

„Kis szaros, sose tud fölébredni… Csak ne volna olyan szép meg ne szeretném annyira. Dragă, ne csináljak egy kávét?”

„Köszönöm, majd később, most csak ülj le inkább. Biztos túl korán is jöttem… De este már muszáj visszamennem.”

Leülünk a lila székekre, és mosolyogva nézzük egymást. Akármiről beszélgethetnénk most, de még nem tudjuk, hogy mi legyen ez az akármi. Mindenesetre meglep, hogy olyan gondosan fekete rajta minden, a blúz, a pecsétes szoknya, a zokni és a szandál, a keskenyre hajtogatott sál, amivel a festett szőke haját köti le. A festés alatt kezd kinőni a barna, és a szája is erősen festékes. Párnás ujján vastag karikagyűrű, belenőve a húsba, a nyakában aranylánc.

„Csak nem gyászolsz? Vagy még mindig a férjed?…”

Érzem, hogy örül a kérdésnek. Kezébe veszi a kezemet, és lehunyja a szemét.

„És az anyámat, lelkem… A négy legkedvesebbemet veszítettem el öt év alatt. A négy legkedvesebbet… Nincs éjszaka, hogy ne látnám őket, ne beszélnék velük. Itt a rekamié, a bútorok, a sok szerviz, ez mind Mituka nekem. Nem tudok én már igazán élni, csak meghalni… És ahogy Mituka tudott! Ezt a fali perzsát is közösen vettük Ephoriában, s még le is alkudott belőle egy negyed árat, pedig nem könnyű ám a tengerparton, mint a cukrot, úgy viszik az ilyesmit a külföldiek. Nézted a mecsetet rajta? Meg a pálmákat? Mituka azt mondta, olyan igazi ez, hogy el tudna gyalogolni odáig… De aztán máshová kellett neki. Én meg egy árva pálmát se ültethetek a sírjára! Itt elfagy.”

Nem siránkozva, inkább lendülettel beszél, mintha rá akarna venni valamire. S csak a legvégén csuklik el a hangja. Közben itt is bejön egy macska, mint Vízaknán, de ez annyira kicsi még, hogy minden szőrszála külön áll. S most kezd Vali is ébredezni. Aranka fölkapja a kismacskát, és odadobja a párnák közé.

„Menj, karmold meg!” Aztán szigorúbban. „Hallod? Öltözz fel, és megyünk a városba, csinálunk egy szép napot a nagynénicskédnek…”

Vali most lesz tizenhét éves. Álmos, lusta arc, kicsit ovális és keletiesen lágy, a szája puhán biggyed, a szeme sötét. Tulajdonképpen nagyon szép, csak valami öntudatlan unalom tompítja ezt a szépséget. Ahogy felül, világít a meztelen felsőteste. A haja elborítja a vállát, és az övé is festett szőke, mint Arankáé. Közömbösen és mégis érdeklődve bámul; s talán nem is érdektelen, ahogy ezt a kettőt egyeztetni tudja.

„Budapestről?” kérdezi kicsit élénkebben, és meztelenül kimászik a paplan alól, csak egy hálókabátot lógat maga elé.

„Gyere, csókoljátok meg egymást, addig én hozom a kávét” mondja Aranka, és ülve marad.

Vali félúton odapillant a tükörbe, utána oldalról az arcomhoz hajol.

„Akkor te is tante vagy?” és megcsókol.

„Szégyentelen!” nevet Aranka, s a lelógó hálókabátot hátrahúzza Vali lába között, és feltolja a fenekén a derekáig, hogy legalább így fogja maga köré. „Látod! Nem érzi, hogy mit szabad, mit nem. De még szegény Mituka se tudta leszoktatni. Ugye, mindig éjszaka jött haza, reggel korán ment el, ez meg mint a madár, ha fölébredt…”

Vali a szoba közepén áll, és ásít.

„Mit vegyek föl?”

„Amit akarsz, kis szívem. Tudod te. Csak gyorsan, hogy indulhassunk…”

Vali vállára dobja a hálókabátot, és kimegy a másik szobába. Aranka is föláll, és Vali után néz.

„Mit beleadtunk ebbe a kölyökbe is! Pénzt, szeretetet, mindent… Mituka az ilyesmiben mindig gavallér volt. Amikor meghalt Vali apja, a Feri…”, s egy pillanatra elakad, megfogja a vállamat. „Dehiszen ismerted! Az unokatestvéred volt, az én édesbátyám…”

„Persze… Találkoztunk is itt Szebenben. Vagy inkább Vízaknán?”

Öt-hat éves korunkban egészen biztos, arra emlékszem. Arra a nyárra, amikor a Róza néni kiskacsái folyton visszacsúsztak a földbe ásott itatóbili pereméről, mi meg addig nevettünk rajtuk, amíg elkéstünk a segítséggel. Nagy bili volt, három-négy kiskacsa fért el benne.

Aranka lassan visszahúzza a kezét.

„Na, majd azt is egyszer… Hogy Feri hogyan ment el. De Mituka már a temetésénél mondta, hogy a mi kötelességünk kiállni, és nem hagyhatjuk Ritát a három gyerekkel. A Valit meg ide is vettük mindjárt, Mituka annyira imádta. Mituka mindenkit szeretett…” s kicsit elgondolkozik, szeme rátapad a fali perzsára. „Mindenkit és mindent” ismétli meg, de valahogy közönségesebben, mint az előbb. És látom, hogy könnyes. „Tudod, hogy még a halála napján is táncolt? Egy órával a halála előtt? Csak nyúlt, és az első pincért derékon kapta…”

Sóhajtva visszaül mellém, s a csipketerítőt kapirgálja.

„Istenem, ha mindent el tudnék mondani neked… És este mész már? Azt mondtad?”

Nem akarom, hogy ő is úgy érveljen, mint anyám; inkább nevetve legyintek.

„Hagyd el, egy nap is hosszú tud lenni…”

Váratlanul hálásan bólint, és közelebb hajol.

„Nekem igen, dragă. Én aztán tudom! Csak ülök itt, és ülnek körülöttem a halottak, a széken, az ágyon, a küszöbön… Mérem a fagylaltot, és azt is ők nézik. Nézik az utcán, ha megyek, ha este odafekszem Vali mellé… Legalább egyszer lehetne csak elmondani! De nem megy… És látod, mégis szeretek enni! Szeretem a konyakot, amit Mituka is szeretett, szeretem, ha nevetnek körülöttem, és pusztulok bele, hogy nem állhatom meg… Tante Angelica egyszer azt mondta télen, hogy Aranka vigyázz, nehogy rád vigyázzanak úgy, hogy a végén megbánd! De hát teszek én mást…? Hiszen másom sincs már…”

Vali közben újra bejön meztelenül, de most egy lila kosztümöt hoz.

„Ez jó lesz?” kérdezi.

Aranka nem közvetlenül válaszol, nekem dicséri a ruhát.

„Ugye, szép?” s a szeméből kitörli a könnyet. „Az első modell volt a rajonban, a Casa de Mode ezzel nyert díjat a fesztiválon. És nem is engedték olcsó konfekcióra… Mi meg szeretjük a szépet. Én is mindig szerettem.”

Vali tanácstalanul áll, választ szeretne kapni.

„Azt mondd, hogy jó lesz-e…”

„Jó, jó, kis szívem, csak meg fogsz pukkadni benne, ha fölmelegszik, de hát csak vedd, ha szereted…” Majd újra felém fordul. „Ez is olyan ám, hogy itthon pucéran se fázik, a napon meg képes meghűlni, köhög. Én izzadhatok, mint egy ló, rajta meg se látszik. Persze, szegény Feri volt ilyen… Más szakács három inget is váltott, mikor az övé még mindig úgy állt, mintha éppen vasalták volna. Ezt tényleg az apjától örökölte Vali.”

„És az anyja?” kérdezem, hogy kicsit eltereljem a gondolatait. „Rita milyen?”

„Pocsék. Kurva” mondja egyszerűen.

Vali a rekamién ül, és a paplan alól szedi elő a bugyiját, kombinéját. Magába feledkezve kezd el öltözködni. Nem tudom eldönteni, hogy hallja-e, amit Aranka mond, s hogy egyáltalán ért-e annyira magyarul. A kiejtése elég jó, de azért lehet, hogy sokkal rosszabbul ért. Mindenesetre úgy tesz, mint aki oda se figyel. Egy pillanatra megszagolja a bugyiját, mielőtt belebújna; s kicsit széttartja a lábát felhúzás közben, hogy a bugyi feszesre táguljon. Láthatólag élvezi ezt a mozdulatit. De még az utolsó húzkodásra sem áll föl, hanem a könyökére támaszkodva emeli meg a fenekét. Aranka meg újra nekiindul, hogy hozza a kávét; de azért nyugodtan tovább marad, és kibámul az ablakon. Mintha volna ugyan időérzéke, csak valamilyen más formában, mint ahogy megszoktuk.

„Tudod, dragă, Rita román. Ritát ismerni kell, másképp őt nem lehet megérteni…”

Meghökkenek.

„De hiszen Mituka is az volt, nem?”

„Hát persze! De még milyen! Mondta is sokszor, hogy ti magyarok elbújhattok Rita mellett, ha az ki akar tenni magáért… És ő értett hozzá, nem a levegőbe beszélt.”

Valin már rajta van a kombiné, amikor némán kisétál a szobából. Lehet, sőt valószínű, hogy az ő időérzéke is hasonló az Arankáéhoz; s mintha rám is ragadni kezdene valami. Csak ülök és várok, nézelődöm. Aztán megint tovább ülök és várok.

Ide, a sikátorba kevés napfény süt be, de ebből a kevésből elég sok jut Arankának. Jó fekvésű ház.

„És télen milyen? Jól fűthető? Itt a havasok aljában azért mégse mindegy…”

„Hogy, édes…?”

Nemcsak én, ő is elkalandozott közben; s most egy másik székre zökkenti le magát, szemben a napsütött ablakkal.

„A tél nem az évszakom, dragă. Nem is élek télen. Hó meg jég… Inkább sose látnám. De ugye, Mituka itt született, neki így természetes, fönt azokkal a fehér csúcsokkal. De én nem. Télen soha.” S újra hosszabban rám néz. „A négy legkedvesebbem is mind nyáron halt meg… Mituka, Feri, az apám, az anyám. Ferinek majdnem háromszáz volt a vérnyomása. S hozzá egy olyan igazi augusztus, hogy még a fagylaltot is alig tudtuk jegelni. Képzelheted. Ő meg az első szakács a Hotel Sibiul-ban. Külföldi vendégek, pénzes turisták. Egy ilyen helyen nem lehet szórakozni, ott vágni kell a húst és csinálni a csorbát. Aznap is éppen csorbát főzött, s még mondta is, hogy na, ez olyan lesz, hogy az angolok nedvesre ehetik magukat… Aztán összeesett. Az a szép szál férfi! Ő ott szokott megállni” mutat a linóleumos küszöbre. „De beljebb sose jön, csak megáll, és nézi a többieket. Nézi Mitukát a rekamién, nézi az apánkat meg az anyánkat… Vali!” kiált ki váratlanul a másik szobába. „Eredj, csináld már azt a kávét a nagynénicskédnek!”

Vali feltűnik az ajtóban, a lábán halványlila cipő; látszik, hogy nagy gonddal választotta ki a kosztümhöz. De a kombiné megint nincs rajta, csak a bugyi.

„Az az aranycsipkés… nem tudod, hol van?”

Aranka szájához húzza a kezét, kis ideig így nézik egymást.

„De igen… Az alsó törött fiókban. Ott jobbra. Hanem most már kapsz az úri feledre, dragă, ha nem sietsz. Tante nem azért utazott ilyen messze Budapestről, hogy itt töltsük az egész napot. Ha nincs kávé, kérj Murgulicától.”

Vali bágyadtan nevet, visszafordul.

„Murgulicától? Jó.”

S a talpát csúsztatva kimegy.

Aranka egy pillanatra megrezzen, de végül mégse szól. Ő is kicsúsztatja egyik lábát a szandálból, s a talpát ráteszi a másik lábára. Az egymásra hajló, elformátlanodott lábujjait nézi.

„Szóval Feri, igen… Pedig előző este még úgy összevesztek Ritával, hogy fazekakat vagdostak a kályhához. A szomszédok nem is hitték, hogy lehet még rosszabb… Pedig, lett.”

„Mért, máskor is szoktak?”

„Hajjaj. De főképp nyáron, dragă. Tudod, akkoriban Rita is fagylaltot árult, és szerette otthagyni a standot, rábízta erre-arra, szomszéd gyerekre, ő meg ment a szeretőjéhez, amelyik éppen szabadnapos volt. És Feri néha rájött. Akkor este is ezen martak össze. De hiszed-e… Rita meg se rezdült, amikor Feri lehanyatlott a konyhán. Majd megmutatom a képet a halottaságyról. Száz szegfű, száz rózsa körös-körül. És igazi színes kép, szinte olyan, hogy meg lehet fogni a rózsákat. És Mituka hogy odavolt, mikor meghallotta! Képes volt még Ritát is megérteni, hogy meg se rezdült… Nézzétek, mondta a sírnál, nézzétek a torkát, ott szorul neki a sírás, csak nem tud kijönni, mint a gombóc! Mituka mindent meg tudott érteni. Mindenkit. Aztán csináltak mesterséges légzést, a fejére hidegvizes ruhát, pofozták, de nem tért magához. Csak egyszer emelte föl a karját, és mondott valamit, de sose tudtuk meg, hogy mit. És abban az iszonyú hőségben tették mentőkocsiba, a kocsi meg defektet kapott. Persze, próbáltak kereket cserélni, mert a másik késett, csak közben Feriből is jött a vér. De ide a szobába sose jön beljebb, mindig ott áll meg a linóleumon…”

Elhallgat, és az arcomat figyeli; de lehet, hogy rosszul ítélem meg, s csak jobb híján néz rám.

„Látod, tartalak szóval, s biztos nemcsak ezért jöttél” mosolyodik el hirtelen. „Anyád mit bízott rád? Róza néni? Szebenbe nem lehet bejönni anélkül…”

Én is nevetek.

„Az igaz… A város mégiscsak város.”

„És Zsuzsika bírja még?”

„Ismered, ő milyen. Amíg mozogni tud, segít, tesz… Persze, azért fél.”

„Az nem baj, dragă. Amíg félsz, addig ragaszkodsz is. De én már néha azt se… Egyik nap igen, a másik nap nem. És mégse tehetem meg, hogy ne ragaszkodjak. Igazán még ki se gyászolhattam őket, még időm se volt elég. Nekem muszáj ragaszkodnom. Nyáron a fagylalt, télen, ami jön. És itt van Vali. Mi lesz ővele? Ha átnyúlok éjszaka, és nem találom ott mellettem, a hideg kiráz…” Megragadja a csuklómat. „Vagy szeretnél vásárolni inkább? Mert indulhatunk ám… Murgulica mindjárt adja a kávét.”

„Nem… egy karikagyűrűt kellene eladnom.”

„Szóval aranyat?” s a hangja egy árnyalatnyit személytelenebb lesz. „Értem. De azt akkor le kell méretni előbb, dragă. És nem akárhol, az ilyet csak megbízható helyen szabad. Mutasd csak, milyen… Régi?”

Előveszem, de a bársonytokot már ő nyitja ki. Elismerően kiált föl.

„Jézusom, de szép!” s a szeme felcsillan, és el is nedvesedik. „Ti csak menjetek sétálni, elintézem én ezt… A legjobb árat, amit kapni lehet érte!” s forgatja, tapintgatja, majdnem gyermekes áhítattal. Már éppen lecsurran a könny az arcán, mikor fölnéz. „A legszívesebben én venném meg. Belevésetném, hogy Mituka, és ez lenne a jegygyűrűm Mitukával…”

Tétován elém tartja, de gyorsan vissza is húzza a kezét. Erővel nyomkodja föl az ujjára.

„Sokkal szebb, mint az enyém! Nem is tudom, miért… Talán mert vastagabb? És a széle is másképp gömbölyödik.”

Tulajdonképpen nem akarom lebeszélni, csak az igazság kedvéért jegyzem meg, hogy nem értek egyet a vésetéssel.

„A másikat mégiscsak a férjedtől kaptad… Hogy lesz ebből jegygyűrű, ha tőlem veszed meg?”

„De igen!” kiáltja; aztán egészen halkan. „Belevésetem, hogy Örökre, Mituka…”

Közben apró csörrenések a szomszéd szobából, elég sokáig. A kismacska a párnák között nyávog, de csak a farkából látszik egy centi, mint a kinyalt ecsetvég. Végre megjelenik Vali a kávés tálcával. Már rajta van a lila szoknya és az aranycsipkés kombiné, csupán a kosztümkabátot nem vette még föl. Azt majd később, a fésülködés után.

„Murgulica nem adott, csak Viorica adott” mondja, és leteszi a tálcát.

„Hogyhogy nem adott? És kétszáz leit tudott kérni?”

Vali megint bágyadtan nevet.

„Nem volt neki. Vagy most rángassam ki az ágyból?”

A kávé híg és törökös; viszont édes és forró. Aranka majdnem egyből hörpinti fel, a lisztfinom zacc nyomokat hagy a repedezett rúzson. Dühös.

„Azért Murgulica is egy pocsék.”

Kis csend, Vali erőltetetten ásít; de nem veszi le szemét a nevelőanyjáról.

„Miért? És kicsoda még?”

Első pillanatban nem hiszek a fülemnek: a másik szobában most kezd csörömpölni egy vekker. S nemsokára a harangszó is beszűrődik az ablakon. Valami tévedés lehet, hogy dél van; pedig annyi. Aranka vastag csuklóján körömnyi aranyóra. Odanyúlok, megnézem, és felhúzom a megállt karórámat.

„Mintha már egy éve itt ülnénk… Neked nem? Valahogy nem is értem…”

„Akkor jó” mosolyodik el hálásan. „Akkor mégis itthon vagy nálunk.”

Vali még mindig ott áll mellettünk, és Arankát nézi; aztán váratlanul gyermekes fintort vág.

„A kávé a pocsék, nem Murgulica!” és leül a toalett-tükör elé egy nagy bontófésűvel.

Aranka sietve felém int.

„Jaj, dragă, ahhoz itt kellene élned, hogy egyszer mindent megérts. És ezt még Vali sem értheti meg. Azért mert Murgulica pincér, és Mituka is az volt? De ez nem ugyanaz. La diferenţa! La diferenţa! Murgulicának most is fegyelmije van, és Mitukának soha nem volt, soha! És micsoda temetés… Olyan sose lesz Murgulicának.”

Egy pillanatra a tükörbe néz, ott találkozik a pillantásuk.

„De hát jó, a kávéja Vioricának is pocsék… Hallod? Már igazán hagyhatnád ezt az örökös fésülködést, attól nem nől gyorsabban, kicsi szívem…”

Valami feszültség súrol mindhármunkat, de nem végleges, és továbbra se világos, hogy az egészet mi indokolja.

Vali minden húzás után kiszed a fésűből egy-két szálat, két ujjal odateszi a toalettasztalkára.

Aranka a gyűrűt nézi az ujján, rálehel, utána hosszasan dörgölgeti.

La diferenţa!” sóhajt. „És micsoda temetés, dragă! Annyi nép, hogy nem is a fekete kocsin vittük, hanem teherautón, a kocsin el se fértek volna a koszorúk, virágok. Persze, körbe kibélelték perzsákkal az autót, mellette ott álltak őrséget a pincérek, mind pincérruhában. És egész a sírig szólt a cigánymuzsika, annyira bolondult a magyar nótákért. És én tudtam, hogy milyen nótákat akar. Pedig”, és bizalmasan közelebb hajol, „Mituka titokban nem hitte el, hogy meghal. Nem tudom, hogyan képzelte ezt, de nem hitte. És lehet, hogy Mituka él is. Én meg kétszer elájultam. És szólt a zenekar, három pap temette! Volt görögkeleti és görögkatolikus is, a párt meg lobogót küldött, és csillagos kitüntetést. Igen, még a párt is adott hozzá… azt mondták, legyen az ő halottjuk. Jó, mondtam, legyen, de pap akkor is muszáj. És beleegyeztek…”

Most az én pillantásom akad össze Valiéval; éppen a fogínyét nézi. Annyira közel hajol a tükörhöz, hogy az orra rányomódik, s ebből a természetellenes szögből figyel. Kicsit vicsorit, majd újból a gyermekes fintor jelenik meg az arcán. Végül úgy mosolyodik el, mintha igazában mi ketten lehetnénk cinkosok, valami nem tudom, miben.

Aranka közben a zaccot törölgeti az ujjával, és szórakozottan beszopja. Már nyúlna az én csészém után is, de meggondolja magát.

„És Mituka sohase csalt” mondja csendesen. „Legalábbis pénzben soha. Ezért is szerették úgy… Meg a kedélye, dragă! Hiszen most is, ha hazajön és odafekszik a rekamiéra… És most is éjszaka mindig, mint amikor munkából jött meg, csak most nem látszik rajta, hogy ivott… Az nem. Az az egy soha. Csak a kedélye, dragă! És ez a legborzasztóbb… Hogy ott fekszünk Valival, és ő is ott fekszik, érzem a bőrét és tudom, hogy lehetne szólni hozzá, de nem szabad fölébreszteni. És nem is hagyná magát, amilyen makacs…”

Vali hirtelen abbahagyja a fésülködést, és kirohan.

Aranka, mintha észre se venné, folytatja; a két térdemet fogja, és kikényszeríti, hogy a szemébe nézzek.

„Azóta többször is elmeséltettem a segédszakáccsal… tudod, kíváncsi voltam, hogy nem hazudtak-e. De nem. Már korán reggel kinyitották a rádiót, hogy legyen egy kis hangulat a konyhán, Mituka meg körülnézett, és derékon kapta az egyik pincért. Azt mondják, úgy forgott vele, mint a ventillátor. S akkor neki is a száján buggyant föl, mint a Ferinek. Rögtön odament a vizes ládához, amibe a csikkeket dobálták, és abba köpte bele. Nézzétek, mondta: vért köpök! Aztán újra nevetni kezdett: de ezt a táncot folytatjuk még! És forgatta tovább a pincért, csak akkor már hányt is. És úgy rendelkezett, mint egy igazi vezető. Gyertek, csináljuk meg a kasszát! Mert az esti kasszát csak úgy otthagyták, és az szigorúan tilos. És terítsetek! mondta. És a rádiót ne csukjátok el!”

Egy pillanatra a másik szoba felé néz, de Vali nem jön be, csak halljuk, hogy ott van, valamit kattint. A rádió lassan erősödik föl; a híreket most fejezték be, s utána rögtön bevág valamilyen gyors ritmusú sârba.

„Erre most nem volt szükség, kicsi szívem” szól ki Aranka, és mind a két szeméből patakzik a könny, de szinte felindulás nélkül. „Mit tudjuk mi azt elképzelni, hogyan volt azokban az utolsó percekben! Hogy ő mit látott?! Mert ugye, jöttek a mentők is hamar, és nekem is telefonáltak… Már bent a kórházban, azon a hosszú folyosón rohantam oda hozzá, de akkor már alul-fölül egyszerre ment belőle. Ki akart menni a vécére, de kérte, hogy ne vigyék hordágyon, s akkor én fölemeltem… nem is tudom már hogyan bírtam! Hideg is volt, és mégis olyan, mint egy gyerek. És ott kint… ott mondta nekem magyarul: Aranka, ha máshoz mész feleségül, az nekem nagyon fájna! De nem ígértem meg. Hiszen ha megígérem, abba is beleegyezek, hogy meghal! Csak visszaraktam a hordágyra, s mentem telefonálni a rokonoknak. És akkor. Közben. Amíg telefonáltam. Ott a folyosón. Mituka! Istenem… Olyan a szívem, mintha földből volna. Valami mindig szorít. Hiába süt a nap, dragă! Ha egyszer rám jön, tőlem pocsékba mehet a fagylalt, egyszerűen elfelejtem rátenni a szalmafödőt a jegesvödörre. Az Isten meg nem is figyel oda, ha az ember szól, már sokszor azt hiszem, hogy se magyarul, se románul nem tud…”

Vali bömbölteti a rádiót, az ablakon besüt a nap.

Aranka lehúzza a gyűrűt, és belerakja a tenyere közepébe. Lassú mozdulatokkal latolgatja a súlyát.

„Talán jobb is, hogy nem voltam ott, mikor meghalt. Biztos ordítottam volna… fogtam és szaladtam volna vele. Vagy az ölembe veszem, és akkor nehezebben hal meg…” Hirtelen fölnéz. „Tudod, az én anyám jegygyűrűjével mi lett? Én veszítettem el, emlékszel? Mentünk egyszer a Jungewaldba, még gyerekek…”

„Nekem csak mesélték már…”

„De hol volt még akkor Mituka! És az a rengeteg nyári madár! Persze, egy gyerek azt hiszi, hogy ő is tudna mindent, és még egy madár is csak az ő kedvéért… Pedig fenét. Repülnek, mert nekik úgy jobb. Én meg mondtam a mamának: add a gyűrűdet, mami, ha ideröpül, ráhúzom a lábára, és akkor mindig visszajön. És valami ágon kezdtem el pörgetni, hogy észrevegye és odaröpüljön, de aztán sikerült is! Úgy elhajítottam…”

Mint az anyám vagy Róza néni arcán, egy pillanatra az övén is fölrémlik valami egykori vonás. Szívesen figyelmeztetném, hogy próbálja megállni, ne sírjon, maradjon úgy, ahogy önkéntelenül kinézett az ablakon, azzal az elmúlt félmosollyal. De másképp dönt. A kombinált szekrényből virágmintás szatyrot vesz elő, és azzal ül vissza. Sokáig kotor, végül egy zacskót húz ki, a zacskóból összebogozott zsebkendőt, tele különböző gyűrűkkel, vegyes ékszerekkel. Antik lánc, olcsó kereszt, modernkedő bizsu-pipafej. Kiválaszt egy vésetlen pecsétgyűrűt.

„Ez majdnem tizenhat és fél. Szerintem a tied is megvan tizennégy.”

„Gramm?” – kérdezem kicsit hülyén, hogy mégis mondjak valamit.

Nem szól, helyette a számát nézi, s közben le-föl jár a két tenyere, mint a mérleg.

„Vagy tizennégy, vagy tizenhárom.”

„Jó, majd megméreted… Hiszen úgyis kapsz valami papírt. Nem az enyém a gyűrű.”

„És mennyiért adod?”

„Fogalmam sincs. Tavaly, azt hiszem, százhúsz volt. De tényleg nem tudom.”

„Százhúsz?”

Vali bejön a lila kosztümben, karján zöldeskhaki ballon.

„Nekem az is számít, hogy tőled veszem meg, dragă. Hogy nem akárkitől. Hogy legalább neked is közöd van hozzá, hiszen egy vér vagyunk. Így Mitukának is biztos könnyebb…” s egy hereformájú bőrzacskóból kiszámol ötszáz leit. „Most nincs több nálam, de délután kell kapnom. Vagy bemegyünk a csekkbe, és onnét veszem ki a többit. Délután, dragă, vagy este. És ezt fogom hordani… Vali, nézd csak! A nagynénicskédtől vettem! Ugye, gyönyörű?”

Vali a rekamié szélén ül, útra készen; kis undor az arcán, ahogy a párnákat emelgeti.

„Ez idepisilt!” mondja, és felugrik.

„Már hogy! Ne mondj ilyet!”

„De igen! Én nem fekszem ide többet…”

Aranka visszarámol a szatyorba, s csak utána megy oda a rekamiéhoz. Friss mozdulatokkal szétdobálja az ágyneműt, de a kismacska nincs sehol. A lepedőn tényleg látszik valami nedvességfolt. Nevetve nézi Valit, aki kényesen eltartja a tenyerét, mintha így akarná fertőtleníteni.

„Jaj, te!” és lerángatja a lepedőt, Vali tenyerét meg odanyomja a saját arcához, utána lenyalja róla a nedvességet. „Te virág… Majd ha egyszer neked is lesznek halottaid!”

Így indulunk el. Aranka egyik kezében a szatyor, a másikban a lepedő. A lepedőt kifelé menet belelógatja egy esővizes hordóba, megcsavarja, megint visszaereszti. A rádió változatlanul bömböl, kihallatszik az udvarra. Mikor szólok, hogy nem kellene-e lecsavarni, Vali megvonja a vállát.

„Majd lecsavarja Murgulica.”

Azt vártam volna, hogy Aranka megjegyzést tesz; de nem. Izmosan rengő farral előre megy, és kinyitja a kaput.

 

Valamelyik téren búcsúzunk el Arankától, már nem tudom, melyiken. Azt mondja, mi csak menjünk városnézni, vásárolni, be is ülhetünk valahová, bár sok okosat nem lehet csinálni ekkora hőségben. Ő majd leméreti addig a gyűrűt, s megy váltani Ágit. Arról nem esik szó, hogy hol ebédelünk. Igaz, a vízaknai nagy trakták után nem is nagyon jut eszembe. A sok „edd meg, kis szívem”, „még egy falatot, kis szívem” után szinte fellélegzés, hogy nem akarnak mindenáron tömni. Aztán megcsókoljuk egymást; de pár pillanatig még muszáj utána nézni, ahogy tovább reng a lármás forgatagban.

Tulajdonképpen cél nélkül vágunk neki az utcáknak; s mintha Vali is unná ezt a tante-kísérgetést. Először magába gubózik, és csak a kirakatok zökkentik ki, alig lehet elvonszolni a ruhák és cipők közeléből. S közben már a ballonját se a karján viszi, hanem belebújt. Nagyon elegánsan fest, csupán elképesztő a nagy melegben. De valószínű, hogy Arankának van igaza: így szokta meg. Otthon meztelenül, a napon meg képes rögtön benáthásodni. Egy kivágott orrú piros cipőt legalább tíz percig nézünk, s végül is nem tud ellenállni, adok neki kétszáz leit kölcsön. A maradékból még piros nadrágharisnyára is telik. Később nekem is eszembe jut, hogy anyám megkért, keressek egy 50-es hosszúszárú bugyi-nadrágot, amelyik kívül fényes, belül bolyhos. Erre mondják románul, hogy bugyigó lábakkal. Mondom így is, románul is, de egyik nyelven sem érti. Sőt, hangosan nevet; hogy a bugyinak nincs „lába”, és éppen attól jó, hogy a „lába” hiányzik. Ő egyébként a csipkés-virágosat szereti. Mikor találunk végre egy megfelelő üzletet, majdnem zavartan húzódik félre, mintha szégyellnie kellene, hogy hozzám tartozik. Igaz, 50-es nincs, csak 48-as, és kívül nem fényes; de hosszúszárú. „Akinek ekkora feneke van, dragă, annak nem számit két szám különbség” mondja az eladónő bizalmasan; mintha ő is az unokatestvérem volna.

Vali mulatságos nyíltsággal felsóhajt az utcán, és egyáltalán nem titkolja, hogy megviselte a bugyigó vásárlás.

„Te, ez butaság” próbálom magyarázni. „Az ilyesmit nem szabad szégyellni, nem vagy már gyerek! Aki öreg, annak mindene fázik meg fáj, annak már muszáj vigyázni magára. Látod, te hogy felöltöztél. Vagy nézd meg Arankát…”

Érzem, hogy nem a legjobb hangot ütöttem meg; akár egy idejétmúlt nevelőnő. S kicsit úgy is néz rám, tényleg csalódottan. De mintha mégis meg akarna nyerni, a maga módján.

„Én ott nem szoktam fázni” mondja. „És Aranka mama se, ő is a csipkés-virágosat szereti, pedig ő se fiatal már.”

„És én?”

Hirtelen elpirul.

„Nem, a tante fiatal…”

„Hát igen. Majdnem egyidősek vagyunk Arankával.”

„Nem tudom… mégis más tetszik lenni. De én félek az öregektől. Olyan más szaguk van… nem is tudom, milyen.”

Mikor látja, hogy nevetek, ő is nevetni kezd, kigombolja a kosztümkabátját, két ujjal összecsíp egy darabot a selyemblúzából, és szórakozottan ide-oda húzkodja a melle alatt.

„És Mituka fiatal volt?”

„Ő igen… Azt hiszem. És Murgulica is fiatal. Amióta Mitukától nem lehet, azóta tőle kapom a spionázs könyveket. Szeretek olvasni, csak unalmas, amit az iskolában kell. A spionázs sokkal jobb. Meg van egy Panaitistrat, az is nagyon jó, ha pontosan leír mindent…”

„És leírja?”

„Persze. Az embernek nem is kell elképzelni, hanem mindjárt látja, és még a tilos részeket is úgy tudja írni…”

„Hogy látod?”

„Igen. Én szeretek mindent látni. A mozi is azért a legjobb, mert minden azonnal ott van.”

„Ez érdekes” mondom. „Biztos igazad van. Csak furcsa, hogy az öregeket ennyire nem bírod… még a szagukat se.”

„Mit csináljak?”

„Akkor biztos a halottakat se…”

„Moziban igen, csak az más. Ott még sírni is szoktam. De már Mitukát se néztem meg, és apát se. Murgulicát se fogom megnézni, ha vele megtörténne.” Kicsit elmosolyodik. „Egyszer mondtam is neki viccből, amikor először voltunk úgy együtt, de nem haragudott meg. Azt mondta, nem is kell, és ő is másképp feküdne le velem, ha öreg volnék.”

Rám néz, mintha kíváncsi volna a válaszomra; aztán mégis egy koromszemcsét vesz észre az arcomon, ami elmaszatolódott. Megnyálazza az ujját, és letörli.

Tante nem szokott használni rúzst?” kérdezi, s aránylag közelről pillant a számra. „Nálunk van olyan bolt, ahol idegen pénzért lehet vásárolni, francia rúzst is… Ne nézzük meg? Olyan szép kirakatuk van”

S közben már húz is egy közeli tér felé, ahol épp egy templomot tataroznak. Az állványzaton hatalmasra nagyított, színes plakát-arcképek. Valamilyen népgyűlés vagy ünnep alkalmából szegezhették oda, csak még nem vitték el.

„Abba szerelmes tudnék lenni” nevet föl, és a jobb szélső férfira mutat.

Az arc ismeretlen nekem, az újságokban se láttam; mindenesetre a nyolc közül ő a legfiatalabb. Kis bajusza van, fekete, göndör haja, a fekete zakóhoz jólszabott, modern vonalú inggallér.

„Te aztán jól megnézed, ami érdekel, igaz?”

„Á, dehogy” legyint. „Csak úgy játszom vele. A rúzst is csak azért mondtam…”, s kicsit vár, hogy félbeszakítom-e. „Gondolja, tante, hogy lehet forintért is kapni? A forint is külföldi pénz.”

„Az igaz, de ilyen helyen konvertábilis valutát kérnek.”

Ez elnémítja; és látom, hogy nem érti. De ettől kezdve az irányt se tartja már annyira határozottan, már kevésbé érdekli, hogy merre megyünk. Inkább csak kísér, jön mellettem, s minden különösebb „viselkedés” nélkül szép.

A térről egy fásított utca nyílik, ezen baktatunk végig. Többször odamosolyog rám, de sokáig nem szól.

Aztán hirtelen eszébe jut valami.

„És ha van egy barátom Angliában, és ő betesz a borítékba dollárt vagy fontot?”

„Az nem jó. Te kiskorú vagy, de Arankát biztos faggatná a rendőrség.”

„És elvinnék?”

„Esetleg igen.”

Ámulva néz; mint aki tényleg követni akarja a gondolatot.

