Hamisregény

 

Hősünk kémlelőnek képzeli magát, aki fakó foszlányokról beszél, nagy esők évadján. Alakulások? Nem tudja – de talán nem is szabad, hogy tudja. Figyeli a csendet, ami útközben készülődik, anélkül, hogy elindulna…

Kikelet, zimankó, néhány rongyos vitéz a tüskekalyibában, akik már rég elfelejtették a nevüket, és mi az övékét. Mossa az ülepüket a szőke Duna, mindezt bevilágítja a hold, alatta üszkösödő templomrom, a szurdikokban századosan felgyűlt penész és natúr genny, felhősödés esetén kosszarva sötét. Azt mondják, harmadfél nap van hátra az ítéletnapig, utána feltámad és meghal végleg. Hősünk már rég nem nomád lovas, lábán lánc kocódik, kíséretet hozzá az országos eső koppanásai szolgáltatják. Mikor elgyújtják az emlékgyertyákat, benépesülnek a terek, akik közül némelyek olyan németséggel beszélnek, amit csak egy görög-zsidó ért meg, aki kunsági pásztorokkal alkuszik, a pásztorok viszont török szavakat kevernek a magyarba, hogy a cseh városbíró regényét megtévesszék. Közben reng a búzatábla, szél kergeti a boszorkánykereket. Itt csak az eshet meg, ami megesik. A gond éppen az, hogy kinek hogyan lehetnél szolgája; hogy szabadon örülhess a kalodán belül. Az eperfás utak alagútjaiban ilyen kiáltás hallatszik: Vigyázó! Meddig tart még az éjszaka? Az alagút végéről így hangzik az edomita válasz: Eljön a reggel, de még éjszaka van, ha kérdezni akartok, gyertek el újra.

A regős azt teszi, amit tehet – jegyezget, ahogy a földre törött ágvég rajzol a porba. Várja, hogy talpából kinőjön a gyökér? Kifogyhatatlan az ősz. Mesélik, hogy az Üveghegy aljában egy csecsemő fekszik, és nézi a napot. Az Üveghegy aljában egy vénséges vénasszony ül, és nézi a napot. Az Üveghegy aljában a nap tűzi a homokot.

Azt mondod – alakulások? Nem tudhatod. Talán egyszerűbb, mint ahogy elképzelni lehet. Gondolj te is erősen a csendre, ami útközben nem indul el, s akkor már ő gondol téged, mivel te úgysem vagy – beleivódtál. Higgyed el, hogy folyamatosan halunk meg és részletekben ébredünk fel, ugyanott. Ez ilyen műfaj. Halálos. Szép az elhagyott szerető, aki megmérgezi magát és fájdalmas arccal a pamlagra omlik? Szép – szemközt a Szépség mérgező monstruózitásával…

 

 

 

Január 7. – Alapvető fölmérések. Térképek, dossziék, leltárak, szövegtöredék

Határidőre elvégezni, ami még határidőre elvégezhető

Betervezni egy tavaszi napfölkeltét, szemben a nudisták szigetével

Később tíz és tizenegy között

Rákkórház, Bossányi. Kiülni vele a fülledt dohányzófolyosóra, ahol a többi látogató is, kezükben a félig hámozott naranccsal, apró csomagokkal

Megnyugtatni Lolát, hogy most már tényleg igen, ha semmi nem jön közbe

Aztán anya. Temetés. De még bizonytalan, hogy hamvasztással-e vagy konzervatív módon

A könyvszekrény alsó fiókja. Kirámolni, megkeresni a színes képeslapot. Temkinék, Funchal-Madeirából. Castelo do Pico. Nagyítóval újra a virágzó fákat, a kék autóbuszt. Egy fehér kalapos nő, ahogy éppen lelép a járdáról

Választani egy piros és zöld zokni között

Kidobálni az üres orvosságosüvegeket, tégelyeket, leutazni Sopronba. Elaknásított senki földje, határzóna, fölötte a tájékozatlan madarak

Vörösmarty, utolsó évek. Elképzelni. Magány. A kocsisuk hiteles közlése (maga leste meg) – esténként kancsó borral bezárkózik, teleír négy-öt ívet, s mikor elfogy a bor, a gyertya fölött sorba mindet elégeti

Miért ne?

Inkább egy kék zoknit

Mindenesetre, erős kép: pusztuló kúria, kancsó bor, gyertya, zörrenő papírpernyék

Valahogy elképzelni. Utolsó hónapok. Mindenesetre két öreg név.

Két valamilyen név

Az öregek szeretik, ha én is emlékezem?

 

Dacó nem elég öreg. Rakita és Pizel groteszk. Wujó? Vagy Florent és Udi? Mizla és Utáló? (Ez már a Váradi Regestrumban is.) Ugyanott Tibe, a váci kanonok; mellette Szerető, a szolgálóleánya. De ez sok. Túlságosan történelmi. Persze, azért bizonyos célra… Vagy Nini? Irma és Karolin? Matild? Ezek sem. Most valahogy nem. Akkor már inkább Andel. Andel és Stom (volt árvaszéki ülnök.) Valami se ilyen, se olyan a mai fülünknek. Valami közép-európai keverék. Esetleg Sztanna és Sztanisa? (A családfák sárgulnak, a temetők úgyis egyformák.)

 

1967. május 17., kora délelőtt, az ablak mellett álva… Ez viszont teljesen elsüllyedt. Fogalmam sincs. Csak ahogy visszafordulok, akkor: mikor a fény éppen ráesik a kiszerelt konnektor falba süllyesztett tokjára. Szigetelővel elkötött drótgubanc, sűrűn beszőve pókhálóval. Egy odaszáradt pók, de azért még így is fénylik belőle valami.

Töredék

Póktöredék

 

Csíptetővel összefogott cetlik; köztük egy széttépve, de újra összeragasztva:

 

„Igen. Megközelítőleg húsz éve ugyanabból a műteremablakból nagyjában ugyanazok a folyamatos és nem hasonlítható módosulások. Az évszakok, mint általános kategóriák. Tél. A szomszéd az esőcsatornának támasztja a létrát. A nappalok és éjszakák alkalmi álöltözetei. Az idő itatóspapíron rögzített nyomjelei. Sőt az itatóspapír mint a lehetséges legtöbb; mint az egymásra préselődő körvonalak Rorschach-ábrái – (víz alatt ugató kutya, magányos cédrus, földközelben repülő fácánok, régi varratok egy friss seb roncsolt húsa alatt, barokkosan csipkézett szikla, coloradói vaginahasadék, tüzérségi becsapódás, megdermedt füsbokréta, a lombok mögött illegalitásba húzódó lombok stb.)”

 

Ugyanott félbehagyott kérvény, egy állás elnyerése ügyében:

 

„Tisztelt Uram! Lassan ötven év elteltével (száz), most mégis sokkal inkább, mint bármikor előtte, már csak annál is inkább, mert amire azelőttről emlékezni lehet, legalábbis az én se rövid, se hosszú életemben, emlékezni mindarra a nyomorúságra, ami velem megtörténni se tudott, mert vigasztalanul (határtalanul) kis pontnak érzem magamat, hogy a nyomorúság minden próbája megtörténhessék velem, most még annyi év elteltével is ugyanabban a lépcsőházban és lépcsőkön; vagy ha jobban fölvallatom a lelkiismeretemet, szinte pontosan ugyanabban a sötétségben, amire hiába gyújtunk villanyt, a fekete penész nem kopik le se az ártatlanságunkról, se a bűnösségünkről, amivel azt is mondom mindjárt, hogy senkit nem vádolok, még magamat se, pedig ha valamit, hát ezt kellene magunkon kezdeni – hogy egyáltalán alkalmasak voltunk olyan méltánytalanságok elviselésére, amit még egy állattal se, még egy érzéketlen tárggyal se…”

 

Két kopott szekrény között túlméretezett kampósszög a falon, rajta egy bekeretezett írás: „Ha bejönnek a törökök, megverjük a popsi-mopsijukat, bizony!”

 

Mielőtt beutalnák az onkológiára, hónapokig foglalkoztatja egy ötlet, egy szorongató hecc. Pontos tervet dolgoz ki, hogy megrendezi a tárgyak passióját, kevés, de avatott közönség előtt. Egy tárgy nyilvános halálát: egy pohár rituális eltörését, mondjuk. Kezdve azon, hogy a pohár van, létezik, mint a millió többi társa, s mintha maga is azon igyekezne, hogy ne különbözzék tőlük, ugyanúgy felkínálja magát, hogy elmossák, ne mossák el, rúzsnyomot őrizzen, vagy egyszerűen a megszáradt nyál csíkját. Csak a megfontolt, odaadó figyelem bonthatja meg ezt a távolságtartó harmóniát. S ez az első lépés. A következő, hogy számításba vesszük, mennyire összehasonlíthatatlan más poharakkal. Elkülönítjük. Kiválasztjuk. Rangjára figyelmeztetjük. A pohár így kerül egy meghatározott helyre, az asztal szélére, ujjnyi folyadékkal az alján. S ettől a pillanattól kezdve nőni kezd, saját lehetőségeire csupaszodik a kipécézett magányban. S így már ő sem korlátozhatja magát, kénytelen a sorsa fölé emelkedni. Példamutató áldozattá. Ezzel megkezdődik a várakozás csendje és lármája. Törődünk vele, és mégse vesszük semmibe. Kölcsönös függetlenségünk kietlenségébe jutunk el az egyenrangúságig; és ez a pillanat az, amikor megajándékozhatjuk a halálával, ami már senkiével sem téveszthető össze. S teljesen közömbös, hogy ez milyen módon következik be – kiválasztott vagy véletlen mozdulat löki-e le, vagy huzat fújja rá az asztalterítőt. (Ez Bossányi szövege.)

Különben azt mondja, még mindig sajnálja, hogy az egészre nem kerülhetett sor. „Most már erőltetett volna.” Állítólag két hónapja van hátra. Néha úgy beszél a pohárról, mint egy közeli ismerősről. Egyszer így vall önkéntelenül: „Nem kívánom, hogy valaki más kezdje magyarázni neki… egy idegen! De hát úgyis odakoccantják, lenyomják a nyakát. Szépen, ahogy szokták. De mi köze lesz annak a passióhoz? Szolid, törvényes gyilkosság, egy kis barátságos fojtogatás. Esetleg még meg is úszhatja egy repedéssel. Vagy legfeljebb csempe lesz.” Kedvetlen mosollyal teszi hozzá: „Persze, annál jobb. Akkor már nem kell úgy vigyázni rá.”

 

F. meséli, hogy egy téli délelőtt veszti el a szüzességét a kisváros főterén. Az út jeges, a jobb lába előrecsúszik, és egyből spárgát csinál az aszfalton, de olyan tökéleteset, ahogy a balettiskolákban tanítják. Csakhogy tréning nélkül, egy tized másodperc alatt. S hogy akkor, ez szakítja föl; és nyoma is maradt a bugyiján. Hiteles, nem hiteles: mindenesetre se előtte, se utána nem tudott még félspárgát se csinálni, soha.

 

(Teljes zsákutca. Kiesés. Néhány szándékosan üresjáratú mondat.) „Este hétre várom a vendégeket. Nem tudom, hány személyt, csak úgy futólag állapodunk meg a Margit híd szigeti bejárójánál, hogy Szia, rendben, de azért ne csinálj belőle gondot…”

„Felgyűrt kabátujjal teszi meg az utat a szigeti bejárótól a hídfőig. A sarki büfében elemel négy papírszalvétát. Megalázó érzés, ha az ember elfelejt zsebkendőt venni magához, és nincs mibe meg hová…”

 

Pár nap múlva betévedek az Imbiszbe, éppen zárás előtt. Harmadosztályú leprastáció, nem messze a „budai hídfőtől”. Elkedvetlenít, hogy ilyen katonás kifejezéssel is meg lehet határozni a helyét. Az arcok láva-kékek a neonfényben. A söntés mellett ott könyököl a paneles is, piros sállal a nyakán. Ballonkabátja nem illik bele a kora télbe, de azért fölidézi az ötvenhatos ballonkabátokat. Itt, az Orfinál vágják ki először a zászlóból a vörös csillagos címert, s marad a fehér vászon, lyukkal a közepén. Először egy ápoló dugja át rajta a fejét, aztán egy női beteg, zöld pizsamában. A paneles rummal keveri a sört. A szövege zárás előtt többnyire ugyanaz, ilyenkor már nem sokat variál. „Szakikám, egyszerűen megy az, csak odaáll a zsiráfnyak, és szépen köréd rakja azokat a hervadt paneleket. Már kész is a családi zugoly a nyolcadikon. Na? Magadtól jutottál volna ilyen baszom magasba? Csak az állami segély, más nem képes rá. Ha kifelejtik a lépcsőházat, akár ott is maradhatsz. Az ilyesmit nem lehet gyerekekre bízni, szakikám. Ha meghúzod a vécét, biztos lehetsz, hogy az egész ház hallja, ahogy megy lefelé a massza. Na? Van ellenvetés? (Lehalkítja a hangját.) Szakikám, meghúzhatjuk a láncot a jóisten kopasz feje fölött…”

 

Lolának minden hányavetisége mögött is van valami bazaltkemény okoskodás. Este újra felhív, és a következőket adja elő: vajon ha nem a Margit híd szigeti bejárójánál futunk össze Szirákyékkal, hanem másutt, mondjuk a pécsi gyors étkezőjében, sor kerül-e köztünk az elhangzott néhány mondatra? Tehát egyszer, a dolgok esetlegessége. A másik: ha a pécsi gyors étkezőjében találkozunk össze, a szigeti bejárónak az a négyzetméternyi szöglete, ahol ugyanakkor topoghattunk volna, vajon csakugyan üres volt – helyesebben, ugyanúgy nélkülözött bennünket, mintha se itt, se ott nem találkozunk? Egyszóval, a lehetőségek valami módon mégis… akár utolérnek bennünket, akár nem?

Furcsán érzem magamat. Tuladjonképpen bosszant ez a nem is rossz érvelés. Nem szeretem ilyenkor, ha helyettem, kívülről s főképp idő előtt… Szándékosan dobom vissza a témát, talán egy kicsit durván is: „Te, ide figyelj… mind a ketten valóságos telefonkagylót tartunk a kezünkben, igaz? Hát erről van szó.”

 

Valami elromlott átmenetileg. Indokolatlan kapkodás.

Esetleg Bártfai G. Márk élettörténete inkább? Aprólékos részletek. Faragott kalotaszegi dobozban néhány fölbontatlan levél. Kifizetetlen számlák. Kitöltött útlevélkérőlap. Gemkapoccsal összefogott, régi lottószelvények. Stb. Sok fontosabb is. A ruhák. Három, értelmetlen gondossággal becsomagolt, repedezett cipő. Egy férfi- és női bakancs. Ez annyira élesen kiugrik, követelődzik, hogy érdemes volna lerajzolni őket (ha Van Gogh nem fesett volna már ilyesmit, egyszer és mindenkorra: az elnyűtt bakancs ontológiai csendéletét).

Hagyni inkább.

Inkább arról: a bakancsok és cipők az előszobaszekrény alsó rekeszében szijáccsal bélelt Tungsram-dobozokban. Vigyázva lehet csak hozzájuk férni, a föléjük hányt kacat a lassú földcsuszamláshoz hasonló…

 

(Közbevetőleg, a fürdőszobában.) A levéltár tornyán erősen csillog valami fém vagy üveg. Történelmi Buda! A díszletek még a régiek, de már pocsékul összekeveredett minden. Az Inka községből való Vutuknak (1213), aki felszabadította Figmoz nevű szolgáját, fogalma se volt róla. Minden esély megvan rá, hogy rólam se lesz, hiába csillog úgy a levéltár tornyán az a fém. S folyatom a csapból a vizet, mint valami folyékony példázatot. Kicsit komolyabban kellene venni azt a kurva időt! Különben is, elég bágyadt délutáni napsütés ez –

„…pedig mesélnivaló kora március, elmulasztott évek, nők, nyitva felejtett csap. Két háztető között kiláttam a tengerre, mikor égett mögöttem a város, szóltak a szirénák, a megolvadt aszfalt lávaként folyt be az ideiglenes óvóhelynek berendezett alagsori mosókonyhába. Az aszfaltban méretre mumifikálódott család: az apa a leghosszabb, az anya már rövidebb, a fiú még rövidebb, a kislány egészen kicsi. Nektek mondom ezt, akik kétszáz év múlva se lesztek felnőttebbek, mint mi! A vécén is ugyanolyan bamba elmélyültséggel fogtok magatok elé nézni – pedig csak az én életemben is mennyit fejlődött a lehúzók szerkezete, technológiája! Vagy a kénpor előzetes alkalmazása, majd a foszforbombák utána, majd később, már nyugodtabb körülmények között, a megolvadt aszfalt eltávolítása a mosókonyhákból, a pincékből, és egyáltalán, az eltakarítás hangyaszorgalma…”

 

Bossányi állapota megbízhatóan romlik. Titokban megnézi az elkülönítőt, ahová valószínűleg ő is bekerül. Az ablakból a tűzfal csíkja mellett a park fáira látni. Lombok. „Mögöttük persze az ágak, a zsigerek, csak az ravaszul el van tussolva ilyenkor. Mondhatnám, rohadtul vagyunk felöltöztetve erre a kis mulatságra, csak ugye, a szag! Mindenesetre, igyekszünk nem odaszagolni, ameddig lehet…”

Megfigyelem, hogy Bossányiból valaki más beszél, más hangon, ez nem az ő stilisztikája. (Vagy eddig se az övé volt? Kié? Az enyém?)

Van egy emlék-Bossányi, akit föl lehet idézni, el lehet képzelni, mint ezeket a szétszórt narancshéjakat a padon. Ennek a közvetlenségnek vége. Időnként úgy érzem, hogy hárman ülünk itt ketten, a dohányzófolyosón. (Sőt ha nagyon akarom, az egész kollekció – Dacó, Rikita, Pizel, Wujó, Florent és Udi, Mizla és Utáló, Tibe, Szerető, Stom – az ezredes? –, Nini, Irma és Karolin, Matild, aztán Andel, Sztanna és Sztanisa vagy Bártfai G. Márk, esetleg maga Vutuk is.) Egyszóval, mi, és ez a… Nehéz pontos szót találni rá.

A folyosó kínosan hosszú és fehér. Tejüveg lámpák. Néhány fal mellé húzott (történelmi!) tolószék. Kerekes hordágy. Az ajtók fölött karéjosan lecsüngő villanydrótok, pattogzik róluk a festék. A drót belső fele érintetlenül piszkos: látszik, hogy már akkor ugyanígy lógtak, mikor a folyosót újrafestették. Mögöttük katedrálüveges ablak, de csak fél magasságig, kintről sárgás fény szűrődik be.

Bossányi megtörli a szemüvegét, kiveszi a füléből a vattát. „Mi az… mit nézel ott kint?”

Tétován elmosolyodom. Nem tudom, mit mondjak. Tényleg nem néztem semmit.

 

Többnapos szünet után hirtelen, zavaros indulattal:

„…persze, szeretnénk! Jó volna, ha tudnánk… Hogy aztán majd meglátjuk? És azok a poros, hű fogalmak? És ez a kielégíthetetlen éhség? Lehet, hogy mégis ez az utolsó panoráma? Az utolsó, ahol még a szavamat, a nyelvemet megértik? De végül is, mit hírül adni – hagyni? Magyarán: nem csupán azt, amit itt vagy ott, hanem sokkal nyíltabban mindenütt sehol se. A városnegyedben, az utcában, a falban, a falban a résben, a rés városnegyedében és utcájában, a résbe beépített falban, a biztos semelyikben… Kívülem-bennem, bennem-nélkülem, papíron, papír nélkül – s esetleg éppen a saját szavaim ellenére! De nem akarok érzelmes lenni, a dolog sokkal világosabb: egyszerűen útban vagyok, hogy elveszítsem a cella-hazámat. Vagy merjem azt mondani: a hazánkat? S közben, talán, egy más testvériség felé, minthogy a dolgok és én, a dolgok és mi… Egy biztos: mindez még soha nem volt annyira világos előttem, mint most, mikor a legmegalázottabban tudom a személyes céljaimat és panaszaimat, az éhséget… Bár ugyanakkor érzem a képtelenséget is…”

Nem; visszafordulni innen. Egyszerűbben. Vagy legalábbis nem így. A leghelyesebb az volna, ha akaratlanul lehetne másról, és legfeljebb vízjelként…

 

Mint ez a vakító júniusi reggel: ha akarom (ha úgy nézem), szinte olyan, mint a havasok. Az is benne van.

Haha: egyáltalán melyik van benne a másikban?

Ez már jó. Valami.

 

Valószínű, hogy ez a Bárfai G. Márk a legrosszabb. Tipikus milleniumi almanach-név. Most erről lefújni a port? Valahogy nem vonz. Akkor már inkább az egyszerű dr. Sziráky. (Itt csak az zavar, hogy Bossányi kezelőorvosa.)

Mégis jobb az Andel és Stom, a Sztanna és Sztanisa. Az ugyan nem elég világos, hogy melyik a férfi, melyik a nő – bár egy bizonyos koron túl… És a származásuk is bizonytalan.

Két öreg bakancs a hóban.

Csak öregek mondhatnak ilyet egymásnak. „Én sírok? Inkább neked olyan nyálkás a szemed…”

 

Mindenesetre: tél és hó, tél és hó.

Ajándék ez a vakító június.

 

„Istenem, ezek a lehalkított kivégzések! Öregség! Pedig ha az a sok szárnyas angyal egyszer repülni kezdene…”

 

(Zárójelben mondva: egy világ omlik össze bennem, miközben felépül. Beletartom a kezemet a gyertya lángjába… még mindig… min…)

 

Másnap a fiók magától zuhan ki a sublótból. Tompa csattanása idétlen humor, sehogy se illik a délutáni csendbe. Andel azonnal kotorászni kezd a széthullott kacatok közt. Ugyanis ez a fiók amolyan tároló, tárházféle, legalábbis addig, amíg majd… Ami megint nem sokat számít. Ez a nagy halom szemét legalább annyira holnapi szemét is, noha lehet, hogy ugyanakkor egyáltalán nem, sőt ellenkezőleg, éppen holnaptól kezdve…

Nézem Andelt (vagy Sztanisát?) a konyhaajtónak támaszkodva, hogy mit kezdhetne a kacatokkal, ha mondjuk a dolgok már régtől, pusztán önmaguktól és önmagukban is, és nemcsak mostantól kezdve bennünk, bennetek, akik itt most együtt…

Persze, különböző árnyalatok matematikai zűrzavara is ez, ha meggondolom. Feltéve, ha szükséges a meggondolás. S nem inkább az a mélyebb sodrás, ami legbiztosabb igazolása annak a félbehagyhatatlan és örök –

Illetve, annak is, amit még csak ígér: a kacatok mozdíthatatlanságának.

 

„Ovális képkeretben a tizennégy éves korombeli képem: mint a végletes átmenetiség mindig újrakezdődő megtorpanása. A keret formája, a ruhám, a szoknyám vízszintes hullámvonalakba ráncolt fodrai, a frizurám negélye a sok tündérien könnyed, lebegő csimbókkal, a derekam fölé behúzott természetellenes karcsúsítás, ami hivatva lett volna kiemelni mellem domborulatának ‘topográfiáját’, két olyan domborulatét, ami még úgyszólván nem is volt, s amennyiben volt, a besárgult kép mit se árul el belőle, csupán a természetellenes karcsúsítás szabászi vonala utal rá, mint leendő kialakulásra, s már előre úgy, hogy minden érzéki elképzelésemmel ellenkezzék a saját testemet illetően, utálkozva minden merev ‘topográfiától’, rábízva fejlődő idomaimat a várakozás hitelesebb valóságára, amilyen például a soha megnyugodni nem tudó ringás, a szabott (szabászi) forma teljes megtagadása, a lehetőség ígérete, a megmozdulásé… Valójában ezért szerettem szaladni mindig, a közbeni állapotért, a ruganyosság változataiért, ágak csapódása között, mikor a mellem ringásával, a ringásban tudtam közölni mindennél jobban…”

(„Az igazság az, hogy sem a kép formája, sem a ruhám, sem a frizurám nem volt és nem is lehetett hiteles már a maga idejében se. A tévedés már a megörökítésnél kezdődött – amire a családom olyan sokat adott. Már a mozdulatban, ahogy a fekete kendőt ráterítették az állványos fényképezőgépre – ‘A kicsi Andel…’ A kis göndör hajú szőke Andel… ‘Bokája fölött az elnyúlt vízcsepphez hasonló anyajegy…’ ‘Az első szavak szótára [puha bőrnoteszbe jegyezve, dátummal]…’ Az őzmozdulat, ahogy a redőnyön becsapódó fénysávba először a homlokát tartja bele, aztán a szemét…”)

Kicsoda?

 

Doktor Sziráky (Lola nagybátyja?) halkan most lép be, most húzza be maga után az ajtót, s a játékokkal megrakott polc tetején egy homokozótálkában elnyomja a cigarettáját. Mentolos orvosságszaga van, amit az onkológiáról hoz magával. Egy pillanatig nem szól semmit, csak pukkant a szájával, ami egy régi, közös játékukra emlékezteti őket. Utána odamegy az ablakhoz, felhúzza a redőnyt. Rámosolyog Lolára.

– Nem jobb így? – kérdezi, s megsimogatja a szőke fürtöket.

Andel szelíd határozottsággal rázza meg a fejét.

– Nem – úgy jobb volt.

(A csend annyira átható, hogy – gyermekszobai képtelenséggel szólva – még a repedések is önként csukják be magukat, hogy ne zavarjanak, helyesebben, hogy ne legyenek… Ettől kezdve azonban nem történik semmi. Nem akar történni. Pedig itt lehetne a magja egy olyan beszélgetésnek, aminek a távlatai és rétegződései – igenis, a valósága…

Vagy ellenkezőleg: a folytatás csődje lenne mégis a remény valamilyen szakadéka? Hogy másképp, újra – aztán megint másképp?)

 

„Stom, mi az a gondolkodási akauzalitás…?”

„Mit tudtunk mi még valamikor, Sztanisa…”

„Már a fanszőrzetem is… mint egy kopott bozótos…”

„Mondják, egy ilyen csöndes rothadásban az ima mindennél többet ér. És mégis… Nem tudom, lesz-e még erőm valaha imádkozni.”

„Én Sztanna neked… kicsoda még jobban… emlékezni neked… szeretni veled… most ez a süketség… fehér… ez a fehér gödör…”

 

Bízzátok a teológiát a gyerekekre, azok majd kitalálják jobban!

 

Közben váratlan telefon. Bécs. Iskolatársam, R. Laci, akivel elég ritkán találkoztam az utóbbi években, de ha mégis, akkor változatlanul a régi cinkossággal, a közösen átélt ifjúság öntévesztéseire támaszkodva… Autószerencsétlenség érte. Lehet, hogy a körülmények pontossága nem elég világos, de valamilyen mozdíthatatlan kép mégis kialakítható, amit döntően már semmi nem változtathat meg: mert ő nem él. Az öt gyerek, akik súlyos sebesüléssel mind kórházban vannak, csak másodlagos tanúk, hiszen nem ők ültek a volánnál. A közvetlen motiváció pusztult el, a tragikus tény létrejöttének a fókusza.

Vagy lehet, hogy R. Lacival is csak egyik változata szűnt meg annak a legszemélyesebb történésnek, amire mégsem lehet úgy hivatkozni, mint a legutolsóra, csupán mint olyasmire, amiben a feltételezések és utalások…?

Lehet, hogy amiről szó van (szó lehet) – valóban mindig csak érintőlegesség?

(Majdnem kiszámított, banálisan mellékes adat: úgyszólván minden összetört a kocsiban, csak Lili – nem Lola! –, a legidősebb lány gitárja maradt sértetlen.)

 

És mégis. Minden elsöpörve, most ő maga, R. Laci a legténylegesebb tény. Bár – és ez, ami megzavarhat – nem jobban és nem kevésbé, mint Sztanna és Sztanisa, Stom és a többiek. De még doktor Sziráky is vagy Bossányi. Vagy akár Lola. Talán még az én helyzetem a legkétségbevonhatóbb; s ezen csak úgy segíthetnék, ha makacsul nyomon maradok, egy teljességgel láthatatlan nyom vonzásában…

Jó két óra hosszat tompa süketséggel nézem a telefont, s apró babrálásoknak tulajdonítok nagy jelentőséget.

Egy cinke kopogtatja kint a jeges ágakat, de nem fordulok meg.

Előttem piros erdélyi szőttes a fűtőtest mellé tolt asztalkán. Az asztalon nyírfából barkácsolt lámpa, háncsból font, kas formájú ernyő. Lehetne folytatni; csak ez így annyira meghatározott már, hogy szinte nincs is jelentése…

Ami sokkal jelentősebb: Andel most csakugyan a konyhaajtónak támaszkodik, és onnét fülel ki a csoszogó lépésekre. Hallom én is a lépéseket; pedig még nincs itt a postás ideje.

Vagy Sztanna rugdos valamit az előszobában?

 

Hosszabb ideig csak R. Laci keze a piros szőttesen.

 

Bossányi szintén erdélyi, akárcsak én, csak ő Petrozsényből. Hirtelen leemelem a lexikont – beletartozik ez is a „babrálásba” – kinyitom. A Pallas-ban a Nemes ág-Pillér a tizenharmadik kötet (nem a legjobb előjel). „Petrozsény kisközség Hunyad vármegye P-i j.-ban (1891), 3374 oláh, magyar és német lakossal, vasúti állomással, posta- és távíróhivatallal és posta-takarékpénztárral, pénzügyőrbiztosi állomással, fűrész- és zsindelygyárral. P. a szénbányászat egyik jelentékeny gócpontja. A széntelep itt 730 m mélységig sem ér véget, úgy hogy a kimeríthetetlen kőszéntelep egyike Európa leggazdagabb barnaszénmedencéinek. Közelében van a Csetátye Bóli-barlang.”

De ez sem változtat a helyzeten: R. Laci keze még mindig a szőttesen. A fotel, amelyikben a múlt évben ült, ugyanott áll most is. Szemben a nádszék, amelyiken karfára vetett lábbal én ültem akkor. Nos, erről nehéz számot adni. Ha akaratlanul játszani kezdek a behelyettesítéssel, saját váratlan és tragikus megszűnésem semmivel se valószínűtlenebb, mint az övé. De még ennek ellenére is: ő már akkor is most nem ült itt velem, hogy majd én alkossam meg a képét, amit majd ő fog csak tudni, a közölhetetlenségig. Illetve ő sem, mert végül is nekem lehetne szükségem rá, hogy megalkossam. S ha valaki, csak én láthatnám teljes összefüggésében a dolgokat (ha akarom), noha egy órával ezelőtt még semmiről semmit…

 

A földre szóródott kacatok között van egy kilencszáztizenegyben keltezett k. u. k. képeslap. Ausztria. Felteszem, hogy annak idején én küldtem apámnak egy nyári csavargásomból. (Így most lehetnék megközelítőleg nyolcvanéves, mint Stom.) A képeslapon egymásra torlódó hegyek háttere, a szűk völgyben kígyózó országút, hirtelen éles kanyar.

Lehet, hogy éppen ez az, amire kezdettől fogva most van szükségünk?

A helyszín látszatra annyira félreérthetetlen, hogy azonnal ráismerek. Hozzátehetném, hogy a kanyar körülbelül százötven-kétszáz kilométerre fekszik Ramsau-Dachsteintől – ez azonban pontatlan megjelölés. A tény, a mi tényünk, se azelőtt, se utána nem „feküdt” sehol. Csupán szüntelenül előlegezte magát, hogy legyen majd valahol, ahová „fekszik”, és megvalósuljon egy olyan „fölkeléssel”, ami kizárólag attól függ, hogy én hogyan alkotom meg a képet most. Ami – ha úgy vesszük – csupán olyan egybeesés a karambol hűlt helyével, hogyha bennük, a kettő között volna is esetleg valami rés, amin keresztül…

Talán akkor.

De nincs. Nincs igazán ellenőrizhető topográfiája R. Laci halálának.

 

„Sztan… Sztanista, hallasz?… Szégyen így elsorvadni… Én nem várom meg a végét…”

 

Viszont itt vannak a szokásos külső körülmények: a falu, a település. Ramsau-Dachstein viszonylag megragadhatóbban él a tudatunkban – bár az is inkább egy folytonos elképzelésben, mert a ház, amelyet megvettünk az erdészettől, még elég alapos javításra szorul. Pontosabban nem feltétlenül, csak a gyerekek szeretnének néhány átalakítást. Lili egy külön manzárdszobát (ahogy az özvegy írja később) – ott akar berendezkedni a cuccaival, a Joan Baez-együttes színes fotóival, miniatűr konyakosüveg-gyűjteményével, gitárjával, klasszikus és újgörög szótárával, a szakkönyveivel. De még így is állandó átalakulásban kell látnunk az alig másfél éve megvásárolt házat – mert még egy ház sem (hacsak meg nem öljük azt is) – még egy ház sem maradhat két pillanatig ugyanolyan. Olyanná csak állandó elkésésében lehetne ahhoz képest, amilyenné éppen kénytelen lenni, folyton…

 

Az esőcsatorna félig leszakad, de a hó így is púposan rátornyozódik. A szomszéd az esőcsatornának támasztja a létrát

 

S mindez karácsonykor, Szenteste délelőttjén. Az asszony már lent várja őket a házban; úgy egyeztek meg, hogy fagyújtásra érkeznek. R. Laci tárcájában a ház átalakítási tervrajzát is megtalálják.

 

Mégse jó ez a Ramsau-Dachstein. Akkor már inkább Petrozsény; mint múlt, mint Atlantisz vagy valami hasonló –

És igenis: éhség… valamilyen éhség emléke! Ami darabjaira esett – s amit mégis jó volna valahogy összesöpörni.

 

De ilyen hóban? Mikor még a kapuig se lehet?…

(Egyáltalán: milyen kapuig?)

 

„Hiszen mondom! Keserves szarakodás így, kezét csókolom, de csak azért, mert nem fogja soha rendesen annak a hólapátnak a végét. Andel! Meg kell fogni, ugye, ha még tetszik emlékezni rá, csak jól meg kell szorítani, de hiába mondom neki, úgy jön belőle a káromkodás, mint a vassípból a hang…”

 

Pedig a hó világít, a hó ragyogva tud sütni! Istenem, ha egyszer a hó fölszikrázik…

 

„Stom átbotorkál a sötét hallon. Még sötétben is pontosan tudja, hogy hol van a kiszerelt konnektor lukja. Sztanisa mániákusan odarakja az ütős óra réz felhúzókulcsát. Odanyúl, de csak a kőkeményre száradt szigetelőbunkókba akad az ujja. A kulcs nincs ott. Szeretne valami kertbe kinézni, de még alig szürkül, az ablakokon többéves piszok. Benéz a lány szobájába. Üres. Pedig a kert ott van kint, mint tegnap, tegnapelőtt, csak valahogy, nem lehet mégse biztosra venni…”

 

Igen – „az örök éhség kezdődik itt, mely sosem csillapul. A szerető szív és teremtett lélek vágyódása és epekedése ez valami meg nem teremtett jóság után… Akik ezt megismerik, a legszegényebb emberek, mert mohók és falánkok, és kielégíthetetlen éhség gyötri őket. Bármit isznak, esznek, sosem laknak jól, mert ez az éhség örök.”

Nem – „Krisztusé az éhség!… Éhsége mérhetetlenül nagy, megesz bennünket tetőtől talpig, mert mohó falánk ő, farkasétvággyal még a velőt is kieszi a csontjainkból… Először elkészíti a lakomáját, és szeretetével kiégeti minden hibánkat és bűnünket. Aztán, ha már megtisztultunk és megsültünk a szeretet tüzén, kinyitja a száját, mint egy ragadozó, aki mindannyiunkat be akar kapni…”

 

(Ellenstrófa)

 

Lehet – „lehet, hogy valahol itt vérzik el az igazság, mégis; az az igazság, amit olyan lelkesen komolyan kell venni, mert különben vér nélkül vérzünk el, aminél nincs dicstelenebb. De tőlem ne várjanak többet. Aki többet vár, csalódik. Adós maradtam a hazugságokkal, s ezt sose fogják megbocsátani nekem, akik maguk örökké kölcsönökből élnek, a vágyak kölcsöneiből. Én csak azt költöttem el, amim volt, de azt az utolsó fityingig. Csodálom annyira az életet, az embert, hogy megér az egész egy ilyen védtelen költekezést, ilyen kiárusítást…”

Persze – „azokat a szép lángolásokat, melyekből az öröm a maga hasznát igyekszik lecsapolni, azt a lángot gargantuai hugyozás oltja ki szüntelenül az idők végezetéig”…

 

Temkinéktől jön közben újabb hír: most a Kanári-szigetekről. Röpködnek, mint a kanárik. Haha! De ők is ugyanabban a cellában! („Igaz, Stom?” „Igaz, Sztanisa?”)

 

Hogy félreértés ne legyen – Bossányi még él. Sőt kicsit ritkábban is látogatom újabban; pedig éppen most kellene gyakrabban. Csak hát Lola sok időmet veszi el. Aztán itt van Andel, a többiek –

Nem dicsekedhetem, hogy következetes vagyok a részvétben, ha valami éppen közbejön…

(Úgy látszik, mégis jogos a kérdés: „Nem volt Jézus valóban részeg, mikor a szeretet arra ösztönözte, hogy leszálljon a legmagasabb mennyből a föld legalacsonyabb völgyébe?”)

 

Szóval – gödör.

FEHÉR GÖDÖR –?

(Nem cím; csak gondolatfoszlány. Eszelős jegyezgetés. Néha az elviselhetetlenségig zavar a szemem élessége.)

 

Talán a mai nap. Talán –

Valami elcsendesedett mára. Úgy ébredni, mint egy üres légyfogó, még szűzen, zsákmány nélkül. Vagy éppen: a zsákmány már benne foglaltatik az ürességben? Most akár el is vérezhetnék, és nem venném észre. Nagy jóindulat a szívben, minden és mindenki iránt. (Vagy éppen: a túlzó megértés közönye?)

Félóra álldogálás a műteremablak mellett. Amolyan reggeli úrfelmutatás, a reggeli nap fölemeli a park fáit. Nem nagyon, csak annyira, hogy a gyökerükből is látszódjék valami. Így jó. Így igaz. S most már vissza is ereszkedhetnek a helyükre – mi láttuk, hogy egy pillanatig történt valami kivételes, és ez elég.

Sorba megsimogatni a járókelőket, és nem adni semmi magyarázatot. Majd ugyanennek minden indulattól mentes dúr-változata: egy hangtalanságig diszkrét sorozat hirtelen le is teríti ugyanazokat a járókelőket. De úgy, hogy mindegyikük megőrzi (utánozhatatlan ajándék) az utolsó mozdulatot, arcukon az utolsó vonást. S mindez a reggeli, nyári fényben egyetlen pillanatban sűrítve a lényeget – Mint a földmívelő felszántott földbe magot vet S várja virulását istene s munka után, Úgy a sírokkal felszántott földbe koronként Hordja halottait a végtelen emberiség És haloványan a dús, a szegény és koronás fők Mennek alá, víg, bús, balga, mogorva, vegyest – (ennek megkegyelmezett a kancsó bor mellett a gyertyaláng).

 

Mellesleg lehet ezt másképp is –

„… a hangelnyelő holt térben nem hallatszik a gránátrobbanás. A fennsík két meghatározott pontja között húzzák végig a vassodronyra erősített célpontbábukat. Ez csak világos, nem? Karpaszományos!!!”

Az ilyesmit beleverik az ember fejébe.

 

Akkor is: Sztanna és Sztanisa sebezhetetlenek. Vagy Andel is. Stom is. Mindegy. Szeretem őket. Hogy ilyen makacsok – azért?

 

Mintha csakugyan Lola (vagy valamilyen Lola?) takarítana kint a másik szobában. Később hallom: kimegy az előszobába, a konyhába, a kamrába. Valószínűleg ott ver le valamit – egy boros- vagy dzsemesüveget?

 

„Hány óra, Sztanisa, mondjad már! Tényleg olyan vagy…”

Tuladjonképpen két szoba választja el őket egymástól, az egyiket kiadták bérbe egy lánynak; a lány szobájában keresztben fekszik a földön a gitár…

Sztanisa hosszan csurgatja a fürdőben a vizet; Lola kezében hússzínű protézis. Bántja a szemét a hajnali fény; vagy inkább a hótól hunyorog. „Te, ez a hó!”, mormogja. Melle löttyedten lúdbőrös a hálóing kivágásában…

 

Jövel te szép mátka, kinek csak árnya vagy…

Jaj, vigyelek, vigyelek, szép aranyom…

Ha úgy tetszik Neked, megnősülök és sok-sok gyermekem lesz és rokonom – monda Jézus az Atyának…

Lola, Lili, Sztanisa, Andel, Miasszonyunk méltó képmása, kivéve a Szüzességet…

 

Stom: „Négyszázötven forint nyugdíj. Szerintem prosztatarák is. Most vagyok nyolcvanéves.

Sztanna: „Hét év börtön, ebből négy szigorított elkülönítő. Rehabilitáció. Most vagyok nyolcvanéves.”

Egy hang:

 

„Akkor kinyílik majd a kürt szavára Isten általános és központi pénztára!”

 

(Castelo do Pico, kék szemetesvödrök, fehér kalapos nők, átforrósodott homok, meztelenül a hűlő homokon…

Akkor se! Most nem. Ez ellenem dolgozik.

Töredezett fény a piros szőttesen – az igen. Ez az állandó vécétartályzúgás – ez igen. De ha, mondjuk, doktor Sziráky tényleg belépne most – kirúgnám. Nem tágítjuk a kört. Szűkítjük. Világos?

És Bossányit is csak utána majd – esetleg hét végén. Sziráky szerint még másfél hónapja van.)

 

Aztán – egy teljesen meghatározhatatlan időpontban – átható kislányhang az utcáról (aki még nem tud semmit): ÚGY SZERETLEK, MINT EGY CSILLAG!

Ez majdnem olyan, mint egy kinyilatkoztatás. S mintha most kattant volna valami…

 

„Sztanisa… Stom… hallod… én neked… kicsoda még jobban… emlékezni neked… szeretni veled…”

Sztanna krákog, asztmásan köhög. Háttal állnak egymásnak, s ahogy lökik, emelik a hólapátot, ütemesen összeér a fenekük. Ez kizökkenti.

„Nem tudsz egy kicsit jobban…?”

Már kezd zúzmarásodni a szemöldöke.

„Most még ez a süketség is… Meg ez a fehér…”

Csak percek múlva néznek egymásra. A szemük vörös a hidegtől, elég nedves is, nyákos.

Közben Lola is megjelenik. Bugyiban, melltartóban szeret takarítani.

„Szóltál?”, kérdezi.

„Nem.”

„Egy kislány… hallottad? Az előbb az utcán…”

„Mondom, hogy nem.”

„Anya írt… azt akarja, hogy konzervatív módon… Olvastad?”

„Mondom, hogy nem!”

 

Néhány pillanatig teljesen üres a szoba.

 

„Sztan… Sztanisa… mondjad már! Tényleg olyan vagy…”

„Azt hiszem, hét… vagy fél nyolc?”

Két porszagú, takarítatlan hodály

Két szoba választja el őket egymástól, ha a sötét hallt nem számoljuk.

A lány szobájában keresztben fekszik a gitár

„Te, ez a hó…” morogja

Melle lúdbőrös a hálóing kivágásában

Sztanna a pohárszék mellett krákog, és egy más szögből néz ki a havas kertre

Éjszaka egészen behavazódtak

A mennyezetről pergő festéket kifeszített nejlonlepedő fogja fel a két rézágy fölött

A falon bekeretezett, ákombákom írás, még a kislányuk írta hatéves korában (hétéves korában meghalt) – „Ha bejönnek a törökök, megverjük a popsi-mopsijukat, bizony!!!”

„Na és ki tud itt már törökül?”, mondták szilveszterkor

„És kicsoda tatárul?”, szokták mondani szilveszterkor

Sztanisa megvárja, míg Sztanna abbahagyja a krákogást, csak utána teszi be a protézist, utána bakancsot húz, kimegy a kamrába

A kamrában sokkal keskenyebb a kilátás

A szomszéd az esőcsatornának támasztotta a létrát, a csatorna leszakadt, a hó púposan rátornyozódik

A felső polcon porosodó dzsemesüveg

Szívesen megbontana egyet, ha a lány hazajönne reggelire – vagy legalább telefonálna! Egy hete nem is látták

Hirtelen a konyhaajtó felé fordul

 

Én is. Hallom az ajtócsapódást – Lola megy el? Vagy tényleg Sziráky? Közben a paneles vigyorogva újra, piros sállal a nyakán. Olyan, mint egy elcsapott kántor

 

Szótlanul nézik egymást

„Most mit bámulsz? Mit csinálsz? Mért nem húzol nadrágot?”

Sztanna engedelmesen bakancsot vesz elő, buggyos bricseszbe bújik (Stom)

Még csak fél hét

Hidegek a szobák

Kint a konyhában, állva isszák meg a teát, szájukból gyors felhők csapnak ki

Sztanna újra leül, és a porszívó csövét rugdossa a szennyesláda alá

„Nem azért mondom, de hogy minden éjszaka! És még reggelizni se… nem kívánom, hogy más kezdje magyarázni neki… egy idegen! Pedig úgyis hátranyomják a fejét… akkor majd haraphatja a párnát. Nem hiszed?”

Andel nem válaszol, visszamegy a kamrába

Ágaskodva levesz egy dzsemesüveget, átteszi a másik polcra,ahonnét könnyebb leemelni

Sztanna benyit a középső szobába, fekete sál a nyakán

„Te, nézd… már nem a Bob Dylan lóg itt! Ki a fene ez, Zorán?”

„Az nem lehet… az nő”, mondja Sztanisa újra a fürdőszobából

Nem is érti jól

„Kicsoda?”

„Nem tudom. Biztos Joan Baez… Vagy a barátja?”

„Kinek? Neki?”

Most már Sztanisa is ott áll

A sarokban kupacba kotort szemét, selyempapír rózsák, miniatűr whyskysüveg, műbabahaj, egy KISZ-jelvény tűjére szúrt márciusi Petőfi-kokárda, a közepén kisujjkörömnyi, színes Petőfi-kép, fényes papírra nyomott, elmosódó arc

Mint a vásári mézeskalács szíven a tükör fölé ragasztott bajuszos legény

Ezt sokáig lehetne nézni, de szemüveg nélkül nem látják

A fekete harisnyatartó csatot se

„Most hová mész? Mit gondolsz, mért öltözködtünk fel?”

Idegesen elrántja a karját, bemegy a fürdőbe

Sokáig ült bent (Stom)

Amikor nyög, a vér jobban a fejébe megy, ilyenkor a gondolatai is tisztábbak

Persze, azokról kellene példát venni, akik még a pusztában is… akár a teveszart is… vagy a jó hazai ökörszart… De szavalhatnak nekem a Belső Várkastélyról! Mikor még arra se, soha… Tessék a sivatagban kérdezni… az elkülönítőben! Aztán jelentkezzen, aki kapott már választ…

 

(Csak az ismer bennünket, aki egyedül ismer bennünket. I. Kor. 13. 12.)

 

Sztanisa fülel egy darabig, aztán elunja, kinyitja az előszobaajtót

Majdnem sírni kezd kint, olyan magas a hó

Az utcai kapuig egyetlen jégmázas tömb a szalag formájú, hosszú kert.

Mintha felpuffadt volna a saját fehérségétől

Lesz délután is, mire elhányják a kapuig

Az ajtó mellett rossz láda, arra ül le. Asztmásan köhög az éles levegőtől. Hátával érzi, ahogy a falban működni kezdenek a csapok

Sztanna most rángatja a fürdőben a rozsdás lehúzót

Kint őt is megköhögteti az éles levegő

„Nézd… mindig nagyobb lesz ez a kert!” – mormogja

„Egy hete nem lapátoltunk. Egy hete nem is voltunk kint”

„Hogyhogy nem? Hol kint?”

Topogva támaszkodnak a két falapátra

„Nekem mindegy. Úgyis este lesz, mire kiássuk”

(Az ablakból idelátszik a betört üvegű telefonfülke, valahol távolabb, a parkon túl motort túráztatnak. Később erőszakos, csikorgó fékezés. Bizonytalan sikoltás –)

„Hol kezdjük akkor? A lépcsőnél?”

„Hogyhogy hol?” Sztanna ingerült, de nincs elég erős hangja. „Ott kezdjük, ahol folytatjuk. Ez a szaros be se tud jönni, ha nem hányjuk el…”

Sztanisa szó nélkül belevág a hóba, Sztanna hátat fordít neki

Piszkosszürke az ég, csak a domb fölött világosabb kicsit

Most ott jön fel a nap

(Stom) elbámészkodik, lehúzza a kesztyűjét, megint felhúzza

Pedig szép reggel volt… Karácsonykor aranytallérral fizettek Petrozsényben a bányászoknak, a kóbor macskákat a kisvasút sorompójához kötötték… Külön temetőjük volt a zsindelygyár mellett… Egyszer még vissza kell utazni Petrozsénybe! Megnézni Csetátye Bólit, a kiugrott kántort! Piros tintás bejegyzést találtak a noteszében, mikor meghalt: „Ártatlanul gonosz, mint az aszténiás szentek. Meghúzhatjátok a láncot a Jóisten kopasz feje fölött”

Megpróbál elmosolyodni, de csak a nyál gyűlik össze a szájában Kiköpi

Beáll ő is a nyomba, belevág a hóba

Csoszogva lépkednek előre-hátra. Ahogy emelik a lapátot, a fenekük ütemesen összeér

Sztanna egyszerre kizökken

„Nem tudsz egy kicsit jobban… Ezzel idegesítesz föl!”

Sztanisa válaszolni akar (Andel?), de nem tudja, mit, csak a szeme vörös és nedves

„Most mit sírsz? Mit kell azonnal…?”

„Én? Inkább neked olyan nyálkás a szemed…”

Sztanna sértetten elfordul

Továbbcsoszognak, előre-hátra

Alig öt métert tesznek meg egy óra alatt. S még csak most kezdődik a kert

Sztanna fölkapaszkodik egy betemetett kőrakásra, liheg. Augusztusban, az alkotmány ünnepén onnét jobban lehet látni a tűzijátékot

 

(„Ha a köznapi élet minden részletét föl lehet emelni a szent dolgok síkjára – akkor fordítva is?”)

Tavaly még a lány nézte helyettük a kőrakásról, és mindig mondta, hogy éppen milyen rakéta robban

Sztanna majdnem akkora most, mint a törpebarackfa

Egy ágat ütöget a sálja végével, zsugorodott levelek szóródnak le

A jégmázas havon szemcse nagyságú lyukak, szétfröccsent repesznyomok

Sztanisa abbahagyja a lapátolást

„Mit csinálsz? Mit nézel?”

Sztanna szemüvegén kezd jéggé hártyásodni a pára

„Semmit… Vagy te látod? Mi a fene az? Létra…?”

Ügyetlenül lemászik, beállnak megint egymás mellé

„Csak azt nem értem, mért hagyta itthon a gitárt. Pont arra nem volt szüksége?”

„Én tudom. Karácsonykor nem illik…”

„Mit?”

„Gitározni”

Sztanna lehúzza az egyik kesztyűjét, újra felhúzza

„Tényleg… Ma karácsony van”

Sztanisa lassan följebb tolja a szemére csúszott, szakadt kötött sapkát (Andel)

„Még öt nap… akkor szoktunk kimenni hozzá a temetőbe…”

„Micsodát? Nem hallom…”

Kicsit hangosabban ismétli Jó félóráig nem szólnak egymáshoz, csak mikor a nap a domb fölé ér

Ez már tényleg fény. Hó és fény, együtt. Ettől már hunyorogni is kell

 

(„Minden, ami látható módon történik ezen a világon – démonok műve is lehet?”)

 

(Két kitöltetlen SZTK-recept hátlapján ceruzával)

 

– Ismételd csak…

– Nem tudom… Nehéz. Egyszer csak rám jön. Valami elszorítja a torkomat, ha gyerekarcot látok. A nevetésüket. Hogy hirtelen tenni kellene… bármit! Magam meg mások helyett… Valamit, amit nem is lehet elgondolni. Valahogy minden cselekedet helyett. Hogy csak az az egy maradjon, mint egy kitartott kép… hogy tényleg! – mégsem törik el! És hogy ez mindig így marad most, meglátjátok…

– Szerintem más a baj. Egyszerűen nem tudom, hány embert öltem meg. Sose láttam. És mindig csak küldtem… De nehéz ezt tisztázni. Leadsz egy sorozatot… Vagy csak úgy szórakozottan húzod el… Egy golyó. Föl se tűnik. Aztán… Jó volna egy arc, amelyikbe legalább utólag kapaszkodni lehet. Valami beszélgetést… cinkosságot kicsikarni belőle! Amire nem is szabadna előre gondolni… az már bűn volna! Mégis, valami képtelen szeretetet. Hálát. Legalább egy arcot! – akire tudod, hogy számíthatsz, tudod, hogy odaáll melléd…

– Mit gondolsz… egy gyerek halála felől sose lehetünk egész biztosak?

 

Mint egy törpelövészárokban, úgy haladnak előre a hóban

Sztanisa ajánlja, hogy forduljanak jobbra, a rózsaágyás felé. Nem látszik ugyan a hótól, de biztos, hogy ott van

Sztanna indulatosan leinti

„Arra sokkal hosszabb!”

Még mindig ingerült, megtörli a szemüvegét, a füléből kiveszi a vattát, megnézi, újra visszateszi

Andel tétován elmosolyodik

„Már tegnap is eszembe jutott… Azt hittem, megtalálom a szekrényben…”

„Mit?”

Nem hallja a kötött sapkától, tovább mosolyog

„Akármit csinálok, de még annyi év után is…”

„Eh, mit találsz!”

Sztanna méricskélő pillantással keresi, hogy a betemetett ösvény merre kanyarodik tovább

„Megmondták elég világosan akkor. Az ember ötvenéves korában már nem szül”

Most Andel pillantása olyan, mintha nem értené

„Azt hiszem, ott van a fehérneműk között… Biztos az ostromkor veszett el”

A nap már ragyogva süt, a hő egyszerre felszikrázik

A dombtető szélén bekötetlen villanypózna, mellette félig megépített figyelőbunker

Andel elbámészkodik az erős fénytől, orvosságtól kisárgult nyelvét kidugja a töppedt száján

Sztanna ellenségesen nézi

Mint a petrozsényi boszorkány, Badisné! (Csak gondolatban dúdolja)… „Ürömszál alatt buba riu, csecset nem kapott, azért sziu, beszél a Rózsa, ő érti, nem vár a búza, kell aratni…”

Újra úgy helyezkedik el, hogy háttal álljanak egymásnak

Lökik, emelik a lapátot, a fenekük megint ütemesen összeér

Sztanisa csendesen, ahogy szokott, minden átmenet nélkül sír

Stom megpróbál erősebb iramot diktálni

Kibisbele Kiaróra Fux! De Fux úr nem volt következetes, csak a sorompóhoz kikötött macskáknak készített koporsót, az öngyilkosoknak nem, akik úgy akasztották fel magukat… Vagy ott van Arad (kicsit északra Petrozsénytől), azzal a szerencsétlen tizenhárommal! Történelmi koporsók! Özvegyek a történelmi tolószékben! Haha, a hóhérok mondják a gyászbeszédet is! Egyszer még vissza kell utazni Petrozsénybe…

Ahogy távolodnak a háztól, a hó egyre jegesebb. A kapu keservesen messze

Sztanna fullad, de szégyenli mutatni

„Mit csinálsz, most mért arra az oldalra hányod?”

Pár pillanatig lihegve figyelik egymást, a szemöldökük is kezd zúzmarásodni

„Jaj, nagy telek voltak akkor, szép világ…

„Ó, haláli szép vitéz, kinek engeded…

„Vutuk! Mizla! Udi! Hol vagy, Szerető…?

„Csókoljatok meg, vörös orrúak…!

 

Megállnak, lihegve néznek vissza a kopott vakolatú házra

Látják, hogy nyitva felejtették az előszobaajtót. Sztanisa kis mosolyt erőltet az arcára

„Még jó, hogy nem gyújtottunk be…”

Sztanna visszafojtott dühvel

„Miért… mert vasárnap van?!”

Hirtelen fáradtan néz körül, hogy lát-e valakit, de üresek a szomszéd kertek

Sztanisa benyúl a hosszú szvetterkabát alá, a petefészkét tapogatja

„Valamit muszáj még felhúznom…”

Sztanna megrándítja a fejét

„Most nem hagyhatjuk… előbb ássuk ki a kőmókusig”

(Nem mókus – millenniumi kerti Turulmadár, dísznek a grupp közepére; csak mióta a feje meg az egyik oldala letörött, azóta lehet összetéveszteni)

Tanácstalanul nézik, hogy mégis merre lehet, kis kerülővel ásnak tovább

Sztanisa megkapaszkodik Sztanna vállában

„Nézd, hogy vakít most!”

Nézik a havat, ami önként az ő kertjükre hullott

Sztanna dohog, dörmög

„Ide kellene kidobálni azt a sok szemetet! A tetejébe meg a gitárt…”

„Ne bántsd… még hazajöhet. Délutánra haza szokott jönni”

Délutánra? Mikor…?”

Stom érzi, hogy nincs erő a karjában. Kicsit lehunyja a szemét

A bányászkör klubjában harmincan fértek el a pódiumon. Egy lecsúszott kántor (most megint itt a paneles, teljesen indokolatlanul, nyakában piros sállal) – mint egy elcsapott kántor vitte a hangot a dalárdában. Mikor berúgott, az asztal alatt kigombolta a nadrágját, rafiából masnit kötött a nemi szervére, így kellett koccintani vele. „Csak söpörtök, söpörtök, még az üveggyöngyöt is belesöpritek a deszkarepedésbe… Bízzátok a gyerekekre a teológiát, azok majd kiszedik!”