„És mennyi időre?”

Egy pillanatra elhallgatunk. Nemcsak humor, valami tisztázatlan józanság is bujkál a kérdésben, csak nem tud jól megfogalmazódni.

Fél lépést elhúzódik tőlem, így sétálunk tovább.

A fásított utcából egy újabb térségre látunk ki, de ez egészen más, mint az eddigiek. Kopár, aszfaltos, sehol egy fa, középütt szorosan egymás mögé beállt teherautók rázkódnak, beindított motorral. A melegtől amúgy is vibrál a levegő, de ez a zúgás még anyagszerűbbé teszi a vibrálást. Szanaszét néhány beszélgető, bámészkodó csoport; mintha a rendező intésére várnának, hogy kezdődik a felvétel.

Az utcasarkon egyszerre erős bűz csap az orrunkba, s noha teljes a szélcsend, mégis hullámokban erősödik és gyengül.

Valinak fokozatosan eltorzul az arca, tenyerét odaszorítja az orra s a szája elé.

„Ez a vágóhíd” mondja. „Onnét jön. Tetszik érezni? A szartól meg a belektől van, de inkább a vértől…”

Igyekszik drasztikusan kifejezni magát, hogy az undorát ellensúlyozza.

„Mindjárt hányni fogok… Tante nem akar hányni?”

A hangjában segélykérő szemrehányás; nekem meg egyszerre nevetnem kell.

„Te sem akarsz, te buta. Legfeljebb muszáj. Gyere, menjünk valahová árnyékba…”

Némán bólint, aztán hirtelen egy frissen rendbehozott, alacsony épület felé szalad. Csak mikor a lépcsőkön leereszkedünk, akkor jövök rá, hogy egy félig földbe süllyedt, öreg kápolna.

Jólesik a váratlan hűvös és félhomály. Ha Valira nem jön rá a hányinger, biztos gyanútlanul megyek tovább, az épület annyira semmitmondó kívülről. A bejárat mellett egy asszony árulja a gyertyákat, a kis blokkpapírra gépelt tájékoztatókat; s éppen lábasból ebédel. Kicsi kápolna, nem nagyobb egy műteremnél, csupán szokatlanul magas; s ez végképp nem látszik az utcáról, az erős süllyedés miatt. A mennyezet kék, rajta csillagok. Két sor pad, csipkék, terítőcskék, még egy Szent Antal szobor is. Ez megzavar. A falak mentén szétfolyt sztearin, ott égetik a gyertyákat, s ez inkább román templomokban szokás. De úgy látszik, mégis katolikus. Igazában azonban más téveszt meg: belépéskor nem szemben találom. az oltárt. Csak később, mikor megfordulok, akkor veszem észre az oltár helyén az óriási kőkeresztet, rajta a szürke kőből kifaragott Krisztust, majdnem háromszoros életnagyságban. Még nemigen jártam így oltárral; érzem, hogy megijedek. Odamegyek alája, és félek. A két hatalmas karon, kiszegezett kézen hajókötélként dagadnak az erek és inak, s ez még a bonctani pontosságnál is valóságosabb. A has viszont gyöngéd és lágy, mint az állapotosoké, a köldök mélyre kivésett gödör, a mell és a bimbók is majdnem nőiesek. A kézből, ujjakból, mellkasból, lábból különböző nagyságú csöppek buggyannak ki; a vér. De hiába van kőből, mégis érezni, hogy ez kevésbé kőszerű, mint a test. Ezek a dudorok éppen csak megalvadtak, noha ugyanakkor lefelé is csurognak, mértanian rendben, fürtszerűen kiszélesedve, majd megint elkeskenyedve. Először nem is vérnek nézem, hanem valami archaikus piszoknak, ami évszázadok alatt rakódott a szoborra. Pedig vér, s bizonyára pontosan olyan, mint amikor kivésték. Maga a kereszt egyébként akkora, hogy nem fér el a kápolna szélességében, a kitárt kar két fülkeszerű mélyedésbe nyúlik bele.

Vali a hátam mögött tüsszent, és egy zsebkendőt kér.

„Ez a legszentebb hely” mondja, mikor látja, hogy elszótlanodtam.

Közben az asszony is befejezte az ebédet, a lábasra visszateszi a födőt, amin egy gyertya ég.

Odamegyek hozzá, és kérek egy tájékoztatót. A bejáratnál sötét van, inkább újra visszahúzódunk a szobor felé. A fény úgy szűrődik be az oldalablakon, hogy jobban látok, ha guggolok vagy térdelek. Vali is odatérdel mellém, és közösen olvassuk a gépelt történetet. Suttogva, félhangosan mormol, mint az iskolások. Sok mindent nem ért, pedig román a szöveg. A keresztet II. Endre készíttette az egyik győzelmes hadjárata után. Itt állíttatta föl. A Szenvedő Krisztust rendelte meg a szobor alkotójától. Dominikánus szerzetesrend is székelt ezen a helyen, de az épületet a török időkben lerombolták, a kereszt a föld és törmelék alá került, később iszap borította el, majd újra megtalálták, és egy újabb kápolnát építettek köréje.

Vali csodálkozik.

„Azt írja, hogy egyszer fa is nőtt fölötte. Akkor itt csupa gyökér volt?”

Megnézzük újra a szöveget.

„Nem… nem fölötte. Mellette. Biztos akkor vágták ki, mikor a kápolnát kellett építeni. Igaz, tante? Egy ilyen szobrot nem lehet akárhogy szétverni.”

„Nem… És meg is maradt szépen.”

Közben felállunk, és összehajtogatom a papírt. Valahogy engem se nagyon vonz, hogy a jó hűvösből kilépjünk a melegbe és vágóhídszagba.

„A tante milyen vallású?” kérdezi kis idő múlva.

„Katolikus. És te?”

„Nem tudom” mondja románul.

„Megkereszteltek?”

Kicsit zavarba jön.

„Azt hiszem, igen… De nem szoktunk beszélni róla. Apa, úgy emlékszem, református volt.”

„Én is az voltam.”

Erre még jobban megdöbben, nagy szemeket mereszt. Váratlanul letegez.

„Akkor mért vagy katolikus? Ez nálatok politikailag jó?”

„Nem azért… Csak úgy magamtól elhatároztam. Tudod, a mi családunkban nem ritkaság az ilyesmi…”, és belekarolok, hogy induljunk.

Nem szól, de látom, hogy nincs meggyőzve. Valami rejtélyt szimatol, amit nem tud hová tenni. Az asszonynál kifizetem a tájékoztatót, veszek egy színes fényképet a szoborról, és adok öt leit. Az aprót nem számolja vissza, de hálásan beleszorít a karomba.

„Iesus cel sfânt, dragă… Iesus miraculos… Biserica cea mai sfântă…”

Kint a téren éppen szembevág a nap. A hőség nem enyhült, de a bűz mintha nem volna annyira erős. Vagy csak mi figyelünk rá legkevésbé. Mindenesetre Vali se panaszkodik most; helyette kigombolja hóna alatt a dobozt, félig kihúzza a piros cipőt, nézegeti, megint visszacsúsztatja.

A teherautók közül néhány hiányzik már, a többi változatlanul üres járattal zúg.

Az aszfalt tele van lerágott kukoricacsutkával; lehet, hogy itt szokott árulni Ági is? Vali megrázza a fejét. Azt mondja, Ági sose szokott kukoricát árulni, csak fagylaltban segít Aranka mamának. Ha így igaz, akkor valamelyikük hazudik, vagy Vali tudja rosszul; bár annyira jelentéktelen az egész, hogy nem térek ki rá.

Végül úgy döntünk, hogy elsétálunk a standig, és megbeszéljük Arankával a továbbiakat. Vali közben visszatér II. Endrére, s megkérdezi, hogy ha magyar király volt, mért volt király Romániában? Egészen primitíven próbálom magyarázni, hogy akkor másképp volt, a határok, az egész világ, és most megint másképp van, ötszáz év múlva ismét másképp lesz, de egyszer arra is csak az öregek és halottak fognak emlékezni, s legfeljebb megmarad néhány szobor meg hasonló, amit aztán igyekeznek konzerválni, és mindenki büszke rá.

Azt hiszem érti is, nem is; de mégis inkább nem.

Tante, ezt te se tudod jól” mondja nevetve. „Engem elhúztak történelemből” teszi hozzá románul.

És sietve megegyezünk még, hogy ha eljön Budapestre, ott majd veszünk forintért rúzst.

„A magyar rúzsok is biztos jók, igaz?”

Megnyugtatom, hogy igen.

Arankát viszont nem találjuk a standnál; megint az a cingár, rövidszoknyás kislány méri a fagylaltot, aki reggel. Úgy látszik, Ágit és Arankát tényleg untatja a fagylaltmérés. Mikor ajánlom, hogy menjünk oda, s legalább kérdezzük meg, hová ment, Vali olyan arcot vág, mint mikor a hányinger környékezte.

„Ugyan! Úgyse tudja ez… Menjünk Tante Angelicához, ilyenkor már ott szokott lenni.”

„És ki ez a lány? Azért szép tőle, hogy így segít nektek…”

Vállat von kelletlenül.

„Tőlünk a szomszédból, ott a házban… A Murgulica kislánya. De én nem szeretem. Ági imádja olyan rettenetesen.”

Így csak a következő sarkon iszunk egy szörpöt Aranka fagylaltja helyett. Anyám, ha kérdezi, nyugodtan mondhatom majd, hogy szót fogadtam neki; és ő is elmondhatja újra, hogy tavaly több mint harmincan haltak meg fagylaltmérgezésben.

 

Tante Angelicánál sincs szerencsénk.

Egy gótikus ház hátsó szárnyában lakik az emeleten, ahová egy függőfolyosó vezet, amit vagy javítanak vagy abbahagyták a javítását. Az ideiglenes gerendák, támasztékok mindenesetre feketék az esőtől, fagytól. A folyosó utolsó öt-hat métere hiányzik, s innét csak egy léckorlátos deszkapallón lehet tovább menni. Nem a legbiztonságosabb, de aki megszokta, annak bizonyára nem okoz gondot.

Valamilyen várakozásféle fog el, amikor felcaplatunk ide, talán a romantikus környezet miatt; meg amit Ági és Aranka elejtett félszavasból Angelicáról feltételezek. A lakása előtt kis négyszög alakú kiszögellés, valamikor a függőfolyosó ebbe torkollhatott bele. Most olyan a deszkapallóval, mint egy falból kitolt kőlap, amin éppen elfér a legszükségesebb; dézsában két oleander fa, egy rövid mosóteknő, sámli, a falon üvegre festett ikon, egy bili félig kopasztott csirkével. A fehér zománcon, kívül, elkenődött vércsurgás, ráragadt tollpihék. Már amikor közeledünk a pallós részhez, észreveszem, hogy Vali lelassít.

„Csak nem félsz? Tériszonyod van?”

„Az micsoda?” riad meg.

Mondom; de a válaszra már kevésbé figyel.

„Egyszer Mituka leesett itt…”

„Mituka? Ezt nem is meséltétek…” és lenézek az egyemeletes mélységbe.

„Már csak úgy majdnem” helyesbít. „Tetszik tudni, ivott és megcsúszott, de még a karjával elkapta a deszkát. Aztán úgy lógott. Angelica húzta vissza a deszkára, és le is fektette mindjárt…”

„Hát nem is csoda! A köves udvarra…”

Vali bosszús, hogy félreértem, s fontosnak tartja, hogy tisztázza.

„Nem Mituka… Angelica ijedt meg. Mituka sose félt semmitől. De akkor Angelica reszketett úgy, hogy Mituka nem hagyhatta magára. Muszáj volt neki itt aludni…”, s kis mosoly jelenik meg az arcán. „Aranka mama meg akkor törte össze a nagy ovális tükröt, arra ébredtem föl.”

„Mert nem aludt otthon?”

Bólint.

„Pedig nem volt oka rá.”

Még mindig nem léptünk rá a deszkapallóra.

Vali a függőfolyosó vaskorlátjára támaszkodik, s valahová a háztetők közé néz.

„És most jóban vannak Angelicával?”

„Azt nem tudom, de elég sokat van itt. Biztos együtt sírnak.”

Lehet, hogy gúnnyal mondja, nem tudom. Lassan szembefordul velem.

„Angelica azt hiszi, meg tudja mondani, mi lesz. De ez csak mese. Szerintem Murgulicát is ő jelentette föl, mert álmodott róla valamit, és azt akarja, hogy neki legyen igaza.”

„Szóval őt sem szereted!”

Elvörösödik.

„Azt nem mondtam. Tud ő azért rendes is lenni. Mitukát is ő húzta vissza a deszkára.”

Valami zaj hallatszik ki a nyitott ajtón; s erre hirtelen másképp dönt.

Tante, én mégse megyek most… Majd megvárom a kapu előtt.”

S visszaszalad, eltűnik a csigalépcsőn.

Nem is tudom, hogyan érzem magamat. Jólesne valami ebéd, vagy inkább vacsora már. Kicsit az éhségtől is szédelgek. S főképp, egy nem túl késői buszt kellene elérnem, ha a reggeli vonattal indulni akarok Pestre. (Amit anyám még nem is sejt.) Pedig szívesen maradnék; hiszen igazában most zuhantan bele újra a családba nem először, de már régen ennyire. S ki tudja, legközelebb így alakulnak-e a dolgok, ahogy ma vagy tegnapelőtt. Öt év múlva biztos más lesz, amit most nem értek; s amit most nem értek, azt már ők is kevésbé vagy másképp fogják érteni. Akárhogyan is, de kölcsönösen elveszítünk valamit, bármit csinálunk, ha maradok, ha megyek. S már az a várakozásféle sincs bennem, amit a kapun belépve éreztem.

Pár pillanattal később kiderül, hogy a zaj, amire fölfigyeltünk, egy vergődő tyúk csapkodása volt.

Angelica a lekonyult tyúkkal jelenik meg a két oleanderfa között. Legalább egy fél fejjel magasabb, mint Aranka, és ehhez mérten testes. Mélybordó műselyem ruhája már az anyagánál fogva is felhívja rá a figyelmet; nemcsak mert annyira feszül, hanem a síkossága és fénye miatt is. Valószínűleg neki is az a gyengéje, ami Biricáé volt. A nyakában négyszálas gyöngysor, a fülén nagyvirágos klipsz, magasra gyűrűzött fekete hajában sárga művirág.

Mint egy feldíszített szakácsnő, noha egyáltalán nem az.

Az egyik karja könyékig szappanhabos, a másik kezében tartja a levágott tyúkot. Mielőtt még mondani kezdeném, hogy ki vagyok, olyan választékosan szólít meg, amihez hasonlót se Vízaknán, se Arankánál nem tapasztaltam.

„Ne haragudjon, doamnă, de nem tudok kezet adni, szappanhabos vagyok”, s a tyúkot átveszi a szappanos kezébe, hogy megtörölje a homlokát. Vérnyomos tenyere közben kifelé fordul; akkorra viszont már én is átmegyek a deszkapallón, és megállok a mosóteknő mellett. Kíváncsiságból megnézem, hogy mit mos: a befonnyadt szappanréteg alatt különböző színű fodros és csipkés babaruhák.

„Ennyi gyereke van?” csodálkozom; s csak utána említem, hogy Arankát keresem.

„Most mért mondja?” mosolyog. „Már ahogy kiléptem az ajtón, tudtam. Éppen itt volt a drágám, mesélt is magáról, alig tíz perce ment el. A Crişul-ban várja magukat. Pedig olyan szívesen bevezetném a szalonba, csak ez a rendetlenség…”, s a tyúkot odaejti a bilibe, a másik mellé. „Ha főzök, két napra főzök, ha mosok, mindjárt egy egész óvodának. Nincs békém, ha valami jót nem tehetek, ez a véremben van. Családom nincs, csak az életem… Aztán abból is kikopunk lassan.”

Szívesen benéznék a lakásba, de úgy áll az ajtóban, hogy ebből értenem kell: oda nem. Itt, ezen a kis teraszfélén fogjuk elmondani egymásnak, ami még eszünkbe jut, s ami az Aranka unokatestvérének kijár. Nem bizalmatlan, nem is tartózkodó, csak valami okból nem jó pillanatban érkeztem.

„Hallom, már utazik is este…”

„Sajnos, igen…”

Nyílt pillantással mustrál.

„Maga is milyen szép még… Feri fajtája. Jó vér. Erős vér.”

Ez a téma még hozhat pár mondatot, anélkül hogy sokáig feltartanám.

„Feri? Ő szép ember lehetett… Ismerte jól?”

„Kit nem ismerünk doamnă? Akit nem akarunk. És még Ceaucescut is ismerem, a nagy politikust. Csak nézem a tévében, és ismerem. Tudom a következő mondatát, és hogy mikor fogja rándítani a vállát, ha koncentrál. Szeretni kell az embereket, akkor nyitott könyv. Mituka is így maradt életben. Két órával későbbre ígérte, hogy jön, de én rögtön tudtam, hogy már itt kapaszkodik a deszkában. Ugye, megcsúszott véletlenül…” és diszkréten a pallóra mutat.

Aztán hirtelen hangot vált.

„Vali mesélte?”

„Valamit mondott…”

„Pedig szeret hazudni” jegyzi meg, és megforgatja a babaruhákat a teknőben. „Csak ha akarja, nem is veszi észre…”

Egy kék kombinét én is kihúzok, s megvárom, míg lecsurog róla a víz.

„Ez kedves… S az ember hogy nem felejt! A gyerekkor, úgy látszik, megmarad.”

A biliről eszembe jutnak a kiskacsák. Pár szóval említem a régi emléket, s hogy Ferivel hogy nevettünk rajtuk.

„Azokat persze nem húztuk vissza…”

De érzem, hogy üres a beszélgetés; s Aranka szóáradata és Vali nehezen kipréselhető válaszai után valahogy rajtam is eluralkodik a tehetetlenség.

Rég búcsúznom kellene, és mégse mozdulok.

„Feri még fiú létére is szeretett babázni…” mondom sután.

Angelica felkacag.

„Látja, ez új! Mindent én se tudhatok…”

És tovább nevet.

„Feriben volt szív” mondja derűsen. „Szív! Tudja, mi az doamnă? És mindig tudta, hogy hova kell nyúlni… De lassan már ez sincs. Csak esszük egymást, mint a vadak…” S csak most fordítja románra a szót. „Ahelyett, hogy simogatnánk egy mást.”

A fordulat megzavar.

„Már hogy… mi nők? Vagy a nők és férfiak?”

Kutató élesség rándul át a szemén.

„Mi nők? Nem… Mire gondol?”

„Tulajdonképpen semmire…”

„Hazudik” mondja majdnem durván; majd ismét mosolyog. „Én Olténiából települtem ide, de Aranka meg a többiek nélkül meghalnék itt…”

„Szerintem Aranka is így van a kis Valival” bólintok. „Úgy szereti, hogy… Talán túlságosan is.”

Angelica váratlanul ellágyul. Két szappanos-pirosfoltos tenyere közé veszi az arcomat, és vajákosan a szemembe néz.

„Az más, dragă. Az egészen más. De csak menjen ki egyszer a temetőbe… Hát én arra gondolok. Mituka ott fekszik Feri mellett, mi meg mellettük Arankával. És ez így jó. Úgyis megesznek a nyüvek, nem elég az?” s harsányan nevet, délies gátlástalansággal. „Maguk, doamnă, keveset nevetnek magyarok. De sírni senkivel se tudok olyan jól, mint Arankával.”

Pár pillanatig téma nélkül állunk. Angelica lenyúl a leforrázott tyúkért, amit kihozott magával, tépni kezdi a tollát, s ami összegyűlik a markában, odadobja az oleanderes dézsába.

„Trágya” mondja magyarázólag. „Rákaparom a földet, aztán megöntözöm. Ez a legjobb, ha nincs más.”

Kicsit még nézem, hogyan kopaszt, de már magamhoz veszem a táskámat, amit a korlátra akasztottam.

„Aranka emlegeti, hogy Mituka visszajár… hogy odafekszik közéjük. Maguk mégiscsak jóban vannak… Nem kellene lebeszélni erről?”

Meglepődve néz föl; de nagyon udvarias.

„Azt nem lehet, doamnă. Nem szabad. Nekünk sem esne majd jól, ha kinéznének bennünket a lakásból”, s a hangja megint választékos; mintha egy ügyfélnek adna tanácsot. De talán jelzi is, hogy már szívesebben foglalkozna mással.

Elbúcsúzunk egymástól, s én is megköszönöm, hogy ilyen kellemesen elbeszélgettünk.

A deszkapallón visszaegyensúlyozom magamat a függőfolyosóra; de mielőtt befordulnék a csigalépcsőnél, még utánam kiált.

Crişul! Ne felejtse, dragă! És jó utat! Csókolom Rózáékat és Zsuzsikát!”

Az ülőfülkés kapualjból szintén nyílik egy lakásajtó; ez is tárva-nyitva. Bent egyszerre szól a rádió és a tévé, a lesötétített szobában a képernyő fényei vibrálnak. A küszöbön, mint az orgonasípok, három különböző méretű pionírcsizma; nemrég moshatták le őket, és kirakták száradni.

Úgy látszik, még nyáron is divat errefelé ez a csizmaféleség.

Tante Angelica az oleanderfa mellől néz utánam. Kezében változatlanul ott a tyúk; de ami meglep, hogy mögötte egy pillanatra behajlik, majd újra kinyílik az ajtó. Akkor pedig mégis vendége lehet, és nem a legjobbkor alkalmatlankodtam.

A csizmákról még eszembe jut Ági; s hogy vele már biztos nem fogok összefutni a buszindulásig. Pedig érdekelne, hogy égetett-e gyertyát, és megnyugodott-e tőle.

Vali unatkozva, kicsit ellenségesen vár az utcasarkon. Mikor mondom, hogy a Crişul-ba kell mennünk, ásítva nyújtóztatja a karját.

„Tudom, voltam már ott. Csak azért jöttem vissza, hogy a tante odataláljon.”

Most csakugyan olyan szép, mint egy növendék állat.

Már kezd alkonyodni.

A Crişul az egyik legelőkelőbb vendéglő Szebenben. Az épületet, belső helyiségeket úgy építették újjá, amilyen százötven évvel ezelőtt lehetett. Igazi, ódon boltívek, igazi, dürückösre habarcsozott modern vakolat, csillogó szemcsékkel. A bútorzat javarésze is eredeti, szúpettyes keményfa, mindegyik darab műtárgy, higiénikusra lakkozva. Ha jól emlékszem, három terme van, a középső a legnagyobb, és két kisebb oldalhelyiség. Aranka a középső terem sarokasztalánál ül a főhelyen, még mindig ugyanabban a ruhában, szandálban, harisnya nélkül; virágmintás fekete szatyra a fehér abroszon. A délutáni hőség nem tett jót az arcán a festéknek, a haja is ziláltabb a kelleténél; mégis, így kell elfogadni őt. Sőt, jobban, mint azokat, akik a többi asztalnál ülnek. Méltóság van benne és olyan közvetlenség, ami félreérthetetlen jele a biztonságnak. Ő itt otthon van, még ha az utolsó évek megtaposták is, sorozatban a halál, a temetés, a sírás, az ájulás, a visszajáró emlékek.

Mituka itt a Crişul-ban volt főpincér.

Két karját kitárva ölel magához, de előbb a szatyrot átteszi a másik oldalra, hogy jobban hozzám férjen.

„Hát, ezt szántam neked meglepetésül!” mondja, és félrehúz két széket. „Gyertek, üljetek le, drágáim. Hallom, nem ebédeltetek… Még egy sört vagy kiflit sem! Szörnyű. Ez a gyerek egy szörnyeteg”, és megsimogatja Vali karját, kezét felcsúsztatja a hóna alá. „Jézusom, mint a kályha… Vesd le, kis szívem, meg fogsz nyuvadni itt.”

Vali nem nagy lelkesedéssel, de engedelmeskedik. Akkorra már két pincér is ott áll, segítenek levetni a kosztümkabátot, és közösen teszik a szék támlájára. Van ebben a közös ügyködésben valami enyhén megrendezett; mintha ezt is filmezni akarnák valahonnét. A két pincér kicsit hátrébb húzódik; Aranka meg összekulcsolja a kezét és lekönyököl.

„De most pótoljuk! Ebéd is, vacsora is… Amit kívánsz, mondjad. Ha valahol, itt biztos a legjobbat kapjuk. Amit idehoznak, azt Mituka küldi a konyháról. Aperitiv? Aperitivet muszáj. Konyak? Vagy cujka? Három konyakot, Miron!” szól a fiatalabbik pincérnek; de a másik továbbra is marad, s türelmesen vár.

Vali egy fogpiszkálóval sorba veszi az ujjait, enyhén benyomja a körme alá, de láthatólag csak az érintés, a ritmikus mozdulat kedvéért.

„Vagy te cujkát inkább…?”

„Nem. Konyakot.”

S tovább szórakozik a fogpiszkálóval.

Aranka elégedett, s mintha büszke is volna rám, annyi szeretettel, annyi melegséggel néz. És valahogy a közvetlen testközelt is jobban igényli, mint a délelőtti, hosszúra nyúlt beszélgetésünk alatt. Minduntalan megfogja a kezemet, csuklómat, valamit igazít a ruhámon, a hajamon; s ugyanakkor az egész termet is szemmel tartja, olyan pillantással, mintha több ismerőse ülne az asztaloknál. De ezt nem tudom eldönteni, ez csak bizonytalan benyomás. Néhány percig még várakoztatja a pincért, aztán francia sonkát, sós túrót, olajbogyót rendel előételnek.

Utána felsóhajt, és hirtelen a homlokához kap.

„Jaj, és nem mondom a legfontosabbat! Lemérettem, dragă. Képzeld, több, mint amire számítottunk… tizenöt gramm! De gyönyörű lesz, gyönyörű! Ott is hagytam, hogy mindjárt belevéssék… Örökre, Mituka! Holnapra már kész is komplettül, szép régi betűkkel. Istenem, milyen kár, hogy éppen te nem fogod látni! De majd legközelebb, igaz? Örökre, Mituka… Hiszen jössz még hozzánk, nem? Ilyet úgyse tehetsz többet, hogy annyi évig elbújsz… Csak tudod, a nyár, ilyenkor nincs megállás. Ha egyszer itt a hőség, az emberek veszik-nyalják, nem is győzzük kiszolgálni őket. De legalább ti szórakoztatok egy kicsit. Vali mesélte, hogy még a kápolnába is eljutottatok… Na, mit szólsz? Az a Krisztus! Nem is hiszem, hogy volna még valahol ilyen…”

Éppen próbálnám mondani, hogy milyen erősen, majdnem borzongatóan hatott rám; de már hozzák a konyakot, fémtalpas, régies pohárban.

Masszív féldeci.

„Nem lesz ez sok?” kérdezem.

„Aperitivnek?” csodálkozik Aranka, s mindjárt emeli is a magáét, hogy koccintsunk. „Egészségedre, dragă! Vali, mondd te is, csókold meg a nagynénicskédet!”

Vali úgy hajol felém, hogy közben a fogpiszkálót is forgatja az ujja között. A szemhéján, a pilláján, a szeme körül ugyanolyan hibátlan a festék, mint amikor elindultunk otthonról. Nem tudja, hogy szájon csókoljon-e vagy arcon; végül a szám sarka mellett köt ki. Utána megkönnyebbül és hálásan mosolyog; én meg gyors viszonzásul odasúgom, hogy a cipőt és nadrágharisnyát tőlem kapja ajándékba.

Megfogja a kezemet, és odahúzza a két melle köré.

„Nem felejtem el, tante.”

Koccintunk.

Aranka a pohár háromnegyedét egyből felhörpinti, Vali a felét, én a negyedét. A különbséget mind a hárman észrevesszük, és felnevetünk.

„Jaj, ha itt élhetnél közöttünk!” sóhajt Aranka. „Hány ilyen szép napot tudnánk csinálni! És biztos neked is sokkal könnyebb volna…”

Közben szórakozottan kiissza a maradékot, s elkomorul.

„Persze, jó, Angelica sokat segít, hiszen ismered már. Van benne valami, amitől megnyugszik az ember. És mégis…”

Észreveszem, hogy Vali újra szándékosan bezárkózik, unottan a szomszéd asztalokat nézi, mintha nem véglegesen tartozna hozzánk. Aranka azonban nem vesz tudomást róla. Az asztalvég teljes szélességében könyököl, és ő is elbámul.

„Tudod, az a baj, hogy még sokat nem tudsz. Vedd csak a mai napot, és próbálj elképzelni engem… Ez a nyár, ezek a gyönyörű utcák, ahogy mindenki nevet meg nyüzsög meg él… igen! Aztán csak éppen énfölöttem egy örökös felhő. Elhiszed?”, s hirtelen olyan vajákos pillantással néz, ahogy Angelica, ha szükségét érzi; csak azért mégis riadtabban. „Sokszor, ahogy lépek, megyek az utcán, szinte érzem, hogy az aszfalton ott van előttem az a felhő, mint egy fekete tócsa, és én abba gyalogolok bele…”

A másik pincér most hozza a francia sonkát, túrót, olajbogyót. Némán fogunk hozzá. Vali az olajbogyóval kezdi. Úgy csippenti föl a szemeket, mint a madár az emésztetlen magvakat a szikkadt ürülékből; vigyázva, hogy még véletlenül se érjen hozzá valami máshoz, ami szerinte tisztátalan. Aranka betartja a szokásos sorrendet; sóskiflivel a sonkát, hozzá a túróból egy púpozott késhegynyit, és közben a bogyókat, ínyenc ízesítőül. Én Arankát utánzom. Ugyanakkor egy újabb kör konyakot is odatesznek elénk, pedig erről szó sem volt; Aranka valószínűleg egy néma mozdulattal intézkedett.

„Meg talán ez a gyűrű is felbolygatott” folytatja. „A fagylaltot is csak úgy mértem délután, hogy a fele mindig mellé ment. Ott is hagytam. Ma valahogy nem volt idegrendszerem hozzá…” Újra koccint, iszik. „Kis szívem, igyál” mondja Valinak. „Ne csak azokat a bogyókat, akkor még szomjasabb leszel.” Aztán megint felém. „Hiszed-e, nem tudom, de én már öt évvel előbb tudtam, hogy halálos beteg. Bizalmasan mondta is az orvos, hogy májzsugorodás, s ha nem hagyja az ivást, vége. Én meg csak nevettem, és Mituka is nevetett. Jaj, nem hittünk mi a halálban… és még ma sem hiszek. Nem igazi halál az, ha ő mégis folyton itt van. És ezt mondja Angelica is. De hát ki is tudhatná, hogy mi az a halál? Elmegy? Hová megy? Mikor az élet olyan szép… még ha olyan pocsék is…”

Annyira belemerül a témába, mintha nem is érzékelné, mit csinál: kivesz egy nagyobb darab sonkát, rányomkodja a túrót, mint a félig megereszkedett vajat, belenyom három olajbogyót, az egészet összehajtja, összefogja a mutató- és nagyujjával, és nagyot harap belőle.

Vali szelíd undorral nézi.

„És én mégis megtettem mindent, pedig nem hittem benne” nyeli le a rögtönzött szendvics másik felét is. „Hozattam külföldi gyógyszereket, mindent, még a Szovjetekből és Amerikából is. Ilyenben nem ismerek lehetetlent, ha muszáj. Tablettákat, injekciókat… még most is van belőlük egy nagy dobozra való. Csak aztán? Aztán?” A szeme túl fényes, de azért vigyáz, hogy feltűnően ne sírjon. „Emlékszem, egyszer jött egy koldus hozzánk, már késő este volt, Mituka meg éppen szabadnapos, de valahol már ivott előbb a kollégákkal… És abba a koldusba diktált bele vagy öt tablettát, hogy attól biztos gazdag lesz. Tovarăs, mondta neki, bade dragă, mondta, most ütöd meg a főnyereményt, most jön az örökélet, még a bocskorod se lesz soha sáros, mindig csak tiszta folyóvízben sétálhatsz…! Jaj, Mituka gyönyörű szavakat tudott mondani, ha rájött. Pedig mennyit verekedtünk abban az időben…”

Vali félretolja a tányérját; a sonkához, túróhoz alig nyúlt hozzá, csak az olajbogyókat fogyasztja szorgalmasan, és aprókat kortyol. Arankát kizökkenti a mozdulat.

„Nem ízlik, kicsikém? Mit ennél, mondjad? Légy szíves, ne rontsd el, ha egy igazi szép napot akarok, mit gondol rólad a nagynénicskéd…”

Tante, mit gondol?” kérdezi Vali rögtön, és a retikülöm csatját pattintgatja.

Látom, hogy szeretné kinyitni, de magától nem meri. Helyette én nyitom ki, úgyis ki akartam venni a zsebkendőmet; és már orrfújás közben mondom.

„Halljátok, ha még konyakot iszunk, tényleg csupa jót fogok gondolni…”

Aranka úgy nevet, hogy a szomszéd asztaloktól is odanéznek.

Vali vigyázva belenyúl közben a retikülömbe, és félig kiemeli a pudriémat. Visszacsúsztatja.

„Ez francia rúzs?” s kicsit mélyebbre nyúl le.

Mutatja.

„Nem, én nem használok. Ez csak olyan ajakír.”

Csalódottan visszaejti az opálos tokot, és bekattintja a csatot.

Csak most válaszol Arankának.

„Egy kis mitité-t ennék… De azt a Sibiul-ban jobban csinálják.”

Aranka cseppet összehúzza a szemét.

Mondja Murgulica, mert véletlenül ott pincérkedik. Hát csak fogd be a szád, kis szívem, és hallgass rám. Olyan mitité-t kapunk itt, mint az álom.”

S már rendeli is; és hogy mindjárt utána hozzák a csorbát, a ciorba perişoară-t.

A két pincér mosolyogva bólint, és elsiet.

„És pezsgőt, Miron dragă!”

Utána kis csönd és szünet; mint a visszavonhatatlan döntések után.

Kis idő múlva Vali vontatottan feláll, és a karórájára néz. Felveszi a kosztümkabátot, a ballont.

„Hová mész?” hökken meg Aranka.

„Sehová… Jövök vissza mindjárt. És itt úgysem eszem mitité-t, csak csorbát. De a tante úgyse haragszik rám”, s valamivel természetesebben mosolyog.

Nem csak mi nézünk utána, ahogy kimegy, hanem mások is, a pincérek is.

Aranka aprókat bólint, de nem latszik rajta, hogy különösebben bosszankodna.

„Most végigmegy háromszor a korzón, és boldog. Ifjúság! Mit tudják ezek még, hogy mi a féltékenység…”

Közben hozzák a mitité-t, még serceg rajta a zsír, ahogy a rostról levették. Mustárral esszük, és valóban kitűnő. Nem tudom, hogyan csinálják a Sibiul-ban, de nem hiszem, hogy ennél jobb lehet.

Aranka két fogpiszkálóval rést nyit a kövér, nudliforma húsdarabkákon, és élvezettel szagolja a kicsapó, fűszeres gőzt.

„Mituka engem is sokszor megvert, ha féltékeny volt… de hát én is hányszor megvertem!” s nevet. „Egyszer egy nyári vendéglőben kaptam rajta egy nővel, egy olyan pocsékkal, én meg fogtam az abroszt, és mindenestül lerántottam. De borult is a pezsgő meg a leves, borult itt minden, dragă. És tudod, mit csinált az a nő? Elszaladt, a pocsék. Mituka meg otthon megpofozott.”

Fölemeli a poharát, és koccint. Most mi is pezsgőt iszunk, ami ugyan kevéssé illik a mitité-hez, de Aranka mégis erre szomjazott meg; talán kegyeletből is.

Utána tovább fújjuk a forró húsdarabkákat, és eszünk.

„Persze lehet, hogy nem jól tettem, de én mindig utánajártam, hogy kikkel csal meg. És őt én is csak akkor, ha nála rájöttem valamire. De hát ilyen az ember. Fél is, szeret is, féltékeny is… meg be is osztja. És Mituka juttatott szépen, volt mit visszaadni neki, a kölcsönt. De most már ez sincs. Már az sem a régi, ugye, ha éppen úgy jön… Hiába teszem meg, hiába tehetem, dragă, akkor is mit adjak vissza? Kinek? Őt büntessem?”

A mustárt kitörli egy kiflivéggel, lenyalja, a kiflit visszarakja a tányérra. S akkor már ott gőzölög előttünk a csorba is. Vali adagját Aranka visszaküldi, hogy tartsák melegen; és következő fogásnak megrendeli a gretar-t, paradicsomos salátával.

Örökre, Mituka” ismétli meg, mint egy mai napra véglegesített igét; s kiönti a maradék pezsgőt, hozat egy másik üveggel. „Igyunk Mituka egészségére!”

Nem vagyok szokva ennyi italhoz; de egyre inkább úgy érzem, hogy ellenállhatatlanul történik velem a semmi, már reggel óta; s hogy ebben a semmiben nem is szabad, nem is lehet eligazodni. Minden csak egyedül így világos. Mitite, húsos leves, pezsgő; ehhez hasonlót még könyvekben sem olvastam. Hemingway pontosan tudja, hogy mihez mit kell inni; de szerintem mi is pontosan tudjuk most, csak másképp. Illetve, Aranka tudja. Az asztal alatt összeakad a lábunk, és a cipőn, keresztül is érzem, hogy megint kibújt a szandálból.

A leves is kitűnő, jó teli kanalakkal nyeljük.

Perişoară… szereted ezt az ízt?” kérdezi, s a nyelvével behúz egy húsdarabot a kanálról. „Feri mondta mindig, hogy ez igen, ez az igazi fűszer!” s fölnevet, de úgy, mintha zavarba is jönne tőle.

„Most mért nevetsz? Tényleg isteni íze van.”

„Nem, ezt nem mondhatom… Tudod, ha Feri meg Mituka rákezdtek egyszer, akkor mindenre megtalálták a szót.”

„Mondd csak bátran, úgyis családban marad” biztatom, és igyekszem én is nevetni.

„Azt mondták, ha egy szűzlány belemossa a p… át, annak se lehet jobb íze. De tudod, ez románul sokkal jobban hangzik. Valahogy sokkal kedvesebben. Csak azért mégis rettenetes, hogy miket ki tudtak találni…”

S most ő is felibe hagyja a levest, félretolja.

Kicsit csodálkozom, hogy jobban bírom étvággyal, mint ő; én az utolsó csöppig kikanalazom. Az előbbi jókedv túl gyorsan hervad le az arcáról, de azért örül, hogy nekem ízlik, s figyelmesen nézi a kanalam útját a számig.

„Hogy…? Pedig olyan jóízűen fogtál hozzá. Jóllaktál?”

Tétován megrázza a fejét, s meztelen talpát rászorítja a lábamra. Szomorú, tiszta és szép a pillantása most. És majdnem öreg.

„Más is észre szokta venni, de soha senkinek nem mondom. Egyedül Angelica tudja, miért. Mituka imádta a perişoară-t, és mindig neki hagyom a felét. Egye, szagolja… fürödjön benne! Fürödjön, fürödjön…!” s talán csak azért nem sír most, mert még időben sikerül folytatnia. „De ez még mind semmi. És még a semmiből is csak kevés… Ha tudnád, hogy minden óra milyen! Az éjszakák! A születésnapjai, a névnapjai harmadik éve…!”

Vali most jelenik meg a teremajtóban, s mindjárt le is lassít; így bőven marad ideje, hogy odaérjen az asztalunkhoz. Lehet, hogy már jövet beszólt a konyhára, mindenesetre Miron is feltűnik mögötte a csorbával, amit Aranka visszaküldött, hogy tartsák melegen. S most is ugyanaz ismétlődik meg, mint az érkezésünkkor: a két pincér közösen segíti le a ballont, a kosztümkabátot.

Aranka szórakozott mosollyal nézi.

Vali árnyékos szemmel pillant ránk.

„Azóta mondjátok?” kérdezi. „Tante akkor biztos mindent tud már.”

„Micsoda mindent, édes? Azt hiszed, ahhoz egy nap elég? Neked igen… te aztán tudod egy szóval is, hogy ez meg az, csak legyen, aki eligazodik rajta. Hol voltál?”

„Láttam Ágit” fújja a levest Vali, és éhesen nekilát.

„És mért nem hívtad ide? Ki tudja, mikor leszünk így együtt…”

„Messziről láttam csak.”

„Jaj, jaj… Csak azt a kis lábadat föl ne törje az aszfalt! Mi van itt messze? A korzó az nem hosszú?”

Vali nagyot nyel, fölnéz.

„Mért? Az tényleg elég rövid.”

Aranka megadóan legyint.

„Reménytelen. Ha egyszer nem akar valamit megérteni, nem érti. Fejére húzza a párnát, és azt se bánja, ha a lába kilóg. Tőle összedőlhet a világ, elolvadhat a fagylalt…”

Kicsit nevetünk, és Aranka is érzi, hogy mesterségesen bosszantotta föl magát.

„Hanem az a csizma, arról igazán lebeszélhetnéd” mondja Vali, és belekortyol a pezsgőbe. „Ott ment el a Sibiul előtt, ott már felgyújtották a neont, de rémes, ahogy csámpázik benne.”

„Persze… De azért a temetőt mégse találja olyan messzinek, mint te!” csattan fel Aranka. „Ági tudja, mivel tartozik…”

Hallgatunk.

Vali tovább szürcsöl, s közben ujjára tekerget egy tincset a hajából; és Aranka is csak most húzza el a talpát a cipőmről. Miron meghozza a gretar-t a salátával.

Akkora adag, hogy enyhén megrémülök.

„Még egy pezsgőt!” mondja Mironnak; és megsimogatja az arcomat. „Ma kiteszünk magunkért, dragă! Mindent kárpótolunk… Borsot akarsz?”

De nem vár választ, otthonosan a szomszéd üres asztalhoz megy, hozza a borsot, ecetet, olajat. A szoknyáján hátul sárgás elszíneződés, valamibe beleülhetett. A szandálja félretaposva. Amikor szemben vagyunk egymással és beszél, egyáltalán nem tűnik fel a fölényes nemtörődömség, amivel a ruhadarabjait összeválogatja és viseli. Fáradhatatlan villantása minden mást mellékessé tesz.

Ő borsozza meg az én húsadagomat, és Valiét is.

„Akár szereted, akár nem, ehhez nem lehet másképp hozzányúlni… Ez szertartás! Az ízek! A fűszer! Feri igazi varázsló volt a konyhán…” s hirtelen rám néz, mint akit a saját gondolata lep meg. „Te… tudod! Az ember mindig későn okos. Ha úgy igazán lett volna bennünk bátorság, és nemcsak sírtunk volna, mirrha helyett borsot, perişoară-t, csombordot, gyömbért, tárkonyt kellett volna égetnünk a sírjuknál! Istenem…” s egy pillanatra a szomszéd üres asztalra, székekre néz, és ottfelejtkezik a pillantása.

Vali közben gondosan lekaparja a gretar-járól a borsot.

„Meg se kérdeztem, hogy ezzel a salátával szereted-e…” s újra visszazökken az asztalunk mellé. „Mert gîvec-cel is nagyon finom… Hozassak gîvec-et?”

Miron ott áll mögöttünk készenlétben; s Aranka talán szívesen szólna is hozzá, ha valamit kívánnék még. Bólintok, hogy jó, a gîvec nagyszerű lesz, úgyis régen ettem már.

Azonnal megrendeli.

De hogy addig se veszítsünk időt, és kihűlni se hagyjuk, hozzálátunk a húsnak, egyszerre mind a hárman. Omlós, mint a vaj, és mégis érzi az ember, hogy húst eszik (ez jut eszembe, ahogy Aranka elmerült szájmozgását nézem); igazi húst, amit nemcsak a forma kedvéért kell rágni, hanem a kielégülés és feladat kedvéért is, hogy a rostok a fogunk között lazuljanak szét, s a csontról közvetlenül mi válasszuk le a legjobb falatokat. Vagyis, a szánkban, kézbe fogva, és nem egyszerűen a tányéron villával, késsel. És Aranka mindjárt ezzel is kezdi. A színhúst levágja a görbülő lapockacsontról, s a csont elvékonyodó végénél fog hozzá, hogy tisztára dolgozza. Nincs benne semmi zavaró vagy helyhez nem illő ahogy csinálja, mégis ügyel, hogy begörbített kisujját kicsit eltartsa a többitől.

„Tudod, ha mással nem is, de a hússal mindig úgy vagyok, hogy akkor élvezem a legjobban, ha meg is foghatom, ha a csontját is érzem. Valahogy csak akkor él…” És nevet. „Jézusom, még gondolni is rá hogy él!” S kijavítja magát. „Csak akkor adja ki azt az igazi ízt.”

Eddigi tempójához képest elég hosszan elbabrál a csonttal, s mire visszateszi a tányérra, tényleg olyan, mint valami fosszolia, amit lehet, hogy nemrég temettek be, de folyton kiásnak, és végleg csak most csupaszodott le.

Amíg a gîvec-et hozzák, én is bele-belenyúlok a paradicsomos salátába, is; s szinte nem ismerek magamra. Majdnem falánkan eszem, és rájövök, hogy már hiányzik is, ha közben Aranka nem beszél, nem rág.

Vali más módszer szerint fogyaszt. Előbb apró darabokra vágja a húst, aztán megint lekönyököl, tovább folytatja a hajtincscsavargatást, és fél kézzel nyúl hol a salátás, hol a húsos tányérjába.

Közben halljuk és hallgatjuk egymás étkezését. Kis idő múlva Aranka minden átmenet nélkül felnéz.

„Temető” mondja csendesen, és tele tölti a poharainkat. „Látod, ennek a kis disznónak egyedül ezt nem tudom megbocsátani. Hogy úgy hanyagolja, mintha köze se volna hozzá. Mintha nem volna valóság! Jó, nem tudjuk, mit érezhetnek, ha éppen nincsenek köztünk, de az biztos, hogy egy látogatás nekik is jólesik… egy akármi! vagy egy szál virág. De ezeknek minden mese csak. Már sírni is csak akkor képesek, ha dühösek vagy unják magukat. De hogy egy ünnep mit jelenthet, még ha egy olyan ünnep is…”

Miron leteszi elém a gîvec-et, s a rövidre fogott pincérszalvétával a morzsákat is lesöpri Vali terítéke mellől. Aranka megvárja, míg Miron elmegy, s csak akkor szól rá Valira.

„Hogyan eszel, kis szívem? Leszokhatnál már erről a könyöklésről. És olajat meg nem tettél semmit…”

„Tettem. És a borsot is rajta hagytam” mondja Vali nyugodtan. „Vagy tegyek még rá?” s lassan legöngyöli az ujjáról a tincset.

Nem rám; csak Arankát nézi pislogás nélküli, fényképszerű pillantással; aztán tovább szurkodja villára a húsdarabokat.

Aranka koccint, én is vele iszom.

„A temetőkert után nálunk gyűltünk össze azon a rettenetes nyáron” folytatja, miután a csonttal végzett, s most a színhúsból vág le egy darabot. „Mert ha ünnep, ha tor nincs, akkor a papok is hiába énekeltek, ezt én mondom neked, és hiszem is nagyon. És tudom, hogy Mituka is örült neki, s még tapsolt is volna, ha lehetne hallani az ilyet…” A salátalé ott gyöngyözik a szája szélén. „Hiszen csak tyúkból ölettem vagy húszat! És még marhahúst is hozzá, hogy erősebb legyen a leves. És a borjú, amit Alamorból hozattam! Azt is ott vágtuk le az udvaron, nem engedtem, hogy idegenek nyúljanak hozzá. De azt hiszed, maradt nyoma? Semmi. Két talicska sárga homokot rá, és még szebb is lett, amikor elgereblyéztük. Ünnep! Mit tudják ezek már…” és újra koccint; közben szórakozottan a kézfejemet barázdálja a festett körmével. „Az ünnep csak akkor ünnep, ha nem spórolsz vele. Abba bele kell adni mindent, a szívedet, a májadat, hogy egyék… Róza nem mesélte? Pedig ő volt a szakácsnő. Én meg kétszer elájultam akkor is, de adtak valami gyógyszert, és végigcsináltam, ahogy kell, Mituka meg lehetett elégedve. Előételnek tíz kiló sonkát vágattam föl, melléje két kosár sajtot meg olajbogyót… Ilyen sós sajtot, tudod. Meg a salátákat. Meg a pálinkát, ahogy illik. Harminc liter pálinka fogyott el, és még hozattunk is éjfél felé… Aztán a töltött káposzta, a sültek körítéssel, a rétes. Talán háromszázan is voltunk… vagy százan? Nem tudom. De azt tudom, hogy háromszáz mucinic-et rendeltem a péknél. És el is fogyott mind, csak a csatatér maradt, dragă. Jött fel a nap, s akkor egyszerre olyan csöndes lett mindenki, mint a templomban…”

„De hogyan fértetek el annyian…?” kérdezem, és lenyelem az utolsó falatot.

„Hát az udvaron” és éppen ő is végez a hússal, de önkéntelenül még egyszer leszopja a csontot. „Ami asztal meg szék volt, mindent kihordtunk, mi is, a szomszédok is, és még a kultúrházból is kaptunk. Mituka szeretett olvasni, és ott van a könyvtár…”

Vali aprókat csuklik, s fázósan magára teríti a kosztümkabátját. A tányérján otthagy néhány húsdarabot; a csontot éppen csak körülnyesegette a késsel. A két pincér némán viszi el a terítékeket, Miron újra tölti a poharakat. Valahogy az arcunkra lehet írva, hogy nem akármiről fecsegünk, mert nem zavarnak a szokásos kérdésekkel, hogy „ízlett-e, doamnă?”, „parancsolnak-e még valamit?” Ránk bízzák, hogy akarunk-e szólni.

Aranka hátradől, mint valami ősrégi szobor. S még az a bizonyos „archaikus mosoly” sem hiányzik az arcáról. Valami se mosoly, se sírás. Csak az az egy biztos, hogy amit ő tud, azt kizárólag ő tudja. S talán nem is volt még ennyire nyitott és megközelíthetetlen; pedig semmi feltűnőt nem csinál, s még a szövege is nagyjában ugyanolyan, mint eddig.

„Tudod, feljött a nap, mi meg ott ültünk a fehér abroszoknál, azokkal a fekete szalagokkal. És az a sok nyári madár… Akkor már azok is rákezdtek az udvar fölött. Rájöttek, hogy majd lesz nekik is maradék, ha lepakolunk. Csak úgy gyűltek arra a sárga homokra! és várták, hogy mi is befejezzük. Tudod, dragă, akkor először éreztem, hogy talán mégis van halál… Már úgy, hogy ha belegebedsz, akkor is van, és még valami szép is lehet benne.” Egy pillanatra lehunyja a szemét, majd ismét visszakönyököl. Kiiszik egy teli pohárral. Valira néz, aki éppen föláll. „Itt maradsz, kis szívem. Hallod?”

„Jó, akkor pisiljek be itt?”

Szorított combokkal, sietősen kimegy. Aranka követi a pillantásával.

„Amikor az apám meghalt” mondja, „Mituka letérdelt a koporsó mellett, és megcsókolta a halottat. Azt mondta: bocsáss meg, ha vétettem ellened. Pedig nagyon jó veje volt. Csak az a sok kurva, azoknak nem tudott ellenállni. Pedig tudom, hogy nem hozzájuk jár vissza, hanem hozzám. Az utolsó napokban már olyan vékony volt a bőre, mint a hártya. És barna. Sokszor még féltem is éjszaka és hallgatóztam, hogy lélegzik-e. Akkor már inkább Valival szerettem aludni, már csak ott érzem jól magamat, de azért mindig fölkeltem, hogy odamenjek és megérintsem. Az utolsó előtti nap kérte, hogy aludjak vele, de annyira hideg volt, hogy hajnalban visszamentem Valihoz. És azóta is felébredek éjjel, amikor haza szokott jönni. Este kikészítem a vizet, és reggel a szívem szorul össze, ha látom a teli poharat. És a születésnapját, a nevenapját is megüljük mindig… Összehívom a régi barátokat, és neki is terítünk, neki is mindenből tálalunk. Még koccintunk is vele. S akkor csak gyűlik az étel a tányérján, a szelet kenyér, a második szelet kenyér, a konyak, a bor, a pezsgő, a leves, a sült, minden. Aztán lefekszünk.”

„És ez jó?”

Megint tölt, de most nem nyúl a pohárhoz.

„Könnyebb. Olyan, mintha valamit mégis tettem volna.”

„És mit csinálsz az étellel, amit neki tálaltál ki?”

Vali most jön vissza a vécéből, kezében egy szál fehér szegfű. Aranka döbbenten nézi.

„Hát ezt hol…? Megint kimentél az utcára?”

„Nem” mondja tompán, és elnyom egy ásítást. „A vécében találtam a tükörnél…” s kis mosollyal felém fordul. „Vagy adjam a tanté-nak? Majd kint az állomáson, jó? Lassan úgyis indul a busz.”

Aranka az órájára néz, legyint.

„Még van időd, dragă. Ha a félnyolcassal elmész, az éppen elég.”

Azt hiszem, már nem vagyok teljesen a magam ura; s már a reggelre tervezett utazásomat sem érzem annyira sürgetőnek. De talán jobb is így. Anyám örülni fog, és a kötött sapkát is nyugodtan befejezheti az indulásig.

Emlékszem homályan, hogy valamit kérdeztem az előbb, de nem tudom visszaidézni pontosan. Aranka igen. Mintha egyre összefogottabb és józanabb lenne az italtól; s valahogy egyre méltóságosabb.

„Amit Mitukának kitálalok” mondja, „az szent. Ahhoz mi nem nyúlhatunk hozzá. Másnap mindig ki szoktam menni a térre, és addig várok, amíg jön egy koldus, azt beviszem a szobába, leültetem a Mituka helyére, és ő megeszi.”

„És a koldus tudja, hogy milyen ételt…?”

Elnézően simít végig a hajamon.

„Hát persze. És még a porcelánt, az evőeszközöket, a poharat is megkapja, mindent. Amiből evett meg ivott. Abból mi nem ehetünk, nem ihatunk többet. Az egyedül Mitukáé volt. És ahány koldus, annyival többen szeretik majd Mitukát, még ha nem tudják is, hogy őt szeretik… Ez így van, dragă. Ez a nagy gyász az, amitől Mituka nem halhat meg soha. És hiába tudom, hogy a többiek is ezt érdemelnék, a Feri, az apám, az anyám… Valahogy mégis érzem, hogy ezt nem szabad. Nem szabad összekeverni. Őnekik másképp kell megadni a nagy gyászt. Másképp kell szeretni őket. Én Mitukát gyűlöltem is, a drágámat, és ez diferenţa, diferenţa, dragă! Diferenţa…”

Aranka most sír utoljára a szebeni tartózkodásom alatt. Hangtalanul, és nem törődve, hogy látják-e a szomszéd asztaloknál. Miron a bejárati ajtóból nézi a jelenetet, és együttérző, komoly az olajosbarna arca. Vali már annyira útra készen ül, hogy a ballonját is magára teríti. Tördeli a fogpiszkálókat.

„És ha elfogy a szervized?” kérdezem szándékosan józanul, hogy a sírásból kizökkentsem.

„Ilyenkor nem abból szoktam adni” mondja csakugyan nyugodtabb hangon, és zsebkendővel nyomkodja a szemét. „Mindig újat veszek, és mindig a legszebből, ami a piacon van. A szerviz az emlék, még Mituka hozta Kolozsvárról. Ha abból adnék, huszonnégy év alatt fogyna el… vagy nem is! Tizenkét év alatt, hiszen kell a névnapra és születésnapra is, évenként kettő. De nem, az csak maradjon huszonnégy, amilyennek ő látta utoljára.” S kicsit sóhajt. „De bár beletettem volna a koporsóba, csak a pap nem engedte…”

Közben odaint Mironnak, hogy fizetni akar. Vali előtt már halomnyi a felibe tört fogpiszkáló. Miron kis ezüsttálcán hozza a letakart számlát. Nagy összeg, s hirtelen el is szégyellem magamat, de Aranka nagyvonalúan még komoly borravalóval is megtoldja.

Indulhatnánk, de az üvegben még van annyi pezsgő, hogy Aranka búcsúzóul megragadja a karomat és beleszorítson.

„Hallom, Zsuzsika sincs jól, hát akkor tudod te is, hogy mit jelent egy édesanya… Ha őt is elmesélném, az anyámat! Az is egy újabb nap volna, dragă. Egy másik, egy megint rettenetes nyár… Amikor Ági hajnalban fölvert otthon, hogy menjek gyorsan, mert vége. Tudod, ő nem itt lakott bent, hanem kint a tanyán… És mit is csinálhattam olyan hirtelen gyorsan? Vettem két juhot az állatpiacon, és fogtam egy taxit, vittem ki anyámhoz, hogy a nagy gyászt neki is meg tudjuk adni. De a legszörnyűbb az volt, hogy ott feküdt a földön, egy pokrócon… Hiába tudom, hogy ez tanyán így szokás, mégis alig tudtam lábon maradni. Legszívesebben odahanyatlottam volna melléje.” Kortyol, pár pillanatig a szájában öblögeti, s csak utána nyeli le. „Aztán taxival vissza Szebenbe, ott kapkodtam össze a saját ruhámat, mert még az se volt neki rendes. Az enyémnek fölvágtuk a hátát, és abba öltöztettük. Pedig hány kosarat vittem ki évek alatt, tele mindennel, hogy tartsák jól, hogy szeressék! És mégse vették semmibe. Úgy élt szegény, mint az árnyék, ami mellől kivágták a fát…”

„Mért nem vetted akkor magadhoz?” kérdezem.

Kis rándulás a szája szélén; mintha nem szívesen beszélne erről.

„Volt itt… lakott itt pár hónapig. De valahogy nem bírták egymást Valival. Meg félt szegénykém, hogy itt Szebenben a vízbe temettetem.”

„Hogyhogy vízbe?” s már kezdem én is az órámat nézni.

„Szebenben vizes a temető, dragă.”

„Ezt nem értem…”

„Hát úgy, hogy amikor esik, még másnap is úgy jársz a sírok között, hogy tocsog. A föld nehezen issza meg. És ettől félt. Azt hitte, ha a föld megissza, akkor szárazabban marad. Ilyen butácskán hitte, szegénykém. Pedig megesküdtem neki, hogy kiviszlek Vízaknára, nem temetlek vízbe. De nem… akkor sem akart itt maradni. Meg Valival se bírták egymást…”

Vali már hosszabb ideje a szájánál tartja a poharat, épp csak annyira megdöntve, hogy a pezsgő érintse a nyelvét, de tovább nem kortyolja. S közben Arankát figyeli; és most Aranka is őrá néz. Ez egy pillanattal tovább tart az indokoltnál, de szó, megjegyzés nem lesz belőle. Amikor Aranka újra felém fordul, Vali tovább dönti a poharát, és kiszürcsöli a maradékot.

„A víz, az tényleg szörnyű” folytatja Aranka, és már ő is a szatyrán kulcsolja össze a kezét. „A nedvesség… Ha érzed, hogy semmit se tehetsz ellene… Mitukának én is kicementeztettem a sírját. Ugye, a cement nem engedi át?”

„Nem, azt hiszem…” bólintok, bár azt nem tudom, hogy mennyire tartósan. „Egy ideig biztos nem” teszem hozzá.

Aranka föláll. Párszor föl-le húzza a vállát, hogy a zsibbadást kilazítsa belőle; s a szatyrot tartó kezével kicsit a mellét is megemeli.

„A cement az jó, dragă. De én még koporsót is olyat csináltattam, ami nem engedi át a vizet. Mituka ruhája nem fog megázni, dragă” s a combjával hátrébb tolja a székét, hogy induljon.

A poharában maradt még egy kis pezsgő.

„Azt már nem iszod meg?”

„Annyit itt hagyok neki” mondja mosoly nélkül.

A pincérek a bejáratig kísérnek bennünket. Aranka mindegyikükkel kezet fog; Vali csak mosolyogva biccent.

Kint valamivel már hűvösebb a hőség, és még világos az alkonyi sötétedés. Valahogy minden félúton, sem itt egészen, sem ott. Lehet, hogy én is? Lehet, hogy ők is? Az utcákon lármás áradat, sok színes ruha, rengeteg fiatal. S már néhány halvány csillag.

Éppen az utolsó pillanatban érünk ki az állomásra. Már tömve a busz, a kalauz két kézzel nyomkodja a lépcsőn az utasokat, s azért valamennyi hely mindig kiszorítódik; ami rejtély, mert nem lehet tudni, hogyan. Nevetünk mi is Arankával, hogy az ilyen préselődésnek nincs határa. Egyszerűen nincs határa. Aztán összeölelkezünk, többször megcsókoljuk egymást; s majdnem utolsónak a kalauz engem is fölnyom. És már csapódik az ajtó, neki a hátamnak. Épp csak annyira tudok megfordulni, hogy kiintsek. Ott állnak a megüresedett téren. Aranka kicsit terpeszben, amit a félretaposott szandál még ki is hangsúlyoz; és magasba tartott karral kulcsolja össze a kezét. Vali a szegfűvel integet aprókat; ami végül is ottmaradt nála. Ha még kiszólhatnék, mondanám, hogy tegye vissza a tükör mellé; biztos meglepődne a gazdája, ha véletlenül újra kimenne.

De már indít a sofőr, elveszítem őket a szemem elől.

Lehunyom a szememet, és sokáig nem nyitom föl. Az út nem hosszú Vízaknáig; s azért már kíváncsi is vagyok, hogy mi történt egész nap Róza néniéknél. Kevés dolog lehet biztosabb, mint az, hogy Médi nem vakkant föl az eresz alatt, mikor benyitok.

 

1973

 

 

 

A stiglic

Sose volt szenvedélyem, hogy homályos históriákat megfésüljek, csupán csak azért, hogy megnyugtatóbban hassanak. A stiglic-ügyben sem kívánok igazságot tenni; de arról nem mondhatok le, hogy szóvá ne tegyem. Itt történt a mi utcánkban, a Nagy Park mellett – talán túlságosan is közel hozzám, s talán épp ez az oka, hogy minduntalan belebonyolódom, ha beszélek róla. Már több ízben megpróbáltam elmesélni, apró és kibogozhatatlan részleteivel együtt, de igazában egyszer sem sikerült. Az a nyugtalanító lidérclángocska, ami úgy futkos ennek a történetnek a felszínén, mint vízcsepp a forró kályhavason, az utolsó pillanatban mindig szétfoszlik. Vagy csak én vélem látni?

Nemrégiben egy külföldi asszonnyal hozott össze a véletlen, aki csodálatra méltó kíváncsisággal érdeklődött minden iránt, ami a bedekkerekből hiányzik. Olyan országból érkezett, ahol állítólag az emberek nem hazudnak, a harisnyák sosem szakadnak el, és a rendőröknek nincs élesre töltve a revolverük. Nedeczky Ármin szerint – aki itt lakik velünk átellenben, s állására nézve nyugalmazott főszolgabíró – ez az asszony úgy sétálgat az utcáinkon, mint egy ártatlan angyal az örvények szélén.

– Tünemény ez, kérlek – mondta, s ösztönösen halkra fogta a hangját –, mi már nem is tudjuk elgondolni, hogy az ilyesmi lehetséges. Csak nézd meg ezt az asszonyt közelebbről… Csak úgy árulkodik rajta a gyanútlanság! (Nedeczky értője a női nemnek, így a hölgy ruházata sem kerülte el a figyelmét.) Hol látsz te nálunk ilyen ragyogó, sárga esőköpenyt? – tette fel a kérdést.

A túlsó soron két aktatáskás férfi közeledett; az egyik megállt egy pillanatra a fodrászszövetkezet előtt, s mintha a nyakkendőjét igazítaná, szórakozottan ráfeledkezett a kirakat pattogzó tükrére. Nedeczky mély lélegzetet vett, és megvárta, míg továbbhaladnak.

– Értesz, ugye? – kérdezte újra felém fordulva. – Éppen ma gondoltam rá valami apropóból… Ez a nő nem szorong, nem fél, hogy is mondjam… egyszerűen van bátorsága egyedül átmenni az erdőn, mert tudja, hogy úgysem ültetik autóba, hogy aztán még haza se telefonálhasson. Hát nem így van? Ez angyal, barátom, nem miközénk való. Hogy azelőtt, régen…? Én a vadászkalapomat mindenesetre felajánlottam a molyoknak. Te nem ugyanezt tetted volna? Figyeld csak meg, lassanként olyan rögeszmések leszünk, akiknek a rögeszméit már csak egészen speciális orvosok érthetik meg. Azt hiszed, például, én tudnám gyógyíttatni magam Új-Zélandban?

– Miért? Beteg vagy? – kérdeztem meglepődve.

Nedeczky bőbeszédűsége váratlanul elakadt, fél szemével rám hunyorított, majd olyan erőtlen és kiszolgáltatott lett az arca, mint akin halvány máz csak a fölény s a lelki rendezettség.

– A kor beteg, öregem – motyogta –, és mi mindannyian belepusztulunk.

 

Nedeczky láthatólag mélyen elégedetlen volt, s ez erősen befolyásolta a logikáját. Az ostrom óta laktak a fővárosban, és évről évre elhanyagoltabban öltözködött. Foszladozó, gumitalpas bakancsot viselt, düftin lábszárvédőt és szűk, buggyos bricseszt. Kicsit görnyedt háttal, hátul összekulcsolt kézzel rótta mindennapos sétáit a parkban. Büszke volt rá, hogy a parkőr minden alkalommal köszön neki. Kaszinó, kávéház helyett a Zsákba járt hírekért. Ez egy vakutca volt a villasor felett, tűzfalak közé ékelt sikátor, még kapu se nyílt erre, csak az alagsorok ablakai és egy üzlethelyiséggé átalakított garázs; egyik felében cipészműhely, a deszkafalon túl trafik. Ebben a dohányboltban télen barátságosan izzott a vaskályha, nyáron hűvös volt. Tauszigné szívesen vette a látogatókat. Ha ismeretlen vevő nyitott be, abbahagyták a diskurzust; finom ösztönnel mindig pontosan tudták, hogy ki kicsoda valójában. Nedeczky nehezen szokott bele a fővárosi életbe, s a Zsák valami pótlékféle volt neki; a régi, patinás kaszinók pótléka, melyeket olyan sürgős alapossággal szüntettek meg. „Az intimitást ölték ki, barátom, a szordinót” – panaszolta. – „Most aztán jól van, mindenkivel testvérek vagyunk, és mégis egyedül van mindenki. Aki egyedül van, az harsog folyton.”

– Hallod? – intett elégtétellel a park felé, ahonnét vad lárma tört be a csendes utcába, egyszerre három megafon bömbölt, zene és szónoklat foszlányai keveredtek egymással.

Nedeczky mélyen elégedetlen volt. Feleségével évekkel ezelőtt találkoztam először, s halk, álmodozó asszonynak ismertem meg. Valamikor nagy háztájat tartott rendben, baromfiakat nevelt, veteményese messze híres volt. Főispáni látogatásokkor saját kezével szedte le a salátafejeket, a primőröket rendezte el a hatalmas, zöld cseréptányéron. „Fehér abroszon a zöld… ez a leggyönyörűbb!” – így emlékszik még ma is ezekre az időkre. A megyei urak szemében a lelki finomságok megtestesítője lehetett, akit a legkonyhaibb tennivalók sem alacsonyítanak le. Ötvenéves korára ennek az életformának csak az emléke maradt meg. De megmaradt. Csendesen és szívósan ábrándozott róla, s lakásuk tele volt ennek a régi életnek a roncsaival. Képek, vidéki vitrinekben található műtárgyak, köztük egy fatörzsnek mintázott pálinkáskészlet porcelánból – kedves emlék; kutyájuk koponyája, Nedeczky állami kitüntetése egy húsz év előtti tűzvész alkalmából, mikor kemény intézkedésekkel maga teremtett rendet a menekülők között. Mindez olyasmi, amit ma már csak igen kevesekkel lehet megosztani. Ki emlékszik rá, ki becsüli meg, kit érdekel?

Nekem a piacon szokta kiönteni a szívét. „Ez volt, ezt már nem vehetik el tőlünk” – sommázta csendesen az életét. „És maga? Maga hogyan?” – kérdezte, de pusztán csak udvariasságból, azt hiszem. Talán, mert mindig pontosan elképzelte a gondolataimat, nem is volt kíváncsi rá, hogy mit mondok. Szeméből annyi részvét és szomorú cinkosság áradt ilyenkor, hogy akaratlanul is zavarba jöttem. Egy rejtélyes furcsasága azonban mégis volt ennek az alapjában véve szelíd asszonynak: gyűlölte Markosnét, olyan engesztelhetetlenül, ahogy csak nők tudnak gyűlölni. A legkülönbözőbb történeteket tudta róla, s ha szóba került, egyetlen szemvillanásával a szorongás, és a minden pillanatban bekövetkezhető tragédia légkörét tudta felkelteni.

– „A férje éjszakánként jár haza – mesélte legutóbb –, valakinek a motorkerékpárjával zsákot hordanak a lakásukba. Ugye, ismeri a lakásukat? Ott a fordulóban, ott adogatják be az ablakon, nem kerülnek a kapu felé. De miért? Maga tudja?”

 

Az utca, ahol Markosék laktak, valamikor az úgynevezett „előkelő” negyedhez tartozott. Villák, luxusbérházak, a hegyoldalban üvegverandás nyaralók egymás mellett; s mindjárt Markosék szomszédságában egy hatalmas, elvadult díszkert, öreg platánokkal, juharfákkal, középütt kiégett kastélyrom, a tulajdonosa még a háború előtt külföldre menekült. Markosék ennek a kiégett kastélynak az ép tégláiból ragasztották hozzá a maguk két szobáját egy empire nyaralóhoz, amelyben pillanatnyilag senki se lakott.

Az a magasan nyíló ablak, amelyről Nedeczkyné beszélt, csak a legritkább esetben volt nyitva. Az öregasszony lakott ott, Markosné édesanyja. Több ízben jártam már náluk, sokszor órákig várakoztam a konyhában, de ebbe a szobába csak Mariann-nal léptem be először – talán éppen a sárga esőköpeny jóvoltából.

Az öregasszony ritkán hagyta el a házat, vasárnap inkább csak, meg őszi litániákkor. Gombos, magassarkú cipőben topogott a vendég körül, és minduntalan feltörölte a konyha kőpadlóját, ha csak egy csepp víz lefröccsent vagy sarat vitt be az ember. Erre a célra mindig keze ügyében volt egy piros pongyolamaradék, azt váratlanul előkotorta, és a botjával húzogatta a földön. A konyha ennek ellenére mocskos volt, zsírszagú, télen fülledt meleg, s a belépőnek a száradó fehérneműn folyosólabirintusa között kellett végighaladnia, míg a háziakkal szemközt találta magát. Az öregasszony már első alkalommal bizalmas volt hozzám.