A kiásott csapástól beljebb valami csillanó éles pont

(Egy harisnyacsat)

Bosszantja, hogy nem tud rájönni, mi az

Nézi

Leveszi a szemüvegét, megtörli, kiveszi a vattát a füléből, visszanyomja

Sztanisán felejti a szemét – az ormótlan bakancsán, a szakadt kötött sapkán

„Te…”, motyogja

Sztanisa hálásan elmosolyodik (Andel)

SZERETTELEK – MOST HELYETTE SZERETLEK…

Először a lapáttal csap oda a fényes pont felé, de nem éri el

Ha még másfél métert ásnának arra, biztos elérnék

Megfeledkeznek a Turul-mókusról, a kerti kapuról, a házról. Csak az a fényes pont

De még fél méter se kell, Sztanna váratlanul – akár egy lassított fölvétel – egyre lejjebb süpped, egészen a válláig

„Jézusom! Hát persze…”

Ez Sztanisa, halkan

Nyáron négy fiú ásott itt gödröt, teleengedték vízzel, sampont szórtak bele, a lányt ott fényképzeték le a habtornyok között. Közben Baez-stílusban énekelték: „S a sírt, hol nemzet süllyed el, népek veszik körül…”

Sztanna első pillanatban bambán néz, utána csapkodni kezd, próbál kimászni

„Dehogyis… ez a rohadt bakancs!”

A jeges kéreg alatt puhább hó, ott nyúlkál, hogy valami kapaszkodót keressen. Az erőlködéstől csendesen szúr a szíve

Abbahagyja

Sztanisa, amennyire a térdei bírják, leguggol, hogy közelebblegyen a fejük egymáshoz

„Legalább nem sáros”, mondja vigasztalón

„Az igaz… fehér…”

Ahogy még közelebb hajol, lassan Sztanisa is becsúszik a gödörbe, szinte észre se veszi, hogyan

Most egészen közelről nézik egymást, a nap az arcukba tűz

Mintha hang nélkül nevetnének

„Most sokkal jobb”, motyogja Andel, s benyúl újra a szvetterkabát alá, de nem mondja, hogy erősebben nyilall

Mögöttük egy cinke kopogtatja a jeges ágakat, de nem fordulnak meg

„Minek? A zsiliphídon túl a pénzügyőrbiztosi állomás… a piaccal szemben a posta- és távíróhivatal… a Szélkakas vendéglő… a postatakarék előtt a Csetátye Bóli-szobor…”

Sztanisa odanyomja a fejét Sztanna lecsúszott vállához

„Pedig biztosan tudom, hogy betettem a fehérneműk közé… még monogramot is hímeztem bele”

Sztanna bólogat, közben kesztyűs kezével a hógödör falát tapogatja

Hirtelen Sztanisára néz

Valami keményet érez

„Te… nézd csak!”

Percekbe telik, mire egy lécekből összetákolt gyümölcsösládát rángatnak ki a hófalból

Fulladtan bámulják

„Erre föl is állhatnánk”, lihegi Sztanisa bizonytalanul

Sztanna nem válaszol

Nagy csend

Fél fenékkel ülnek a ládán, hátukat a hófalnak támasztják

Csak a cinke kopog még mindig, egészen közelről

Fél tíz felé egy pulóveres, nadrágos lány lép be a kitört üvegű telefonfülkébe, tárcsáz, a kagylóval ütögeti a készüléket

(Nem hallják. Nem is látnak odáig)

Sztanisa lehunyja a szemét

„Milyen melegen süt… érzed?”

Szorosan Stomba karol

Sztanna megrezzen. Andel combjára teszi a kezét, ügyetlenül rést keres

 

(„A káromkodás fordított hitvallás, Istennek mindenütt jelenvalóságát és közbelépését hirdeti, de mihelyt elveszíti ezt a jellegét, közönséges durvasággá lesz…?”)

 

Ügyetlenül melegíti a kezét a több réteg alsó között; de még így is jól érzi a csontos, kopár szeméremdombot

„Vagy lehet… hogy mégis az előszobaszekrényben?”

Erre egyszerre kizökken. Karikás, fáradt, vérfoltos a szeme

Petrozsény…!

De semmi új nem tud az eszébe jutni

Az ég metsző kék, üres, a nap műtermi alapossággal világítja meg minden szögletét

Nehezen, de megpróbálja a kezét újra összekulcsolni

Egy isten… legalább egy isten volna, akinek meg lehetne bocsátani! – amiket gondolok…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(Esetleg innét – vagy ebből a mondatból valamit?)

 

 

 

Jobb híján úgy lehetne elképzelni, ahogy a valóságban is volt – a keselyűsi gátőrháztól eperfás út vezet a szekszárdi templomtérig (tizenegy kilométer), s ha már ott vagyunk, meg is érkezünk Aliscába, amit még a rómaiak alapítanak, s csak később lesz Szegzárd a neve – rejtély, hogy miért. Persze, az se világos, hogy miért Aliscát találják a legalkalmasabb névnek a rómaiak. Mégis, ez lehet a legotthonosabb név azoknak, akik akkoriban születnek a Bartinában, Kis-Bödőben, Lisztesben, kint a Remetén vagy a Baktában vagy a Kálvária-domb alatt. A Kopasz hegy azonban már akkor se hasonlítható máshoz. Inkább farkasok tanyája sokáig, míg rá nem jönnek, hogy a nyíl gyorsabb, mint ők, s akkor elköltöznek más erdőkbe, ahol kevesebb az ösvény; aztán onnét is továbbvándorolnak, mikor rájönnek, hogy a golyó még gyorsabb, mint a nyíl. A rómaiak a Kopasz-hegy csúcsán gyújtják meg a messze világító jelzőtüzeket. Az észak-déli hadiúton, amely a mai templomtéren vezet keresztül, rézpikkelyes lovak húzzák a harckocsikat, a tankokból később itt fogy ki a gázolaj, itt gyújtják meg a zsákmányt, ha hirtelen menekülni kell, itt eszik meg a saját lovaikat, ha éppen nincs más. S közben mindvégig süt a nap, és felkel a hold, ahogy azóta is. Ezt jó észben tartani, ha az ember a templomtérről elindul a Kopasz-hegy felé, felkapaszkodik a Bati-keresztig, a gerincen balra fordul, és lőtávolból szemügyre veszi a csatári síkságot. A véres ütközeteknek már nincs nyoma, bár a Porkoláb-völgyben a víz még mindig csodákat mos ki, csupán megkülönböztetni nem lehet őket egymástól. Azóta főképp rókák kölykeznek errefelé, s csak télen, mikor a hó eltorlaszolja a völgyeket és szurdikokat, s a présházakban tűz ég, csak akkor lehet az ablak alatt elügető ködkutyákat újra összetéveszteni a farkasokkal. Ha Fekete hegypásztor élne még, ő biztos többet tudna a részletekről, de már több mint negyven éve nem mutatkozik, így azzal kell megelégednünk, amit nélküle is tudni lehet. Ha Alisca városkapujából keletre fordulunk, a Duna felé, ahol még nincs gátőrház és eperfás út, csak nádasok, fekete nyárfás szigetek, a folyó áthatolhatatlan árterülete – egy keskeny földnyelvet követhetünk, amit a későbbi sárközi halászok emelnek, hogy a vizet elrekesszék, s a halakat befogják. Innét pedig már nincs messze az útkaparóház, ahonnét pár lépés a paradicsom-pusztai téglaszárító. Nem nevezetes hely, de annyi mégis eszünkbe juthat, hogy Podrács, a felsőiregi betyár, többhetes bujkálás után itt pihen néhány napig, s mert túlságosan unja magát, vályogból egy csikót tapaszt össze, s rátűz egy cédulát, hogy idáig ezen lovagolt, de most már gyalog folytatja az útját, mint a többi szegény, hiszen ő is az. A csikót még sokáig őrzik a községházán, később a városházán, még később a vármegyeházán, de mire a városi múzeum fölépül, elporlad. Azóta sincs lovas szobor Szekszárdon; s ami meg Alisca főterén állhatna (valamelyik császáré) – arról még ennyit se tudunk. IV. Béla királyról (véletlenül) már valamivel többet. Az egyik hadiútján erre vonult át a csapataival – akiket hamarosan a mongolok öldösnek le, de ezt még nem tudják most –, s a király az apátság épületében száll meg, és megdicséri a friss forrásvizet, amely azóta kiapadt, a helyére sem emlékszünk. Csak Káldi, a másik csősz esküszik rá, hogy a Vár-közben lehetne ez a forrás, ha a víz csakugyan fölfakadna. Most jegelt halakkal van tele a keskeny köz, ahová csak délben egy és kettő között süt be a nap. Ennyi forróság azonban kevés, hogy a nyálkás jégmáz leolvadjon a harcsákról, sügérekről; csak a piacoló halászok izzadnak, és fönt hasalnak a gyékénnyel letakart szekereken. S közben ide is áthallatszik a Rendás-műhelyből a szaggatott motorzúgás. Ezerkilencszázharmincnégy augusztusában itt szednek szét apró darabokra egy kiöregedett, piros Alfa Romeót. Rendás úr éjszaka újra visszamegy a műhelybe, s az udvaron újra számba veszi a ponyvával letakart alkatrészeket. Ezek az éjszakai szemlék hozzátartoznak Rendás úrhoz, s nem véletlen, hogy még Pestről is érkeznek hozzá a beteg Fordok és Mercedesek. A műhely hátsó udvara különben fontos ártéri kompkikötő a maga idejében, pontosan nem tudni, mikor; de ha a Dunán emelkedik a víz, a talajvíz itt is azonnal feltör. Így az is bizonyos, hogy ez a hely már kívül esik az egykori városkapun. Alisca lakói Lombardiából települnek ide, így az árvíz s az árterület nekik se szokatlan látvány, a Pó azóta is kiönt évenként, elúsztatja a barmokat, azelőtt a faragott járomfákat is, s a menyasszonyok fémtükreire ott is csak rászárad az agyag, mikor a víz partra dobja őket. A Csörge-tótól északra pár éve szintén találnak néhány ilyen tükröt, de az utolsó, nagy háború miatt abbamarad az ásatás; pedig ahonnét egy tükör előkerül, ott biztos több is hever. Perczel úr, a múzeum portása azonban nem nyugtalan; s még tetszik is neki a gondolat, hogy a föld tele van ilyen tükrökkel, és őrzik a menyasszony arcát. Mi egy másfajta tükörre emlékszünk a Harangi-féle cukrászdából; s ezt a következőképpen lehetne szavakkal leírni (ami egyébként úgyis reménytelen) – azt a keskeny ajtót, például, ahonnét a habos tortát az ovális ezüsttálcán kihozzák. Ezt az ajtót nemcsak egy példányban lehet látni, hanem legalább tíz változatban, aszerint, hogy éppen hol ül az ember, s milyen szögből pillant fel a bolthajtásos mennyezetre, amelyet zöldeskék tükörsor borít. Vagyis egyszerre tíz ajtón tíz habos torta tíz ezüsttálcán közeledik az asztalhoz, ha az ember nem feledkezik meg a mennyezetről. Az ilyesmi azonban csak mellékes csoda, ami átmenetileg tartozik hozzá egy város múltjához és jövőjéhez. (A jelenről nem is beszélünk, hiszen ki tudja, hogy éppen most mi történik?) Fontosabb lehetne megemlíteni annak az ezernyolcszázhétben kidőlt diófának a maradék fél törzsét, melyet az erre vándorló céhlegények – emlékezésül, hogy erre jártak – nagy fejű szögekkel vernek tele. S a fából utóbb már nem is látszik semmi, a szögfejek úgy elborítják. Zelenka matematikatanár úr egy alkalommal megszámoltatja a diákjaival a szögeket, de nincs kettő, aki ugyanarra az eredményre jutna. Később bonyolult számításokat végeznek a matekórán, hogy mi a valószínűsége a Szekszárdon megfordult céhlegények számának, ha a különböző számolási eredményeket összehasonlítják; majd ugyanezeket a műveleteket a következő év diákjai is elvégzik. Figyelemre méltó, hogy soha nem jön ki ugyanaz az eredmény, hanem mindig más. Aztán egy téli reggel Zelenka tanár úr is meghal, és végső akarata szerint a céhlegények fáját is melléje szándékoznak temetni, miután előbb-utóbb úgyis ki kell vágni: ugyanis éppen azon a sarkon állítanak fel egy transzformátoros, magasfeszültségű villanyoszlopot, amelynek másutt nem találnak helyet. (Az igazság persze az, hogy a fa és a tanár úr végül mégse kerülnek közvetlenül egymás mellé, mert a tavaszi Sió-áradás már előbb kidönti a korhadt csonkot, és elsodorja, senki se tudja, hová.) A villanyoszlopot azonban baj nélkül betonbölcsőbe süllyesztik, s még ma is a helyén áll. Persze, kérdés, hogy száz év múlva is ott fog-e állni, és emlékezni lehet-e rá, mint Zelenka tanár úrra, vagy a nagy fejű szögekre. De nem az a dolgunk, hogy olyasmit találgassunk, amit nem tudunk eldönteni. Ami biztosabb, és a hangja is olyan, hogy Aliscában is hallani lehetne, ha fölébrednének: az óriás-hegyi viharágyú. Szomjú Mózes néhai nazarénus lakatos a megalkotója. Maga a tömzsi ágyútest török eredetű kézimozsár, amely már rég több darabban fekszik a Benedek-szurdikban, amikor Szomjú Mózes rátalál, és megszerkeszti belőle a viharágyút. Helyét a városi tanács jelöli ki az Óriás-hegyen egy bedőlt borospincében, amelyet újra kiköveznek, és dorongfaajtóval látnak el. Ha Sárpilis, Sióagárd vagy Bonyhád felől jeges viharfelhő közeledik, a tanács két embere kivonul Szomjú Mózessel az Óriás-hegyre, megfelelő lőpormennyiséget tömnek a csőbe, lefojtják, meggyújtják a kanócot, és célba veszik az eget, illetve a felhőket. Az eredmény csak akkor marad el, ha valami okból késve érkeznek; különben nincs rá eset, hogy jég esne Szekszárdra, legfeljebb Sárpilisre, Sióagárdra vagy Bonyhádra. Az Óriás-hegy egyébként háromszáz méter magas, s régebben se lehetett sokkal több (több ezer év alatt néhány méter a kopás, ha nagyobb földrengés vagy földcsuszamlás nem jön közbe) – s ha így tart, továbbra se lesz alacsonyabb vagy magasabb. A szurkozott gerendákból épített háromszögelési pont tehát – ami egyúttal alkalmi kilátó is – még hosszú évekig megbízható támpontot nyújt azoknak, akik Pest-Budáról közelednek Alisca felé, hogy a mezei ünnepségeket ne mulasszák el, és Mars Silvanus szent állatainak, az ökörnek, farkasnak és harkálynak a feláldozásánál jelen lehessenek. Ugyanakkor gondolni kell rá, hogy az Óriás- és Kopasz-hegy már akkor és azóta is farkasszemet néznek egymással, s már akkor is ott terül el mindkettő mögött a sötét-völgyi erdő, ahol később a virágok és fák napján rendezik meg a szokásos évi kirándulást és majálist. S minthogy éppen nyár jön (mondják), így valószínűleg most is időszerű lesz egy ilyen kirándulás. Tanácsként a következőkre lehetne felhívni a figyelmet. A Csurgó-forrás ugyan más irányba esik, de a kitérő megéri, hogy az üveget itt töltsük meg vízzel. (IV. Béla is ennek a forrásnak a vizét dicsérhette meg, vagy esetleg egy másikét.) Utána a Kis-Bödőn keresztül közelítjük meg a Kápolna teret a Remete-kápolnával, és nem térünk el jobbra, a Rövid-völgy felé, ami csakugyan rövid, s a dombok annyira szorosan veszik körbe, hogy a televíziókészülékek majdnem használhatatlanok, a csillagok viszont zavartalanul láthatók – tehát, nem fordulunk el jobbra, hanem útba ejtjük a Kápolna-kertet, ahol ezerkilencszázharmincnégyben még él és dolgozik Balinkó Vendel takácsmester (más néven szövőiparos). Itt igazán nincs sok látnivaló, de könnyű elképzelni Balinkót a maga készítette szövőszékkel a két diófa között, a kék nemezsüvegét, a háromlábú kutyáját, amelyik pontos szimattal ki tudja választani az összekuszálódott szálak közül a megfelelőt; vagy a virágórát a kút mellett, ami után a ketyegős órát is nyugodtan be lehet állítani. És csak ezután érdemes nekivágni a Kopasz-hegynek. Az út, amely fölvezet a csúcsra, legalább öt szekérnyom széles, és inkább mélyút, két emeletmagas part között kanyarog. Ezek az agyagos falak már az aliscai telek idején is jó szolgálatot tesznek, felváltva a farkasoknak és katonáknak: aki előbb tud idemenekülni a hóvihar elől, az jár jobban. (Mint ahogy a csontok itt is árulkodó módon keverednek egymással, emberé, állaté.) Fönt a csúcson, a Bati-keresztnél nem vesszük figyelembe, hogy az Óriás-hegy (átellenben) harminc méterrel magasabb; megelégszünk azzal a magassággal, ahová felkapaszkodunk. S innét a sötét-völgyi erdőig már kevesebb szó fog esni, mint eddig. Pedig úgy illenék, hogy virágok és fák napján vidám és beszédes legyen az ember, s tulajdonképpen azok is vagyunk, csak valahogy mégis kevesebb szó esik már, mint eddig. Persze, igaz, hogy ez az erdő tényleg sötét, és nem is hasonlítható a Duna-erdőkhöz, ahol a víz is beszél, és a lombok is hangosabbak; de azért lehetőleg nem pihenünk meg az úti célunkig, s már délelőtt fél tízre elérjük az első erdészházat, amelyet vastag vesszősövény véd a vaddisznók ellen. Az erdész szűkszavú, nem kérdezi, miért jöttünk, csak megmutatja a fegyvereit, a kitömött sasokat, héjákat, baglyokat, harkályokat; s azt ajánlja, hogy lehetőleg kettesével vágjunk neki az erdőnek, ne egyedül, s majd a szénapadláson kerít nekünk szállást. Időnk van, semmi se sürget – mondja –, s bőven elég, ha hét végére megyünk vissza Aliscába, csak akkor kezdődnek a nagy farkasáldozatok, érkeznek Rómából is vendégek, Pestről a filléres gyorssal, mert éppen holdtölte várható, s lehet, hogy a jelzőtüzeket is újra meggyújtják…

 

 

 

Még nehezebb elképzelnünk Budát 1698. október huszonhatodikán este kilenc óra felé (tizenkét évvel azután, hogy a törököt végre sikerült kiverni az ország fővárosából) – de azért bizonyos részletek elég jól rögzíthetők. Gondoljunk Kumria rác apácára. Ez a se szép, se csúnya teremtés egy szétdúlt jégverem mellé kuporodik le bedagadt szemmel, nem messze Szolimán császár kedvenc pihenőhelyétől, a meleg vizű Velibey-fürdőtől, és görcsös erőlködéssel nyög, az öklét egyre mélyebbre dugja a szájába. A jégverem környéke cserbenhagyott csatatér. Indokolatlan földtúrások, árkok, parázsló szemét, trágyába taposott dzsámi imaszőnyeg, egy mésszel leöntött, megcsonkított dzsidás (itt rekedt lombardiai szökevény, a várost fölszabadító Lotharingiai Károly zsoldosai közül). S valami nem szűnő rágcsálás, nyüsszögés. Patkányok. A nádtörmelékes jégverembe gőzölgő víz csurog, a Velibey-fürdő kénes gyógyvize. Mindez a szokottnál élesebb most, pedig sötét van, senki nem látja. Bocatius kassai polgármester szerint (aki a rózsakeresztes mozgalommal is tartja a kapcsolatot) egy látvány adott esetben annyira erős tud lenni, hogy többé nem is mozdítható el. Gondoljunk Kumria rác apácára. Látnunk kell a kékesfekete darócból készült bő szoknya-köpenyt, ami majdnem bokáig ér; a dzsidaszigonyból kikalapált vaskeresztet a mellén; a szurkozott ladikkötelet a dereka körül; lábán a kenderkócba csavart ormótlan fapapucsot. Máshonnan tudjuk, hogy pontosan ilyen papucsot hordanak azok a lelkes hadikurvák is, akik néhány évvel előbb még a törökbarát Thököly rongyos kurucai közé sodródnak, s a felkelés zászlaja alatt végzik a munkájukat, eltökélt gyűlölettel a császáriak iránt. Mikor a felkelés leverése után a kurucok többsége a császáriakhoz pártol, és ott harcol vitézül, lelkesen oda is követik őket, hogy változatlanul az igaz ügyért tehessék szét a lábukat; csak most a törökgyűlölet a döntő. Kumria azok közé tartozik, akik nem értik pontosan, hogy az ilyesmi természetes. Sőt nem is tudja követni az érveket, ha azokhoz rögtön egy másik tapad. Jobban szeretné, ha mindegyik gondolat megállna, akár napokra is, és egyedül világítana, mint egy csillag. De ez nagyon ritka. Így a fapapucsnak sincs különösebb jelentősége, egyszerű véletlen segítette hozzá gyerekkorában. A lábbeli eredeti tulajdonosa Hayvas Anna Mária örmény gyermekelemésztő. A városbíró Neander János Beatus két éjszakát tölt kettesben a fiatal leányanyával, hogy megpróbálja rávenni, térjen át a katolikus hitre. De nem jut eredményre. Hayvas olyan németséggel beszél, amit esetleg egy görög-zsidó mészáros ért meg, aki kunsági pásztorokkal alkuszik örményül, akik viszont török szavakat kevernek a magyarba, hogy Constanzot, a cseh vásárbíró legényét megtévesszék: nem elhajtott marhákról van szó. A rábeszélés során még az sem derül ki világosan, hogy Hayvas vajon nem katolikus-e, aki csak azért szidalmazza a pápát, mert nem segített neki, hogy a déli városkapun még időben megszökjön. Először hegedűvel fenyítik meg: nyakát és két csuklóját fogják össze vassal, mintha tényleg hegedülne. Erre három napot szánnak a piactéren, ott láncolják hozzá egy kőoszlophoz, melyen még olvasható a török felírás. A harmadik nap két tanú jelentkezik a városbírónál, hogy az elmúlt éjszaka megszólalt a hegedű Hayvas Annán, és gúnyosan egy szent éneket nyiszogtatott. A bírák erre úgy változtatják meg az ítéletet, hogy akasztás után, a bitófával együtt, el is kell égetni Hayvast. Kumria teljesen tudatlanul téved aznap a piacra. A délelőttöt a vár egyik szétlőtt kápolnájában tölti, és a kőtörmelék alól színes üvegdarabokat gyűjt kupacba. Amikor a térre ér, Hayvas éppen arra vár, hogy fahasábokkal is körberakják a bitófát. Amennyire lehet, megpróbál a közelébe férkőzni. Előbb négykézlábra ereszkedik, aztán hasra, majd az arcát csapkodja a földhöz, amíg vérezni nem kezd. Hayvas akkor vágja a fejéhez a fapapucsát, és eszelős dühvel köpköd: „Kis török szar! Rác fattyú! Menj, nyald ki a kurucok! Hurenwachter Hundsfott! Enyém kislány kaptam Szent Sebestyén! Ő vitte magával!” Kicsit késve, közel száz év múlva kerül rá sor, hogy a jégverem helyén a budai tanács valóban egy Szent Sebestyén-szobrot állíttat föl, az ismeretlen származású félvak kőfaragómester, Timoteus Lukács alkotását. A szobor nagy sikert arat. Az ünnepségen megjelennek a céhek veteránjai, Koll Miklós vezetésével a pesti háztulajdonosok küldöttsége, Mednyánszky Pál kancelláriai tanácsos, Gianone olasz stukkátor, a prágai Kovenné Eleonora Margit budai bába, Kreuzer Domokos osztrák domonkosrendi megbízott, a horvát Vatula János Jakab harmincadhivatali ellenőr, Wodar Sztoján vízhordó, Bacharach komáromi zsidó kereskedő, Vicsay Istók bigámus, Tamás páter vízivárosi vikárius, Szabó Mihók egyszerű foglalkozás nélküli magyar, Diamanti, a görög, Felsárosy Kis Pál feljelentő, Gelka, az ortodox rác, a francia Gerardin Mihály János tabáni kirurgus és halottkém, Elias S. Henrico lombardiai karmelita, a sváb Leisterné Susanna Catharina (a szintén sváb Holtzmann Konrád budai hóhér özvegye), Molitor, az oláh gyermekbarát sarlatán, Kovács István cigánybíró, Kartigám, kikeresztelkedett török lány; és még számosan, mások. Java részük már nem közvetlenül van jelen az ünnepségen, csupán a gyermekeik és unokáik révén, de azért így is biztosan fel lehet ismerni őket. És valamennyien izzadnak a májusi napsütésben. Az eget csapatostól lepik el a sirályok, s helyenként úgy összepréselődnek, mint egy összegyúrt felhő, amiből nem lehet többé sirályként kirepülni. Valószínű, hogy Kumriának tetszene ez a kép, ha éppen nem volna távol. Még nem egészen nyolcéves, amikor Buda ostroma megkezdődik; és már ő sem annyira szűz, mint egy évvel korábban, mikor a szomszédjuk, az orgazda Sib Gezi, a hüvelykujjával próbálja ki, hogy mennyire tud tágulni a nyílása. Kumria nem emlékszik, hogy mennyire, csak arra, hogy a levegőt fulladásig árasztja el az orgonaillat, s a várból lehallatszik a janicsárok éneke. Most lemezvékony fények látszanak a Dunán; de változatlanul bizonytalan, hogy örülni lehet-e ezeknek a fényeknek. A parti nádasok még mindig tele vannak hullákkal, s valószínűleg a halászok fizetik le Linzer Benedek strázsamestert, hogy ne siettesse a jó etetőhelyek eltakarítását. Harpprecht Ferdinánd Christoph brandenburgi tiszt szintén a nádasban fekszik, akit még Havelbergben, Potsdamtól nyolcvankét kilométerre neveznek ki kapitánnyá. Erre a napra a felesége és kislánya is odautazik, hogy átadjanak neki egy nyestszőrrel bevont ezüst keresztet, mielőtt továbbindul a csapatával. A keresztet Milinkó Attila zombori hajóvontató vágja le Harpprecht nyakáról, de nem sejti, hogy ezüstből van, s részegen azzal vadít egy kutyát a váci pálinkásházban, hogy a nyestszőrt az orrához nyomkodja. A kutya végül kikapja kezéből, elrohan, s mikor botokkal kezdik üldözni, beveti magát a part menti nádasba. Kumria szeretne valami imádságot kitalálni, de úgy érzi, hogy se rácul, se magyarul nem jutnak eszébe a szavak. S mintha az öklét se tudná kihúzni a szájából, annyira beleszorult. Arra gondol, hogy biztos ez a némaság lesz a büntetése a boldogságért, amit bűnnel szerzett; s a másik kezét rászorítja domborodó hasára. Közben tovább is verejtékezve nyög, és meredten figyel egy patkányt, amelyik a parázsló szemét mellett melegszik. A degeszre hízott állat annyira közönyös, hogy még akkor se mozdul meg, amikor a húsát pörzsöli a parázs. Kumria kötelességének érzi, hogy figyelmeztesse, de csak annyi ereje van, hogy egy követ odadobjon. A patkány lomhán továbbcammog, és úgy néz vissza, mintha ok nélkül tartanák ostobának. Meg se nyalja az oldalán cakkosra égett sebet. Tíz óra felé kicsit fölerősödik a szél, s csak elmosódva hallatszik idáig, hogy a Velibey-fürdő réz kupoláján néhány varjú veri a csőrével a csillagok fénypontjait. A délután négykor kezdődő ünnepségen több beszéd is elhangzik a betemetett jégveremnél; köztük egy lázas és gyújtó hatású elogium Szent Sebestyén mártírhaláláról. A III. században élt pretorianus testőrszázadost (a császár elittestőrségének a tagját) sertésürülékkel bemocskolt fához kötözik, és így nyilazzák halálra. Azóta a lövészek védőszentje. A kegyeletnek ezt a sajátos formáját használja fel beszédében Jacob le Deux, fiatal francia dominikánus, aki két éve tartózkodik Magyarországon. Egy alkalommal állítólag együtt látják a pesti Kemnitzer kávéház előtt Aquillini bécsi polgárral, aki a titkosrendőrség nyilvántartása szerint a párizsi forradalom szélsőradikális szárnyának, a jakobinusoknak ügynöke. Jacob le Deux azt fejtegeti németül, hogy bár az irgalomtól nem vagyunk megfosztva, mégis arra vagyunk ítélve, hogy az íjat is éberen feszítsük; ugyanis ez az egyetlen lehetőség, hogy az igazi bűnösöket is nyílvessző járhassa át, ne csak azokat, akik ezt példamutató bátorsággal tudják vállalni a hitükért. A beszéd elsősorban a Budai Lövészegylet tagjai között arat osztatlan sikert; s utána még igazoltabbnak érzik a „jogukat”, hogy Szent Sebestyén az ő védőszentjük legyen. A kirendelt feljelentők (mint ifjabb Felsárosy Kis Pál vagy I. Z., a névtelenül is közismert „legalázatosabb denuncziáns”), jelentésükben úgy értékelik az elogiumot, hogy Jacob le Deux „kétértelmű rést igyekezett hagyni ama czéltáblán, melyen egyformán ott találjuk a forradalmi métely és a józan rend czél-ábraképeit, noha nem közömbös, hogy az íjat tartó kéz melyiket előnyösíti”. Mikor az ostrom után Kumria először téved be a szétlőtt kápolnába, hatalmas janicsár bugyogó van rajta. Olyan nagy, hogy a nyakánál kell összefogni szíjjal, és a bokájáig leér, s a karját csak a leffegő hasítékon tudja kidugni, ami cserzett kemény a sok éves vizelettől. A vézna gyerektestből így alig látszik valami, sőt olyan inkább, mintha valami csoda révén már most terhes volna. De Kumria mindezzel együtt boldog. Néha sikerül odaképzelnie egy színes üvegre a nadrág tulajdonosát, a sebesült törököt, aki maga könyörög a szomszéd Sib Gezinek, hogy a bugyogót rángassa le róla, és adjon cserébe egy csöbör vizet – Kumria ugyanis ezt a változatát ismeri a történetnek. Már órák óta ott ül a romok között, amikor váratlanul egy fekete köpenyes férfi jelenik meg, két zöld köpenyes szolgával. Az idegen Tollius Jakab utrechti egyetemi tanár, aki évek óta tanulmányozza Európa bányáit és vízmosásait, hogy a bölcsek kövét megtalálja; és Bocatius biztatására határozza el, hogy a felszabadított Budát is megtekinti. „Találni fog ott Méltóságod sok jövendő évekre is érvényes tetemeket és csontokat, amikből – úgy reméljük – a mi rosicruciani alchémiánk lesz hivatva összefőzhetni egykor a nagy Destillatiót, ami Rosszon és Jón egyformán túl vagyon, mivel mind a kettőnél több. S amivel mind magasabb rendű igazságot fogunk biztosíthatni” – írja a kassai polgármester Utrechtbe. Kumria ijedtében a félig épen maradt oltárlépcső mögé húzódik, és annyira nem moccan, hogy percekig nem veszik észre. Tollius botja végén azonban olyan erősen csillog egy zöld kristálygömb, hogy a lépcső mögül is ki lehet venni a domború tükörképet: mintha a gömbbe pontosan bele volna rajzolva a beszakadt mennyezet, az égből egy darab, csak egészen kicsire összesajtolva. Kumria pedig nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy közelről is bele ne nézzen a gömbbe. De ahogy ügyetlenül előre ugrik a rejtekhelyéről, megbotlik a lépcsőn, és merev rongybábuként odavágódik a három férfi elé, tenyerén egy hatalmas vágással. S ijedtében még görcsösebben szorítja markába a színes mozaik csempét, amibe beletenyerelt. Tolliust meglepi az attrakció, de nem veszti el a lélekjelenlétét. A gyerek véres tenyerére lisztfinom port szór egy szelencéből, és nagyítóval a színes üveget kezdi vizsgálni. Nagyjában ez az utolsó kép, amire Kumria világosan emlékszik; rövid időre elveszti az eszméletét, s inkább csak rémlik neki, hogy a férfi papírba csomagolja az üvegdarabot, ráír valamit, és a zsebébe süllyeszti. Mire föleszmél, már újra egyedül van a kápolnában. Későbbi értesülések szerint Tollius janzenista ipari kém, aki az amsterdami letéti és átruházási bank megbízásából látogatja Európa bányáit. De Kumria így is hálás neki; nélküle biztos nem jutott volna eszébe, hogy a romváros törmelékei alól éppen ő gyűjtse kupacokba a színes üvegeket. Gondoljunk Kumria rác apácára…

 

 

 

Anno… akár egy repedezett szélű albumkép. Hátlapján a következő írás olvasható: Egy vadász sokáig kergetett egy madarat, a vadak megölték, esztendők múlva a madár a koponyájára szállván innya, megborította. Mondják, a vadász az egyetlen szót kergette, mely mindig kisiklik. Végül ez az egyetlen szó kezdte őt kergetni – madár képiben. És rátalált.

De mit mondjunk mi, a vadász helyett is?

Az igazság az, hogy a svédek nem ismerik a három gerendafából készült bitófát, sem a kettőből ácsolt keresztet, náluk egyetlen gerendán kell az embernek hosszú I-betűvé nyúlnia. Másutt a koporsódeszkából nem csinálnak gondot. Amilyen kéznél van, az a jó, csak az a fontos, hogy a sírt egy körtefa alatt ássák meg, mely lehetőleg egymagában áll a széles, nyílt mezőn. Akinek deszka sem jut, azt csupasz gödörben helyezik el, s a lábához, fejéhez zöld gallyakat szórnak. A lelkipásztor maga is ásót ragad, három rögöt dob a halottra, és a Genesisből idézi a törvényt: „Por vagy te, és ismét porrá leszesz.” Itt már nem segít a ravaszkodás, hogy lábunkat visszahagyjuk cserébe, mint a rák, mi magunk meg, sutty, igyekszünk tovább-bicegni. Nem igyekezhetünk. Az ordító tél elől is hiába rejtőzött számos hajdani barátunk a leölt állatok meleg bendőjébe, a csatatérpecérek ott is rájuk akadtak. Vagy egyszerűen a körmükön keresztül lopakodott szívükig a halált hozó fagy. Vagy a férfiúi szervük lett jeges csappá a nyeregvas érintésétől.

Mindezek igaz prédikációra csábító történülések, noha azért van ellenvélemény. Az orosz ortodoxia, például, határozottan elhárítja a prédikációt (csak karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor engedélyezi), mondván, hogy Isten igéjének puszta felolvasása is elegendő, másfelől, ha nincs gyakorta prédikáció, az eretnekségek és elhajlások is biztosabban elkerülhetők. Ha nem így volna, a királyi paranccsal bitófára ítélt szökevény esetén is szóba lehetne hozni, aki lefizette a hóhért, és sikerrel járt ki magának puskagolyót – jóllehet ez sem a hóhér érdeme, hanem Istené, aki megindította a szívét. Így aztán omni momento memento. Maga Luther is írja később: Élek, és nem tudom, meddig, meghalok, s nem tudom, mikor, utazom, s csak a jó Isten tudja, hova, csodálom, hogy szomorú vagyok.

Mindenesetre nagy ajándék, hogy a megreformált hitűeknek nem kell hinniük azokban a dolgokban, amelyek meghaladják a józan észt. Vagy talán nem vigasztaló, hogy a vendégfogadókban egyre több helyen lógatnak az asztalok fölé kis vasdobozokat, és abba gyűjtik a részegektől, útonállóktól, gyermektipróktól és besúgóktól a bírságot? Was vor geschmerzet, jetzt fröhlich herzet!^* Persze, a kocsikról azért módszeresen lopják a kereket, még ha némi fizetség ellenében vissza is szerelik mindjárt. Mindazonáltal örüljünk, hogy kezdenek ganajt is égetni itt-ott, hátha elviszi a pestist és megvesztegetést. Közben a széles Danubius partján lányok és asszonyok csatangolnak, vakmerően fittyet hányva a késő éjszaka veszedelmeinek – megfeledkezve Barbara Ubrykról, a meztelen és elvadult és félőrült apácáról, aki pusztán mert levelezett egy fiatalemberrel, huszonegy évet töltött a krakkói karmelita kolostor egyik sötét cellájában. De van más értesülés is: Sieniawska úrnő szobájának falát kő helyett tégla alakúra faragott drága fával bélelik ki, melyekbe más-más mintázatú berakásokat illesztnek – kisujjnyi vastagon! És bizalmas vendégei számára is mindig rendelkezésre áll néhány antal (boroshordó). Hej, égi tutajosok, kenyeret adjatok, ha megtagadnátok, süllyesszen el átkunk! Addig se felejtsük azonban, hogy a vadon termő bogyókból hosszas főzéssel ki lehet csikarni valamilyen ízt, és csodásan be lehet lázasodni tőle. S attól még egy kifosztott színpad is fölparázslik.

Ámde bennünket kevéssé érdekel, hogy mit szólnak majd azok, akiknek egyszer kezébe kerül ez az írás, melyet kizárólag azért vetünk papírra, hogy érzékeltessük egy lappangó történet természetét, amelyről nincs tudomásunk. Hisz az ilyesmi úgysincs kockázat nélkül. Hisz még az is lehet, hogy gyilkolni kell érte. Az első nyomjelre július 17-én, Illés napján bukkanunk, szakadatlan esőben. Jakab apostoltól tudjuk, hogy az Úr Illés kérésére lezárta, majd megnyitotta az egeket. Ezen felháborodva – mint Gedeon, aki meg akarván erősödni hitében, előbb harmatot, majd szárazságot kért a gyapjúra, s mint Eleázár, aki jelek által kívánt megbizonyosodni – mi is könyörögni kezdtünk az Úrhoz, hogy a maga dicsőségére és sok szenvedő lélek üdvére állítsa el az esőt, s ne rójon ránk naponta erőnkön felüli megpróbáltatást. A kérés olyannyira teljesül, hogy bár az ég teljesen borult, és körös-körül súlyos esőfelhők állnak lesben, mégis megmenekülünk, s csupán néhány csepp nedvesíti a köpenyünket. Ennek ellenére megjövendölöm, hogy jó néhány bajt el kell még tűrnünk, de épségben célhoz érünk, s ezt felelőtlen vigaszként mindjárt közlöm is az útitársaimmal (és teremtményeimmel?), megfeddve őket a korai türelmetlenségért.

A városlakók közül különösen Gumisch úrral kerülünk jó barátságba, aki a hídnál lakik, valamint vejével, Johann Christian Müllerrel. Csupán Dieterici magiszter okoz csalódást – aminek a hátterében több nyilvános rejtély állhat, ennek még utána kell nézni. Felesége mindenestre mordulva utasít el, amikor benyitunk: „Er lasst sich nicht bewegen”^* – mintha legalábbis felöltöztetett hullát őrizgetne odabent a frissen vetett ágyban. Hollári, ilyesmi is megeshet könnyen, gondolni kell rá. Végül egy lengyel nemestől kérünk tanácsot, aki a királyi palotában vendégeskedik, és sikerül tőle megszerezni az elbocsátó engedélyt. A szószékekről ugyanis most hirdetik ki, hogy Lengyelország egész határát lezárják, s halálbüntetés terhe mellett megtiltják, hogy bárki is oda- vagy visszautazhasson. (Lehet pestisre is gyanakodni.) Ugyanakkor itt kell megemlékezni a híres insterburgi sörről, melynek akkora a szesztartalma, hogy képes tüzet fogni, akárcsak az égetett vagy lepárolt szesz. Vilnáig viszont tizenöt rénus forint a fuvar. A rengeteg erdő neve Grünwald, öt mérföld szélességben terül el, és keskeny ösvények szelik át. Jó pár száz paraszt bolyong benne csapatokba verődve, akiket a katonák mindenükből kifosztottak, s ha valaki útjukba akad, meggyilkolják. A zsidó vendégfogadója az erdő szélén áll, távol a többi háztól, ő azonban – nem gondolva a veszéllyel – megengedi, hogy hajadon lánya feltűnő öltözetben sétálgasson. A mély folyó felett híd ível át, s ezt szántszándékkkal rossz állapotban tartják, hogy az átutazóktól minél több pénzt csikarhassanak ki a megjavításáért. Itt is el lehet mondani, hogy „Polski most, niemiecki post, włoskie nabożesńtwo, wszystko to błażeństwo.”^* Netán a sétálgató hajadon is csak csalétek, hogy föltartóztassa a siető embereket. Ebből is kiviláglik a zsidóknak a kertesztényekkel szembeni csalárdsága. Egyedül abban lehetünk csak bizonyosak, hogy ha lobognak is a máglyák, és a levegő szalonnás az égett hús bűzétől, valahol, a városfalakon belül, kényesen úgyis előlépked a mocskos függöny mögül a világhíres és sehol másutt nem látható angol kanca. Bókol a nézők előtt, megcsókolja a gazdáját, patája fölemelésével az egész órákat jelzi, félkor a lábát hajlítja be, parancsra elviszi a postára a levelet, és vissza is hozza, ha a török szultánhoz küldik, lábfájást színlel, sántikál, ha ostorral próbálják útra kényszeríteni, földre veti magát, kilógatja a nyelvét, mintha nem is élne, az ábécét betéve tudja, s a foga közé szorított pálcával mindig a megfelelő betűre mutat rá, de ugyanígy ért a kártyához is, a király előtt háromszor, a királynő előtt kétszer térdel le, paraszt láttán rögtön kirottyantja a hátsó kürtőn a rossz levegőt, sőt az igazi és hamis pénzt is meg tudja különböztetni, tud masírozni és jobbra-balra fordulni, mint egy katona, a nyakával elképesztő facsarásokra képes, hogy újra az urához könyörögje magát, és megcsókolja, bár hasonló ügyességgel egy seggnyi kerek párnára is ráül, majd részegnek tettetve magát elsüt a szájával egy papírral, puskaporral töltött pisztolyt, s még véletlenül se sebesít meg senkit, csak a saját szája lesz füstös meg büdös, és a talpalatnyi istállót hányja tele, az egyetlen kedves és menedék zugot, ahol otthon van, ahol született és meg fog halni. Az elbűvölő mutatvány olyan tökéletesen sikerül, hogy az elragadtatott közönség a legkisebb nehézség nélkül ismerhet magára a kancában. Nem is csoda, hiszen ha Krisztus leszállt az emberek közé, feltehetően nekünk is le kell szállnunk az állatokhoz, még ha úgy tűnne is, hogy elnézően ők szállnak le hozzánk.

Ilyen előzmények után következik el a poltavai csata.

Károly svéd királynak már kora reggel golyó hatol a talpába, és az ujjak közt megakad. A kirurgusok nyomban nekilátnak a seb megvizsgálásának. Az operáció két teljes órán át tart, a király azonban semmi jelét nem mutatja fájdalomnak, sőt derűsen biztatja orvosait, hogy csak rajta, vágjanak nyugodtan, nehogy utólag legyen panasz, amit majd nem bocsáthat meg, és kénytelen legyen pontot tenni az I-re. Utána hordágyra kötözteti magát, és harcba vezeti svédjeit, összesen tizennyolcezret, köztük olyan hősöket, mint Rehnskjöld, aki felér Odüsszeusszal, Löwenhaupt Aiasszal, Kreutz Nesztórral, Meyerfelt Agamemnónnal, Sparra Diamédesszel, Hamilton Plamédésszel, maga a király Akhilleusszal. A cár sem rest, és Mars! kiáltással fordul messze hangzóan a katonáihoz. Csapatai két szárnyát félkörben széthúzatja, és Le Maître francia mérnök találmánya jóvoltából száz olyan ágyút állíttat fel, melyeket nemcsak vasra illesztett bőrszíjakkal vontathat bárhová, de merőben új eljárással készült valamennyi, s nem csupán golyókat, közönséges vasdarabokat is lődözhetnek velük. Mikor ötvenezredszer teszi ezt, váratlanul sikerül letarolnia a király testőrcsapatát, a legedzettebb veteránokat. A lucskos síkságon fogságba kerül Piper gróf első miniszter, Olaf Hermelin államtitkár, Sőderhjelm titkár, Rehnskjöld gróf, Hamilton, Stackelberg, Schlippenbach tábornokok, a legtöbb kisebb és nagyobb tiszt, sok lelkipásztor, köztük az ékes szavú Nordberg, válogatott közelgények tömege s rengeteg kevésbé jeles rangú férfi, kik a csatatéren esnek el. Összesen körülbelül tízezren halnak meg, és kerülnek fogságba. Egy jósnő megjövendöli a csapást; s mikor a csata után megkérdik tőle, hogy mit tart a saját halála felől, azt feleli, hogy a ház előterében áll, aki egy fejjel meg fogja rövidíteni őt. Megdicsérik, hogy ismét igazat mond, és bárddal lefejezik.

Egyezség és egyetértés azonban a csata után sem jön létre, csupán az alábbi párbeszéd a cár és a király megbízottja között.

Fjodor atya: Az étkezés idejét nyugalomban kell tölteni, de ha már itt van, tisztelendő atyám, kérem, üljön le a jobbomra, foglaljon helyet az asztalnál, és költse el velem böjtös ételemet.

Hermelin atya: Én ma koplalok.

Fjodor atya: Mi is böjtöt tartunk, mégis eszünk.

Hermelin atya: Az én böjtöm imákból áll, továbbá tartózkodásból mindennemű evéstől-ivástól, hogy ezáltal is izzóbb áhítatra gyúljak.

Fjodor atya: Nálunk nem csupán én, hanem valamennyien böjtöt tartunk, akár négy héten át is.

Hermelin atya: A mi egyházunk is tart nyilvános böjtöt, de nem köti egyes napokhoz, szertartásokhoz, kiválasztott ételekhez.

Fjodor atya: Ti esténként sokat esztek, isztok, mi viszont kenyéren, halon, olajon és vízen böjtölünk, s ezért a mi urunk Jézus mindannyiunknak megadja majd, hogy Isten jobbján ülhetünk egykor.

Hermelin atya: Mi nem azzal böjtölünk, hogy válogatunk az ételekben, sem azzal, hogy az emberek lelkiismeretére időnként rátesszük az egyház törvényeinek a béklyóját, hiszen ilyen parancs sehol sincs a Szentírásban, sőt ellenkezőleg, Szent Pál határozottan elítéli, mint babonát. Ézsaiás tanúbizonysága szerint legnagyszerűbb a lelki böjt, amikor az ember egyszersmind a bűnöktől is távol tartja magát. Akadnak ugyan gyülekezetünkben katonák, polgárok, akik olykor talán bőségesebben vacsoráznak, ráadásul éppen a nyilvános böjt napjain, és még papok is vannak szép számmal, akik nyilvánosan holtrészegre isszák magukat pálinkával, kupeckednek, esküdöznek, átkokat szórnak magukra és másokra – ez megtörténik bizony, de nem jó, hogy így történik. Csakhogy ezt mi nem tagadjuk le! Egyébként mi is erősen hisszük, hogy egyáltalán nem böjtölésünk vagy egyéb érdemünk miatt, hanem Krisztus urunk felülmúlhatatlan érdeme által foglalunk majd helyet Krisztus Urunk minden hívőnek megígért jobbján.

Fjodor atya: Hogyhogy Krisztus jobbján?! Mi a mennyek országában, Atyánk házában, a Paradicsomban, sok-sok házban fogunk lakni, nem pedig Krisztus jobbján! Krisztus maga mondja nekünk: „Jöjjetek hozzám, Atyám áldottai, foglaljátok el a mennyek országát, mely öröktől fogva nektek készült.” És ezt az országot meg is fogja nekünk adni, hiszen évenként négyszer böjtölünk, igazhitű egyházunk hét szentségét tiszteletben tartjuk, a Boldogságos Szűz Máriát és a szenteket hódolattal illetjük, s hozzájuk fohászkodunk, eretnek könyveket nem olvasunk, eretnekeket nem hallgatunk meg. Pokolra valók, oda menjenek!

Hermelin atya: A 110. zsoltár szerint csak Krisztus ül Isten jobbján. Az Isten jobbján való helyet foglalás pedig olyan méltóság, melybe a jámborok nem vétetnek föl, mivel az Istenatyával azonos méltóságot nem érhetnek el. A teológia továbbá a Szentírás alapján tanítja, hogy az „Isten országa, Atya háza és bennük lakások” kifejezéseket hogyan kell érteni. A teológia célja az üdvözülés, az értelemé és akaraté, azonkívül az Isten megismeréséből és szeretetéből fakadó öröm abban a másik életben, amely országhoz és házhoz hasonlíttatik ugyan, ámbátor nem e világi értelemben és még kevésbé úgy, hogy ott majd nagy és sok leszen, amiből itt csakugyan kevés vagyon.

Fjodor atya: Elég, elég, elég a magyarázatokból!!! Megvannak nekünk utolsóig a szent atyák magyarázatai, nincs szükségünk külön teológiákra, külön katekizmusokra! Még a legtanultabb teológusra sem! Elég, elég, ha mondom!

S fülét bedugja az ujjával.

Csak mi, szerencsétlenek, vándorok és krónikások nem tehetünk így, fáradhatatlanul tovább kell nyomoznunk, csörtetnünk, némiképp hasonlatosan az ugrándozó, táncoló bábukhoz, melyek képesek ugyan a játékukkal mindenféle érzelmet, örömet, haragot kifejezni, durva esküvői komédiákba belekeveredni, táncot ropni, míg a halál emberfeletti figurája meg nem jelenik, s le nem teríti valamelyik ész nélkül ugrándozó bábutársunkat, bennünket meg-megrémiszt és szétugraszt, noha egyesek szerint valamennyiünket papírvékony függöny mögül irányítanak felülről, láthatatlan szálakon le-föl húzgálnak. Csakhogy az se segít, ha tudjuk ezt, mert mi végre és mi haszonnal tudjuk, ha még azt sem vagyunk képesek átlátni, mi minek a következése; hogy Dietrici magiszter úr tartózkodó magatartása hátterében végezetül is miféle rejtély állhat; ki lehet az az ifjú, akit hiába fenyegetünk, mégse tudunk lerázni, hosszú mérföldeken keresztül ragaszkodik hozzánk, süveg, csizma és kenyér nélkül bandukol mögöttünk, s azzal az ürüggyel, hogy Verbolovában nincs mit ennie, egészen Vilnáig akar velünk tartani – de vajon igaz-e ez? Vagy éppen ő az a poltavai menekült siheder, aki hosszas kóborlás után Erdélyben találja magát, s először Arelt János besztercei polgárnál, Erdély nagyságos fejedelmének, Rákóczi Ferencnek belső tanácsosánál szolgál, majd a székelyek generálisát, gróf Mikes Mihály urat kíséri el lovon Zabolára, s utóbb a máramarosi Darvay Ferenc alispán úr lányát szökteti meg eltökélt szerelmes szenvedéllyel – hogy ő lehessen végül az óapánk?

Az igazság az, hogy az Isten rettenetes tömegben bocsátja ránk a legyeket.

Mérhetetlen felhőkben kavarognak, piszkuk házakat, erdőket borít el, ha tábort verünk, ott törnek ránk, ha ki se mozdulunk, az otthonunkban kerítenek szállást, bozsogva bevonják a falakat, mennyezetet, kemencét, padlót, berendezést, s mire föleszmélünk, bajos volna akár egy ujjnyi szabad helyet is találnunk, aki meg beteg vagy erőtlen, kénytelen kendőkbe bugyolálni magát védelmül, és így nézheti bénultan, hogy a méhek módjára egymáshoz tapadó legyek fürjei hogyan töltenek ki minden lehető zugot, sűrű hurkákban csüngve le a tetőtől a padlóig, s a repedésekbe is szorosan belepréselődve, mit a házba belépő maga is azonnal tapasztal, ha a legyek felhőin keresztültöri magát, és a nyüzsgő takaró úgy körbefáslizza, hogy még a száját se nagyon nyithatja ki, mert azonnal köpködnie kell a bezúduló csapatokat, s egyszerűen hiába is tömködünk be lukat, hasadékot, hiába törünk hársfaágat, hogy azzal próbáljuk feltartóztatni az inváziót, nem segít ez sem, más sem, hiábavaló az erőfeszítés, hiábavaló a kétségbeesett próbálkozás, hogy kint a fák alatt fogyasszuk el az ebédünket, a tálak, fazekak ott se menekedhetnek a halálra bosszantó rajoktól, azonnal ott rohamoznak ők is, és rávetik magukat a léből előbukkanó kanalakra, besurrannak a szájba, fülbe, orrlukba, a szemünk sarkába, rá a szempillánkra, vagy ha éppen a dolgát végezné valaki, a férfiúi vagy női szervére, az erőlködéstől duzzadó farlukára tapadnak rá, másfelől ha esőre áll az idő, csak annál nagyobb erővel zúdulnak a tornácra, ablakokra, ajtókra, ha pedig történetesen mézsört készítünk, még minden eddiginél is otrombább módon jelennek meg hihetetlen tömkelegben, reszelős dongással hullámzanak, s ha akarjuk, ha nem, a mézes vízzel az ő iszonyú ármádiájuk is az edényekbe ömlik, miközben rendületlenül bemásznak a födők alá is, s akkor már a félig főtt mézvíz is inkább mondható ezernyi különféle halálnemet halt légy temetőjének, mint mézsörnek, ám ez sem számít, mert hiába úszkálnak öklendeztetően a tálban, egy idő múlva rá se hederítünk, s minden rezzenet nélkül csúsznak le torkunkon, amikor bekanalazzuk őket.

Kérdés, mit lehet tenni ilyen körülmények között. Vajon a derék és nyájas Trautwetter őrnagy módszerét kellene elfogadnunk (akinek a nevét jószerivel meghitt viharnak is fordíthatnánk) – aki úgy csalja kelepcébe az áttekinthetetlen ármádiát, hogy némi mézsört öntözget az íróasztala közepére, s mikor a szárnyas vendégek csapatostul odasereglenek a szomjukat oltani, lőportartójából kivesz egy csöpp puskaport, beleszórja egy papírdarabba, összesodorja, majd a két végén, ahová nem jut puskapor, meggyújtja, s a legyek közé veti, pontosan oda, ahol a legjobban feketéllnek…? Vajon ami egy ilyen tömeggyilkosság maradványainak eltakarítása után a színpadon marad, már csakugyan elnyeri a jogot, hogy remeklésnyi csillagképpé legyen a kitisztult firmamentumon – mi pedig kibetűzhető írásként, elmondható történetként papírra vessük?

 

Majd három évszázad múlva utazunk haza a Balatonról, autóval. Vihar előtti ég, kék, sárga. Hirtelen egy villámsújtott fa különül el a tájtól: roncs, leegyszerűsített, mozdulatlan. Sűrítetten forma és önmaga. Mint egy műalkotás. Nem él.

 

 

 

De vajon Jamma élt-e, él-e? Próbáljuk azt álmodni, hogy Jamma ötéves korában hal meg, mielőtt iskolába írathatták volna, és megtanulhatott volna írni, hogy az irkájába följegyezze a gondolatait. Az öregek is kevéssé emlékeznek rá, inkább csak a legendájára, azokkal meg tudjuk, hogy van, ahány háború jön, mindegyik változtat rajta valamennyit. Én sokáig azt hittem, hogy a nővérem találta ki az egészet, hogy engem szórakoztasson. De mondhatom, elátkozott család a miénk, nálunk még a mesék is olyanok, mintha folyton valami vesztett ügyért vernénk a mellünket; és valahogy minden örökösen véres. Az az igazság, hogy ha valami okból menekülni, elvándorolni kellett, a zaboszsákok és megfogyatkozott kelengyésládák mellett a Corpus Juris is mindig velünk volt, s még az akasztófa alatt is inkább abból citáltunk, nem a Bibliából. Jammát is úgy lőtték agyon a templomtéren, hogy igazában semmi törvényes alapja nem volt. A nővérem történeteinek néhány részlete különösen megragadta a képzeletemet, s még ma is pengeélesen emlékszem rájuk. Mondják, hogy a kisfiú többnyire délután négykor foglalta el az őrhelyét. Előtte azonban volt egy félóra, ami valószínűleg örökre titok marad. A kihalt Biró utcában beállt a magasfeszültségű vezeték oszloplába közé, s felnézett a fekete transzformátorszekrényre, ahonnét halk dongás szűrődött le. Olyan volt ez a hang, mint valami rejtjeles biztatás. Később egy összecsukható turistaollóval fűrészfogszerűen cakkosra vágta a bal mutatóujja körmét, és belemélyesztette a combjába. Jól felismerhető nyomot hagyott. Aztán bicegve, mintha az egyik lába rövidebb lett volna, elindult a törvényszék mögötti keskeny köz felé. Ide csak rövid ideig sütött be a nap, a tócsák nehezen száradtak föl. A rabok udvarát magas fal vette körül, befelé hajló szögesdrót-sávval a tetején; de a jellegzetes szag így is kiáramlott. Jammának fölfelé tágult az orrcimpája, és abbahagyta a bicegést. Lerohant egy elgazosodott lépcsőn a Dinga-patakhoz, és az aládúcolt vashídon átment a Fürdőház utcába. Onnét már kényelmesen lehetett visszanézni a nyomott kis udvarokra, az agyonnevelt virágoskertekre. A Fürdőház utcában nem volt virág. Kis dombra kapaszkodott föl, egyik oldalán pusztuló borospincék sorakoztak, lőrésszerű ablakaikat fölverte a vadzab; s a szemközti oldalon is több volt a romos ház, mint a lakott. Legalább nyolc ilyen házsor bukdácsolt itt. Az aradi kivégzések után számon tartott búvóhely hírében állt ez a szöglet, nemegyszer végigrazziázták, de azért így is akadtak unokák, akiknek védelmet nyújtott. Valamelyik háború után indulatosan halálra ítélték ezeket a házakat, de időközben meghalt a polgármester, aki a halálos ítéletet hozta. Jamma helyeselte a sorrendet; legszívesebben itt töltötte a délutánjait. Behunyt szemmel indult el fölfelé, s meztelen talpával megkereste a macskakövek között az agyaghordalékos mélyedést, mely barna csíkként felezte az úttestet. Fönt egy kőrakás mellett két zsineget húzott elő a zsebéből, egyiknek a végén rugós acélkapocs volt, s ezt a másik szál zsineggel ügyesen szét lehetett húzni. Lapos követ csúsztatott a kapocsba, és néhány surrogó forgatás után kilazította a lövedéket. A kő nagy ívben repült át a házak felett, nekicsapódott a rabudvar falának, és tenyérnyi vakolatot vert le. A pontos lövés és tompa csattanás olyan boldogsággal töltötte el, hogy be kellett harapnia a szája szélét. És csak ezután vonult át a templomba, ahol egy rejtett csigalépcsőn fökapaszkodott a toronyba. A nővérem szerint névről ismerte a haranggerendákon tanyázó galambokat, s a kezéről röptette ki őket az ötszögű ablakokon. Ilyenek a mesék, amelyek képesek túlélni a valóságot. Mikor az agyonlőtt Jammát és anyját megvilágította a fölkelő nap, mint egy színpadias fényképészreflektor, száztizenegy galamb körözött a templomtér fölött, és kizárólag a tétlenül bámészkodókra piszkoltak le, s még véletlenül se a két lucskos holttestre.