– Ilus sokat dolgozik – mondta szaporán, mert mindig halkan és gyorsan beszélt –, és mégis, hogy tartja magát! Az apja fajtája, tudja, mikor az meghalt, még a ravatalon is olyan gyönyörű volt… Megborotváltattam, a szakállát is rendbehozattam, csak azután mosták le ecetes vízzel, nem tudom, ma szokás-e még az ilyen? Mindent csak gyorsan, gyorsan, és semmire se marad idő. Én bizony mindenkitől el fogok búcsúzni, már most tudom, hogyan. Ennek szegénynek még arra sincs ideje, hogy a fogait megcsináltassa. Hat foga hiányzik, attól olyan beesett az arca… és a szomorúságtól – sírta el magát.

– No, igazán nem látszik rajta… – mondtam udvariasan.

Az öregasszony kiloccsantott valamit, majd gondosan feltörölte. Aztán üres szemekkel rám nézett, mintha hirtelen semmi se jutna eszébe.

– Az ura gyilkos – hajolt oda az arcomhoz, és aprókat bólintott. – Hat éve dolgozik a vágóhídon. Higgye el, én nem akartam ezt a házasságot, de most már itt van a gyerek. És azt se hagyja békén, már azt is kivitte oda, mindent megmutogat neki, azt is, hogy hogyan csinálják – hát kell ez, tessék mondani, mit tanul evvel a gyerek? Csak a vér mindig, a véres húsok, mert azt szereti… Ha nincs véres hús, nem boldog.

Mindezt az öregasszony pletykálódása nélkül is sejtettem, csak éppen sosem érdekelt nagyon. Az unokája közismert vásott kölyök volt; egyszer magam is megfenyítettem, mikor egy nálánál kisebb fiút pofozott. Mégis, Nedeczkyné gyűlölködését indokolatlannak találtam. Annál is inkább, mert személyesen semmi közük nem volt egymáshoz; még annyi se, mint nekem. Markosné ugyanis a mi körzetünk háztömbbizalmija volt, Nedeczkyék viszont már kívül estek ezen a körzeten. Mért gyűlölni hát valakit, akivel semmi dolgunk? Csupán a férje miatt? Vagy a fia miatt? S végül is, mit tudott magáról Markosnéról? Ahogy a szavaiból kivettem, semmi lényegeset. Inkább a valóság apró részleteit tudta úgy csoportosítani, hogy azok csakugyan félelmes nagyra nőttek. Ez pedig kivételes női tulajdonság – ennyi mentséget találtam a számára. De megérteni azután se tudtam.

Mariann az egyik szomszédunknál szállt meg, s én szívességből vállalkoztam rá, hogy bizonyos pecsét és aláírás végett elviszem Markosékhoz; hátha szüksége lesz tolmácsra. Ismét csak az öregasszony volt otthon. Az elmaradhatatlan rongy most is ott vöröslött a botja végén, azzal csoszogott ki az ajtóhoz. A nagyothallók fejmozdulatával nézett fel ránk.

– Maga az? – ismert meg. – De jó, hogy jön, legalább elbeszélgetünk kicsit. Jólesik ám néha… szegény Ilus sosem ér rá. A felesége? – és szemügyre vette Mariannt.

Mariann, bár semmit sem értett a beszélgetésünkből, zavartan elmosolyodott, és összefogta az esőköpenyét. Tulajdonképpen én jöhettem volna zavarba, a helyzet annyira suta volt. Különösen, ha hozzáveszem, hogy mindig izgatottság fog el, ha külföldiekkel vagyok együtt saját hazámban; szüntelenül azt lesem ilyenkor, hogy jól vizsgázunk-e. Aki beleesik az efféle betegségbe, még olyasmi miatt is hajlamos szégyenkezni, ami végül is hozzátartozik a couleur locale-hoz. Most persze semmi ilyesmiről nem volt szó, csupán egy nevetséges félreértésről. Nem is volt feleségem. És ha lett is volna, vajon össze lehetett volna téveszteni az ő esőkabátját ezzel a ragyogó sárgával? De az öregasszony néha a legnyilvánvalóbb dolgokat is összekeverte, elfelejtette; és Ilus ezt kifogyhatatlanul tudta részletezni.

– Jaj, anya mindig csak bajt csinál, az ostrom óta sosem lehet tudni, mivel lepi meg az embert. Egyszer visszaadta a leveleket a postásnak, hogy itt semmiféle Markosék nem laknak. Aztán amiket álmában összevissza beszél! Szegény öreg… Azért furcsa, ha a saját anyánkat sem értjük. Valami Goszpodárt emleget folyton éjszaka, pedig a családban senki se volt Goszpodár, még az ismerősök között sem – honnét szedi hát ezt a nevet? Nappal meg nem is emlékszik rá. „Ezt csak ti találjátok ki, Kaposváron senkit se hívtak így.” Hogy mért éppen ott? Anya Kaposváron nőtt fel, és sose tudta elfelejteni, mindig visszakívánkozik oda. De hát ez semmi, tudnék én mesélni különbet is. Néha olyan, mint egy gyerek. Az ostromkor, hát akkor is úgy viselkedett, hogy nem bírtunk vele. Egyszerűen nem jött le a pincébe soha, hiába szirénáztak, pedig akkoriban harmadik emeleten laktunk, és persze hogy megkaptuk mi is. Csak egy padlódarabka nem zuhant le, onnét hozták le a mamát a tűzoltók. Mit álltam ki akkor is, úristen! Az ő csökönyössége miatt… És ő még egy hónap múlva is azt hajtogatta, hogy egy madár énekelt odafent. Hát lehet haragudni rá? Fűnek-fának azt mesélte, hogy milyen volt, az orvost is ezzel traktálta: ha az a madár nincs ott, és nem ül a vállára, akkor ő nem él már. De már ezt is elfelejtette, legalábbis soha nem beszél róla, még álmában se. Most a Goszpodár van soron.

Markosné, valahányszor édesanyja viselkedése magyarázatra szorult, mindig színesebben adta elő a pár éves borzalmat. De bizonyára túlzott. Ártatlan bolondként kezelte az öregasszonyt, pedig inkább csak az emlékezőtehetsége romolhatott meg, anélkül hogy a kíváncsisága csökkent volna. Minden érdekelte, mindenhez hozzászólt, s így hamar elárulta a gyengéjét.

– Külföldi hölgy? – nézett most kutatva Mariannra. – Tessék akkor beljebb… – és bevezetett a belső szobába. Pillanatokig sötétben álltunk, mert sokára találta meg a kapcsolót.

– Nem zavarunk itt? – kérdezte súgva Mariann.

– Miért zavarnánk, hiszen hivatalosan jöttünk.

Hirtelen kigyúlt fejünk felett a lámpa; gyenge égő volt, inkább csak árnyékokat bontott ki a homályból. Az egyik falat teljesen elfoglalta egy kettős nászágy, fejtől lábig kékhuzatos dunyha takarta. Nehéz fehérneműszag ülte meg a szobát – s most ez is szokatlanul érzékenyen érintett Mariann miatt. Mit szól hozzá? Észreveszi? Az öregasszony újságpapírba csomagolt linzerestálat szedett elő a sublótfiókból, és kedvesen odarakta elénk.

– Tessék csak, ez házi, ez az én kedvencem. Az unokám elől muszáj elrakni. Ismeri az unokámat?

Mariann udvariasan intett, hogy nem érti a kérdést.

– Nem baj – mondta az öregasszony –, most már itthon lesz nemsokára.

S leült a csipketerítős asztalka mellé, ahol nekünk is helyet kínált. Kényelmesen lekönyökölt, és nézte Mariann arcát.

– Képzelje – sóhajtott sopánkodva –, a vágóhídon szeretne munkás lenni. Pedig én tudom, hogy a háború miatt van ez, ezek már így nőnek fel. Még mesélni is arról kell nekik, hogy akkor hogyan volt…

Mariannt váratlanul érte ez a közlékenység. Hiszen arról volt szó, hogy csak pár percre térünk be, hivatalosan – s most ez a várakozás, a linzer, az öregasszony bizalmas bámészkodása… Láttam rajta, hagy mindezt nehezen tudja hirtelen elraktározni. A vágóhidat sem értette rögtön; igaz, hogy nem is tudtam jól lefordítani. Mulatságos módon először valami klubra gondolt, ahol leöldösik az állatokat – ez kétségkívül az én hibám volt. Mikor kiderült, miről van szó, elkomolyodva nézett az öregasszonyra.

– De hát nem tudják megmagyarázni neki? Egy kisgyerek… ilyet? Ez erős, nagyon erős.

Egy pillanatra ott láttam Mariann feje fölött a diakonisszák kimért, hótiszta fejkendőjét, annyi józan szeretetreméltósággal tette meg a megjegyzését. Aztán felém fordult.

– Ki a gyermek anyja? Ő az a hivatalnok, akihez jöttünk?

Bólintottam, hogy igen. Mariann eltűnődött, de az arca elárulta, hogy még mindig úgy érzi: vajon nem törtünk be udvariatlanul egy idegen lakásba? Pár szóval megmagyaráztam, hogy nálunk az ilyesmit másképp ítélik meg. A háztömbbizalmihoz bármikor be lehet kopogni, s a körzetében ő is bárhova bekopoghat – hogy mi a véleményünk a körzeti közellátásról, a legújabb kormányrendeletről, s hogy mért nem írunk cikket az utcai falitábla számára.

Mariann külön-külön minden szót értett, de az egész magyarázatot sehogy se.

– Szóval, ez olyan ellenőrzésféle.

Ismerve feltétlen jóhiszeműségét, nem csodálkoztam a kérdésén. Íme, egy másik világ; s már az apró, mindennapi fogalmaink is magyarázgatásra szorulnak.

Az öregasszony közben elbóbiskolt az asztal mellett. Ez furcsa volt és intim – egészen másképp persze, mint a halvány körtefény, a szellőzetlenség, a fehérneműszag. Mindketten elmosolyodtunk. Egy öregasszony, egy nagymama, aki annyi mindent élt át a világ egy másik pontján, amelyről Mariann eddig alig tudott valamit, elbóbiskol, és száraz, ráncos kezét minden illem nélkül odacsúsztatja a terítőn a vendég hölgy elé – az efféle, úgy gondolom, olyan közvetlen, megragadó élmény lehet idegenben, amire évek múlva is szívesen emlékszik vissza az ember. „Hogy bóbiskolt az a magyar asszony… még a nevét se tudom… nem is fontos… valamiről beszélt, aztán elszundított.” Nekem is vannak ilyen emlékeim, és őrzöm őket; s most örültem, hogy Mariann is kapott útravalóul egyet. (Nem is sejtettem még, hogy ez az útravaló egyre csak növekedni fog.)

 

Fél hét felé megérkezett Lajoska, de nem minden előzmény nélkül. Rövid időközökben szapora lábdobogás hallatszott be az utcáról, mintha neki-nekilódulva stafétát futnának a keskeny járdán, ugyanakkor különböző kemény tárgyak ütődtek ütemesen a falhoz: a sublóton álló óra összevissza bongott. Kis idő múlva a lábdobogás elhalkult, s a távolodó füttyök is elhallgattak. Meglepetésünkre hirtelen kinyílt az egyik utcai ablak, egy maszatos kéz nyúlt be a belső párkányra, és gyakorlottan megkapaszkodott. Lajoska, mint egy zsák huppant le a padlóra, és hunyorogva ránk bámult. Láthatólag nem volt elkészülve rá, hogy idegeneket talál ott. Gyorsan felállt, és lekapta hátáról a falfestékes iskolatáskát. „Csókolom” – mondta kihívóan, s mint egy növendék vadállat, tisztes távolból körbejárta az asztalt. Szemét nem vette le Mariannról. Lajoska szemei külön említést érdemelnek. Általában kicsik és szürkék voltak, de úgy, mintha állandóan készen állnának arra, hogy nagyra táguljanak és zöldesen csillanjanak föl. De erre csak akkor került sor, amikor nagyon ingerült volt, vagy valami más, megfejthetetlen folyamat indult meg a koponyájában.

– Csókolom – mondta még egyszer, valamivel szelídebben, és ránézett Mariannra, majd gyorsan odaguggolt a széke mellé, és meggyűrögette a lelógó sárga esőköpenyt. – Muris! – nevetett föl. – Egyszer a kanárinknak volt ilyen színe!

S remekül mulatott, hogy ilyen jót mondott: egyszer – mikor a kanári mindig sárga.

Még engem is meglepett, ahogy mindez Mariannra hatott. Korábbi feszélyezettségének már nyoma se volt rajta: egyszerűen el volt bűvölve a gyerektől. Szokatlan megjelenése a szobában, közvetlen és vadóc viselkedése egyszeriben felvillanyozta; s persze, az sem érinthette közömbösen, hogy Lajoska leplezés nélkül rokonszenvezett vele, annyira, hogy még a zsebének legrejtettebb kincseit is kirakta volna eléje, ez csak úgy sugárzott róla – s mindezt megérezhette Mariann. Az öregasszony már kevésbé volt elnéző iránta. Csak késve riadt föl a szunyókálásból, de azonnal fölmért mindent; hogy az ablakát ismét fölfeszítette a gyerek (ezt is az apjától tanulta), hogy itt idétlenkedik egy külföldi hölgy előtt, és még meg sem mossa a kezét.

– Eredj a konyhába – mordult rá. – Mit gondolnak rólad?

Lajoska elbiggyesztette a száját.

– Én kimehetek, de hát nem engem, Ranka mamát keresi a Tauszig néni. Ott vár kint a konyhában.

Lajoska egyszerűen elsikkasztotta nagyanyja neve elől az A betűt; ez is egyike volt a csínyeknek, amikkel halálra bosszantotta az öregasszonyt. Most csak gyanakodva nézett a gyerekre.

– Honnét tudod, hogy kint vár?

– Láttam, mikor jött le a kerten. Megismerem én… s mindjárt mutatta is, hogy milyen Tauszigné: fönt csúcsos, a közepén hasas, lent meg pipaszár, mint a trafikcégéren a dohánylevél.

Hirtelen odahajolt hozzám.

– A néni sose beszél?

Mariann érdeklődve mosolyodott el.

– Mit kérdez a gyermek?

Legszívesebben úgy tájékoztattam volna, hogy a gyermek nem éppen példásan vizsgázik tisztelettudásból, s láthatólag mindent elkövet, hogy megszabaduljon Ranka mama jelenlététől, és egyedül maradjon velünk. Az öregasszony felállt közben, és kicsoszogott a konyhába.

– Mért hazudsz nagyanyádnak? – pirítottam rá Lajoskára.

– Nem hazudtam – nevetett. – Valami zrí volt a parkban, egy dzsipi elütött valakit, biztos azt jött mesélni. Az ilyet mindig elmesélik egymásnak.

Ranka mama valóban sokáig időzött a konyhában; én meg Mariann unszolására beszélgetést kezdeményeztem Lajoskával. Mint egy diplomáciai tolmács, úgy közvetítettem közöttük, kezdetben még tompítva Lajoska kiszólásait, majd pedig belenyugodva: legyen minden úgy, ahogy magától történik.

– A néni már látott taglót? – kérdezte a gyerek.

– Nem, még soha.

– Sokáig én se láttam.

– Milyen sokáig? Hány éves vagy?

– Tizenegy. De csak két éve voltam kint először. A vért csatornákon vezetik el, tetszik tudni. Nem is büdös a vér.

– És sose sajnáltad őket?

– Dehogynem. Azért szeretek ott kint, mert úgy sajnálom őket. De ezt muszáj, enélkül nincsen.

Lajoska Mariann széke mellett ült egy kicsi sámlin, fejét öregesen a tenyerébe támasztotta. Vadócarcán váratlan lágyság gyűrűzött végig. Nem lehetett tudni, hogy honnét indult el, a szájától-e vagy a szeméből, de annyi bizonyos: elmélázása új fordulatot adott beszélgetésünknek, és bennünket is önvizsgálatra kényszerített.

– Kérem, mondja meg a gyermeknek, hogy szeretnék többet tudni róla. Nagyon érdekel, amit mond.

Lajoska felcsillanó szemmel jelezte, hogy ő is hasonlóképpen érez. Mariann fejsimogatását pirulva fogadta, s ahogy a jó szagú, fehér csukló lecsúszott a nyakához, maszatos kezével ő is odanyúlt, tenyere közé vette Mariann kezét, és sorba megnézte a csillogó, lakkos körmöket, mintha mindegyik csiszolt ékszer lett volna.

– A néninek elmondhatom, a néni úgysem adja tovább. (Itt egy kis kemény pillantást vetett rám, hogy értsem: a felszólítás nekem szól.) Nem titok éppen… – tette hozzá.

Mariann megnyugtatta, hogy az ország, ahonnét ő jött, éppen olyan ország, ahol az emberek a rájuk bízott titokkal együtt halnak meg. „Talán ez is a baj…?” Észrevettem, hogy hamvas bőre alatt szinte fizikailag is fölkészül a borzongásokra, amikben része lesz; gondtalan vonásai majdnem tragikusan megértővé váltak.

– Ez a vágóhídi dolog sokaknak nem tetszik – kezdte Lajoska, és egész keskenyre ráncolta a homlokát. – Ranka mamának se tetszik. Pedig nincs igazuk. Tetszik tudni, én azért járok ki, hogy legyen, aki sajnálja a szegény állatokat. A felnőttek mások, azokra már nem lehet számítani. Apára se. Apa már úgy megszokta, hogy sose tudná abbahagyni. Neki mindegy, hogy itthon ultizik a szomszédékkal, vagy ott kint taglózik. De mi – és körülményesen közelebb hajolt –, mi nem akarjuk, hogy ez mindig így legyen. Ezt persze nem tetszik érteni. Ezt csak a mi bandánk tudja. Elhatároztuk, hogy még tizenhárom évig hagyjuk az öregeket, akkor éppen huszonnégy évesek leszünk. És akkor tilos lesz több állatot levágni, a vágóhidakat bezárjuk. Most csak azért eszünk még húst, hogy akkor már elegünk legyen belőle. Tetszik már érteni?

Lajoska megszörtyögtette az orrát, aztán belemelegedve folytatta.

– Én a banda megbízottja vagyok a vágóhídon. Ezt tessék úgy érteni, hogy én készítek elő mindent, hogy a dolog sikerüljön. Nem szívesen csinálom, de muszáj. Valakinek muszáj vállalni. Még a szakmát is ki kell majd tanulnom, hogy mindig ott lehessek. Nekem már nem büdös a vér, pedig először majdnem hánytam. Apa még csak nem is öklendezett soha, meg a többiek se. Azt mondják, hogy másutt nem is tudnának dolgozni. – Cinkosan Mariannra hunyorított. – Persze, nem tudják, hogy én közben sajnálom az állatokat! Nagyon szégyellné az öreg, hogy semmi se lesz belőlem, hogy anyámasszony vagyok. Van ott kint a telepen egy öreg taglózó, az szokott néha inni a vérből. Mindig röhög, és azt mondja: ha iszik belőle, akkor nem ég a gyomra.

Mariannból szinte kilökődött a kérdés: – És te?

– Én is megkóstoltam – mondta Lajoska –, ha meleg, akkor nem is olyan rossz. – Aztán megvonta a vállát. – Másképp hogyan tudjam, hogy milyen. De tizenhárom év múlva már ez se lesz, ezt is megtiltjuk, csak vizet szabad inni. Járt kint a néni a város körül?

– Nem… nem nagyon – mondta Mariann, cseppet szégyenkezve. S már láttam magunkat, ahogy a sivár városszélen bolyongunk ketten, ő mindennek megkérdezi a nevét, mindennek a titkos értelmét fogja keresni, és nem vallja be, hogy törékeny körömcipőjében alig tud lépkedni a barbárul elhanyagolt utakon.

– Arra kint – folytatta Lajoska – még nagy grundok vannak meg rétek, hegyoldalak. Ott kint legelnek majd az állatok, akiket nem vágnak le többé. Nagy csordák, ménesek lesznek a város körül. Ha akarnak, bejöhetnek a városba is. Tessék visszajönni tizenhárom év múlva – mondta kis sámlijáról, és megsimogatta Mariann térdét. – Akkor még nem lesz nagyon öreg a néni.

A csattanós végszóra Mariann felkacagott, de nevetését még utána se tudta fékezni. Ha leplezte is, ez a nevetés nem volt olyan egyértelmű, amilyennek látszott.

Ranka mama ekkor tért vissza a konyhából. Azonnal Lajoskára gyanakodott: vajon mit csinált megint, amin a vendégek – nyilván udvariasságból – nevetnek.

– Most aztán eredj ki! – szólt rá.

– Nem, nem…! – fordult feléje Mariann; s mint egy madár, úgy pittyentette el az idegen szót többször is. Erre én is megpecsételtem a cinkosságot, s megnyugtattam az öregasszonyt, hogy Lajoska csupán az iskolai történeteivel szórakoztatott bennünket. Hitte-e, nem tudom – mindenesetre rögtön rátért a maga újságjára, amit Tauszignétól hallott: Bradáknét elütötte az autó a parkban; nagyobb baja ugyan nem lett, csak elájult, fölmosták, és hazatámogatták a lakására. S a környék most ezt tárgyalta. Bradáknét magam is ismertem. Jelentéktelen kis özvegyasszonyka volt, a közelünkben lakott és varrásból, stoppolásból tartotta fenn magát, az én foszlott holmijaimat is ő szokta rendbeszedni. Az ügy sajnálatra méltó volt, de valahogy most mégse úgy hatott rám, ahogy Bradákné megérdemelte volna. És Mariann-nak is csak pár szóval adtam elő a történteket. Egyáltalán, Ranka mama visszatértével észrevehető zavar zuhant közénk; ahol vele abbahagytuk, oda már egyőnk se tudott visszakanyarodni. Lajoska egy óvatlan pillanatban odasomfordált hozzám, s mintha csak kíváncsiskodva a karórámat birizgálná, azt súgta:

– Búcsúzzanak el, aztán várjanak meg kint a kertkapunál. Mutatok valamit.

Ez a nem várt ajánlat éppen kapóra jött, és Mariann is megörült neki, bár nem hiszem, hogy végiggondolta volna, mit is jelent valójában. Lajoskával való cinkosságunk odáig fajult, hogy perceken belül közönségesen hazudni fogunk az öregasszonynak – a gyerek ajánlatára. Mariann fején fokról fokra ziláltabban festett a hűvös diakonisszakendő, amit én képzeltem oda. De mennyivel izgatóbb volt így! Valószínűtlenebbül más és elérhetetlenebb. Közvetlen bajtársiassága e hirtelen támadt kalandban valahogy engem is érzékenyebbé tett a saját valóságom, a saját életkörülményeim iránt. Mint mikor az ember rájön, hogy vonzása van, s bár a legmindennapibb mozdulatokat teszi, egy idegen számára mindez már varázsolás. Mintha egy tűzemberkével valaki idegen azt közölné: hiszen te folytonos tűz és lobogás vagy! – s attól kezdve maga is érezné, hogy csakugyan tűz és lobogás, és ezen nem lehet változtatni, se megosztani senkivel. Nem tagadom, e pillanattól kezdve Mariann illata, hangja, jelenléte nyugtalanítóan belém ágyazódott, szinte fölébresztett – noha mindvégig Lajoskáról volt szó, és ami történt, az ő jóvoltából történt. De furcsamód úgy éreztem, hogy a gyermeken keresztül Mariann fölém is (mindannyiunk fölé) odahajolt, és pőrén állok előtte. S mintha benne is mozdulat érlelődött volna, hogy a sárga esőköpenyét elhúzza kettőnk közül. Ő maga kívánta, hogy ügyesen füllentsek Ranka mamának, s hogy ne áruljam el Lajoskát.

– Hát már mennek? – esett kétségbe az öregasszony. – Még egy kis linzert tessék… Ilus is jön mindjárt.

Öreges makacssággal tartóztatott, és meg sem akarta hallani, hogy mit mondunk. Végre megértettem vele, hogy majd később visszajövünk, de most dolgunk van. Megjátszott természetességgel Lajoskától is elbúcsúztunk, mintha legalábbis örökre elválnánk; a gyerek színészre való ügyességgel bohóckodta végig a jelenetet.

Jó tíz percet vártunk, mikor Lajoska végre kifüttyentett a kertből. Várakozásunkat Mariann arra használta föl, hogy magyar szavakat mondott ki félhangosan, és minduntalan megkérdezte: „Jó? Jó?” Ez a sokszor elismételt szócska végül már önálló lényként röpködött közöttünk, az állító és kérdő hangsúly elmosódott, csak a szó maradt, a puszta hangzás – s az értelme, egyre meztelenebbül és képtelenebbül, hogy „jó”, hogy valami jó, de már magunk se tudjuk, mi. Lehetetlen volt nem gondolni rá, hogy talán egyedül Lajoska kapisgál helyesen – igazában semmi se jó, legföljebb azzá lehet.

– Ilyen könnyű megtanulni a nyelvünket? – kérdeztem Mariannt. – De vajon érdemes-e?

– Még sehol sem éreztem ilyen jól magamat – mondta meggyőződéssel. – Valahogy most minden más. Itt tudnék feledkezni maguknál. Megérti? Sose voltam még ilyen nyugtalan. Erre az utcára még húsz év múlva is emlékezni fogok.

S elmondta, hogy minek volt a szemtanúja előző nap. Mikor délfelé végigsietett az utcán, itt a Zsák környékén, egy félig vakolt ház előtt szalmakalapos öregúrra lett figyelmes. Már a kalapja is olyan szokatlan volt – hiszen hol volt még a nyár? Az öregúr a kidőlt kertkapu vaskampóján ült, térde közé szorított botra támaszkodott, és fogatlan szájával valami furcsa, monoton zümmögést hallatott. Közben ide-oda ingatta a fejét. Előtte, az olajtócsás járdán, meztelen kaucsukbaba állt, két rózsaszín karjával eltakarta az arcát, mintha sírna. A gazdája, egy kislány, újra meg újra kirohant az úttest közepére, visszaszaladt hozzá, átugrotta, és valahányszor letoppant melléje, mindig fölkiáltott, hogy – „bumm!” – ez volt a játék. S utána nevetve becézte a babát, mintha nyugtatni akarná, hogy ne féljen. Az öregúr közben szorgalmasan zümmögött, mint egy keringő repülőgép. Mariann semmit sem értett a kislány félszavaiból, de – mint mesélte – még éjszaka is ott kísértett benne ez a kép; a járdán meztelenkedő kaucsukbaba és az idegesítő zümmögés. Tegnap még tiltakozva hessegette el, ha eszébe jutott; de most már vonzotta is.

– Húsz év múlva se felejtem el ezt az utcát – ismételte meg, arcán egy új, nehezen leírható vonással, amit leginkább irigy részvétnek nevezhetnék; s finom és inas ujjai ráfonódtak a csuklómra.

– Beszéljen egyszer majd magáról. Mért boldogabb maga, mint én?

Lajoska kisöreges arca hirtelen feltűnt az egyik bukszusbokor fölött; halkan felénk füttyentett. Beléptünk a kertajtón.

– Sokára jöttem – magyarázkodott –, de Ranka mama folyton gyanakszik. Tetszik tudni, az öregek mind ilyenek, ha már nincs más dolguk. Azt hiszik, hogy akkor többet is tudnak mindjárt. De erről – és a kert felé intett – a bandán kívül senki se tud, csak maguk.

A kemény kis pillantást most is megkaptam – még mindig nem bízott bennem eléggé. Pedig hát, minden lehetőt megtettem. Odasúgtam neki, hogy fogja meg Mariann kezét, és vezesse a bokrok között. Nem szólt egy szót se, de azonnal engedelmeskedett.

A kert nekem is újdonság volt, még sohase jártam itt. Csak amit az utcáról bepillantva láttam belőle, a szétfagyott, széttört kerti díszeket, egy megsüppedt lépcsőmaradványt, és a platánfasor mögött a kiégett kastélyból egy saroknyi részletet. A kert, a kastélyrom sokkal tekintélyesebb volt, mint gondoltam. Az „ezüstkirály” – így hívták a régi tulajdonost, bár csak alpakka étkészleteket gyártott – komoly értője lehetett az ízléstelenségnek, a bomba pusztította épület minden maradék szeglete erről árulkodott: századvégi szecessziót romantikus várstílussal vegyített. Lajoska agyában láthatólag fel se merült a gondolat, hogy az épület valamikor másmilyen is lehetett. Így, rom mivoltában volt valóság, múlt nem létezett a számára – azazhogy, ami most volt, a jelen, azt kezelte úgy, mintha a jövőből pillantana vissza rá.

– Egyszer majd itt rendezzük be a múzeumot – mondta, és körülmutatott az omlatag falak közt. – Tessék csak utánam jönni.

Gazzal benőtt lépcsőn ereszkedtünk le az alagsorba. Személyzeti lakások, ismeretlen rendeltetésű mellékhelyiségek céljára épülhetett ez a pinceszerű épületrész. A folyosók tetőzete sok helyütt beomlott, a megrepedezett cement résein még itt, a nyirkos homályban is áttört a gyom.

– Ezek még üresek – mondta, s pár ajtót kinyitott, mintegy szemléltetésül, hogy nem állít többet, mint ami a valóság. Minden alkalommal nagy halom kulcsot halászott elő, és hosszasan választotta ki a megfelelőt.

– Hitte volna? – súgta Mariann. – Nekem sose volt ilyen birodalmam. És ennyi… ennyi…

– Kereste az igazi szót. – Ennyi eszmém!

Lajoska azonnal fölfülelt.

– Mit mond a néni?

Nem egyszerűsítettem a kifejezést, közöltem vele. Lajoska vigyorgott elégedetten.

– Ez semmi – legyintett. – Ezt mind az öregek építették ide. Aztán még ezzel se tudnak mit kezdeni, azt is nekünk kellett kitalálni, hogy mire jó. Persze, most már apa is rájött, hogy mindez nemhiába van itt.

– Édesapád? Hát ő is? – Lajoska most jött először zavarba.

– Nem… Őneki semmi köze a mi dolgunkhoz. Nem is tud róla. Ő a Goszpodárral dolgozik együtt, és a Goszpodár csaló, templomba jár, és mégis csaló. – Kedvetlenül elfordította a fejét. – De erről nem akartam beszélni, ő mégiscsak apu.

A titok mindhármunkat körüllebegett. Még Lajoskát is, aki sokat sejtetően célzott rá, hogy mindent pontosan tud – bár az volt az érzésem, hogy nem mindent, s csak nem akar előttünk szégyenben maradni. Cipője orrával megrúgott egy súlyos, lakattal lezárt ajtót.

– Ez az övék – mondta – ezt még én se láttam nyitva. – S gonoszkodva elnevette magát. – De így se baj, egyszer úgyis meghal Goszpodár, hiába jár a templomba annyit, és akkor apu kinyitja nekem. – Tűnődve foga közé húzta be a két ajka szélét. – Egyszer azt is mondta apu, hogy csak nőjek meg, és ha már kint dolgozom a telepen, majd akkor…

– Te ismered ezt a Goszpodárt? – A név ismerős volt. Vajon ez volna az, akivel Ranka mama álmában veszekszik, s aki Markosné szerint nincs is? – Lajoska rábólintott.

– Persze hogy ismerem. – Aztán vissza is szívta rögtön. – De lehet, hogy nem úgy hívják. – S máris húzta magával Mariannt egy újabb lépcső felé, mely a pincébe vezetett. Itt már csak tapogatózva tudtunk előre haladni. Lajoska valahonnét gyertyát emelt le, s azzal világított. Újabb hosszú folyosón haladtunk végig, rácsos falú, sötét kamrák mellett; az egyik ajtó előtt megállt, kinyitotta a zárat, és a gyertyát magasra tartotta.

– Tessék, a néni lépjen be elsőnek.

Az aránylag szűk odúba rostélyos lyukon áramlott be a friss levegő. A helyiség mennyezetig tömve volt vastag pengéjű késekkel, bárdokkal, csontzúzó kalapácsokkal – s mindez nemcsak félelmes volt, de ilyen iszonyú halomban groteszk is.

– Ah! – sóhajtott Mariann, anyanyelvének könnyed bájával, s kicsit riadtan.

– Két éve gyűjtöm őket – mondta Lajoska szerényen, de lesve is az arcunkat, hogy mit olvashat le róla. – Ha kint járok apánál, sose jövök haza egy-két darab nélkül. És a többiek is a bandából. Ki ahol talál… tetszik tudni. De ilyen nagy kalapácsokat csak a vágóhídról lehet hozni, ott nagyba megy a trancsírozás. Ott van a húsfeldolgozó. Tizenhárom év alatt ez is el fog fogyni, ami megmarad, majd azt is idehordjuk. Itt lesz a múzeum. Már tetszik érteni?

Mariann hangtalanul bólintott. Nem is Lajoskát, inkább engem nézett kutatva, hogy vajon igazán „bennszülöttként” viselkedem-e, alakoskodás nélkül, mint akinek mindez természetes – és megelégedéssel láthatta, hogy ugyanolyan büszkeséggel szemlélem a gyűjteményt, mint Lajoska. Sőt, mintha nekem is részem volna benne, hogy egyáltalán létezik ilyesmi.

– Most már majdnem mindent tud – mondtam neki. – Ennél különbet tőlem se várhat.

A zár kattant, indultunk visszafelé. A forma kedvéért, s hogy ne fedjük fel a hazugságunkat Ranka mama előtt, mi ketten Mariann-nal az utca felől tértünk vissza a házba.

 

Markosné otthon volt már. A hivatalos pecsételnivalókkal hamar végeztünk, s még hasznos felvilágosítást is kaptunk, hogy a rendőrség mit kérhet számon, mit nem, Mariann további itt-tartózkodásával kapcsolatban. (Mariann elhatározta közben, hogy elhalasztja kissé az utazását, s ezt az időt arra fogja felhasználni, hogy „dantei alászállást” hajtson végre – ez az ő sajátos, kifinomult kifejezése volt.)

Ugyanabban a belső szobában ültünk most is, mint egy órával ezelőtt. Ranka mama régi ismerősként sürgött Mariann körül; Ilus viszont zavarban volt, hogy az anyja nem követ-e el valami ostobaságot. Lajoskát egyszerűen kiparancsolta a szobából.

– Szégyenlem, hogy így megvárakoztattam magukat – mosolygott. – Remélem, jól érzi magát nálunk a hölgy…

Kedvessége nem csupán háziasszonyi volt; értett hozzá, hogy pár szóval is érzékeltesse a súlyos felelősséget, amit a körzete, a köz érdekében vállal. Lehalkította a hangját.

– Látták a közparkot a Szarka utcában?

Intettem, hogy nem.

– Hát azt mutassa meg – mondta. – Arra büszke vagyok. Az utolsó ásónyomig a környékbeli lakosok csinálták, önkéntes lelkesedésből, hivatali munkájuk után.

Mariann ellenszenvesnek találta Markosnét, de érdekelte a szokatlan dinamizmus, amivel a legegyszerűbb dolgokat is előadta. Mintha szüntelenül az őszinteségét bizonygatta volna.

– Persze, akadnak mindig, akik távol maradnak az ilyen akcióktól – s rám pillantott. – Maga tudja, mifélék. A nedeczkyk, ezek a letűnt virágok! – és sokatmondóan legyintett. De nem tudta megállni, hogy mindjárt pletykát is ne fűzzön hozzá. Fojtott hangja olyan indulatokat sejtetett, hogy Mariann is közelebb hajolt, mint akit semmi sem izgat jobban, mint ez: Bradekné balesetének a körülményei.

Markosné szemtanú volt, és egyike azoknak, akik hazakísérték a szerencsétlen asszonyt. Nedeczky is ott volt az összeverődött kíváncsiskodók között. Én, aki ismertem a szereplőket, könnyen el tudtam képzelni a jelenetet: a feketeruhás, törékeny öregasszonyt, ahogy a vörössalakos parksétány egyik padján ül, kezében kopott aktatáskájával (még a férjétől maradt rá, s mikor a férje meghalt, a táskát feketére festette); ahogy a bársonyszoknyáját gyűrögeti, és még mindig nem tudja pontosan, mi történt: hogy ájult-e, vagy csakugyan felmosták már? Még jellegzetes madárarcát is magam előtt láttam, ahogy ide-oda néz, de mindenütt ugyanazok a piros foltok hajóznak a szeme előtt, mint valami megcsupált madár pihetollai; ahogy észre se veszi a fölébe hajló arcokat, a pisztolytáskáján jegyezgető rendőrt, csak hunyorog szaporán, megrándítja a fejét, de a röpködő tollakat így se tudja megállásra kényszeríteni, mind tovább iramodnak – az emberek meg azt hiszik, az ijedségtől kapott hirtelen rángógörcsöt; ahogy a rendőrtiszt az ujja közt sodorgatja a ceruzáját, majd lejjebb hajol, és megpöccinti az öregasszony kezét: „Hogy hívják?” – „Bradákné…” – „Hol lakik?” – mire megint azt motyogja: – „Özvegy Bradákné.” – Markosné szerint Nedeczky is azok között volt, akik erre elröhintették magukat, bár, mikor újból visszatért rá, már csak egy idétlenkedő suhancot említett. Szóval, ferdített Nedeczky rovására, meggondolatlan indulattal, majd visszavonta, mert rájött: egy idős férfiról mégsem tehető fel ilyen otrombaság. Szükségtelennek láttam, hogy ilyen árnyalatokról is tudósítsam Mariannt; de azért jól bennem maradt ez a párhuzamos gyűlölet Markosné és Nedeczky között, s ahogy Nedeczkyné viszontgyűlölte Markosnét – az indulatoknak ez a szívós zűrzavara. Amit még az is tetézett, hogy Ilus, ez a dinamikus, negyven-egynéhány éves nő, ugyanakkor nem titkolt tisztelettel beszélt Nedeczkynéről, akiről „lerítt az igazi úriság”. Mindez annyira torz és ellentmondó volt Lajoska tiszta világához képest, mint egy rossz bábjáték. Mikor később mégis szóvá tettem Mariann előtt, azzal lepett meg, hogy értette; elszánt érdeklődésével már a homályos összefüggéseket is megsejtette. A jelenet a következőképp folytatódott: a röhentésre a tömeg még jobban összepréselődött, s Nedeczky, azzal az „undok kutyájával”, szintén ott könyökölt közöttük, és minduntalan azt kérdezte: „A törpe? Na ugye, megint a törpe!” – Legtöbben nem is értették, hogy mit mond, és mért mondja; bizalmatlanul néztek rá. „Itt? Miféle törpe?” – „Miféle! Hát, aki a piacon kódorog! Mindig ott koslat az ember nyomában, igazán nem tudom, mért engedik… Hacsak nem valami spicli” – tette hozzá halkabban; de Markosné meghallotta. „Hiszen látja, hogy nem engedik…” – mondta valaki. – „Most írja fel a rendőr!” – „Kicsodát? A törpét?” – Míg ez a párbeszéd folyt, Bradáknét lábra segítették, és Nedeczky saját szemével győződhetett meg ostobaságáról.

– De azt hiszik, számít az ilyen neki? Törődik vele? Mindjárt azon károgott, hogy mit keresnek rendőrautók a parkban, hogy már a parkban se lehet nyugton az ember – már mindjárt nyíltan bujtogatott! Hiszen maga ismeri. – Aztán Mariannhoz: – Vagy másutt tűrnének ilyesmit?

Egy szuszra mondta, szinte lélegzetvétel nélkül, s közben ugyanazt művelte a linzerestállal, mint az édesanyja, csak erőszakosabban: tolta oda elénk, a kezünkhöz, hogy ki se tudjunk térni. Aztán felsóhajtott.

– Szegény kis öreg, annak is kijut mindig. Tudják, ez a Bradákné. A háború alatt motorbicikli ütötte el, pedig a légynek se ártott, talán azért is olyan szerencsétlen. Én mondom, a bűnösöket sosem éri baj! – s ránk nézett, mint egy vasárnapi szónok. – Ezért mondom a hivatalban is: aki bűnös, annak oda kell égetni a homlokára a bélyeget. Akkor majd nem tudnak bujkálni – akkor majd kiderül, hogy ki kicsoda!

Markosné még jó ideig fortyogott – nyilván Mariann előtt akart fontoskodni, hogy ellensúlyozza az irigy kíváncsiságot, amit a sárga esőköpeny ébresztett benne. Lopva, guvadó szemmel méregette a ruhadarabjait, mintha legszívesebben a szoknyája alá nyúlna, hogy megnézze, milyen az alsója. Aztán egyszerre felülkerekedett benne a hivatalos póz, és mindenképp rá akarta venni Mariannt, hogy propagálja hazájában az utcabizalmi rendszert.

– Látja, ahogy most elbeszélgettünk, mi mindig így vagyunk egymással. Huszonöt ház tartozik hozzám, egy nagy család. És mindig akad segítenivaló. És az ember örül, ha segíthet.

Hirtelen nyílt az ajtó, és becsapódott a konyhából az égő zsír szaga. Lajoska állt a küszöbön. Lihegett, mintha az utcát kétszer végigrohanta volna. Faarccal szólalt meg:

– A Bradák nénin is jókorát segítettek.

– Mit kotyogsz?

– A srácok beszélik, hogy elkapta a dzsipi. Meg hogy úgyis meghal, mindenki azt mondja.

– Tudod is te! – legyintett Markosné, s kicsit zavartan fordult felénk. – Ezeknek se könnyű eligazodni a fején, Ha defektet kap egy autó, mindjárt azt nézik, hogy milyen golyóval lőttek bele.

S ezzel el is akadt egyszerre a beszélgetés. Kint harangoztak valahol, Mariann felállt.

– Hát nem maradnak még? – kérdezte udvarias csodálkozással, s közben ő is készülődni kezdett. – Mert akkor én is átugrom Bradák nénihez, viszek egy kis meleg ételt neki… – És mintha esendő hóbortot gúnyolna, homlokára tette a kezét. – Képzeljék, van szegénykének valami madara, valami stiglic, annak is muszáj valamit mindig…

Lajoska, aki eddig az ajtónak támaszkodva állt, most egyszerre felütötte a fejét: stiglic?

Az anyja ránézett, hogy szólt-e – vagy csak ő hallotta úgy?

– Mit morogsz folyton?

De a gyerek nem válaszolt. A hirtelen kis csöndtől Markosné kizökkent, és gyorsan magára kapta a nőszövetségi tagok zöld „egyen-lódenját”.

– Tudják, bolondos lesz az ember, mire megöregszik. Az én szegény anyám se különb. De hát jó, legyen meg a kedvük… – mondta, és kinyitotta az ajtót; s azzal az elnéző jósággal búcsúzott el tőlünk, amivel majd a magokat fogja odaszórni a szegény kis öreg kedvence elé. Mintha legalábbis – a maga sajátos módján – Mariann képzeletbeli diakonisszakendőjére pályázott volna.

Lajoska egész a kapuig somfordált utánunk, Markosné onnét parancsolta vissza katonásan. De annyit még utánunk súgott:

– Egyszer majd mutatok valami mást is… – És visszafutott a házba.

 

Ettől a naptól kezdve állandó várakozás és nyugtalanság költözött belém. Mariann közelségének a tudata még a munkahelyemre is elkísért, és kelletlen kötelességeimnek is rangot adott: hogy Mariann mindezt számbaveszi és értékeli. Kölcsönfényétől egyszerre a saját arcomat is markánsabbnak kezdtem látni – különös, bonyolult eszmélődés volt ez! Egyik tünete volt, például, hogy elfásult művészi becsvágyam egyik napról a másikra föléledt. Színek, formák, tónusok kavarogtak bennem, és minduntalan Mariann kíváncsi mosolya villant elő a méltóságteljes drapériák ránca mögül. Az Állami Dekoráció Tervező Vállalatnál dolgoztam ekkoriban, szerény fizetéssel, de megbecsült munkaerőként. Elég kanyargós úton kerültem a Vállalathoz; eredetileg festőművésznek készültem. De hogy mindezt megértsék (és hogy Mariann is megértse – ugyanis az egyik városszéli sétánkon kizárólag erről faggatott), előbb pár apróságot el kell mondanom magamról. Már gyermekkoromban kínzó és egyben lelkesítő látomásaim voltak, nem valami elképzelt világról, hanem mindig arról a legszűkebb valóságról, ami körülvett. Szinte mikroszkopikusan elaprózta recehártyám mindazt, ami elém került; a füvet az apró bolyhaival, a falevelet a hajszálereivel, a tavat a fenék moszat-figurációival együtt érzékeltem. De ugyanígy voltam egy-egy hanggal, mozdulattal is; azzal az egész szövevénnyel, ami közönségesen a reggeli fölkeléssel kezdődik. És mindez folytonosan képpé burjánzott bennem, és makacsul azon ábrándoztam, hogy egyszer meg is fessem ezeket a lázálomnak beillő élményeket. Azt ugyan sose hittem, hogy valami vadonatújat fedeztem fel, mégis boldoggá tett, hogy legalább fölismertem a képességeimet, akármilyenek is azok. Később egy szakértő kritikus kifejtette előttem, hogy amiről ábrándozom, azt legcélszerűbben, szimultanista tébolynak lehetne nevezni. Erre én még elszántabban merültem el mesterem, Hieronymus Bosch tanulmányozásába. Utolsó filléreimből vásároltam meg a mester egyik olcsó kiadású mappáját, alig húsz kép volt benne, azok se színesek – de mit számított! Így még izgalmasabb volt a játék, a színek elképzelése. Az alkotás közvetlen átélésének magasiskolájára kényszerítettem rá magam; s aztán, egy-egy szabad délutánomon, bevonultam az Akadémia könyvtárába, hogy a színes reprodukciókon ellenőrizzem: hol tévedtem, s hol nem. A cizellált részletességgel megrajzolt szakadt bugyogók, a mosolyon is átütő csontvázkonstrukció, a fatörzsekből kivigyorgó szörnyetegarcok, a szántóvető mozdulata, a rothadás víziója: mindez ismerősöm volt, ismerős és rokon. És cseppet sem leverő.

A Zsák, igen, a Zsák. Tizedik éve lakom itt a negyedben, s közben elmúlt az ifjúság. Az ifjúság felelőtlenül látnoki. Ez a meredek, kanyargós utca, mely a régi temetőig elvezet, sok hajdani csavargásomnak a tanúja; s mesteremnek és saját, akkor még friss érzékenységemnek hány kísértetét, merész színváltozatát bújtatja! Itt van a Medve-ház; valóságban otromba terméskövekből összerótt villa, morózusan zárkózott, kicsi ablakokkal, mintha nem élne benne senki, csak a ház élne önmaga, de ha jobban odafigyelsz, alkonyat felé, mikor már az utolsó jegeskocsi is elkocog, Medve kilép a kertajtón, és végigcammog a celtisfás járdán, leül egy padon, szemben a kerületi kereskedelmi iskolával, és addig ül ott, míg az esti tanfolyam hallgatói ki nem özönlenek a nagykapun, főképp kékszoknyás lányok, blúzuk alatt ellenkezést nem tűrő domborulattal – Medve málnázik ilyenkor a padon, aztán feláll, ott cammog közöttük, majd becsukódik ismét a kertkapu. A fodrászszövetkezet cégére fölött, a padlásablakon, mint hagymafüzérek lógnak ki a hatodik hónapban elhajtott csecsemők fejei, körbetekerve a napi műszak után összegyűlt hajtincsek fonatával – „nem vitatható, hogy a szülések számát össze kell hangolnunk a napközi otthonok és iskolák építési programjának ütemével”. Itt van a Csöpögő Csap, körülötte kietlen aszfaltprérik, bérházkolosszusok, mindenütt kő és makadám és villanyvezeték; de a Csap kitartóan és fegyelmezetten csöpög, a víz bevájja magát a repedésekbe, titokban ismét találkozik a földdel, szétfeszíti a köveket, a házak megroppannak, a tetőkön ecetfa nő, a várost befonja a folyondár, s a Csap folytonosan csöpög, pedig délelőtt is kiszáll a bizottság, és délután is kiszáll a bizottság. Itt van a Központi Hivatal, semmi közelebbit nem lehet tudni róla, ez a Központi Hivatal; halk, kellemes arcú fiatalemberek járnak ki-be a vidám, sárgára festett főkapun, az ablakok párkányán muskátli piroslik, az ablakok mögött leeresztett redőny; az épület felső végénél kicsi gnóm ajtó, vasveretes tölgy (a repedésekből pincebogár, borotvált szörnyetegarc türemkedik elő), az ajtóhoz három lépcső vezet le, de sose látni, hogy ide mikor nyit be valaki. S itt van a többi, a számba nem vett, az elfelejtődött… Az ifjúság felelőtlenül látnoki.

Mesterem féltve őrzött mappáját, akárcsak Nedeczky, én is felajánlottam az egereknek; noha nem szándékosan. Romantikus műterem-szobában laktam akkoriban, zsebemben a Festőművész Egyesület igazolványával. De csakhamar eltanácsoltak az Egyesületből, s a lakáshivatal is rávett – rendeleti úton –, hogy művésznek kijáró lakásomat elcseréljem egy alagsori, kényelmes szobára. E borús hangulatú költözködés közben kallódott el a mappám. Később kiderült, hogy padlásszobai utódom tévedésből a kiselejtezett kacatok közé rakta.

De akkor már csak képletesen érdekelt a mappa sorsa; más vizeken eveztem; drapériafodrok és hullámredők csaptak össze fölöttem.

Mariann ezt a furcsa átalakulást szinte izgalmasabbnak találta bennem, mint szenvedélyes visszaemlékezéseimet „azokra a régi időkre”. Egy hosszú délutánt kóboroltunk együtt a város körül, végiglátogatva Lajoska grundjait és hegyoldalait. Az első szép kora tavaszi nap volt. Mariann, vállára vetve sárga esőköpenyét, átadta magát a bujkáló szél erotikájának. Egyszer azon kaptam rajta, hogy lehunyt szemmel lépked mellettem, időnként hozzám érintve könyökét, hogy így tartson egyensúlyt. Hirtelen bátorságot véve, belekaroltam.

– Mért bízik ennyire bennem? Így én is elveszítem az önbizalmamat…

Elhagyott téglaégető mellett álltunk; a szellős szárítóbarakkok rácscsíkjai katonás rendben rajzolódtak a friss fűre. A barakkok mögött sárgás domboldal-szakadék: a bánya. Egyszerre váratlan erővel kísértett föl bennem Hieronymus szelleme, a szimultanista téboly, közel húsz év híradója; az anarchikus, maguknak élő bogáncsok korszaka, a domb és a rét őskora, a „vad kecskék vad csapásai”, egy-egy kék, piros virág szeméremszirma; aztán az első tégla és az első barakk, a mélyülő bányaüreg, ahol soha többé nem tudott gyökeret verni virág, mert mindennap utolérte a csákány, de még így is olyan mesebeli volt minden, mintha csak angyalok szórakoznának, hogy túlságosan ne unják magukat; aztán ismét a bogáncsok, mert az angyalok sértődötten visszavonultak valahová; azóta kecskék se tanyáznak itt – egyszer megjárta egyikük: a fű között gránátba botlott, s ez maradandó emlék; akkor jöttek a hosszú éjszakák; a kecskehús drága lett, a téglavetőkre alig lehetett ráismerni a feszes egyenruhákban, akárcsak a többi téglavetőre, akiket lerongyolódva hajtottak idáig az egyenruhások, s mert esett az eső, a szárítók alá állították őket, hogy legalább addig ne ázzanak, míg a bányában rájuk nem kerül a sor, s meg nem kapják a sortüzet; azóta hiába minden, terv, városrendezés, önkéntes munkásbrigádok, ez a pár négyzetkilométernyi terület konokul ellenáll, az építkezés félbemarad, az egyik barakkot fölépítik, a másikat lebontják, csak a bogáncs tenyészik, mert az időtlen – s mintha tudná is, hogy ott kell strázsálnia, mert ki lesz a tanú, ha a sortűz megint megismétlődik; és hagyták a bogáncsokat.

Mariann figyelemmel végighallgatott; ott ültünk az egyik szárító deszkáján. Köpenyét odacsúsztatta az ölembe, s féloldalt dőlve ráhajtotta a fejét, mint aki mesét hallgat; s időnként úgy szólt, úgy bólintott közbe, mintha az angyalokat, kecskéket, bogáncsokat bármelyik pillanatban visszakérdezhetnénk: csakugyan így volt?

– De hogy tudta mindezt elfelejteni? Hogy így lássa? – kérdezte oknyomozó makacssággal.

Nem titkolta, hogy számára – igazán – éppen ez a türelmes öncáfolat volt tanulságos, ez a merész kísérletezés, a fonák kipuhatolása.

– Látja, hogy nem felejtettem el – mondtam, s ujjam hegyével rajzolgattam a bőrére. Haja kis háromszögű ékben benőtt a homlokába. Talán ettől volt olyan gyermekien kérdező és csodálkozó az arca? Először ezt a pihés háromszöget csókoltam meg. Mariann nem mozdult. Másfél hete találkoztunk először. Akkor se mulasztottam el, hogy az arcába próbáljak nézni, a halvány festékréteg alá, a gondtalan ráncok még alig látható rovátkái mögé: szép volt Mariann, de szomorúan szép, magányos és üres. Akkor úgy képzeltem el: szordinós, borostyános kastélyban él, a parkban felkavicsolt kerengők, de ezek a kerengők mindig visszatérnek önmagukba, andalító kiúttalansággal. És most…

Mariann hirtelen felült, szájára tette az ujját.

– Hallja?

Kezét nem húzta el a kezemből, úgy kérdezte megint:

– Hallja? Milyen gyönyörű… és éppen itt!

A sivár, elhagyatott táj, mintha egyszerre fölragyogott volna. Mindketten fölnéztünk a magasba.

 

Másnap, Bradáknénál, váratlan élességgel idéződött fel bennünk ez a jelenet. Mariann nagy csokor virágot vett, s azzal állítottunk be a beteg asszonyhoz. Előttünk Markosné járt ott, sőt Nedeczkyné is betért a piacról jövet; nyilván ők újságolták el Bradáknénak, hogy a negyednek külföldi vendége van. A kis törékeny öregasszony elpityeredett a virágcsokor láttán. Senkije se volt. Az a nap, mikor az urát kikísérte a régi temetőbe, emlékezetében sugárzó állóképpé változott; de olyan szomorúság, amilyenről a könyvek szoktak írni, akkor se volt benne.

– Lelkem Kálmánka haragudott is volna – mesélte. – Ami volt, úgyse múlik el egészen. Azt mondják, most más világ van. Én nem hiszem el. Mindig ugyanolyan az, csak másképp gondolják. Őt is csak eltemettük, szegényt, de hát mindennap eltemetnek valakit. Úgy volna okos, ha egyik se fájna nagyon.

Mindig így beszélgetett, mindig ugyanarról, közben átszámolta a stoppolni-, varrnivalókat, az egész motyóra cédulát tűzött, maga mellé rakta – „ami elvásik, csak kifoltozza valaki”.

Most csukva volt szekrény, fiók, a varrógépen halvány porréteg, cérnaszálak gubanca; Bradák néni ott feküdt a félhomályos szobában, csak a rézágy vaskos gombjai csillogtak négyfelől, mint négy örökmécs. Mariann meghatott szótlansággal nézett körül, mintha azt keresné, hogy hova rejthetne el feltűnés nélkül valami ajándékot, amitől a szoba lassan kivilágosodna. Az talán elűzné a nyomasztó előérzetet, ami mindkettőnket elfogott, mikor beléptünk. De Bradákné hamar abbahagyta a pityergést (ami szintén csak az örömtől volt, hogy lám, az emberek jók) – és derűsen mosolyogott. Egy ideig az volt az érzésem, hogy könnyebb agyrázkódása lehet, s onnét ez a furcsa és indokolatlan eufóriás viselkedés; még a gondolatugrásai is olyan kedvesen meghökkentőek voltak. Először arról beszélt, hogy miken járt az esze, mikor az autó elütötte. Éppen az egyik magkereskedésből jött hazafelé, a stiglicének vett eleséget.

Mariann nem akarta félbeszakítani, de azonnal körülnézett. Egy pillantással odakalauzoltam tekintetét az ablakhoz: a csipkefüggönyön áttetszett a kalitka körvonala, s a rácsos négyszög közepén egy apró, sötétes árnyék.

Bradákné folytatta:

– El se hiszik, milyen más volt, mikor még nem jártak villamosok a park mellett. Azóta nagyon ijedősek a drágáim. Pedig volt mindig egy köztük, amelyik a tenyeremből evett. Tudják, ahol az autó elütött, egy pad állt valamikor… Igazán nem tudhatták, hogy oda igyekszem. Aztán csak megtörtént. A sok finom mag meg mind szétszóródott. De azért nem baj, ott is megtalálják, legföljebb a verebek majd.

Fel akart ülni, de erőtlenül visszahanyatlott. Mariann gyengéden a hóna alá nyúlt – az öregasszony intett a fejével.

– Köszönöm, inkább csak így maradok. Ugye, elnézik nekem? Főztem volna egy kis teát. Így csak fecsegni tudok maguknak. Kedves, hogy eljöttek hozzám. Jaj, mit is adhatnék cserébe… – s az arcához emelte a kezét.

– Semmit, semmit – mondta Mariann. – De, ha mi segíthetnénk…

Bradákné eltűnődött.

– Azt az albumot, ha ideadnák – mondta –, azt a pirosat, ott a szekrény tetején.

Leemeltem, és a kezébe adtam.

– Megmutatom az uram fényképét. Ő volt harminc évig az egyházi pénzbeszedő.

Csendben várakoztunk, míg a albumban lapozott. Mariann háttal ült az ablaknak, szőke haja hátulról kapta a fényt, a könnyű bodrokat úgy világította át egy sugár, mintha kárpótolni akart volna a homályért, ami megülte a szobát. Bradákné soká lapozott. Mariann megérezte, hogy nézem. Odébbtolta a széket, hogy a fény az albumra essen; s csak akkor pillantott rám mintha szégyellte volna, hogy olyan önmagáértvalóan szép és ápolt.

Bradákné felénk csúsztatta az albumot.

– Nézzék csak…

Pöndörödő szélű, sárgás fényképre mutatott. A kép magas, szimpla galléros férfit ábrázolt, háttérben a milánói dóm makett-körvonala látszott halványan. Ez volt Kálmánka. Oldalszakáll, zsakett, kicsi bajusz. És a dóm. Mariann körberajzolta ujjával a dóm kupoláját.

– Éjszaka szép igazán.

– Tetszett már látni?

– Ó, sokszor.

– Mi is készültünk egyszer… Az uram örülne most, hogy maga látta. Az is nagy dolog ám, beszélni valakivel. Nem mesélne róla?

Mariann közelebb hajolt, s tovább rajzolgatott a dóm körül; hogy körülötte milyen épületek állnak, és milyen belül, az oldalajtók, az íves ablakok fénytörése. Csupa apróságot mondott, ami most mégis intim közelségbe hozta a dómot, és ujja nyomán a képzelt vonalkák teljesen behálózták a zsakettes pénzbeszedőt.

– Hogy örülne most az uram! – ismételgette Bradák néni.

Jó két órát maradtunk, akkor észrevettük, hogy fárad, noha egyre újabb kérdéseket tett fel. Búcsúzkodásunkra hirtelen megélénkült a madár a kalitkában. Előbb csak pittyegve, majd egyre bátrabban énekelni kezdett. Kint a téglaégetőnél hallottuk ugyanezt az éneket. Mariann félrehúzta a függönyt, de a stiglic akkor se hagyta abba a füttyögést: kis piros foltja egész felborzolódott az igyekezettől.

– Sose búsul a kalitkában? – kérdeztem.

– Ha búsulna, elmehetne – mondta Bradákné. – Reggel mindig kinyitom a kalitkát meg az ablakot is, hogy akar-e elröpülni. Aztán mindennap örülök, hogy mégis ittmaradt. Ismerik Markosnét? Az volt úgy azelőtt, hogy észre se vette, ha itt járt, most meg mindjárt azt becézi. Hogy nem is tudta eddig, milyen szépen énekel. Most meg egyszerre meghallotta.

Összenéztünk Mariann-nal: ez meglepő. Éppen Markosné?

– Mert nem rossz asszony ám… Pedig tudom, sokat beszélnek róla. Hozzám mindennap eljön. Éppen máma mondta, hogy megbüntették a rendőrt, aki az autót vezette – de hát miért? Én nem engedtem volna.

A stiglic elhallgatott. Az öregasszony megkért, hogy öntsek friss vizet az itatóba, s közben megjegyezte: már gondolt arra is, hogy odaajándékozza a madarat Markosnénak, hiszen ha vele történne valami (a baleset óta tompa fájást érez a fejében), mégiscsak elgondozná helyette – vagy szabadon engedné.

– Meggyógyul, Bradák néni – vigasztalta Mariann. – Biztos meggyógyul.

Az öregasszony kedvesen úgy tett, mintha igazán hinné.

 

Ez a lírai látogatás váratlan folytatása volt előző napi közös sétánknak. De még erről a sétáról se mondtam el mindent. Mariann fektéből fölemelkedve fülelt, amíg a madárfütty el nem halt a bányadomb mögött, aztán visszaejtette a fejét az ölembe. Türelmes, apró kis kérdésekkel faggatott. Kis idő múlva ismét az elkallódott mappára terelődött a beszélgetés – hogy végül is hogyan fordítottam hátat önmagamnak, hogy jutottam el idáig? Ez érdekelte most. És én őszintén elmeséltem az egyik utolsó kompozícióm történetét; s azt hiszem, még soha nem gondoltam végig ilyen tanulságosan a sorsom alakulását. A döntő fordulatot Genesis című képem okozta. A háborút követő zsibbadtság, a hirtelen beálló veszélytelenség, az álnokul idilli csend: emlékszem, ez szülte a képet. Hogy ez a csönd milyen gyanús; a harmónia, ami következetesen valami gyalázatból tud csak pillanatokra kinőni. Ez se volt éppen vadonatúj élmény… de ha szépítgetés, előítélet nélkül éli át az ember, valahogy mégiscsak azzá lesz. Nagyjában ez volt a kép eszméje; megtoldva azzal az ösztönös igyekvéssel, hogy a részleteket felbontva, szétboncolva ábrázoljam, ahogy a börtönrács szabdalja szét a rácson túlit, az elérhetetlen látványt; analisis ad absurdum. Ahogy a rab a rácskockákat még tovább aprózza, s mivel teljes ablakot nem nyithat – és mert teljességre vágyik –, előbb meg kell cáfolnia magát… Hetekig azzal áltattam magam, hogy közel ötször négyméteres vásznamon valamiféle földtörténet-látomást sikerült megvalósítanom. A kép emlékezetes vihart kavart fel a Modern Tárlaton, s már a harmadik nap leszedték a falról.

– Akkor jelentkezett a Dekorációs Vállalatnál? – kérdezte Mariann.

– Pár hónappal később. De közben még történt egy és más… Érdekli?

– Hogyne. Talán sejtem is.

– Mire gondol?

– A következetességére.

– Arra én is csak most kezdek ráeszmélni.

S emlékeztettem, hogy valamelyik nap azt kérdezte: mért vagyok én boldogabb, mint ő. Hát, nem olyan egyszerű ez. Most mindenesetre kezdett visszalopakodni belém valami jóleső nyugtalanság. És ez csakugyan hasonlított a boldogsághoz. De mi volt az a megkönnyebbedés, amit a vásznam elpusztításakor éreztem? (Egy nyári délután darabonként égettem el a kályhában.) Azt hiszem, sereg apróság összejátszott. Egyszer véletlenül összeakadtam a kritikusommal egy rakparti kocsmában (annak idején ő is szorgalmazója volt, hogy a tárlatról, és egyáltalán „a művészet porondjáról” kiutasítsanak); s most hátulról lepett meg, és odafurakodott mellém. Éppen nyúltam a söröspoharam után, és emeltem a számhoz: a fehér pamacshab olyan egyértelműen biztató, olyan barbárul egészséges volt a tetején, mint egy reklám: ez van, ez a lényeg. „Most leleplezem magát. Látja, ez hiányzik a Genesisből!” – mondta nevetve. Hirtelen megzavarodtam. „Micsoda?” – és törölgettem a szám szélét. Ezen külön mulatott. „Hát, hogy ilyen jó habja van a sörnek. Nem kell azt elsikkasztani. És ezzel füllentenek maguk nagyot; szégyenlik, aztán titokban jót söröznek.”

Mariann kis nevetéssel ráncolta a homlokát.

– Ez minden…?

– Nem minden – mondtam. – De nem is semmi. És ez a csábító benne. Persze, a nyomorúság is segített – tettem hozzá tárgyilagosan. – Egyetlen képemet se tudtam eladni. Aztán a rendőrség is kezdett érdeklődni: miből élek? Hogy ezután miből szándékozom élni? S ha egyszer minden összejön… Az egyik dolog nyomja a másikát – egy nagy költőnk szépen írja ezt; fordítsam? – Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ… – De azért mégsem egészen ez. Nemcsak ez. Valahogy én is megcsömörlöttem. Az a sörhab – gondoltam – talán mégse mindenestül butaság. Végre is, úgy velejéig sose próbáltam ki. Magam se hittem, hogy annyi élvezetet fogok találni a drapériák művészetében. Egy új világ nyílt ki előttem – a kendőzés technikája és pátosza, az egyöntetűség optimizmusa. Ismeri azt – ötvenes sorokban menetelni egy hatalmas téren, egyetlen dobbanás a levegő, egyetlen arc, a kiáltások, a csend is egy. „Változz meg!” – igen, megváltozni, ez a mérce, a követelmény, ez tölti be a tér minden zugát; s az ember egy idő múlva önként adja át magát. Persze, ilyenkor a dekoráció is más, mint mondjuk egy tárgyalóteremben. A tereket másképp díszítjük, lehetőleg sok zászlóval. Nem vette még észre, hogy mozgékonyságuk ellenére is milyen példaszerűen egységesek a szélben? És az ilyesmi észrevétlenül hat. Jól beválnak ilyenkor a nagy, szimmetrikus színfelületek. A tömbök valamelyikén elhelyezkedik, megnyugszik a pillantás, szinte azt mondhatnám, belenyugszik – és ez a megváltozás előfeltétele. Mi ehhez képest a részletek monomániás elkülönítgetése? És nem ilyen pillanatokban mutatkozik meg inkább az igazán magasabbrendű? Komolyan vettem a munkámat. Igyekeztem a végső értelméig lehatolni. Szakmunkát készítettem a Dekorácicó alapelveiről, sok ábrával, színmintával, külön fejezetet a drapériaredőzés kombinációiról, a különböző stílusú épületek egységes díszítéséről. Aztán a belső tér állandó dekorációja, az iskoláké, kórházaké, középületeké – a jelmondatok elhelyezése. És mindezt úgy, hogy egyezzék a hangulattal, amit az alkalom és cél megkövetel. Ezer probléma.

– És most? – kérdezte Mariann.

Kissé rossz lelkiismerettel, hogy szakszerű előadásom ennyire hosszúra nyúlt, enyhe gúnyt véltem kicsendülni a hangjából. De ez csak futó érzés volt, pillantása nyomban meg is cáfolta.

– Most már többet tudok – mondtam.

S mint az ő finoman festett arcán az új, mélyült vonások – úgy derengtek föl előttem újra Hieronymus mester elpusztíthatatlan szakadt bugyogói, egy-egy aprólékosan megrajzolt, kidülledő szempár, de beleszőve most már a jól ismert, gonddal redőzött drapériákba is – és ez minden eddiginél igazabb látomásnak ígérkezett.

Kértem Mariannt, hogy induljunk, olyan belső nyugtalanság fogott el. Nem kellett magyarázkodnom, megértette. Alkonyodott már, és hűvös szél csapódott a bányahorhosba, mikor egymásba karolva elindultunk a szárítók mellett. De még jó pár perc beletelt, mire hűséges kísérőinket is észrevettük: fent a bányadomb peremén öt fiúalak tűnt fel hirtelen; előbb egymás mögé sorakoztak, majd elképesztő ügyességgel leereszkedtek a meredek lejtőn, és lent megvárták egymást. Lajoska vezette őket. Kiderült, hogy már a régi temetőtől kísértek bennünket, de nem akartak zavarni; csupán arra voltak kíváncsiak, hogy igazán megnézzük-e a grundokat, lejtőket, amelyekről Lajoska mesélt. Meg voltak elégedve velünk.

– Csak itt ültek sokáig – mondta Lajoska, miután odavezette hozzánk a társait. – De láttuk, hogy nagyon beszélnek, azért nem jöttünk.

Aztán sorba bemutatta a négy másik fiút. Lajoskának komoly tekintélye lehetett előttük, mert az ő intésére léptek közelebb, és mind ugyanolyan feszes biccentéssel köszöntek; és hagyták, hogy Lajoska beszéljen helyettük. Csak nagy kék meg fekete szemüket meresztették Mariannra, mint valami biztató csodára. Az öltözete mindegyiküknek más volt, mégis úgy festettek, mintha egyenruhában lennének. Szakadás, folt, horzsolás – csupa cinkos jel volt rajtuk; s az a kisöreges öntudat, ami már Lajoskánál is úgy elbűvölte Mariannt. Izzadós tenyerüket készségesen nyújtották felénk, mikor elvakkantották a nevüket.

– Vidus vagyok. (Piroskockás ing, szeplős arc, ujjnyi magas haj; a homlok vízszintesen ráncolt.)

– Tóth Gercsi. (Kincstári zubbonyból készült kabát; szigorú keskeny száj; különböző helyen forradások.)

– Béla. (Zömök, húsos, feszül rajta a ruha, combja és a nadrág szára között alig van rés; arca lányos.)

– Hadnagy Pál Terus. (Fekete bozont, nagyon piros arc; a nadrág fölött kék leánykaszvetter, övvel összefogva.

Ennek az utóbbinak újra kérdeztem a nevét.

– Mért vagy te Terus?

Egy pillanatig hallgattak, majd összenéztek; aztán Lajoska válaszolt.

– Az nem az ő neve, hanem a húgáé.

Újabb csönd. Mariann kérdően nézett rám, majd Lajoskára. A gyerek leszegte a fejét.

– Tetszik tudni, az ő húga tagja volt a bandának, de tavaly meghalt, és most őt hívjuk Terusnak is. Ha én meghalnék, akkor Gercsi kapná meg a nevemet.

Fázósan zsebre dugta a kezét; csípősödött a szél.

– A néniék is jönnek hazafelé?

Mariann bólintott.

– De most ti vezessetek. Merre menjünk?

– Menjünk a csikóréten át – ajánlotta Lajoska. – Azt úgyis elkerülték délután.