A nővérem szeretett borzongani, és igyekezett a történeteket is úgy formálni, gyúrni, hogy legyen ok a borzongásra. Ezzel a szenvedélyével csak akkor hagyott alább, mikor a borjád-szigeti rokonainknál elveszítette a szüzességét. A szigeti erdőket azokban az években tagosították, és apánkat, aki később elmegyógyintézetben halt meg, éppen ezen a nyáron láttuk utoljára jóízűen nevetni. Egyik este nagyobb társaság gyűlt össze a Sió-parti levelesszínben, a Fördős-kúria kertjében. Három vadkankülsejű agglegény nagybátyánk lakott itt, és a maradék családi vagyonukat élték föl. Vadásztak, halásztak, s csak ha nagyon szorult, akkor álltak be ők is az eke mellé. Egyébként mindent felesbe adtak ki; a házvezetőnőjüket, Vilmát is. Vilma akkori becslésem szerint hatvanéves lehetett, a mostani szerint inkább negyven. Fekete haja olajozott dróthoz hasonlított, s ugyanilyen merev anyagból készült a melltartója is, melynek a pántjai és csatjai úgy ütöttek át a ruháján, hogy pontosan követni tudtuk a rózsaszínű páncél vonalát. Izgalmas melle volt, s valószínű, hogy apánk is megismerkedett velük. Vilmát a három fivér közösen használta, s ha ráálltak is, csak rokon léphetett be ebbe a közösségbe. Amikor Gábor, a legfiatalabb Fördős a hosszú tölgyfa asztalra fektette Vilmát, Ernő meg csavart szalmát rakott a feje alá, apánk is föltette a trópusi sisakját, ami a szertartás kezdetét jelentette. Misi, az „öreg” Fördős, összehajtogatott lópokrócot nyomott be Vilma vaskos combjai közé, és arra állította a bográcsot. A társaság onnét meregette a halászlét.

A Fördősök különben még a Bácskából rokonaink, Cservenkáról, ahonnét a család az ezerhétszázas években költözött el. A kolera elől húzódtunk fel Tolnába, és ott vertünk gyökeret. A család emlékezni szokott egy Bossányi-dűlőre a Mecsek déli lejtőjén (az egyik anyai oldalág ott telepedett meg), ahol szőlőt telepítettünk, szelídgesztenyét, és kínai gyöngytyúkokat kereszteztünk parlagi magyar tyúkokkal. Egy másik ősnagybátyánk kisebbfajta lóvágóhíddal és mészárszékkel kísérletezett, ami azon a vidéken elég eredeti vállalkozás volt. A szigetvári út mellett vásárolt egy elhanyagolt majorságot, és ott rendezkedett be. Sokan csodálkoztak, hogy mért ilyen különös módon választott, de végül mégse fizetett rá, divatot csinált a lóhúsból, és az országút is elég forgalmas volt, hogy a búcsúsok és szekeresek hírét vigyék az Ábrahám-tanyának. (Rokonaink közül egyedül ő kapott ilyen ószövetségi nevet.) Kizárólag hibás, mások szerint császári mustrából elhajtott csikókkal foglalkozott, s két legényével, akiknek külön lókaszárnyát építtetett az istállók mellett, maguk végeztek el minden munkát, a taglózástól a nyúzásig, a trancsírozásig. A nyárfasorról, mely foghíjasan követte az országútig kanyargó csapást, úgy emlékeznek meg, mint zörgő bitófákról. Nagybátyánk ide akasztotta száradni a csikóbőröket, télen meg máglyákkal riasztották a bőrök alatt gyülekező farkasokat. Pontosan mégse lehet tudni, hogy mért volt olyan bőszült híre a tanyának – hacsak nem vesszük hitelesnek egy Konstantinápolyba utazó svéd közlését, aki itt haladt át Belgrád felé; és még a tanya nevét is följegyzi. Ő szemtanúként választékos zavarral ír le az útinaplójában egy jelenetet: három ifjú „ember-vad” – kik közül az egyik latinul köszöntötte – szálfákkal körülkerített karámban leírhatatlan ordítozással játszott egy veszélyes öklelős játékot, nem éppen tompa végű rudakkal, melyekre különböző színűre festett lófarkot kötöztek; majd a körülöttük nyihogó lovakat is bevonták a játékba, azokkal őrjöngtek, a hátukra másztak, verték, simogatták őket. Bennünket, Árvay Jurkókat még másfél század múlva is azzal ámítottak, hogy ha török birssel bolondítjuk meg a farkashúst, észre se vesszük az ízén, hogy nem csikóhús. Nekem utoljára ezerkilencszáznegyvennégyben volt dolgom farkassal, fönt a Kárpátokban, mikor a frontról megszöktem, és pisztollyal lelőttem egyet közelről, annyira el volt csigázva; de még így is szolgált annyival, hogy a combja között meg tudtam melegíteni az elgémberedett kezemet.

A nővérem állítólag Dacó Eszterhez hasonlított, a Fördős testvérek szépanyjához, de ez inkább csak szájhagyomány, a legendás szépasszonyról semmilyen kép vagy festmény nem maradt. Ez a hasonlóság a borjád-szigeti kétnapos vacsorán is szóba került. Vilma, aki csodálatosan tudott énekelni, éjszaka azzal lepett meg bennünket, hogy a kúria hátsó kertjében, ahol két éve pusztult a kukoricaszár, minden indok nélkül meggyújtotta a keményre száradt rakást. Éjfél lehetett, vagy tizenegy, a három fivér még nem jött vissza a Sióról, ahová éjszaka is lejártak fürödni, mikor legnagyobb a szúnyogzsongás. Nevettek rajta, hogy csupa szőr, hatalmas testüket hiába bozsogják körül a bogarak, a szőrdzsungelen nem tudnak áthatolni. A hirtelen máglyafényre azonnal partra másztak, de siettükben nem találták a kavicsos feljárót, és heréig süppedtek az iszapba. Meztelenül csörtettek végig az akácoson, át az egykori dinnyeföldön, melyet elborított a tarack, közben ordítva kurvázták Szűz Máriát s valami Leppeny Antalt, aki elperelt tőlük egy kiszögellést, ahol húsz éve avar sírt találtak. Gábor egy rozsdás villát kapott fel, és azzal bukdácsolt a kúria felé. A málnás szélén két komondor vonított, de nem mertek a tűzhöz közeledni. Ezen az éjszakán nem volt nagy társaság együtt, és azok legtöbbje is kidőlt. Bróz Árpád még alkonyatkor elaludt a levelesszínben, és olyan hangosan hortyogott, hogy targoncán kellett eltávolítani a vacsoraasztaltól. Közösen tolták el a díszkert bukszussövényéig, de onnét már nem engedték tovább a fivérek, azt mondták, „büdös lesz a rózsa”, és ott borították a fűbe. Mikor vacsora után tarokkozni kezdtek, Vilma újabb demizsont állított a jeges hordóba. A nap akkor ment le Bogyiszló fölött, az ég lilásvörös volt, az uzdi majorságból áthallatszott a marhák bőgése, a paradicsom-pusztai kiképzőtáborból a távoli tankdübörgés. Palugyainé, aki Uzdról jött át, leeresztett hajjal éppen kilépett a repkénnyel befuttatott budiból, és megállt a szomorúfűz alatt, ahol Béri Balogh Ádám is eltöltött néhány órát a sebesült lovával. Gondosan kezet mosott a kővályú madáritatóban, szárítgatta kicsit, majd a szoknyán keresztül eligazgatta a bugyiját. A szeme legyezőráncos volt, szája sarkában ék forma mélyedés, s a résben mindig csillogott egy kis nedvesség. Könnyen el lehetett hinni, hogy ez a teljesen sose becsukódó száj még akkor is kíván valamit, amikor alszik. A fészerből kihúzott egy nádheverőt, és úgy helyezkedett el a rózsabokroknál, hogy szemből kapja a naplementét. Gulácsy Fekete vőlegények-jét kezdte olvasni, s mikor besötétedett, még sokáig nem csukta be a könyvet; ilyenkor szokta újra végiggondolni a sorokat, melyeket körömmel megjelölt a lap szélén. A budit különben mindenki megcsodálta, aki vendégként itt járt: olyan volt a lombok árnyékában, mint egy zsugorított kúria. Boltíves bejárata két meszelt oszlopra támaszkodott, az ajtó fölött bádoglapra festett kisnemesi címer, bent három ülőke, vállmagasságig érő válaszfalakkal. A három fivér nyugodtan beszélgethetett közben. Most ott álltak a máglyafényben, a vastag iszapréteg köldökig csillogott rajtuk, mintha ez lehetne az egyetlen helyzethez illő öltözet. Vilma még a legnagyobb nyárban is hosszú fekete ruhát viselt, magasan záródó nyakkal, zöld övvel a derekán – így állt most is a tűz mellett, és tárogatómély hangján Béri Balogh Ádám szomorú nótáját énekelte. A fivéreknek villogott a szemük, úgy el voltak bűvölve. „Eszter, Eszter! – kiáltott Misi. – Gyere te is énekelni!” – és nem volt titok, hogy a rejtélyes Dacó Eszterre is lehetett gondolni ilyenkor. Gábor magához akarta húzni a nővéremet, hogy iszapot kenjen az arcára, de Eszter villámgyorsan arcul ütötte, és úgy énekelte végig a három strófát, hogy nem engedte el Gábor pillantását.

Jamma története ennél sokkal régibb história, akár tegnap is történhetett volna vagy később. Jamma olyan különös módon halt meg, mintha magával vitte volna az időt. A régi Fürdőház utca meg egyébként is kivétel – még a negyvenes években is olyan volt nagyjában, mint a századfordulón vagy a Tanácsköztársaság idején. Olyan szívósan roskatag házakat, mint itt, talán sehol másutt nem lehetett találni az országban. Az volt kiosztva rájuk, hogy a múlt elpusztíthatatlanságát példázzák. A negyvenes évek elején fiatal házaspár érkezett a Fürdőház utcai deszkafilagóriába, és fényképészműtermet nyitottak. Noha Dacónak hívták a férfit, semmi bizonyítható adat nincs rá, hogy távoli rokonunknak gondoljuk. Bár igaz, nem is nagyon nyomoztunk utána, akkorra már eléggé kipusztultunk az ősi fészekből – maradt egy kertnyi Árvay Jurkó-temető, közepén a Mecsekből telepített gesztenyefával. Én az orosz fronton töltöttem telet-nyarat, a nővérem pedig Brazíliában kapcsolódott be egy új sámánmozgalomba, és rajongó leveleiben sorstársainkként jellemezte az indiánokat. A deszkafilagória pedig évek óta üresen állt. Azt a kör alakú, enyhén csúcsos építményt nevezték így, melyet az egyik ház lapos tetejére emeltek a millenniumkor, és ott rendezték be a város első gőzfürdőjét. Később szordinós bordélyháznak is használták, a 14-es háború alatt itt fertőtlenítették a katonákat, és itt faggatták Jamma édesanyját is, mielőtt a templomtéri Szentháromság-szobor előtt a szégyenfához kikötötték. A Dacó házaspár a Nyírségből érkezett Dél-Dunántúlra, a ködös reggelekből a napverte dombok közé, ahol a füge beérett. S mintha eltökélt szándékkal jöttek volna ide, nem csupán véletlenül. Többen azzal gyanúsították őket az Iparosszékház biliárdszobájában, hogy okkal menekültek ide északról, különben nem néhány kofferrel érkeztek volna. Az asszony kedvessége azonban leszerelte a közvéleményt. A haja aranybarna volt, mint egy mezei Madonnáé, s egy pillanattal mindig tovább nézett az emberek szemébe, mint azok az övébe. Az urát Istvánnak hívták (mint az első keresztény királyunkat, aki legmakacsabb rokonát megvakíttatta, s hogy ne hallja a saját jajgatását, a fülébe ólmot öntetett). Az asszony kizárólag gyermekeket fényképezett, és ebből éltek. Szinte minden házba bejáratos volt, kopogott halkan, a pillantását ottfelejtette a gyermekek arcán, s azok addig nem nyugodtak, míg oda nem ülhettek az állványos masina elé. A férfi ugyanakkor mániákusan járta az utcákat, a környéket, és olyasmiket fényképezett le, amitől nyugodtan őrültnek nézhették, megszállott nyomozónak, aki maga sincs vele tisztában, mit keres. Ha kérdezték, azt mondta, hogy motívumot. A képekkel teleaggatta a deszkafilagória falát, s órákig cserélgette őket, mintha valamilyen sorrendre, értelemre akart volna rájönni. Ez a munka néha hajnalig is eltartott, s többnyire úgy fejeződött be, hogy alig maradt kép, amit ne követett volna a falon egy görcsös hézag, kiáltó semmi, aminek a helyét képtelen volt az elkészült fotókkal kitölteni. Szeme véreres és konok volt, amikor hajnalban fölkeltette a feleségét. „Nézd csak, Teréz… valahol mindig hiányzik egy kopjafa. Vagy végleg kidőlt, vagy én nem találom. Nem olyan könnyű egy temetőt világra hozni!” – és nevetett fáradtan. Ez az ő cinkos szótáruk volt, s ezek a szavak mindig megtalálták bennük azt a zugot, ahol a legtöbb forróságot ébresztették. Ilyenkor szeretkeztek a legtékozlóbb odaadással, nyitott szemmel az utolsó pillanatig, és még közben is, utána, mikor a szembogár újra moccanni képes, hogy elviselhetővé tegye, amit a gyönyör kivégzett. A nap így kelt fel, besütött az ablakon, és vallató fénnyel árasztotta el a kiakasztott képeket. Az egyiken hatalmas galambraj felhőzte be a templomteret, a galambokat nem lehetett látni, csak vésetszerű árnyékukat a kövezeten. A másikon, egy szeméttel teleszórt patakmederben fehérlő báránycsontok hevertek (István meggyőződött róla, hogy bárány csontjai), tele piros krepp-papírcsíkokkal, melyeket a szél meg az eső rájuk ragasztott – feltehetően a Dinga-patakból egy részlet. Jamma örült volna, ha láthatja ezeket a képeket. Egyszer a rendőrségre is beidézték a fényképészt, egész nap ott tartották, s többször leíratták vele, hogy milyen céllal fényképez olyasmit, ami senkit nem érdekel. „Írja csak, nem baj, ha ismétel, csak igyekezzen másképp írni ugyanazt” – figyelmeztették. A kihallgatók között volt egy civil, aki nem tudott magyarul; ennek az intésére a katonakönyvét is elkérték, és hosszan vizsgálták. Csak akkor bocsátották el, mikor István a marokra fogott bicskát belevágta a jobb alsó lábszárába. Feketére politúrozott műláb volt.

Azokban az években már alig emlékezett valaki a Corpus Jurisra. Mi utoljára nagyapánk, Árvay Jurkó Gergely ügyvédi irodájában találkoztunk a szellemével. A papírkosárban itt púposan álltak a fogalmazványok, idejétmúlt felszólítások, beszáradt ragasztós üvegek; s néhány fokkal mindig hűvösebb volt, mint a ház többi szobájában. Bőrfotel, diófa dohányzóasztal, ónserpenyő, réz szivarvágó, mennyezetig érő polcok, bekötött Jogi Közlemények. Az íróasztal, akár egy vaskos biliárdpálya, tele aktával, az asztal sarkán zöld ernyős lámpa. A zsaluk félig behúzva. A zsaluréseken a Dinga-patakra lehetett látni, a Hamistanú söröző lonccal befuttatott teraszára. Az udvar végében hatalmas kaukázusi fenyő. Ha az utas a pest-budai makadámúton közeledett a Lisztes felé, ami irányban nagyjában megfelel az egykori római hadiútnak, ez a fenyő feltétlenül a szemébe ötlött, és azt hihette, hogy valami jelentősége van. Ezerkilencszáztizenhat október huszonhatodikán, a háború második évében a család ennek a tövénél temetett el egy csikót, vigyázva, hogy a gyökereket meg ne sértsék. A csikó a városi vágóhídról szökött meg, s akik üldözték, az utcai forgalom miatt nem mertek rálőni, csak a nyomában maradtak. Végül berontott nagyapánk hátsó kertjébe, átszakította a kerítést, és felügetett a felső udvarra. Ott lőtték le kintről, a kerítés mellől. Nagyapánk jogi álláspontra helyezkedett, és nem adta ki a tetemet a puskásoknak. A vágóhíd vezetősége kétségbe vonta a jogi álláspont helyességét, s már régen rohadt a csikó a fenyőfa alatt, mikor a per még mindig tartott, és a háború, a béke is folytatódott valahol másutt. Az irodából ezt a fenyőfát is jól lehetett látni, és Mariosa Jakab költő padlásszobáját, melyet Hasszán vaskereskedőtől bérelt. Hasszán családja még a török időkből rekedt itt a városban; elmagyarosodtak, és mohamedánok maradtak, amit a város vezetősége büszkén tartott számon, mint a kivívott vallásszabadság ékes bizonyítékát. Mariosa orvosilag igazolt ágybavizelő volt, a katonaság nem zaklatta, így nyugodtan költhetett a padlásszoba matracán, szemben a mi kaukázusi fenyőfánkkal és a Kálvária-dombbal. Hogy a szobája bérét miből fizette, rejtély; de sok jel mutatott arra, hogy alkalmasint a nagyapánk fizette. Mariosa időnként Syrasius Acrotophorius álnéven közölt verseket a helyi lapban, és a mi csikónkat is megénekelte. Igaz, hogy egy kicsit késve, csak a karácsonyi számban, de a vaskereskedőnek éppen ez tűnt fel. Úgy érvelt, hogy karácsonykor dupla pénzt fizetnek a versekért; és rázárta Mariosára az ajtót, hogy addig nem engedi ki, amíg meg nem fizeti a féléves hátralékot. A bérbeadónak már a római jog is megadta a törvényes zálogjogot a bérlő lakásában található ingóságokra; és ezt Hasszán is tudta, ha nem ennyire szakszerűen. S már másnap délelőtt ott ült az iroda egyik bőrfotelében, vasárnap délelőtti ünnepélyességgel. Éppen a feje fölött lógott az a fekete-barnára evődött kép, melyet Bácskából menekített magával a család: a képen alig lehetett kivenni valamit, s még az is bizonytalan volt, hogy tájkép e vagy arckép – vagy esetleg mind a kettő. Volt olyan vélekedés, hogy ez a kép lehetett az egyetlen hiteles ábrázolás Dacó Eszterről. Ha így igaz, a belgrádi bég szeretője volt – igaz, csak azért, hogy a jakobinusok egyik ügynökét kiszabadítsa. Hasszán azonban megmakacsolta magát. Kint vakított a hó, felekezetre való tekintet nélkül zúgtak a harangok, az újságok azt írták, hogy a galíciai fronton minden csendes, ha nem jön semmi közbe, Szent Karácsony ünnepén nem dördülnek el az ágyúk – s mindenki érezte, hogy ez fölemelő. Az iroda vörösre izzott vaskályháján friss fenyőgally szenesedett. Mariosa ódájában a mi fenyőfánknak is méltó szerep jutott, s a fűszeres illat egyszerre odaidézte a dohányzóasztal mellé Mariosát és a csikót – csakhogy a kereskedő ehelyett a csapatba verődött kóbor kutyákat kezdte ravaszul szidni. A Dinga-pataknál csakugyan falkában ereszkedtek le a városba, a Hamistanú söröző konyhájából már kora reggel látták őket, ott lapultak a hóban, a fagyott buckák mögött. A konyhai hulladékra gyülekeztek, a patakmeder fölé kitolt latrina alatt gőzölögve keveredett az ételmaradék a szarral. Nagyapánknak éppúgy megvolt az elmélete a kóbor kutyákról, mint a vaskereskedőnek; s valószínűleg akkor határozta el, hogy ezúttal nem a pénztárcájába nyúl (hiszen megtehette volna), hanem valami mást talál ki. „Nézze, Hasszán úr – mondta komoran. – Lehet szidni, gyűlölni, csodálni a kóbor kutyákat a gusztusuk miatt, sok mindent lehet, de lássuk a jogi tényeket! Ott van a latrina, a hulladék. Hát nem azért piszkítunk oda, hogy más teremtmények is részesedjenek a jóból, amiből mi már részesedtünk? Világos, hogy elejtjük a vádat, és nem támogatjuk a felperest, még ha ügyvédek vagyunk is. Vagy ott a másik eset. Vette már a fáradságot, hogy megfigyeljen egy ilyen kivert kutyát az étkezése közben? Az ártatlan töltekezést egy másik állatból? A puha és meleg belsőségeket, amelyek olyan csodálatosan vannak odaszerkesztve a maguk helyére! A rugalmas májat és a rejtelmes lukacsokat a tüdőn! A lábikrák esztergályozott porcogóit – vagy a szívós szívet! Micsoda remekmű! Vagy vegye a koponyát, ahogy harapásról harapásra ínyencebb titkokat árul el! Az agyvelőt! A vérerek hálóját, melyet ha csipesszel kiemelnénk, színtisztára ugyanolyan volna, mint a leggyönyörűségesebb lepkefogó háló. Csak azt ne higgyük, hogy a fáradságos hajsza után a lepkét is meg akarja enni a kivert barátunk. Nem – a lepke, az szent! Ezt még egy kivert kutya is tudja. Barátunk szépen jóllakik, a lepke meg ott röpköd a vértócsa fölött, mint egy vakációra küldött Szentlélek, aki majd szépen visszaköltözik a rugalmas májba, a tüdőbe, a porcogókba… Hiszen csak játszottunk, Hasszán úr! Minden csak a lepkéért volt! Hogy az kiszabaduljon, és lássa mindenki… Látja, Hasszán úr, így születik az igazság, de még egy prófétai strófa is. Denique, mi is csak annyit tehetünk, hogy a magunk módján nekilátunk Mariosa Jakab úrnak, és elfogyasztunk belőle annyit, amennyit illik és szabad. Feltéve, ha a felperes úr is azt kívánja” – tette hozzá békéltető hangon, bízva a rögtönzött szónoklat sikerében. A vaskereskedő megilletődötten bólintott, mintha csakugyan értené a hallottakat – ugyanis csak azt vette ki belőle, hogy most már a jog szentesítésével is beleharaphat a költőbe. „Helyes – mondta kedvetlenül nagyapánk. – De lepkét nem záratunk be, ahhoz mi nem értünk. Azzal tessék inkább a vágóhíd vezetőségéhez fordulni” – s a tőle megszokott alapossággal hozzáfogott az ügy előkészítéséhez; csak egy kicsit másképp, mint egyéb esetekben. Legyen ez olyan kereset, amelyik vesztésre játszik! – talán ilyesmi lebegett a szeme előtt; hogy egy kicsit lehűtse a megátalkodott kereskedőt. Vagy talán nem azért van az a paragrafus, hogy megtanuljunk nélküle is boldogulni? Mikor ilyesmiről beszélt nekünk – elpusztíthatatlan fekete ruhái egyikében, mint egy örökké hamufoltos holló –, képzeletünkben egy filagóriából átalakított szentélybe emelkedett föl (háta mögött az alsó keretbe telepített méhessel, ahová a csikó is bemenekült) – és úgy trónolt ott, mint akit nem ér föl más, csak a léc rácsozatára felfuttatott temetői borostyán, mely nem hajlandó hervadó virágot nyitni. Most azonban elszámította magát. Nemcsak azért, mert Mariosa padlásszobájában nem is igen akadt foglalnivaló, különösen olyasmi, amit Hasszán is értékelni tudott. Másrészt az is bonyolította a helyzetet, hogy még az önkényes kiköltözés sem szünteti meg ilyen esetekben a fizetési kötelezettséget, még ha insalutato hospite távozik is valaki – egyszerűen nem is kerülhetett sor ilyesmire. Az iratokban nincs közvetlen utalás, hogy bizonyítható gyilkosság történt, csak a fulladás tényét állapították meg. Ezek szerint Hasszán egy nap úgy állított be a költőhöz, hogy az már nem élt, a sarokban álló vizesvödörbe lógott a feje. De hogy esetleg ex improviso Hasszánnak is része volt Mariosa halálában, homályban maradt. A puszta tény, hogy a költőn kívül csak neki volt kulcsa a padlásszobához, kevés volt bizonyítéknak. Ez volt az utolsó peres ügye nagyapánknak. Hetekre bezárkózott az irodájába, s amikor előjött, akkor se lehetett szavát venni. Az egyik reggel ott találták a fenyőfa alatt kihűlve, a behavazott padon.

A temetés után Dacó Eszter állítólagos arcképe – depositum regulare – a borjádi kúriába került megőrzésre. Hozzánk már azért sem kerülhetett, mert mi voltunk nővéremmel a család árvái. Édesanyánk az én születésemkor gyermekágyban meghalt, és apánk sosem heverte ki a veszteséget. Az erdészetnél dolgozott, s attól kezdve, hogy társ nélkül maradt, mi sem számíthattunk rá, csak a munkájának élt. A korcs, a szaporításra nem méltó állatok kilövésében országos volt a híre, s szinte évenként változtatta a munkahelyét. Temérdek állatot lőtt ki életében, egy egész mitológiai nyájat, akár egy megvadult Jób, aki a saját sorsát és gyászát így akarja a természeten megbosszulni. A nővéremmel úgy nőttünk fel, mint örökös vendégrokonok, a nagyapánknál, a vadkanfivéreknél, a sárbogárdi parókia vendégszobájában, ahol nem volt szabad kiejteni Dacó Eszter nevét, mert a Somodiak esküdtek rá, hogy a szép asszony foltot ejtett a család becsületén, amikor Vuics Antónia néven szerb szeparatistákkal is összeszűrte a levet (ami még hagyján – „egy törökkel, némettel szemben mindenkinek igaza van”) – de azt már nem tudták megbocsátani, hogy áttért az ortodox hitre. Apánk első árulkodó vallomása az volt, mikor az egyik borjádi hajnalon arról számolt be, hogy a nagyiregi erdőgazdaságban olyan állatseregletet látott déli napfényben, amilyet csak egy elátkozott Szent Ferenc tudott volna kitalálni. Valahány állatot kilőtt életében – mondta –, azok kifordított bőrrel, bundával mind szembejöttek vele, mint egy néma processzió, egyetlen hang nélkül, csak a száraz ágak reccsentek a lábuk alatt, és a kék meg piros erekkel behálózott hártyabőr feszült rajtuk szivárványló trikóként. És egy se volt, amelyik rápillantott volna. Néhány év múlva egy bérelt autón kísértem le Pécsre, hogy örökre elbúcsúzzunk tőle. Hirtelen kirobbanó tavasz volt, egyik napról a másikra mindent virágba borított, a pocsolyákba tükröket szórt szét. Sofőrünk (a két háború között Tiranában szolgált, Zogu király magyar felesége mellett sofőrködött) útközben bevallotta, hogy évek óta kettőzve lát, néha tizenöt-húsz centis eltéréssel, aszerint hogy mennyire fáradt. Sokáig nehezen tudta megszokni, hogy a két kép közül melyik az igazi, a reflexei hol az egyiket, hol a másikat részesítették előnyben. Aztán belejött. „De akkor sincs baj, ha összekeverem, a karambol úgyis mindegyikbe bele van kalkulálva” – mondta nevetve, s eseteket mesélt, mikor éppen az mentette meg, hogy rosszul kalkulált. Apánk akkor hirtelen fölemelte fagörccsé görbült kezét. „Nem! A harmadik kép… oda nem visz golyó!” S beleszorított a karomba, mintha a csontomig akarna még egyszer a fiának tudni. „Elrontottuk… – mondta erőtlen felindulással. – A farkas nem eszi a farkast, a csikó sem a csikót… Ábrahám vétkezett ott a tanyán.” És lassan elengedte a karomat. Ahogy előreejtett vállal ült, összekulcsolt kezén élesen rajzolódtak ki a szőrszálak, ujjai között hámlott a bőr. Régi vadászbekecse volt rajta, szürke posztóból, fényes bőrgombokkal, a hátracsúszó gallér szabadon hagyta lesoványodott nyakát. Az elmegyógyintézet kertjében egy támla nélküli padot választott ki, ott vártuk meg, míg a főorvos fogad bennünket. Kértem, hogy üljünk át egy kényelmesebb padra, de nem akart; azt mondta, így gyorsabban tud majd hátrálni, ha a szemközti épületből megindulnak a vaddisznók. Az emeleti ablakok tárva-nyitva voltak, fehér lepedők lógtak ki rajtuk, a szél csattogtatta őket. „Zászlók!” – mondta heherésző mosollyal, és láttam, hogy kibuggyan a könnye; közben a kórházi beutalójával babrált, és a perforált papírszélről fűrészfogszerű cakkokat tépdesett le. Késő délután kerültünk csak be a főorvoshoz. Nem emlékszem, hogy valaha is oldottabban beszélgettünk volna egymással, mint abban a néhány órában. Elmesélte, hogy anyánk a haláláig féltékeny volt Vilmára, aki még gyereklányként került a fivérekhez; és hogy ez a tárogatóhangú szolgáló és családtag, ha vér szerint nem is, de elszakíthatatlanul bele volt bonyolódva a rokonságunk labirintusába. Egyik őse a mi hírhedt nagybátyánk mellett dolgozott mészároslegényként, s a szüleinél még volt egy darab abból a csikóbőr mellényből, melyet az Ábrahám-tanyai férfiközösség maga tákolt össze szurkozott kenderzsineggel. „És Jamma? – kérdeztem tőle ezen a vallomásos délutánon. – Róla sosem meséltél… Eszter azt mondja, hogy csak mese.” Hirtelen éles, ravasz és megtört lett a pillantása, mint akinek váratlanul kiütik kezéből a puskát. „Persze hogy az… – motyogta. – Mi a zabikat mindig megbecsültük, nem rántottuk őket magunkkal. Majd az idő farkasa, az tudja, hogy kinek kegyelmez…” Ilyen különös kifejezést használt. S láttam rajta, hogy egészen másképp lett zavart, mint amilyen zavartságot az utóbbi időben figyelhettünk meg rajta. Mikor újra a főépület felé kezdett pillantgatni, és a vaddisznókat emlegette, majdnem megkönnyebbülést éreztem.

Jamma történetének egyébként volt néhány részlete, ami még a helyi lapba is belekerült. És állítólag a kisfiú neve is ott bukkant fel először, Mariosa Jakab egyik vasárnapi tárcanovellájában. A novella elbeszélője a Dinga-patak akácfás medrében ismerkedik meg az alig totyogni tudó gyermekkel, aki a szemét és hordalék között régi, rozsdás szögeket gyűjt egy vászonzacskóba. A kérdésre, hogy mit akar kezdeni velük, a gyermek meglepő érettséggel és világossággal azt feleli, hogy a szögek görbék, s azt akarja, hogy mind egyenes legyen. A költőt elbűvöli a vállalkozás reménytelen nagyszerűsége, és felajánlja a segítséget. A Fürdőház utcai vashíd alatt rendezik be a „műhelyüket”. A költő szerez két kis kalapácsot, egy kis vasüllőt, és délutánonként ott kalapálgatják együtt a szögeket. A vidáman csengő csattanások úgy röpködnek a levegőben, mintha mindegyik egy külön fényfoltot ragasztana az akácfák levelére. A novella csattanója az, hogy egyik nap Jamma édesanyja is megjelenik a „műhelyükben”, egy loncsos, tönkrement, félig részeg fiatalasszony, aki láthatólag világszép lehetett pár éve. Ott lakik az egyik közeli szükséglakásban, hűtlenül elhagyottan. A novella írója itt kissé túlságosan is irodalmias fordulattal él. A fiatalember megszállott rajongója Van Gogh művészetének (akinek egy különösen jól sikerült hamisítványa a városi múzeumban is látható), de nemcsak a festmények csodálója, hanem a festő életeszményének is. S szó szerint idéz Van Gogh naplójából egy részletet, ahol arról ír, mért vette feleségül azt a terhes asszonyt, akit az utcán szedett föl: „…nincs erkölcsösebb, gyengédebb, férfiasabb dolog, mint pártját fogni az elhagyottnak. Ezen a télen találkoztam egy terhes asszonnyal, akit elhagyott az a férfi, kitől a gyermeket a testében hordozta. Terhes asszony, aki az utcán barangolt télen. A kenyerét kellett megkeresnie, nem kell mondanom, hogyan.” És az elbeszélés fiatalembere is hasonló döntésre jut. Az asszony mellé szegődik, mindenét megosztja vele, s az asszony újra megtanul nevetni. Így az érzelmes tárcanovella. De még ha kulcstörténetről volt is szó, azokban a háborús években ugyan ki figyelhetett rá? A számba jöhető férfiak másutt véreztek, nem a legénykori matracokon (ahol pézsmaszagú vércsöpp szintén akadt). Legtöbbjük még a Tanácsköztársaság idejére se szabadult az Urálból, Szibériából; a borjádi fivérek pedig csak évek múlva kerültek haza, mikor az elsárgult újsághíreket – éppen mert nemrég sárgultak el – igyekezett mindenki elfelejteni. Az akasztottak több mint egy hete lógtak a templomtéren, mikor a fehérek egy fiatalasszonyt is odakötöttek az egyik bitófához, példás elrettentésül. A kisfia éjszaka odamászott hozzá, hogy kenyeret vigyen neki, a sarkon strázsáló őr azonban észrevette, hogy a sötétben mozdul valami. Csupán riasztósorozatot akart leadni; de két golyó is elég lett volna.

A fényképész felesége több mint húsz év múlva lett terhes a deszkafilagóriában. Akkor már olyan gyűjteményük volt a város és a környék gyermekeinek a fényképeiből, mintha valamilyen utolsó pillanatot akartak volna számba venni. A szoba egyik falára kerültek Teréz fotói, a másikra István makacs és mániákus „motívumai”: az önkínzó meddőség nézett farkasszemet a mindent túlélő, holdkóros termékenységgel. S ahogy múltak a hónapok, egyre szaporodtak a képek, minden tele volt velük, a sarkok, a polcok, a domborulásig tömött mappák. A szoba hátsó részét függönnyel választották le. Ott csak a maguk készítette fapriccs állt, néhány kiselejtezett bútor és egy öreg szögvasakkal telekalapált kereszt. Ez a férfi hobbija volt: csak olyan szögvasakat vert bele, melyekben ő maga botlott meg, vagy az ép lábával rájuk lépett. Nyolcadik éve nem fáradt bele ebbe a játékba, s a kereszt már majdnem szétesett, olyan volt, mint egy keresztes páncélba öltözött, vitéz madárijesztő. Ebben a függönyös hátsó helyiségben azonban nem akasztottak ki semmilyen képet. Alkonyatkor, amikor többnyire abbahagyták a munkát, ide sütött be a nap. Azon a délutánon, amikor Teréz terhes lett, tőle szokatlan gügyögéssel – mintha egy nem létező madarat utánozna – folyton azt ismételgette kis hangon: „Mért hallgatsz… mért nem mondod, hogy jó, jó… mondjad azt, hogy jó, jó… mondjad azt, hogy jó, jó…”

Eszter egyik brazíliai leveléből tudtam meg, hogy a máglyagyújtásos éjszakán Gábor behívta a kúria „szekrényes” szobájába, és kérte, hogy ott csak neki énekeljen. „Tudod, már nem jut eszembe latolgatni, hogy így volt-e helyes, vagy másképp lett volna jó. Nagyon messze kerültem attól, hogy a mi régi mértékegységeinkkel mérjek – egy hónalj, egy teli süveg. Hol van az már! Ragyog, mint egy csillag – de aztán nem is másképp. Arra lehetünk büszkék, hogy a csillagot mindenünnen látni. Szegény jó vadkanom úgy fölrepesztett akkor éjszaka, hogy két évig nem jutott eszembe ilyesmire gondolni. Talán így volt mégis következetes a mi ámokfutásunk. Nem mentünk semmiért a szomszédba. Karámon belül maradt minden. Még az olyan első megkeresztelkedés is, amilyen az enyém volt ott. Lehettél volna te is, talán kár is, hogy nem. Magányosan rontottunk be a mi drága földünkre, és azt hittük, hogy megszokják a szagunkat – de milyen nehéz is lehet elviselni másnak a mi fertőző, magyar szomorúságunkat! Meg azt a kétségbeesett nevetést! Emlékszel, hogyan nevetett apánk? Hát ez így van. Magunkból csináltunk magunknak társaságot, és loptuk, koldultuk, kigyilkoltuk érte másból az elismerést – de nem ódzkodtunk attól sem, hogy idegeneknek tegyünk szívességet, és ingyenbe dagasszuk meg a véres kenyeret. Sámáni kacaj, te édes csikóm! Szétszóródunk, mint a nyugtalan mag. De én már tanulom az indiánságot! Naphosszat megy… szomorúbb, mint a lábametszett sólyom, de tudja, hogy hol várják, akik még nem is tudnak róla. Ilyen névtelenül, ilyen hatalmas csöndességgel emlékeztetünk majd magunkra.” Nővérem hét évvel élte túl ezt a gyermekesen önmarcangoló, öngyilkos levelet. Ezerkilencszázötvenhat telén egy kis indián faluban halt meg tífuszban; kiápolta a tífuszos családot, akinél lakott, s utána meghalt. Ott temették el a falu mellett, ahol a kövek között nem is olyan könnyű egy sírhelynyi tiszta földet találni. Amikor hírt kaptam a haláláról, nem tudtam megállni, hogy le ne utazzak Borjádra. A kúriának romja sem volt már, az egész partrészt árterületnek nyilvánították. De azért ott töltöttem egy éjszakát, egy rögtönzött kalyibában. Olyan holdsütés volt, mint a hajdani, barbár szertartások éjszakáján.

A hátsó szárny szobáiba a dohányzóból vezetett egy boltíves homályos folyosó, ahová a vendégszobák is nyíltak. Vilmának külön lakrésze volt, de ez már toldalékként épült a házhoz, s a folyosóról nem lehetett benyitni hozzá, csak előbb a konyhába. A fivérek így találták jónak, s valószínűleg Vilma is, így jobban a birodalmában érezhette magát. Pár éve, amikor rekordtermés volt, a fivérek az egyik vendégszobát dióval öntötték fel. Később ide rakták be az elmolyosodó baglyot is, amelyik sokáig az ebédlősarokban lógott a mennyezetről, lábán egy krakkói órakülönlegességgel: az óra a saját súlyától járt, és folyton lejjebb ereszkedett a láncon. A dióval felöntött szobán keresztül lehetett eljutni a szekrényes kamra vasajtajáig. A kamrában öt diófa szekrény állt, mennyezetig érő vakuló tükör, néhány törpe szék, egy felébe fűrészelt zöld bársonydívány, mely csak így fért el a sarokba szorítva. A fűrészelés helyén kilógott a kóc meg a rugó. A zsalugáteres ablak közvetlenül a Sió-partra nézett; s egyszer erről a rejtett kilátóhelyről néztem végig egy délutáni attrakciót. A fűzfákon hálók száradtak, s mellettük – mintha nem támasztaná semmi – egy tatjára állított nádvágó bárka magasodott. A fenéklemezek közepén roncsolt luk tátongott, akár egy elhagyott kajütablak. Ebéd után ide vonult le a társaság fürdeni, itt szárítkoztak a fűben. Az egyik mártózás után Misi a bárka mögött ölébe kapta Palugyai Mariskát, és fölnyomta a levegőbe. Az asszony átbújtatta a fejét a lukon, a vaslemezre könyökölt, profilba fordította az arcát, a társaság meg kórusban adta a tanácsot, hogy a kezét hová tegye, az állát hogyan tartsa följebb – ahogy a vásári fényképész igazgatja a gondola utasait a dózsepalota előtt. A többiek szemből, én oldalról néztem a produkciót, s így hitelesebb is volt az erőszakoltan idióta jelenet – nemcsak azt láttam, hogy milyen komikusan tapad rá Misi csupa szőr lábára a félhosszú, kék csíkos fürdőgatya, hanem a Herkules hátát is, a büszkén viselt puskatusnyomokkal. A fél megye tudott a furkó-pusztai incidensről, mikor Misi a megyebizottság elképedésére a sztrájkoló zsellérek mellé állt, lisztet, krumplit fuvarozott nekik meg egy hatalmas disznót, nemzetiszínű szalaggal a nyakán, „A paraszt a mi másik felünk, felesbe a földet neki!” – íratta a zsákokra a politikai programját; s mikor a kivezényelt csendőrosztag vezetője el akarta vezettetni az úri rebellist, Misi kicsavarta a főhadnagy kezéből a kardot – s ekkor kapta meg ő is a nemzeti tetoválást. A később érkező megyebizottsági kiküldött úgy próbált enyhíteni a helyzeten, hogy bizalmasan félrehívta Misit: „Ugyan, kérlek, mért akarsz te egy kis Wesselényit játszani?! Igazán nevetséges…” – de Misi csak kiköpött, és elvonult a szekereivel. Attól kezdve semmire nem adott voksot, semmilyen politikai gyűlésen nem jelent meg, a kaszinóba nem tette be a lábát, viszont akkor született meg Borjádon a megyeszerte ismert rigmus: „Magyarhon, sportnemzet, csodaszép, Hátul csendőrök foglalnak helyet, S előttük versenyt fut a nép…” – és ez mindig el is hangzott, ha Béri Balogh Ádám nótája már megtette a hatását. De ezen a délutánon éppen erről nem volt szó; Mariska szalmakalapján selymesen fénylett a piros szalag, s amikor Misi körbejárta Palugyainéval a bárkát, harsány sikert aratott, hogy két felnyomott tenyerében milyen mogyorókicsi az asszony érzékien szétgyűrődő, sovány feneke. Vilma közben kint állt a gyümölcsös szélén, és egy kosárba gereblyézte a cefrének hullott almát. Észrevettem, hogy odanéz rám, pontosan a szekrényes szoba ablakára. Annyira zavarba jöttem, hogy egy ügyetlen és nevetséges mozdulattal behúztam a zsalut, csak a réseket hagytam rajta nyitva. Akkoriban elég sokszor jártam így Vilmával; még ha szórakozottan nézett is rám, akkor is az foglalkoztatott, hogy mit olvashatnék ki a pillantásából. Valami törökös és kiismerhetetlen volt az arcában. Hol azt éreztem, hogy bármire rá lehetne venni, arra is, hogy öljön vagy felgyújtsa a kúriát – és arra is, hogy az életét adja érte, akár fegyverrel a kezében. Csigalassúsággal húzódtam félre a behajtott ablaktól, majd hirtelen mohósággal nyitogatni kezdtem a szekrényeket, mintha csak azért is birtokba akarnék venni valamit, a jogomat fitogtatnám. Erős szag csapott ki, régi szövetek, selymek, bársonyok, posztók és bőrök szaga, keveredve a magába fülledt por, a penészes levendula csípősségével. Apánk mondta, hogy van történelmi szag is. Lehúztam a szandálomat, és mezítláb járkáltam a hűvös deszkapadlón. A deszkák között akkora rés volt, hogy bele tudtam dugni a nagyujjamat. Ha nem jól álltam oda, a tükör rozsdái úgy szétdaraboltak, mintha a kopás engem is kikezdett volna. Két szekrényben nem volt más, csak ami a bonyhádi ág hagyatékából került a kúriába, köztük egy katonai öv, amelyet Perczel Mór felejtett itt, pár héttel az ozorai ütközet előtt. Mellig felhúzott térddel újra visszaültem a díványra, mint aki szemlét tart. A ruhák szorosan préselődtek egymáshoz, rövidek, hosszabbak, gyerekgöncök, többméteres sleppek, alul papundeklihengerre fölcsavarva, díszes menték és ferencjóskák, fekete malaclopó, néhány galambszürke arszláncsőnadrág, fodros ingmellek, sújtásos mellény, szőrmebundák és prémes bekecsek, különböző zsakettek, két színes frakk. De ezeken csak átfutott a pillantásom, s csak az érintés kedvéért fúrtam be a kezemet közéjük. Mikor visszahúztam, az ujjam köze tele volt szőr- meg szövetdarabkával. Egy másik szekrényben csupa nyári és téli vadászöltöny sorakozott, bricseszek, lábszárvédők, kőkeményre merevedett csizmák, lebernyeg pókháló alatt nagy halom prémsapka és süveg. A következőben városi kalapok és cilinderek, lovassági kardok, legalább húsz bezsírozott puskacső szuronnyal, csupán a fatartozékot feszegették le róluk. Emlékeztem, hogy ezeket nevezték mannlichernek. Az ablak melletti szekrény tele női ruhával. Ezekre – jó harmadában, szélről – átlósan egy széles gyászszalag volt rágombostűzve. Földig érő mályva és bordó bársonyok, egy világító kék tüll, fekete taft fekete gyöngyhímzéssel, vert csipke alsószoknyák, selyemmel behúzott merevített fűzők, derékban alig másfél arasznyira behúzva, a mell alatt karéjos kivágás, keskenyen kihajló bársonyperemmel, hogy arra könyököljön ki a két szép almája. A fivérek szerettek így fogalmazni, mikor télen verődött össze a társaság a dohányzóban, s a mindig kézügyben heverő Gvadányiból részleteket lehetett felolvasni a „cudar szép” lányok mulatságairól. Vilma akkor nyitott be, amikor éppen könyékig bent volt a karom a tüllök és taftok között. A kötényén elkenődött gyümölcslottyadék fénylett, egyszerre behozta magával a cefreszagot. Két vastag hajfonatát előrehúzta, megkötötte az álla alatt, s csak akkor lépett oda mellém. Azt hiszem, irigy gyűlölettel szerettem Vilmát, és féltem is tőle. Időtlen tanú, akinek mindegy, hogy trágyát takarít el alólunk, vagy friss lepedőt húz, az ő keze ugyanolyan marad. Mintha csak úgy vett volna részt bennük, mint a fa a szélben. Kemény ujjait becsúsztatta a hónom alá, s ott görbítette be őket, ökle belesimult a még szőrtelen hónaljgödrömbe. „Te árva kicsi” – mondta elhúzódó szájjal, de pontosan nem lehetett tudni, hogy mosolyog-e; s gazda mozdulatával visszacsukta a szekrényajtókat. A kinyomódó porfelhő odacsúszott közénk, erre erősen fölnevetett. „Most eredj ki – mondta. – Aztán majd jövőre gyere vissza.” Úgy hatott rám ez a szűkszavú jelenet, mintha előre megbillogoztak volna.

A szétbombázott sárbogárdi parókia vendégszobájában megmaradt néhány apró tárgy a régi időkből, köztük Eszter nővérem egyik jegyezgetőfüzete. Tudtam róla, hogy időnként naplót vezet, s levelei első fogalmazványát is abba írja, hogy legalább ennyi nyom maradjon a tegnapból, ha holnapra már úgysem érvényes. Néztem az elgyűrt igazolványfényképet, amelyet szintén ott találtam. Mongolosan keskeny szeme fölött olyan magas a homlok, mint egy gótikus ablakcsúcs. Arcán nemzedékek alatt kifinomult melankólia és vadság – olyan valakié, akiről el lehet hinni, hogy utolsó kézmozdulatával maga zárja le a saját szemét. A füzetben pár kusza oldal foglalkozik a deszkafilagória lakóival. A nővéremet láthatólag mélyen érintette az a néhány tény, ami tudomására jutott, s nyilván nem tartotta fontosnak, vagy nem is hitte, hogy csak a valóság történik meg. Olyan társtalan erőfeszítés sugárzik ezekből a lapokból, amit kevéssé érthet az, aki nem fertőződött meg tőlünk. Arról számol be itt Eszter, hogy a fényképész házaspár milyen előzmények után volt kénytelen elhagyni a várost. Tudunk róla, hogy a német katonapolitikai osztály gyanúsnak talált egy ártatlan kiállítást, és sikerült megfélemlítenie az érdeklődőket. Teréz november elején szülte meg a fiát – írja a nővérem –, de a sok tervezgetés után nem tudtak dönteni, hogy milyen névre kereszteljék, s inkább halogatták, nem akarták elsietni. A név, az mágia. December elején már tele volt a város menekültekkel; mintha egy sötét ünnepre készültek volna, csak még engedélyt nem kaptak rá. A Börcsök késes kirakatában csákós vattaangyal kívánt előre boldog ünnepeket, a menekültkonyhán forró köleslevest mértek. Teréz ötlete volt, hogy gondoljanak ki valamilyen meglepetést, végül is nem ismeretlenek már, sokan hálásak a képekért. A földszinten volt egy majdnem üres előtér, a falépcső onnét vezetett fel hozzájuk; s más nem is közlekedett itt, az egész alsó traktust vöröskeresztes raktárnak foglalták le. „Mire gondolsz?” – kérdezte István. A gyerek valószínűtlenül kis súllyal született, meglátszott rajta a háborús táplálkozás, mégis olyan volt, mint az elefántcsont-faragás, a szeme átvilágított mézcsepp. A második hét után azt kezdték játszani, hogy a gyerek szeme világít, fel se kell gyújtani a villanyt, anélkül is megtalálnak mindent. Két napig áramszünet volt, de alig vették észre, csupán István verte bele egyszer a fejét a keresztbe. Teréz benyálazta a sebet, a tenyerét rászorította: „Azért mentél neki, mert éppen nem nézett oda.” István csak később tért vissza rá, föl-alá sétált a gyerekkel, ujjbegyével érintgette a lencsénél kisebb körmöket. „Nem néztél, ugye… mért nem… ez a szeme tó, ez a szeme tisztás…” Estefelé Teréz lement a földszintre, és hosszabb ideig ott maradt. Csak néha hallatszott fel a padlónyikorgás, majd erős dörömbölés az utcáról, bár senkit nem lehetett látni, csak egy magasból leszivárgó kék sugárkévét, ennyi volt az engedélyezett légóvilágítás. A szemközti házban negyedik napja folyt a házkutatás, a lakókat elvitték, s az ajtóra az egészségügyi hivatal „Ragályos betegség” céduláját ragasztották ki. A főtéren városrendezési okokból kivágták a Béri Balogh-emlékfát, megindultak a deportálások, s a vasútállomás területére tilos volt éjszaka belépni. Teréz mosolyogva tért vissza a földszintről, és közölte, hogy tudja már, az alsó helyiségben kis karácsonyi kiállítást rendeznek, meghívókat küldenek szét, címlistájuk bőven volt a megrendelőktől. Egy hétbe telt, mire elkészültek a válogatással, keretezéssel. István most se tudta megállni, hogy ne hagyjon ki egy-egy helyet. Nem azért, hogy szellősebb legyen a képek sora – egyszerűen a hiány volt az, amit nem lehetett elhazudni. Volt közöttük egy elmosódó és matt, kicsit raszteres fotó, egyetlen éles kontúr nélkül, félig-meddig félúton, hogy összeálljon-e képpé vagy sem. Valószínűleg egy vézna test hátulról (gyermekváll?), ahogy egy kő mellvédnek támaszkodik, s a mellvéd alatt – mint egy bugyorban – egymásba ékelődő, nyomott kis háztetők. Jammát lehetett volna így elképzelni valamelyik őrhelyén, mielőtt még bárki emlékezhetett volna rá. Talán. Ezt a képet István többször is levette, visszaakasztotta, később mégis a mappában maradt. „Ez még mindig hallgat” – mondta homályosan és kedvetlenül. Teréz az elrontott vagy kevésbé sikerült képeit is boldogan kiaggatta. „Azért így is nevetnek” – vigasztalta magát. Karácsony előtt két nappal küldték szét a meghívókat. Úgy képzelték, hogy teával kínálják az érkezőket, s beszereztek száz papírpoharat, szacharint. Virág híján az épületre felfuttatott borostyánból téptek, s azt vezették körbe a falakon. Már kora délelőtt várták a látogatókat szenteste napján, a teát forrón tartották, az ajtót nyitva, de senki nem nyitott be. Az utca kihaltabb volt, mint máskor. Igyekeztek nem mutatni egymás előtt a csalódottságukat; sőt tovább rendezgették a képeket, cserélgették őket, újakat raktak ki. Délre a kisfiú váratlanul belázasodott. Nem sírt, csak a pillantása lett zárkózottabb, kevésbé élénk. Rohanhattak volna orvoshoz, de valamilyen kihívó biztonsággal nem tették. Adtak lázcsillapító teát, hűsítő borogatást – nyugalmuk azonban olyasmihez hasonlított, ami nem felfogható. S mintha maguk is érezték volna, hogy nem tehetnek róla. Kora délután jelent meg náluk két civil ruhás, és figyelmeztették őket, hogy a meghívókat engedély nélkül küldték szét, a gyülekezés formája tilos. A képeken felismerhették az ismerőseik gyermekeinek az arcát is; s lehet, hogy ettől lettek elnézőbbek, Istvánt nem vitték magukkal. De az is világos volt, hogy valaki följelentette őket. Mégsem adták fel a reményt, hogy lesz, aki benyit hozzájuk. Senki sem nyitott be. Kerülték egymás pillantását, és igyekeztek akkor odamenni a bölcsőhöz, mikor a másik éppen nem őrködött ott. Aztán együtt néztek ki az ablakon, már éjszaka volt, a távolban nem szűnt meg az enyhe morajlás. „Ez gyilkosság?” – kérdezte István elmerevedett arccal. „Nem – mondta Teréz kiégett szelídséggel. – Ilyenkor valami más születik.” A kisfiú éjfél után halt meg, a forróság alig akart eltávozni belőle. Olyanok lettek, mint két nem nélküli, elsúlyosodott bábu. István a maradék filmtekercseket kihúzogatta a dobozukból, ott kígyóztak a földön. A maradék borostyánnal a bölcsőt díszítették föl. (Biztosra veszem, hogy a borostyán nem véletlenül került Eszter naplószövegébe: öntudatlanul is nagyapánk emléke kísérthetett ebben a motívumban.) A bölcsőt levitték a földszintre, odatették a szoba közepére, a képekkel körberakott falak közé, melléje a keresztet – és igazában ez volt az egyetlen most, ami még hasonlítani tudott a reményhez. Hogy így magukra hagyták őket. A hajnali vonattal utaztak el a városból, még fel tudtak kapaszkodni egy teherszerelvényre. További sorsuk ismeretlen – fejezi be a nővérem takarékos egyszerűséggel.

Így a mese; akár egy vásári, könnyfakasztó mise. Ahogy az öreg templomainkban nyújtják és rezegtetik az éneket hosszú századok óta – és kérdik, hogy meddig.

Egy ideje sokat álmodom arról a kis indián faluról, ahol Eszter nyugszik; s néha már majdnem mindennél ismerősebb, otthonosabb. De érzem, hogy én ezt már soha nem fogom tudni hangosan kimondani.