Útközben Mariann megtanította a fiúkat egy nyúlfarknyi dallamra, amit ha sokszor egymás után énekeltek, egyre mulatságosabban hangzott. A salaklerakodó mellett Lajoska odalépett hozzánk. Előreintett a fejével. Messzire elnyúló sötét halomsor húzódott előttünk, a salakkupacok bukdácsoló púpjai. Még a fű sem élt meg itt, a föld csupasz volt, keményre döngölt; de a tágas térség lágy hajlattal olvadt bele a domblejtőbe.

– Itt lesz a csikólegelő – mondta Lajoska. – Itt jó helyük lesz majd.

 

Nedeczkyné egy fél délelőtt kereste a zöld cseréptányért, amin a primőröket rendezgette valamikor, hogy tetszetősen mutassanak. A szűk lakásban, noha gondosan őrzött mindent, valahogy mégis el-eltűntek a holmik; amíg a régi, vidéki kúriájuk megvolt, semmi se veszett el soha. Szinte félt is, hogy Mariann mit fog szólni a szegénységükhöz – elhiszi-e, hogy nem mindig éltek így, ilyen kopottan, ilyen méltatlanul?

Másnap estére voltunk hivatalosak hozzájuk vacsorára, s Nedeczky külön is megkért, hogy vegyem rá Mariannt, fogadja el a meghívást. „Látom, ti már jól összemelegedtetek!” – jegyezte meg, kis irigy bizalmaskodással; de sürgetése mögött egyéb is volt, egyéb féltékenység: bosszantotta volna, hogy esetleg épp ők esnek ki Mariann „érdeklődési köréből”. A negyedben hamar híre ment, hogy merre, hol tűntünk fel. Markosné puszta fontoskodásból is továbbadta, hogy milyen látogatója volt; Tauszigné viszont mindent híven tudósított Nedeczkyéknek s másoknak is. A hálózat jól működött. Mariann személye általában kíváncsiságot keltett; az utcán utánafordultak, s ha bement egy boltba, volt, aki csak ezért szintén vásárolt valamit. Mintha puszta járása-kelése elárult volna valamit arról a világról, ahonnét cenzúrázva jöttek a levelek, felbontva a csomagok, s amelyet irigyelni vagy megvetni, így – Mariannon keresztül – mégiscsak közvetlenebb élmény volt, mint a napilapok hírei nyomán. Hosszú évek óta Mariann volt az első fecske, aki magános utazóként jelent meg a negyedben. „A fasiszta uralom lerombolta gyönyörű fővárosunkat, de ma már elmondhatjuk, hogy hónapról hónapra több külföldi vendég látogatja újjáépülő hazánkat. Gyönyörű létesítményeink kivívták a külföld csodálatát.”

– Magának hogy jutott eszébe, hogy hozzánk látogasson? – kérdeztem egyszer tőle. S kicsit elpirult.

– Unalomból – vallotta be őszintén; meg, hogy a prospektusokból is hiányzott.

De erről nem szívesen beszélt. Utólag szégyellte már, hogy szinte gyermekes szeszélyből kerekedett útra; úgy érezte, valami igaztalan és sértő van ebben – s bizonyos melankóliával emlegette, hogy milyen más lesz majd otthon. Az egyetemi városka utcáit már kora reggel fölsöprik, és szappanos vízzel végigmossák a köztisztasági autók; a könyvtár kupolás márványépületén nincs egyetlen repedés sem; a város szentjéről elnevezett téren utoljára százötven éve végeztek ki egy férfit, aki tulajdon lányát próbálta megkörnyékezni; a könyvtárteremből, ahol dolgozik, éppen a gleccsertóra lát le, s a tó vize hetekig még hullámot se vet.

Mielőtt Nedeczkyékhez indultunk volna, felmentem Mariann lakására. Az Idegenforgalmi Hivatal ódon hangulatú luxusszobákat bérelt magánosoktól, és szálloda híján (javarészüket földig rombolta a háború) így helyezte el a nem hivatalosan érkező külföldieket. Mariann is egy ilyen szobában lakott, a morózus Medveház közelében. Feketével, csokoládéval kínált meg, amit még otthonról hozott, s látszott rajta, hogy élvezi háziasszonyi szerepét: otthonosan, de ugyanakkor óvatos tapintattal nyitogatta az idegen fiókokat.

Az asztalon nagy halom külföldi folyóirat hevert; belelapoztam párba.

– A magáé?

– Nem – mondta, és az intarziás sublóton kocogott a. csészékkel. – Már itt találtam. Azt hiszem, a háziak, kedvességből…

– Vagy a Hivatal.

– Igen? – csodálkozott el.

– Nálunk nem lehet vásárolni effélét.

Mariann cukrot pöttyentett a két csészébe.

– Hogy legyen is bennük valami – nevetett, és félretolta a folyóiratokat.

A csésze fölött egymás arcába hajoltunk, az illatos gőz állunkhoz csapódott. Érzelmes közjáték – de miért ne? Miért szégyellni? (Sörhab.) Kezünk illedelmes maradt, az arcával végigsimította az arcomat. Közben ráfeledkeztem: hogy lüktet a nyakán egy ér; s a kék taftruhája minden mozdulatra neszezett. Elhúzódott, és hörpintett a kávéból. Az asztal alsó lapjáról ökölnyi, selyempapírba göngyölt csomagot sodort le a szoknyájával. Titkolózva kapta fel.

– Mi az?

– Emlék.

– Kibonthatom?

– Nem… – de már kezdte szétbontani.

Szürkésbarna, csillogó salakdarab volt a papírban.

– A csikórétről?

– Igen – s visszagöngyölte ismét a papírba.

– Majd otthon beledobom a tóba – mondta. – „Tetszik már érteni?” – s próbálta utánozni Lajoskát.

Indulnunk kellett. Mariann kisietett a hallba, és a cipői között matatott. Valahonnét halk csapzuhogás dorombolt át a falon. kihajoltam az ablakon. A város fölött most gyulladtak ki a neon csillagok; az igaziak távol, elmosódva pislákoltak.

– Ez szép – mondta később, odalépve mellém.

– Ez gyönyörű – válaszoltam, s becsuktam az ablakot.

A lépcsőházban szándékosan nem gyújtottunk villanyt, de mikor az utcára kiérve is sötét fogadott, muszáj volt elnevetnem magam: szegény Nedeczkyék! Áramszünet. – „És ezt hívjuk mi gazdasági fejlődésnek. Egy milliós városban ilyet! S ha még csak véletlenül, de folyton, szüntelenül! Az ember még a vendégei előtt is szégyenben marad. Szocializmus. Nem így van?” – Útközben előre elsoroltam Nedeczky várható reflexióit. Kamaszos játék volt – de a társalgás menete engem igazolt. Néma kuncogásaink viszont megóvtak attól, hogy túlságosan belemerüljünk a politizálásba, amire Nedeczky láthatólag felkészült.

A régi bútorokkal telezsúfolt szobába épben beleillett az ernyős petróleumlámpa, melyet Nedeczkyné az asztal közepére állított. Így, ebben a világításban a beszélgetés is hamarább terelődött a múltra; s abban mindketten kifogyhatatlanok voltak. Nedeczky a tűzvészt mesélte el – élete nagy történetét. – Hányban is?… Lassan negyven éve. Éppen ellenőrző körúton volt, s az egyik uradalomban szállt meg. Este még kikocsikáztak szalonkahúzásra – „két sneff esett, kérlek, harántrepülésből, sose felejtem el” –, és tíz felé már égett a fél falu. Micsoda kongatás volt, kolompolás! Csak persze fegyelem semmi. Mint a barmok.

Az asszony közbeszólt:

– Az ember szégyenli bevallani… Azért szép is az a nagy tűz. Én akkor láttam először. Fiatalasszony voltam…

Az urára nézett, s az bólintott; a kis összjáték elárulta: a történet kitérője az asszonyt illeti. Egy árvát, egy kisfiút ők is magukhoz vettek akkor, a szülei odavesztek a tűzbe, s a gyermek is csak úgy maradt meg, hogy az anyja belekötözte a vödörbe, és láncon leengedte a kútba.

– Nekünk nem adott az Isten, sajnos – mondta Nedeczkyné. – Ezért neveltük fel, ezért taníttattuk… Most mégis magunkra maradtunk.

– Ő az?

Mariann egy ovális képre mutatott a vitrin mellett: négy év körüli, trikós fiúcska, labdával.

Nedeczky bosszúsan legyintett.

– Ő, igen. Bár ugyan nem érdemli meg, hogy itt őrizgessük.

– Miért? Mi történt vele?

– Mi? – csattant fel. – Janicsár lett, kérem. Mert ez ilyen világ. Még az apjukat is megölnék, ha egyszer úgy fordulna… És én csak a nevelőapja voltam. Aztán egy szép nap rájött, hogy úr vagyok, dzsentri! És ezt már szégyellte a fiatalúr. Belénk rúgott.

– Majd megöregszik – csitította az asszony. – Mi is hibásak voltunk.

A tűzvész már csak ürügy volt, most már a lassú, mérgező keserűség dolgozott bennük. Nedeczky vette át a szót. – A tűz egykettőre végigharapózott a szérűskerteken, belekapott a szántók boglyáiba – „pedig ásattam, kérlek; ásattam árkokat, én aztán nem néztem, hogy ez meg az kié, hiszen minden közvagyon, hát nem igaz, akárkié is?” – de mikor az uradalom felé közeledett a tűz, csak ómmogtak a béresek, hogy ide már katonaság kell. És ha nincs? Vesszen oda az ólakban ötszáz sertés? S akkor odaáll az egyik béres, hogy ő nem megy be a tűzbe: – „Én hagyom a részemet veszni!”

Nedeczky fölemelte a hangját, megismételte:

– Csak így… hogy ő hagyja a részét! Hát lehet ezt? Szabad ezt? Nem szeretem a fenyítést, de ott a helyszínen megbotoztattam. Muszáj volt. Mert így kezdődik a lázadás. Ezt csinálja a gyűlölet.

S megtöltötte a poharainkat. Nedeczkyné előhozta a zöld cseréptányért, tele télvégi, fonnyadt almával.

– Csak ilyen szegényes csemegénk van – mondta mentegetőzve.

Nedeczky választ várt.

– És most jobb? Boldogabb az ember?

Kint zörgettek az ajtón. Az asszony felállt, s kis keresgélés után férje kabátzsebéből húzta elő a kulcsot; Nedeczky éppen csak odapillantott.

– Hát boldogabbak?

Sovány, nyurga, bőrzubbonyos férfi lépett be a lépcsőházból, s hunyorogva beköszönt hozzánk is: – „Jó étvágyat!” – majd odafordult Nedeczkynéhez.

– Hogyne, rögtön – mondta az asszony, visszasietett a szobába; most a pénztárcát emelte ki a férje kabátzsebéből, bocsánatkérő magyarázkodással:

– Ugye, nem haragszanak?

A nyurga férfi valahonnét ismerős volt nekem – ez a ravaszkás, jámbor arc, ahogy mosolyogva figyelt bennünket kintről; mintha legalábbis neki köszönhetnénk, hogy olyan jól érezzük magunkat. Búcsúzóul újra jóétvágyat kívánt.

– Csak tessék üzenni bármikor – mondta, s meghajtotta magát, elköszönt. Nedeczkyné visszaült közénk.

– Ki volt ez? – kérdeztem. – Nem Tauszignénak szokta kihordani az árut?

– Nem – nevetett az asszony. – Titok. Konyhai titok.

– Az más – nevettem erre én is. – Azt őrizni kell.

Ő azonban készségesen folytatta.

– Megbízható ember, nekünk is úgy ajánlották. Valami Goszpodár.

Hirtelen fölfigyeltem, és Mariannt is emlékeztettem a névre. Hát ez lenne az?

– És miféle? Mivel foglalkozik?

– Mivel? Hát tudja, mi gond van a hússal, hogy soha sincs, amilyen kell. Ez aztán mindig olyat hoz, amilyet rendelünk. És olcsóbban – tette hozzá nyomatékkal.

– Úgy lopja? – kérdezte Mariann.

– Itt mindenki lop – jelentette ki Nedeczky. – Itt már vége az erkölcsnek. Itt nincs többé becsület.

 

Mariann aludt még, mikor elköszöntem tőle; aludt, és így teljes önfeledtségében még gyanútlanabbul gyermeki volt, mint nappali bolyongásaink közben. De lehet, hogy nem is aludt mégsem, csak nem volt ereje hozzá, hogy félrelibbentse azokat a jótékony drapériákat, melyeket a félálom redőzött oda közénk. Mint valami mentség, késleltetés, önmagát igazoló ámítás – olyan volt a csend a szobában, a redőny fénycsíkjaival szabdalt terítő, az estéről ottmaradt üres csésze. Óvatosan lépkedtem a parketten. Egy blúz, egy selyemsál a széktámlára vetve; ott van, és nincs ott. A csap átzubogott a falon. Mariann hallja a drapériák mögül, hallja, hogy elmegyek, és nem ébred fel. Ámító, tudatos hazugság – de mi lesz holnap, mi lesz egy hét múlva? Legszívesebben visszafeküdnék melléje – és mégsem ébresztem fel. Kapaszkodom a drapériákba.

Egy borítéklapra pár sort írtam, és odatettem a párnájára; ezt: „Telefonáltak, édes. El kell utaznom Kamcsatkába. Dekoráció-kongresszus. Takaríts ki addig. Kulcsok a stelázsin. Délután későbben jövök haza, ma szeminárium is lesz. Látogasd meg Bradáknét, biztos örülne neki. A te Bozontos Csikód.”

Sietnem kellett, hogy el ne késsek a hivatalból. Útközben betértem cigarettát venni a Zsákba.

– Jaj, hogy keresték magát este! – fogadott Tauszigné.

– Kicsoda?

– Markosné. Még a lakásán is kereste.

– Nem voltam otthon – mondtam mellékesen.

– Tudom – válaszolta (mint aki többet is tud). – Hogy sikerült a vacsora?

– Köszönöm. Igazán nagyon…

– Hanem hogy milyen bájos kis asszony! Ugye, asszony?

– Igen.

– Igazán kár, hogy elutazik. Olyan jólesik látni az utcán. Most már hamar itthagy minket?

– Igen, pár nap múlva.

Úgy gondoltam, okosabb, ha tőlem hall ezt-azt, a többit úgyis hozzáteszi menthetetlenül. Tauszigné különös közvetítő szerepet töltött be a környéken. Valószínűleg mindenki bizalmas volt hozzá, s ő valószínűleg mindenkit kiadott. Nem rosszindulatból, csupán tájékoztatási szenvedélyből. De arra ügyelt, hogy csak egy bizonyos „körön” belül adja tovább az értesüléseit, csak olyannak, akit megbízhatónak tartott – „akit nem a rendőrség lát el cigarettával”. Pletykahajlama ellenére is disztingvált; s a Markosné-féléket nem tévesztette össze a Nedeczky-félékkel. Az ő kaszinójából – és erre büszke volt – nem szivárgott ki hír illetéktelen fülekbe. Markosékkal afféle szomszédsági viszonyt tartott fenn, különösen Ranka mamával; szerette az öregasszony élénk fantáziával előadott történeteit. „Hanem a lánya…! Tudja, hogy ki volt az első ura? Egy nyilas. És most meg… Persze, szerencsétlen is. Most meg veri az ura.”

– Nem tudja, mért keresett?

– Valami bál lesz, mintha ilyesmit mondott volna. Hiszen tudja, hogy mindig szervez.

– Akkor sejtem már. Biztos dekoráció-ügyben.

Tauszigné elhúzta a száját.

– Lehet. Ahhoz én nem értek, kedvesem.

 

(„És én? Mihez is értek én? Sikerült fölkavarnod bennem az álnyugalmat – s nekem a tiédet. De ki veszít? Ki nyer? Furcsa volt nagyon: ma reggel hangosan kimondtam valahol: igen, pár nap múlva elutazol. Abban a pillanathon értettem meg, hogy ez mit jelent. Hogy ide vagyok kötve a negyedünkhöz, s ha akarnám se tudnám kiszakítani magam. És mégis szökni szeretnék, gondtalanul és felelőtlenül vállalva a hűtlenséget – aztán ismét visszamerülök, mint a megrontott. Megrontottuk egymást. Belebogoztad magad a mi sikátor utcáinkba, és engem is még jobban belebogoztál. Persze, csak így tanulságos a bolyongás, a sugárutakon elalszik az ember. És sose ott énekel a madár. Így mondtad? Tegnap előszedtem két régi ecsetemet. Még csak barátkozom velük. Az egyiket odaadom, vidd el azt is emlékbe. De ugyanakkor azt is, gondolom, hogy mégiscsak szökni kellene. Túlságosan közel engedtél magadhoz. Milyen bolondos nap ez, minden pillanatban más elhatározásra jutok. Még bosszús is voltam rád; hogy idejössz, mint egy előkelő nyomozó, és megállapítod, hogy csak ott érdemes nyomozni, ahol elveszhet valami. Fennkölt bölcsesség! Majd küldök egy pihetollat szomorú magányodba! – Ne haragudj, nem gonoszságból bántlak; az én elszánt boldogságomhoz, úgy látszik, a bántás is hozzátartozik…”) Itt abbahagytam az írást, és becsúsztattam a tervezőasztal kartonja alá. Ebéd után aztán végleg megsemmisítettem, nem is beszéltem róla Mariann-nak. De nem is volt szükség rá. Az a pár nap, amit még együtt töltöttünk, eléggé beszédes volt.

 

Ranka mamát és Ilust a konyhában találtam. Markosné feldúlt arccal ült az asztal mellett, és az anyjával pörölt. A piros rongy. Az öregasszony épp a tűzhely alatt húzogatta a piros pongyolát.

– Hagyja már abba, hát nem tudja abbahagyni! Megőrjíti az embert…

Erre léptem be.

Az öregasszony rögtön segítséget szimatolt bennem, s húzott befelé.

– Jöjjön csak! Hallgassa…

Lassan kihámoztam a szavaiból: Ilus már kora délután ingerülten tért haza, a férjét szidta valami okból, s az anyja mindenképp ki akarta tudni, hogy mi miatt martak össze? Makacsul erre tért vissza folyton, mintha gyanakodna valamire, és megbizonyosodni szeretne; de a lánya ettől még dühösebb lett: „Mi köze hozzá? Butaságokat beszél!” Még előttem is tovább folytatták a veszekedést.

– Lajoska nincs itthon?

Markosné kitört.

– Éppen jókor kérdezi! Az is csak zsarolni tudja az embert, mert gazember, mert tudja, hogy szeretem, ha kemény vagyok is; de a lelkem kiteszem érte… Hát nincs bennem is érzés, nem szenvedtem én is eleget? Én se vagyok hibátlan, de hogy őérette még ezt is…! – Váratlanul elsírta magát. – Nincs itthon, nem tudom, hol csavarog.

Aztán összeszedte magát, fölállt.

– Hagyjon magunkra, anyus. Legyen már egyszer figyelemmel… Ott a szobája, azért tartjuk.

Ranka mamának kicsivé töppedt az arca; mint aki egyszerre rádöbben, hogy hiába van otthon, megtűrt lakó csak – az ő szobája?

– Hát csak beszélj. De majd én is beszögezem az ablakot! Be én! Nem fogtok többet titkolódzni előttem. Éjszaka! – mert az anyus süket! Hát nem süket! És tisztességes ember alszik éjszaka.

Ilus gyorsan kivezette az anyját a konyhából.

– Jó, jó, már megint kezdi a bónázást. Majd fölébred, mama.

Meghökkentett ez a hirtelen durvaság, s a legkülönbözőbb feltevéseket látszott igazolni; Nedeczkyné pletykáit, az én gyanúimat – de minden összefolyt, semmit se tudtam biztosan. Mihelyt magunkra maradtunk, Markosné fáradtan visszaült az asztal mellé, a homlokát nyomkodta, aztán felnézett. Szürke és riadt volt az arca, még nem láttam ilyennek.

– Mondja, gyűlölnek engem itt a negyedben?

– Mindenkinek van ellensége – mondtam kitérően. – S ha meg úgy összekavarodnak a dolgok… Hangtalanul nevetett.

– Maga is úgy beszél, mint a papok. De hát jó, családi ügy, megesik néha, hogy az ember elveszti a fejét, még ha nem illik is. – S már ismét hivatalos volt a hangja. – Bál lesz szombat este a Kultúrházban, a Tanács rendezi, a „Virágos utca” mozgalom javára. Azt akarjuk, hogy minden ház előtt legyen virágsziget, amit aztán a ház lakói tartanak rendben. Magára gondoltunk, hogy a dekorációt megcsinálná… Valami szépet, stílusosat, tudja, olyan vidám virágokat – elvállalná? A külföldi hölgyet is szívesen látjuk.

Ez volt a csalétek; és ahhoz képest elég hivatalos hangsúllyal mondta. Készséggel elvállaltam az önkéntes munkát, de nemcsak azért, hogy Mariann tekervényes útjait eggyel szaporítsam. Valahogy magam is megkívántam, hogy most, ezekben a napokban vegyem a kezembe újra az ecsetet.

 

Este tudtam meg Marianntól, hogy Bradákné stiglice rejtélyes módon eltűnt. Egyedül volt, mikor Mariann ott járt nála, de még mindig annyira szédült, hogy nem tudta elhagyni az ágyat, s csak a kezével mutogatott az ablak felé; a kalitka üres volt.

– De mégis, mit mondott?

Egy pillanatig komolyan vártam, hogy válaszol; nem is jutott eszembe, hogy nem érthették egymást.

– És szomorú volt?

– Nem – mondta tűnődve –, inkább jókedvű. Én jobban búsultam nála. Szinte még ő vigasztalt, újra megmutatta az albumot… Nem kellene kórházba vitetni?

– Úgyse megy, Markosné próbálta már. – De a gondolataim újra visszakanyarodtak. – Szegény… Pedig tudom, hogy az a madár volt a mindene. És én, gyanakszom is…

– Kire?

– Nem Lajoskára.

Mariann megütközve nézett rám.

– Ez hogy jutott eszébe?

Egyszerre én is zavarba jöttem. Hiszen éppen Lajoskára nem akartam gondolni! – pedig Markosné kifakadása…

– És ha magától röpült el? A néni mindennap fölkínálja neki. Most mért akar gyanakodni mindenáron? – kérdezte.

Mariann most először mutatkozott makacsnak. Mintha nem akarta volna, hogy közeledő utazása előtt tovább kuszálódjék az útravaló – mert lélekben már csomagolt, és tőlem is búcsúzott. Az előző éjszakáról nem esett szó köztünk. A parkban sétáltunk sokáig, és egész idő alatt a gyermekkoráról beszélt; de utána már nem hívott fel magához.

Már csak elronthatnánk – mondta kis hangon.

 

A báli kiruccanást az utolsó pillanatig titokban tartottam Mariann előtt – meglepetésnek szántam. A táncterem s a büfé szokásos dekorációját már jó előre elvégeztettem a bálrendező fiatalokkal; a virággirlandok és hangulatemelő jelmondatok elhelyezését („Legcélszerűbb hosszú acéltűvel felerősíteni a kartonból kivágott betűket, mindegyiket a tű gombjáig elhúzva a faltól, hogy árnyékot vessenek, s lebegő játékosságot kölcsönözzenek a mondatoknak”) – s csupán a zenekar fölötti falsíkot hagyattam szabadon.

– Ez így marad? – kérdezték csodálkozva.

– Majd ide is kitalálok valamit – mondtam.

– Valami olyan freskószerűséget?

– Igen… valami olyanfélét.

– Az állati lesz! – lelkesedtek. – Az megmarad legalább.

S jó eseteket meséltek, hogy a felgombostűzött betűk milyen csodásan kopnak le a falról; előbb csak beszürkülnek a portól, aztán foghíjasodik a mondat – az örülj velünk-ből ülj velünk lesz; a féljenek-ből éljenek.

– Ez majd megmarad legalább – mondták. – Valami olyasmit tessék csinálni, ami minden alkalomra jó.

Megható volt ez a bizalom; s bár tudtam, hogy pár hét múlva, Anyák Napjára, elkerülhetetlenül bemeszelik a „művemet” – mégis nagy lelkesedéssel készítettem el az utolsó délután.

Este elvittem Mariannt vacsorázni, de csak éjfél felé kérdeztem meg: nincs kedve táncolni? Váratlanul érte az ajánlatom. Szomorkás, tűnődő volt egész este, mintha minduntalan elhallgatott volna valamit. Gyalog sétáltunk át a Szarka utcai kultúrházba. A negyed szokatlanul kihalt volt, különösen a mi utcánk, minden harmadik ívlámpa égett csak, s az eső is szemerkélt – ez még fokozta Mariann hallgatagságát.

– Úgy látszik, mégse vagyok elég edzett – mondta hosszabb szünet után. – Be is csíptem kicsit… Mondd, nem furcsa, hogy itt vagyok? Ez milyen utca?

– Ez a mi utcánk.

– Menjünk be ebbe a házba.

– Nem lehet, itt a Medve lakik.

– Akkor vigyük el Bradák nénit kórházba.

– De hát ha nem akar menni.

– Hol lehet most a stiglic?

– Valahol biztos megvan. Most ő is ázik.

– Ez milyen utca?

– Ez a Szarka utca.

– Itt fogunk táncolni?

– Ott, abban a nagy kockában, látod?

Mariann olyan volt, mint egy nyűgös madár. Röpködött s visszahúzódott, mintha hálóba ütközött volna, és nem vette észre, hogy a hálón az ő szárnya éppen kifér.

Hirtelen megrázta a fejét, mint aki józanodni akar. Hosszan fülelt az egyik mellékutca felé.

– Ugye, nem történhetik semmi? – és összehúzta magán a köpenyt.

– Miért… mi történne?

– Nem tudom.

Nagy csoport lány és fiú csapódott ki a kultúrház oldalajtaján, karikába tömörülve tárgyaltak valamit, majd sietve visszatolongtak az ajtón. Az utca ismét kongott az ürességtől, mintha csak ott, a kivilágított ablakok mögött lenne biztos menedék.

Mariann félt; indokolatlanul és öncélúan, és át is adta magát ennek a félelemnek ellenkezés nélkül, azzal a furcsa elégedettséggel, ami még a viszolyogtató felfedezéseket is kíséri – csupán mert ismeretlen, mert új.

A bál javában folyt már. A ruhatár tömve, a pult mögött két fekete köpenyes nő elkésett vacsoráját fogyasztotta. Mariann sárga esőkabátja eltűnt a púposodó ruhahalmok között. A büfében gyurmolódás, lökdösés, erős illatok, egy-egy összefogódzó kéz, mint kötélen a csomó, bármi történik, nem szakadnak el, furakszanak a hátak és mellek között, vonszolják egymást verejtékezve. A hosszú, folyosószerű büféhelyiségen kellett áttörnünk a táncteremig. Közben fölismertem a söntéspult előtt Goszpodárt. Vaskos, vörös nyakú férfival koccintott; a férfin sötétkék ruha feszült – mintha beledöngölték volna. Nekünk éppen háttal állt, és csak oldalt kerülve ismertem fel őt is: Lajoska apja volt. Markosnénak is itt kellett lenni valahol. De vele még sokáig nem akadtunk össze, s akkor is csak egy pillanatra: még sápadtabb és idegesebb volt, mint mikor utoljára láttam. A táncteremben, a préselődő párok fölött lomhán hintáztak a hőségtől a virággirlandok. Lent lassú körforgás, elcsépelt ritmus, a daráló mindannyiunkat személytelen testté gyúrt össze. Jóleső felelőtlenség, zsibbadtság, összemosódik, nem érzem, ugyanazt érzem… Mariann arca riadt volt és tétova. Talán mégse kellett volna idejönnünk? De a „művemet” azért már megmutattam neki. Elég kihívóan festett a zenekar dobogója fölött, a zenészeket megcélzó reflektor fényében; valójában elnagyolt, alkalmi mázolmány, bár nem volt híján bizonyos groteszk humornak. Mélyzöld trópusi folyókanyar, a parton fantasztikus, sásszerű bozót, a sás élein csillangószőrű lepkék, bogarak, majd váratlanul egy óriási kelyhű virág, benne szárnyatlan lepkék, fejetlen bogarak; a kanyarban, ahol legsűrűbb volt a bozót, két merev, sárga szem és kunkorodó farokbojt villant elő: egy elnyúltan lopakodó tigris szeme és farokbojtja – ez volt a háttér. Az előtérben lampionos dereglye úszott a tintakék vízen, süllyedésig megrakva ingujjas mulatozókkal, körbe flaskák, hordók, a nők nyakában virágkoszorú, a dereglye szélén két szakadt bugyogós gyerek, ahogy komor képpel szopják az ujjukat.

Dekorációnak szokatlan volt ugyan, de azért általában mulatságosnak találták. Két fiatalember a bálrendezők közül hevesen fogadkozott, hogy nem engedik bemeszelni, és Anyák Napjára majd valami drapériát lógatnak eléje. Mariannt főképp a vásárian átlátszó téma ragadta meg, s majdnem felvidult tőle: úgy hatot rá mint valami görcsoldó. Különösen a tigrist dicsérte nagyon; hogy anélkül semmit sem érne az egész, így legalább van értelme.

– Most már sokkal jobban érzem magam – mondta mosolyogva.

Két kört táncoltunk, kétszer sodródtunk el a zenészek dobogója mellett, ugyanolyan elszánt önfeledséggel, mint a többiek. Aztán visszatértünk a büfébe. Markos és Goszpodár még mindig ott horgonyoztak a söntéspult biztos öblében. Goszpodár barátságosan odaintett felénk.

– Még van hely, csak tessék! – kiáltotta otthonosan.

Mikor átgyurmolódtunk a masszív sorfalon, és odaértünk a pulthoz, udvariasan meghajolt Mariann felé.

– Kicsit alpári szórakozás, ugye? – s mindjárt halkabbra vette a szót, mint aki ad rá, hogy eltalálja a megfelelő hangot. – A hölgy biztos nem ilyenhez van szokva… a külföld az más. – Aztán még bizalmasabban. – Segítsek rendelni? kicsit nagy itt a tömeggyűlés…

Egyikük se volt józan, de Markos különösen merengő ábrázattal bámult maga elé.

– Két szörpöt, legyen szíves.

Lajoska apja csak most méltatott figyelemre minket. Legyintett a poharával, de még idejében rátenyerelt.

– Fenét szörpöt!

Mariann szelídítő mosollyal nézett rá; s ettől egyszerre ellágyult a tagbaszakadt ember, majd ismét visszasüppedt a merengésbe.

– Már egész este ilyen – magyarázta Goszpodár, és mustrálva nézte a barátját. – Időnként elfogja a lelkibetegség. Pedig hinné az ember… amilyen nagy darab! De nem érti meg a családja, csak ez az oka…

Markos félúton megállította a szemhéját, és nagyot fújt.

– De honnan tudja, hogy nem értik meg?

S már kezdtük sejteni Mariann-nal, hogy Lajoska nem ok nélkül haragudhat Goszpodárra. Volt ebben az emberben valami élősdi ravaszság, valami gyanúsan simulékony; ennek mindegy, hogy kint a parton-e vagy a dereglyén – ahol éppen jobb.

S közben újra koccintott Markossal.

– De akkor mért itatja? – kérdeztük.

– Nem kell őt – nevetett Goszpodár. – Máma különben is nagyon lelkibeteg, ilyenkor csak arra vigyázok, hogy ne túl sokat normázzon.

Kis idő múlva Markosné is megjelent a pultnál, rendezői jelvénnyel a melle fölött; arcán zavart szégyenkezés, hogy ilyen állapotban találta mellettünk az urát. S Goszpodárt még csak pillantásra se méltatta. Belekarolt a férjébe, és elvonszolta; közben visszaszólt.

– Itt maradnak még?

Mariannra néztem.

– Nem, indulunk már.

– Várjanak meg a kijáratnál – kérte. – Ha nem nagyon sietnek…

A következő pillanatban még hallottam a lefojtott hangját:

– Hát nem volt elég? Itt mutatkozol vele?

Markos, mint egy bálvány cammogott az asszony mellett. Vajon csakugyan veri a feleségét? Goszpodár biztos esküdne rá, hogy nem. „Szelíd ember ez, csak lelkibeteg meg gyáva.” Mindenesetre gyorsan megittuk a szörpöt, és elbúcsúztunk Goszpodártól; s valahogy újra átgyurmolódtunk a tömegen. Markosné már kint várt a ruhatárnál, a forgóajtó mellett. Félrehúzódtunk az egyik sarokba; de olyan halkan beszélt, hegy Mariann tapintatosan ellépett mellőlünk.

– Nem tudom, megkérhetem-e rá – kezdte. – Nem hivatalos ügy… nekem nagyon kényes.

– Miről van szó?

– Nedeczkyék.

– Történt valami?

Elfordította a fejét.

– Maga tudja, mi a véleményem róluk… és hogy ők nem is tartoznak a körzetemhez…

– Tudom.

– De gonosz mégse vagyok. Se följelentgető, hiába gondolják rólam. Nemcsak ők, nemcsak Nedeczkyék…

Rám nézett, de megint túl gyorsan kapta el a tekintetét.

– De hát mért gondolja…?

– Tőlem akármit gondolhatnak – és megvonta a vállát. – De most nem is erről van szó. És Nedeczkyéket se védje, azt azért nem érdemlik… Legföljebb az asszony. Én pedig segítek, ha tudok. Úgysem az a cél, hogy tragédiákat csináljunk. De amit muszáj, azt muszáj. Tudja, hogy nincs lakás, nincs hely a fiataloknak, akik dolgoznak, nemcsak sétifikálnak. Most nem olyan időket élünk… most nemcsak szórakozóhely a főváros.

Lassan derengett már.

– Kitelepítik őket?

Markosné keskenyre vonta a száját.

– Igen. Ma hajnalig. Nem dolgozik egyikük se, meg öregek is… Maga is tudja, hogy nem megbízhatók.

És Ranka mama? – volt számon a kérdés; de szívtelenség lett volna: Markosné most őszintén segíteni akart. De hogy hajnalig…?

– Gyorsan bonyolítják le, hozzánk reggel jött meg a rendelet. De nem lehet másképp. Hiszen mi lenne különben, mindenki futkosna, könyörögne, sírna. Meg kell érteni.

– És hová?

– Nem tudom. Az Alföldre biztos, falura. Őket nem tudom, hova jelölték ki.

– És maga mit segíthet?

– Hát… hogy a holmijaikat – mondta kissé vontatottan. – Mindent úgyse vihetnének, nincsen rá idő. De ha éppen akad valami, úgy alkalmilag… Tudja, a férjem, a vágóhídon…

– Értem.

– Reggel ötkor ott lesz egy teherautó a ház előtt. Ezt kellene megmondani nekik, még most éjszaka. Hogy arra pakoljanak föl. Megtenné? Én nem tehetem meg.

– Szívesen. De ez igazán szép magától.

Nem válaszolt; gyorsan odafordult Mariannhoz, és mindjárt hangot váltott.

– Örülök, hogy ide is ellátogatott. Lassan megismeri a mi kis negyedünket. – S összecsapta a kezét. – Hanem hogy a fiammal mit csinált! Szinte szerelmes. Látom rajta, hogy szerelmes. Majd megmondom neki, hogy találkoztunk.

– Ó, mi komoly barátságot kötöttünk – mondta Mariann.

Lehet, hogy Markosné ezt csak udvariasságnak vette? Arca mindenesetre mást is elárult: mintha csakugyan gyanakodott volna, hogy Lajoskával túlságosan is összemelegedtünk, és ez nem volna éppen ínyére.

Másnap megértettem, hogy miért.