 

 

 

Már nem álmodom – csak nyomozok, mint magányos detektív. Cervantes azt adta útravalóul, hogy az út mindig jobb, mint a fogadók…

 

(első jegyzőkönyv)

 

Nagybátyám, a sárbogárdi körorvos, minden húsvétkor megjelenik Szekszárdon a brácsájával. A templomtér üres. A Bartina közből felistrángozott muraközi trappog a sekrestyeajtóig, megszagolja a piacosok dinnyéit, utána visszafordul. A Vitézi Székház mellett vörös téglás villa, kertjében ugyanolyan téglákból rakott kutyaól. Még nem lehet több hajnali négynél. A takaró alól is jól hallani a patacsattogást. Az állomásról platánfasoros sétány vezet a régi uszodáig, innét éppen tizenkét kilométer a keselyűsi gátőrház. A verebek szívesebben ülnek a lombfedte drótokon; csirregésük mintha lekötött zsákból jönne. A mi utcánk a pincesor alatt húzódik, és enyhe ívben kanyarodik el az apácaiskolánál. Az erkélyről egész a Duna-erdőig ellátni. A védőtöltés tetején aranysárga keréknyom, középütt elgazosodott bakhát. A kutyaólban egy doberman szuka és kan lakik; egy alomból való testvérek, nyáron mégis kölykeik születnek. Az Iparos Kör alagsorában máriaüveges vaskályha fűti a biliárdtermet. Az olajos hajópadlón, mint a higany, tócsában áll össze a cipőről leolvadt hó. Később a deportáltak emlékművét a régi uszoda helyén állítják fel. Meztelen, tömzsi nő lép ki a márványból, széttárt karokkal; kegyeletből Klinger Árminné fürdőruhás fényképe a modell. Bent, az erkélyes szobában sóval felhintett vörösborpecsét az abroszon, a tányérokon hártyásodó szósz. Kálmán bácsi az előszobai díványon horkol kigombolt mellényben; brácsája a jégszekrénynek támasztva. A Pándzsó egyik bedőlt présházában vetkőztetjük meztelenre Drahosch Ildikót. Ildikó állva is tud vizelni, mint a fiúk, csak jobban szét kell vetnie a lábát. A mutatványnál az öccse is jelen van, és büszke a nővérére. Szeretném kipróbálni a brácsát, de a húros részt zöld borító takarja. Olyanféle zöld, mint az asztaloskötény, csak puhább anyagból. A templomtéren barokk Szent Sebestyén-szobor, rozsdás vasnyilakkal. Gemenc felé, a révig, körülbelül Paradicsom-pusztánál van a feleút. A szánkók itt állnak meg először a reggeli fagyban. Gőzölgő trágyadombok között siklanak be a bikaistállóig, de csak a lovakat viszik fedél alá. Mindez alig tízéves hagyomány. A Muslinca-vadásztársaság 1935-ben alakul, és 1944-ben szűnik meg. Apámék kint a szabadban reggeliznek, állva, tűz mellett, a szélvédett hágatópalánk mögött. A pálinkát demizsonban küldik át az útkaparóházból. A pollókai csenderes a kijelölt határ. Később itt vezetik át a katonai telefonvezetéket; még később itt rakják le a tányéraknákat. Ölükbe fektetett puskával, lépésben hajtanak át az ártér irtásain. A csengőket még a gátőrháznál hóval tömködik meg. A lovak felkunkorított farokkal gyűrűztetik a nyílásukat, a fekete redők közepén körkörösen rándul össze a rózsaszínű hús. Az elejtett vaddisznó agyarát a vadőr fűrészeli le. A vágás helyét, hogy elvegye a szagát, forró borba mártja. A szétbombázott hűtőkocsik miatt reggel óta veszteglünk a bogárdi állomáson. Kálmán bácsi nyolc, nagyapám tizennégy éve halott. Most még van másfél órám a bevagonírozásig. A kiürített parókia kertjében ülök egy törött vécékagylón, a nap izzasztóan tűz. A padláson megtalálom a nemzetiszínűre festett kerti széket; a támlavasra szúrva Hermina nagyanyám ovális fényképét. A normandiai Les Pieux halászfaluban nevetve profilba fordítja arcomat a helybeli orvos. Aranyrámás, szakállas férfira mutat a rendelője falán. Ajánlja, hogy ne mulasszam el megnézni De la Hague szirtfokot; ő ott sebesült meg. Egy este a kikötőkocsmában hallom valakitől: „Je vais aux pieux.” „Megyek a cölöpökhöz” – ahová a csónakot kikötik. Vagyis aludni. Ezt szépnek találom. Alkonyodik, mikor a szirtfokon leereszkedem. A sziklafalon kényelmes vaskampók a turistáknak, a pihenőknél eldobott Coca-Colás üvegek. A legalsó sziklaperemen ülök, mellettem templomhajónyi üregbe zuhannak a hullámok. Nagyobb a dübörgés, mint egy tankban. Az irtás végén keskeny, nagyon hosszú vágás, a nap sávokban világít be. Négy-öt másodperc, míg a két lombfal között a szarvas átlépked; addig kell rálőni. Apámék az ebédjüket is kint, a szabadban fogyasztják el. A vadőr és felesége kihozzák a telepes rádiót a verandára; a magasra csapó láng pernyével szórja be a havas ágakat. Az egyik élesen kiugró sziklán tömzsi, egyre vékonyodó tengeri madár ül. A habzó víz alig arasznyira csapódik el alatta. Próbálok ordítani, de csak a szám mozgását érzem. Dielette szintén halászfalu. Éjszaka kimegyek hányni az erős almapálinkától. A bárkákon vakító karbidfénynél válogatják a halakat. A dülledt szemek bizsuként csillognak, ahogy lapátolják őket. A kocsma hajópadlóján résekbe taposott darabos só. Egy kutya nyalogatja. Magamhoz akarom hívni, de véletlenül magázva szólítom: viens helyett venez-t mondok. Nem érti. A halászok a hátamat veregetve nevetnek. Egy pillanatig majdnem otthon vagyok. Alig ismerek rá a városra. A Günther-trafik helyén sárga hullámlemez tejivó; a biliárdasztalokat a biztonsági szervezet kultúrotthonába viszik át, dzsipen. Apám délután négykor hal meg, augusztusban. Hat órakor jön érte a kocsi. Ez még nem temetés, így csak a járdán kísérem, nem a kocsi mögött. Az utcánk majdnem üres. A járdaszegély tele szétnyílt gesztenyével, viaszos fényük átcsillog a füvön. Csak az utca végéig kísérem apámat, a kocsi a Kórház köznél fordul be a hullaházba. Utána újságot veszek; este kint ülök a parkban, cigarettázom. A Hősök szobra körül fehér szalmakalapos férfi apportíroztatja a kutyáját; a kutya odajön hozzám, a lábamat szagolja. Ellenségesen nézzük egymást a férfival. Gondolkozom, hogy miért, de nem tudok rájönni. Útban észak felé – akkori nevén Pozenben – mínusz húszfokos napsütésre ébredek. Két frontszerelvény között német közlegényt vezetnek a rendező pályaudvaron. Mondják, hogy bajtársi lopás; öt cigaretta. Arccal a vagon felé fordítják, szorosan állják körbe. A bal lapocka fölött célozzák meg, pisztollyal. Másnap Friedrich Romm őrnagy engedélyt ad, hogy használjuk a fabarakk fürdőjüket. Rangját nem kímélve vetkőzik meztelenre; heréi féloldalasan megnyúltak. A sűrű gőzben ügyetlenül törölgeti többdioptriás szemüvegét, de nem téveszt meg. A barakk mellett, mint a megdermedt röppályák, jeges telefondrótok. Második hete éjszakázom már a felsőiregi darálómalomban; a malmos ellenőr úrnak szólít. A malom mögött egy gödörben tenyérnyi tócsa, két döglött méh úszik benne. Itt, az iregi tanítónál hallok évek óta először brácsaszót. Makacsul iszom, de most nem tudok hányni. A kert, ahová egy idő óta lelátok, tele van fákkal. Szeretem órákig mozdulatlanul nézni őket. Mindig újra megrendít az utánozhatatlan hajlásszög, ahogy kinőnek a földből. A dívány, amelyen alszom, még a szekszárdi diákszobámból való. Már nem kell figyelmeztetnem Ágnest, hogy ne hunyja le a szemét. Pontosan akkor nyitja ki, amikor kell. Fontos az is, hogy egymást egyszerre vetkőztessük. Feje alá becsúsztatott tenyérrel, nincs egyáltalán szükség párnára. Szeme félbeszakadt pillantással, védtelen bizsuként csillog; két sarkát rászorítja az alsó gerinccsigolyámra. 1950. március 7-én idéznek meg először a Gyorskocsi utcába, államvédelmi ügyben. Az ajtón nincs kilincs. A nyomozó egy fényképet tart elém, hogy ismerem-e azt a férfit. Kénytelen vagyok azt mondani, hogy szemből nem – „esetleg ha profilba fordíthatnám az arcát”. „Már nem engedi a kötél” – hangzik a válasz. Karácsonykor meglátogatom anyámat. Egy félig lebontott ház kiutalt konyhájában lakik; a zongorától nem lehet mozogni. Nagy sétát teszek a keselyűsi úton, késő éjszaka térek haza. Anyám állítja, hogy a régi előszobánkban sose volt jégszekrény, Kálmán bácsi nem támaszthatta oda a brácsáját. Nem tudom. Még egy év, akkor leszek ötvenéves. Az udvaron malomkőasztal, széttört befőttesüvegek. Ingben, zsebre dugott kézzel állok a jégcsapos eresz alatt. Tényleg nem tudom.

 

(második jegyzőkönyv)

 

Apám kedvenc szavajárása volt, földközelben a fácánok. Kérdezi a feleségem, hogy mire használták ezt a gépet, húsz éve rozsdásodik a pincében. Semmire se tudok már pontosan válaszolni, pedig ismerem a követelményeket. Karácsonykor, az ünnepi vacsora után apám asztalközépig felhajtja a fehér abroszt, zöld kendőt terít le. Erős vászonkendő, tele kiégett, gondosan bestoppolt lyukakkal. Egyik sarkában kifakult monogram. Dobozokban különböző méretű sörétek, szemcsés puskapor, mindegyikhez külön mérőkanál. A puskapor hangtalanul pereg, mint a granulás gyógyszer. A zárózsetont forgókaros préssel szorítjuk rá a töltényhüvelyre, s ahogy forgatjuk, viaszosan egymásba préselődik a két papírperem. Ügyes kis szerkezet, miniatűr húsdarálóhoz hasonlít. Még vízkereszt előtt szánkóutat teszünk a védtöltésen egy Duna melléki faluba, puska nélkül. A mély szánkónyom biztosan vezet, orrunk aljára ráfagy a gömbölyödő nyálka. A társaság egyik tagja, apám mostohanővére, váratlanul lefordul az ülésről, minden különösebb ok nélkül. Inkább mulatságos látvány, mint ijesztő, az égnek csapódó lábak, az elgurult prémsapka. „Vili néni meghalt!”, kiáltok az alacsony szembeülésen; de a harsány nevetés nem kedvez korai megjegyzésemnek. A hideg napfényben a lábakkal egy vonalban idelátszik a bátaszéki vörös téglás templom; a töltés alján gödörbe fagyott rókatetem, bundája szálanként zúzmarás. Amíg a forró teát isszuk, kezemet ottfelejtem a combom között, nézem a gőzölgő csapzott-szőrös hátát. Az ebesi makadámút az alsóvárosi Hármashídnál kanyarodik be a kuplerájhoz. Kivételesen keskeny utca, halkan is át lehet szólni a szemközti mosókonyhába. Karácsonykor még keskenyebb, a hótól. „Jó, akkor vigyétek ki a levegőre, itt még nem volt eset, hogy valaki rosszul lett volna”, mondja a jakis néni, a főnök. Erősen izzad. A lányoknak hatalmas kötegekben vásárolja a retket, a meglékelt dinnyét; délután a hosszúkás udvar végében alszik egy nád karosszékben. Ide nem lehet sehonnan belátni, eltakarja a magas tűzfal. Két petúniaágyás között slaugból bugyborékol a víz, a vécéhúzó fogantyúján kék harisnyagumi. Erre Walter Karcsi hívja fel a figyelmemet. A Hármashíd lépcsőjénél próbálom magyarázni neki, hogy pazarlás macskára lőni longriffel, a tompa fejű short ugyanúgy megteszi. Lassan, zsebre dugott kézzel sétálunk le a korzó sarkáig. Az árnyékban olasz jelzésű kocsi, hátsó ülésén ledobott laméblúz, mellette loknis műhaj, párnán egy törpeuszkár alszik. A nyári filléres gyors délelőtt fél tizenegykor érkezik meg a fővárosból; a városi tanács külön plakátot nyomat erre az alkalomra. A múzeum ablakairól már előző nap félrehúzzák a napvédő függönyt; egy ősállat feje pontosan az ablakkeretbe illeszkedik, a folyosó faláról néz le a térre. A zsinagóga ötszögű udvarán három festői szomorúfűz. Ismerjük a rabbit; második éve ő is tagja az Úri Kaszinónak, titkos szavazással. A szőlődombok szurdikjaiba csak délfelé süt be a nap, az üreges partoldal tele van gyökérvéggel. A tíznapos statárium alatt itt szúrnak agyon két orosz katonát, hegyezett karóval. A föld agyagos, sárga, sok a csillámhomok benne; a bicskával vésett nyomok a félhomályban is ezüstösen csillognak. H. T. V. 3. Bogyó meg én, május. A Töttős-féle présház fölött burjánnal benőtt kivégzőbarlang. Szemre olyan, mint a többi szurdikodú; a háború után átmenetileg cigányok laktak benne, a falon még látszik a meszelés. Bónis hegypásztor azt vallja a politikai igazolóbizottság előtt, hogy a rókák rájártak a hullákra, a tábori csendőrök temetetlenül hagyták ott a szökevényeket. A forrásnál én is megtalálom a nevem kezdőbetűit. Az évszám nem látszik jól, de valószínű, hogy ez még ugyanaz a nyár. A felhőszakadás kora délutánig eltart, a piactérre agyagos folyóként zúdul le a víz. A Pirnitzer-üzletház előtt belükig szétroncsolt dinnyék piroslanak a vastag iszapban, a fákról gőzölögve csöpög a víz. Vili néni mozdulatlanul fekszik a lesötétített ebédlőnkben. Órákig tud deszkalaposan feküdni, a párnája is lapos, csak két lábfeje nyomódik föl a takaró alatt, mint a V betű. Elbocsátották a kórházból, de már nem vitték haza Tengelicre. Édeskés, fojtó szag üli meg a szobát; ő nem érzi, arcüregrákja van. Amikor benyitok, éles fénysáv éri a székre dobott pongyolát. Halkan félrehúzom a függönyt, a szőnyegről fölemelek egy kiskanalat. Meztelen combomat vakargatva állok a dívány mellett. Mesélem, hogy most jött divatba a vágott orrú cipő, és szeretnék vásárolni egyet; de nem érti jól, mit mondok. Később megkérdezi, hogy költöző madárra is szoktunk-e lőni. A cipőbolt a Kaszinó Bazárban van, kék napvédő árnyékolja; Walter Karcsi itt szeret támaszkodni, talpát hátranyomja a kirakat pereméhez. Augusztus harmadikán késő este jövök haza a Csörge-tótól, s a Bazárnál egyszerre közrefognak. „Hát te itt vagy? Nem fulladtál bele?” Ahogy a karomat szorítják, abból érzem a kérdés komolyságát és az elmulasztott lehetőségeket. Utolsó vasárnap odasegítjük Vili nénit az asztalhoz, hogy ebédeljen velünk. Féloldalasan nyel, utána mélyen belenyomja ujját az állkapcsa alatti puha húsba. Kéri, hogy mutassunk régi fényképeket. Behavazott sorompónak támaszkodunk többen, meredek rámpa vezet a kubikgödrökhöz. Itt még a legnagyobb nyárban is feltör a talajvíz. A fahíd középső deszkája hiányzik, a résbe egy lány lógatja le a lábát; én a híd alatt vesszővel csapkodom a békalencsés vizet, ő meg hirtelen rányomja meztelen talpát a fejemre. Sok kép elveszett azóta. Vili néni hosszan nézi, a képet fordítva tartja. „Mit is csinálnak a fácánok?” – kérdezi sípoló, szörtyögő hangon. „Barcognak” – mondja apám, háta mögött a fegyverállvánnyal. Ebben a szobában van a zongora is. Anyám már harmadszor kezd bele a Heilige Nacht-ba, a karácsonyfán égnek a gyertyák. Kint, az erkélyen csonttá merevedett nyúl lóg a fali virágtartón. A kész töltényeket sorba rakom az asztalon, közben mandarint eszem szaloncukorral. Nagy pelyhekben esik. Éjszaka koccanásokat hallok az erkélyen, kinyitom az ajtót. Alsó szegélyén púposan áll a hó. A parkett fölé behúzva idétlenül hat a fehér csík, a küszöbre hajló jeges buckából szakadt ki a nyitásra. Mintha tokba tenném vissza, mikor becsukom. Apám az ebédlőbenyílóban áll, hálóingben, onnét nézi, hogy mit csinálok. Nem szól, csak a kezével int, hogy az asztalon felejtettünk egy töltényt. Még egy hónap, aztán augusztusig nem lesz fácán, kezdődik a tilalmi idő. Nehezen alszom el. Reggel magamra zárom a kamraszoba ajtaját, és levelet írok egy elképzelt barátomnak. „Kedves G. – az elmúlt nyáron többszörösen alkalmam volt elképzelni a halált. Amit eddig olvastam róla, az vagy érzelmes volt, vagy nagyképűen tárgyilagos. Meggyőződésemmé vált, hogy a halál csak akkor lehet igazán izgalmas számunkra, ha megfelelő kíváncsisággal várjuk. Különben siralmas nyöszörgés. De még a jobb koponyáknál is megfigyelhető a félelem. Ennek okát abban látom, hogy képtelenek megérteni, mi történt velük, amíg éltek. Vili néni, például, akit tényleg szerettem, még utolsó este is azután érdeklődött, hogy a fácán költöző madár-e. Félelemből csinált úgy, mintha érdekelné. Vagyis hazudott, mert az könnyebb. Ezek csak kezdetleges gondolatok egy későbbi koncepcióhoz, amire most nem térek ki.” Walter Karcsi már fél éve levelez egy pécsi jezsuita pappal; mondja, hogy Emil atya zöld tintával ír. Tárcájában hordja a fényképét. A pécsváradi gesztenyés egyik tisztásán fognak újra találkozni, nyár végén; és erről a tisztásról is mutat fényképet. A magas fűben durván ácsolt fűrészbak, lábánál világos porköpeny, mellette négyzet alakú, fekete táska. A pap másfél méterre áll a fűrészbaktól, csak a képen nem látszik már. „Az ördög nem részese a kegyelemnek – írja egyik levelében –, mégsem állítható, hogy a Szentháromságból minden vonatkozásban ki van közösítve.” Ezt a részt többször is elolvassuk a Kaszinó Bazár sarkán. Már tele van a város a filléres gyors utasaival. Megszállják a Szent Imre parkot, a Megyei Pincészet borivóját, a tűzoltózenekar a Hősök szobránál játszik. Anyám napok óta sír. Apám nem eszi a nyúlhúst, de szereti nézni, ahogy mi esszük. A szomszéd biztosítótársaság kézbesítőjét kérjük meg a nyúzásra, anyám nem vállalja. Neki csak a bőny lehúzása marad, és a szivárványló réteg, ami huzatként tapad a húsra. Alatta, szétszórva, néhány laposszögből befúródott sörét. Ezeket külön dobozban gyűjtöm a kamraszobában. A lombok fölött átlátni a Régi Fürdőház utcába. A vonatérkezésre a rabbi is kinyitja a zsinagógamúzeumot; sötét ruhában ül a bejáratnál, a politúros asztalán kapcsos vendégkönyv. A Hármashídnál a szőke Lil macskával a karján vásárol cigarettát. Átlátszó pongyolája miatt igazoltatja a rendőr, de Lil nevetve mutatja a bárcáját. Már sok a részeg az utcán. Walter Karcsi szerint ma sem fog történni semmi; azt mondja, nincsenek illúziói. A szőlődombok felől négy macskaköves utca vezet a piactérre; 1944. március 19-én mindegyiknek a torkolatához beáll egy páncélautó, frissen újrafestve. Mintha ragadna rajtuk a terepszín. Délutánra erős szél támad, alacsonyan hajtja a felhőket. Anyám utánam szól, hogy ne vigyek magammal revolvert. A lépcsőházba behúzva ferde porolóállvány, kiálló végén szíjjal összekötözött katonanadrág. Vízkereszt után pár hétig itt szárad a lekopasztott karácsonyfa, tele selyempapírcsonkkal. A patakpart mellett százméterenként géppisztolyos őrszem; az egyik szétvetett lábbal vizel, keze a géppisztolyán, a szél visszadobja a vizeletet a csizmájára. Hosszas keresgélés után még találok egy szem keményre fagyott szaloncukrot, szopogatni kezdem; de elég avas és kesernyés, kénytelen vagyok kiköpni. Ősszel együtt megyünk ki apámmal az ártéri szarvasbőgésre. A védtöltésen, Béta és Lankóc között, Delmár autóversenyzővel találkozunk az ötös rámpánál. Piros sportkocsija centire a sorompó előtt áll meg, s egy perc beletelik, mire szétoszlik a por. Fehér ingére szürke csík rakódik. „Mi van a szép fácánokkal, amice? Gyenge volt az etetés télen?” – kérdezi olaszos kiejtéssel, s mint egy piros rakéta, szabad kipufogóval száguld tovább. Apám rosszkedvűen száll vissza a bricskára. Gyűlöli ezt az embert. A töltés két erdő közt kanyarog Borrévig, hűvös sarjúszag csapódik az orrunkba. A telefonpóznákra alkonyatkor ülnek ki a sasok, ritkábban a héják. Vacsora közben mesélni kezdem, hogy kivel találkoztunk, de apám indulatosan kiküld. Anyám váratlanul megint sírni kezd. Éjszaka Lil megtanít néhány új fogásra. A fiatalkorúak ablakán mászom be hozzá, ez a patakra néz. Lil beleegyezik, hogy a lavórt meg a hipermangános üveget előbb betoljam a vaságy alá. Délben átküldenek apámék a Hamistanú sörözőbe szódáért; de már egy üveg sincs, a pestiek mindent kifosztanak. A Dinga-patak itt a legmélyebb, az akácfák a mederből nőnek fel a sörözőteraszig, behajlanak az asztalok fölé. Középütt kampós vasrúd, alatta alacsony téglatűzhely, itt tartják melegen a halpaprikást. A téglákon zsírosan fénylő, vörös foltok. Tétován állok a két csereüveggel. A sarkon túl a törvényszék börtönudvarát sárga fal veszi körül, a tetején szögesdrót magasítás. A falárnyékban cigarettázom. Walter Karcsi három sötétbe öltözött fiatalemberrel jön fölfelé a téren; pécsi vendégek. Emil atya tanítványai. Tárgyilagosan érdeklődnek, hogy itt a börtönudvaron ítéletet is szoktak-e végrehajtani, vagy csak sétáltatás célját szolgálja. Nem tudom pontosan. Helyesebben, akasztásról egyikünk se tud, csupán golyó általiról. Az egyik pécsi megjegyzi, hogy az embert feltétlenül megilleti a megbocsátás, de ha ez bekövetkezne, megszűnne a történelem lehetősége. Komoran, mellünkön összefont karral nézzük egymást. A nap erősen tűzi a sárga falat. A téren párolgó tócsák, a Hősök szobra felől idehallatszik a bombardon böfögése. A Kispipa vendéglőben több szerencsém van, ott kicserélik az üvegeket. Zsuzsa a sekrestyeajtó előtt egy kőpadon ül, és zacskóból kenyeret, barackot eszik. Zavartan nevet, mikor szódát spriccelek a szájába. Megpróbálom rávenni, hogy ne utazzon vissza a filléressel, ki tudom fizetni a szobáját. Délután kimegyünk a szőlődombok közé; a Hármashídnál összetalálkozunk Lillel, de Lil tapintatosan nem köszön. „Ha akarod, megmutatom a kivégzőbarlangot” – mondom, de Zsuzsa félni kezd, és rókának néz egy kutyát. Ijedtében fökapaszkodik a szurdiktetőre, s hív, hogy menjek én is. Szoknyáját csapkodja fönt a szél. Komikus, ahogy ott áll, az utazószatyrához kötött férfiernyővel. Egyedül maradok a kutyával. Tréfából szőlőkaróval célzom meg, és lassan követni kezdem; erre azonnal visszasompolyog Töttősék gyümölcsösébe. Csak másnap, a városban találkozom vele újra, a Szent Imre parkban nyalogat egy friss ürüléket. Anyám már kora reggel a piacra indul, de előbb benyit a fürdőszobába. Véletlenül kiüti kezemből a patronosdobozt, a töltények begurulnak a kád alá, tollseprűvel kell összekotornom. „Most már igazán abbahagyhatnád – mondja –, tegnap a konyhában is töltényt találtam.” Halk csoszogással Vili néni is benyit, egyik kezével a pongyoláját fogja össze, a másikat az állkapcsa alá szorítja. Úgy kell visszavezetni az ágyhoz, annyira gyönge. A töltények viaszos fejéről zsebkendővel törölgetem a ráragadt pöszléket; később egy lomha szarvasbogarat birizgálok a vágott orrú cipőmmel. Zsuzsa guggolva nézi. A Bartina-kápolna kertjében állunk a stációk mellett, a kert szomszédságában elgazosodott szőlő, a pászta végében kék csurgásoktól rücskös gálicos hordó. Hangjuk után ítélve három fácán barcog a pipacsos fűben. Zsuzsa próbálja fölröptetni őket, de hiába tapsol, továbbszaladnak. Végül kettő fölszáll, a harmadik befészkeli magát a szedersövénybe. „Nyisd ki az ernyőt, attól megijed”, ajánlom, de megrázza a fejét. „Azt nem akarom”, mondja. Ügyetlen bugyi van rajta, gumi helyett a derekán máslira kötött szalag. Az édesanyja varrta. Közben kicsi hangokat ad, fejét a stációoszlopnak feszíti, s ettől enyhén fölível a nyaka, mintha golyvás volna. Érzem, mikor alája nyúlok, hogy csomó füvet is hozzászorítok a húsához, közben megint kicsi hangokat ad, s a végén alig pár centire rándul föl a térde. Utána mindjárt visszaejti. Azt mondja, tizenhétszer csókoltam meg, számolta. Legközelebb ősszel járok itt, egyedül. Bemegyek a kápolnába is. Zsuzsa gyűrűjéből nyáron itt esik ki a színes üveg, a padok alá hasalva gyufával keresgélem, utána odanyomom a gyűrűt a hónalj bozontjába. A szitáló esőben alig látszik a város, az ágak között ügyetlen verébfészek. Otthon, az íróasztalomon vörös ernyős lámpa világít az erkélyablak előtt. Éjszaka kettő felé koccanást hallok, s látom, hogy Walter Karcsi néz be az erkélyről, az orra félrenyomódik az üvegen. Szégyenlem, hogy megijedek ilyen baromságtól. Kimegyek, és nekiszorítom a mellvédnek. „Megőrültél?” Röhög, hogy nem tehet róla; a piactérre csak az én lámpám világít ki, s már a Bálint köznél tudta, hogy egyenesen a lámpámig jön, a házfal mintázatán föl lehet kapaszkodni az erkélyig. Közben névjegyet és egy zacskó mozaikkövecset szed elő a zsebéből; mondja, hogy Pompejiből küldi a pap barátja. A névjegyen néhány zöld tintás sor: „Csak cinizmussal állíthatjuk, hogy a kép, ami ilyen apró darabokra tudott szétesni, abszolút értelemben is megszűnt létezni.” Az erkély sarkában ülünk félmeztelenül, és a csillagokat nézzük. Még a hajnal is ott talál bennünket. „Az ilyesmi nem szokott megismétlődni” – mondom délben a Kaszinó Bazárnál, mielőtt elválnánk. Este tíz órakor már kint az állomáson játszik a tűzoltózenekar, búcsúztatja a részeg pestieket. Zsuzsát zuhogó esőben kísérem ki a vonathoz, a zenekar beszorul a fedett peron alá, a tetőről függönyként csurog a víz. „Ne sírj! – kiáltok föl az ablakba –, úgyis nedves minden!” A Babócsa és Gyékényes között bevetett büntetőszázadból huszonhárman maradunk életben. A rét sárgásszürke az aknatűztől. Hányadékomba fagyott szájjal térek magamhoz egy horpadásban, s csak a fejemet tudom mozdítani. Gondolok rá, hogy esetleg szánalomból is lelőhetnek, megrövidítendő a szenvedést. Mintha Tolsztojból emlékeznék valami hasonlóra. Látószögembe, jobbról, éppen beleesik a Teréz-major, az istállók hatalmas lánggal égnek; s ez mindentől függetlenül szép, akkor se mondhatok mást. És dühöngve félek tehetetlenségemben. Alig öt órája egy kölcsönkért ollóval még levágtam a körmömet a lövészárokban, és nálam maradt az olló. Most újra esni kezd a hó. Már sötétedik, mikor jönnek a szanitécek. Anyám kéri, hogy hagyjuk végre abba, inkább játsszunk zsetonos rulettet. Két, olajtól fénylő fegyver fekszik szétszedve a zöld kendős ebédlőasztalon, az egyik Scholberg-féle golyós, a másik magyar gyártmány, Zubek-sörétes. Két dákóforma rudat használunk csőtisztításhoz; egyiknek a végén hajszáldrótból tekercselt puha gubanc, a másikra olajos kócot tekerünk. Minden négy-öt húzás után lámpa felé tartjuk a csövet, hunyorítva átnézünk rajta. Anyám a zongora elé ül, fél kézzel az O, sole mió-t kezdi játszani. Apám leinti: „Mit akarsz ezzel? Hagyd csak ezt a digóknak.” Anyám lecsukja a zongorát, nem szól. Még van másfél óránk az éjféli miséig, addig mézes diót eszünk, vörösborral. „Na, hát rulettezünk akkor?” – kérdezi kedélyesen apám. Számolgatom, hogy Walter Karcsi ezen a karácsonyon akart-e öngyilkos lenni vagy a következő évben. Mindenesetre, rám hagyja a mozaikkövecseket.

 

(harmadik jegyzőkönyv)

 

Megpróbálok a csendre koncentrálni. Az alacsony földbunker gerendamennyezetére sárga kört rajzol a hátára fordított elemlámpa. A drezdai kisfiú, Heinemann már reggel óta szorongásosan ürít; négykézláb átmászik az alvó testeken, a holdfényben letolja a nadrágját, körömmel kapaszkodik a lövészárok földhányásába. Anita rázkódva sír mellettem. Stargard belvárosában, egy szecessziós magánpalota kertjében két nyúlánk lány karcsú dogot sétáltat piros fonott szíjpórázon. Arcuk lesimított és fehér, mintha a világon semmi nem történt volna, mióta megszülettek. Bőrük a tizennyolc fokos hidegnek is ellenáll, éppen csak annyira piros, amennyit egy félreértés okozhat. Az országúton délután ötkor fordul be az utolsó járat. Doboz formájú, rozoga autóbusz; csupán két bécsi nagynéni száll le róla, kézen fogva egy idióta kisfiút vezetnek a füvön, a fiú hápogó játék kacsát húz maga után. Figyelmesen nézzük. A közeli Duna-erdőből betévedt réti sas már vagy öt perce köröz a felhőtlen égen, előbb a nádas, majd a tó tükre fölött. Egyedül Walter Karcsi nem vesz tudomást róla. Megigazítja az alumíniumkeretes napszemüvegét, nekifut, átugorja a csalános árkot, fejjel nekivágódik a szélső kabinnak. Nevetve int, hogy menjek oda. Mannlicher-hüvellyel beüt néhány csomót a kabin hátsó falán, az utolsóra az ajtó is kinyílik. Mutatja, hogy a lyuk és az ajtó kettős résén sokkal közelebbinek látszik a túlsó part a bedőlt szerszámoskunyhóval. „Nem jössz át? – kérdezi. – Drahosch Ildikóék ott várnak.” Megegyezünk, hogy a gátőrháznál találkozunk legkésőbb kilenckor, addigra biztos behozzák a szigetről a reggeli hajtásban elejtett disznókat. Anita fürdőruhában vár otthon, és megkér, hogy vakarjam le a talpáról a ráragadt szurkot. A nyitott szekrényajtó tükréből az üres templomtérre látok, a sarkon túl a saját lakásunkra. Sötét ablakok, csak az íróasztallámpám világít, mintha ott ülnék. A fény az erkély mellvédjéig kivilágít, a virágládák földjébe szúrva elhasznált gyufaszálak. „Várj” – mondom kiszáradt szájjal, és leoltom a villanyt. A hallon át kimegyek a konyhába, megiszom két pohár vizet. Érzem, hogy remeg a gyomrom. A dívány végénél ülök vissza a földre, egyik lábát a vállamra, a másikat az ölembe veszem, kitapogatom a ragacsos dudorokat. Nyomjeltől nyomjelig haladok előre. Még nincs tizenegy óra. Távolról hallani a magányos dörrenéseket, a hajtók kiáltozását. Heinemann nemcsak a körmével kapaszkodik, az arcát is rászorítja a lövészárok falára; csupa sár, mikor visszajön, kezét a csajkájába mossa. Most tavaly lesz másfél éve, hogy a gátőrház és a csörge-tói strand között Anitának először jött meg a vérzése. A nádasba vágott V alakú irtás szélén feketére ázott varsarudak, nádcsonkra kötve felfújt koton, árnyéka lassan himbálózik a vízen. A levegő mozdulatlan, párás. Az akácfasor mellett foghíjas vetkőzőfülkék, az árok partján rozsdás Hoffer-Schrantz vontató alváza, a lendkerék tengelyfuratából vadkosbor hajlik ki. A kerékre állva a szerszámoskunyhóra látni. Kohut törvényszéki bíró múlt nyáron ott szeretkezik B. Zolnai Félix feleségével, később Lontai úr doberman kutyája költözik a kunyhóba, és ugyanazon a szalmán alszik. Már sárgulnak a levelek, de azért még aranyos ősz volt. Az üres strandbüfé elől partra visszük az egyik vaslábú asztalt, belenyomjuk az iszapba, körbeüljük a vízben. Elsőnek Poss Öcsi keveri meg a kártyát. Walter Karcsi távolabb fekszik hason, maga alá húzott biciklipumpával, s úgy tesz, mintha aludna. Időbe telik, míg az asztal alatt elrendeződnek a lábak. Anitáé beszorul a combom közé, csak a csontos nagyujja emelkedik ki a vízből. A felkavart iszap, mint az elektrokardiogram, éles vonalként rakódik a kiszőkült piheszőrre. Este, már meztelenül, keskeny rést nyit a tapétaajtón, és benéz az öregekhez. Apja nyitott szájjal horkol, anyja féloldalt dőlve, jobb kezével bágyadtan markolja a bal mellét. Kis idő múlva újra émelyegni kezd a gyomrom. Részeg öklendezéssel támolygok végig a gátőrház udvarán, és ledobom magamat az istálló mellett. Innét sokkal feltűnőbb most, hogy a két szederfa törzséből vaskampó áll ki, egy magasságban. Mikor visszamegyek, apám már szemben ül velem a verandán, a fején trópusi sisak. Ahogy hintáztatja magát a széken, lelöki a mellvédről a nagy uborkásüveget, az uborkák begurulnak a dáliabokrok alá. Sokáig érezzük a kovászos lé szagát. Mikor sötétedni kezd, keretes szúnyoghálót támasztunk a veranda oszlopközeibe, meggyújtjuk a petróleumlámpát. Lábunk alatt kitépett fácántoll, tyúkpiszok, elcsöpögött vér. A cigarettafüst sávokban húzódik ki a hálóketrecből, s hol eltakarja, hol fölvillantja a rajzó lepkéket. Csak Kohut Ábris szivarozik masszívan. A csikket nedves-feketére dolgozza, a parazsat egy lerágott csirkeszárny porcogóján maszatolja szét. A sötét udvaron még hárman állnak kint szétvetett lábbal, B. Zolnai Félix, Poss Béla és Walter Karcsi nagybátyja. Jól hallani a surrogást, hogy egy középpont felé igyekeznek célozni, ugyanabba a tócsába. Az árvízvédelmi raktár sarkánál frissen ásott gödör, mellette a gátőrék komondora; délután ütötte el az ebesi makadámúton Delmár, a nemzetközi autóversenyző. Poss Béla belemászik a gödörbe, lassan körbe forog. „Mit akartok, elég mély ez egy kutyának! – kiáltja. – Ennél mélyebb nem kell!” A raktár hátsó ablakáról le lehet emelni a hálót, s be lehet mászni a gúlába rakott ásók, csákányok, viharlámpák közé. Később, a 44-es tányérakna-robbanás után a muslincák holttestét ide szállítják először a Daragóról, elsőnek Kohut Ábrist, majd az útközben kivérzett B. Zolnai Félixet és Walter Karcsi nagybátyját. A gátőr felesége tujaágakkal rakja körül a bejáratot, a gyertyáknak légópapírból csavar szélvédőt. Apám közben újra szóba hozza a tegnapi rendellenes vadvonulást. Azt mondja, ugyanaz fog megismétlődni, mint harmincegyben, a víz újra tíz centire lesz a töltés tetejétől, és a fűzfákból nem látszik semmi. De erre mindenki másképp emlékszik, apám egyedül marad a jóslatával. Két év is eltelik, mire az árvízi képeket megmutatjuk Vili néninek a rákosztály betegtársalgójában. A lombokon délutáni fény, metszett árnyékok, túlexponált pacnik. Könnyű, féderes bricskával hajtunk át a pollókai füzesen, puska nélkül, gumicsizmában. A fákon vastagon áll az iszap, a vaddisznónyomokban nyálkásodó víz. B. Zolnai Félix korhadt fatörzsnek támaszkodva áll az öreg Voigtländerrel, s várja, hogy a ló megnyugodjon; fél belelépni a habos tócsába. Vili néninek reszket a keze, ahogy a fényképek után nyúl, kerüli a pillantásunkat, s újra azt kérdezi, amit évek óta mindig: „Igaz, hogy költöző madárra is szoktatok lőni?” Amíg a fotókat nézi, narancsot hámozok a finn tőrömmel, és az ajándékba hozott fácánfejet is odateszem melléje. A gumicsővel kifújt fej tiszta sztearinnal van kiöntve. Mielőtt teljesen elkészülne, kint hagyom száradni a vaskampón, s csak utána ragasztok a szemek helyére gyöngyöt, többnyire gipsszel. Estére már a szaga is gyengül. Éjszaka közepe felé nagy vasspulnikra tekert drótok érkeznek a raktárba, és két, rongyokba csavart kerti törpe, dísznek. Az egyiket a füves földhányásra tesszük, ahol a komondor fekszik, és színes kavicsokkal rakjuk körbe. Vili néni akkor már nem él, télen hal meg, Vízkereszt másnapján. Anitának január végén van a születésnapja. A megmolyosodott fácánfej helyett egy másikat tömök ki újabb eljárással, s ezt most ő kapja ajándékba. Nem tudom, hogy örül-e neki, mindenesetre nem az ágya fölé akasztja, hanem a kefetartó mellé. Utána a behavazott Szücsén-szurdikon gyalogolunk fel a Bati-kereszthez. Gyönyörű az idő. A nap zsibbadt-vörös, a szőlőkarókon csillog a jégmáz. Anita a kereszt elé áll, én meg elkezdem kövecsekkel dobálni. Vastag bekecse alatt alig látszik a melle; kérem, hogy gombolja ki végig, és sokáig célzok. A háttérben, a Sötét-völgy oldalában hosszanti irtás, halványpiros a naptól, mint egy diluviális szeméremrés. Egyszerre mind a ketten nevetni kezdünk. Guggolva nézzük a hóban a tűéles rovátkákat, próbálunk rálehelni, hogy felolvadjon, habos nyálgolyókat köpdösünk rá, de azonnal megfagy. Walter Karcsiék csak késve, tíz óra felé érkeznek meg bringán; vázon hozzák Drahosch Ildikót és valami Ágit, Pécsről. Feltűnően csendesek. Később arra figyelünk fel, hogy kivezetik a gátőr tehenét az istállóból, és meggyújtanak egy szarvára kötözött szalmacsutakot. A tehén először maga körül forog, bőgve az országútra vágtat, és föl-le dobálja a két mellső lábát. Aztán kialszik. Sikerül a Sió-partig a nyomában maradnom, hallom a fújtatását a sötétben. Innét a Suhancásról indul az erdei kisvasút a borrévi kavicsrakodóhoz; innét indulnak a tábori telefonvezetékek a túlsó part ütegállásaihoz. Mikor idáig érek, a tehén éppen egy lombrésben áll, mögötte a hold és egy csupasz fára kiakasztott háló. A lehajló kötél befejezhetetlen hiperbola benyomását kelti. A levegő annyira mozdulatlan, hogy az országúton még mindig érződik valami a tehénből. Apám utasítja Walter Karcsit, hogy kérjen bocsánatot Szedlacsek gátőrtől; de a jelenetnél nem vagyok ott. Csak azt látom, hogy pár perc múlva ő is az országútra rohan, feje fölött lobogó csutakkal. Ez annyira ingerültté tesz, hogy elrángatom Drahosch Ildikót az istálló mellől, és hívom, hogy másszunk be a raktárba. Már hajnalodik, mikor hazaindulunk az eperfás úton. A paradicsom-pusztai téglaszárító lécbarakkján sávos röppályákkal tör át a nap. Néhány cigány munkás keménykalapban guggol egy égő rönk körül, mellettük felpuffadt tarka malac, hátikosárban egy piros máslis gyerek. Kórusban kiáltoznak utánunk. A kamraszobámban otthon erős levendulaillat fogad. A falon fa-Krisztus szögesdrót glóriával, szíve helyén pingponglabda nagyságúra felfújt fekete léggömb. Ezt mindig újra megcsodálom. Van egy ágysodrony is a sarokban; ha az ablak elé támasztom, perforált árnyékkal lesz tele a fal. Nem nagyon tetszik, de a lehetőség, hogy megtehetem, mindig újra rávesz. A rácsozat mögül a Régi Fürdőházra látok. Udvara ovális térség, gyeppel, közepén antikizáló kőnimfa, aranyszínűre festve, a nyakán ruhaszárító kötél. A kötél másik vége nem a szokásos módon van kikötve, csipeszestül bemegy a ház ablakán, a szemköztin kijön, és onnét lóg le a fal mellett, alján egy vasnehezékkel. Ezt elmesélem Pesten a Három Huszárban egy idegen melósnak. Mondja, hogy keszonban dolgozik, bizonyítékul leveszi a sárga „rohamsisakját”, megkopogtatja belülről is, különben hülye értetlenséggel néz, és fölényesen újabb söröket rendel. Éjszaka behajtott sarkú névjegyet találok a Só utcai albérleti szobámban, néhány zöld tintás sorral: „Hadnagyom! Beszereztem egy nóniusz hátaslovat, és a pincében rendeztem be istállót. Sajnos, mégis hiányzik a régi flóbert, a szentendrei Hév töltése mellett túl sok az anarchista macska. Persze, kiművelődtünk azóta, a tetűt is radarral nyomjuk szét. Egyszer láttalak erre utazni, elég avíttul néztél ki pofaszakállal. Akkor már inkább a Kohut törvényszéki bíró racionálisra borotvált kuglifeje. Feltétlenül olvasd el (utólag) Bergson Les deux sources de la religion et de la morale-ját, még nem poros. Néhány végleges megállapítás. Karol von Walter.” S alatta egy óbudai cím: özvegy Halakis Mártonné gipszöntő és stukkókészítő műhelye. Augusztus hetedikén látogatom meg először, de alig ismerek rá. Mellén vastag a szőr, az egyik metszőfoga hiányzik. Sokkal öregebb, mint amennyi az éveinkből kijön. Két szobát bérel az özvegytől, fizetés helyett ő mintázza a gipszangyalokat. Már sötét van, mikor Halakisné is benyit a műhelybe, teát hoz, s részletesen elmeséli a férje halálát az ostrom alatt. Közben kialszik a villany, a pincéből fölhallatszik a nyerítés. Jó tíz percig ülünk sötétben, az özvegy egy gipszeszsákon, és Walter Karcsi combját szorítja. Azt mondja, fél, és kérdezi, hogy visszajöhet-e a férje. Másnap kijegyzek néhány mondatot Bergsonból a könyvtárban, és elküldöm a címükre: „Ha bizonyosak, egész bizonyosak volnánk a túlvilági életben, valójában nem tudnánk másra gondolni. Örömeink megmaradnának, csak színtelenül, fakón, amilyen erővel a figyelmünket fordítanánk rájuk. Megsápadnának, mint a lámpák a reggeli fényben. Örömeinket elhomályosítaná az öröm.” Még az áramszünet alatt rábeszélnek, hogy éjszakázzam nálunk. A fekhely, amit Walter Karcsi átenged, egy koporsó formájú se priccs, se láda, magas oldalfalakkal; ha belefekszik az ember, nem látszik ki belőle. Halakist annak idején ebben hozták haza a romok alól, de egy másik, kisebb ládában temették el. Éjfél után kimegyek a konyhába, megiszom két pohár vizet. Visszafelé egy másik, kisebb szobán botorkálok végig, benézek az asszony hálószobájába. Kitakarózva, lábtól fejig alszanak Walter Karcsival a széles rézágyban, a sarokban mgöttük fluoreszkáló lourdes-i kereszt; az ajtó fölött régi stukkóminták s egy színes mélynyomat Wesselényiről, az árvízi hajósról. A sárgára beeresztett padlón ökölnyi repesznyomok. Erős a holdfény, az ablakok a Mókus utcára néznek, ahol a nagy Krúdy is lakott. Pár nap múlva expressz csomaggal csönget fel reggel a postás; anyám küldi utánam Pestre a Poss Bélától örökölt vadászbekecset. Állítólag most került elő egy háború alatt elrejtett ládából; és azt akarja, hogy minél előbb örüljek neki. Halottak napjára már ebben a bekecsben utazom haza. Az egész város krizantémszagú. Az apám sírjára rendelt márványkő csak az utolsó pillanatban készül el; de elég szegényes, a rossz festékkel kihúzott vésetekből szétfolyik a maszat. Anyám napokig beteg a látványtól, vajákosan szidja a kőfaragót, a mesterembereket, a papokat, akik civilben járnak. Csak este, az ágyban nyugszik meg, s még sokáig elbeszélgetünk utána, hogy mi hogyan volt, hogyan lehet még. Akkor emlékeztet újra, hogy a régi előszobánkban soha nem állt semmilyen sárga jégszekrény, Kálmán bácsi nem támaszthatta oda a brácsáját. S hogy Csépány Elemérre is rosszul emlékszem, a 44-es robbanáskor ő is meghalt, nemcsak Poss Béla; a német kommandó késve közölte, hogy hol aknásítottak az ártéri vadászterületen. Sokáig nem tudok elaludni. Az udvaron világít a bedöglött gipsz és mész, kupacokban a stukkó- és angyaltörmelék; anyámnál a széttört befőttesüvegek a mézgás birsalmafa alatt. A régi bútorok közül már csak alig néhány van meg, a zongora, a könyvszekrény; apám zöld posztós fegyverállványán családi fényképek és egy tizennégy villás agancs a Daragóról. Vili néni egyszer ebbe akasztja a botja kampóját, hogy lerángassa; de már nincs ereje hozzá. Még az utolsó délután is arra kért, hogy olvassak fel neki a Bibliából. Találomra nyitja ki, s mutatja, hogy honnét: És mikor a tengeren túlra ment a gerazénusok földjére, két ördöngös került eléje, akik a sírboltból jöttek ki, és nagyon vadak, úgyhogy senki sem mehetett el azon az úton. És így kiáltoztak: Mi közünk hozzád? (Az emberekből ugyanis az őket megszálló ördög beszél.) Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj bennünket? (Vagyis az utolsó ítélet előtt.) Nem messze pedig nagy sertésnyáj legelt. Az ördögök tehát kérték őt:Ha kiűzöl bennünket, küldj a sertésnyájba. (Ti. az volt a céljuk, hogy még így is kárt okozzanak a lakosságnak, és Jézus ellen ingereljék őket.) És akkor mondta nekik:Menjetek! Azok pedig kimentek, megszállták a sertéseket, és erre az egész nyáj hanyatt-homlok rohant a meredeken a tengerbe, és a vízbe veszett. (Az isten ugyanis feltétlen ura a teremtményeknek, s bizonyára a lakosok is megérdemelték a károsodást.) A pásztorok pedig elfutottak, és a városba érve mindent jelentettek. S íme, az egész város Jézus elé ment, és kérték, hogy távozzék a határaikból. Még kétszer felébredek azon az éjszakán, de másodszorra már nem tudok ellenállni: az udvar hátsó sarkában nyitva a pinceajtó. Tuladjonképpen nem igazi pince, inkább egy félig földbe süllyesztett raktár, kék üvegablakkal, hogy a legyeket távol tartsa a lótól. Lemegyek hozzá, és elkötöm az abrakoló mellől. Engedelmesen követ, mikor kivezetem az udvarra. Kikerüli a mész- meg gipszkupacokat, csak az artézi csap tócsájánál áll meg, és percekig vizel. A pécsi Emil atya szerint ezen az éjszakán valószínűleg misztikus élményem volt. Nem tudom. 44-ben mindenesetre úgy sodródom be Stargardba ötödmagammal, hogy félreértünk egy német mondatot: azt hisszük, ha ott éjszakázunk, reggel ugyanúgy el is hagyhatjuk a várost. A gót Mária-templom mögött félig romba dőlt ház, de a manzárdjára még föl lehet kapaszkodni. Szemben a sarkon elgörbült lámpaoszlop, kampóján szakadt kombiné, alatta „ÁRULÓ” cédulás fiatalasszony holtteste, bizonyos Frau Fried. Az őrjárat itt fedez fel bennünket, este tíz és tizenegy között. Amíg ellenőrzik a holttestet, hogy a cédula rajta van-e, valamelyikünk lelök a balkon mellvédjéről egy jegesre fagyott strandlabdát, s ezt hallják meg. Akkorát csattan, mint egy súlygolyó. S végül is gyanúsnak találják a papírjainkat. Nem azonnal kísérnek be, csak a fegyvereinket veszik el, s az egyikük ott marad velünk. Kint a balkonon helyezkedik el, és köldökmagasságban tartja a géppisztolyát, hogy pásztázni tudjon, ha kell. Egyik csizmaszára valamivel hosszabb, mint a másik, s ez még merevebbé teszi a tartását; mintha egy műláb támaszkodna a másik ép lábra. Sisakjára ragasztva papírból kivágott fekete V betű: Victoria. Később két kopaszra nyírt gyerek lopakodik oda Frau Friedhez, s valami ruhafélét dobnak rá; az őrünk meg gyorsan sorozatot ereszt feléjük. Utólag valószínű, hogy csak figyelmeztetésül, de azért félreértenem is könnyű a helyzetet, a két gyerek annyira hangtalanul esik arccal a hóba. Emil atya megkér, hogy ezt meg ami még hozzátartozik, írjam le többször egymás után, ahányszor csak tudom, de lehetőleg mindig részletesebben. Azt hiszem, azóta kezdődik minden változat ugyanúgy másképp. És a ló is belekerül mindig. A Mária-templom tornyát éppen csak érinti a fényszórósáv, s ez hirtelen teljesen megbénít. Fektemből annyira skurcban látok mindent, hogy lehetetlen pontosan felmérni a távolságokat. A manzárd viszont nincs annyira magasan – egyszerű magasföldszintes ház –, hogy a géppisztolyt feltűnően lejjebb kelljen engedni: egy kis mozdulat is elég, hogy a lámpavas töve legyen a célpont. Így hiteles és végleges a benyomás, hogy az őr kieresztett sorozata a két gyereket éri. Csak az nem világos, hogy a begombolt köpeny alól, a zubbonyom zsebéből hogyan tudom előrántani a finn tőrömet és belenyomni az őr tarkójába. Ahogy hátrabukik a feje, jobban szemügyre tudom venni: még nálam is fiatalabb lehet, még nem lehet húszéves. És szeplős. A két ágban meginduló vér megcsomósodik a szája szélén, közben a két gyerek felugrik, és rohanva átvág a téren. A hó szinte vigyázatlanul világítja meg őket. De ez csak az egyik változat, és Emil atya se igazán elégedett vele. S valószínűleg hazudnék, ha azt mondanám, hogy én igen. Mindenesetre jó, hogy Walter Karcsi meg az özvegy olyan mélyen alszanak. Most szükségem van rá, hogy ne kérdezzenek semmit. Először csak a Mókus utcában járatom meg a nóniuszt, és benézek néhány nyitott ablakon. Porcelánfogantyús sublóton kitömött madár, fölötte kagylókkal díszített keretben vakfoltos tükör. Csak melltől látszom a tükörben, mint egy ódon képkivágat. Próbálom úgy felfogni, hogy hiába lépek el, ha visszamegyek, változatlanul ugyanazt a képet találom a keretben. A dupla ágyban csontsovány férfi fekszik, a dunyháján befáslizott fejű mankó. Első pillanatban puska agyának nézem, a mankó szárát csőnek. Az öregnek nyitva a szeme, de nem vagyok biztos benne, hogy lát is, mikor megmozdítja a fejét; de már nem akarok továbblépni. Asztmásan lélegzik, és megkér, hogy engedjem följebb a rolót, fektéből nem lát ki a háztetők fölé. „Akkor jobban el tudok aludni”, mondja. Apám egy másik augusztus elején hal meg; s ez még mindig emlékezetes dátum. Az utolsó napokban tüdővizenyő, fulladás, rövidülő lélegzetek; de viszonylag tiszta tudat a maradék néhány pillanatra. Ahogy az ágya szélén ülök, a toalett-tükörben nézem magunkat: fogom a vállát, hogy ne hánykolódjon, ő meg föl-le rángat, hogy segítsem a lélegzetemmel. Az oldalszárnytükörből átlátok a szomszéd szobába, onnét a másikba, ahová besüt a nap. Meglep, hogy a bútorok milyen mozdulatlanok. Apámhoz képest én is tárgyszerű vagyok most, ahogy őt figyelem, a szobát, a félrecsúszott szőnyeget, a perforált fényt a parketten. A fegyverállványon még ott a vadásztáska a töltényövvel, a két Scholberg-féle golyós, a Zubek-sörétes, egy Isonzónál zsákmányolt tábori távcső. A kavicsos udvaron fonnyadnak az ecetfák. Ez különben kedvenc pihenőhely. Innét messzire ellátni a Duna-erdőre, tiszta időben ki lehet venni a Daragó nyárfasorát. Az ecetfáktól pár méterre téglából felrakott támasztófal, hétméteres mélység, ennyi a szintkülönbség az udvar és az alsó kert között. A falat befutja a lonc. Kálmán bácsi, a nagybátyám, a harmincegyes árvízkor bricskán érkezik meg Bogárdiból éjszaka, nagy svunggal végighajt az udvaron, és az ecetfák mögött akar megfordulni. Mire odanézünk, a ló, mint egy levegőbe kilökött szobor, szakadt istránggal ágaskodik, mellette a fölcsapódó kocsirúd. Mozgásuk egy pillanatra annyira felgyorsul, hogy majdnem mozdulatlanul zuhannak le a pinceajtó elé. A szálkásra széttört kerekek szanaszét, darabokban; a ló szétroncsolt fejjel, féloldalt. Ép hátsó lábát bágyadtan húzza előre a mellső combtő alá, a meleg hajlatba. Akár egy elrontott csendélet. Kálmán bácsi a beroggyant bakon ül és sír, fejéről leesett a kalap. „Basszátok meg” – mondja, és nem akar leszállni a bakról. A lóban még van annyi élet, hogy apám érdemesnek tartja lehozni az egyik Scholberget, és ott előttünk csúsztat bele töltényt. Közben megnézik, hogy a szénával bélelt saroglyában nem történt-e baja a brácsának. De semmi, csak a húrok lazultak meg az erős ütődéstől. B. Zolnai Félix az ecetfáknál dülöngél, gyufával nézi az egymást keresztező keréknyomokat; s valahogy szeretne beletalálni valamilyen dallamba, de csak a szöveget tudja motyogni: A mezei kis pacsiirta, mind a két szemét kisíííírta… Poss Béla ingerülten pisszent rá az alsó kertből: „Hallgass! Mit kell most harangozni!” „Hagyjatok magamra” – mondja Kálmán bácsi, és még mindig nem száll le a bakról. A burás kertilámpa-fényben valószínűtlenül nagy és tömbszerű a ló feldomborodó hasa. Apám bevallja, hogy nincs ereje elhúzni a ravaszt. Egy disznó vagy bika az más, ott bele van kalkulálva az ilyesmi – „De most én legyek az isten? Milyen alapon?” Kohut Ábris az én kezembe nyomja a Scholberget, és biztatóan beleszorít a nyakamba. „Te még megteheted, öcsi. Neked az isten se néz oda, és akkor is mi van?” Nem sietem el. Előbb megpróbálom én is kiüresíteni a pillantásomat, s kiválasztani valahol egy háztetőt, ami fölött már nincs semmi. De érzem, hogy ez is hamis. Látni akarom, hogy mit csinálok. S hirtelen elhúzom a ravaszt. Kráterszerű, villámgyors nyom; a széleken, mint egy köldökmélyedés, ráncolódva rándul össze a bőr. Anyám minden kapcsolatot elveszítve fekszik az ebédlődíványon, és megállás nélkül ütögeti a falat. Később a verandáról hallatszik be a csukló vinnyogása; néha majdnem nevetésnek hat, ahogy sír. Még később az udvarról hallom a csoszogó karistolást; úgy lépked, hogy nem emeli föl a lábát, csak csúsztatja, görcsösön hozzátapad a földhöz. Már van öt óra is, mikor apám minden jel szerint az utolsókat lélegzi. Ahogy föléje hajolok, egy apró bogár röpköd az arcunk között, hangja egyenletes, mint a hajszáldrót. Szárnya szivárványló zöld, kidudorodó pontszeme bíbor és türkizkék. Kint a gátőrháznál rajzanak tömegestül a petróleumlámpa körül, s színtelen pöszlékké zsugorodnak a lángtól. Észreveszem, hogy ő is a bogarat nézi, hogy beáll a pillantása egy bizonyos szögbe. Nem hozzám igazítja a szemét, noha érzem, hogy engem is figyel; s most talán kell is ennyi eltérés, hogy valóban egymást lássuk. „Ne tiltakozz – mondom. – Meg fogsz halni. Próbálj elaludni. Én csukom le a szemedet. Gondolj valami olyanra, amit még sose gondoltál. Amit már nem lehet elrontani. Aludj el. Ne tiltakozz, apa.” Nehezemre esik ezt a semmit mondani; de magamnak se tudnék jobbat. S látom, hogy pontosan érti, mint én. Lassan engedem vissza a fejét a párnára; egyik ujja élesen beleszorít a bicepszembe. Este úgy sétálok végig az utcákon, mintha egy idegen városba tévedtem volna. A lakásunkban valamennyi lámpa ég, az ablakok nyitva, a rolók egész a rúdig fölengedve, porcelángombos húzójukat csapkodja a huzat. A templomtér – ahová az ablakaink néznek – akár egy likvidált nézőtér. Akkor még nem emlékezhetem rá, hogy a Mókus utcától nem esik messze a Templom utcai plébániakert; de azért mégis van hasonlóság a két éjszaka között, pedig nem erőszakolom. A nóniuszt ide vezetem ki legelni, a plébániakertbe, én meg hanyatt heveredem, és hallgatom a hersenő neszt, ahogy tépi a füvet. Gondolatban addig próbálom nyújtani a templom tornyát, míg olyan vékony nem lesz, mint az ökörnyál. Erős a kísértés, hogy az észrevétlenségig megszűnjék, és otthon érezzem magamat. De ez már nem sikerülhet; egy idő múlva kénytelen vagyok felülni és megigazítani a kemény dudorodást a farzsebemben, annyira vág. Inkább játékszer, mint pisztoly, mintás gyöngyházberakással; apám évekig őrizte a fiókjában. Velem van a fronton is, hogy legalább ez legyen, ha nem lesz jobb megoldás; s szerencsére elég lapos meg kicsi, hogy megússzak vele néhány motozást. Kétszer is elveszítettem, és mind a kétszer előkerül: mint a kullancs, úgy ragaszkodik hozzám. Fönt a manzárdon se találják meg, pedig még a nadrágom alá is benyúl a buzeránsforma altiszt, aki a járőrt vezeti. Közben arra figyelek föl, hogy a nóniusz abbahagyja a legelést, erősen a Duna felé figyel, s váratlanul nyeríteni kezd. Egy rendőr tűnik fel később valamelyik melléktucából, s megáll a gázlámpaoszlop mellett; de nem jön oda igazoltatni, helyette behúzódik az árnyékba, leül egy gömbölyű kapukőre. A ló erre újra fölnyerít, és fölemeli az egyik lábát; pedig nincs semmi olyan, amit az eddigieknél jobban lehetne észrevenni. Legfeljebb az, hogy a plébániatemplom tornyán is áthúz valami fény, aminek semmi köze semmilyen fényszóróhoz: csak a hold előtt ritkul fel kicsit a felhő, majd megint tömöttebb lesz. Időben nem sok az egész, de ahhoz elég, hogy a szeplős arc lassan hátrabukjon a vállamra, és a rohamsisakja hozzáérjen a számhoz. A feszesre húzott sisakszíj mély árkot nyom a húsába, s ezt majdnem elviselhetetlen látnom. De még így is percekbe telik, mire sikerül kilazítanom a csatot; Dramburg és Stargard között annyira elfagytak az ujjaim. És a nóniusz is csak most engedi le a lábát, és felém fordítja a fejét. Mintha tényleg valamilyen választ várna. Először úgy próbálom megfogalmazni, hogy a szügytől fölívelő kicsavart nyakvonal beszédesebb, mint egy lehetséges szemrehányás – de Emil atyát ez egyáltalán nem elégíti ki. Megkér, hogy írjam le újra az egészet, és kezdjem még messzebbről, amilyen részletesen csak tudom. És egyáltalán nem baj, ha az időpontok nem egyeznek, csak az a fontos, hogy kezdjem még régebbről. Azt hiszem, a következő nyár lehetne a legmasszívabb dátum, mikor a Csörge-tónál először látok vadnyulat vízbe fulladni: éppen a Lontai úr dobermanja üldözi az egyik közeli kukoricásból. A nyúl először megkapaszkodik egy vasrúdban, de látszik, hogy nem érzi biztonságban magát, és nekivág a tó közepének. A kutya a nádas széléhez fut, ahonnét zavartalan a kilátás, és veszettül csahol. Én a szerszámoskunyhó tetejéről nézem a jelenetet. A nyúl hamar kifullad (vagy már előzőleg harapást kapott), és egyre gyakrabban bukik le, majd váratlanul fölemelkedik, s két mellső lábát pingvin módjára lelógatja. Gereznája annyira lenyalt és csúszósan fényes, akár a fóka bőre. Érthetetlen, hogyan tud ennyire kiemelkedni a vízből, és másodpercekig ebben a pózban maradni. Lehet, hogy az egykori zsilip besüllyedt betonoszlopára akadt rá a lába; de sokáig abban se bízik, továbbúszik, és vakkogó nyüszítéssel elmerül, mielőtt sprintelve odaérnék. Kis késéssel a kutya is követi példámat, de akkor már hiába csapkodunk a tó közepén, nem tudunk többé ráakadni. A rendőr csak később sétál oda mellém, mikor már kezd pirkadni. De akkor se az ő lépéseire riadok fel, hanem arra, hogy a ló gyengéden ráteszi patáját a combomra. Kiderül, hogy ismeri a nóniuszt, ismeri Walter Karcsit és Halakisnét is. „Az a stukkós, igaz?”, és szotyolamagot nyomkod a foga közé, aprólékosan eldolgozza, mint Kohut Ábris a szivarvéget. Majdnem csukott szájjal pöttyenti ki a héjat. „Akkor most már engem is ismer”, állok fel zavart kedélyességgel, s egy szórakozott mozdulattal eligazítom a farzsebemben a kemény dudorodást. Tulajdonképpen kedvetlenné tesz, hogy nem faggat jobban; s valahogy sajnálom is, hogy nem fiatalabb nálam, és nem szeplős az arca. Walter Karcsiék még alszanak, mikor a nóniuszt visszavezetem a pince-istállóba; és Vili néni is alszik, mikor hazaérkezem a Csörge-tóról. Csak másnap délelőtt mesélem el neki a kalandomat a kutyával, s hozzáteszem, hogy ilyen körülmények között nem is lett volna szabályos rálőni a nyúlra. De nem vagyok biztos benne, hogy pontosan érti, mire gondolok. Vagy egyáltalán elhiszi-e az egészet. Riadt gyanakvással nézi az arcomat, kezemet odahúzza a sajátja mellé, és apró keresztet rajzol rá, ahogy a kenyérre szokták. Mikor látja, hogy elnevetem magamat, lassan visszahúzza a kezét; én meg ügyetlenül feldöntöm a gézzel letakart orvosságos asztalkát. „A Csörge-tó különben se vadászterület”, mormogom, s letérdelek, hogy kupacba söpörjem a színes tablettákat. Anyám, aki a szomszéd szobából hallgatja a beszélgetésünket, idegesen leint. „Azt hiszed, érdekel ez valakit?”, és kimegy a konyhába. Simon, a vadhívogató, bizalmasa a muslincáknak. Estefelé állít be hozzánk, és gyenge borjúhúst hoz Vili néninek; szinte tejszagú még. Az ecetes kendőbe tekert csomagot az asztalra teszi, utána hátralép, kalapját két kézzel fogja a slicce magasságában. Anyám kérdezi, hogy mit csináljon a húsból – becsinált levest? Vili néni megtörli a száját az ecetes kendővel, és elmosolyodik. Végül azt mondja, hogy semmit. Két hét múlva, a temetés után, Walter Karcsi is eljön kondoleálni. Valami bonyolult nevű virágcsokrot hoz, a szirmai olyanok, mint a húspotyoló, tele szemölcsszerű kidudorodással. Egy másik alkalommal, ősszel, azzal válunk el a Mókus utcában, hogy legközelebb Szentendrén vacsorázunk, ő majd lóháton jön ki, és az egyik szerb templomban töltjük az éjszakát. Állítja, hogy van egy bordóvörös szín az ikonon, ami a hajnali fényben majdnem ultramarin. „Hozzál pokrócot is – mondja –, éjszaka dög hideg van a templomokban.” Ezen viszont nekem kell röhögnön. Nyugodtan mondhatnám neki, hogy takaróztam én már kocsmaasztallal is. Ezután hónapokig nem találkozunk megint, csak egy távirat jön tőle, hogy a nóniusz vemhes, és hamarosan csikózni fog. De már ezt is hetes késéssel kapom meg, fönt Szabolcsban; még szeptemberben oda szerződöm egy burgonyabegyűjtő villámcsoporthoz, és határidőre vállaljuk a szovjet jóvátételi szállítások ránk eső részét. Furcsa, de Anitáról is ott hallok először hírt: a Lóvizeletgyűjtő Vállalatnál dolgozik titkárnőként. A Teréz körút egyik bérházában van az irodájuk, félig kibombázott ház, nem működnek a csapok, stílusosan vécé is csak a második emeleten van, a baptista szeretetcsomag-elosztónál. Anita szebb, mint valaha. Az Amerikai Misszió egyik sajtópropagandistájának a szeretője, tőle kapja a különböző pipere- és szagtalanító készítményeket. Rögeszméje, hogy a munkája se szagtalan. Nézi a keményre ráncosodott melóscsizmámat, közben egy töltőtollat nyomkod a rugós tartóba, s ahogy kipattan, elkapja a két ujjával. Búcsúzóul megmutatja a füstcsipkés bugyiját, erős fanszőrzete puhán felnyomja a selymet. Ez újdonság a régi emlékeinkhez képest, s kicsit el is csodálkozom báván. „Te se fiatalodtál!”, mondom, és éppen csak odanyúlok. Este a hajósok kocsmájában ülök a Vámház rakparton, a mellvéd tetején felfordított rohamsisakok, mindegyikben muskátli. Azt hiszem, akkor este határozom el századszor, hogy ebben a szezonban csak a burgonyákra koncentrálok. A szabolcsi munkásszállás fabarakkja még háborús maradvány, hadifogolykarám, a deszkafalon cirill betűs vésetek mellett német és magyar vésetek. A környéken egyetlen látható ló van, de az is inkább csontváz. Valamilyen megegyezés lehet, mert senki se fogja be, hagyják szabadon legelni, különböző neveken szólítják. A ló mindegyikre hallgat. Szakállamban most kezdem észrevenni az első ősz szálakat. A barakk latrinája előtt magas királybogáncs, fénylő bolyh-gubancként zúgják körül a nem-tudom-milyen bogarak. Látom a nyitott ajtókivágatban, hogy árnyék közeledik, de mintha az égett fű fölött lépkedne, semmi dobbanás. Kis idő múlva megjelenik a bogáncs mögött a beaszott lófej. A szárnyas angyal rézkarcot, amit egy kifosztott kastély könyvtárszobájában találok, anyámnak ajándékozom később. Azóta az is ott lóg a fegyverállványon, a családi képek mellett. A begyűjtött burgonyát kiürített tantermekben, kápolnákban tároljuk; mindegyik raktár ajtajában kirendelt őr, akik ideiglenes fegyverviselésre jogosultak. Esténként egy burjánnal benőtt vízmosás szélén gyakorlom a jógaülést, és képtelen vagyok meggyőző magyarázatot találni. Néha a nevemet hallom messziről; de lehet, hogy csak a tanácstitkár hív kártyázni, vagy valami tanyai lányt sikerült bevonni a „pártmunkába”. A pataknál mosakodó munkások kiáltozása egész a barakkig fölhallatszik; közben a gyülekező hajtók is megkezdik az osztozkodást a hullott agancsokon. A védtöltés mögött, a kubikgödröknél bennszülött-ordítozással rohangálnak, és homlokukhoz szorítva a villás szarvakat, öklelős kiszorítóst játszanak. Körülöttük a földbe szúrt botokon szakadt ingek, szárig agyag-sáros csizmák. Mi akkor már újra a veranda szúnyoghálója mögé húzódunk, karnyújtásnyira a mellvédnek támasztott puskáktól. „Hogy tudná most húzni szegény Kálmán!” – jegyzi meg B. Zolnai Félix, s nem veszi észre, hogy körmére ég a gyufa. Poss Béla a petróleumlámpát csavarja magasabbra, s ebben az emelt fényben hallgatjuk a borica táncot. Elképzelt barátomnak másnap a következő tudósítást jegyzem le a kamraszobában: „Kedves G. – néhány alkalmi adatot szeretnék megemlíteni, hogy az ártatlan tébolynak, amivel napjainkat bearanyozzuk, milyen mélyek a gyökerei. A táncoló legényeket két kuka kíséri, öltözetük ócska posztóból maszk, disznósörte bajusz, tehénfarok szakáll. A fejüket tollkorona díszíti. Kezükben korbácsnyél, a végén szalagokra hasított bőrdarab. Ezzel riasztják a gyerekeket. Havas idő lévén, hatalmas hógomolyát gyúrnak, és bevetik a kemencébe. A lányokat döglött madarakkal ijesztgetik, a madarakat nagy ceremóniával megsütik nyárson, széttépik, összevesznek rajta. Ezután szánkóra hordót raknak, benne bundába öltözött négy legény. Mikor a nép közé érnek, a legények előbújnak, és meztelenül rohangálnak a hóban. Végül a két kuka közül a gyengébbiket(!) földhöz vágják, fakarddal felhasítják, feldarabolják, megnyúzzák, mint a mészáros a marhát. Utána kezüket csapkodva sírni(!) kezdenek. Az egyik korbács nyelét az áldozat szájába, a másikat a seggébe dugják, és közösen fújni kezdik a szemét, az ágyékát, míg a leölt kuka föléled(!). Mondják, hogy Simon egy alkalommal további részletekről is beszélt már. Meggondolandó, hogy mindez a fölélesztéssel rokonszenvező elgondolást példázza-e jobban (továbbélés, föltámadás stb.) vagy a nyúzást, ami megelőzi.” Figyelem Simon arcát, hogy tudna-e válaszolni. A dáliabokrok mellett támaszkodik a botjára, arca fényárnyékban. Slicce rosszul van begombolva, buggyosan felpúposodik a fekete kord, ahol egy lukat kihagyott. Kohut Ábris nagy pohár színbort tölt cserébe a borica táncért; Simon óvatosan benyúl érte a szúnyogháló alatt, kiissza, a poharat leborítva teszi vissza a párkányra. Mintha maga akarna előre gondoskodni, hogy véletlenül se igyunk utána. Emil atya szerint ezt nevezhetnénk az „önérzet önkéntes megadóztatásának”. Nem tudom. De valami baj lehet mégis ezzel az örökös túlbiztosítással. Drahosch Ildikóéknál színezüst tokja van a likőröspoharaknak, hogy el ne törjenek; Poss Öcsiéknél mintázott bronzlánc rögzíti a lábtörlőt a küszöbhöz – s közben kiderül, hogy a hamis papírjaink is egészen jól beválnak; legalább a stargardi igazoltatásig. Pedig már második hete tapossuk Pomerániát. A szecessziós magánvilla kertjében délután újra kint sétál a két nyúlánk lány a tizennyolc fokos hidegben; nevetve végigdörzsölik az arcukat a hóval, utána szájon csókolják egymást, a nyelvüket összeérintgetik közben. Az ég valószínűtlenül üres, és borotváltan kék, mint valami kísérleti szünet egy végleges mozdulat előtt. Már késő délután lehet, mikor hangszórós páncélautókról kihirdetik a város körkörös védelmét, a szigorított statáriumot. „Meghaltak a madarak” – mondja valaki a levesosztó pincehelyiségben; de nem kap rá szóbeli választ, csak éles, figyelmeztető pillantást az egyenruhás konyhafelügyelőtől. Attól kezdve nem is hallani mást, csak a tányérok, kanalak csörömpölését. Mikor már harmadszor járjuk végig a stukkótörmelékes udvart, egyszerre Walter Karcsi pillantása is olyan éles-szürke lesz, amilyennek még soha nem láttam. Valahol ott akadunk el a témában, hogy mikor kellene meghalnunk, mikor lenne a legjobb, hogy ne rontsuk el, amit lehet; vagy csak annyira, amennyire muszáj. Azóta hallgatunk. S most egyszerre rám szúrja a pillantását. Mikor próbálom említeni, hogy a lezárt Hirosimában szőrös óriásvarangyok szaporodtak el, izgatottan közbevág, hogy az Apokalipszis szörnyalakjai logikus következményei egy olyan ártatlanságnak, ami teljesen tőlünk függ. És hogy érzi, ő is áldozata lesz az általános őszinteségnek, amivel szemben egyikünk se próbált kellő eréllyel hazudni. „Most már csak az a dolgunk, hadnagyom, hogy figyeljük magunkon a tüneteket, és még időben levonjuk a következtetést.” Halakisné a konyhaablakban áll, és némán, széles mozdulatokkal integet, hogy ne válaszoljak. Walter Karcsi közben ledobja magáról az inget, s mutatja, hogy nemcsak a hátán, a hónaljától a csípőjéig is vastagabb a szőr, mint a mellén. „Valamennyien meg vagyunk jelölve, barátom, mint a bélpoklosok hetedíziglen, ezt most már nem felejthetjük el. És ez nem tegnap kezdődött, hanem sokkal korábban.” S újra magára ráncigálja az ingét, a hangját lehalkítja. „Emlékszel… Drahosch Ildikón már akkor szaporodtak a kis fekete szőrök… még a bimbója körül is kezdett mutatkozni, pedig az duplán kivételes.” Halakisné szerint Walter Karcsi öt hónapja mondogat ilyesmiket, amit akkor sem értett, és most sem ért világosan. Mindenesetre megvárja, míg egyedül maradunk a konyhában; Walter Karcsi csak a közeli Két Mókusba ugrott át borért, és bármelyik pillanatban visszajöhet. Sietve, kicsit dadogva beszél; s közben egy fekete házinyulat is segítek megnyúzni, amit ebédre akar kirántani a tiszteletemre. A megkeményedett sódarabokat olyan erővel dörzsöli egymáshoz, mintha megkötött gipszet akarna újraporítani. Inkább korlátolt, mint értelmes; bár azért gyanú is marad bennem, hogy valami okból megjátssza magát. Aztán váratlanul elpirul, s még a nyaka is vörös lesz. Azt mondja, hogy Walter Karcsi újabban csak lábtól-fejtől hajlandó aludni vele, de úgy egyáltalán nem nyúl hozzá, pedig azelőtt még napközben is sokszor. Mikor végzett pár stukkóval vagy angyallal, utána bement lemosakodni, és sose öltözködött fel rögtön. „Tudja, csak úgy járkált a szobákban, mint egy gyerek, és akarta, hogy én is vele járkáljak, amíg csak rá nem jött az az erős melegség. Most meg valami artistát emleget folyton, akivel a Két Mókusban ismerkedett össze, az Rómában hallott valami hangot a trapézon, és utána sterizálta magát.” Első pillanatban nem értem. „Már úgy, hogy sterilizáltatta…?” A pincéből fölhallatszik a tompa nyerítés, a Templom utcából az óraütés. Az asztalon ott hever a nyúl, Halakisné tétova mozdulattal, visszájáról simít végig a hátán. „Aztán ez a legújabb most! Hogy már a karján belül is, ahol sose szokott… Hiába mondom, hogy én így szeretem, nekem így jó. De már ez se számít neki. Vagy szóljak orvosnak? Attól meg félek.” „Mitől?” „Hát attól” – mormogja, és benyit a kamrába. Ahogy lehajol, térde fölött kilátszik a kék eres bőr, a harisnyagumi csíkja. A kamraablak előtt nagy rozsdáslila rakás; csak az erős szagból jövök rá, hogy a szomszédos szeszfőzde kidobott cefréje. Halakisné sokáig keresgél egy fonott kosárban; s közben egy veréb csapódik az ablak dróthálójához. Egy pillanatra megkapaszkodik, pillantás nélküli gombszemében kíváncsi rémület. A koppanásra Halakisné indulatosan fölegyenesedik, összecsapja a kezét. „Nem mész! Ezek se tudják, hogyan szaporodjanak!” A számon van, hogy válaszoljak, de nem jut eszembe a megfelelő szó. Walter Karcsi csak késő délután jön haza a Két Mókusból, s egészen úgy viselkedik, mint aki elveszítette a hangját. A kihűlt húsdarabokon hártyásan fénylik a megdermedt zsír. Végül azt mondja szórakozottan, hogy a barátja levonta a következtetést, nem kellett hozzá trapéz meg fűrészpor, ahová nyilvánosan lezuhanjon. Még alkonyatig ott maradok náluk, de már semmi lényegeset nem beszélünk közben. Rájövök, hogy tulajdonképpen én se tudok semmit megfogalmazni elég világosan. Ott van, például, az a bizonyos október huszonegy, délután hat óra. Még fogolyként, negyvenötben, kisebb tömegsírt exhumálunk Bortól északra egy völgykatlanban; bár inkább kocsonyás földet már, mint konkrét hullákat. A lejtős úton hiába próbálom visszafogni a talicskát, valami föld vagy egyéb mindig lerázódik a zökkenőknél. Aztán nincs is tovább. És különben is lehet, hogy ennyi éppen elég. S megint csábítóan erős a kísértés, hogy elképzeljem a szabolcsi földeket burgonya nélkül, hóban, patadobbanás nélkül. S egy pillanatig tényleg sikerül elképzelni nélkülem magamat. Mikor a vízmosás szélén felbukkan a ló, még mindig jógiülésben vagyok. A jegenyesor fölött geometrikusan zárt, sárgás fénycsík, a széleinél vonalzóélességgel folytatódik a sötétség. Ezt nézem, mint valami lehetséges példázatot; és a ló bordáit, ahogy aprólékos vázként függetlenítik magukat. Aztán felállok, s elindulok a jegenyesor felé; ott kell elkanyarodni az állomás irányába. A ló sántítva követ, felzárkózik mellém, majd ismét lemarad. Szép, ahogy feltartja a fejét a csillagderengésbe; és egyáltalán nem makacsolja meg magát, mint a tehén, mikor végre sikerül fölhajtani a védtöltésre. Szedlacsek gátőr husánggal bökdösi a sorompónál; Szedlacsekné a kútnál szitkozódik, hogy mért nincs több félelem bennünk; Poss Öcsi a pécsi Ágit igyekszik egy kiterített lepedőre fektetni a fűben, karját szétfeszítve, mint egy Krisztust, a keresztről levétel után. Miért? És ha Jézus is nő lett volna? Kapott volna ő is ágyékkötőt. Egyedül Walter Karcsiról nem tudom, hol van. Csak abból sejtem, hogy a paradicsom-pusztai nóniusztelepre lógott el, mert hiányzik az egyik bringa. Szereti éjszaka meglesni az alvó lovakat; azt mondja, utána mindig megnyugszik, s el tudja képzelni, hogy más nyelven is lehetne beszélni, mint magyarul vagy másképp. Közben Ildikó megkér, hogy hagyjam egyedül a raktárban, valamit szeretne végiggondolni, amiben úgyse tudok segíteni neki. Mikor benézek hozzá később, látom, hogy a viharlámpa fényénél a két lábfejét mozgatja, és árnyjátékmozgásokat próbálgat az egyik talicska oldalán. A tehenet sikerül ugyan a sorompótól továbbhajtani, de most az istállóajtóban cövekeli le magát, s még a vasvilla böködésére se mozdul. A ritkás szempilláktól harlekinszerűen értelmes a tompasága. A beaszott fejű lovam is megáll az állomás salaklerakodójánál, onnét már nem követ tovább. Szándékosan nem fordulok vissza, hogy elbúcsúzzam tőle, sietve bemegyek a váróba, és lefekszem az egyik padra. Utas nincs senki rajtam kívül; s valószínűleg vonat is csak hajnal felé lesz, valami vegyes teher-személy. Közben pontos listát csinálok, hogy mit hagyok ott a munkásszálláson: egy inget, amerikai zoknit (Anita ajándéka), egy glicerines szappant, néhány kitépett lapot Pascaltól, amit a kastély udvarán találtam, és bőrzacskóban még néhány hülyeség: tavalyi zsebnaptár, brillantin, hamisított zászlóaljstempli 1943-ból s valamilyen zoknilyukragasztó, ami bírja a mosást. A szárnyas angyal rézkarc inkább csak véletlenül marad nálam: annak a hátlapjára írtam fel azt a kaposvári címet, ahol egy katonatársam lakik, aki nem tudott kiszökni Stargardból, s a hírek szerint személyesen ott volt, amikor Poss Öcsit tévedésből kivégezték. Már tizenegyre jár, mikor Drahosch Ildikó újra előjön a raktárból; és apámék is otthagyják a verandát. A szalmával bélelt szekér most érkezik meg a Daragóról, egy közepes és egy kétszázötven kilós disznóval. A két szederfa kampójára kötözzük a kant, fölötte pumpálós lámpa. Ahogy kezd bemelegedni, akkora zajt csap, mint egy gőzszelep. Szedlacsek sárga bőrkötényt köt maga elé, és hozzákezd a trancsírozáshoz. Anyám nincs közöttünk, valószínűleg otthon olvassa a Faust-ból a Gretchen-epizódot. Előbb csak apámék, aztán mi is odamegyünk a trancsírozópadhoz. Ahhoz képest, hogy mekkora test, viszonylag kevés vért enged, és az is alvadt, sűrű. „Mi lesz a kutyával? – kérdezi Poss Béla. – Most már azt is be lehet kaparni.” „Még ne!” – mondja Szedlacsekné, és leteszi a vödröt, szétvetett lábbal a roncsolt komondor fölé hajol. Feneke, mint a körbevágott tócsa, éles árnyékot vet a fűre. Apám újra megemlíti a tegnapi rendellenes vadvonulást. „Még a verebek is… figyeltétek? Mintha valami lekötött zsákból!” „És a telefondrótok?” – kérdezi Walter Karcsi nagybátyja. A lüktető zúgás hirtelen időváltozást jelent. Néhány pillanatig csak a rovarok zsongása hallatszik, a lámpa kifullad, újra kell pumpálni. Aztán ismét a drótok fejhangja a védtöltésről. Odahúzódunk a nádgúlás jégverem ajtajához; most ott világít a lámpa. A kiáramló hidegtől gyors párafoltok homályosítják el, majd megint kitisztul. A hajtók kerek dagasztóteknőben hordják be a feltrancsírozott húst, és becsúsztatják a törmelékes jégre. Simon szandálja beszorul két jéghasáb közé, de csak a csupasz lábát tudja kihúzni. Látom, hogy valami biztosabb támasztékot keres; végül kényszeredetten, mint akinek nehezére esik, belenyomja a talpát a húshalomba. Elálló, bütykös ujjai között kidudorodik a rugalmas máj.

 

(negyedik jegyzőkönyv)

 

Még három év, akkor leszek hetvenéves. Éjszaka csörömpölésre ébredek. Magamra kapom a kopott lódent, melyet háziköntösnek használok, és kimegyek a konyhába. Apró utócsörrenés figyelmeztet, hogy a kamrában van a bűnjel, az ok, az eredmény vagy tettes, végül is mindegy, minek nevezem. Egy évek óta mosatlan uborkásüveg csúszott le a polcról, ahol a sok rakatya üveg mellett alig maradt neki hely. Annyira szélre szorult, hogy bizonyára elveszítette az egyensúlyát, mikor a huzat bevágott a nyitott ablakon. Feketére zsugorodott uborkát találok a törmelék között, akkora, mint egy embrió. Soká kotorgatom a szimmetrikus, idétlen üvegdarabokat a kockaköves padlón, végül mégis otthagyom az egészet, nem takarítom fel. Annyira foltosak, mintha egy őskori lehelet párája evődött volna beléjük, s csak hunyorogva, kelletlenül tükrözik a fényt. De hát így van, ez sem áll össze, csupán együtt van a kupac. Most először érzek olyasmit, hogy egy sejtelem hatására az embernek le tud esni hirtelen a hőmérséklete. Később nagy sétát teszek a keselyűsi úton, és csak hajnalban térek haza. Az udvaron malomkőasztal, a halványodó hold még mindig akkora, mint egy reklámcélra kiakaszott óriási bádogtányér. Zsebre dugott kézzel állok a jégcsapos eresz alatt. Anyám azt állította, hogy a régi előszobánkban sosem volt jégszekrény, Kálmán bácsi nem támaszthatta oda a brácsáját. Nem tudom. Tényleg nem tudom.

 

 

Kálmán bácsi réges-rég meghalt, anyám tíz éve halott – de sose derült ki, hogy a brácsa azon az éjszakán honnét hova vándorolt. Pedig él még, csupán vallani nem hajlandó, nincs vonó, amivel szóra lehetne bírni. A mesterség bánata. A szomorúság mestersége. Ilyenkor derül ki, hogy az istenek bírják-e még türelemmel, vagy hagyják elveszni, kifulladni… – de ugyan mit is? A rokka sző-fon, a Moirák nem pihennek. Ezúttal az unokahúgunkat kerítette hatalmába a homéri aranyszövés. Mintha elirigyelte volna Klóthó, Lakhészisz, Atroposz tanácstalan csendesóráját, véres szelídséggel nyúl bele az álomtalan kendergubancba, és hibernáltan pörgeti a rokkát –

 

…Negyedik napja, hogy folyton csak köztük, csak öregek között vagyok – írja. Róza néni, Miklós bácsi, anyám. Róza néni, Miklós bácsi, anyám. Az éjszakák meg különösen hosszúak. Valahogy mindig történik valami, szörtyögés, fulladás, bilikeresés, felváltva álmukban beszélnek. Anyám pár éve súlyos operáción esett át, nincs végbele, a derekán hord egy övet, arra van rászerelve egy hol jól, hol rosszul záró zacskó; s valahogy megoldhatatlan, hogy ki ne préselődjön egy kevés. A szép testet, melyhez úgy bújtam valamikor, birtokba veszi a fojtós szag; de mikor tisztán tudja tartani magát, megint nem igazságtalan, hogy a nap süt. Mindenesetre vigyázok, hogy a viselkedésemen ne vegyen észre változást. Pedig minden reggel foltos az ágynemű, a lepedő, a padlóra kisebb darabok esnek le, széttapossuk. Hiába van nyitva az ajtó-ablak, mégsincs levegő. Ha lefekszünk, mintha a horkolás is helyet venne el a levegőtől, kiszorítja, és nem engedi vissza. De valami hasonlót érzek ebéd és vacsora közben is, akkor mintha a csuklás, böffentés törekedne ugyanarra. S közben, valahányszor kinézek az udvarra, a tyúkok is szünet nélkül megállnak, ürítenek, és tovább verik a csőrükkel a földet.

Róza néni, mióta az orrpolipját eltávolították, nem érez szagot; helyette a színeket látja másképp a szagoktól. Ez ugyan teljesen valószínűtlen, mégis többször bebizonyította már, hogy nem képzelődik.

Reggel óta különben Médi is rosszul van, lázas, reszket, csupa csont és bőr. Majdnem miniatűr kutya, valamilyen kibogozhatatlan keverék, s már tizenöt éves. Róza néni szalámit vesz neki, csirkehússal kínálja, de minél jobban kínálja, annál inkább nem eszik. Van egy macska is, az is nagyon öreg, és még mindig félős, minduntalan elugrik. Aztán váratlanul kihagy az emlékezete – hogy ő általában félni szokott –, s ráül a lábamra, gyöngéden karmol. Róza néni a tányérjából eteti őket, a tányér a lába között, a földön. A macska odaszagol, már kezdene enni, de Médi hörögve odarohan, elkergeti. Ez azért különös, mert hályogos a szeme, nagyon rosszul láthat, a tányér mellett mégis azonnal észreveszi a macskát. Sőt valami módon azt is érzékeli, hogy a macska közben fölkapaszkodott a díványra, s most ott reszket. Ha egy újabb darabot ledobnék, most valószínűleg azt is megenné.

Nem én, Róza néni az, aki egy idő múlva megjegyzi.

„Nézzétek, hogy igyekszik szegény, hogy akarja…”

De nem mondja tovább. Ha itthon volna Miklós bácsi, most biztos nem nyelné el a folytatást, s lenne megint ürügy és alkalom. Este ugyanis Miklós bácsi rakja le a tányért, és ő figyeli Médi veszkődését.

„Nézzétek, hogy rágja! Hogy akarja…”

„Mert esze nincs, azért! Tudja is ez már, hogy mit…”

„Hogy ez ne…? Halljátok? Róza csak úgy elintézi! Sajnálja tőle, hogy él!”

Pár pillanatig szelíden, robbanva nézik egymást, de semmi újabb érv nem jut eszükbe. Róza néni végül kiviszi a maradék levest a sötét udvarra, és beleönti a tyúkok lábasába.

„De hát mért éljen tovább Médi?” – halljuk kintről a hangját.

 

Miklós bácsi, aki hetvenhárom éves, és még mindig kőműveskedik, őrjöngve és dühöngve szeret. Dühöng, hogy csak pár napig maradok, pedig már harmadik éve várnak; s hogy éppen most akarok bemenni Szebenbe, mikor végre ő is végez a dupla műszakkal. Anyám szintén kétségbe van esve, s folyton újrakezdi, hogy alig voltunk együtt, és máris programot csinálok. Hármójuk közül még Róza néni a legnyugodtabb, de ő száztíz kiló, s talán ezért.

Kicsit fáradtan, de azért igyekszem megmagyarázni, hogy ez nem olyan program.

„Tudod, hogy Arankát szeretném meglátogatni, most már tényleg öt éve nem láttam. Meg itt van a karikagyűrű is, te mondtad, hogy próbáljam eladni…”

„Jó, jó, de nem most. Azt nem mondtam, hogy annyira sürgős.”

„Persze. De itt Vízaknán nincs olyan üzlet.”

„Nincs hát, de még ha volna is… Az egész falu megtudná, beszélné. Isten őrizz! Itt még akkor se szabadna, kicsi szívem.”

S makacsul kitart, hogy szándékosan külön programot csinálok.

„De hát csak menjél” – mondja délfelé sértetten, és veszi a kisseprűt, lapátot, föltakarítja maga után a padlót. Hátramegy a trágyadombhoz. Úgy teszünk, mintha nem vennénk észre. Mikor visszadöcög, még mindig ugyanazon a széken ülök, s számolgatom, hogy már úgyis lekéstem a legközelebbit, legfeljebb a reggeli busszal indulhatok.

Anyám hökkenten néz.

„De hiszen reggel megy Ági is…”

„És az baj?” – kérdezi Róza néni.

„Mért volna baj?” – mondja anyám, és beharapja a száját.

A födő alatt, mint a játékpisztoly, szaggatott sorozatokkal pattog a kukorica. Egy darabig ezt hallgatjuk; én meg hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a sok Ági, Gigi, Irma, Boriska, Éva, Ili közül melyik Ágira gondoljak – az alkoholistára? Vagy arra a fiatalasszonyra, akihez a férje akkor szokott visszaköltözni, amikor hetedik hónapos, és tejes a melle, mert igazában olyankor szeret vele?

Később sikerül feltűnés nélkül tisztáznom, hogy a szóban forgó Ági valamelyik tordai ágról az unokatestvérem; Arankának viszont a vízaknai ágról. Anyám örül, hogy ilyesmiről beszélhet, s mintha a szebeni utamat is megbocsátaná átmenetileg. Hogy a kedvére tegyek, ebéd után kiülök vele a birsalmafa alá, és csupa olyasmit kérdezek, amit már többször elmesélt, de azért még mindig tud módosítani rajta.

A nap erősen tűzi a kopár parasztudvart. A két széket úgy állítom árnyékba, hogy az utcára, a patakpartra is kilássunk, de valahogy nem tetszik neki a látószög; továbbhúzza a magáét, hogy a disznóólat és konyhaajtót is szemmel tarthassa. Róza néni egy támlátlan széken ül a konyhában, és jobb markával a bal hüvelykujját szorítja. Lehet, hogy nyitva van a szeme, és bennünket néz; de lehet, hogy nem. Médi az ereszárnyékban fekszik, hályogos szeme fölött koszorúban tapadnak egymáshoz a legyek. A macska meg eltűnt valahová. Ahogy elhelyezkedünk, anyám azonnal kötni kezd valami régi fonálból; azt mondja, egy másik gyapjúsapkát, hogy legyen tartalékban otthon, ha esetleg a tavalyit ellopnák. Már négy ilyen sapkám van Pesten. Amióta megoperálták, a feje elég erősen reszket, de a csúzos kezével változatlanul a megfelelő helyre tud bökni. Sokáig csak ezt a csendes mutatványt nézem, és ő is hallgat.

„Emlékszel, tegnap mutattad hazafelé azt a bedőlt házat… Birica, azt mondtad? De milyen Birica? Kláris… Vagy Kaláris? Sose tudom jól megjegyezni.”

Azt hiszem, sikerült eltalálnom a hangot. Egyszerre élénkebb lesz.

„Ugyan! Azzal csak a milicisták csúfolták… Még a milicisták is. De hát annyira bolondult a gyöngyökért, hogy nem is csoda. Még az Erzsi néni temetésére is úgy ment el, hogy elöl-hátul tele volt rakva…”

„Gyöngyökkel?”

„És csupa színessel! De jó, igaz, a temetésre nem, akkor befestette őket kályhafeketével, csak tudod, jött az eső, az meg a felét lemosta. Jaj, rettenetes volt, pedig megvolt benne a jó szándék. Szegény Birica… Nem is tudom, hányszor aludtam ott nála. Most meg bedőlt.”

„És te? Hogyan lettél árva? Miklós bácsi egyszer valami egészen mást mesélt…”

„Eh, Miklós! – és fölemelte a kötést. – A görögkeletiek mindent másképp akarnak tudni.”

„De drágám, Miklós akkor még református volt” – szól ki Róza néni.

Majdnem nevetni kezdünk; de mégse jutunk szóhoz. Dübörögve a kollektív traktorja fordul be a sarkon, és egy marhákkal megrakott pótkocsit húz, a marhák homlokán lila festékkel odamázolt kereszt. Anyám csendesen sír.

„Miklós összetéveszti, kis szívem. Ő úgy emlékszik, anya Etussal halt meg gyerekágyban, pedig csak a következővel, a kis Lukáccsal. És akkor volt nyáron, hogy Róza néni is elvesztette az anyját, de az enyém még élt egy kicsit, így aztán ő szoptatta ki Rózát is.”

„És Erzsi néni?”

„Ó, az akkor már nagy volt. Már nagyon értett hozzá, hogy dresszírozzon bennünket. Meg a kis Lukácsot pelenkázta. De szegénykém, az sem élt sokat. Tudod, mindig odatették nagyanyám mellé a dunyhára, aki rettentő vastag volt, s egyszer rákönyökölt, és megfulladt reggelre. Apa meg akkor kezdett el úgy búsulni, hogy semmink se maradt. Se föld, se ház. De azért abba sose egyezett bele nagymama, hogy a kis Lukács esetleg őmiatta. Ezt még mondani se volt szabad. De hát ki is tudja. Lehet, hogy tényleg a dunyha csúszott rá. De a Róza nénédet, azt aztán becézte mindig! Ő volt a kedvenc. Az a sok gyönyörű ruha, amiket Szebenből hozatott neki – emlékszel, Róza?”

A konyhában sokáig semmi hang; csak később, de Róza néni akkor sem engedi el a hüvelykujját.

„És az a pántos cipő, Zsuzsikám? Amit külön a lábadra csináltatott Brassóban?”

„De azt az Ambrus csinálta, azért csak fele árat kellett fizetni. – Aztán halkabban. – Pedig nem… Ambrus neki is csinált többször. De akkor se helyes az, annyira elkapatni egy gyereklányt. Csak hát, nagymama ilyen volt. Pedig mennyi gyász érte őt is! Rózsi menye is azon a nyáron halt meg Konstanzában a járványkor, aztán annak a gyereke is odakerült…”

„Ki? A sánta Ildikó?”

„Nem… az a mostohatestvére Craiovából. Tudod, aki Amerikába ment ki, hogy valami szektába belépjen, de már az első szentbeszéd alatt összeesett. Mi is csak a sírról láttunk már képet. Nagymama a Rózsi kisfiát vette magához…”

„És őt is Erzsi néni dajkálta?”

„Az első tavaszig igen… De ugye, ő is gyerek volt még, nem is tudhatta, mit csinál. Majd egyszer megmutatom a kertet, ahová a kis Édát kivitte tavasszal, és az egész kocsit teleszedte gyöngyvirággal. Az orvos azt mondta, attól fulladhatott meg, a gyöngyvirág szagától. Apa meg elivott mindent, még negyvenéves se volt, amikor eltemettük…”

Mindezt halkan, egyenletesen mondja, az arca is nyugodtabb. Ha így ül és köt, szinte fel se tűnik, hogy a feje is követi a kéz ritmusát. Mintha semlegesítené egymást a két különböző reszketés. Mikor a sor végére ér, aprólékosan eldolgozza a szemeket, nyomkodja. Körülöttünk halk tyúkkárálás, a disznóólban is kriptai a csend. Időnként tisztán hallom, ahogy a gyomra tompa buffanásokkal dolgozik.

„Csak tudnám, hogy erre is mi szükség… Nevelnek két süldőt, és még akarnak egy harmadikat. Minek? Hiszen a felét se tudják megenni. Miklós meg büszkébb, hogy eladja. Hogy ő nem cigány. Tavaly is minden rájuk romlott…”

S hirtelen felnéz.

„Róza alszik?”

„Nem tudom…”

„Csak folytasd, Zsuzsikám” – mondja Róza néni, és továbbra se mozdul.

Néhány pillanatra engem is elfog az álmosság, és lehunyom a szemem. Amikor kinyitom, a patak csalánosából egy kérődző bivalyfej emelkedik föl.

„Azért Ágira vigyázz, ha holnap együtt utaztok” – súgja bizalmasan.

„Ágira? Miért?”

„Jó, jó. Nekem mindegy. Hiszen az unokatestvéred. De majd meglátod, hogy tönkrement ő is. Csupa mitesszer az arca, valahogy a bőre nem iszta, én még nem is láttam ilyet. Kellett annak is eljönni Tordáról, amikor mindenük megvolt…”

„Most Arankának segít?”

„Nyáron, de csak a fagylaltszezonban. Kint az állomáson kaptak egy asztalt, de én még nem ettem a fagylaltjukból. Meg nem is szabad nekem, éjszaka megint rosszul voltam. Szegény Birica is hogy mondta mindig… Aztán képzeld, este alig aludtam el, egyszer csak apádat láttam a kolozsvári piacon. pedig ő igazán nem ment ki soha, még egy fél kiló almát se tudott megvenni olcsón, mindig becsapták…”

És megint a konyha felé les.

„Róza, igen! Ő aztán tud éjszaka meg nappal is aludni…”

„Dehogy tud. Csak a napot nem bírom úgy, mint te.”

„De itt nem süt, édes szívem. Azért ülünk árnyékban.”

„Süt az akkor is, ne mondd. Hiszen még idebent is süt.”

„Hát ha a tűz mellé ülsz…”

Kis idő múlva abbahagyja a kötést, és mimikátlanul maga elé néz.

Megszorítom a karját.

„Mi az… érzel valamit?”

Lassan benyúl a pongyolája alá.

„Fogd csak… Most sokkal keményebb, mint reggel.”

Oldalról én is benyúlok, és közösen tapogatjuk a mellét.

„Szerintem nem… csak képzelődsz. Pontosan olyan, mint máskor.”

De látom, hogy nem hiszi. És hiába is olyan, mint máskor, akkor is neki van igaza. A rákja, a szívbaja, az ízületei, a műtéti helyek, az elmeszesedett gerinc. Fél az áttéttől.

„És ott lent is nagyon szorít…”

Amióta itt vagyok, mindennap megnézem az elzárt végbélnyílást, a varratnyomos keményedéseket. Valahogy megnyugtatja, ha én is látom. És mindig megkérdezem előbb, hogy akarja-e. De most se mondja, hogy igen, csak a vállamba kapaszkodik, föláll, és elindul a konyha felé. Róza néni éppen szundítani kezd, a hüvelykujja kicsúszik a markából. Nagy melleit csak erőlködve tudja megemelni a lélegzet, de lefelé már gyorsan ereszkedik a lágy tömeg. Amikor melléje érünk, szusszanva kinyitja a szemét. Anyám szétnyitja a pongyoláját, és összegyűr a terítőn egy marasestis dobozt. Nem veszi észre, hogy van benne cigaretta.

„Hagytad kialudni a tűzet? Pedig mosni akartam még…”

„Még azt is – ásít Róza néni, és a dobozt bedobja a fáskosárba. Kicsit nevet. – Miklós örülni fog, ha este nem találja…” Aztán tapintatosan magunkra hagy, kimegy az udvarra. „Hiszen már kötél sincs, ahová lógassunk…” – és a száradó ruhákat csapkodja.

Anyám kis nyögéssel az asztal fölé hajol, én meg leguggolok mögötte, fölhúzom a pongyoláját. Gyöngén körbetapogatom, ahol a duzzadást érzi.

„Ott, ott… ugye, ki van dagadva?”

„Nincs… nem látom. Csak a barna foltokat a szélén. De azok ott is voltak.”

„Csak azokat?”

„Csak......”

Valamivel nyugodtabb most, de azért mégis bizonytalanul jön-megy. Csapzottan a macska is megjelenik, a szőre tele szivárványló lepedékkel, mintha most mászott volna ki a moslékosvödörből. Szórakozottan nézi.

„Azt már mondták a kórházban is, a foltokat… Tudod, a professzor Olariu. Hogy azokkal nem kell törődni. De én akkor se hiszem. Amikor fáj, akkor biztos kidagad.”

„Ne mutassuk meg az itteni orvosnak? Nem is ártana egy kis séta…”

Erre azonnal úgy tesz, mintha nem hallaná. Orvoshoz nem. S bizonyítékul megemeli a nehéz tölgyfa asztalt, hogy öt centivel odébb tolja. Róza néni elnéző mosollyal figyeli az ajtóból, a karján két száraz lepedő.

„Te, ha nem szakadsz meg addig, hozhatnátok Médinek is a patikából…”

„Médinek? Micsodát?”

„Egy kis pepszint.”

Anyám megdöbben.

„Meg akarod mérgezni?”

„Az én kutyám, kis szívem, ne akarj te engem fenyegetni. Nem azt mondtam, hogy sósavat az alimentárából.”

Most először sikerül úgy nevetnünk, hogy az arcukon fölrémlik valami régi vonás. A szuszék fölött besárgult kép: ők ketten állnak az egyik sós tó szélén, fekete bakancsban, fodros fehér ruhában, a hajuk vékony copf, a végén masni. Kicsit guvadt szemmel, merev mosollyal várják, hogy a fotográfus kattintson. A karjukat előretolják, így fogják egymás kezét. A másik kezükben egy-egy pünkösdi rózsa, szár nélkül: mintha közvetlenül a markukból nőne ki a szirmos pamacs.

Odamutatok a képre, hogy próbáljam emlékeztetni őket; de valahogy mégsem sikerül jól. Elszótlanodnak. Anyám idegesen a gyűrűt kezdi keresni, amit Szebenben kellene eladnom.

„Bemegyek én is veled, és majd veszünk pohártörlőt” – mondja váratlan határozottsággal.

„Azt nem! Arra a rázós buszra nem engedlek fölszállni. És Pesten különben is olcsóbb a pohártörlő.”

„Olcsóbb! De ha ott veszed meg, sose fogod beszegni…”

„Még a múltkoriak is megvannak, amiket adtál…”

Érzem, hogy ezt nem kellett volna; csak már késő. Ingerülten és kiszolgáltatottan vonja meg a vállát.

„Jó, akkor temessetek el. Majd bemegyek egyedül, és visszajövök vonattal. Nekem nem kell, hogy egész nap csak Aranka siránkozzon…” S bemegy a lesötétített tisztaszobába. Kicsi szoba, alig több háromszor három méteresnél. A földön táskák, szatyrok, két olcsó, kék papírbőrönd. Minden gyűrötten kint lóg. A félhomályból apró puffanások, csattanások hallatszanak; de ugyanakkor a két süldő is rákezd, és eszelős visítással az ól deszkarésébe feszítik az orrukat. Szeretnék kimenni hozzájuk, de Róza néni újra ott ül a széken, és eltorlaszolja a kijárást.

„Hagyd csak, biztos a patkányok, Miklós tegnap is agyonvert kettőt. De én félek tőlük… Igaz, Zsuzsika?”

Valamilyen célzás lehet ez, aminek részletes története van, de most egyikük se tartja fontosnak tovább mesélni. Anyám közben visszabotorkál, és a nyitott retikülömet tartja maga előtt.

„Te Jézusisten… ide tetted?”

A látvány megzavar; és látom, hogy Róza néni is összekulcsolja a kezét, mint aki felkészül.

„A gyűrűt? Talán ide sem adtad…”

„De igen. Tudom. Emlékszem. Szép sárga, bécsi arany volt… De hiába mondom, hogy eltedd, múltkor a táskádat is otthagytad a boltban. A retikülödben meg nincs, megnéztem. De hát hol van akkor? Még anya kapta, mikor Bucurestben az ügyvédnél szolgált, és a felesége meghalt…”

S reszketve kisápad; de ahogy le akar ülni, leejti a retikült, s egy csomó apróság szétgurul. Amíg összeszedegetem, Róza néni megfogja a csuklóját.

„Ne izgasd föl magad. Meglesz.”

„Könnyen mondod te! Neked még itt van Miklós… – És gyanakodva megkeményedik az arca. – Ugye, Ági járt itt, amikor elmentünk tegnap?”

„Igen. Meg itt voltam én is. De az udvarról be se jöttünk a szobába… ha esetleg erre gondolsz.”

Ahogy a földön térdelek, csak a püffedt lábukat látom, az egyformán lecsúszott fáslikötéssel. Ez majdnem megakadályoz, hogy rájuk szóljak.

„Most már hagyjátok, mert még este visszautazom!”

Róza néni a szemével int.

„Eredj, nézd meg a bőröndöt, édes. Két éve Birica is húsz lejt adott Szent Antalnak, pedig megspórolhatta volna.”

Anyám összeszorított szájjal ül, a karját keresztbe fonja. Kerüli a pillantásomat. És ők se szólnak egymáshoz. Én meg igyekszem minden dughelyet sorra venni, szatyorról szatyorra. Az egyik cipője orrában találom meg a kopott bársonydobozt. Mikor kiveszem mutatni, anyám éppen csak odanéz; és az arcszíne is sokkal jobb.

„Érdekes… Pedig biztosra vettem, hogy odaadtam. És né, még a doboza is megvan! De most aztán tedd el, ne hányd el. És tartsd mindig magadnál. Arankánál meg úgyis jobb, ha a retikült is viszed a vécébe, nem kell a szobában hagyni. Tudod, nekik nincs külön vécéjük, csak a másik oldalon, az udvar végében…”

Egy lélegzettel mondja ezt is, és még mindig összefont karral. Róza néni hajszálra ugyanúgy teszi keresztbe a karját, valószínűleg szándékosan.

„Tévedsz. Arankának most sok pénze van. Mért lopná el a gyűrűt?”

„A gyűrűt nem. De azért a pénzt megszámolhatja Libus, mielőtt kimegy…”

„Jó, megszámolja. Aztán? Üljön megint a vécébe, amíg visszarakják, ami hiányzik?”

Várnám a folytatás; de még egy halvány mosolyra se hajlandók. Két becsukódott szobor. Médi az ereszárnyékban csuklik, a macska eltűnt a fáskosárból. Úgy érzem, nekik is jobb most, ha magukra hagyom őket. S csendben hátraviszem a széket a ház mögé, ahol az üres műanyag dobozokat gyűjtik; mellette törmelék tégla. Van itt egy megcsonkolt ecetfa is, Miklós bácsi erre akasztja a rozsdás vaskarikát, az egyikbe éppen beleesik a református templom tornya. A levegőben sok a galamb és fecske; és semmi felhő. Később eszembe jut a kérődző bivalyfej, de egyre bizonytalanabb, hogy csakugyan láttam-e, vagy csak álmodtam. Aztán elalszom.

Már hatra jár, mikor visszamegyek a konyhába. Hanyatt, egymás mellett feküsznek a díványon. Mellükön a négy összekulcsolt kéz. Róza néni lehunyt szemmel, majdnem hortyogva szuszog, az orrából kifehérlik a vatta; anyám a gerendás mennyezetet nézi. Odaguggolok melléje, és hirtelen megcsap a fojtós szag. Róza néni ilyenkor szokta mondani, hogy „Zsuzsikám, már megint kékülsz”; de van úgy, hogy pirosat is mond. Eltéveszti a szagokat.

„Aludtál egy kicsit?” – kérdeztem.

Megrázza a fejét.

„Menjünk egy kicsit sétálni?”

Megrázza a fejét.

„Menj egyedül csak. Majd alszom holnap. Holnap úgyse leszel itthon.”

S megpróbál felülni, de meg kell támasztanom a hátát, hogy vissza ne dőljön. A keze nyirkosan hűvös, a háta izzadt-forró. Amíg a nyakát törölgetem, fél tenyérrel az asztalra támaszkodik, s erőlködve feláll. A kombinéja kilóg alul, a melltartója is félrecsúszott. Közben felsóhajt, és oldalt lép, hogy az utcára kilásson. Mondja, hogy mikor az előbb kinézett, Boriskát látta a patakhídon piros térdharisnyában, pedig még le sem telt a gyászév. Róza néni állítja, hogy letelt, hiszen neki kellett lemosni Gézát ecetes ronggyal, Boriska nem mert hozzányúlni. Meg különben is válófélben voltak, csak aztán mégse kellett ügyvéd. Egyszerre megint olyan zavart érzek, mint mikor Ági került szóba. Fogalmam sincs, hogy ki ez a Boriska. Rémlik, hogy az egyik mostoha-unokatestvérem a brassói ágról; de felvilágosítanak, hogy Borica fogadott lánya volt húsz évig, csak úgy összevesztek, hogy kénytelen volt kitagadni, és semmit se hagyott rá. A bedőlt ház, az lett volna a Boriskáé, ha nem verik véresre egymást; de így az is az unitáriusokra maradt. Azok viszont kihaltak közben Vízaknán, és tavasszal a pap is elköltözött. Borica volt az utolsó a felekezetből, mondja elkönnyesedve anyám. Mikor Róza néni megjegyzi, hogy Borica nemcsak unitárius volt, hanem titokban a katolikusokhoz is eljárt, sőt már lánykorában is folyton attól félt, hogy hátralékban marad, anyám vérig sértve csattan fel, hogy legalább a halottakat kímélhetné. S felindulásában megint bevonul a tisztaszobába. Ahogy nagy zajjal a szatyrokat húzkodja, véletlenül lever egy 1916-os emlékpoharat, rajta a Gyilkos-tó látképével, a fenyvesek koszorújával. Róza néni elmosolyodik a csörrenésre; de mintha mégis neheztelne.

„Hát igen. Nekem nem szabad Biricáról. Pedig őt is én mosdattam ki a ravatalra, nemcsak a Gézát. Vagy ezt se mondom jól?”

„Ezt igen, mert a vonatom késett… De ki öltöztette? A sok gyöngyöt ki rakta föl rá?”

„Te, Zsuzsikám. De én most csak a mosdatásról beszéltem.”

Hosszú, majdnem néma félóra telik el, amíg rá tudom venni anyámat, hogy menjünk ki a fürdőkertbe. A hűvösség ilyenkor ér ide a havasokból, ilyenkor már kellemes a séta. Róza nénit nem látjuk, mikor elindulunk, már korábban bevette magát a disznóól mögé, ott kalapál egy kilazult deszkán. S anyám nem is erőlteti, hogy szóljunk. Váratlan fürgeséggel nekilódul a meredek udvaron; talán hogy nekem se legyen időm hátraszaladni az ólhoz. Csak kint a sarkon lassít le, s onnét már félóra alatt odaérünk a gyógyfürdőhöz. Nem nagy távolság, alig háromszáz méter; de szép út. Öreg fák, patakpart, néhány fölismerhetetlen arcú kő-Krisztus. Amióta a fürdőt bezárták, a parkba tilos belépni; de anyám nem veszi észre a figyelmeztető táblát. Csak arra panaszkodik, hogy a kavicsos sétány töri a lábát, s mintha szöggel vernék a sarkán a hegyes csontsarkantyút. Leülni meg nem lehet, mert a maradék két padot szögesdróttal tekerték körbe. A három sós tavat deszkapalánk veszi körül, a kabinok java része bedőlt; csupán a lombok között látszik ide a havasok masszív körvonala. Valamikor nagy élet volt itt, zene szólt, táncoltak, szeretkeztek, a nők fodros fürdőruhában ültek, és áztatták a petefészküket a vízbe süllyesztett padokon. Akkoriban a hosszított derék volt a divat, a lazára eresztett öv bőrrózsájáról cakkos szálak lógtak le a szoknya aljáig.

„És hol voltak a pálmák?” – kérdezem.

Sokáig nézi a traktornyomos parkot, végül egy földhányásra mutat, ahol két egymásba olvadt bitumeneshordó áll. Mintha lett volna egy ilyen kép is valahol, anyám egyedül támaszkodik az egyik pálmafának, a haja a derekáig ér, nevet. A képre ő is emlékszik, de arra nem, hogy nevetett volna.

„Jaj, dehogy! – mondja. – Ugye, akkor volt az, hogy apád azt a sok szeretőt tartotta Kolozsvárt, és pénzt se adott haza semmit, én meg lent dolgoztam a Bărăganon egy uradalomban, annál a zsugori uraságnál. Jaj, szörnyű! Pedig milyen szép ember volt… Aztán mégis lopni kellett mindig, hogy jusson nektek is, ugye, zsírt meg lisztet… És az a sok szép gyümölcs! Te meg ilyen kicsi voltál még… – s mutatja, hogy mekkora. – De a ruhát azt nem, azt csak kölcsönbe kaptam Biricától arra a délutánra…”

Közben egy tornyos, feketére evődött faépületen akad meg a szeme; mint valami túlméretezett filagória. Most cementeszsákokat tárolnak benne. Kis mosoly suhan át az arcán.

„Ott szólt a tárogató esténként… emlékszel?”