 

Mariann nem jött fel Nedeczkyékhez, lent a kapuban várt meg. Nem indokolta, hogy mért nem akar találkozni velük – de nehéz volna másra magyarázni, mint arra az előrelátó tapintatra, aminek annyiszor adta tanújelét. Nem élt a csábító alkalommal, hogy még egyszer megcsillantsa a sorsába rekedt két öreg előtt önzetlen érdeklődésének báját, útrakész területenkívüliségét (hogy még ilyen is van), s mintegy puszta megjelenésével is igazolja, jogossá tegye az indulatokat, az elkeseredést, a bizonyos személyekre vagy éppen a mi egész életünkre kifröccsentett gyűlöletet – pedig mindez csábító lett volna (s kétségkívül felelőtlen is), és talán még pillanatnyi enyhülést is hozott volna a sebre – talán. De amely mégse gyógyul be másképp, csak ha mi magunk nyalogatjuk. Tudta ezt Mariann? Megfogalmazta ezt így? Én is csak utólag fogalmazom meg; de bizonyára így érezte.

Mikor visszatértem hozzá a feldúlt lakásból (röviden ennyit erről: a szoba közepén négy koffer, megtömve a legkülönbözőbb hasznos és hasznavehetetlen holmikkal, köztük a kutyakoponyával, az állami kitüntetéssel; körbe kirángatott fiókok, a földön kiömlött liszt; a férfin három kabát és két nadrág, az asszony melle között zacskó, benne a maradék ékszer, s ahogy öreges pirulással rászorította a kezét; és a két arc, amikor az üzenetet átadtam: szemükben a biztos gyanú, hogy mégiscsak Markosné vétette fel őket a listára, s ugyanakkor a zavart meglepetés is, hogy gyűlölködésükben megalázták és hálára kényszerítették őket) – egyszóval, mikor visszatértem, Mariann csak annyit kérdezett:

– Elfogadták?

– El – mondtam. – De nem bocsátják meg.

 

Tauszigné reggel rögtön rátért az éjszaka eseményeire; de míg az egyik pillanatban könnyezett, a következőben már ismét olyan kemény nyugalommal beszélt, mint aki kitüntető rangnak tekinti a megpróbáltatást: majdnemhogy felfokozott életerő érződött rajta. „Hallotta már… tudja, hogy ők is?” És neveket említett; egy asztmás nő esetét, akit roham közben támogattak ki a lakásából; egy férfit, aki öngyilkos lett a szomszédos negyedben – az értesülések egész tárházát öntötte rám. S hozzáfűzte:

– Ezt is el kell viselnünk, és meg többet is. Mit gondol, kiviszik őket?

– Hová?

Értetlenül nézett rám.

– Hogyan hogy hová? Hát Szibériába.

– Szibériába?

– Hát hová?

Tauszigné kipróbált s beidegzett pesszimizmussal rendelkezett; végighallgattam az érveit. De amit ezután mesélt el, az egész másképp döbbentett meg. Előbb csak célozgatott rá, aztán kibökte, hogy Markosné körül nincsen rendben minden. Nem éppen a listákra gondol (noha arról is nagyon beszélnek), hanem valami másra; amiért nem jár kitelepítés.

Úgy közölte, mintha a sok szerencsétlenért akarna bosszút állni:

– Markosné lopta el a Bradákné stiglicét!

– Honnét veszi ezt?

– Tudom.

– De mégis, honnét veszi?

Nem árultam el, hogy a gondolat engem is megkísértett már napokkal előbb; s hogy egy-egy szó, mozdulat bennem is többször fölrémlett, a buzgó segédkezés a beteg asszony körül, meg hogy „úgy megszerette azt a kis csöppséget” – és eddig mért nem szerette?

De vajon mindez elég?

– Szóval, azt gondolja…

Közbevágott.

– Tudja, hogy én az öreg mamával jóban vagyok, azzal szeretek beszélgetni. Egyik nap azt mondja: „Hát nem csuda… megint úgy hallom, mint akkor… hogy fütyül az a madár!” Amelyik az ostromkor fütyült neki. Hogy bolondság? Hiszen elhiszem én; de van ám itt más is. Mindig este szoktam benézni hozzájuk, de még ilyen nem volt, szörnyű, hogy mit marakodnak újabban. Tegnap arra mentem be, hogy Ilus üti-veri a gyereket, kiabál: Temiattad kerülünk börtönbe… te meg az apád miatt! Hát még most sem elég? Mit akarsz még?! Szerintem – fejezte be Tauszigné, és egy pedáns egyenest húzott a levegőbe –, szerintem a madár ott van valahol a házban. Az öreg mamának nem olyan rossz a füle. Sőt, igen jó a füle!

– De mért Markosné? Hiszen…

Kínos zavarral nyeltem le: hát mégis Lajoska? – Tauszigné nem nyilatkozott többet; csak búcsúzóul.

– Én nem gyanúsítok, kedvesem. De azt tudom, ki járogat tőlük Bradáknéhoz annyit; hogy egy kis levest, egy kis amazt… Csak Ilus. És elgondolkozhat az ember, hogy mikor másokat semmiért – hogy akkor! Rosszabb ez, mintha szentképet lopna valaki.

– Nem olyan könnyű ítélkezni – mondtam.

– Nem – felelte kis éllel. – Csak a magunkfajtákat könnyű elítélni.

Hangja elárulta, hogy bizalma megingott bennem; ha tehetné, felvilágosítaná Mariannt, hogy nem éppen a legjobb kalauzt választotta magának.

Azt persze nem sejtette, hogy mennyire felkavart. Egész nap kedvetlen voltam. Elővegyem Lajoskát? Barátságunk – amit Mariann pecsételt meg – erre kötelezett. De ezt már magunknak kell elintéznünk; nekünk, akik itt élünk a negyedben. És bárhogy forduljon is, erről hallgatni fogok Mariann előtt.

 

Hivatal után vendég várt a lakásajtóm előtt. Lajoska ült az egyik lépcsőfokon. Mihelyt meglátott a fordulóban, felugrott és félrehúzódott a korlát mellé. Talán, hogy zavarát leplezze – vagy fontosnak tartotta, hogy udvariasnak lássék?

Én mindenesetre megkönnyebbültem; örültem, hogy magától jött el. Márpedig így becsületes. Ha csakugyan bűnös, úgyis a fülünkbe jut.

– Hozzám, Lajoska?

Kihúzta a kezét a zsebéből.

– Igen. És a nénihez.

– A néni nem itt lakik. De ha akarod, szólhatunk neki, úgyis készültem hozzá.

– Az nem jó, engem várnak a fiúk. Estig még sok a dolgunk.

– Akkor maradjunk itt?

Bólintott.

– Igen. Most elmondom, és majd tessék a néninek is megmondani.

Kinyitottam az ajtót. Megvárta, míg belépek, és csak azután jött utánam. Végigmustrálta az előszobát, aztán rám pillantott.

– Gyere be a szobámba.

Lajoska odabent is körülnézett előbb, és azonnal észrevette a szekrénnyel eltorlaszolt ajtót.

– Nem hall itt senki bennünket?

– Bátran beszélhetsz, a szomszéd nincs itthon ilyenkor.

Erre megnyugodott. Egyenes háttal, összezárt térdekkel ült le, én meg szembe vele.

Kertelés nélkül kezdte.

– Azt szeretnénk, ha ma este átjönnének a múzeumhoz, el akarunk temetni valamit… és hogy ne csak mi legyünk ott. Hogy tanú is legyen. A fiúk mind megbíznak magukban. És én is – tette hozzá.

– Temetni?… Értem.

Azt hittem, ez a beismerés.

– És mit fogunk temetni?

Lajoska sokára nyögte ki:

– Apa tolvaj.

Összerezzentem.

– Apád? Nem értem.

– Én se hittem volna – mondta komoran. – És nem is mondanám… ha akkor… maguk ketten… De most már bízunk magukban. És kötelességem elmondani. Apa tolvaj, mert azzal a Goszpodárral barátkozik, és biztos az vitte rá, hiába jár templomba annyit, mégis rosszabb, mint apa. Apa magától nem csinálna ilyet. De ezt őneki se bocsáthatjuk meg. – S megkeményítette a hangját. – A vágóhídról lopják a húst, és eladják. Tetszik már érteni? Terus meg is mondta: hogy ez az igazi árulás. Mert az, hogy amit muszáj… azért nem bűnös senki. De most ellenség lett apa. Ezért tessék eljönni este.

– Hogy a húst…?

– Igen. Eltemetjük. Aztán majd kereshetik.

Cseppet fátyolos volt a szeme, de azért elmosolyodott.

– És hogy jöttetek rá?

– Én – mondta kicsit kelletlenül. – Minálunk… Apa részeg volt, veszekedtek a mamával. Akkor tudtam meg.

Gyorsan felállt.

– Eljönnek nyolc órára?

– Ott leszünk. Majd a kertajtón megyünk be.

Lajoska biccentett, és indult az ajtó felé. Utánaszóltam.

– Te Lajoska…

– Tessék.

– Anyáddal beszéltem. Panaszkodott rád.

– Én rám? – s a pillája megrezzent.

– Nem mondta, hogy miért… csak, hogy mennyire szeret, te meg visszaélsz vele. Igaz ez?

– Nem igaz – vakkant föl rögtön. – Mit mondott?

– Mondtam, hogy semmit. – S visszaültem a székre. – Nem fél anyád, hogy valaki előtt elkottyantod ezt a dolgot? Persze hogy nekünk, a néninek… az más. Ezt ő nem tudhatja. Mi barátok vagyunk, titkot tartunk. Igaz?

Lajoska alig észrevehetően elpirult.

– Anya azért fél, mert apa ilyet csinált. – Majd hirtelen fölkapta a fejét. – Anya mit fogott rám?

– Semmit.

Lajoska állta a pillantásomat.

– Mit fogott rám? – kérdezte újra.

– Ő semmit. De ha már faggatsz, megmondom: Tauszigné pletykált olyasmit, hogy nálatok van a stiglic.

Még kicsi rebbenés se látszott az arcán. Fél keze a zsebében, mozdulatlanul állt. Tudtam, hogy most mindent elronthatok: megfordul, kirohan, becsapja az ajtót, és soha többé nem bocsát meg, hogy így fizettem a bizalmáért. De épp ezért kellett megtennem – hogy megszabaduljak a gyanútól.

– Ismered te is Tauszig nénit, fűt-fát összefecseg. De ha most mégis azt gondolná valaki, hogy te a stiglicet kérted cserébe, hogy akkor majd nem beszélsz arról, a vágóhídi dologról…

– Ilyet nem gondolhat senki – mondta egyszerűen; s szinte hökkent volt: hát csak ennyi? Ennyit akartam kérdezni? És megrázta a fejét. – Tauszig néninek különben se lehet hinni. Ő senkit se szeret, csak fülel, sugdolózik mindig. Tudom, hogy minket gyűlöl.

S hozzátette: kérdezzem meg Mariannt, hogy elhisz-e ilyesmit? Ő biztos nem hiszi el. És neki az a fontos, hogy Mariann ne gondolja…

Meggyőzve és megnyugodva álltam föl.

– És én?

– És maga.

Sietve elköszönt, de az ajtón kiérve még egyszer visszafordult.

– Ne tessék sokat késni, mindig zrí van, ha kések a vacsoráról.

És leviharzott a lépcsőn.

 

Már sötétedett, épp harangszóra értünk oda. Szeszélyes kora tavasz volt, az eső megint szemerkélt; mintha a véletlen is úgy akarta volna, hogy Mariann ne tudjon megválni sárga esőkabátjától. Pedig most tényleg jobb lett volna valami kevésbé feltűnő szín: Ranka mama ablakából fény szűrődött ki. A fal mellé húzódva siettünk tovább. A kertkapunál már várt az egyik fiú, Hadnagy Pál Terus.

– Merre vagytok?

– Még lent a kamrában – mondta. – De a gödör már megvan.

Végigbotorkáltunk az ismerős folyosókon, egész a legalsóig, ahonnét Markos titokzatos, vasajtós kamrája nyílt. Most tárva-nyitva állt. A felhalmozott, nagy darab lilás húsok kézről kézre vándoroltak, és a kamra szellőzőablakán huppantak ki a kertbe. Bent sorba üresedtek a vaskampós rudak, kint egyre nőtt a halom: majdnem olyan magas volt már, mint ők maguk. Mikor végeztek, gonddal ismét lelakatolták a kamrát.

Lajoska, felhasználva a kis szusszanásszünetet, mindjárt ott termett Mariann mellett; onnét ellenőrizte, hogy a lakatot úgy teszik-e vissza, ahogy volt.

– Terus szerezte a kulcsot – mondta büszkén –, pedig nem volt könnyű. De ő úgyis lakatosnak készül.

Terus közelebb lépett, hogy Mariann ne értse félre: őróla van szó.

Aztán mind kivonultunk a gödörhöz. Ketten őrt álltak a felsőkertnél és az utcai bejáratnál, a többiek a húsokat vonszolták el a veremig, hang nélkül, fegyelmezetten kerülgetve egymást, mint a hangyák, ha gyűjtenek. A csupasz csontforgók föl-fölfehérlettek a sötétben, s csak néha koppantak meg, mikor épp egymásra zuhantak a verem alján. Amúgy csak tompa dobbanások (a hús tompán verődik, mint az agyagos föld) – aztán csend. Bekaparták a sírt. A fölösen maradt földet beszórták szeméttel, hogy ne árulkodjék, s a gödör helyét is; ez volt a szertartás vége.

A négy fiú elköszönt, és elhúzott a sötétben. Csak Lajoska maradt velünk.

– Azért jobb, hogy maguk is itt voltak…

De nem erről akart beszélni.

– El tetszett mondani a néninek?

– El. És neked volt igazad. Nem hiszi el. Azt mondta, biztos magától repült el a madár. És hogy így a legjobb. Bradák néni is ezért nyugodott meg.

Lajoska szörtyögött egyet a sötétben.

– Tudtam én.

Közben Mariann ránk pisszentett: a felső kert felöl lépések hallatszottak a sóderen. Az utcai lámpa fényében Tauszigné kendőbe burkolt alakja tűnt fel. Behúzódtunk a bukszusbokrok mögé. Meghallotta volna? Mindenesetre megállt, és fülelve körülnézett.

– Megy Ranka mamához – súgta Lajoska. – Most majd megint kitalál valamit.

Tauszigné tovább csoszogott.

Kis idő múlva Ilus hangja hasított át a kerten:

– Lajoska!

– Mennem kell… Maguk csak kerüljenek az utca felé.

És ő is elhúzott.

Az estét Mariann-nál töltöttem. Már késő volt, mégsem küldött haza. Együtt aludtunk el. Egyszer felriadt éjszaka.

– Majd küldök neked… – motyogta.

– Mit? – motyogtam én is.

– Egy nagy, színes Bosch-albumot.

S újra elaludt.

 

Alig pár napra rá egy igazi, mindennaposabb temetésre is sor került: Bradákné meghalt. Hogy közvetlenül a baleset következtében-e – nem derült ki pontosan. Az ő korában már nem kutatják az ilyet annyira. Utolsó napját – szegényjogon – kórházban töltötte. Már nem volt magánál, így tiltakozni se tudott, hogy elvigyék az otthonából. Nem valószínű, hogy beleegyezett volna. A halálba inkább. Mariann szerint Bradákné várta is ezt a fordulatot, csak tapintatból titkolta. S mintha boldog is lett volna, hogy ilyen körülmények között történt meg vele. A Dóm körvonalait bizonyára élénkebben tudta elképzelni ezekben a napokban, mint bármikor azelőtt. Így lett ajándék egy gyanútlan udvariassággal induló beszélgetésből. Hát nem bíztató ez? Mért óriási, színpadias ajándékokon törnünk a fejünket, viselni háborút, s hozni megrázó ítéleteket boldogságunk érdekében; megolvasztani a grönlandi jeget, ha egyszer húzódozik az olvadástól (s utána újra megfagy) – mikor kevesebb is elég?

Mariann ekkor már útra készen állt – vízum, útlevél, pecsétek mind rendben –, de a temetés kedvéért elhalasztotta az utazását.

Hozzátartozó híján csak páran kísértük ki Bradák nénit a farkasréti temetőbe. Markosné se lehetett ott (értekezlet); Ranka mama lábai nem bírtak ekkora utat; Tauszigné nem csukhatta be a trafikot. Nedeczkyék új, gyűlölt otthonukban bástyázták körül magukat a régi nippekkel s a szállítástól megzúzódott bútorokkal, várva az esti hét órát: akkor kell mindennap a rendőrségen jelentkezniük.

A szertartás – szegényjogon – rövid és célrafutó volt; a fiatal papot senki se világosította föl, hogy az elhunyt férje harminc éven keresztül egyházi pénzbeszedő volt. De így volt szép.

Mariann innét, a temetőből indult az állomásra, a taxi kint várta a temetőkapunál. Megvártuk, míg a csellengő érdeklődők szétszélednek, csak aztán indultunk meg mi is.

Váratlanul Lajoska csatlakozott hozzánk. Sápadt volt, a szeme karikás; kerülte Mariann pillantását. Látszott, csak nagy tusa után határozta el, hogy előmerészkedjék a sírdombok mögül, ahonnét végignézte a szertartást. De nem tudta megállni, hogy még egyszer el ne búcsúzzon Marianntól; most ugyan elég sután, szemlesütve csinálta. Én se voltam sokkal derűsebb hangulatban. Végül Mariann teremtett rendet köztünk. Rákezdett a dúdolásra, és amennyire profánnak tetszhetett egy idegen előtt, mi annál helyénvalóbbnak találtuk.

A taxiból még egyszer kikiáltott Lajoskának:

– Tizenhárom év múlva! Majd igyekszem nem megöregedni addig.

S rám nézett.

Sárga esőköpenye egyre kisebb virágfejjé zsugorodott.

 

Lajoska zsebre dugott kézzel, kicsit ferde vállal lépkedett mellettem hazafelé.

– Hazudtam – mondta hosszabb hallgatás után.

Most én viselkedtem úgy, mint ő a lakásomon: egy rebbenés se látszott az arcomon.

– Mért tagadtad le?

– Szégyelltem a néni előtt.

Aztán később:

– Nem tudtam, Hogy igazán meg fog halni.

– És most hol van?

– Lent, a mi raktárunkban. A szellőző mellé akasztottam a kalitkát.

– Most mit csináljunk vele?

Nem válaszolt.

– Engedjük el?

– Már elengedtem – motyogta.

– Akkor most már mindenkié?

Én is arra gondoltam – mondta Lajoska.

 

1954

 

 

 

Magasiskola

Hajnali köd úszik a telep fölött, a gomolygáson rézsútos sugarak törnek át, fölvillanva és kialudva, mint a meglódult morzejelek. Aztán a szél mindent összekavar. Messziről halk dübörgés görög végig a pusztán, a ménes most vágtat az itatókhoz. A feltornyosuló monyasok körözve vágnak a kancák elé, majd hátulról kerítik őket csattogó nyerítéssel; a heréltek könnyű galoppban ringanak mögöttük, az egyik megáll, és belebámul a napba. A halastavak felett magányos sas kering; szeme, mint két karikás üveggyöngy, mozdulatlan, csüdje sárgán világít, hosszú szárnyhegyei élesen hátravetülnek. Nem süllyed, nem emelkedik, tartja a magasságot, mintha kimért, síkos pályán siklana körbe, aztán alig észrevehető billenéssel irányt változtat, nyílegyenesen úszik tovább. A tavak vize pikkelyes, langyos iszapszag áraszt el mindent. A tógátak oldalán kőkemény halmazok, az exkavátorok munkáját még nem gyalulta simára a szél, a hernyótalpak futószalagcsíkját most kezdi benőni a sásfű; a gátak tetején csenevész tamariszkuszok, vércseppként piroslanak rajtuk a fürtös virágok. A röptetőrét fölött jajgató bíbic suhan el; sikoltozó tamtamozása mindig veszedelmet jelez, de most ok nélkül óvatos – csak két ridegen tartott lipicai üget a gátak mentén, zabra éhesek, nem madárra.

A ketrecekben hangtalanul folyik az élet. A tógát kiszélesedő öblében dróthálós folyosó vezet a vízig, középen durva deszkajáróka. Hatalmas nutria kan sütkérezik a háló alatt, és uszonyos lábával dörzsölgeti két agyarszerű, sárga porcelán fogát. A sárgarépa a kedvence; Teréz kezéből mohón kapkodja ki a szeletelt darabkákat, de mást nem tűr a közelében. Barlangjukat egész a tanyaházig beásták a földbe, éjszaka ott kaparásznak a padló alatt; Teréz ilyenkor dobbant a lábával, biztos benne, hogy meghalják. Azon se csodálkozna, ha egyszer az ágya mellett túrná ki valamelyik a földet, és a lepedőt ráncigálná. A nutriák védett példányok, csak az a kötelességük, hogy éljenek. Ritkák errefelé, igazi hazájuk Észak-Amerika; a nagy Beranek telepítette ide őket, s minden hónapban jelentést kell írni róluk, az életmódjukról, a szokásaikról; „megfigyelni, és nem pusztítani” – ez a parancsa Beraneknak.

Távolabb, egy parti volierben gémek és bakcsók álldogálnak szertartásos merevséggel, a sarokban pár szárcsa és tarkavarjú gubbaszt – a prédaállatok. Halálraítéltek, de a vödörnyi szeméthal mindennap kijár nekik. Szükség van az erőteljes röptükre, szigonyozó csőrükre, hogy méltó ellenfelei legyenek a gyakorlatozó sólymoknak. Némelyik csúf tépés nyomát viseli a nyakán, a begyén – ezek a veteránok, amelyek öt-hat gyakorlatot is kiálltak.

A nádfalú fészer homályában, rágcsálva és szeretkezte, kevésbé nemes rabok nyüzsögnek; fehéregér-kondák és hörcsögök, tarkapatkányok és húsos tengerimalacok – az eleségállatok ezrei. Piros és barna golyószemük apró zseblámpakörteként villog a dróthálós ládák alján. Halk léptekkel surrannak saroktól sarokig, lábacskáikkal felkapaszkodnak a hálóra, idegesen kiszimatolnak a világosság felé, majd villámgyorsan visszasiklanak. Királynő közöttük a szíriai hörcsög. Mint valami majomba öltött öleb, úgy mászkál a hasas nőstény egy elkülönített homokosládában. Finom csemege lesz, de egyenlőre óvni kell még, amíg kicsi a törzsállomány; ha jól szaporodnak, akár a fele fészert is birtokba vehetik.

A bejárat mellett, félig földbe ásott lécodúban, bűzlő vadászgörénycsalád hever, fehér gereznájuk sárgás a vizelettől. Az ő szerepük kivételes; ha valami vész ütne be, nekik kell beszerezniük a napi frisshús-adagot. Kosárszám hordják ilyenkor lábhoz a patkányt, pocegeret; egyébként játékosabbak, mint a mókusok.

A fészer szellős ugyan, mégis nagy a bűz; de aki megszokta, nem érzi, s aki a célját is látja mindennek, meg se tudna lenni nélküle.

A két kószáló lipicai a tanyaházhoz trappog, és a nád ereszt kezdi harapdálni. A ropogásra megburran a padlás; mintegy száz kövér galamb verdes a tetőablak mögött. Ők a legfontosabb tápanyag, a vitamin, az életerő, a támadókészség – ők az ajándék a jól végzett munka után. Nyakukon megtépdesik a pihéket, s úgy tartják oda a sólyomfiókáknak – de ez most nem az ő idejük; most még a galambok követelik a reggeli kukoricaadagjukat, és már előre versengenek, hogy melyikük röppenjen elsőnek az ismerős vállakra.

A szél szabadon jár a tanyaházház körül; ami fa volt a közelben, kivágták, hogy zavartalan legyen a kilátás. Nincs árnyék sehol. A vonatfüst éppen szétfoszlik, mire ideér.

Csak a sólyomszállás árnyékos a környéken, a palaszürke hátú vadászok akácfás ligetben hűsölnek. Úgy sorakoznak egymás mellett görbe ülőfáikon, mint egy-egy megelevenedni kész szobor. Első pillanatban nem is hinné az ember, hogy a lábuk oda van kötözve az ülőfához; igaz, díszesen fonott szíj mindegyik, a csat ezüstösen csillog rajtuk.

Ezek a nemes vadak mindig párhuzamosan nevelkednek a préda- és eleségállatokkal; együtt, de sose egy helyen. A legcélszerűbb, ha a két telep hét-nyolcszáz méterre fekszik egymástól, így nincs ami nyugtalanítsa az érzékeny idegrendszerű sólymokat. A rend azt kívánja, hogy a ligetben komor, méltóságos csend uralkodjék, a várakozás csendje, és a fegyelmezett szilajság csak a hívó kiáltásra hallassa. utánozhatatlan vijjogását.

 

Lilik, a telepvezető, két felnyergelt szürkéjével jött ki elém az állomásra (kedvenc zsákmánymadara, a vadlúd után keresztelte el magát Liliknek, azóta mindenki így szólítja, még a nagy Beranek is, ha a főosztályról hivatalos iratot küld hozzá). Már messziről feltűnt a vörös raktárbódé mögött. Egyenes, mozdulatlan derékkal ült a nyeregben, s a ló ugyanilyen mozdulatlansággal hegyezte a fülét. Ez a kép mindjárt belém rögződött. Az se lepett meg, hogy a bódé „fedezéke” mögött várakozott rám.

Az út hosszú idáig, hajnalig volt időm elképzelni, hogy milyen lehet – a valóságban egészen más volt. Inkább alacsony, mint magas, arca cserzett és csontos, a bőr feszesen simult rá; csoda, hogy ebből a csontig faragott arcból ilyen dús szemöldök tudott kinőni. Később megismertem jobban. Külsejének és viselkedésének furcsaságai szinte észrevétlenül igazolták egymást; s ami meghökkentett rajta, azt mindjárt természetessé tette valami más. Még beszélgetés közben is az elsuhanó madarak röptét figyelte, így minduntalan följebb emelte a pillantását, mint akivel szemben állt. „Barnakánya… tojó… már túl van az etetésen… most csak szórakozik…” – váratlanul ilyesmiket jegyzett meg, majd folytatta a beszélgetést.

Én voltam az egyetlen utas, aki leszállt. Lilik nem mozdult a bódé mögül. Hogy megközelítsem, egy fekete salakos térségen kellett átbaktatnom, a teret keresztül-kasul szántották a halszállító autók keréknyomai; a mély vágásokban az állomásfőnök tyúkjai tanyáztak. Végtelen hosszúnak tetszett ez az ötvenméternyi út, közben folyton magamon éreztem Lilik pillantását. Mikor odaértem, mindjárt kezembe nyomta a szárat.

– Balra rúgós kicsit – mondta –, de azért meg lesz elégedve vele. Már kérték, hogy adjam oda igába, de valahogy nincs szívem hozzá, olyan szép csikó volt.

S mustrálva nézte a lovat meg engem; zsibbadt lábbal, elég ügyetlenül kapaszkodtam fel a nyeregbe.

– Hát most már nem szép? – kérdeztem fent ülve.

Legyintett.

– Kezdődő havivakság, eljárt az ideje ennek. Csak azt szívlelem benne, hogy tudom, milyen volt. Az igások biztos halálra strapálnák, akkor már inkább én végzek vele. – S kezet nyújtott. – Lilik vagyok. Indulhatunk?

Nem vagyok gyakorlott lovas, de most egyszerre megnövekedett az önbizalmam. Még kertelés nélküli beszédmódja is úgy hatott rám, hogy azonnal hasonlítani akartam hozzá; mintha azzal, ha utánzom, valami megfoghatatlan veszélyt kerülnék el. Igyekeztem szorosan a nyomában maradni. A vasúti töltés mellett ügettünk. A szél magas fejhangon zúgatta a távíróhuzalokat. Jobbra a halastavak szétloccsantott higanytócsákként csillantak – egyébként pusztaság mindenfelé. Csak távol északon mutatkozott bujább színfolt, a több ezer holdas rezervátum ősbokrosa. Lilik lelassított.

– Mit szól ezekhez a zenélő huzalokhoz? Ezt mindig megkérdezem a vendégeimtől. Nálam így megy a káderezés – s hunyorított. – Egyszer egy fővárosi hölgy járt itt nálam, az például nem tudott betelni vele, képes volt este kifeküdni a töltés oldalába, és a huzalokat hallgatta. Muzsikálnak, azt mondta. Muzsika! Tudja, hogy nekem már két kerecsenemet pusztították el ezek a drótok? Úgy csillognak, hogy még az ő szemüket is megtévesztik, az pedig nagy szó. De hát kívánhatom tőlük, hogy még erre is ügyeljenek? Hiszen az ember sincsen másképp, ha üt meg vág, elködlik a szeme – hát ugyanígy vannak ők is…

Hirtelen odafordult felém.

– Érdekli? Én ilyenkor reggel szívesen beszélgetek, meg talán jobb is, ha átesünk rajta. Annyi tücsköt-bogarat összehordanak rólunk, mért ne vágjunk mindjárt a közepébe – nem igaz?

S élénken folytatta:

– Persze, gondolhatja, a sólymokon is mit csudált ez a hölgy – a hangjukat! Ha csak egy kicsit magára hagytam, mindjárt egy ággal birizgálta őket, hogy szóljanak. Hát énekesmadarak ezek? Rigók? No, nem mondom, azért arra is szükség van – s gyermekesen elnevette magát. – Énekelni muszáj. Látja, ezeknek nem áll be a csőrük, ezek fújják szakadásig… – A zsombékos búvóhelyekről seregnyi aprómadár rebbent föl, Lilik szórakozva figyelte ügyetlen röpködésüket. – Kis buták… csak legyen belőlük elég. Mert akkor jó ám, ha vígan szaporodnak, de ha attól is elmegy a kedvük, nagy baj. Tudja, az efféle telepen, mint a miénk, az ember közelről látja a dolgokat.

Egészen közelről. Lilik előreejtett fejjel, tűnődve nézte a földet a ló két füle között; ez a testtartás nemcsak pihentető, de a figyelmet is ébren tartja: a táj leszűkül ugyan, de a fülek játéka minden veszedelmet előre jelez. Úgy éreztem, most sikerült bepillantanom Lilikbe. Kis mozdulatot tettem; de nem várta meg, hogy ki is mondjam.

Elismerően bólintott.

– Jó szeme van, városi emberről nem is gondolná az ember. – Aztán elhúzta a száját. – Én, bevallom, ki nem állhatom a várost, olyan puha lesz ott az ember, mint a csiga. Mindig úgy jövök haza, mintha kilúgoztak volna. Meg aztán az aszfalt, csak úgy kopog rajta a csizma, mindenhová úgy kell becsöngetni… mintha folyton azt bizonygatná az ember, hogy na, most közeledem, na, most itt vagyok – hát, ez nem a mi fajtánknak való. Azoknak igen, akiknek éppen az kell, hogy megtartsanak mindenféle szabályt. De itt mi csináljuk a szabályt meg a rendet.

Hirtelen előrevágtatott, s fölkapaszkodott egy kunhalom formájú földhányás tetejére. A közeli nádas szélén legalább háromszáz gém álldogált, otrombán kiáltoztak. Lilik birtokló mozdulattal nézett körül. Akaratlanul is lehalkítottam a hangom.

– Mekkora csapat!

– Közepes – mondta Lilik. – De jó sűrűn összeverődtek, így érzik biztonságban magukat. Persze, én is így szeretem… ha együtt vannak – s megbökte a karomat. – Hát nem olyan ez, mint kint a Duna-parton… ingujjban meg combig felhúzott szoknyával? Nem tudják megállni, hogy ne gyönyörködjenek a hangjukban. Pedig most jól be lehetne cserkészni őket, a szél is szemből fúj. Nagyot néznének, ha hirtelen előbukkannánk a nádas mögül.

– Ne kanyarodjunk arra?

A lehetőség, hogy észrevétlenül meglephetnénk a csapatot, izgatottá tett. Gyűlölöm, ha csak egy ajtót is rám nyitnak váratlanul, de most innen, lóhátról, elkerülhetetlennek látszott, hogy ne akarjam ugyanazt megtenni. Mintha sodródnék valami felé, amit se jónak, se rossznak nem mondhatok, legfeljebb… Lilik továbbindult.

– Hagyjuk, most ne zavarjuk őket, lesz még ideje ismerkedni velük. Inkább beszélgessünk.

Ütemes trapp zsongított el. Kedvemre volt az egyoldalú társalgás. A ló tudta az utat, arra se kellett ügyelnem, a tanyaházat se láttam sehol, csak egy szokatlan formájú nádkunyhót, ajtó-ablak nélkül, ez pereckig nem ment ki a fejemből – de Lilik már készen volt a következő kérdésével.

– Huszein Darlach Thaymur… hallotta már ezt a nevet?

Éreztem a hangján, hogy ez a kedvenc témája, mindjárt lelkesen belemerült.

– Sokan csak a kezdőbetűivel emlegetik, hogy a H. D. T. így, a H. D. T. úgy… szerintem ez tiszteletlenség – mondta. – Tulajdonképpen mindennap újra kellene olvasni a feljegyzéseit. Én nem is tudok elaludni másképp. Tudja, van valami csodálatos abban, ahogy ez a csúcsos fejű perzsa mindent előre tudott! Nincs semmi új, a mi technikánkban semmi sem változik. A vadat ugyanúgy kell befogni, betanítani, a fegyelmezésnek is ugyanazok a módszerei… szóval mindennek. A természet nem öregszik. Itt aztán nincsen klimax, hogy egyszerre megbolonduljon minden… „holnaptól másképp lesz”… itt minden a régi. Pedig hányan elfelejtik ezt! De Thaymur soha, Thaymur sose csinált hibát. Az életből kell kiindulni, ez mindennek a titka, csak úgy lehet rendet tartani benne.

Kis gúnnyal tette hozzá:

– Most már érti, ugye? Ő is azt mondta volna magának, amit én az előbb. Minek zavarjuk a gémeket, mikor nem tehetünk semmit? Hogy új gyülekezőhelyet keressenek? Ezt már pontosan tudjuk, hol van, aztán majd holnap kijövünk, és négy madárral a felét levágatjuk.

Liliknek éppen kapóra jött egy izgalmas légi harc. Már előbb is feltűnt nekem, hogy a telep területe fölött milyen kevés a szabad ragadozó. Megkérdeztem, mi az oka ennek. Lilik készséggel válaszolt.

– Hát, ez bonyolult kérdés – fejtegette. – Hiszen zsákmányt itt is találnának, de megfigyeltem, hogy ezek a vad barangolók valahogy tartanak az én légi csendőreimtől. Nem tudják velük felvenni a versenyt. Pedig a mieink is ugyanazt tudják, csak hát sokkal fegyelmezettebben. És még valami… a kondíció. Érti?

– Hogyne – feleltem.

Nevetett.

– No, azért nem ilyen egyszerű ám! És ezen is érdemes elgondolkozni. A vadsólyom például nem vágja a libát (már Thaymur is följegyezte) – de miért? Egyszerűen azért, mert napi húsz deka hús bőven elég neki. Most ezért küzdjön meg egy ilyen szívós madárral? Nincs értelme. Persze, itt a telepen egész más a helyzet, én még a dupláját is megetetem velük, még többet is, ha kell… nagyobb súly, nagyobb támadóerő. Erről feledkeznek meg a kezdő idomárok.