Nem emlékszem, de igyekszem erősen elképzelni.

Már sötétedik, mikor hazaérünk. Miklós bácsi még mindig nincs otthon, de az asztal már megterítve. Középütt, egy felébe tört tetőcserépen, nagy fazék túrós puliszka gőzölög.

„Na, ugye – mondja Róza néni. – Már a kapuból láttam, hogy jöttök. De jó is, hogy nem siettetek, mert Médi megdöglött közben. Már el is kapartam az ól mögött.”

„Hogyhogy megdöglött?” – kérdezi anyám, és belemarkol a terítőbe.

„Hogyan! Hát csuklott egy darabig, aztán nem csuklott többet. Kár is lett volna az a pepszin… Vagy hoztatok mégis?”

„Nem… nem hoztunk” – mondom; s anyám még mindig a terítőt markolja.

Ági csakugyan szokatlanul és csúnyán mitesszeres. Kint az autóbusz-állomáson találkozunk reggel, és ő ismer föl a tömegben. Jó kabát van rajta, a lábán pionír fiúcsizma. Elképzelhető, hogy már régóta iszik, a szája cserepes, s ahogy sűrűn rányal, utána mindig aprókat nyel. Különben egyáltalán nem látszik, hogy harminckét éves, lehetne negyvenkettő is; a szeme azonban olyan világító kék és szép vágású, amilyen Róza nénié volt.

Amikor este újra szóba került a tordai ág, akkor mesélték el, hogy húszéves korában két gyereket fogadott örökbe pénzért, de csak három év múlva ment férjhez a bikaistálló egyik fiatal állatgondozójához; s hogy a férje másfél évig „politechnikát” is tanult Iaşi-ban, s csak akkor hagyta abba, mikor a hereműtétje után az évfolyamtársai csúfolni kezdték. Sőt azt is beszélik, hogy a fogadott kislányt a hokedlire kötözi, és úgy veri. Ezt az utóbbit Róza néni se cáfolja határozottan, bár biztosat egyikük se tud. Amikor meg Ágit faggatták egyszer, az nemcsak a hokedlit tagadta, hanem a hereműtétet is. Már ágyban voltunk, mikor anyám megint előhozta az egészet, de Miklós bácsi úgy horkolt, hogy csak kiabálva értették egymást; mi a tisztaszobában, Róza néni a konyhában.

„Jó, nem volt műtét… De akkor mért nincs saját gyerekük?”

„És nekem volt? Azt hiszed, én nem vertem volna szívesen a seggire?”

„De lekötni… És még nem is az apja! Jaj, te, Róza…”

„Azt nem mondják, hogy meztelenül, csak a hokedlit mondják. És nagymama engem is hányszor ráparancsolt…”

„Persze! Csak én nem emlékszem rá. Nem mertél te olyan makacs lenni. De hát védd, ha jólesik, téged úgyis mindenki becsaphat… De akkor is csak a két gyerek érdemli meg. A süldőket nekik adjátok?”

„Ugyan! Tavaly is nekik hizlaltunk egyet.”

S nagyjában el is alszunk ezzel.

A buszon annyi az utas, hogy igazában állnunk se kell, olyan tökéletesen be vagyunk préselve, a hasunk egymásba nyomódik. Mégis, mintha zavarná Ágit, hogy ennyire közel esik az arcunk, és igyekszik hátrafeszíteni a nyakát. De így is jól érzem, hogy vagy a bimbója erős, vagy valami durva varrású melltartót használ.

„És ti? Ti miért nem neveltek disznót?” – kérdezem.

Zavartan nyel, és a szemöldökét húzkodja. „Tetszik tudni, nem érdemes. Itt van nem messze a kukoricaföld… igen, már elhagytuk – és megpróbál a fejek között kinézni. – Ha onnét megszedem, ami kell, és megfőzöm, azt jól el tudom adni Szebenben. Két lejért a csövit, az nem rossz ár…”

„És télire nem is hagysz…?”

Közbevág.

„Dehogynem. Ha már köd is van reggel, megyünk mind tollazni…”

„Az micsoda?”

„Hát, ki a határba. Ott még szedünk annyit, hogy kitartson.”

„És ezt szabad?”

„Persze. A kollektívben mindig marad, amit nem vesznek észre. És úgyis csak odapusztulna. Én így a négyszeresét is megkeresem a kukoricának.”

Az induláskor hűvös volt, most annál jobban izzadunk. Ági arcán, a mitesszerek között, kis árkokban csillan a verejték. A tartós préseléstől apránként az egész alsó és felső öltözetét kiismerem, a kapcsokat és gyűrődéseket, mindent. Inas és izmos test; s valamilyen borotvakölnit használhat.

„Ez itt már betonút – mondja, és behúzza a hasát, a mellkasát hátradönti, így viszont az ágyékunk nyomódik egymásra. – Ugye szép? Most már mindenfelé betonutakat csinálnak. Tavaly még filmezni is voltak Bucurestből… Tankokat hoztak és sírokat ásattak. A sisakokat meg itt hagyták, tessék csak nézni!”

Kis ügyeskedéssel találok egy rést, ahol kilátok a mezőre. A szanaszét leszúrt karókon tényleg ott lóg néhány rohamsisak.

„De mért nem tegezel engem? Úgy beszélgetünk, mint két idegen.”

Elvörösödik és félrenéz.

„Ne tessék haragudni, de én nem tudnám jól… Valahogy nem jön.”

Valamit megérinthettem benne, amire nem számított, mert Szebenig már nem nagyon váltunk szót. Csak az állomástéren enged föl egy kicsit, és lelkesen kalauzol, mintha csakugyan idegen volnék. Arankáék nem laknak messze innét, de előbb elkanyarodunk a fagylaltos stand felé, s ez olyan ellenőrzésféle is. Ilyenkor reggel, amikor még nem nagyon vesznek fagylaltot, a szomszéd kislányára bízzák az árusítást. A stand jó helyen van, hármas utcakereszteződésnél. Egy darabig a túlsó oldalról nézzük a forgalmat. Ági precízen figyel.

„Jól mér – mondja elégedetten, s mikor a cingár kislány mögé érünk, nevetve beüt a szoknyája alá. – Csak aztán ne protekciózz! Majd tizenegy felé jövök!”

A kislány riadtan néz hátra, sietve tovább mér. Az ő arca is szokatlanul mitesszeres; mintha tényleg a gyereke volna.

Néhány utcával odébb egy sikátor nyílik, s onnét már nem kísér tovább Ági. Ügyetlenül nyújtja a kezét, és nem hagyja, hogy megcsókoljam. Azt mondja, úgyis találkozunk még; és váratlan bizalmassággal odahajol a fülemhez.

„Megyek gyertyát gyújtani a románokhoz, tudja, ott így is lehet imádkozni. És most muszáj… Tante Angelica mindig igazat jósol, és most én is megálmodtam…”

Egy pillanatra meghökkenek, ahogy anyám szokott, s még a mimikámon is érzem az ő arcmozdulatát.

„Jó, jó, de mit? Rosszat?”

Sután áll. Nem akar a szemembe nézni.

„Egy fekete kos állt a parton… De Arankának ne tessék beszélni róla!”

Úgy búcsúzik el, hogy tenyerét végighúzza a selyemballonomon, és gyorsan megfordul. Majdnem férfias lépésekkel csattog tovább a pionírcsizmájában.

A harmadik ház az Arankáé. Hosszú és keskeny udvar választja el a kétrészes épületet. Az egyik szárny emeletes, a másik földszintes, s a kettőt elrozsdásodott télikert köti össze hátul, elöl meg egy bástyaszerű boltív. Aranka a földszinten lakik, és két utcai ablaka is van. Nem kell bekopognom, az ajtó kitárva, a küszöbön fényes linóleum. Valahová kimehetett éppen, mert a köszönésemre senki nem válaszol. Nagy, parkettás szobába lépek be. A szemközti falon nagyméretű gépi selyemperzsa, Szöktetés a szerájból. A csillagos éjszakában két fehér burnuszos arab vágtat, a lovukat ütik, hajsza, a lovak gyönyörűek. Az egyik arab ájult nőt tart a karjában. A háttérben mecset, pálmák, kaktuszok, az előtérben néhány kő. És az egész rikítóan színes. Ez alatt áll a kétszemélyes rekamié, még bevetetlenül, éjszakai összevisszaságban. Egyébként a szokásos berendezés, sok csipketerítő, hat lila huzatos szék. És ragyogó tisztaság, mintha kizárólag a rekamiét használnák csak.

„Jézusom!” – hallom egyszerre a hátam mögül, de már nincs időm megfordulni, maga Aranka lép oda mellém.

Ő is eléggé meghízott, csak arányosabban, mint Róza néni; s persze, sokkal fiatalabb is. A karomat szorítja és néz, eltol magától, megint visszahúz, elkönnyesedve megölel, a mozdulatában túláradó öröm és gyakorlatias felületesség.

„Nahát, mégiscsak! Persze, Ági szólt már, hogy itt vagy, én meg gondoltam is, hogy lesz-e benned annyi… De Jézusom, ha Mituka látna! Gyere, hadd nézzelek jobban… Pontosan, mint az anyád! Pontosan, mint az anyád! – és tapsolva a rekamié felé fordul. – Vali! Vali! Nézd, ki van itt! A nagynénicskéd Pestről!”

Nem azonnal, csak néhány pillanat múlva mozdulnak meg a párnák, és megjelenik Vali feje. Alig lát az álmosságtól, beletúr a hajába, valamit mormog románul, utána megint eltűnik. Aranka elérzékenyedve int.

„Kis szaros, sose tud fölébredni… Csak ne volna olyan szép meg ne szeretném annyira. Dragă, ne csináljak egy kávét?”

„Köszönöm, majd később, most csak ülj le inkább. Biztos túl korán is jöttem… De este már muszáj visszamennem.”

Leülünk a lila székekre, és mosolyogva nézzük egymást. Akármiről beszélgethetnénk most, de még nem tudjuk, hogy mi legyen ez az akármi. Mindenesetre meglep, hogy olyan gondosan fekete rajta minden, a blúz, a pecsétes szoknya, a zokni és a szandál, a keskenyre hajtogatott sál, amivel a festett szőke haját köti le. A festés alatt kezd kinőni a barna, és a szája is erősen festékes. Párnás ujján vastag karikagyűrű, belenőve a húsába, a nyakában aranylánc.

„Csak nem gyászolsz? Vagy még mindig a férjed?…”

Érzem, hogy örül a kérdésnek. Kezébe veszi a kezemet, és lehunyja a szemét.

„És az anyámat, lelkem… A négy legkedvesebbet veszítettem el öt év alatt. A négy legkedvesebbet… Nincs éjszaka, hogy ne látnám őket, ne beszélnék velük. Itt a rekamié, a bútorok, a sok szerviz, ez mind Mituka nekem. Nem tudok én már igazán élni, csak meghalni… És ahogy Mituka tudott! Ezt a fali perzsát is közösen vettük Ephoriában, s még le is alkudott belőle egy negyed árat, pedig nem könnyű ám a tengerparton, mint a cukrot, úgy viszik az ilyesmit a külföldiek. Nézted a mecsetet rajta? Meg a pálmákat? Mituka azt mondta, olyan igazi ez, hogy el tudna gyalogolni odáig… De aztán máshová kellett neki. Én meg egy árva pálmát se ültethetek a sírjára! Itt elfagy.”

Nem siránkozva, inkább lendülettel beszél, mintha rá akarna venni valamire. S csak a legvégén csuklik el a hangja. Közben itt is bejön egy macska, mint Vízaknán, de ez annyira kicsi még, hogy minden szőrszála külön áll. S most kezd Vali is ébredezni. Aranka fölkapja a kismacskát, és odadobja a párnák közé.

„Menj, karmold meg! – Aztán szigorúbban. – Hallod? Öltözz fel, és megyünk a városba, csinálunk egy szép napot a nagynénicskédnek…”

Vali most lesz tizenhét éves. Álmos, lusta arc, kicsit ovális és keletiesen lágy, a szája puhán biggyed, a szeme sötét. Tuladjonképpen nagyon szép, csak valami öntudatlan unalom tompítja ezt a szépséget. Ahogy felül, világít a meztelen felsőteste. A haja elborítja a vállát, és az övé is festett szőke, mint Arankáé. Közömbösen és mégis érdeklődve bámul; s talán nem is érdektelen, ahogy ezt a kettőt egyeztetni tudja.

„Budapestről?” – kérdezi kicsit élénkebben, és meztelenül kimászik a paplan alól, csak egy hálókabátot lógat maga elé.

„Gyere, csókoljátok meg egymást, addig én hozom a kávét” – mondja Aranka, és ülve marad.

Vali félúton odapillant a tükörbe, utána oldalról az arcomhoz hajol.

„Akkor te is tante vagy?” – és megcsókol.

„Szégyentelen! – nevet Aranka, s a lelógó hálókabátot hátrahúzza Vali lába között, és feltolja a fenekén a derekáig, hogy legalább így fogja maga köré. – Látod! Nem érzi, hogy mit szabad, mit nem. De még szegény Mituka se tudta leszoktatni. Ugye, mindig éjszaka jött haza, reggel korán ment el, ez meg mint a madár, ha fölébredt…”

Vali a szoba közepén áll és ásít.

„Mit vegyek föl?”

„Amit akarsz, kis szívem. Tudod te. Csak gyorsan, hogy indulhassunk…”

Vali vállára dobja a hálókabátot, és kimegy a másik szobába. Aranka is föláll, és Vali után néz.

„Mit beleadtunk ebbe a kölyökbe is! Pénzt, szeretetet, mindent… Mituka az ilyesmiben mindig gavallér volt. Amikor meghalt Vali apja, a Feri… – s egy pillanatra elakad, megfogja a vállamat. – De hiszen ismerted! Az unokatestvéred volt, az én édesbátyám…”

„Persze… Találkoztunk is itt Szebenben. Vagy inkább Vízaknán?”

Öt-hat éves korunkban egészen biztos, arra emlékszem. Arra a nyárra, amikor a Róza néni kiskacsái folyton visszacsúsztak a földbe ásott itatóbili pereméről, mi meg addig nevettünk rajtuk, amíg elkéstünk a segítséggel. Nagy bili volt, három-négy kiskacsa fért el benne.

Aranka lassan visszahúzza a kezét.

„Na, majd azt is egyszer… Hogy Feri hogyan ment el. De Mituka már a temetésénél mondta, hogy a mi kötelességünk kiállni, és nem hagyhatjuk Ritát a három gyerekkel. A Valit meg ide is vettük mindjárt. Mituka annyira imádta. Mituka mindenkit szeretett… – s kicsit elgondolkozik, szeme rátapad a fali perzsára. – Mindenkit és mindent – ismétli meg, de valahogy közönségesebben, mint az előbb. És látom, hogy könnyes. – Tudod, hogy még a halála napján is táncolt? Egy órával a halála előtt? Csak nyúlt és az első pincért derékon kapta…”

Sóhajtva visszaül mellém, s a csipketerítőt kapirgálja.

„Istenem, ha mindent el tudnék mondani neked… És este mész már? Azt mondtad?”

Nem akarom, hogy ő is úgy érveljen, mint anyám; inkább nevetve legyintek.

„Hagyd el, egy nap is hosszú tud lenni…”

Váratlanul hálásan bólint, és közelebb hajol.

„Nekem igen, dragă. Én aztán tudom! Csak ülök itt, és ülnek körülöttem a halottak, a széken, az ágyon, a küszöbön… Mérem a fagylaltot, és azt is ők nézik. Nézik az utcán, ha megyek, ha este odafekszem Vali mellé… Legalább csak egyszer lehetne elmondani! De nem megy… És látod, mégis szeretek enni! Szeretem a konyakot, amit Mituka is szeretett, szeretem, ha nevetnek körülöttem, és pusztulok bele, hogy nem állhatom meg… Tante Angelica egyszer azt mondta télen, hogy Aranka, vigyázz, nehogy rád vigyázzanak úgy, hogy a végén megbánd! De hát teszek én mást…? Hiszen másom sincs már…”

Vali közben újra bejön meztelenül, de most egy lila kosztümöt hoz.

„Ez jó lesz?” – kérdezi.

Aranka nem közvetlenül válaszol, nekem dicséri a ruhát.

„Ugye szép? – s a szeméből kitörli a könnyet. – Az első modell volt a rajonban, a Casa de Mode ezzel nyert díjat a fesztiválon. És nem is engedték olcsó konfekcióra… Mi meg szeretjük a szépet. Én is mindig szerettem.”

Vali tanácstalanul áll, választ szeretne kapni.

„Azt mondd, hogy jó lesz-e…”

„Jó, jó, kis szívem, csak meg fogsz pukkadni benne, ha fölmelegszik, de hát csak vedd, ha szereted… – Majd újra felém fordul. – Ez is olyan ám, hogy itthon pucéran se fázik, a napon meg képes meghűlni, köhög. Én izzadhatok, mint egy ló, rajta meg se látszik. Persze, szegény Feri volt ilyen… Más szakács három inget is váltott, mikor az övé még mindig úgy állt, mintha éppen vasalták volna. Ezt tényleg az apjától örökölte Vali.”

„És az anyja? – kérdezem, hogy kicsit eltereljem a gondolatait. – Rita milyen?”

„Pocsék. Kurva” – mondja egyszerűen.

Vali a rekamién ül, és a paplan alól szedi elő a bugyiját, kombinéját. Magába feledkezve kezd el öltözködni. Nem tudom eldönteni, hogy hallja-e, amit Aranka mond, s hogy egyáltalán ért-e annyira magyarul. A kiejtése elég jó, de azért lehet, hogy sokkal rosszabbul ért. Mindenesetre úgy tesz, mint aki oda se figyel. Egy pillanatra megszagolja a bugyiját, mielőtt belebújna; s kicsit széttartja a lábát felhúzás közben, hogy a bugyi feszesre táguljon. Láthatólag élvezi ezt a mozdulatot. De még az utolsó húzkodásra sem áll föl, hanem a könyökére támaszkodva emeli meg a fenekét. Aranka meg újra nekiindul, hogy hozza a kávét; de azért nyugodtan tovább marad, és kibámul az ablakon. Mintha volna ugyan időérzéke, csak valamilyen más formában, mint ahogy megszoktuk.

„Tudod, dragă, Rita román. Ritát ismerni kell, másképp őt nem lehet megérteni…”

Meghökkenek.

„De hiszen Mituka is az volt, nem?”

„Hát persze! De még milyen! Mondta is sokszor, hogy ti, magyarok, elbújhattok Rita mellett, ha az ki akar tenni magáért… És ő értett hozzá, nem a levegőbe beszélt.”

Valin már rajta van a kombiné, amikor némán kisétál a szobából. Lehet, sőt valószínű, hogy az ő időérzéke is hasonló az Arankáéhoz; s mintha rám is ragadni kezdene valami. Csak ülök és várok, nézelődöm. Aztán megint tovább ülök és várok.

Ide, a sikátorba kevés napfény süt be, de ebből a kevésből elég sok jut Arankának. Jó fekvésű ház.

„És télen milyen? Jól fűthető? Itt a havasok aljában azért mégse mindegy…”

„Hogy, édes…?”

Nemcsak én, ő is elkalandozott közben; s most egy másik székre zökkenti le magát, szemben a napsütött ablakkal.

„A tél nem az én évszakom, dragă. Nem is élek télen. Hó meg jég… Inkább sose látnám. De ugye, Mituka itt született, neki így természetes, fönt azokkal a fehér csúcsokkal. De én nem. Télen soha. – S újra hosszabban rám néz. – A négy legkedvesebbem is mind nyáron halt meg… Mituka, Feri, az apám, az anyám. Ferinek majdnem háromszáz volt a vérnyomása. S hozzá egy olyan igazi augusztus, hogy még a fagylaltot is alig tudtuk jegelni. Képzelheted. Ő meg az első szakács a Hotel Sibiulban. Külföldi vendégek, pénzes turisták. Egy ilyen helyen nem lehet szórakozni, ott vágni kell a húst és csinálni a csorbát. Aznap is éppen csorbát főzött, s még mondta is, hogy na, ez olyan lesz, hogy az angolok nedvesre ehetik magukat… Aztán összeesett. Az a szép szál férfi! Ő ott szokott megállni – mutat a linóleumos küszöbre. – De beljebb sose jön, csak megáll, és nézi a többieket. Nézi Mitukát a rekamién, nézi az apánkat meg az anyánkat… Vali! – kiált ki váratlanul a másik szobába. – Eredj, csináld már azt a kávét a nagynénicskédnek!”

Vali feltűnik az ajtóban, a lábán halványlila cipő; látszik, hogy nagy gonddal választotta ki a kosztümhöz. De kombiné megint nincs rajta, csak a bugyi.

„Az az arany csipkés… nem tudod, hol van?”

Aranka szájához húzza a kezét, kis ideig így nézik egymást.

„De igen… Az alsó törött fiókban. Ott jobbra. Hanem most már kapsz az úri feledre, dragă, ha nem sietsz. Tante nem azért utazott ilyen messze Budapesttől, hogy itt töltsük az egész napot. Ha nincs kávé, kérj Murgulicától.”

Vali bágyadtan nevet, visszafordul.

„Murgulicától? Jó.” S a talpát csúsztatva kimegy.

Aranka egy pillanatra megrezzen, de végül mégse szól. Ő is kicsúsztatja egyik lábát a szandálból, s a talpát ráteszi a másik lábára. Az egymásra hajló, elformátlanodott lábujjait nézi.

„Szóval Feri, igen… Pedig előző este még úgy összevesztek Ritával, hogy fazekakat vagdostak a kályhához. A szomszédok nem is hitték, hogy lehet még rosszabb… Pedig lett.”

„Miért, máskor is szoktak?”

„Hajaj. De főképp nyáron, dragă. Tudod akkoriban Rita is fagylaltot árult, és szerette otthagyni a standot, rábízta erre-arra, szomszéd gyerekre, ő meg ment a szeretőjéhez, amelyik éppen szabadnapos volt. És Feri néha rájött. Akkor este is ezen martak össze. De hiszed-e… Rita meg se rezdült, amikor Feri lehanyatlott a konyhán. Majd megmutatom a képet a halottas ágyról. Száz szegfű, száz rózsa körös-körül. És igazi színes kép, szinte olyan, hogy meg lehet fogni a rózsákat. És Mituka hogy odavolt, mikor meghallotta! Képes volt még Ritát is megérteni, hogy meg se rezdült… Nézzétek, mondta a sírnál, nézzétek a torkát, ott szorul neki a sírás, csak nem tud kijönni, mint a gombóc! Mituka mindent meg tudott érteni. Mindenkit. Aztán csináltak mesterséges légzést, a fejére hideg vizes ruhát, pofozták, de nem tért magához. Csak egyszer emelte föl a karját, és mondott valamit, de sose tudtuk meg, hogy mit. És abban az iszonyú hőségben tették mentőkocsiba, a kocsi meg defektet kapott. Persze, próbáltak kereket cserélni, mert a másik késett, csak közben Feriből is jött a vér. De ide a szobába sose jön beljebb, mindig ott áll meg a linóleumon…”

Elhallgat, és az arcomat figyeli; de lehet, hogy rosszul ítélem meg, s csak jobb híján néz rám.

„Látod, tartalak szóval, s biztos nemcsak ezért jöttél – mosolyodik el hirtelen. – Anyád mit bízott rád? Róza néni? Szebenbe nem lehet bejönni anélkül…”

Én is nevetek.

„Az igaz… A város mégiscsak város.”

„És Zsuzsika bírja még?”

„Ismered, ő milyen. Amíg mozogni tud, segít, tesz… Persze, azért fél.”

„Az nem baj, dragă. Amíg félsz, addig ragaszkodsz is. De én már néha azt se… Egyik nap igen, a másik nap nem. És mégse tehetem, hogy ne ragaszkodjak. Igazán még ki se gyászolhattam őket, még időm se volt elég. Nekem muszáj ragaszkodnom. Nyáron a fagylalt, télen, ami jön. És itt van Vali. Mi lesz ővele? Ha átnyúlok éjszaka, és nem találom ott mellettem, a hideg kiráz… – Megragadja a csuklómat. – Vagy szeretnél vásárolni inkább? Mert indulhatunk ám… Murgulica mindjárt adja a kávét.”

„Nem… egy karikagyűrűt kellene eladnom.”

„Szóval aranyat? – s a hangja egy árnyalatnyit személytelenebb lesz. – Értem. De azt akkor le kell méretni előbb, dragă. És nem akárhol, az ilyet csak megbízható helyen szabad. Mutasd csak, milyen… Régi?”

Előveszem, de a bársonytokot már ő nyitja ki. Elismerően kiált föl.

„Jézusom, de szép! – s a szeme felcsillan, és el is nedvesedik. – Ti csak menjetek sétálni, elintézem én ezt… A legjobb árat, amit kapni lehet érte! – s forgatja, tapintgatja, majdnem gyermekes áhítattal. Már éppen lecsurran a könny az arcán, mikor fölnéz. – A legszívesebben én venném meg. Belevésetném, hogy Mituka, és ez lenne a jegygyűrűm Mitukával…”

Tétován elém tartja, de gyorsan vissza is húzza a kezét. Erővel nyomkodja föl az ujjára.

„Sokkal szebb, mint az enyém! Nem is tudom, miért… Talán mert vastagabb? És a széle is másképp gömbölyödik.”

Tulajdonképpen nem akarom lebeszélni, csak az igazság kedvéért jegyzem meg, hogy nem értek egyet a vésetéssel.

„A másikat mégiscsak a férjedtől kaptad… Hogy lesz ebből jegygyűrű, ha tőlem veszed meg?”

„De igen! – kiáltja; aztán egész halkan: – Belevésetem, hogy Örökre, Mituka…”

Közben apró csörrenések a szomszéd szobából, elég sokáig. A kismacska a párnák között nyávog, de csak a farkából látszik egy centi, mint a kinyalt ecsetvég. Végre megjelenik Vali a kávés tálcával. Már rajta van a lila szoknya és az arany csipkés kombiné, csupán a kosztümkabátot nem vette még föl. Azt majd később, a fésülködés után.

„Murgulica nem adott, csak Viorica adott” – mondja, és leteszi a tálcát.

„Hogyhogy nem adott? És kétszáz lejt tudott kérni?”

Vali megint bágyadtan nevet.

„Nem volt neki. Vagy most rángassam ki az ágyból?”

A kávé híg és törökös; viszont édes és forró. Aranka majdnem egyből hörpinti föl, a lisztfinom zacc nyomokat hagy a repedezett rúzson. Dühös.

„Azért Murgulica is egy pocsék.”

Kis csend. Vali erőltetetten ásít; de nem veszi le szemét a nevelőanyjáról.

„Miért? És kicsoda még?”

Első pillanatban nem hiszek a fülemnek: a másik szobában most kezd csörömpölni a vekker. S nemsokára a harangszó is beszűrődik az ablakon. Valami tévedés lehet, hogy dél van; pedig annyi. Aranka vastag csuklóján körömnyi aranyóra. Odanyúlok, megnézem, és felhúzom a megállt karórámat.

„Mintha már egy éve itt ülnénk… Neked nem? Valahogy nem is értem…”

„Akkor jó – mosolyodik el hálásan. – Akkor mégis itthon vagy nálunk.”

Vali még mindig ott áll mellettünk, és Arankát nézi; aztán váratlanul gyermekes fintort vág.

„A kávé a pocsék, nem Murgulica!” – és leül a toalett-tükör elé egy nagy bontófésűvel.

Aranka sietve felém int.

„Jaj, dragă, ahhoz itt kellene élned, hogy egyszer mindent megérts. És ezt még Vali sem értheti meg. Azért, mert Murgulica pincér, és Mituka is az volt? De ez nem ugyanaz. La diferenţa! La diferenţa! Murgulicának most is fegyelmije van, és Mitukának soha nem volt, soha! És micsoda temetés… Olyan sose lesz Murgulicának.”

Egy pillanatra a tükörbe néz, ott találkozik a pillantásunk.

„De hát jó, a kávéja Vioricának is pocsék… Hallod? Már igazán hagyhatnád ezt az örökös fésülködést, attól nem nől gyorsabban, kicsi szívem…”

Valami feszültség súrol mindhármunkat, de nem végleges, és továbbra se világos, hogy az egészet mi indokolja.

Vali minden húzás után kiszed a fésűből egy-két szálat, két ujjal odateszi a toalettasztalkára.

Aranka a gyűrűt nézi az ujján, rálehel, utána hosszasan dörgölgeti.

La diferenţa! – sóhajt. – És micsoda temetés, dragă. Annyi nép, hogy nem is a fekete kocsin vittük, hanem teherautón, a kocsin el se fértek volna a koszorúk, virágok. Persze körbe kibélelték perzsákkal az autót, mellette ott álltak őrséget a pincérek, mind pincérruhában. És egész a sírig szólt a cigánymuzsika, annyira bolondult a magyar nótákért. És én tudtam, hogy milyen nótákat akar. Pedig – és bizalmasan közelebb hajol – Mituka titokban nem hitte el, hogy meghal. Nem tudom, hogyan képzelte ezt, de nem hitte. És lehet, hogy Mituka él is. Én meg kétszer elájultam. És szólt a zenekar, három pap temette! Volt görögkeleti és görög katolikus is, a párt meg lobogót küldött, és csillagos kitüntetést. Igen, még a párt is adott hozzá… azt mondták, legyen az ő halottjuk. Jó, mondtam, legyen, de pap akkor is muszáj. És beleegyeztek…”

Most az én pillantásom akad össze Valiéval; éppen a fogínyét nézi. Annyira közel hajol a tükörhöz, hogy az orra rányomódik, s ebből a természetellenes szögből figyel. Kicsit vicsorít, majd újból a gyermekes fintor jelenik meg az arcán. Végül úgy mosolyodik el, mintha igazában mi ketten lehetnénk cinkosok, valami nem tudom miben.

Aranka közben a zaccot törölgeti az ujjával, és szórakozottan beszopja. Már nyúlna az én csészém után is, de meggondolja magát.

„És Mituka sohase csalt – mondja csendesen. – Legalábbis pénzben soha. Ezért is szerették úgy… Meg a kedélye, dragă! Hiszen most is, ha hazajön, és odafekszik a rekamiéra… És most is éjszaka mindig, mint amikor munkából jött meg, csak most nem látszik rajta, hogy ivott… Az nem. Az az egy soha. Csak a kedélye, dragă! És ez a legborzasztóbb… Hogy ott fekszünk Valival, és ő is ott fekszik, érzem a bőrét, és tudom, hogy lehetne szólni hozzá, de nem szabad fölébreszteni. És nem is hagyná magát, amilyen makacs…”

Vali hirtelen abbahagyja a fésülködést és kirohan.

Aranka, mintha észre se venné, folytatja; a két térdemet fogja, és kikényszeríti, hogy a szemébe nézzek.

„Azóta többször is elmeséltettem a segédszakáccsal… tudod, kíváncsi voltam, hogy nem hazudtak-e. De nem. Már korán reggel kinyitották a rádiót, hogy legyen egy kis hangulat a konyhán. Mituka meg körülnézett, és derékon kapta az egyik pincért. Azt mondják, úgy forgott vele, mint a ventilátor. S akkor neki is a száján buggyant föl, mint a Ferinek. Rögtön odament a vizes ládához, amibe a csikkeket dobálták, és abba köpte bele. Nézzétek, mondta: vért köpök! Aztán újra nevetni kezdett: de ezt a táncot folytatjuk még! És forgatta tovább a pincért, csak akkor már hányt is. És úgy rendelkezett, mint egy igazi vezető. Gyertek, csináljuk meg a kasszát! Mert az esti kasszát csak úgy otthagyták, és az szigorúan tilos. És terítsetek!, mondta. És a rádiót ne csukjátok el!”

Egy pillanatra a másik szoba felé néz, de Vali nem jön be, csak halljuk, hogy ott van, valamit kattint. A rádió lassan erősödik, föl; a híreket most fejezték be, s utána rögtön bevág valamilyen gyors ritmusú sărba.

„Erre most nem volt szükség, kicsi szívem – szólt ki Aranka, és mind a két szeméből patakzik a könny, de szinte felindulás nélkül. – Mit tudjuk mi azt elképzelni, hogyan volt azokban az utolsó percekben! Hogy ő mit látott?! Mert ugye, jöttek a mentők is hamar, és nekem is telefonáltak… Már bent a kórházban, azon a hosszú folyosón rohantam oda hozzá, de akkor már alul-fölül egyszerre ment belőle. Ki akart menni a vécére, de kérte, hogy ne vigyék hordágyon, s akkor én fölemeltem… nem is tudom már, hogyan bírtam! Hideg is volt, és mégis olyan, mint egy gyerek. És ott kint… ott mondta nekem magyarul: Aranka, ha máshoz mész feleségül, az nekem nagyon fájna! De nem ígértem meg. Hiszen ha megígérem, abba is beleegyezek, hogy meghal! Csak visszaraktam a hordágyra, s mentem telefonálni a rokonoknak. És akkor. Közben. Amíg telefonáltam. Ott a folyosón. Mituka! Istenem… Olyan a szívem, mintha földből volna. Valami mindig szorít. Hiába süt a nap, dragă! Ha egyszer rám jön, tőlem pocsékba mehet a fagylalt, egyszerűen elfelejtem rátenni a szalmafödőt a jegesvödörre. Az Isten meg nem is figyel oda, ha az ember szól, már sokszor azt hiszem, hogy se magyarul, se románul nem tud…”

Vali bömbölteti a rádiót, az ablakon besüt a nap.

Aranka lehúzza a gyűrűt, és belerakja a tenyere közepébe. Lassú mozdulatokkal latolgatja a súlyát.

„Talán jobb is, hogy nem voltam ott, mikor meghalt. Biztos ordítottam volna… fogtam és szaladtam volna vele. Vagy az ölembe veszem, és akkor nehezebben hal meg… – Hirtelen fölnéz. – Tudod, az én anyám jegygyűrűjével mi lett? Én veszítettem el, emlékszel? Mentünk egyszer a Jungewaldba, még gyerekek…”

„Nekem csak mesélték már…”

„De hol volt még akkor Mituka! És az a rengeteg nyári madár! Persze, egy gyerek azt hiszi, hogy ő is tudna mindent, és még egy madár is csak az ő kedvéért… Pedig fenét. Repülnek, mert nekik úgy jobb. Én meg mondtam a mamának: add a gyűrűdet, mami, ha ideröpül, ráhúzom a lábára, és akkor mindig visszajön. És valami ágon kezdtem el pörgetni, hogy észrevegye és odaröpüljön, de aztán sikerült is! Úgy elhajítottam…”

Mint az anyám vagy Róza néni arcán, egy pillanatra az övén is fölrémlik valami egykori vonás. Szívesen figyelmeztetném, hogy próbálja megállni, ne sírjon, maradjon úgy, ahogy önkéntelenül kinézett az ablakon, azzal az elmúlt félmosollyal. De másképp dönt. A kombinált szekrényből virágmintás szatyrot vesz elő, és azzal ül vissza. Sokáig kotor, végül egy zacskót húz ki, a zacskóból összebogozott zsebkendőt, tele különböző gyűrűkkel, vegyes ékszerekkel. Antik lánc, olcsó kereszt, modernkedő bizsu-pipafej. Kiválaszt egy vésetlen pecsétgyűrűt.

„Ez majdnem tizenhat és fél. Szerintem a tied is megvan tizennégy.”

„Gramm?” – kérdezem kicsit hülyén, hogy mégis mondjak valamit.

Nem szól, helyette a számát nézi, s közben le-föl jár a két tenyere, mint a mérleg.

„Vagy tizennégy, vagy tizenhárom.”

„Jó, majd megméreted… Hiszen úgyis kapsz valami papírt. Nem az enyém a gyűrű.”

„És mennyiért adod?”

„Fogalmam sincs. Tavaly, azt hiszem, százhúsz volt. De tényleg nem tudom.”

„Százhúsz?”

Vali bejön a lila kosztümben, karján zöldeskhaki ballon.

„Nekem az is számít, hogy tőled veszem meg, dragă. Hogy nem is akárkitől. Hogy legalább neked is közöd van hozzá, hiszen egy vér vagyunk. Így Mitukának is biztos könnyebb… – s egy here formájú bőrzacskóból kiszámol ötszáz lejt. – Most nincs több nálam, de délután kell kapnom. Vagy bemegyünk a csekkbe, és onnét veszem ki a többit. Délután, dragă, vagy este. És ezt fogom hordani… Vali nézd csak! A nagynénicskédtől vettem! Ugye, gyönyörű?”

Vali a rekamié szélén ül, útra készen; kis undor az arcán, ahogy a párnákat emelgeti.

„Ez idepisilt!” – mondja és felugrik.

„Már hogy! Ne mondj ilyet!”

„De igen! Én nem fekszem ide többet…”

Aranka visszarámol a szatyorba, s csak utána megy oda a rekamiéhoz. Friss mozdulatokkal szétdobálja az ágyneműt, de a kismacska nincs sehol A lepedőn tényleg látszik valami nedvességfolt. Nevetve nézi Valit, aki tényleg kényesen eltartja a tenyerét, mintha így akarná fertőtleníteni.

„Jaj, te! – és lerángatja a lepedőt. Vali tenyerét meg odanyomja a saját arcához, utána lenyalja róla a nedvességet. – Te virág… Majd ha egyszer neked is lesznek halottaid!”

Így indulunk el. Aranka egyik kezében a szatyor, a másikban a lepedő. A lepedőt kifelé menet belelógatja egy esővizes hordóba, megcsavarja, megint visszaereszti. A rádió változatlanul bömböl, kihallatszik az udvarra. Mikor szólok, hogy nem kellene-e lecsavarni, Vali megvonja a vállát.

„Majd lecsavarja Murgulica.”

Azt vártam volna, hogy Aranka megjegyzést tesz; de nem. Izmosan rengő farral előremegy, és kinyitja a kaput.

 

Valamelyik téren búcsúzunk el Arankától, már nem tudom, melyiken. Azt mondja, mi csak menjünk városnézni, vásárolni, be is ülhetünk valahová, bár sok okosat nem lehet csinálni ekkora hőségben. Ő majd leméreti addig a gyűrűt, s megy váltani Ágit. Arról nem esik szó, hogy hol ebédelünk. Igaz, a vízaknai nagy trakták után nem is nagyon jut eszembe. A sok „edd meg, kis szívem”, „még egy falatot, kis szívem” után szinte fellélegzés, hogy nem akarnak mindenáron tömni. Aztán megcsókoljuk egymást; de pár pillanatig még muszáj utána nézni, ahogy továbbreng a lármás forgatagban.

Tulajdonképpen cél nélkül vágunk neki az utcáknak; s mintha Vali is unná ezt a tante-kísérgetést. Először magába gubózik, és csak a kirakatok zökkentik ki, alig lehet elvonszolni a ruhák és cipők közeléből. S közben már a ballonját se a karján viszi, hanem belebújt. Nagyon elegánsan fest, csupán elképesztő a nagy melegben. De valószínű, hogy Arankának van igaza: így szokta meg. Otthon meztelenül, a napon meg képes rögtön benáthásodni. Egy kivágott orrú piros cipőt legalább tíz percig nézünk, s végül is nem tud ellenállni, adok neki kétszáz lejt kölcsön. A maradékból még piros nadrágharisnyára is telik. Később nekem is eszembe jut, hogy anyám megkért, keressek egy 50-es hosszú szárú bugyi-nadrágot, amelyik kívül fényes, belül bolyhos. Erre mondják románul, hogy bugyigó lábakkal. Mondom így is, románul is, de egyik nyelven sem érti. Sőt hangosan nevet; hogy a bugyinak nincs „lába”, és éppen attól jó, hogy a „lába” hiányzik. Ő egyébként a csipkés-virágosat szereti. Mikor találunk végre egy megfelelő üzletet, majdnem zavartan húzódik félre, mintha szégyellnie kellene, hogy hozzám tartozik. Igaz, 50-es nincs, csak 48-as, és kívül nem fényes; de hosszú szárú. „Akinek ekkora feneke van, dragă, annak nem számít két szám különbség” – mondja az eladónő bizalmasan, mintha ő is az unokatestvérem volna.

Vali mulatságos nyíltsággal felsóhajt az utcán, és egyáltalán nem titkolja, hogy megviselte a bugyigóvásárlás.

„Te, ez butaság – próbálom magyarázni. – Az ilyesmit nem szabad szégyellni, nem vagy már gyerek! Aki öreg, annak mindene fázik meg fáj, annak már muszáj vigyázni magára. Látod, te hogy felöltöztél. Vagy nézd meg Arankát…”

Érzem, hogy nem a legjobb hangot ütöttem meg; akár egy idejétmúlt nevelőnő. S kicsit úgy is néz rám, tényleg csalódottan. De mintha mégis meg akarna nyerni, a maga módján.

„Én ott nem szoktam fázni – mondja. – És Aranka mama se, ő is a csipkés-virágosat szereti, pedig ő se fiatal már.”

„És én?”

Hirtelen elpirul.

„Nem, a tante fiatal…”

„Hát igen. Majdnem egyidősek vagyunk Arankával.”

„Nem tudom… mégis más tetszik lenni. De én félek az öregektől. Olyan más szaguk van… nem is tudom, milyen.”

Mikor látja, hogy nevetek, ő is nevetni kezd, kigombolja a kosztümkabátját, két ujjal összecsíp egy darabot a selyemblúzából, és szórakozottan ide-oda húzkodja a melle alatt.

„És Mituka fiatal volt?”

„Ő igen… Azt hiszem. És Murgulica is fiatal. Amióta Mitukától nem lehet, azóta tőle kapom a spionázs könyveket. Szeretek olvasni, csak unalmas, amit az iskolában kell. A spionázs sokkal jobb. Meg van egy Panait Istrati, az is nagyon jó, ha pontosan leír mindent…”

„És leírja?”

„Persze. Az embernek nem is kell elképzelni, hanem mindjárt látja, és még a tilos részeket is úgy tudja írni…”

„Hogy látod?”

„Igen. Én szeretek mindent látni. A mozi is azért a legjobb, mert minden azonnal ott van.”

„Ez érdekes – mondom. – Biztos igazad van. Csak furcsa, hogy az öregeket ennyire nem bírod… még a szagukat se.”

„Mit csináljak?”

„Akkor biztos a halottakat se…”

„Moziban igen, csak az más. Ott még sírni is szoktam. De már Mitukát se néztem meg, és apát se. Murgulicát se fogom megnézni, ha vele megtörténne. – Kicsit elmosolyodik. – Egyszer mondtam is neki viccből, amikor először voltunk úgy együtt, de nem haragudott meg. Azt mondta nem is kell, és ő is másképp feküdne le velem, ha öreg volnék.”

Rám néz, mintha kíváncsi volna a válaszomra; aztán mégis egy koromszemcsét vesz észre az arcomon, ami elmaszatolódott. Megnyálazza az ujját, és letörli.

„Tante nem szokott használni rúzst? – kérdezi, s aránylag közelről pillant a számra. – Nálunk van olyan bolt, ahol idegen pénzért lehet vásárolni, francia rúzst is… Ne nézzük meg? Olyan szép kirakatuk van.”

S közben már húz is egy közeli tér felé, ahol épp egy templomot tataroznak. Az állványzaton hatalmasra nagyított, színes plakátarcképek. Valamilyen népgyűlés vagy ünnep alkalmából szegezhették oda, csak még nem vitték el.

„Abba szerelmes tudnék lenni” nevet föl, és a jobb szélső férfira mutat.

Az arc ismeretlen nekem, az újságokban se láttam; mindenesetre a nyolc közül ő a legfiatalabb. Kis bajusza van, fekete, göndör haja, a fekete zakóhoz jól szabott, modern vonalú inggallér.

„Te aztán jól megnézed, ami érdekel, igaz?”

„Á, dehogy – legyint. – Csak úgy játszom vele. A rúzst is csak azért mondtam… – s kicsit vár, hogy félbeszakítom-e. – Gondolja, tante, hogy lehet forintért is kapni? A forint is külföldi pénz.”

„Az igaz, de ilyen helyen konvertábilis valutát kérnek.”

Ez elnémítja; és látom, hogy nem érti. De ettől kezdve az irányt se tartja már annyira határozottan, már kevésbé érdekli, hogy merre megyünk. Inkább csak kísér, jön mellettem, s minden különösebb „viselkedés” nélkül szép.

A térről egy fásított utca nyílik, ezen baktatunk végig. Többször odamosolyog rám, de sokáig nem szól.

Aztán hirtelen eszébe jut valami.

„És ha van egy barátom Angliában, és ő betesz a borítékba dollárt vagy fontot?”

„Az nem jó. Te kiskorú vagy, de Arankát biztos faggatná a rendőrség.”

„És elvinnék?”

„Esetleg igen.”

Ámulva néz; mint aki tényleg követni akarja a gondolatot.

„És mennyi időre?”

Egy pillanatra elhallgatunk. Nemcsak humor, valami tisztázatlan józanság is bujkál a kérdésben, csak nem tud jól megfogalmazódni.

Fél lépést elhúzódik tőlem, így sétálunk tovább.

A fásított utcából egy újabb térségre látunk ki, de ez egészen más, mint az eddigiek. Kopár, aszfaltos, sehol egy fa, középütt szorosan egymás mögé beállt teherautók rázkódnak, beindított motorral. A melegtől amúgy is vibrál a levegő, de ez a zúgás még anyagszerűbbé teszi a vibrálást. Szanaszét néhány beszélgető, bámészkodó csoport; mintha a rendező intésére várnának, hogy kezdődik a felvétel.

Az utcasarkon egyszerre erős bűz csap az orrunkba, s noha teljes a szélcsend, mégis hullámokban erősödik és gyengül.

Valinak fokozatosan eltorzul az arca, tenyerét odaszorítja az orra s a szája elé.

„Ez a vágóhíd – mondja. – Onnét jött. Tetszik érezni? A szartól meg a belektől van, de inkább a vértől......”

Igyekszik drasztikusan kifejezni magát, hogy az undorát ellensúlyozza.

„Mindjárt hányni fogok… Tante nem akar hányni?”

A hangjában segélykérő szemrehányás; nekem meg egyszerre nevetnem kell.

„Te sem akarsz, te buta. Legfeljebb muszáj. Gyere, menjünk valahová árnyékba…”

Némán bólint, azátn hirtelen egy frissen rendbe hozott, alacsony épület felé szalad. Csak mikor a lépcsőkön leereszkedünk, akkor jövök rá, hogy egy félig földbe süllyedt, öreg kápolna.

Jólesik a váratlan hűvös és félhomály. Ha Valira nem jön rá a hányinger, biztos gyanútlanul megyek tovább, az épület annyira semmitmondó kívülről. A bejárat mellett egy asszony árulja a gyertyákat, a kis blokkpapírra gépelt tájékoztatókat; s éppen lábasból ebédel. Kicsi kápolna, nem nagyobb egy műteremnél, csupán szolatlanul magas; s ez végképp nem látszik az utcáról, az erős süllyedés miatt. A mennyezet kék, rajta csillagok. Két sor pad, csipkék, terítőcskék, még egy Szent Antal-szobor is. Ez megzavar. A falak mentén szétfolyt sztearin, ott égetik a gyertyákat, s ez inkább román templomokban szokás. De úgy látszik, mégis katolikus. Igazában azonban más téveszt meg: belépéskor nem szemben találom az oltárt. Csak később, mikor megfordulok, akkor veszem észre az oltár helyén az óriási kőkeresztet, rajta a szürke kőből kifaragott Krisztust, majdnem háromszoros életnagyságban. Még nemigen jártam így oltárral; érzem, hogy megijedek. Odamegyek alája, és félek. A két hatalmas karon, kiszegezett kézen hajókötélként dagadnak az erek és inak, s ez még a bonctani pontosságnál is valóságosabb. A has viszont gyöngéd és lágy, mint az állapotosoké, a köldök mélyre kivésett gödör, a mell és a bimbók is majdnem nőiesek. A kézből, ujjakból, mellkasból, lábból különböző nagyságú csöppek buggyannak ki: a vér. De hiába van kőből, mégis érezni, hogy ez kevésbé kőszerű, mint a test. Ezek a dudorok éppen csak megalvadtak, noha ugyanakkor lefelé is csurognak, mértanias rendben, fürtszerűen kiszélesedve, majd megint elkeskenyedve. Először nem is vérnek nézem, hanem valami archaikus piszoknak, ami évszázadok alatt rakódott a szoborra. Pedig vér, s bizonyára pontosan olyan, mint amikor kivésték. Maga a kereszt egyébként akkora, hogy nem fér el a kápolna szélességében, a kitárt kar két fülkeszerű mélyedésbe nyúlik bele.

Vali a hátam mögött tüsszent, és egy zsebkendőt kér. „Ez a legszentebb hely” – mondja, mikor látja, hogy elszótlanodom.

Közben az asszony is befejezte az ebédet, a lábasra visszateszi a födőt, amin egy gyertya ég.

Odamegyek hozzá, és kérek egy tájékoztatót. A bejáratnál sötét van, inkább újra visszahúzódunk a szobor felé. A fény úgy szűrődik be az oldalablakon, hogy jobban látok, ha guggolok vagy térdelek. Vali is odatérdel mellém, és közösen olvassuk a gépelt történetet. Suttogva, félhangosan mormol, mint az iskolások. Sok mindent nem ért, pedig román a szöveg. A keresztet II. Endre készíttette az egyik győzelmes hadjárata után. Itt állíttatta föl. A Szenvedő Krisztus-t rendelte meg a szobor alkotójától. Dominikánus szerzetesrend is székelt ezen a helyen, de az épületet a török időkben lerombolták, a kereszt a föld és törmelék alá került, később iszap borította el, majd újra megtalálták, és egy újabb kápolnát építettek köréje.

Vali csodálkozik.

„Azt írja, hogy egyszer fa is nőtt fölötte. Akkor itt csupa gyökér volt?”

Megnézzük újra a szöveget.

„Nem… nem fölötte. Mellette. Biztos akkor vágták ki, mikor a kápolnát kellett építeni. Igaz, tante? Egy ilyen szobrot nem lehet akárhogy szétverni.”

„Nem… És meg is maradt szépen.”

Közben felállunk, és összehajtogatom a papírt. Valahogy engem se nagyon vonz, hogy a jó hűvösből kilépjünk a melegbe és vágóhídszagba.

„A tante milyen vallású?” – kérdezi kis idő múlva.

„Katolikus. És te?”

„Nem tudom” – mondja románul.

„Megkereszteltek?”

Kicsit zavarba jön.

„Azt hiszem, igen… De nem szoktunk beszélni róla. Apa, úgy emlékszem, református volt.”

„Én is az voltam.”

Erre még jobban megdöbben, nagy szemeket mereszt. Váratlanul letegez.

„Akkor mért vagy katolikus? Ez nálatok politikailag jó?”

„Nem azért… Csak úgy magamtól elhatároztam. Tudod, a mi családunkban nem ritkaság az ilyesmi…” – belekarolok, hogy induljunk.

Nem szól, de látom, hogy nincs meggyőzve. Valami rejtélyt szimatol, amit nem tud hová tenni. Az asszonynál kifizetem a tájékoztatót, veszek egy színes fényképet a szoborról, és adok öt lejt. Az aprót nem számolja vissza, de hálásan beleszorít a karomba.

„Iesus cel sfânt, dragă… Iesus miraculos… Biserica cea mai sfântă…” Kint a téren éppen szembevág a nap. A hőség nem enyhült, de a bűz mintha nem volna annyira erős. Vagy csak mi figyeltünk rá kevésbé. Mindenesetre Vali se panaszkodik most; helyette kigombolja hóna alatt a dobozt, félig kihúzza a piros cipőt, nézegeti, megint visszacsúsztatja.

A teherautók közül néhány hiányzik már, a többi változatlanul üresjárattal zúg.

Az aszfalt tele van lerágott kukoricacsutkával; lehet, hogy itt szokott árulni Ági is? Vali megrázza a fejét. Azt mondja, Ági sose szokott kukoricát árulni, csak fagylaltban segít Aranka mamának. Ha így igaz, akkor valamelyikük hazudik vagy Vali tudja rosszul? De annyira jelentéktelen az egész, hogy nem térek ki rá.

Végül úgy döntünk, hogy elsétálunk a standig, és megbeszéljük Arankával a továbbiakat. Vali közben visszatér II. Endrére, s megkérdezi, hogy ha magyar király volt, mért volt király Romániában? Egészen primitíven próbálom magyarázni, hogy akkor másképp volt, a határok, az egész világ, és most megint másképp van, ötszáz év múlva ismét másképp lesz, de egyszer arra is csak az öregek és halottak fognak emlékezni, s legfeljebb megmarad néhány szobor meg hasonló, amit aztán igyekeznek konzerválni, és mindenki büszke rá.

Azt hiszem, érti is, nem is; de mégis inkább nem.

„Tante, ezt te se tudod jól – mondja nevetve. – Engem elhúztak történelemből” – teszi hozzá románul.

És sietve megegyezünk még, hogy ha eljön Budapestre, ott majd veszünk forintért rúzst.

„A magyar rúzsok is biztos jók, igaz?”

Megnyugtatom, hogy igen.

Arankát viszont nem találjuk, a standnál megint az a cingár, rövid szoknyás kislány méri a fagylaltot, aki reggel. Úgy látszik, Ágit és Arankát tényleg untatja a fagylaltmérés. Mikor ajánlom, hogy menjünk oda, s legalább kérdezzük meg, hová ment, Vali olyan arcot vág, mint mikor a hányinger környékezte.

„Ugyan! Úgyse tudja ez… Menjünk Tante Angelicához, ilyenkor már ott szokott lenni.”

„És ki ez a lány? Azért szép tőle, hogy így segít nektek…”

Vállat von kelletlenül.

„Tőlünk a szomszédból, ott a házban… A Murgulica kislánya. De én nem szeretem. Ági imádja olyan rettenetesen.”

Így csak a következő sarkon iszunk egy szörpöt Aranka fagylaltja helyett. Anyám, ha kérdezi, nyugodtan mondhatom majd, hogy szót fogadtam neki, és ő is elmondhatja újra, hogy tavaly több mint harmincan haltak meg fagylaltmérgezésben.

 

Tante Angelicánál sincs szerencsénk. Egy gótikus ház hátsó szárnyában lakik az emeleten, ahová egy függőfolyosó vezet, amit vagy javítanak, vagy abbahagyták a javítást. Az ideiglenes gerendák, támasztékok mindenesetre feketék az esőtől, fagytól. A folyosó utolsó öt-hat métere hiányzik, s innét csak egy léckorlátos deszkapallón lehet továbbmenni. Nem a legbiztonságosabb, de aki megszokta, annak bizonyára nem okoz gondot.

Valamilyen várakozásféle fog el, amikor felcaplatunk ide, talán a romantikus környezet miatt; meg amit Ági és Aranka elejtett félszavaiból Angelicáról feltételezek. A lakása előtt kis négyszög alakú kiszögellés, valamikor a függőfolyosó ebbe torkollhatott bele. Most olyan a deszkapallóval, mint egy falból kitolt kőlap, amin éppen elfér a legszükségesebb; dézsában két oleanderfa, egy rövid mosóteknő, sámli, a falon üvegre festett ikon, egy bili félig kopasztott csirkével. A fehér zománcon, kívül, elkenődött vércsurgás, ráragadt tollpihék. Már amikor közeledünk a pallós részhez, észreveszem, hogy Vali lelassít.

„Csak nem félsz? Tériszonyod van?”

„Az micsoda?” – riad meg.

Mondom; de a válaszra már kevésbé figyel.

„Egyszer Mituka leesett itt…”

„Mituka? Ezt nem is meséltétek…” – és lenézek az egyemeletes mélységbe.

„Már csak úgy majdnem – helyesbít. – Tetszik tudni, ivott és megcsúszott, de még a karjával elkapta a deszkát. Aztán úgy lógott, Angelica húzta vissza a deszkára, és le is fektette mindjárt…”

„Hát nem is csoda! A köves udvarra…”

Vali bosszús, hogy félreértettem, s fontosnak tartja, hogy tisztázza.

„Nem Mituka… Angelica ijedt meg. Mituka sose félt semmitől. De akkor Angelica reszketett úgy, hogy Mituka nem hagyhatta magára. Muszáj volt neki itt aludni… – s kis mosoly jelenik meg az arcán. – Aranka mama meg akkor törte össze a nagy ovális tükröt, arra ébredtem föl.”

„Mert nem aludt otthon?”

Bólint.

„Pedig nem volt oka rá.”

Még mindig nem léptünk rá a deszkapallóra.

Vali a függőfolyosó vaskorlátjára támaszkodik, s valahová a háztetők közé néz.

„És most jóban vannak Angelicával?”

„Azt nem tudom, de elég sokat van itt. Biztos együtt sírnak.”

Lehet, hogy gúnnyal mondja, nem tudom. Lassan szembefordul velem.

„Angelica azt hiszi, meg tudja mondani, mi lesz. De ez csak mese. Szerintem Murgulicát is ő jelentette föl, mert álmodott róla valamit, és azt akarja, hogy neki legyen igaza.

„Szóval őt sem szereted!”

Elvörösödik.

„Azt nem mondtam. Tud ő azért rendes is lenni. Mitukát is ő húzta vissza a deszkára.”

Valami zaj hallatszik ki a nyitott ajtón, s erre hirtelen másképp dönt.

„Tante, én mégse megyek most… Maj megvárom a kapu előtt.”

S visszaszalad, eltűnik a csigalépcsőn.