– Hát csodálkozik, ha a sólymaimnak tekintélyük van? – kérdezte nem titkolt büszkeséggel. – Még a saját anyjukat is elűznék a területükről. Ezeknek – s felmutatott a magasba – nem sok babér terem itt. Ilyenkor merészkednek ide, mikor tudják, hogy nem vagyok a tanyán. Egyébként a rezervátum körül vadásznak, ott aztán minden úgy van még, mintha ember nem is volna. Egymás hegyén-hátán, ahogy a véletlen hozza. Anarchia. Persze, azért azokból is kell mutatóba… mármint a rezervátumokból.

– És ha gémek is költenek ott? – kérdeztem. – Érdemes szaporodni hagyni őket, ha egyszer úgyis…? Hiszen a halastavak védelméről van szó, nem?

De Lilik már újra a magasba kémlelt, s hirtelen előrenyújtotta a karját.

– Látja… ott, a felhőcsizma alatt… héja… gyönyörű példány!

Az ég tele volt fényes, fekete pontokkal, vibrált a szemem. Időbe telt, míg fel tudtam fedezni a két suhanó foltocskát: a héja egy fecskét üldözött. Lilik feszült, élvező arccal figyelte őket; közben megjegyezte:

– Nem valami okosat mondott az előbb. A rezervátumokat azért nem szabad lebecsülni… a legjobb fiókákat mi is onnan szedjük össze.

A légi harc nem tartott sokáig, a héja fejünk felett húzott el a zsákmányával. Rövid időre valószínűtlen csend támadt, csak a nap világított bele; lovaink lába körül vörös szárnyú szöcskék zizzentek. Egyre messzebb kanyarodtunk a vasúti töltéstől. Kis idő múlva vörös pléhtábla mellett haladtunk el, a táblán olajjal festett sólyomfej szürkéllett, alatta felírás: Tilos terület. Lilik odaléptetett, és ledörgölte zsebkendőjével a sólyomfejre száradt sarat.

– Én festettem – mondta –, de majd mutatok otthon másféléket is. Szeretem lerajzolni őket.

S újból végigdörgölte a táblát.

– Csavargók… de már sejtem, hogy kik koszítják be sárral. Suhancok, innen a szomszéd gazdaságból. Van idejük idegyalogolni éjszaka… a disznók!

Vesszőt tört, s azt suhogtatta.

– Csak tudnám, hogy mért ez a gyűlölködés! Mert ne higgye ám, hogy nekünk nincsenek ellenségeink… csak olyan megfoghatatlan az egész – s oldalvást rám nézett. – Az ember sose tudja, mikor mit várhat. Az irigység teszi? Vagy valami más dühíti őket? A fene tudja. De legjobb lesz, ha elmondok egy történetet; úgy igaz, ahogy mondom, nincs benne semmi kitalálás.

S elmesélte a következőt.

Nemrégiben hajnali gémezésre indult egyik kedvenc sólymával. Mikor a Biza-réthez közeledtek, Viktória már emelgette a szárnyát, de néma maradt. Lilik riasztó kiáltására mintegy húsz gém szárnyalt föl. Nem dobta mindjárt utánuk a madarat, csak mikor a gémek határozott irányt találtak; akkor viszont villámgyorsan hasított fölfelé Viktória, hogy mielőbb a csapat fölé kerüljön. (Ennek a jelentőségét csak később értettem meg igazán; ha fölöttük van, arra bukik le, amelyikre akar. Lilik ilyenkor vágtában követte madarát, hogy az szüntelenül érezze a közellétét; ez alapvető szabály. Sőt, az igazi kemény iskola az, mikor a zsákmány mellől kell visszarepülni, vissza a ponttá zsugorodott kézfejre; utána azonnal bőrkápa kerül a fejére, hogy jótékony sötétség vegye körül, s ne érezzen mást, csak azt, hogy biztonságban van. Ez egyike a legfejlettebb gyakorlatoknak, pszichológia van benne és kockázat: már csak egy hajszálon múlik sokszor, hogy a madár megtagadja az engedelmességet.)

A gémcsapatot kitanult hím vezette; egyszerre zuhantak, oldalaztak, így ment egy jó darabig. Aztán a hím hirtelen kivált a többi közül, és lassan körözött lefelé – csaléteknek vetette oda magát. Viktória azonnal rábukott, percekig tusáztak összeakadva. Lilik észrevette, hogy a gém a telep területén túlra akarja vonszolni támadóját. Rossz előérzettel vágtatott utánuk. Csatornákon úsztatott keresztül, rengeteg időt vesztett, pedig kellett a gyorsaság, prédaállatnak akarta befogni a bátor hímet. Mikor a vasúti töltésről veszteglő teherautót vett észre, rögtön arrafelé fordult. Csakhamar két guggoló, overallos férfi bontakozott ki a sűrű vadzabból. Látta, hogy az egyik ütemesen csapdos valamit a pumpa vasával – a két madár vergődött a lábuk előtt. Lilik hatalmasat üvöltött, mire az overallosok meglepetten fölegyenesedtek. Viktória leffegő jobbszárnnyal még mindig a gém hasán topogott, majd meglátva gazdáját, odadülöngélt hozzá; de ahhoz már nem volt ereje, hogy a kesztyűre felrepüljön, ájultan zuhant vissza a földre. – Lilik hiteles előadása szerint így folyt le a párbeszéd közte és a két idegen között:

(Lilik): – Kicsodák maguk?

(Az idősebb idegen): – Ezt mi is megkérdezhetnénk.

(Lilik): – Tessék. A kísérleti telep vezetője vagyok. Nem szégyellik magukat? Mint az állatok, mint a barmok… pumpával?! Tudják, mit ér ez a madár?

(Az idősebb): – Bunkót, uram, meg pumpavasat. Csak látta volna, mit csinált itt… Az embernek a gyomra kifordul. Ha legalább megölte volna, de csak kínozta…

(A fiatalabb): – És annyit mi is tudunk, hogy az ilyen dögöket pusztítani kell, így tanultuk valamikor. Vagy talán maga mást tanult?

(Lilik): – Mit kavar itt összevissza mindent? Ez ragadozó, de hasznos, ha a mi kezünkben van.

(Az idősebb): – Akkor értem már… Szóval magát várta, azért nem volt neki sürgős.

(Lilik): – Igenis várt, mert én neveltem, és különben is az állam tulajdona, s maguk azt verték pumpával!

(Az idősebb): – Hát, azt nem tudhattuk. Igazán ez is csak olyan, mint a többi. Járjuk mi eleget az országot fuvarral, látunk mi ilyet másfelé is, de pofára egyik se más…

(A fiatal): – Vagy akkor jelöljék meg… rakjanak egyenruhát rá. Bár nem tudom, mit védenek olyan nagyon rajtuk.

(Lilik): – Azt, ha nem tudná, kedves barátom, hogy ez a madár is csinál annyi hasznot, mint maga. Ha a gémek mázsaszám rabolják a halat, az semmi? Meg a varjak a gabonát, az is semmi? Az ország érdeke mi magának? Először nézzen utána, hogy mi, miért történik, és csak aztán fanyalogjon, hogy csúnya meg kegyetlen. Ez nem leánynevelde itt, fiacskám. Először is ezt jegyezze meg!

(Az idősebb): – Jó, megjegyeztük. Mit akar még? Ott az autónk rendszáma, írja föl.

– Följelentette őket?

Lilik megrázta a fejét.

– Eh, minek feszíteni a húrt. Előbb-utóbb úgyis rájönnek, hogy nem szórakozásból… az ő érdekükben csináljuk.

– És mi lett Viktóriával?

– Megvan még ma is. Három hétig húzta magát, aztán talpra állt. Olyanok ezek, mint az acél.

S felügetett egy elgazosodott nyúlgátra, az már egyenesen a tanyaházig vezetett. Most először fordult hozzám hivatalos hangon. – Belépési engedély? Rendben van?

De nem várta meg, hogy elővegyem; úgy látszik, csak készséges mozdulatomra volt kíváncsi. Kiderült, hogy már hetekkel előbb értesítették az érkezésemről.

– Beranek megválogatja, hogy kinek ad engedélyt – mondta kis mosollyal. – De úgy is mondhatnám, mindnyájan Beranek kezében vagyunk.

– Hogy érti ezt? – s nem tudtam eldönteni, mi bujkál a hangjában.

– Nézze, ha már ideengedték, okosabb, ha őszintén beszélünk egymással. Én becsülöm Beranekot. Amit ő tud, ahhoz én nem értek. Az ügyosztály, az valami egészen más dolog, mint a telep. Itt, kérem, meg kell fogni a fejszét, és le kell nyakazni az eleséget minden reggel. Nahát, persze hogy véres meg tollas lesz az ember keze. És büdösség is van elég. A főosztályon ilyesmi nincsen. Ott tervek vannak meg rubrikák meg egy sereg dolog, amibe csak páran látnak bele. Beranek nagy ember, de ehhez – s körülmutatott – én értek jobban.

Aztán kis szünet után:

– Azért szeretném egyszer lóháton is látni, madárral a kezén… Ezt persze csak magának mondom.

– Hát nem szokott lejárni ide? – lepődtem meg.

– Itt még sosem járt – mondta Lilik. – Csak a helyettesek, a beosztottak… Azok meg változnak mindig, én nem jegyezgetem a nevüket.

– De hát nem is látta még Beranekot?

– Még soha – mondta elgondolkozva. – De ki látta? Maga talán találkozott olyannal?

Lépésben érkeztünk meg a tanyaházhoz; Teréz éppen kint guggolt a vízparton, és tenyeréből etette a nutria kant.

 

Furcsán összemosódnak az első napok benyomásai. Meg kell szokni az állandó szelet, az árnyéktalanságot; ha akarsz, kilométereket nyargalhatsz lóháton, mégsem érzed úgy, hogy megérkeztél valahová; a pusztai égbolt bezár, mint egy fényketrec; mintha billiówattos lámpa tűzne a szemedbe, folyton a nyomodban van, mindenütt megtalál; ennyi erővel cellában is ülhetnél, rács mögött, ott egy százas körte ugyanezt megteszi; ha legalább látnál valakit a közelben, aki hozzád csatlakozik, megszólít, akkor eltökélhetnéd, hogy néma maradsz – de sehol senki, sehol egy ember. Vallani fogsz.

Lilik már első nap se tekintett vendégnek, volt úgy, hogy estig se láttam. Bőbeszédűsége, amivel fogadott, nagyon felcsigázott; nem is tudom, mit vártam – látványosságot? Színpadias élményt? Hiányoltam a kalauzolását. Ő viszont egyszerre szűkszavú lett, mihelyt a szokott munkáját végezte (ami persze nem zárta ki, hogy egy váratlan pillanatban ne tartson ismét előadást kedvenc Thaymurjáról vagy a sólymok mediumitásáról). Egyébként hagyta, hogy egyedül ismerkedjem a látnivalókkal; csak módjával vevegette le fejemről a bőrkápát. Ugyanakkor bőséges koszton tartott. Amire nem is számítottam, itt a prérin bor, fekete, gyümölcs is került az asztalra; ő meg Teréz hozzá sem nyúltak. Ez zavarba hozott.

– Még nem szolgáltam rá! – mondtam tréfásan.

– Nem is kell – nevetett Lilik. – Az új vendégnek kijár az efféle, aztán már úgyis maga feledkezik meg róla.

Igaza volt, a puszta levegője egészen átformált. Már-már élvezetszámba ment az is, ha az egyik pocsolyából mi hörpöltük a vizet, a másikból meg a ló. S a telepen minden így ment, ilyen kertelés nélkül. Most már én se látok ebben semmi különöset, nem is esne jól másképp. És a szalonnázás az egész napi lovaglás után! Előbb megbontjuk a varjút meg galambot a sólymoknak, aztán ugyanazzal a tőrrel nekilátunk mi. A varjú vére fanyar, a galambé édes; olyan a penge nyoma a szalonnán, mint a paprikacsík.

Furcsán összemosódnak ezek az első benyomások, nincs egymásutánjuk. Pedig pontos napirend szabályoz mindent, hajnaltól szürkületig, aztán másnap ugyanúgy. A reggeli etetés a leghangosabb, az akácos visszhangzik a rikácsolástól. Sorba hordjuk ki a bárdolórönkhöz az eleséget; csak a nagyobb tollakat kell leszaggatni, a jó emésztéshez szükséges a gyengébb pihetoll. A fejek, lábak kupacba gyűlnek – halomnyi totemjelvény. Tulajdonképpen meg is meg is mozdulhatnának, de már nem akarnak. A gémet a hátán kell felmetszeni, a varjút és galambot begytől hasaljig; így mindjárt a legtáplálóbb falatokra kap rá a sólyom. Egy bőrkápás, fiatal kerecsent Lilik külön etetett; láthatólag idegesebb volt a többinél.

– Beteg? – kérdeztem.

– Dehogy, csak nyugtalan még, pár napja fogtam csapdával. Ilyenkor hetekig ügyelni kell, hogy le ne fogyjon. Ahányszor kér, annyiszor kap – s egy frissen ölt pockot lökött eléje. – Kap persze mást is – mondta –, de most ez a fontos. Amit vadon megszokott, attól meg is nyugszik… – S karjára ültette a madarat. – Nézze, micsoda lábak! Hát nem vétek pockot fogni ilyennel? Majd ha a libát vágja, az igen… arra szeretném betanítani.

Lilik előlegezte a bizalmat a kerecsennek, és a nemes Diljahán névre keresztelte. Persze, olyan vadász sose lesz, mint a hajdani Dianna – de hát az vándorsólyom volt, falco peregrinus, s micsoda példány! Lilik csak szenvedéllyel tudott beszélni róla. Egyébként kivesző fajta nálunk, mindössze három volt a telepen. A mindennapos munkára inkább kerecseneket használtak; ezek szaporák, nem olyan érzékenyek, s amit megtanulnak egyszer, bigottul bevésik a fejükbe – de ez a hibájuk is. Lilik azt szereti, ha a madár nemcsak gépként engedelmeskedik, hanem rögtönözni is képes, ha kell – a parancs szellemében; és ezt nem tudják a kerecsenek. Jó sorkatonák, de… („Beranek kedvencei” – Lilik így fogalmazta meg).

Félóra múlva ismét csendes a szállás, a Diljahánok, Tamarák jóllakottan pislognak, szárnyukat lazán szétvetik. Az akácost hamvas piheréteg fedi, a szél alája fúj, odébb teríti le; mint a pattogzó zománc, olyan törékeny ez az álmos csillogás a füvön. A pihék közt egy apró sólymocska lépked, csak mikor elénk ér, akkor látom, hogy több méter hosszú zsineget húz maga után. Volt ebben a madárban valami játékos és kedves, Lilik is másképp nyúlt hozzá, mint a többihez. Kis káráló hívóhanggal felröptette a térdére.

– Na, te Bogarász! – és egy szöcskét tartott a csőre elé; Bogarász rögtön bekapta. Csak ennek az egy kabának volt ilyen közönséges neve.

– Fura szerzet – mesélte Lilik. – Olyan erős, hogy foglyot is vághatna nyugodtan, de nem lehet megbízni benne. Ha eszébe jut, otthagyja a zsákmányt, és bogarak után kapdos. Mint egy gyerek…

Eloldotta a zsinegről a kabát, és kivitte az akácos mellé. A madár éles ívben mindjárt fölfelé tört. Gyönyörű, egyre szűkülő körökben emelkedett a magasba, szinte előre lehetett látni a pontot, ahol majd megáll – s csakugyan, mintha odatűzték volna, fent libegett pillanatokig, aztán cifra zuhanásokkal úsztatta magát, fürdött a szélben, minden látható, értelmes cél nélkül – csak úgy eljátszott önmagában, ennyi volt a tudománya.

– Ezért haragszom rá – dörmögte. – Úgy köröz fölfelé, hogy a vándorok se jobban, aztán mégse jó semmire. Pedig nem gyáva, csak ambíció nincs benne…

A madár az első kiáltásra kesztyűre szállt, s elégedetten vadászott tovább a fűben szöcskére, szitakötőre; társai, a vaskos lanariusok és karcsú peregrinusok rá se hederítettek.

Még aznap délelőtt (vagy másnap?) kint a röptetőtéren segédkeztem; tűző napsütés volt. A parti volierből egy veterán gémet cipeltem ki a rétre, az volt a soros prédaállat. Lilik már reggel belakatta cigányhallal. A hónom alatt vittem; úgy csapkodott, hogy muszáj volt felhúzni csőrére a bőrpapucsot. A papucs elgyöngítette a hangját, de mint a dobrezgés, még akkor is lüktetett a nyakában a kvakkogás, éreztem a meztelen bőrömön. Lilik először a gémet készítette elő munkára. Öt-öt evezőtollát összefűzte zsineggel, aztán kikötötte egy cövekhez, és letakarta zsákkal; míg rá nem kerül a sor, ott nyugton van legalább. Közben elmagyarázta: két kezdő kerecsent akar páros vadászatra betanítani, ez a legbiztosabb, leghumánusabb fajtája a vágatásnak. Amíg az egyik fölfelé tör, a másik zuhanva bukik le, így egymást váltva csapnak a prédára – a harc rövid, a zsákmány hamar kifárad. De ehhez nagy összeszokottság kell, két test, de egy tudat és szándék – ez pedig nem megy magától.

Lilik gémszárnyból készített bábuval kezdte a gyakorlatozást. Két oldalára friss gémhúst erősített, aztán elröptette a kerecseneket. Előbb csak alacsonyan köröztek, szemüket szúrósan ránk szegezve, árnyékuk fantomként követte őket a füvön – majd mikor látták, hogy a gazdájuk nem mozdul, türelmetlen rikácsolással felsuhantak a magasba, száz-százhúsz méternyire. Lilik erre várt. Bal kezére felhúzta a tollbábut, és rikkogva meglóbálta a feje fölött. A sólymok azonnal szétváltak odafent. Más-más oldalról, de hajszálra egyforma ívben zuhantak rá a bábura, és vadul tépni kezdték a húst, mindegyik a maga adagját. Lilik ravaszsága csupa ilyen apró fogásból állt: a vadösztön azt diktálná, hogy egymásnak essenek a koncon, ő viszont azt diktálja, hogy mindent megosszanak. És ha már ez megy, mért ne üldöznék a zsákmányt is közösen?

– Bezzeg egy hete még, akkor volt marakodás! De most már? Mint a jó testvérek. És még csak nem is ördöngösség – hiszen látja: etesd őket együtt, ugyanazon a dögön… Ezt is Thaymurtól tanultuk.

A két madár kevesellte a húst, dühösen csapkodtak, tetszett nekik az ingyen lakoma. De az igazi gyakorlat még hátravolt. Lilik újra elröptette őket, és előszedte a gémet a zsák alól. A papucsot rajta hagyta, sőt, a nyakára is csatolt egy bőrzsákot, és most erre kötötte rá az újabb húsadagot. Aztán ellódította a kipróbált veteránt, hogy feldühödjön, és verdesve futkosson körbe.

Pár pillanat múlva felhallatszott a magasból a kerecsenek ideges vijjogása. Észrevették a prédát. Mint a torpedók, úgy zuhantak lefelé, és két oldalról süvítve ragadtak rá a gém nyakára, de az hirtelen felágaskodott, s egy erőteljes mozdulattal lerázta őket – a kemény bőrzsákba nem tudtak jól belekapaszkodni. A gém először felénk bukdácsolt kétségbeesetten, majd tétován újra megfordult. Aztán többet nem közeledett hozzánk. Ritmikusan felugrált, éles cikcakkokat írt le, elképesztő leleményességgel védekezett, s még azt is kipróbálta, hogy maga körül forogjon, mint egy motolla. Két elkötött szárnya suta mankóként seperte a földet, amitől végképp megdühödtek a kerecsenek, talán ettől a legjobban; s közben a felvert por mindhármójukat eltakarta. Végül a gém szédülten, imbolyogva megállt, s csak akkor csaptak rá megint, utoljára. Még percekig teperték, vonszolták egymást, aztán a gém föladta a küzdelmet, a két rátelepedő madár karmai alatt már csak megemelkedni tudott, fölállni nem. A sólymok még akkor is csapkodták a bőrzsákot, mikor már csipetnyi hús sem volt rajta, s ha Lilik rájuk nem kiált, a védtelen begyet kezdik hasítani – a kiáltásra azonban megcsendesedtek, felugrottak a gém hátára, és büszkén néztek ránk. Lilik mindkettőt megdicsérte, majd sapkát húzott rájuk. De kijárt a dicséret a veteránnak is; föltámogattuk, és leszedtük róla a papucsot meg a zsákot. Mindjárt visszahanyatlott a földre. Furcsán meggörbítve elfektette a nyakát, s közben felhúzta, leengedte az egyik lábát, ez volt az egyetlen, ami elárulta, hogy él.

– Pedig sajnálnám – mondta Lilik –, ez mindig jól megdolgoztatja őket… – s lehajolt, és visszafelé borzolta a gém hátát; egy helyen véres volt a toll. – No, ezt kibírja még – dörmögte –, még kitanítom a két kerecsent rajta.

S intett, hogy vegyem fel a madarat, és vigyem vissza a volierbe. A veterán nem mozdult a hónom alatt; az volt az érzésem, hogy nehezebb, mint mikor kihoztam – de Lilik csak mosolygott.

Ha lemérnénk, pontosan ugyanannyi volna.

 

Még aznap délután történt (vagy másnap)?

Lilik előttem lovagol, finom, hintázó derékmozgással ruganyozza a testét. Karján karcsú, palaszürke tojó, Viktória, a kedvenc vándorsólyom – nincs kápa a fején, tolla hamvasan fénylik a rézsútos sugaraktól. Akár az ülőfáján érezheti magát, a bőrkesztyűs kar alig mozdul alatta. Kitartóan szembenéz a gazdájával, csak néha billenti oldalt a fejét – gébics, pacsirta húz el valahol. Késő délután. A pusztaság fényketrece most mintha még jobban leszűkülne, palaszürke az égalj. Kiszáradt tófenéken ügetünk át. Az elrothadt növényzet kusza, sárba szikkadt kötélzetként hever – a tó csontváza, idegrostjai; néhol sűrű halmokká púposítja a szél, alatta sátorszerű menedék, lovaink beletipornak. Nincs itt búvóhely sehol. Ha víz borítana mindent, akkor igen… Elbújni a fenék derengő homályában, himbálózni a lassú áramlásokban; csend és jóllakottság, paradicsomi bőség, az eleség nem fogy ki soha, az etetés ideje pontos, mint a napjárás… A halászósas is ritka, a sólymok elüldöznék, nincs panasz – ha víz borítana mindent. (Azt beszélik, egyszer egy évben kinyitják a zsilipet, a víz elzubog valahová – de hol vannak, akik emlékeznének rá? S mi az a zsilip? Igaz egyáltalán? És visszajön-e a víz?)

Lilik előttem lovagol, távolodunk a halastavaktól. Mintegy két kilométernyire akácfasor, közbül egy-egy vastag törzsű, alacsony fűz, ágai nem nyúlnak magasba, a törzs végén csenevész vadhajtáskoszorú. Gnóm fa, púpos és nyomorék, de még az ilyen is ritka erre. Szólok Liliknek, hogy menjünk a fasor felé, napok óta nem ültem faárnyékban. A szomszéd gazdaság kondája mellett ügetünk el. Először nem látom sehol a kondást, végül észreveszem, egy földbe vájt mélyedésben hűsöl, összetákolt nádsüveg alatt. Idősebb ember, könyökölve bámul ránk. Lilik odakiált:

– Láttál varjakat erre?

Az öreg elmutat valahová, s tovább könyököl.

Lilik rám hunyorít.

– Akkor már tudjuk, hol ne keressük őket. Biztos hazudik.

S elindul az ellenkező irányba. A disznók közül korcs puli vágtat elő, hátrálva ugat lovaink előtt. Viktória méltósággal figyeli a nevetséges ugrándozást. Itt már szaporodnak a szénaboglyák, a föld sem annyira szikes, a konda trágyázza.

Halk cserregés hallatszik. Lilik azonnal felfigyel. Mindjárt keríteni kezdi félkörben a gyanús terület, engem a másik oldalra küld; közben riasztó kiáltásokkal rémíti a bújó madarakat. Percekig semmi eredmény. Aztán hirtelen három jól fejlett szarka csattog elő egy ledőlt boglya mellől. Látom a röptükön, hogy mindenre elszántak. Pillanatnyi tétovázás után bevágnak a konda közé, és földközelben siklanak tovább: számukra még ez a legbiztonságosabb; a sólyom fent, a magasban szereti az üldözést. Lilik elröpteti Viktóriát – én meg várom, hogy mi lesz a mi dolgunk: befurakodni a disznók közé, nem kímélni a sarkantyút. Lilik már javában zargatja őket. Viktória gyertyázó repüléssel fel-felszökik pár méternyit, aztán lecsap a sörtés hátak fölé – bosszantja ez a cicázás. A szarkák a ringó, emlős hasak alatt futkosnak hol ide, hol oda. A puli veszett ugatással folyton visszatereli a disznókat. Az öreg egykedvűen könyököl a nádtető alatt. Meddig tarthat ez? Lovam habzó szájjal nyerít. Lilik izgatottan figyel valamit: az egyik szarka csőrével, lábával kapaszkodik a koca hasába, és úgy viteti magát – de nem tart soká az utazás, elveszti a fejét; hangos cserregéssel kiröppen, és beveti magát az első boglyába. Lilik azonnal utánavágtat, hajgatva üldözi boglyától boglyáig, és Viktória is rögtön követi – most kezdődik csak a hajsza. Valahányszor feléje vág a sólyom, a szarka, mint a gyík, bevackolja magát, majd egy óvatlan pillanatban gyors szárnycsapkodással átrohan a földön a következő boglyáig. Idegfeszítő, centiméterre, másodpercre kiszámított menekülés. De a szarka bírja, s Viktória meg-megzavarodik. Mintha méltatlannak érezné a küzdelmet, nyilván a zsákmány se ingerli nagyon – és Lilik is csak játszik. közben egyre fogynak a boglyák. Már ott nyargalunk a fasor közelében, a szarka oda igyekszik: elszánt nekirohanással átbukdácsol a földön a szélső fáig, és befúrja magát az ágsűrűbe. Viktória az utolsó pillanatban csapódik az akácnak, de nagy szárnyai fönnakadnak, nem tud beljebb hatolni a lombok közé. Most kétoldalt ügetünk, közrefogjuk a fasort. Viktória felettünk rikácsol, kényelmes körözése nagy nyugalmat árul el. Megértem; a fasor kétszáz méter hosszú, a szarka fától fáig szökik percre ki lehet számítani, mikor ér a végére. Viktória meg se kísérli, hogy az ágak közé betörjön, csak ijesztgeti a szarkát, azt is csak szórakozva; az meg körmönfontan lesi, latolgatja, hogy mikor röppenjen tovább. Vagy hússzor is úgy érezhette, hogy cselesebb, mint a sólyom; cserregve még a társait is hívta – talán hogy kövessék? Itt a biztos menedék? Az utolsó törpefűznél megállunk. Viktória is egy helyben, várakozva lebeg. A szarka hosszú percekig lapít, aztán kirepül a puszta felé, egyszerre kizuhan az üres, nagy térbe – mintha maga is csodálkozna ezen –, ügyetlen siklórepüléssel csinál egy félkört, de látszik, hogy nem tudja, miért, csak leír egy félkört, és nem fejezi be. Viktória nyomban ott terem, és egyetlen csőrvágással a földre rögzíti. Zöld-vörös, fekete hát a füvön, kicsi, barna cipőgomb szemek – a sólymot nem érdekli többé; könnyedén, engedelmesen felröppen Lilik kezére. A két ló kíváncsian megszagolja a heverő szarkát, aztán furcsán összeértetik az orrukat. Utoljára Lilik hajol le érte, és a nyeregkápára köti.

– Meghajtsuk a másik kettőt is? – kérdezi.

 

Egy hét múlva azon kaptam magam, hogy következetesen elmulasztom a reggeli borotválkozást. Teréz nem csodálkozott rajta.

Reggelenként ott szokott eljárni a kalyiba előtt, ahol az éjszakákat töltöttem; a tengerimalacoknak szedte a zöldet egy derekára kötött zsákba. Úgy látszik, kitalálta, hogy mért lóg a kalyiba ajtaján tükör, mert mindjárt odajött, előkereste a petróleumfőzőt meg a vízforraló bögrét, amit sehol se találtam. Közben jól megnézte az arcomat.

– Azért nem kell úgy sietni vele – mondta –, megszoktuk mi már ezt. Akik először járnak idelent, mind így járnak.

– Hogyan?

– Hát a szakállukkal. Elfelejtik, és maguk se tudják, miért.

Aztán leült a kunyhó elé, és végignézte, hogyan borotválkozom. Nem volt ebben tolakodás, inkább valami meghökkentő közvetlenség. Lilik egyébként mindennap borotválkozott, sőt púdert is használt (enyhe orgonaillata volt). Teréz észrevette, hogy a csempe tükörből őt figyelem; nyugodtan visszanézett rám.

– Elég a pokróc, amit átküldtem?

– Még sok is – motyogtam a borotva alól.

– Télen is ugyanennyit kapna – nevette el magát. – Lilik akkor is meztelenül alszik. Maga hogy szokta meg?

– Hát… nem éppen úgy. Azt hiszem, csak vendégnek válnék be maguknál.

– Hát persze, itt más. De én már nem tudnék meglenni másutt. Pedig megpróbáltam ám… – s szórakozott, tűnődő lett az arca. – Három évig tanultam szobrászatot a főiskolán, a mesterem azt mondta, hogy élnek a szobraim.

– És abbahagyta?

– Abba hát. Butaság az, hogy a szobor él. Mondják meg nekem, hogy mi él rajta?

Fölemelt egy ágat a földről, s talpával elsimította a sárga homokot.

– Nézze csak… tavaly eldöglött egy görény szukám. Olyan volt, hogy száz közül megismerném, ha megsimogattam, a nyakát, két lábra állt… – s pár ügyes vonallal a homokba rajzolta az állatot. – De hát hol van az már? Hol? A szobor, az csak olyan játék… – és elkuszálta a rögtönzött vonalakat.

– Aztán új jön – folytatta kis idő múlva. – Jönnek, mennek… és mindegyik enni kér. Énnekem mindegyik kedves. Nem is tudom, mikor volna időm szobrot csinálni.

– És Lilik? – kérdeztem. – Az ő rajzai? Az is csak olyan játék?

Teréz fölállt, a füveszsák puhán domborodott a dereka körül. Szép volt így, olyan termékenyen nyugalmas; jólesett rajta elpihentetni a szemem. Aztán, anélkül hogy kértem volna, elrakta a bögrét, a petróleumfőzőt.

– Itt majd megtalálja, a polcon – mondta, s megállt a szoba közepén.

– Azért csuda ám, hogy mennyire mások maguk, férfiak! Én persze ezt is megértem – s a fehérre meszelt sárfalra mutatott, amelyet Lilik festményei díszítettek. Középütt Dianna, a híres vándorsólyom küzdött három hősiesen szigonyozó gémmel.

Különös volt elnézni éjszaka ezt a szárnyakkal, csőrökkel teli fehér falat. Lilik értője volt a hatásnak, és a holdpályát is figyelembe vette: a kék sugarak éppen a mozgalmas festményt világították meg a szűk ablakrésen keresztül. Néha vonalas árnyékok imbolyogtak körülötte – a magasra nőtt sás kardélei, ahogy a szél kint megmozgatta őket. Ilyenkor szorongatóan életszerű volt a kép minden részlete.

– Hát nem mások maguk? – folytatta Teréz. – Lilik nem tud belenyugodni, hogy Dianna nem él már. Aztán segít magán. Én persze megértem.

Sűrűn hajolgatva, még sokáig ott láttam bóklászni a part menti gazosban. Egyszer csak hallom, hogy kiált – engem hív vajon?

– Nem értem…!

– Vödröt! – kiáltotta újra.

– Hozzon vizet gyorsan! – rendelkezett, és csurgatta bele a nyílásba. – Már ne hagyjuk itt, ha éppen a szemünk elé került…

A harmadik vödör vízre nem is volt szükség; simára ázott bundával, riadtan csuszkorált kifelé a kis vörösszürke állat, nyaka alatt fehér folt, mintha biléta lógott volna rajta. Teréz ügyesen úgy tartotta eléje a zsákot, hogy mindjárt belerohant vakon, és elbújt a fű között. Mondta, hogy nyúljak be utána, és fogjam a markomba.

– Olyan puhák ilyenkor, olyan ijedtek… érzi? – s maga is könyékig nyúlt a zsákba, bent kotorászott; de mindezt annyi derűvel csinálta, hogy el kellett higgyem: nem is jut eszébe, hogy ez az ürge holnap már sehol se lesz.

 

Bevallom, Dianna és a gémek számomra se maradtak egyszerűen kép a falon. S a nádtetős kalyiba is elég különös volt a maga nemében. Azt hiszem, Lilik afféle elvonuló cellának használta, ahol zavartalanul kigondolhatta a következő napok haditervét. A kalyiba mélyen körül volt árkolva, hogy a gyakori felhőszakadások el ne öntsék a szobát. A bejárathoz padló vezetett, amelyet éjszakára csigás kötélen az ajtó elé lehetett húzni; az ember azt hihette, hogy várhídon lépked át. A sólyomszállás akácosa mintegy ötven lépésnyire feküdt a kalyibától; a jóllakott karrogás s az éhes kiáltozás jól idehallatszott a csendben. Este, félálomban könnyen összetéveszthettem ezeket a hangokat Dianna távoli kiáltásával. Bizonyára így születnek a legendák. Igen, ehhez nincs érzéke Teréznek, a legendákhoz. De mi lenne belőlük őnélküle; lennének egyáltalán?

Esténként körülsétálom az akácost, s igyekszem úgy lépni, hogy a madarak meg ne hallják. Hiábavaló ügyeskedés. A kis kaszált tisztásokon tizenhét nyak és fej fordul, anélkül hogy a törzs megmozdulna. Az ülőfák körül szétroncsolt tollkoszorúk, összezsugorodott húsmaradék. A merev, figyelő szemek mintha megnyúlnának a sötétben, és követnének a kalyibáig. Őrködnek, vagy ugrásra készek? Egyik se valószínűtlenebb a másiknál. Nehéz így elaludni. Minduntalan csábít a kísértés, hogy megpróbáljam követni Dianna útját. Veszedelmesek a legendák. Kiderül, hogy én se vagyok érzéketlen… Elkábít ennek az óriássá nőtt madárnak a hangtalan szárnysuhogása; elkábít, és megértem őt, ez a félelmes. Vegyük csak ezt a katicabogarat itt a láda tetején. Kimászik az egyik repedésből, a deszka síkja végtelen pusztaság, érthetetlen változékonysággal hegyek telepednek rá, az órám, a zsebkendőm – a kiloccsantott víz tavai közt zsákutcás földnyelvek. Hússzor is meg kell járni ugyanazt az utat, míg kiderül, hogy zsákutca. Megpróbálom Dianna útját követni. Piros porszem a magasból, gyönyörű, szimmetrikus pettyei innét már nem is látszanak, de szembetűnő, hogy mozog, hogy él. Földvonzásnál erősebb kényszer ösztökél, hogy ereszkedjem lefelé… egyre lejjebb… még így se nagyobb, mint a kisujjam körme; ha föléje tartom, a körmöm eltakarja – milyen kicsi! Szinte mulatságos. Megpróbálom Dianna útját követni – – – – – –

A hold továbbvonul. Vöröses fény lüktet a falon, a szigonyozó gémek nyaka félkörösen meghajlik, s úgy nyújtózkodnak fölfelé. A nádas part felől erős férfihangok dünnyögik érzelmesen:

 

Enyém a bíbor nap