Nem is tudom, hogyan érzem magam. Jólesne valami ebéd vagy inkább vacsora már. Kicsit az éhségtől is szédelgek. S főképp egy nem túl késői buszt kellene elérnem, ha a reggeli vonattal indulni akarok Pestre. (Amit anyám még nem is sejt.) Pedig szívesen maradnék; hiszen igazában most zuhantam bele újra a családba, nem először, de már régen ennyire. S ki tudja, legközelebb így alakulnak-e a dolgok, ahogy ma vagy tegnapelőtt. Öt év múlva biztos más lesz, amit most nem értek; s amit most nem értek, azt már ők is kevésbé vagy másképp fogják érteni. Akárhogyan is, de kölcsönösen elveszítünk valamit, bármit csinálunk, ha maradok, ha megyek. S már az a várakozásféle sincs bennem, amit a kapun belépve éreztem.

Pár pillanattal később kiderül, hogy a zaj, amire fölfigyeltünk, egy vergődő tyúk csapkodása volt.

Angelica a lekonyult tyúkkal jelenik meg a két oleanderfa között. Legalább egy fél fejjel magasabb, mint Aranka, és ehhez mérten testes. Mélybordó műselyem ruhája már az anyagánál fogva is felhívja rá a figyelmet; nemcsak mert annyira feszül, hanem a síkossága és fénye miatt is. Valószínűleg neki is az a gyengéje, ami Biricáé volt: a nyakában négyszálas gyöngysor, a fülén nagy virágos klipsz, magasra gyűrűzött fekete hajában sárga művirág.

Mint egy feldíszített szakácsnő, noha egyáltalán nem az.

Az egyik karja könyékig szappanhabos, a másik kezében tartja a levágott tyúkot. Mielőtt még mondani kezdeném, hogy ki vagyok, olyan választékosan szólít meg, amihez hasonlót se Vízaknán, se Arankánál nem tapasztaltam.

„Ne haragudjon, doamnă, de nem tudok kezet adni, szappanhabos vagyok” – s a tyúkot átveszi a szappanos kezébe, hogy megtörölje a homlokát. Vérnyomos tenyere közben kifelé fordul; akkorra viszont már én is átmegyek a deszkapallón, és megállok a mosóteknő mellett. Kíváncsiságból megnézem, hogy mit mos: a befonnyadt szappanréteg alatt különböző színű fodros és csipkés babaruhák.

„Ennyi gyereke van?” – csodálkozom, s csak utána említem, hogy Arankát keresem.

„Most mért mondja? – mosolyog. – Már ahogy kiléptem az ajtón, tudtam. Éppen itt volt a drágám, mesélt is magáról, alig tíz perce ment el. A Crişul-ban várja magukat. Pedig olyan szívesen bevezetném a szalonba, csak ez a rendetlenség… – s a tyúkot odaejti a bilibe, a másik mellé. – Ha főzök, két napra főzök, ha mosok, mindjárt egy egész óvodának. Nincs békém, ha valami jót nem tehetek, ez a véremben van. Családom nincs, csak az életem… Aztán abból is kikopunk lassan.”

Szívesen benéznék a lakásba, de úgy áll az ajtóban, hogy ebből értenem kell: oda nem. Itt, ezen a kis teraszfélén fogjuk elmondani egymásnak, ami még eszünkbe jut, s ami az Aranka unokatestvérének kijár. Nem bizalmatlan, nem is tartózkodó, csak valami okból nem jó pillanatban érkeztem.

„Hallom, már utazik is este…”

„Sajnos, igen…”

Nyílt pillantással mustrál.

„Maga is milyen szép még… A Feri fajtája… Jó vér. Erős vér.”

Ez a téma még hozhat pár mondatot, anélkül hogy sokáig feltartanám.

„Feri? Ő szép ember lehetett… Ismerte jól?”

„Kit nem ismerünk, doamnă? Akit nem akarunk. Én még Ceauşescut is ismerem, a nagy politikust. Csak nézem a tévében, és ismerem. Tudom a következő mondatát, és hogy mikor fogja rándítani a vállát, ha koncentrál. Szeretni kell az embereket, akkor nyitott könyv. Mituka is így maradt életben. Két órával későbbre ígérte, hogy jön, de én rögtön tudtam, hogy már itt kapaszkodik a deszkában. Ugye, megcsúszott véletlenül…” – és diszkréten a padlóra mutat.

Aztán hirtelen hangot vált.

„Mesélte Vali?”

„Valamit mondott…”

„Pedig szeret hazudni – jegyzi meg, és megforgatja a babaruhákat a teknőben. – Csak ha akarja, nem is veszi észre…”

Egy kék kombinét én is kihúzok, s megvárom, míg lecsurog róla a víz.

„Ez kedves… S az ember hogy nem felejt! A gyerekkor, úgy látszik, megmarad.”

A biliről eszembe jutnak a kiskacsák. Pár szóval említem a régi emléket, s hogy Ferivel hogy nevettünk rajtuk.

„Azokat persze nem húztuk vissza…”

De érzem, hogy üres a beszélgetés; s Aranka szóáradata és Vali nehezen kipréselhető válaszai után valahogy rajtam is eluralkodik a tehetetlenség.

Rég búcsúznom kellene, és mégse mozdulok.

„Feri még fiú létére is szeretett babázni…” – mondom sután.

Angelica felkacag.

„Látja, ez új! Mindent én se tudhatok…”

És tovább nevet.

„Feriben volt szív – mondja derűsen. – Szív! Tudja, mi az, doamnă? És mindig tudta, hogy hova kell nyúlni… De lassan már ez sincs. Csak esszük egymást, mint a vadak… – S csak most fordítja románra a szót. – Ahelyett hogy simogatnánk egymást.”

A fordulat megzavar.

„Már hogy… mi nők? Vagy a nők és férfiak?”

Kutató élesség rándul át a szemén,

„Mi, nők? Nem… Mire gondol?”

„Tuladjonképpen semmire…”

„Hazudik – mondja majdnem durván; majd ismét mosolyog. – Én Olténiából települtem ide, de Aranka meg a többiek nélkül meghalnék itt…”

„Szerintem Aranka is így van a kis Valival – bólintok. – Úgy szereti, hogy… Talán túlságosan is.”

Angelica váratlanul ellágyul. Két szappanos, piros foltos tenyere közé veszi az arcomat, és vajákosan a szemembe néz.

„Az más, dragă. Az egészen más. De csak menjen ki egyszer a temetőbe… Hát én arra gondolok. Mituka ott fekszik Feri mellett, mi meg mellettük Arankával. És ez így jó. Úgyis megesznek a nyüvek, nem elég az? – s harsányan nevet, délies gátlástalansággal. – Maguk, doamnă, keveset nevetnek, magyarok. De sírni senkivel se tudok olyan jól, mint Arankával.”

Pár pillanatig téma nélkül állunk. Angelica lenyúl a leforrázott tyúkért, amit kihozott magával, tépni kezdi a tollát, s ami összegyűlik a markában, odadobja az oleanderes dézsába.

„Trágya – mondja magyarázólag. – Rákaparom a földet, aztán megöntözöm. Ez a legjobb, ha nincs más.”

Kicsit még nézem, hogy kopaszt, de már magamhoz veszem a táskámat, amit a korlátra akasztottam.

„Aranka emlegeti, hogy Mituka visszajár… hogy odafekszik közéjük. Nem kellene lebeszélni erről? Maguk mégiscsak jóban vannak…”

Meglepődve néz föl, de nagyon udvarias.

„Azt nem lehet, doamnă. Nem szabad. Nekünk sem esne majd jól, ha kinéznek bennünket a lakásból” – s hangja megint választékos, mintha egy ügyfélnek adna tanácsot. De talán jelzi is, hogy már szívesebben foglalkozna mással.

Elbúcsúzunk egymástól, s én is megköszönöm, hogy ilyen kellemesen elbeszélgettünk.

A deszkapallón visszaegyensúlyozom magamat a függőfolyosóra; de mielőtt befordulnék a csigalépcsőnél, még utánam kiált.

„Crişul! Ne felejtse, dragă! És jó utat! Csókolom Rózáékat és Zsuzsikát!”

Az ülőfülkés kapualjból szintén nyílik egy lakásajtó; ez is tárva-nyitva. Bent egyszerre szól a rádió és a tévé, a lesötétített szobában a képernyő fényei vibrálnak. A küszöbön, mint az orgonasípok, három különböző méretű pionírcsizma; nemrég moshatták le őket, és kirakták száradni.

Úgy látszik, még nyáron is divat errefelé ez a csizmaféleség.

Tante Angelica az oleanderfa mellől néz utánam. Kezében változatlanul ott a tyúk; de ami meglep, hogy mögötte egy pillanatra behajlik, majd újra kinyílik az ajtó. Akkor pedig mégis vendége lehet, és nem a legjobbkor alkalmatlankodtam.

A csizmákról még eszembe jut Ági; s hogy vele már biztos nem fogok összefutni a buszindulásig. Pedig érdekelne, hogy égetett-e gyertyát, és megnyugodott-e tőle.

Vali unatkozva, kicsit ellenségesen vár az utcasarkon. Mikor mondom, hogy a Crişul-ba kell mennünk, ásítva nyújtóztatja a karját.

„Tudom, voltam már ott. Csak azért jöttem vissza, hogy a tante odataláljon.”

Most csakugyan olyan szép, mint egy növendék állat.

Már kezd alkonyodni.

A Crişul az egyik legelőkelőbb vendéglő Szebenben. Az épületet, belső helyiségeket úgy építették újjá, amilyen százötven évvel ezelőtt lehetett. Igazi, ódon boltívek, igazi, dürückösre habarcsozott modern vakolat, csillogó szemcsékkel. A bútorzat java része is eredeti, szúpettyes keményfa, mindegyik darab műtárgy, higiénikusra lakkozva. Ha jól emlékszem, három terme van, a középső a legnagyobb, és két kisebb oldalhelyiség. Aranka a középső terem sarokasztalánál ül a főhelyen, még mindig ugyanabban a ruhában, szandálban, harisnya nélkül, virágmintás fekete szatyra a fehér abroszon. A délutáni hőség nem tett jót az arcán a festéknek, a haja is ziláltabb a kelleténél, mégis, így kell elfogadni őt. Sőt jobban, mint azokat, akik a többi asztalnál ülnek. Méltóság van benne, és olyan közvetlenség, ami félreérthetetlen jele a biztonságnak. Ő is otthon van, még ha az utolsó évek megtaposták is, sorozatban a halál, a temetés, a sírás, az ájulás, a visszajáró emlékek.

Mituka itt a Crişul-ban volt főpincér.

Két karját kitárva ölel magához, de előbb a szatyrot átteszi a másik oldalra, hogy jobban hozzám férjen.

„Hát, ezt szántam neked meglepetésül! – mondja, és félrehúz két széket. – Gyertek, üljetek le, drágáim. Hallom, nem ebédeltetek… Még egy sört vagy kiflit sem! Szörnyű. Ez a gyerek egy szörnyeteg – és megsimogatja Vali karját, kezét felcsúsztatja a hóna alá. – Jézusom, mint a kályha… Vesd le, kis szívem, meg fogsz nyuvadni itt.”

Vali nem nagy lelkesedéssel, de engedelmeskedik. Akkorra már két pincér is ott áll, segítenek levetni a kosztümkabátot, és közösen teszik a szék támlájára. Van ebben az ügyködésben valami enyhén megrendezett; mintha ezt is filmezni akarnák valahonnét. A két pincér kicsit hátrébb húzódik; Aranka meg összekulcsolja a kezét, és lekönyököl.

„De most pótoljuk! Ebéd is, vacsora is… Amit kívánsz, mondjad. Ha valahol, itt biztos a legjobbat kapjuk. Amit idehoznak, azt Mituka küldi a konyháról. Aperitif? Aperitifet muszáj. Konyak? Vagy cujka? Három konyakot, Miron!” – szól a fiatalabbik pincérnek; de a másik továbbra is marad, s türelmesen vár.

Vali egy fogpiszkálóval sorba veszi az ujjait, enyhén benyomja a körme alá, de láthatólag csak az érintés, a ritmikus mozdulat kedvéért.

„Vagy te cujkát inkább…?”

„Nem. Konyakot.”

S tovább szórakozik a fogpiszkálóval.

Aranka elégedett, s mintha büszke is volna rám, annyi szeretettel, annyi melegséggel néz. És valahogy a közvetlen testközelt is jobban igényli, mint a délelőtti, hosszúra nyúlt beszélgetésünk alatt. Minduntalan megfogja a kezemet, a csuklómat, valamit igazít a ruhámon, a hajamon; s ugyanakkor az egész termet is szemmel tartja, olyan pillantással, mintha több ismerőse ülne az asztaloknál. De ezt nem tudom eldönteni, ez csak bizonytalan benyomás. Néhány percig még várakoztatja a pincért, aztán francia sonkát, sós túrót, olajbogyót rendel előételnek.

Utána felsóhajt, és hirtelen a homlokához kap.

„Jaj, és nem mondom a legfontosabbat! Lemérettem, dragă. Képzeld, több, mint amire számítottunk… tizenöt gramm! De gyönyörű lesz, gyönyörű. Ott is hagytam, hogy mindjárt belevéssék…Örökre, Mituka! Holnapra már kész is komplettül, szép régi betűkkel. Istenem, milyen kár, hogy éppen te nem fogod látni! De majd legközelebb, igaz? Örökre, Mituka… Hiszen jössz még hozzánk, nem? Ilyet úgyse tehetsz többet, hogy annyi évig elbújsz… Csak tudod, a nyár, ilyenkor nincs megállás. Ha egyszer itt a hőség, az emberek veszik-nyalják, nem is győzzük kiszolgálni őket. De legalább ti szórakoztatok egy kicsit. Vali mesélte, hogy még a kápolnába is eljutottatok… Na, mit szólsz? Az a Krisztus! Nem is hiszem, hogy volna még valahol ilyen…”

Éppen próbálnám mondani, hogy milyen erősen, majdnem borzongatóan hatott rám; de már hozzák a konyakot, fémtalpas, régies pohárban.

Masszív féldeci.

„Nem lesz ez sok?” – kérdezem.

„Aperitifnek?” – csodálkozik Aranka, s mindjárt emeli is a magáét, hogy koccintsunk. „Egészségedre, dragă! Vali, mondd te is, csókold meg a nagynénicskédet!”

Vali úgy hajol felém, hogy közben a fogpiszkálót is forgatja az ujja között. A szemhéján, a pilláján, a szeme körül ugyanolyan hibátlan a festék, mint amikor elindultunk otthonról. Nem tudja, hogy szájon csókoljon-e vagy arcon; végül a szám sarka mellett köt ki. Utána megkönnyebbül, és hálásan mosolyog; én meg gyors viszonzásul odasúgom, hogy a cipőt és nadrágharisnyát tőlem kapja ajándékba.

Megfogja a kezemet, és odahúzza a két melle közé.

„Nem felejtem el, tante.”

Koccintunk.

Aranka a pohár háromnegyedét egyből felhörpinti, Vali a felét, én a negyedét. A különbséget mind a hárman észrevesszük, és felnevetünk.

„Jaj, ha itt élnél közöttünk! – sóhajt Aranka. – Hány ilyen szép napot tudnánk csinálni! És biztos nekem is sokkal könnyebb volna…”

Közben szórakozottan kiissza a maradékot, s elkomorul.

„Persze, jó, Angelica sokat segít, hiszen ismered már. Van benne valami, amitől megnyugszik az ember. És mégis…”

Észreveszem, hogy Vali újra szándékosan bezárkózik, unottan a szomszéd asztalokat nézi, mintha nem véglegesen tartozna hozzánk. Aranka azonban nem vesz tudomást róla. Az asztalvég teljes szélességében könyököl, és ő is elbámul.

„Tudod, az a baj, hogy még sokat nem tudsz. Vedd csak a mai napot, és próbálj elképzelni engem… ez a nyár, ezek a gyönyörű utcák, ahogy mindenki nevet meg nyüzsög meg él… igen! Aztán csak éppen énfölöttem egy örökös felhő. Elhiszed? – S hirtelen olyan vajákos pillantással néz, ahogy Angelica, ha szükségét érzi; csak azért mégis riadtabban. – Sokszor, ahogy lépek, megyek az utcán, szinte érzem, hogy az asztfalton ott van előttem az a felhő, mint egy fekete tócsa, és én abba gyalogolok bele…”

A másik pincér most hozza a francia sonkát, túrót, olajbogyót. Némán fogunk hozzá. Vali az olajbogyóval kezdi. Úgy csippenti föl a szemeket, mint a madár az emésztetlen magvakat a szikkadt ürülékből, vigyázva, hogy még véletlenül se érjen hozzá valami máshoz, ami szerinte tisztátalan. Aranka betartja a szokásos sorrendet; sóskiflivel a sonkát, hozzá a túróból egy púpozott késhegynyit és közben a bogyókat, ínyenc ízesítőül. Én Arankát utánozom. Ugyanakkor egy újabb kör konyakot is odatesznek elénk, pedig erről szó sem volt; Aranka valószínűleg egy néma mozdulattal intézkedett.

„Meg talán ez a gyűrű is felbolygatott – folytatja. – A fagylaltot is csak úgy mértem délután, hogy a fele mindig mellé ment. Ott is hagytam. Ma valahogy nem volt idegrendszerem hozzá… – Újra koccint, iszik. – Kis szívem, igyál – mondja Valinak. – Ne csak azokat a bogyókat, akkor még szomjasabb leszel. – Aztán megint felém. – Hiszed-e, nem tudom, de én már öt évvel előbb tudtam, hogy halálos beteg. Bizalmasan mondta is az orvos, hogy májzsugorodás, s ha nem hagyja az ivást, vége. Én meg csak nevettem, és Mituka is nevetett. Jaj, nem hittünk mi a halálban… és még ma sem hiszek. Nem igazi halál az, ha ő mégis folyton itt van, és ezt mondja Angelica is. De hát ki is tudhatná, hogy mi az a halál? Elmegy? Hová megy? Mikor az élet olyan szép… még ha pocsék is…”

Annyira belemerül a témába, mintha nem is érzékelné, mit csinál: kivesz egy nagyobb darab sonkát, rányomkodja a túrót, mint a félig megereszkedett vajat, belenyom három olajbogyót, az egészet öszehajtja, összefogja a mutató- és nagyujjával, és nagyot harap belőle.

Vali szelíd undorral nézi.

„És én mégis megtettem mindent, pedig nem hittem benne – nyeli le a rögtönzött szendvics másik felét is. – Hozattam külföldi gyógyszereket, mindent, még a Szovjetekből és Amerikából is. Ilyenben nem ismerek lehetetlent, ha muszáj. Tablettákat, injekciókat… még most is van belőlük egy nagy dobozra való. Csak aztán? Aztán? – A szeme túl fényes, de azért vigyáz, hogy feltűnően ne sírjon. – Emlékszem, egyszer jött egy koldus hozzánk, már késő este volt, Mituka meg éppen szabadnapos, de valahol már ivott előbb a kollégákkal… És abba a koldusba diktált bele vagy öt tablettát, hogy attól biztos gazdag lesz. Tovarăş, mondta neki, bade dragă, mondta, most ütöd meg a főnyereményt, most jön az örök élet, még a bocskorod se lesz soha sáros, mindig csak tiszta folyóvízben sétálhatsz…! Jaj, Mituka gyönyörű szavakat tudott mondani, ha rájött. Pedig mennyit verekedtünk abban az időben…”

Vali félretolja a tányérját; a sonkához, túróhoz alig nyúlt hozzá, csak az olajbogyókat fogyasztja szorgalmasan, és aprókat kortyol. Arankát kizökkenti a mozdulat.

„Nem ízlik, kicsikém? Mit ennél, mondjad? Légy szíves, ne rontsd el, ha egy igazi szép napot akarok, mit gondol rólad a nagynénicskéd…”

„Tante, mit gondol?” – kérdezi Vali rögtön, és a retikülöm csatját pattintgatja.

Látom, hogy szeretné kinyitni, de magától nem meri. Helyette én nyitom ki, úgyis ki akartam venni a zsebkendőmet; és már orrfújás közben mondom.

„Halljátok, ha még több konyakot iszunk, tényleg csupa jót fogok gondolni…”

Aranka úgy nevet, hogy a szomszéd asztaloktól is odanéznek.

Vali vigyázva belenyúl a retikülömbe, és félig kiemeli a pudriémat.

Visszacsúsztatja.

„Ez francia rúzs?” – s kicsit mélyebbre nyúl le.

Mutatja.

„Nem, én nem használok. Ez csak olyan ajakír.”

Csalódottan visszaejti az opálos tokot, és bekattintja a csatot. Csak most válaszol Arankának.

„Egy kis mitité-t ennék… De azt a Sibiul-ban jobban csinálják.”

Aranka cseppet összehúzza a szemét.

„Mondja Murgulica, mert véletlenül ott pincérkedik. Hát csak fogd be a szád, kis szívem és hallgass rám. Olyan mitité-t kapunk itt, mint az álom.”

S már rendeli is; és hogy mindjárt utána hozzák a csorbát, a ciorba perioşară-t.

A két pincér mosolyogva bólint és elsiet.

„És pezsgőt, Miron, dragă!”

Utána kis csönd és szünet; mint a visszavonhatatlan döntések után.

Kis idő múlva Vali vontatottan feláll, és a karórájára néz. Felveszi a kosztümkabátot, a ballont.

„Hová mész?” – hökken meg Aranka.

„Sehová… Jövök vissza mindjárt. És itt úgysem eszem mitité-t, csak csorbát. De a tante úgyse haragszik rám” – s valamivel természetesebben mosolyog.

Nemcsak mi nézünk utána, ahogy kimegy, hanem mások is, a pincérek is.

Aranka aprókat bólint, de nem látszik rajta, hogy különösebben bosszankodna.

„Most végigmegy háromszor a korzón, és boldog. Ifjúság! Mit tudják ezek még, hogy mi a féltékenység…”

Közben hozzák a mitité-t, még serceg rajta a zsír, ahogy a rostról levették. Mustárral esszük, és valóban kitűnő. Nem tudom, hogyan csinálják a Sibiul-ban, de nem hiszem, hogy ennél jobb lehet.

Aranka két fogpiszkálóval rést nyit a kövér, nudliforma húsdarabkákon, és élvezettel szagolja a kicsapó, fűszeres gőzt.

„Mituka engem is sokszor megvert, ha féltékeny volt… de hát én is hányszor megvertem! – s nevet. – Egyszer egy nyári vendéglőben kaptam rajta egy nővel, egy olyan pocsékkal, én meg fogtam az abroszt, és mindenestül lerántottam. De borult is a pezsgő meg a leves, borult ott minden, dragă. És tudod, mit csinált az a nő? Elszaladt, a pocsék. Mituka meg otthon megpofozott.”

Fölemeli a poharát, és koccint. Most mi a pezsgőt isszuk, ami ugyan kevéssé illik a mitité-hez, de Aranka mégis erre szomjazott meg: talán kegyeletből is.

Utána tovább fújjuk a forró húsdarabkákat, és eszünk.

„Persze lehet, hogy nem jól tettem, de én mindig utánajártam, hogy kikkel csal meg. És őt én is csak akkor, ha nála rájöttem valamire. De hát ilyen az ember. Fél is, szeret is, féltékeny is… meg be is osztja. És Mituka juttatott szépen, volt mit visszaadni neki, a kölcsönt. De most már ez sincs. Már az sem a régi, ugye, ha éppen úgy jön… Hiába teszem meg, hiába tehetem, dragă, akkor is mit adjak vissza? Kinek? Őt büntessem?”

A mustárt kitörli egy kiflivéggel, lenyalja, a kiflit visszarakja a tényérra. S akkor már ott gőzölög előttünk a csorba is. Vali adagját Aranka visszaküldi, hogy tartsák melegen; és következő fogásnak megrendeli a gretar-t, paradicsomos salátával.

„Örökké, Mituka – ismétli meg, mint egy mai napra véglegesített igét; s kiönti a maradék pezsgőt, hozat egy másik üveggel. – Igyunk Mituka egészségére!”

Nem vagyok szokva ennyi italhoz; de egyre inkább úgy érzem, hogy ellenállhatatlanul történik velem a semmi, már reggel óta; s hogy ebben a semmiben nem is szabad, nem is lehet eligazodni. Minden csak egyedül így világos. Mitite, húsos leves, pezsgő; ehhez hasonlót még könyvekben sem olvastam. Hemingway pontosan tudja, hogy mihez mit kell inni; de szerintem mi is pontosan tudjuk most, csak másképp. Illetve, Aranka tudja. Az asztal alatt összeakad a lábunk, és a cipőn keresztül is érzem, hogy megint kibújt a szandálból.

A leves is kitűnő, jó teli kanalakkal nyeljük.

Perişoară… szereted ezt az ízt? – kérdezi, s a nyelvével behúz egy húsdarabot a kanálról. – Feri mondta mindig, hogy ez igen, ez az igazi fűszer!” – s fölnevet, de úgy, mintha zavarba is jönne tőle.

„Most mért nevetsz? Tényleg isteni íze van.”

„Nem, ezt nem mondhatom… Tudod, ha Feri meg Mituka rákezdtek egyszer, akkor mindenre megtalálták a szót.”

„Mondd csak bátran, úgyis családban marad” – biztatom, és igyekszem én is nevetni.

„Azt mondták, ha egy szűz lány belemossa a p… át, annak se lehet jobb íze. De tudod, ez románul sokkal jobban hangzik. Valahogy sokkal kedvesebben. Csak azért mégis rettenetes, hogy miket ki tudtak találni…”

S most ő is felibe hagyja a levest, félretolja.

Kicsit csodálkozom, hogy jobban bírom étvággyal, mint ő; én az utolsó csöppig kikanalazom. Az előbbi jókedv túl gyorsan hervad le az arcáról, de azért örül, hogy nekem ízlik, s figyelmesen nézi a kanalam útját a számig.

„Hogy…? Pedig olyan jóízűen fogtál hozzá. Jóllaktál?”

Tétován megrázza a fejét, s meztelen talpát rászorítja a lábamra. Szomorú, tiszta és szép a pillantása most. És majdnem öreg.

„Más is észre szokta venni, de soha senkinek nem mondom. Egyedül Angelica tudja, miért. Mituka imádta a perişoară-t, és mindig neki hagyom a felét. Egye, szagolja… fürödjön benne! Fürödjön, fürödjön…! – s talán csak azért nem sír most, mert még időben sikerül folytatnia. – De ez még mind semmi. És még a semmiből is csak kevés… Ha tudnád, hogy minden óra milyen! Az éjszakák! A születésnapjai, a névnapjai harmadik éve…!”

Vali most jelenik meg a teremajtóban, s mindjárt le is lassít; így bőven marad ideje, hogy odaérjen az asztalunkhoz. lehet, hogy már jövet beszólt a konyhára, mindenesetre Miron is feltűnik mögötte a csorbával, amit Aranka visszaküldött, hogy tartsák melegen. S most is ugyanaz ismétlődik meg, mint az érkezésünkkor: a két pincér közösen segíti le a ballont, a kosztümkabátot.

Aranka szórakozott mosollyal nézi.

Vali árnyékos szemmel pillant ránk.

„Azóta mondjátok? – kérdezi. – Tante akkor biztos mindent tud már.”

„Micsoda mindent, édes? Azt hiszed, ahhoz egy nap elég? Neked igen… te aztán tudod egy szóval is, hogy ez meg az, csak legyen, aki eligazodik rajta. Hol voltál?”

„Láttam Ágit” – fújja a levest Vali, és éhesen nekilát.

„És mért nem hívtad ide? Ki tudja, mikor leszünk így együtt…”

„Messziről láttam csak.”

„Jaj, jaj… Csak azt a kis lábadat föl ne törje az aszfalt! Mi van itt messze? A korzó az nem hosszú?”

Vali nagyot nyel, fölnéz.

„Miért? Az tényleg elég rövid.”

Aranka megadóan legyint.

„Reménytelen. Ha egyszer nem akar valamit megérteni, nem érti. Fejére húzza a párnát, és azt se bánja, ha a lába kilóg. Tőle összedőlhet a világ, elolvadhat a fagylalt…”

Kicsit nevetünk, és Aranka is érzi, hogy mesterségesen bosszantotta föl magát.

„Hanem az a csizma, arról igazán lebeszélhetnéd – mondja Vali, és belekortyol a pezsgőbe. – Ott ment el a Sibiul előtt, ott már felgyújtották a neont, de rémes, ahogy csámpázik benne.”

„Persze… De azért a temetőt mégse találja olyan messzinek, mint te! – csattan fel Aranka. – Ági tudja, mivel tartozik…”

Hallgatunk.

Vali tovább szürcsöl, s közben ujjára tekerget egy tincset a hajából; és Aranka is csak most húzza el a talpát a cipőmről. Miron meghozza a gretar-t salátával.

Akkora adag, hogy enyhén megrémülök.

„Még egy pezsgőt! – mondja Mironnak; és megsimogatja az arcomat. – Mi kiteszünk magunkért, dragă! Mindent kárpótolunk… Borsot akarsz?”

De nem vár választ, otthonosan a szomszéd üres asztalhoz megy, hozza a borsot, ecetet, olajat. A szoknyáján hátul sárgás elszíneződés, valamibe bleülhetett. A szandálja félretaposva. Amikor szemben vagyunk egymással, és beszél, egyáltalán nem tűnik fel a fölényes nemtörődömség, amivel a ruhadarabjait összeválogatja és viseli. Fáradhatatlan pillantása minden mást mellékessé tesz.

Ő borsozza meg az én húsadagomat és Valiét is.

„Akár szereted, akár nem, ehhez nem lehet másképp hozzányúlni… Ez szertartás! Az ízek! A fűszer! Feri igazi varázsló volt a konyhán… – s hirtelen rám néz, mint akit a saját gondolata lep meg. – Te… tudod! Az ember mindig későn okos. Ha úgy igazán lett volna bennünk bátorság, és nemcsak sírtunk volna, mirha helyett borsot, perişoară-t, csombordot, gyömbért, tárkony kellett volna égetnünk a sírjuknál! Istenem…” – s egy pillanatra a szomszéd üres asztalra, székekre néz, és ottfelejtkezik a pillantása.

Vali közben gondosan lekaparja a gretar-járól a borsot.

„Meg se kérdeztem, hogy ezzel a salátával szereted-e… – s újra visszazökken az asztalunk mellé. – Mert gîvec-cel is nagyon finom… Hozassak gîvec-et?”

Miron ott áll mögöttünk készenlétben; s Aranka talán szívesen is szólna hozzá, ha valamit kívánnék még. Bólintok, hogy jó, a gîvec nagyszerű lesz, úgyis régen ettem már.

Azonnal megrendeli.

De hogy addig se veszítsünk időt, és kihűlni se hagyjuk, hozzálátunk a húsnak, egyszerre mind a hárman. Omlós, mint a vaj, és mégis érzi az ember, hogy húst eszik (ez jut eszembe, ahogy Aranka elmerült szájmozgását nézem); igazi húst, amit nemcsak a forma kedvéért kell rágni, hanem a kielégülés kedvéért is, hogy a rostok a fogunk között lazuljanak szét, s a csontról közvetlenül mi válasszuk le a legjobb falatokat. Vagyis a szánkban, kézbe fogva, és nem egyszerűen tányéron villával, késsel. És Aranka mindjárt ezzel is kezdi. A színhúst levágja a görbülő lapockacsontról, s a csont elvékonyodó végénél fog hozzá, hogy tisztára dolgozza. Nincs benne semmi zavaró vagy helyhez nem illő, ahogy csinálja, mégis ügyel, hogy begörbített kisujját kicsit eltartsa a többitől.

„Tudod, ha mással nem is, de a hússal mindig úgy vagyok, hogy akkor élvezem a legjobban, ha meg is foghatom, ha a csontját is érzem. Valahogy csak akkor él… – És nevet. – Jézusom, még gondolni is rá… hogy él! – S kijavítja magát. – Csak akkor adja ki azt az igazi ízt.”

Amíg a gîvec-et hozzák, én is bele-belenyúlok a paradicsomos salátába is; s szinte nem ismerek magamra. Majdnem falánkan eszem, és rájövök, hogy már hiányzik is, ha közben Aranka nem beszél, nem rág.

Vali más módszer szerint fogyaszt. Előbb apró darabokra vágja a húst, aztán megint lekönyököl, tovább folytatja a hajtincscsavargatást, és fél kézzel nyúl hol a salátás, hol a húsos tányérjába.

Közben halljuk és hallgatjuk egymás étkezését. Kis idő múlva Aranka minden átmenet nélkül felnéz.

„Temető – mondja csendesen, és teletölti a poharainkat. – Látod, ennek a kis disznónak egyedül ezt nem tudom megbocsátani. Hogy úgy hanyagolja, mintha köze se volna hozzá. Mintha nem volna valóság! Jó, nem tudjuk, mit érezhetnek, ha éppen nincsenek köztünk, de az biztos, hogy egy látogatás nekik is jólesik… egy akármi! Vagy egy szál virág. De ezeknek minden mese csak. Már sírni is csak akkor képesek, ha dühösek, vagy unják magukat. De hogy egy ünnep mit jelenthet, még ha egy olyan ünnep is…”

Miron leteszi elém a gîvec-et, s a rövidre fogott pincérszalvétával a morzsákat is lesöpri Vali terítéke mellől. Aranka megvárja, míg Miron elmegy, s csak akkor szól rá Valira.

„Hogyan eszel, kis szívem? Leszokhatnál már erről a könyöklésről. És olajat meg nem tettél semmit…”

„Tettem. És a borsot is rajta hagytam – mondja Vali nyugodtan. – Vagy tegyek még rá?” – s lassan legöngyöli az ujjáról a tincset.

Nem rám; csak Arankát nézi pislogás nélkül, fényképszerű pillantással; aztán tovább szúrkodja villára a húsdarabokat.

Aranka koccint, én is vele iszom.

„A temetőkert után nálunk gyűltünk össze azon a rettenetes nyáron – folytatja, miután a csonttal végzett, s most a színhúsból vág le egy darabot. – Mert ha ünnep, ha tor nincs, akkor a papok is hiába énekelnek, ezt én mondom neked, és hiszem is nagyon. És tudom, hogy Mituka is örült neki, s még tapsolt is volna, ha lehetne hallani az ilyet… – A salátalé ott gyöngyözik a szája szélén. – Hiszen csak tyúkból ölettem vagy húszat! És még marhahúst is hozzá, hogy erősebb legyen a leves. És a borjú, amit Alamorból hozattam! Azt is ott vágtuk le az udvaron, nem engedtem, hogy idegenek nyúljanak hozzá. De azt hiszed, maradt nyoma? Semmi. Két talicska sárga homokot rá, és még szebb is lett, amikor elgereblyéztük. Ünnep! Mit tudják ezek már… – és újra koccint; közben szórakozottan a kézfejemet barázdálja a festett körmével. – Az ünnep csak akkor ünnep, ha nem spórolsz vele. Abba bele kell adni mindent, a szívedet, a májadat, hogy egyék… Róza nem mesélte? Pedig ő volt a szakácsnő. Én meg kétszer elájultam akkor is, de adtak valami gyógyszert, és végigcsináltam, ahogy kell. Mituka meg lehetett elégedve. Előételnek tíz kiló sonkát vágattam föl, melléje két kosár sajtot meg olajbogyót… Ilyen sós sajtot, tudod. Meg a salátákat. Meg a pálinkát, ahogy illik. Harminc liter pálinka fogyott el, és még hozattunk is éjfél felé… Aztán a töltött káposzta, a sültek körítéssel, a rétes. Talán háromszázan is voltunk… vagy csak százan? Nem tudom. De azt tudom, hogy háromszáz mucinic-et rendeltem a péknél. És el is fogyott mind, csak a csatatér maradt, dragă. Jött fel a nap, s akkor egyszerre olyan csöndes lett mindenki, mint a templomban…”

„De hogyan fértetek el annyian…?” – kérdezem, és lenyelem az utolsó falatot.

„Hát az udvaron – és éppen ő is végez a hússal, de önkéntelenül még egyszer leszopja a csontot. – Ami asztal meg szék volt, mindent kihordtunk, mi is, a szomszédok is, és még a kultúrházból is kaptunk. Mituka szeretett olvasni, és ott van a könyvtár…”

Vali aprókat csuklik, s fázósan magára teríti a kosztümkabátját. A tányérján otthagy néhány húsdarabot; a csontot éppen csak körülnyesegette a késsel. A két pincér némán viszi el a terítékeket. Miron újratölti a poharakat. Valahogy az arcunkra lehet írva, hogy nem akármiről fecsegünk, mert nem zavarnak a szokásos kérdésekkel, hogy „ízlett-e, doamnă!”, „parancsolnak-e még valamit?”. Ránk bízzák, hogy akarunk-e szólni.

Aranka hátradől, mint valami ősrégi szobor. S még az a bizonyos „archaikus mosoly” sem hiányzik az arcáról. Valami se mosoly, se sírás. Csak az az egy biztos, hogy amit ő tud, azt kizárólag ő tudja. S talán nem is volt még ennyire nyitott és megközelíthetetlen; pedig semmi feltűnőt nem csinál, s még a szövege is nagyjában ugyanolyan, mint eddig.

„Tudod, feljött a nap, mi meg ott ültünk a fehér abroszoknál, azokkal a fekete szalagokkal. És az a sok nyári madár… Akkor már azok is rákezdtek az udvar fölött. Rájöttek, hogy majd lesz nekik is maradék, ha lepakolunk. Csak úgy gyűltek arra a sárga homokra! És várták, hogy mi is befejezzük. Tudod, dragă, akkor először éreztem, hogy talán mégis van halál… Már úgy, hogy ha belegebedsz, akkor is van, és még valami szép is lehet benne. – Egy pillanatra lehunyja a szemét, majd ismét visszakönyököl. Kiiszik egy teli pohárral. Valira néz, aki éppen föláll. – Itt maradsz, kis szívem. Hallod?”

„Jó, akkor pisiljek be itt?”

Szorított combokkal, sietősen kimegy. Aranka követi a pillantásával.

„Amikor az apám meghalt – mondja –, Mituka letérdelt a koporsó mellett, és megcsókolta a halottat. Azt mondta: bocsáss meg, ha vétettem ellened. Pedig nagyon jó veje volt. Csak az a sok kurva, azoknak nem tudott ellenállni. Pedig tudom, hogy nem hozzájuk jár vissza, hanem hozzám. Az utolsó napokban már olyan vékony volt a bőre, mint a hártya. És barna. Sokszor még féltem is éjszaka, és hallgatóztam, hogy lélegzik-e. Akkoriban már inkább Valival szerettem aludni, már csak ott érzem jól magamat, de azért mindig fölkeltem, hogy odamenjek és megérintettem. Az utolsó előtti nap kérte, hogy aludjak vele, de annyira hideg volt, hogy hajnalban visszamentem Valihoz. És azóta is fölébredek éjjel, amikor haza szokott jönni. Este kikészítem a vizet, és reggel a szívem szorul össze, ha látom a teli poharat. És a születésnapját, a neve napját is megüljük mindig… Összehívom a régi barátokat, és neki is terítünk, neki is mindenből tálalunk. Még koccintunk is vele. S akkor csak gyűlik az étel a tányérján, a szelet kenyér, a második szelet kenyér, a konyak, a bor, a pezsgő, a leves, a sült, minden. Aztán lefekszünk.”

„És ez jó?”

Megint tölt, de most nem nyúl a poharához.

„Könnyebb. Olyan, mintha valamit mégis tettem volna.”

„És mit csinálsz az étellel, amit neki tálaltál ki?”

Vali most jön vissza a vécéből, kezében egy szál fehér szegfű. Aranka döbbenten nézi.

„Hát ezt hol…? Megint kimentél az utcára?”

„Nem – mondja tompán, és elnyom egy ásítást. – A vécében találtam a tükörnél… – s kis mosollyal felém fordul. – Vagy adjam a tanté-nak? Majd kint az állomáson, jó? Lassan úgyis indul a busz.”

Aranka az órájára néz, legyint.

„Még van időd, dragă. Ha a fél nyolcassal elmész, az éppen elég.”

Azt hiszem, már nem vagyok teljesen a magam ura; s már a reggelre tervezett utazásomat sem érzem annyira sürgetőnek. De talán jobb is így. Anyám örülni fog, és a kötött sapkát is nyugodtan befejezheti az indulásig.

Emlékszem homályosan, hogy valamit kérdeztem az előbb, de nem tudom visszaidézni pontosan. Aranka igen. Mintha egyre összefogottabb és józanabb lenne az italtól; s valahogy egyre méltóságosabb.

„Amit Mitukának kitálalok – mondja –, az szent. Ahhoz mi nem nyúlhatunk hozzá. Másnap mindig ki szoktam menni a térre, és addig várok, amíg jön egy koldus, azt beviszem a szobába, leültetem a Mituka helyére, és ő megeszi.”

„És a koldus tudja, hogy milyen ételt…?”

Elnézően simít végig a hajamon.

„Hát persze. És még a porcelánt, az evőeszközt, a poharat is megkapja, mindent. Amiből evett meg ivott. Abból mi nem ehetünk, nem ihatunk többet. Az egyedül Mitukáé volt. És ahány koldus, annyival többen szeretik majd Mitukát, még ha nem tudják is, hogy őt szeretik… Ez így van, dragă. Ez a nagy gyász az, amitől Mituka nem halhat meg soha. És hiába tudom, hogy a többiek is ezt érdemelnék, a Feri, az apám, az anyám… Valahogy mégis érzem, hogy ezt nem szabad. Nem szabad összekeverni. Őnekik másképp kell megadni a nagy gyászt. Másképp kell szeretni őket. És én Mitukát gyűlöltem is, a drágámat, és ez diferenţa, diferenţa, dragă! Diferenţa…”

Aranka most sír utoljára a szebeni tartózkodásom alatt. Hangtalanul és nem törődve, hogy látják-e a szomszéd asztaloknál. Miron a bejárati ajtóból nézi a jelenetet, és együttérző, komoly az olajos-barna arca. Vali már annyira útra készen ül, hogy a ballonját is magára teríti. Tördeli a fogpiszkálókat.

„És ha elfogy a szervized?” – kérdezem szándékosan józanul, hogy a sírásból kizökkentsem.

„Ilyenkor nem abból szoktam adni – mondja csakugyan nyugodtabb hangon, és zsebkendővel nyomkodja a szemét. – Mindig újat veszek, és mindig a legszebből, ami a piacon van. A szerviz az emlék, még Mituka hozta Kolozsvárról. Ha abból adnék, huszonnégy év alatt fogyna el… vagy nem is! Tizenkét év alatt, hiszen kell a névnapra és születésnapra is, évenként kettő. De nem, az csak maradjon huszonnégy, amilyennek ő látta utoljára. – S kicsit sóhajt. – De bárcsak beletettem volna a koporsóba! Csak a pap nem engedte…”

Közben odaint Mironnak, hogy fizetni akar. Vali előtt már halomnyi a felibe tört fogpiszkáló. Miron kis ezüsttálcán hozza a letakart számlát. Nagy összeg, s hirtelen el is szégyellem magamat, de Aranka nagyvonalúan még komoly borravalóval is megtoldja.

Indulhatnánk, de az üvegben még van annyi pezsgő, hogy Aranka búcsúzóul megragadja a karomat és beleszorítson.

„Hallom, Zsuzsika sincs jól, hát akkor tudod te is, hogy mit jelent egy édesanya… Ha őt is elmesélném, az anyámat! Az is egy újabb nap volna, dragă. Egy másik, egy megint rettenetes nyár… Amikor Ági hajnalban fölvert otthon, hogy menjek gyorsan, mert vége. Tudod, ő nem itt lakott bent, hanem kint a tanyán… És mit is csinálhattam olyan hirtelen gyorsan? Vettem két juhot az állatpiacon, és fogtam egy taxit, vittem ki anyámhoz, hogy a nagy gyászt neki is meg tudjuk adni. De a legszörnyűbb az volt, hogy ott feküdt a földön, egy pokrócon… Hiába tudom hogy ez tanyán így szokás, mégis alig tudtam lábon maradni. Legszívesebben odahanyatlottam volna melléje. – Kortyol, pár pillanatig a szájában öblögeti, s csak utána nyeli le. – Aztán taxival vissza Szebenbe, ott kapkodtam össze a saját ruhámat, mert még az se volt neki rendes. Az enyémnek fölvágtuk a hátát, és abba öltöztettük. Pedig hány kosarat vittem ki évek alatt, tele mindennel, hogy tartsák jól, hogy szeressék! És mégse vették semmibe. Úgy élt szegény, mint az árnyék, ami mellől kivágták a fát…”

„Miért nem vetted akkor magadhoz?” – kérdeztem.

Kis rándulás a szája szélén; mintha nem szívesen beszélne erről.

„Volt itt… lakott itt pár hónapig. De valahogy nem bírták egymást Valival. Meg félt szegénykém, hogy itt Szebenben a vízbe temettetem.”

„Hogyhogy vízbe?” – s már kezdem én is az órámat nézni.

„Szebenben vizes a temető, dragă.”

„Ezt nem értem…”

„Hát úgy, hogy amikor esik, még másnap is úgy jársz a sírok között, hogy tocsog. A föld nehezen issza meg. És ettől félt. Azt hitte, ha a föld megissza, akkor szárazabban marad. Ilyen butácskán hitte, szegénykém. Pedig megesküdtem neki, hogy kiviszlek Vízaknára, nem temetlek vízbe. De nem… akkor sem akart itt maradni. Meg Valival se bírták egymást…”

Vali már hosszabb ideje a szájánál tartja a poharat, épp csak annyira megdöntve, hogy a pezsgő érintse a nyelvét, de tovább nem kortyolja. S közben Arankát figyeli; és most Aranka is őrá néz. Ez egy pillanattal tovább tart az indokoltnál, de szó, megjegyzés nem lesz belőle. Amikor Aranka újra felém fordul, Vali továbbdönti a poharát, és kiszürcsöli a maradékot.

„A víz, az tényleg szörnyű – folytatja Aranka, és már ő is a szatyrán kulcsolja össze a kezét. – A nedvesség… Ha érzed, hogy semmit se tehetsz ellene… Mitukának én is kicementeztettem a sírját. Ugye, a cement nem engedi át?”

„Nem, azt hiszem… – bólintok, bár azt nem tudom, hogy mennyire tartósan. – Egy ideig biztos nem” – teszem hozzá.

Aranka föláll. Párszor föl-le húzza a vállát, hogy a zsibbadást kilazítsa belőle; s a szatyrot tartó kezével kicsit a mellét is megemeli.

„A cement, az jó, dragă. De én még koporsót is olyat csináltattam, ami nem engedi át a vizet. Mituka ruhája nem fog megázni, dragă” – s combjával hátrébb tolja a székét, hogy induljon.

A poharában maradt még egy kis pezsgő.

„Azt már nem iszod meg?”

„Annyit itt hagyok neki” – mondja mosoly nélkül.

A pincérek a bejáratig kísérnek bennünket. Aranka mindegyikükkel kezet fog; Vali csak mosolyogva biccent.

Kint valamivel már hűvösebb a hőség, és még világos az alkonyi sötétedés. Valahogy minden félúton, sem itt egészen, sem ott. Lehet, hogy én is? Lehet, hogy ők is? Az utcákon lármás áradat, sok színes ruha, rengeteg fiatal. S már néhány halvány csillag.

Éppen az utolsó pillanatban érünk ki az állomásra. Már tömve a busz, a kalauz két kézzel nyomkodja a lépcsőn az utasokat, s azért valamennyi hely mindig kiszorítódik; ami rejtély, mert nem lehet tudni, hogyan. Nevetünk mi is Arankával, hogy az ilyen préselődésnek nincs határa. Egyszerűen nincs határa. Aztán összeölelkezünk, többször megcsókoljuk egymást; s majdnem utolsónak a kalauz engem is fölnyom. És már csapódik az ajtó, neki a hátamnak. Épp csak annyira tudok megfordulni, hogy kiintsek. Ott állnak a megüresedett téren. Aranka kicsit terpeszben, amit a félretaposott szandál még ki is hangsúlyoz, és magasba tartott karral kulcsolja össze a kezét. Vali a szegfűvel integet aprókat; ami végül is ott maradt nála. Ha még kiszólhatnék, mondanám, hogy tegye vissza a tükör mellé; biztos meglepődne a gazdája, ha véletlenül újra kimenne.

De már indít a sofőr, elveszítem őket a szemem elől. Az út nem hosszú Vízaknáig; de azért már kíváncsi is vagyok, hogy mi történt egész nap Róza néniéknél. Kevés dolog lehet biztosabb, mint az, hogy Médi nem vakkant föl az eresz alatt, mikor benyitok.

 

 

 

Kemény csudák ezek – Aranka, Mituka, Angelica, Róza néni, Miklós bácsi… Hol vagytok otthon, te kék úristen?! És hol Hamburger bácsiék – melyik vágóhídon a Cigány? Hol a siratófalatok? A kicsi herceg, mikor a tündér elébe állt, hogy bármit kívánhat, meglesz – azt mondta: Akarjak ott lenni, ahol vagyok.

Fogadjuk el, hogy a nevek és helyiségnevek csak a képzelet ráfogásai – bűn hazudni.

És a tündér eltűnt, azóta se jelentkezik sehol.

 

Csak a ló magányos. Az első pillanatban megtetszettem neki, később bevallotta. Harmadik hónapja dolgozott a svábokat kitelepítő stábnál mint tenyészállat-szakértő, engem a megyétől rendeltek ki az élelmezési csoporthoz. Előzőleg a Velencei-tó környékét csavarogta végig, aminek főképp azért örült, mert onnét sűrűn be lehetett járni Székesfehérvárra özvegy Pázmándynéhoz, akinél gyönyörűbben senki nem tudta élvezni a lóhágatást. A háború névtelenségbe taszított mártírjai a lovak. Nem kapnak szobrot, emléktáblát, tábori postát, sem ezen, sem a másik oldalon. Nem írnak róluk monográfiát, nem tudnak úgy megdicsőülni, mint a tyúk, a disznó, akiknek még a legelvetemültebb harcok idején is kijár a szertartás. Hiába szivárog le a robbanásbűz a pincegádorba, ahol a család meghúzza magát, a néne utolsó pillanatig kendője alá szorítja a verdeső kakast, és hagyja, hogy tésztalapos mellét a csorbult csőr összecsipkedje. S csak azután csurgatják a vért a zománcos lábosba. A disznónak is kijár a rituálé a gránáttölcsér gödrében, ahová összekötözve eresztik le (nehogy az udvart pásztázó golyók végezzenek vele orvul), s mielőtt megkapná a kést, előbb körbejár a pálinka, hogy szenteltessék meg a béke és a sódar. A ló másképp szomorú. Mikor már nem bírja, elszakítja magát a körtefától, ahová kikötötték, és lógó belekkel átüget a bajai utászok két aknasávja között a kiégett Csávosdi-majorig, ott rogy össze a sötétkék ég alatt, míg a fagy szoborrá nem mintázza és nyitott szemét be nem fújja a hó. Később annyi történik, hogy a majorból éjszaka kilopóznak hozzá, fejszével széthasogatják, majd darabonként hazavonszolják rőzseszánon. Pázmándy professzor akkor halt meg, mikor a város utoljára cserélt gazdát és a görög auktorai az utolsó kötetig elégtek. Attól kezdve napokig nevetett, végül az egyik reggel belekóstolt a saját ürülékébe. Ennek már csak az utóbűzét lehetett érezni azon a nyáron, mikor mi kerültünk sorra, hogy új elgondolások szerint segédkezzünk a történelemnek. Igyekeztünk egy másik, újabb hazugságot törvényessé púderezni. Kipróbált nyersanyag voltunk, a statáriumtól, internálástól mindeki fél, akár katonai az, akár békebelien vigyorog. A háború is csak úgy múlik el, mint a megfáradt véres kólika, megrázza magát, nincs zökkenő s az már akkor békés kólika. Csak a magyarázatokat kell addig facsarni, míg valamilyen erény ki nem buggyan. „Faszikáim, nem lesz hiánycikk az igazság, a szentelvíztartóból nem fogy ki a víz.” Pázmándyné három hónapos gyász sötét éjszakáját borította magára s csak a búzavirág szeme világított borongva, mint két temetőbe pottyantott báli flitter. Három hónapig, négyezer-háromszázhúsz óráig, kétszázötvenkilencezer-kétszáz percig ült a verandán és nézte a bombasérült vízmedence Medúza-fejes szökőkútját, feküdt az ágyban, mint a fekete pihe és nem kellett cserélni a lepedőt. Ilyenkor időszerű a megtépett ima, hogy Mi Atyánk, ki voltál a mennyekben… Míg csak Cigány nem kezdi harapdálni a kertkapunál az utcára kihajló japán akácot. Atti Nadapon szeretett bele a nóniusz hátasba, s a puszta véletlenen múlt, hogy épp Pázmándyné kertje előtt kötötte ki egy fához, míg a Lótenyésztési Igazgatóságon egyenesbe nem teszi Cigány jövendő sorsát. Ez a délelőtt többször szóba került köztünk. „Öregem, az Isten nem kopírozza magát, mindig kitalálja, hogy holnaptól mi legyen. Nadapon a tanácselnöknek is fájt a foga Cigányra, egy szemét vándorfényképésznek! – de mit gondolnak ezek, csak úgy elő lehet táncolni a sötétkamrából és megjátszhatják magukat hithű tanácselnöknek?! Alig ment el a transzport, a mocsok rögtön ott koslatott a kirámolt udvaron a gyanús papírjaival, hogy Cigányt elviszi szocialista felhasználásra… Ismerem a sunyi szöveget. És mikor még ki sem hűlt az öreg Inzlistecker utolsó simogatása! De én keresztbetettem a dögmadárnak.” Szakértői minőségben lovagolt be Székesfehérvárra a fekete ménen, és elintézte, hogy míg a kitelepítés tart, Cigányt az ő gondozására bízzák s majd utána adja át a Ménes Szervező Bizottságnak, mely egyelőre úgyis íróasztal csak, ló nélkül. A kertkapunál ismerkedtek össze, mint a gömbvillám a tikkadt tarlófűvel. Cigány jó kétórás várakozás után nyihogott be a veranda felé, Atti meg a hálószobából kiáltott ki, hogy csitt! csitt! A régi Fehérvár más volt… A Sínylődők Háza mellől himlőhelyes kövekből kirakott út vezetett a hangászok dombjára, a Kizling-kert agg fái alatt terített asztalok, pár lépésre tőlük égőfa piramis, a vendégeket zenével fogadták és éjfél után két óráig fáradoztak a mulatozásban, miközben vaklármás tósztok görögtek, folyt a bor, végül a tűz körül készített szalmaágyakon megszolgált szabatossággal hevertek a felajzott hölgyek és urak, és várták, hogy a zenészek rázendítsenek a vadászdalra (a megfáradt vadászról, aki rájön, hogy mögötte is vadász silbakol, aki csak egyszer süti el a puskáját) – majd távolról négy tárogató kezdte fújni a visszhangot, mintha a holdból szüremlene… Mindez szép volt, mint a kapcsos könyvbe pingált írás: Extra Hungariam non est vita. A mulatságot követő napon mindig kevesebb volt a hintó az utcán, mint a terhes szekér. A mauthauseni gránitból készült hídon darócruhás vakok ültek és nádmézzel sütött pogácsát, nemzetiszínű nyalókát, Becskereki Zöld Marci verses élettörténetét árulták. A fehér kinemmondhatóba öltözött urak csak a déli harangszó után léptek ki az oleanderdézsás kapunyílásokból, hogy a délutáni whistezéshez megvásárolják a tabacót. Csak a ló magányos. A professzori szoba tele volt század eleji fabrikátumokkal, koloniális portékával, és a diófa duplaágyon akkora dunyha, amekkorát Atti életében nem látott. Színe a korán fonnyadt levenduláéhoz hasonlított. Nem esett nehezére, hogy a hálószoba századvégi félhomályában hajdani gavallérokra emlékezzen, akik a csillagokat az égen tartották számon, nem mások kabátján. „Magának, drága Mila, halálig mesélhetném az életet és a bőre ugyanolyan fehér maradna… Utoljára Karjalában láttam ilyen gyönyörű hóbuckákat…” A paplanon heverve régi metszeteket nézegettek, melyeknek nem volt kópiája, se betájolható helye a háború utáni Fehérváron. A fasor például, ahová a környék hölgyei úgy szöktek ki nyári estéken pongyolában, térdig karcsúsított batisztbugyogóban, mint akik a kertkapu riglijét akarják lefekvés előtt ellenőrizni és ezt kötötték össze egy kis Schlapfe-Promenadé-val a gázlámpák alatt, melyeket lomb takart, arcok nem voltak felismerhetők, csak az ismerős forróság és a gyöngysűrűséggel felvarrt patentgombocskák a batiszton, s bár megesett, hogy a helyi lap indiszkrét célzást tett „hölgyeink sétatéren történt megvéreztetésére”, ezt elítélni illett, nem helyeselni, mégis szóvá téve, hogy sajtótörvényünk felháborítóan elavult, radikális reformra van szükség s inkább a politikusok honvesztő dilettantizmusát szellőztetnék, miközben a nemzet a hatalom cirkuszporondján kívül tántorog, denique tűrhetetlen, hogy kamarillai bértollnokok mocskolják honleányaink koszorúját, mikor egy ország véreztetik el… Mondták még azok is, akiknek lett volna okuk irigykedésre, és sütött tovább a nap. Furcsa ez. A Miláéhoz hasonló fehérségben a dús hónaljbozont is úgy hat, mint a hósüppedésből kitavaszodó fűcsomó. S a hó nem rangsorolható. Nem véletlen, hogy találkozásuk mindig új színekkel került szóba köztünk, s magam is mélyülő melankóliával éreztem át a sors igazságtalanságát, hogy Atti györkönyi áthelyezésével a szőke história a múlté lett – pedig épp ennek az áthelyezésnek köszönhettük, hogy összeismerkedhettünk. Vagyis mégsem lett a múlté. Atti hajlamos volt az alpári önzetlenségre, hogy a legszemélyesebb gyönyört és szenvedést se tekintse a sajátjának, hanem olyasminek, ami az egész férfinemet illeti, babér és tövis egyaránt. Szolidaritása nem ismert határt az ilyen közlékenységben. Lehet ezt gyengeségnek ítélni, mégis szomorú, ha nem méltányoljuk benne a bocsánatos nagyságot, a szerencsés közkatona szívjóságát, aki képtelen rá, hogy a legkedvesebbjét is meg ne ossza. Csak a ló magányos. Cigány megértette a kertkapunál, hogy ezen az éjszakán hajnalig kell kitartson a lelappadt zaboszsák és vödör víz. Másrészt a Milát idéző későbbi beszélgetéseink után mi is ünepibb érzéssel, álmokkal dobtuk magunkat végig Hammerburgerék dohos faágyán, ahová beszállásoltak bennünket. Ilyenkor mi is másképp álmodtuk a békét, mint ahogy építenünk kellett nappal. A szőke história oázis volt egy fekete pocsolyában. Atti és Mila búcsújára egy Nadap környéki akácosban került sor, Cigánynak ott kellett találkoznia Braun Tóni csodakancájával. A tisztást olyan gonddal választották ki, mint Jókai hősei a párbaj színhelyét. Délután három lehetett, a rézsút fény felszikráztatta a szégyenlősen fű közé bújt pocsolyákat is. Erről a tisztásról már nem lehetett több göncöt lerángatni, meztelen volt, mint a fűbe gázolt tanknyomok kőkemény agyaghurkái. De volt a hágatásnak más apropója is. Tóni nevét bosszúból hamisították rá a bundosok listájára, Atti ezt kinyomozta, és megakadályozta a bevagonírozást. Így csupán rendőri felügyelet alá helyezték. A bosszú egyébként személyes volt, nem politikai, Tóni megrögzött agglegényként kizárólag kancákat tenyésztett, és senki nem ismerte jobban a környék istállóit, hogy hol lehet a többi igazit is megcsodálni. Előbb rövid száron járatták a két lovat, hogy ismerkedjenek, szagolják és harapják egymást, s csak akkor lazítottak a száron, mikor a kanca már le sem engedte a csóvás farkát s az acélosan remegő két comb már kezdett telefröcskölődni. Cigány torlaszos nyerítéssel csapott rá, anélkül hogy segíteni kellett volna nekik. Az idegeikkel tudták, amit a szilaj ménesben a szél és a hőség dobol a fülükbe. A sárga emprimé ruhás Mila távolabb állt egy hernyótalp vasának támaszkodva, és a professszor sétapálcáját szorongatta, mellyel a temetés óta szinte összenőtt. Atti és ő egy pillantra se vették le egymásról a szemüket. Később azt mondta, megtörtént. Nem tudom. Az ilyen tisztások fölött az ég rátapad a fák ághegyére. Aztán a bekötőútnál megjelent a Ménes Szervező Bizottság dzsipje és feketén hazavitte Milát Székesfehérvárra. Atti pedig még este összepakolt Nadapon és elindult az új állomáshelyére. Valószínűleg részegen szállt nyeregbe, mert mikor másfél nap után összeismerkedtünk a Tanácsházán, zúzódás, hasított seb éktelenkedett az arcán. Este a kocsmában próbáltam érdeklődni, hogy hol verte össze magát, de nem volt kegyes válaszolni, helyette megveregette a vállamat. „Nem hallottad még? Április szele, fűzfa levele, leányok szerelme, nagy urak kedve – nyúlháton jár.” Nyilván én voltam túl sietős, még nem jött el a szolidaritás ideje. Két hétre rá Hammerburger bácsi és a felesége felakasztották magukat a padláson. Atti megérkezése után egyébként is felgyorsult minden és még jobban egymásba zsúfolódott. Ha én hatkor ébredtem, ő már fél ötkor az udvaron ácsorgott vagy a ház szőrcsont macskájával nézett farkasszemet, mintha a helyi fáraók titkát akarta volna kiolvasni a hályogos szemekből. A Schindler-házból, ahol a stáb vezetője, Detián Jenő kvártélyozott, napkelte előtt rakták be a Pestről érkező autóba a zsákokba tekert oldalszalonnákat, az inflációs feketepiacon ez volt a sláger. A hajnali parasztudvarokban amúgy is van valami barbár létszünet, holtpontra jutott leleplezettség. A balta és seprű az abbahagyott mozdulatok dermedtségével várják, hogy a pirkadat kiolvassza őket a tetszhalálból. Ilyenkor lehet hosszan vizelni a trágyadombnál, nézni közben a szomszéd salátáskertjét és hallgatni a nyitnikék hangpróbáját a góré tetején. Egyedül Mila nem rangsorolható. Hammerburgerék ügye pedig még kevésbé látszott orvosolhatónak. A két öreg anyanyelvesnek vétette fel magát annak idején, Rézi lányuk magyarnak (még kérvényt is nyújtott be, hogy nevét szeretné Hamvasra változtatni) – öccsét viszont, többnapos italozás után, egy átvonuló SS-különítmény magával vitte és állományba vette. Azóta nem kaptak hírt róla. Édesanyja szerint öngyilkos lett, látta álmában karácsonykor a füstölgő pisztolyt. Úgy akadtunk rá a két öregre, hogy a macska veszekedetten nyávogott a padlásfeljáró csapóajtajánál. Vasárnapi feketébe öltöztek erre az alkalomra, mellettük a két feldőlt sámli és rózsafüzér a kezükben. A cserepek közt betűző nap a gerendák szálkáit is kinagyította. Előző nap még rémlett valami remény, hogy a két öreget töröltetni lehet a bevagonírozandók listájáról, de Atti közbenjárása meghiúsult. A mórágyi Schwecha utasította el a kérelmüket, akiről az volt az értesülés, hogy a Bund és a Német Követség összekötőjeként működött korábban, de még időben belépett a Kommunista Pártba és a Bizottság titkára lett. Rézi nem szerepelt a listán, de mikor levágtuk a szüleit és így látta viszont őket, hálószobájukban csendesen szalagokra hasogatta a falon lógó hímzett háziáldásokat, a tejeskannába egérmérget szórt és egy irkalapon cirkalmas betűkkel kérvényt írt Horthy Kormányzó Úr Méltóságának, hogy engedélyezze Nagy-Németországba való kitelepedését. Valószínűleg utoljára láttam valakit pár óra leforgása alatt ilyen eltökélten megtébolyodni. Soron kívül került be a szekszárdi elmegyógyintézetbe, és nem sokkal a beszállítása után meghalt. Táplálékot nem vett magához, az infúziót szétszaggatta, végül feladták a küzdelmet. Kevés volt a nővér, az orvos. S a falu hangulata is olyan lett, mint a letaglózott dinamit. Atti kifogyhatatlan volt az ilyen hasonlatokban, ha az egyszerű szavak csődöt mondtak, és soha nem gondolkozott rajtuk. Szeme a túlzásig kék volt és nedves, mintha folyton egy sikeres vágta után térne vissza a földre, a nevezetes karjalai szarvasbőr bricseszében – és a legmegfelelőbb hasonlatok csak úgy egyszerűen kiperegtek belőle, mint a töltényhüvely. Csakhogy mi sápadt előjelét sem érzékeltük az ilyen drámának, a család annyira bízott Atti közbenjárásában. Gyanútlanul dúskáltunk az előlegzett bizalomban, mint két leendő halottkém. Az egyik este tyúkot, kacsát vágtak, ötéves óbor került az asztalra, s még a hurkapálcára slingelt nemzeti zászlócska is ott virított, amelyikkel Rézi vonult ki március tizenötödikén, gyerekkorában. Reccsent a szék, mikor a bemelegítő pohár bor után körbeültük az asztalt. Megtudtuk, hogy a györkönyi fehér elfeledett világmárka, a kevesek közé tartozik, amelyek a legviharosabb tengeri szállítást is bírják, nem törik meg a fényük, az első pásztát Forster Benő ügyvéd telepítette ezernyolcszázhetvenkettőben és a millennium idején verekedtek érte a New York-i éttermek. Rézi nem volt szép. Hammerburger bácsi megcsókolta a feleségét, aki viszont azon emésztette magát, milyen titkos port keverhettek fia italába a többnapos italozáskor. Felváltva sírtak és mosolyogtak. Vendég nem volt a vacsorán, mi magunk a speciális helyzetünkben több is, kevesebb is voltunk, bár hogy ők mit gondoltak rólunk, már nem ellenőrizhető. Az a négyéves kislány számíthatott vendégnek, akit délután hoztak át hozzánk, mikor szüleit Pécsre vitte le a rendőrség, hogy egy szökött bundossal szembesítsék őket. A kislány főképp az asztal alatt tartózkodott az este folyamán, kizárólag ott nem sírt, csizmás lábam között rendezkedett be, oda gyömködte a párnáját. Mária Terézia Elvirának hívták, és mind a három nevét mindig újra pötyögte, mint a gyöngy. Időnként a csizmám szárára rajzolt az ujjával; ha valami majszolnivalót tettem a térdemre, elvette s a vacsora végére elaludt. Pacskeres kis lába olyan volt a csizmám mellett, mint egy játék baba tartozéka, rövid ingszoknyája alól kilátszott a kiütéses popsi, fején félrecsúszott a máslis kendő. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a háború reménytelenül ért véget, a földeken, udvarokon elvetélt játék babák hevernek. Rézi nem volt szép. Fél tízkor megjött a szokásos áramszünet, s a falu egy pillanatra kútba esett, míg ki nem derült, hogy a hold ugyanúgy megteszi. Kutyák vonítottak. Csak egy helyen égett egy ötszázas körte, a szovjet jóvátételi terménytároló kopár udvarán, náluk volt aggregátor. Atti felmarkolt néhány kockacukrot a tartóból, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy meg ne látogassa Cigányt. Rézi rám nézett és pirulva panaszkodott, hogy a mai este tiszteletére anyja ráadta a régi vasárnapi mellényét, de valami fémmerevítés van benne és már teljesen felhorzsolta a hónalját. Néztem én is rá, kicsit álmatagon a bortól. A házzal szemben autó állt meg, reflektora végigpásztázta az udvart, aztán kialudt. Rémületes divat, ahogy a hímzett sváb mellénykék összepréselik a női nem két legszebb ékességét. A tüdőbaj melegágya. Éreztem, hogy megbocsáthatatlanul vigyorgok, mégis azt ajánlottam, hogy ha újra béke lesz, vagdossa le mellényéről a rettenetes gombocskákat, és ragassza mézzel a keble köré, a világ mindjárt édesebb lesz. Csak egy pillanatra képedt el, aztán meglegyintette az arcomat, de nem voltam elégedett. Atti természetesebben csinálta volna. Az udvaron két civil ruhás és egy vállpántos-overallos férfi állt zsebre dugott kézzel, Atti néhány lépésre tőlük. Erős törköly- és benzinszagot hoztak magukkal, amitől egyszerre ideiglenes lett a csend, mint a tisztázatlan események előt. Atti messzire pöckölte a körmére égett csikket. „Mi újság, szépfiúk?” – „Nagyszerű. És mi lesz a következő hadtápterület?” „Kinek mi. Még nincs eligazítás. Megvolt a búcsúvacsora…?” – „Maradt a kutyáknak is” – mormogta Atti és felém csípett a szemével, hogy a cinkosság nyilvánvaló legyen. Masszívan utáltuk ezt az overallost. A stáb biztonsági részlegénél tűnt fel időnként, mint egy fitymaszűkületes bajadér, szája pici volt és keskeny, a széles vállpánt látványosan pótolta, ami nem volt alatta. A két civil ruhás a nadapi stáb állományához tartozott, még onnét ismerték Attit, bár azért annyira nem, hogy esti vizitjüket a puszta haverság indokolta volna. „Nem ugrasz fel velünk Fehérvárra? Holnap jön vissza a futárkocsi.” Atti ironikusan megroggyantotta a térdét, mint akit a hír rendkívülisége majdnem szórakoztat már. „Futárkocsi? Nofene. Már ilyen komplett katonák vagytok?” – „Sok a zűr” – válaszolták. „Történtek súlyosabb esetek, és sürgetik itt is az iratokat. Azt mondják, ide vezetnek a szálak.” – „Azt hittem, innét is oda” – dobigálta Atti a kockacukrot a tenyerében, majd ellenállhatatlan cowboy-mosollyal odakínált egy szemet az overallosnak. „Egy kis édesség? Lehet osztozni Cigánnyal… Vagy egy kis süvegcukrot inkább? Csak hát az nincs, a süveget lenyalták az urak fejéről.” Kész. A vizit a helyére volt téve. Maradt az overallosnak annyi esély, hogy a nyitott ajtón bevizslasson a terített asztalra, ahol három gyertya égett és füstölt. Hammerburger bácsi szorgalmasan töltögetett magának, és a felesége szipogva nézte. „Most persze itt is föl akarnak zabálni mindent az utolsó pillanatban, hogy ne maradjon utánuk semmi!” – „Te hol tankoltad a törkölyt, szépfiú?” Az overallos elvigyorodott. „Tévedsz, nem ilyen vacsorán! A gyönki rendőrőrsön Simai Trizsánál.” „Nem tévedtem, én is arra gondoltam” – mondta Atti szelíden. „Különben Schwecha is a gyönki rendőrök rekvirált hordójára esküszik.” Kész. A csend ismét beállt, csak a kutyák vonítottak. Rágyújtottunk. Mint öt arcra rátartott hekuslámpa, úgy járt körbe a gyufa, exponált, kialudt. Rézi nem a nyitott ajtón lesett ki az udvarra, hanem a függönyt húzta félre, és az ablaküvegre szorította az arcát. Akkoriban ilyen apróságokon tudott múlni, hogy elveszítem vagy megőrzöm-e az önuralmamat. Erős undort éreztem magunktól, és arra vágytam, hogy egy lány az ütőeremre tegye az ujját a nyakamon, és háromszor azt mondja: szeretlek. „Schwecha tudja, mit csinál…” – jegyezte meg az overallos, majd hirtelen mellbe lökte a fiatalabbik civil ruhást. „Basszam! A szivatót meg rajtahagytam…” – és visszasietett az autóhoz. – „Basszad, csak mivel” – mondta halkan Atti, s a csikk helyett egy szem cukrot dobott a földre és indulatosan széttaposta. Rézi most engedte vissza a függönyt, és a két öreg sem ült már az asztalnál. „Ne hergeld magad – csitította a fiatalember. – Nem az ő autójával megyünk vissza, te meg úgyis otthon vagy Fehérváron… Itt úgyse világítanak a lányok, áramszünet van.” Atti nem válaszolt, a kezét nyújtotta. Mikor kifordult az autó az utcából, a reflektor végigpásztázott bennünket. „Mit akart ez a szemét?” – nézett rám. „Tud valamit? Lehet, hogy megvan a döntés az öregek ügyében, és most idejön ez is, mint a dögmadár…” – „Attól még megnézhetted volna Milát…” – csúszott ki a számon, ahogy a kisebbik testvér teszi, mikor a maga álmát kottyantja ki. Ropogtatta markában a kockacukrot és elindult a ház felé. Elfeledkezett Cigányról. Csak a ló magányos. „Minek menjek most Fehérvárra? – mondta csendesen. – Kell az embernek valami vastartalék, amit többet nem szerez meg…” – s arcára felelősségteljes komolyság ült ki. „Most Rézit nem lehet cserbenhagyni, tartozunk neki ennyivel. Megérdemli ez a lány…” Mikor beléptünk a szobába, csak Mária Terézia Elvirát találtuk bent, a padkán aludt egy berlinerkendő alatt. Rézi és a két öreg a sötét hálószobából léptek vissza a gyertyafénybe, arcukon azzal a félelemmel, amit egy szerencsés szó vagy mozdulat még át tud fösteni bizakodássá. Attiban nem kellett csalódniuk. Széles mozdulattal teletöltötte poharát és újra megroggyantotta a térdét. Most azt jelezte így, hogy bizalmas túláradásra készül, amihez lassan, crescendo kell majd fölegyenesedni. „A mezei kispacsiíirta… mind a két szemét kisiiirta…” – dúdolta szorított csellóhangon – és ez már Rézinek szólt, nem lehetett kétség. A lány lángvörösen sepergette az abroszt és a maradék két kácsacombot külön tányérra rakta. Biztosra vettem, hogy ez a pillanat az, amikor a puukoo előkerül. Atti édesanyja finn volt, s mikor kitört a finn-orosz háború, tizennyolc évesen útlevelet kért, Dániából átszökött Finnországba és önkéntesként végigharcolta a karjalai poklokat. Ez volt a nagy mese az életében, befejezni soha nem lehetett. Ott a szülőföldjét védte – a Don-kanyar csak a kétségbeesett zsoldosbátorságra kényszeríthette rá. „És most mit csinálsz, te lukasseggű kismagyar?!” Ismeretségünk óta nem kevés borral öntöztük meg ezeket a nem évülő igazságokat, nekem már nem mondhatott újat. A hirtelen gerjedelem morális indítékát az erősíthette, hogy Rézi nem volt szép; mint azok az öreglányok, akik kárpótlásul a szüleiket imádják vakon. Atti remekelt, akár egy idegen bajnok s hamarosan a puukoo is odakerült az asztalra. Ez a hírhedt finn tőr a katonák felszereléséhez is hozzátartozott, és legendás szerepet játszott az erdei állóharcokban. Karjalát úgy kell elképzelni, mint beláthatatlan fenyvesrengeteget, ahol a szél egész napos előkészület után tépi ki a havat a felhőkből s többnyire alkonyat után zuhantja rá a kolosszus aggfákra, bár a tömörségét ott sem veszti el, lomha ereszkedéssel hatol be közéjük, mint egy örökmozgó függöny. S ebben a fagylaltfehér csendben kellett harcolni fától fáig, rövid erdei sítalpon, elsietett lövöldözés nélkül – fehér árnyéktól a következő fehér árnyékig. Puukoo. Hátulról a lapocka alatt vagy a nyakszirtnél. A szülőföld nem rangsorolható. Érezni lehetett a szoba csendjén, hogy Atti győzött. A két öreg hamarosan elvonult lefeküdni, karjukon az alvó Mária Terézia Elvirával, majd Rézi is felállt, hogy megágyaz nálunk. „Rozmaringgal? – kérdezte Atti újra csellóhangon s dúdolva a lánynak is töltött. – Amikor én nem leszek már… – Hirtelen abbahagyta. – Ha nem issza meg, beleöntöm az ágyba!” Rézi egyből felhajtotta és kisietett. Úgy bámultunk egymásra, mint egy jótékony ütközet előtt, aminek nem lehet megmagyarázni a rendhagyó szomorúságát. Rám úgy hatott a bor, hogy minduntalan a kolosszus fenyvesek rémlettek elém, amint hangtalan szívóssággal hull rájuk a hó s egyre bizonytalanabb, hogy mimikriköpenyes férfi vagy egy megátalkodott fatörzs mozdul-e el a helyéről. „Csak azt adná az Isten, hogy ne legyen szűz…” – sóhajtott nyers szordínóval. „Pedig itt most minden lehetséges, ez a lány sejt valami rosszat és biztos reszket meg kárpótolni akar utoljára… Ilyenkor muszáj a perselybe tenni.” Nem volt fontossága annak, hogy külön szobában kvártélyoztunk, de most nem jött rosszul, már csak Rézi miatt is. „És te? Átmész Gizihez?” – „Lehet, hogy megnézem” – bólintottam. A kutyák vonítása alábbhagyott, a holdat eltakarták a felhők. Mint a fölhorzsolt selyem, rajokban csapódtak arcomhoz a szúnyogok, beszorultak az orrlyukamba, a fülembe. Tudtam róla, hogy Indiában némely szerzetesrend tagjai éjszaka nem mennek ki a házból, nehogy a sötétben valamilyen élőlényt eltapossanak, mások meg hallgatási fogadalmat tesznek, nehogy a szájukba tévedő parányok halálát okozzák. Ez meglehetősen távolinak tűnt, most mégis lehangolt, hogy éppen Réziéktől jövet és Gizihez menet jutott eszembe ilyesmi. Szinte tegnap volt még, hogy részlegünket a nagy visszavonuláskor felmorzsolták Stargardnál, s bár nem volt kétség, mi jár azoknak, akik a körkörös védelem bejelentése után megpróbálnak a városból kiszökni – az őr mégsem eresztett belénk sorozatot, mikor egy erdőnyiladékon lopva átvágtunk, hogy kijussunk az Északi Birodalmi Autóútra, ahol a porosz menekültek karavánjába szándékoztunk belevegyülni. Egy ilyen őr a Templom törvényét megszegő Jézus rokona. De valahogy mégse volt szerencsés az időpont ezekkel a szúnyogokkal; és Gizi sem volt éppen az, aki az ütőeremre tehette volna az ujját. Pár hete került a stábirodához, ott gépírt és a kaposvári korzóhoz szoktatott csábruháit váltogatta. Átmenetileg az irodánál kapott egy kamraszobát, ami azért volt pikáns, mert olyan látszatot keltett, mintha iroda és kamraszoba között nem volna demarkációs vonal. A stáb összetétele pedig éppen eléggé lepra volt. Ami nekem kijutott erre az éjszakára, nem volt ritkaság. Utólag is sorsdöntőnek érzem a rendezést – mert mi is lehetett más? Aztán meg, a vihar is mindig véglegesen hozza a változást – újra. A táj virul, süt a nap, és a differenciát még arannyá is moshatja a folyó, amibe úgyis belelépünk. És abba is mindig újra. Tény, hogy a humánus közönyünkről megoszlanak a vélemények. Valahányszor új katekizmus jön, először mindegyik ünnepli, hogy milyen kezes s csak akkor kezd büdösödni, mikor kiderül, hogy nem lehet hozzánk érni. Kisiklunk, anélkül hogy elmozdulnánk. Ahogy ott tántorogtam az áramszünetes utcán, világos lett, hogy Atti és én nemcsak halálig megpecsételt barátok vagyunk, hanem egy kozmikus koincidencia kivirágzása. Sic. Tesszük, ami tehető, de nem lehet hozzánk érni. Pár napja Cigány az egyik szomszéd faluban öt kiló akácmézet keresett a példátlan férfiasságával; és Atti, aki mindenét megosztotta velem, durván verte ki a kezemből a kanalat, mikor merni akartam belőle. Nem én szolgáltam meg, kuss, ez a Cigányé! Szédelegve ültem le a kocsma előtt a padra. A mézhez annyira nem lehetett hozzáérni, hogy Atti két napig nem szólt hozzám. Mégsem éreztem nevetségesnek arról képzelegni – hiszen bérgyilkoltunk eleget a fronton, az iskola megvolt hozzá –, hogy igen, utolsó mohikánok vagyunk, osztályrészünk a kemény viselkedés. S ezt még a barátság sem langyosíthatja el – pedig imádom a mézet! Mégis ez a mohikánság nyilallt belém, most mint a büszke önsajnálat férfias rezignációja. És nem is lett sérelem Attival, az ember kitart és helytáll. Zárógondolatként elégedetten csuklottam, és úgy vizsgáltam az eget, mint őrszem a vártán. A kerten át odaláttam a stábirodához, Gizi ablaka sötét volt. Biztosan alszik, gondoltam, vagy valaki elvitte. Mindegy. És csuklottam újra. Apafej, vén harcos – Rézi szobájában is kigyullad, lehull most a csillag! de hogy melyik csillagra hogyan kerül sor, nem kiszámítható. Az ég a földön is ilyen. Attit a részlegével Budapestre rendelték az ostrom előtt, benn rekedtek a Várban s csak egy továbbrobbantott alagúton sikerült kimenekülnie a Jégverem utca környékén. Közben hozzájuk csapódott egy bilgericsizmás, aki a rábízott sebesültet egyszerűen az alagútban hagyta s ez csak odakint derült ki. Atti le akarta lőni a patkányt, de az erős tűzben, omlásban elvétette a lövést. Az arcot azonban nem felejtette el. Elmúlt ősszel került újra a szeme elé, a Margit híd pesti hídfőjénél szállt fel az éjszakai 6-osra, az utolsó kocsi üres peronjára, ahol ő is állt. Enciánkék felöltő volt rajta, biztos a jószívű UNRA ajándéka Kaliforniából. Csak a szigeti bejáróig néztek egymással farkasszemet. Atti ott lökte ki a szépfiút a felcsapott ajtón, ahol a kanyarban legnagyobb a svung. Azt mondta, nem nézett vissza, csak megnyugodott. Az ilyesmi mindig biztos pont az általános elintézetlenségben – emlék, mely porosdik, újra fényesre dörgölődik, isten tudja, hogy van ez. Mikor pár héttel előbb Pesten jártam a Vöröskeresztnél, hogy érdeklődjem orvos bátyám után, akit ostromkor egy óvóhely szükség-műtőjéből vittek el egy másik, fontosabb műtétet elvégezni, s végül egy Ladoga-tó környéki fogolytáborban kötött ki – összetalálkoztam a vasúti restiben egy agg ismerőssel. Korábban kis birtoka volt Borjádon, most éjjeliőr egy széntelepen s a telepiroda pincéjében lakott kegyből, ahol fehérre meszelt szobát varázsolt magának és két hársfára látott ki a vasrácsos ablakon. „Szebbek, mint a borjádi erdő!” – nevetett, s mikor már a második gyomorkeserűt is megittuk, megkérdezte, mért szorítom össze folyton az öklömet, engedjem el magam. Lehetett volna mondanom, hogy alig tegnap még bomló hullákat exhumáltunk, talicskáztunk egy szerbiai fogolytábor alkalmi munkapenzumaként, de az ilyesmiről csak vakkogni lehet és a jó ízlést is sérti, tapasztaltam. Pedig volt idillje is ennek az emléknek s ez ott a kocsma előtt a padon szó szerint reménnyel töltött el. Az egyik társam talicskájáról leesett egy félig szétmállott kézfej, mire azonnal leengedte a talicskát, és fadarabbal gondosan visszagyömködte a nyálkás kupacot a felismerhetetlen, jogos tulajdonosa mellé. Az isten verje meg – az ilyen örökre feledésbe merülő mozdulatokra kellene építeni valamit! És csuklottam. Gizi aludt már, de nyafogás nélkül nyitott ajtót. „Figyelj rám – nyúltam el mellette. – Most az a harcihelyzet, hogy Karjalában leesett a hó. A zsidókat elvitték már, a csillagok leestek az égről. Belacra viszont megérkeztek a csángók, Bátaszékre a csallóköziek. De még a svábok jó része is vagonokra vár. A ház egyik végében az új család, a másik végében a régi. A motyókat be lehet szórni angyalhajjal, mint a karácsonyfát. Aztán minden megy tovább, világos? De itt Györkönyben, a szentségit, áramszünet van, és ez paradicsom. Te pedig egy szép vadmadár vagy, csak a fészkedet szarod össze. De ha most bezörget ide valaki, megölöm!” S mint a balta, azonnal elaludtam, számban a kamaszos szép mellével, mintha még mindig szomjas volnék. Éjfél után kettő felé csakugyan zörgetett valaki az elfüggönyözött ablakon – és megismerük Detián Jenő hangját. Senki nem tudta, ki protezsálta be parancsnoknak, csak hírlett, hogy előtte egy borsodi kisközség kultúrházvezetőjeként ügyeskedett, még korábban cirkuszi kardnyelőként járta az országot. Atti szerint a nadapi vándorfényképésszel dolgoztak egy cirkuszban. Most mint egy gúnár fuvolázott az ajtó előtt, majd azzal fenyegetőzött, hogy betöri az ablakot. Ki akartam menni, hogy szétlapítom, de Gizi visszatuszkolt az ágyba, azt mondta, Detián mindenre képes, internáltat vagy megöl, van engedélye pisztolyra. Akkor hallgatott el, mikor az ajtónak támaszkodva lecsúszott a földre és nem tudott fölállni. Ott aludt el a kövön, hortyogása behallatszott a szobába. Nekünk is erős éjszakánk volt hajnalig, szó alig esett köztünk s Gizi csak akkor sírta el magát, mikor újra vadmadárnak szólítottam. Nem vártam meg a pirkadatot s az ablakon kellett kimásznom, mert Detián miatt nem lehetett kinyomni az ajtót. Kigombolt sliccel, hányadékába tenyerelve hortyogott változatlanul, mint egy küszöbre lökött üzenet. S akkor már nem is tudott megváltozni a nap. A vagonok délelőtt tízkor álltak be, korábban, mint jelezték, s a falu olyan lett, mint a pörzsölt hangyaboly. A hivatalos értesítés is délelőtt érkezett meg; Hammerburgerék – anélkül hogy felülvizsgálati kérelmükre érdemben válaszoltak volna – fölkerültek a kitelepítendők listájára. Atti biztosra vette, hogy az overallos bajadér tudott a döntésről s csupán szórakozásból ólálkodott este az udvaron; ahogy a smasszer les be a cellába, ahol még nem tudják, amit ő. A két öreg szélütötten nézte a papírt, egymásba karoltak – mint az elrontott fotográfián az ezüstlakodalom. S kivételesen még Atti is elveszítette a stílusát és pocsék idétlenséggel próbálta vigasztalni őket. – „Nem kell úgy nekikeseredni, Hammerburger bácsi, lesz majd autója kint, és még a fúvószenekarba is fölveszik.” Rézi meg nem volt otthon. Az ájult nász-éjszaka után, amiből alig tudott fölébredni, a barátnőjéhez biciklizett ki az egyik közeli tanyára. Mikor a két öreg bevánszorgott a hálószobába, az istállóban hevertünk le a szalmára és bámultuk Cigányt. „Ez törvényellenes – mondtam. – A fiú miatt nem büntethetik őket. Szerinted mit lehet tenni?” – „Semmit. Jó utat kívánni nekik, aztán ők is kívánhatnak nekünk jó itthon-maradást. Kvitt. El van ez boronálva, öregem. Csak a gyeplőt nem te fogod.” Cigány okosan bámult vissza, mint egy idegen bolygó. Mégis jólesett az istállószag most, ez végre valóságos volt. Atti hanyatt dobta magát. Éreztem a hangján, hogy csak az időt akarja húzni, kerülget valamit. „Hallottam Szekszárdon múltkor, hogy egy amcsi üzletember járt ott, a rokonait látogatta, akik túlélték a deportálást. Sommer… valahogy így hívják. Azt mondják, a nagyapjának volt az első autósboltja a városban és ő találta ki, hogy egy játék Benz-Mercedes éjjel-nappal forogjon a kirakatban egy földgömb tetején és villogjon… Meg állítólag bölcseket is mondott a néhány maradék rokonnak… hogy itt Európában nem lesz szükség járványra, mi aztán meg tudunk szabadulni másképp is az emberanyagtól, ha túl soknak találjuk őket. Ha meg fönnakadás lesz a szocializmusban, akkor úgyis jön a dollár…” Nem tudtam, mit akar. Föltápászkodott és kinézett az udvarra a luknyi ablakon. Cigány a láncot csörrentve le-lecsapta patáját az alomra. Belemarkolt a sörényébe, de nem fordult vissza felém. „Képzeld, Rézi szűz volt még… Mint a kehely. De szerintem ez a lány meg fog halni, ha meglátja a papírt. Ez nem tud egyedül itt maradni, se kimenni…” Csak akkor már muszáj volt fölfigyelni a nyávogásra. Előbb beszóltunk a házba s mikor senki nem válaszolt, akkor kezdtük lesiccelni a macskát a padlásfeljáróról. A puukoo-val vágta le őket Atti a kötélről. Valószínűleg mind a ketten tudtuk, mit fogunk a padláson találni, csak nem az eszünkkel. És már az istállóban is tudtuk. Odafektettük őket a kukoricamorzsalékos deszkapadlóra, majd Atti választ nem tűrő rövidséggel mondta, hogy maradjak mellettük és vigyázzak Rézire, ha visszaérkezik a tanyáról. Hogy mi játszódott le a stábiroda udvarán, azt délután tudtam meg Sájermon Katicától a plébánián. Az apácahajlamú fiatalasszony a sváb plébános kérésére ingyen vállalta el az iroda takarítását. – „Most az alázat órája van, Katica, le kell hajolnunk, hogy megmossuk azoknak a lábát is…” Én csak annyit láttam a padlásablakból, hogy elővezeti Cigányt, nyerget se tett föl, így rúgtatott ki a kapun. Az irodán telefonvonalat kért Szekszárdra, hogy felhívja Schwechát, és közölje a drámát, továbbá azt, hogy a felülvizsgálati kérelemre nem érkezett válasz, amiért valaki felelős, a jogtalan döntésért és a halálos következményekért. Katica elbeszéléséből azt vettem ki, hogy a másnapos és kialvatlan Detián kihívó durvasággal rázta le Attit; amit csak arra magyarázhattam, hogy Gizi éjszakai látogatóját sejtette benne, aki látta őt a küszöbön a saját mocskában – és eleve ezt akarta megtorolni. Állítólag elhangzott a csődörpacsirta kifejezés is. Atti úgy ütötte le a kardnyelőt, hogy fölszakadt a szemhéja, s mikor az vérezve odabukott eléje, a nyakánál fogva fölrántotta. Detián fenyegetésül ekkor húzhatta elő a revolvert, mire Atti ököllel vágott rá a csuklójára, a fegyver elsült s a golyó Cigány nyakába fúródott. A mén torlaszos nyerítéssel ágaskodott föl, és néhány tántorgó forgás után az oldalára dőlt. Katica szerint Atti annyira megbénult a látványtól, hogy nem védekezett, mikor Detián nekiugrott, az irodisták szedték le róla. Ő meg ráborult Cigányra és nem mozdult. Perceken belül a biztonsági részleg két géppisztolyosa is odaérkezett és mindkettőjüket beültették egy autóba néhány tanúval, hogy Szekszárdon, Schwecháéknál vegyék fel a jegyzőkönyvet a történtekről. Később tudtam meg, hogy Attit három év internálásra ítélték garázdaságért. Detiánt a bonyhádi Kitelepítési Bizottsághoz helyezték át helyettes vezetőnek, Cigányt pedig a nagydorogi vágóhídon árusították ki. Így nemcsak aznap nem találkozhattam Attival, de a következő húsz évre el is veszítettük egymást szem elől. A dráma után én sem maradtam sokáig Györkönyben, sikerült áthelyeztetnem magamat Baranyába az egyik Burgonyabegyűjtő Villámcsoporthoz. Csak még a két öreg temetését vártam meg, és Rézi beszállítását az elmegyógyintézetbe. Rendőrségi intézkedésre – óvatosságból – a temetést éjszaka bonyolították le. A hátralevő napokban Rézi csendes volt már, többnyire a padláson hevert a szülei kékcsíkos dunyháján s csak néha nézett ki a szellőzőablakon, mint egy ráérős Ophelia. Ha megpillantott véletlenül az udvaron, felém mosolygott és kendője alatt eligazította a haját. Utolsó este én is soká hevertem kint az udvaron – a mohikán, gondoltam bárgyú romantikával. S próbáltam elképzelni, milyen csillagközi szél fújhat egy ilyen ronggyá foltozott ország fölött, ahol én is csak teszem a lábamat innét oda, onnét ide, begyűjtök, rekvirálok, deportálok, kitelepítek, betelepítek, és nincs sehol egy lány, csak osztag meg villámcsoport. Gizit még a skandalum napján magával vitte katonai dzsipen egy ismeretlen férfi, mondják, a vőlegénye, de az is hírlett, hogy indulásuk előtt a férfi véresre verte a nadrágszíjával a lefüggönyözött szobában; bár az ilyesmi gyorsan elpengett a stábnál, rövidre zárta a kibic-röhögés. Egy tépett szélű fotó maradt az emlékezetemben erről az estéről: lógó belű ló üget át a györkönyi kitelepítési osztag két aknasávja között a Rézi-tanyáig és ott lerogy, míg az éjszakai nyárbogarak vastagon be nem lepik a szemét, a kifordult gyomrát…

És mi lett Milával? Ha egyáltalán igaz volt.

 

Sok év múlva olvastam el újra, amit összehordtam itt. Sajnos, nincs ez megírva sehogy, hiába javítgatom az ügyetlenségeket. És amúgy sem befejezhető. Az ember előbb-utóbb elszégyenli magát a tehetetlenségtől; s még ugyan utánalő a költöző vadmadárnak, de már nem néz oda, hogy leesik-e, itthon marad-e. Húsz év múlva akadtam össze újra Attival egy Maros utcai, alagsori borkimérésben. Tél volt. Szeretem ilyenkor ezeknek a füstös, szegényházi borkiméréseknek a hangulatát. A hordók tetejére könyöklünk a poharunkkal, mint az obsitos mankósok vagy a karjalai veteránok Helsinki kikötőkocsmáiban. Atti pendlizett itt a hordók között, szarvasbőr nadrágjáról ismertem föl hátulról. „Meghalok!” – mondta, mikor szembekerültünk és megroggyantotta a térdét. Szeme olyan volt, mint a véresre maszatolódott kökény. Azonnal rendelt három-három pohárral, mélyen az arcomba hajolva lekönyökölt, és alig érthető motyogással mondani kezdte. „Ismered a szöveget, az Isten mindig kitalálja, hogy holnaptól mi legyen. Kezünkben a szerencse. A szentendrei Szúnyog-szigeten van egy üres tanyaház, pitvar, ámbitus, minden… hiszen érted! Van istálló is, jókora legelő, a téesz baszik rá, megbeszéltem velük. Beállítok egy szamárhizlaldát, a legfinomabb cukrászsüteményeket szamárhájjal készítik – tudtad-e? Én ezt végigstudíroztam alaposan, itt most nincs hézag. Betársulsz te is, kiköltözünk a szigetre, a Zserbó bukni fog az üzletre, arra mérget vehetsz. Úgy megélünk belőle, mint a nyugdíjas halak.”

És csak azután kérdezte, mi volt, hogyan volt közben.

Mi volt, hogyan volt. Hogyan volt, mi volt. Nem lesz ez megírva soha.

Még két és fél hónapja volt Attinak a temetőig, a csapostól tudtam meg. Szerették ott a borkimérésben, hiányzott, a poharát madzagon föllógatták a falra.

 

 

 

Igen – a lovak…! Őróluk soha nem lehet megfeledkezni. Sorsuk, történetük úgy bújkál bennetek, mint egy lopakodó regény. Együtt hajtjátok le a fejeteket, mert nem lehet másképp… Emlékezzetek csak! Valamikor, most meg ezerkilencszáznyolcvanegy, a pántlikák szertesodródtak, akár egy emberélet, most már golyós-tollal írunk, azzal nem lehet olyan bensőséges pacákat csinálni, a dolgok rendjéhez ez is hozzátartozik, ki tudja. Akkoriban láttunk először lajstromozott lovakat. A Bálint köznél kanyarodtak be a Széchenyi utcába, eltrappogtak a Harangi-cukrászda előtt, ott táboroztatták őket a Garay téren, a kötőféket odahurkolták a virággrupp alacsony vaskerítéséhez, a piros festékkel mázolt számokat a hátukon viselték. A hideg októberi aszfalton gőzölögtek a formás citromok. Mondtuk, hogy tizennyolc – nem! az egyik deres hátán huszonhét, de volt harminchatos is. Mondták, hogy vágóhídavatásra viszik őket, de egyelőre késett az ünnepség. Budapestről nem érkezett meg a minisztériumi küldött. Az okok és előzmények meglehetősen belevesznek az időkbe. A déli vasútépítés ügye éppen porzott a botránytól, a városházán, megyeházán erős pártja volt a vizeseknek, akik féltették a várost, szívesebben vették volna, ha a Siót teszik járhatóvá nagy hajók számára is, uszályok, kivilágított gőzösök, sziréna, tülkölés, vidám és otthontalan matrózok. A maradiságnak is megvannak az érvei. Másfelől a lovakat is emberségesebben lehet szállítani hajón, nagy nyárban mi sem könnyebb, kötéllel felhúzott dézsákból vizet loccsantani rájuk. Tisztelt Közgyűlés, kedves barátaim! Az előttem szóló Bartalis ülnök úr ténymegállapításaihoz kétség nem fér. Mindenekelőtt a városképet nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Garay-szobrunk mellékalakja, a kőbe álmodott Múzsa, nyolcadik éve borostyánkoszorút nyújt fel a magasba, és hogy még ma is élő ez a koszorú, egykori jól megfontolt döntésünknek köszönhetjük… Aztán néhány kitépett lap a kalendáriumban (netán egy méla kéz nyúlt utána a félreeső helyen?), de valahogy azért összeáll a kép, bízni kell. Az apácaiskola alapításának tizedik évfordulóján virággirland keretezi az ablakokat. Az ünneplőbe öltözött palánták négyes sorokban járják körbe a várost, szirmokat tépnek, és maguk elé szórják (hogy visszataláljanak az iskolába?), mégis, az egész vonulást álomittas humor környékezi. Ennyi gyerek és mind magasztosan komolyan veszi magát! Pedig a zongoratanárnő Farda kisasszony már jó előre kétségbeesik. amennyire az ortopéd cipője engedi, előresiet a Garay térig, a rendőrt szólítja, hogy nem lehetne-e a menetet a Vár köz felé irányítani; de nem lehet, ott vonulnak el a szobor előtt, mire a lovak is szobormozdulatlansággal tartják fel a fejüket, kitágult orrlyukuk körül morzsalékosan sárgállik a virággrupp agyagos földje. Hát ez kész, mondja Százados Albert, a Kaszinó könyvtárosa, mikor az emeleti ablakból lenéz a térre; erről nem beszélünk hangosan; folytatjuk a könyvtár rendezését, a tizenkilencedik századi szépprózát hátratelepítjük a boltíves terembe, ahol Liszt Ferenc szállt meg a nagy árvíz idején, s ahol – az egyik estebéd előtt – nagyvilági eleganciával tette magáévá a házigazda, báró Augusz művészetekért rajongó feleségét egy Pompadour stílusú piros plüsspamlagon. (Egészen pontosan egy ugyanolyan huzatú zsámolyon térdepelve, mely úgy volt méretezve, hogy minden szintbe kerüljön, s a hölgy lába az úr vállán pihenhessen meg. A pamlag később az emlékszobában találja meg a végleges helyét, a huszadik századi széppróza az egykori biliárdszobában.) Az újságok nem írják, hogy a városban is sor került volna hangversenyre az árvízkárosultak javára, bár a budapesti koncert darabjai a boltíves szobában is felcsendülnek. A zongora szintén relikvia. De már rég az iskolások is, noha egyelőre a kórházkápolnánál kanyarodnak vissza a Németh utcába, elültetnek egy emlékhársfát a játszóudvar sarkában, habos kakaót isznak, és fölseprik maguk után a vörös téglás kerengőfolyosót. Este Bonkay Giziéknél gyülekezik az özvegyek társasága. Csupa asszony, köztük olyanok is, akik csak tiszteletbeliek még, a férjük súlyos beteg, de ők már készülnek az új szerepre, megpróbáltatásokra és sikerekre, melyek nem veszik tekintetbe a gyászt. Őszi ég alatt is lehet napsugár, ha megvan hozzá a kulcs, a zár. S mesélik, hogyan mossák a köpetes zsebkendőket, a leírhatatlan alsóneműket, miközben akaratlanul is muszáj elképzelni egy vadidegen temetést, a fekete-ezüst lovakat, a nyikorgást, éneket, a paták csattogását. Októberben nem, mondja Dencsár Gabi, én örülnék, ha tavasszal és nem máskor, tavasszal már a madarak is, a levelek is, mennyi levél! nincs két egyforma, és ahogy zizegni tudnak! teszik a szépet meg magukat, mi meg negyven évig nem is ismertünk mást, csak mint két levél egymáson. – Tehát? – Mondom, hogy nincs tehát. Illetve van egy treff királyom… adjam? Hát nem adom! – Tartsd meg, drága, de kihűl a teád. – Mert ez egy öreg ház. A Bonkay Gizié. Méteres falak, a falakban kilencvenéves lukak, járatok, megrekedt huzat, szagok emléke, álom, rejtett repedések, melyek már nem tágulnak igazi repedéssé, salétrommal csipkézett hártya, az óság beaszott rései. Később, amikor szellőztetnek kicsit, halk nyihogás üti meg a fülüket, s ettől egyszerre kizökkennek. Egyszerre világos lesz, hogy a szenvedésnek csakugyan történelme van. Tíz órakor söprik össze a kupacban álló filléreket, szétosztják a römibankot, magukra szedik a rétegruhákat. Mind megbízható gyapjúholmi, közben virtuóz kötésmintákat cserélnek, hány szem, hány fordított (inverz), mint a matematikusok az egyenletek titkát. Aztán ki-ki a maga útjára. Kallódó varjak a jégeres réten. Bencsik Gabi Hertes Vilmától búcsúzik a Garay téren. A térre néző egyik szállodaablak emlék (erről nem beszélünk hangosan), az étteremből szűrten hallatszik fel Tolnai Rác Franci muzsikája. Ó, most már tudom,milyen lesz a nászéjszakám!, de ez távoli, mint a fordított távcső miniatúrája. A szél átfújja őket, zörgeti a Pirnitzer-üzletház portálborítását, s a lovak is szinte láthatatlanok ebben a világításban – pedig nem, ők pontosan ugyanúgy, mint eddig. Példamutató konokság, predesztináció. Ilyenkor éjszaka befelé fordulnak, értsd, egymáshoz dugják a fejüket, szorosan egymáshoz tapadva, amennyire a kötőfék engedi, far far mellett, körbe, mint egy nagy kerék párát felhőző küllői, középütt a sörények bozontja, szélcsapta lomb. Csak évtizedek múlva tűnik fel (kinek?), hogy némelyik hiányzik már, a vasderes például vagy a hetes, a tizenhármasról kezd kopni a festék, annyira csontra soványodott rajta a hús. Kicsit elfeledkeztek róluk, az ünnepség túlzsúfolt volt, de sor kerül rájuk is, türelem. A kérdés persze az, hogy Jézus csakugyan feltámadt-e, vagy csupán kétezer éves átejtésről és terápiáról van szó, ez mindig kérdés marad békében (háborúban másképp). Egyedül Buska, a börtönigazgató nem foglal állást. Csaknem harmincéves tapasztalat teszi kételkedővé, néha még éjszaka is időt szakít, hogy a kémlelőlukon kilesse a foglyokat, és egybehangzólag az a benyomás, hogy van ok kedvetlenségre. Persze, az ima, hát igen, ezt azonban alaposabban kellene standardizálni. Valahára aztán, hosszas huzavona után a vasútállomás is megszületik. Ez már egy új korszak, ha úgy vesszük, csupán a közhangulat nem változik mégsem, senki nem tud senkivel megegyezni, bármilyen ajánlat tétetik, változatlan az elégedetlenség, az emberek félnek a becsapástól, s még azt is agyonveréssel fenyegetik, aki egyezségre hajlik. Bírói döntések nap mint nap, de ami illetékességet a bíróság megállapít, becsapás, hiába számítják be az illetékességbe, ami illetékes, az is becsapás. Mondják. Legjobban az öreg Tóth nagyapja mondja így, aki Erdélybe is eljutott, és ismerte Petőfit, „nótáriusként” emlegette, mert nótákat írt, s téli estéken, mikor a Bach-korszakban mindenki Petőfi visszatéréséről suttogott, ő mondogatta keserűen, hogy Nem jön vissza, én láttam Segesvár alatt egy kukoricásban. De ez nem igaz, csak a rácokat látta, akik a szomszéd faluba betörtek, s mikor a nagy vérengzés után a lakosok „jaj, a vér” kiáltással elmenekültek, a győztes rácok a kiáltás nyomán nevezték el a falut átszelő patakot Lajvér pataknak. A vizesek meg áttették kvaterkázó telephelyüket a Sió csárdába. És születtek az édes-bús legendáriumok. Amikor még harminckét ló húzta a hajót! A fordulónál megállottak vele, megvárták, míg egy másik hajó is jött, akkor annak a lovait is odafogták, most már hatvannégy ló húzta Imsós erdeje felett, aztán elhagyván Imsóst, Hátsósnál jöttek el egészen a vármegye határáig, ott lemacskáztak, a lovak visszamentek a másik hajóért, durrogtattak nekik az erdő felett a hegyen, s ha lezuhant egy-egy, az ott maradt, nem ment le érte senki, volt közöttük lopott is, a régi gazdája rá sem ismert volna, hátulról fogták a rosszabbakat, mert ha a kötél megfeszült, térdre bukott sok, vagy veszekedtek a mélybe, a sintér is csak így tudott megélni, s még szerencse is, hogy Imsósnál magas a part, ott átvág a Duna, ott kellett erősen meghúzatni és hirtelen elvágni a kötelet, nehogy valamennyit lerántsa a hajó, mielőtt a saját lendületével levágná a sarkot, mert arra olyan volt a part, hogy ott ember, ló nem mehetett el, Hátsósnál meg holtág szakadt a Dunába, a part süppedős, az egyetlen szikkadt dombon állt a Fölhágó csárda, a hajópihentető, nagy nyárfák az alkalmas kikötéshez, ami másutt a parton nem volt található, végig kivágták őket, másképp hogyan is vontattak volna, nyereg nélkül az elsőn és a leghátulsón az ustoros, annak a csizmájában volt egy éles kaszakés, hogy ha kell, vágja a kötelet, miközben énekelték, hogy hajló, hajló, így adtak jelet, hogy mit kell csinálni, meghajlóztak lovakat, embereket, meggyorsították a hajót, elfordították, az ment jobb fele, ha aztán már nem tudott előremenni, akkor vágták el a bak felett valamivel, a Porongi csárdánál meg elcserélgették a hajósoktól a kötélcafrangokat, hiszen egy darabka is elég volt belőle kapagúzsnak, s még tartósabb is volt, mint a fűzfagúzs, így ment ez az időtt, ha pedig már nem tudott előremenni a hajó, lemacskázták, a lovakat dereglyére rakták, és átvitték a túlsó partra. És ott kezdődött minden elölről.

Ó, a lovak!

És nincs is tovább.

 

 

 

Gyermekkorunkban hallottuk, hogy Tikos Rákhel azt mondta egyszer a hajnalra, hogy „megjöttek a szárnyas lovak” – de lehet, hogy az egész csak egy álom mérgezése, a Bálint-híd csurgójánál már tegnap ott ült egy varjú. A felhőszakadás a Duna-kanyarból söpört végig az eperfás országúton, és pontosan eltalálta a várost. A lezúduló víz beomlasztotta a szurdik bejáratát, s úgy eltorlaszolta, hogy borulás veszélye nélkül nem lehetett kihajtani rajta. Nekünk azonban pontos méreteink voltak, hogy milyen széles árkot kell ásni, ha a kádat is föl akarjuk rakni. Teleszkai többször is kimérte a távolságot, és két gálicos karót szúrt le. Fennhangon magyarázta, hogy mi lesz a teendő, a szekeret hogyan készítjük elő, s a fenékdeszkák alá, a zsámolyokra, hogyan csúsztatunk gumialátétet. Igyekezett minden lehetséges veszélyt számításba venni. Ha nem látunk, majd eligazítanak a karók – mondta markába fordított cigarettával. – A gálic télen se kopik le. Világít a havon. – S odaheveredett ő is a rámpasorompó mellé, sötétedett már, hallgattuk a konzervgyári szirénazúgást. Kezdődött ott is az örök második műszak.

Szüleinek a dombok túlsó oldalán negyven évig volt birtoka, s telente alig láttak embert a távol eső völgyben. Két ridegen tartott lovukat egyszer kint érte a havazás a dombtetőn, ott nyerítettek, s amire nem volt példa, a fiatal rudas a hóesésben rámászott a kancájukra. Aznap este paprika erével készítettek forralt bort, az ajtóra láncot akasztottak, s az apja nem rakta ki éjszakára a csapdákat. A hatóság később engedélyt adott, hogy szülei a kertjükbe temetkezzenek. A ház már beomlott, a két kereszt azonban megvan, benőtte az akác, csak a tető maradt ugyanolyan perzselt-kopár, a szél minden magot elfújt a nyeregről. A két almásderest mi is fönt hagytuk a présháznál, hosszú kötőféken, hogy használni tudják az esővizes hordót. A szekeret meg farral odahúztuk az ajtó elé. Ennek nem volt különösebb jelentősége, csak annyi, hogy ha végeztünk a kubikolással, ne kelljen ezzel is időt vesztegetni. A szurdikból meredek rámpa vezetett a házig, ahol akkora hely volt a diófa körül, amekkora egy szekér lovastól. Ha tetszett, ha nem, ott kellett mindenkinek elférni, aki ott volt. A hordókban második hete dolgozott a bor, és még mindig magasra kellett akasztani a gyertyát, hogy a pincelég el ne nyomja a lángot. Teleszkai présházában mindennek megvolt a rendje. A kármentőben a tarkabab, a vakablakban az akonaverő kalapács, mustfokoló, néhány drótszálra öntött kénrúd, egy szögön patkókarikába húzott rafiaköteg, mint a szálára fésült lófarok. A meleg nyirkosságban órák múlva se porlott szét a seprűbarázda a földes padlón. Most gondosan újra fölsepert a kád körül, és eltüntette a régi nyomokat. – Egy ilyen vihar megbolondíja a füveket! – mondta, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, és beleszagolt a levegőbe. – Még a kulcslyukon is kifúj a szüretszag! – Ez délután háromkor történt. A hegyen át jöttünk, nagy kerülővel, s még nem sejtettük, hogy az omlást nekünk kell eltakarítani. Oda csak négy óra felé vonultunk le; addig azonban Teleszkai alig szólalt meg. Úgy fedezte fel a halálesetet, hogy a csömögedöngölő hiányzott a kád tetejére fektetett deszkáról. Amikor odament, feleségét, Rákhelt találta a kád aljára szórt szalmán Töttős Estvánnal, már mindkettőjüket mozdulatlanul, ahogy szeretkezés közben a pincelég megfojtotta őket. Erős állathanghorkantás jött ki a torkán, közben belekapaszkodott a nadrágövembe, és csavarni kezdte a csatját. – Most eljössz innen! – kiáltottam rá, és lefogtam a karját, amihez már a koromnál fogva se lett volna jogom, de olyan erővel lökött el, hogy nekivágódtam a présvasnak, és véresre vertem a homlokomat.

Amikor este odaheveredett mellém a fűbe, megpróbáltam elképzelni az éjszakát, amit bizonyára együtt fogunk tölteni, bár még nem volt fogalmunk, hogyan. – Szóval, akkor ásunk tovább? – kérdeztem. – Nem kockáztathatjuk a borulást – rázta meg a fejét. – Az volna a legnagyobb szégyen, ami érhetne bennünket. Ha megdőlne a szekér. De ez nem történhet meg. Úgy kell maradni mindennek, ahogy a gyertyafényben hagytuk. Egy szálkányit se mozdulhat semmi! Aztán úgyis megállnak a vizek. – Kis, pontatlan mozdulatot tett, de a szeme ugyanakkor merev lett, és egy fekete kupacra szegeződött rá, a saját idegen nadrágjára: éppen egy vakond kezdett túrni mellette, mint egy ősi szerkezet. Gatyája nedvesen tapadt a combjára, s mintha egyáltalán nem érzékelte volna, hogy a párás slicchasítékon ki-be járnak a legyek. – Nem tudhatja az ember, hogy mit tesz egy kis kopácsolás – mondta, s hirtelen felém fordult. – A barackmag kopácsolás! Csak belebotlasz, ahogy a gyerek a küszöbön ül, és képes napestig törögetni azokat a magokat. – És ha mégis a Bati-kereszt felé mennénk, amerre jöttünk? – Visszafelé nem mehetünk ugyanazon az úton. Ennyivel tartozunk magunknak. – Miért nem? Te vagy babonás vagy a lovak? – Nem jól kérdezel – mormogta, s a talpát belenyomta a puha túrásba. – A föld alatt sincs békesség. Te meg, látszik, nem tudod, mi az ünnep! – Pedig szerintem itt már föl tudna kapaszkodni a két ló. Csak arra kell vigyázni, hogy ők is meg ne tiporják egymást. – Teleszkai fölállt. – Attól ne félj! Én már belekalkuláltam a lovakat.

Elképesztő volt a kitartás, ahogy a kubikolásba belevetette magát. A földmunka, amit elvégeztünk, négy embernek is sok lett volna ilyen rövid idő alatt. A négyből azonban csak ketten lehettünk jelen. Amikor az első pihenőt tartottuk, négy akácgallyat szakított le, és az egyiken még volt néhány kései virág. – Ezt Rákhel kaphatná fizetségül! – nevetett föl, s mikor már az ökrendezésig kinevette magát, a gallyakról markába húzta a leveleket, és azzal vonult félre a bokrok mögé, hogy elvégezze a dolgát. Tiszta, kisimult, majdnem papos volt az arca, amikor újra előlépett. – Mit csináltál a homlokoddal? – kérdezte gyóntató hangon, s az ujjával odanyúlt a sebemhez, mintha rég nem találkoztunk volna. Néhány megoldás jutott akkor eszembe, hogy a mi helyzetünkben mit lehetne tenni, józan és kétségbeesett megoldás, amilyenre egy tanú akaratlanul is gondol; csupán azt lett volna képtelenség kitalálni, hogy őneki mi a szándéka a káddal. Mikor már ötödször és tizedszer beszéltük meg, hogy milyen módszerrel lehetne elkerülni a túlságos rázkódást, rájöttem, hogy legszívesebben lekötözné vagy átlátszó viasszal öntené le a két halottat. Másképp hogyan gondolta elérni, hogy a két test centire se távolodjék el vagy közeledjék egymáshoz, és pontosan úgy maradjanak, ahogy rájuk akadtunk? Később bebizonyította, hogy megvolt a részletesen kidolgozott terve.

Kubikolás közben néha dúdolt is, egyszer azt, hogy Szerelemszín, piros virág, fújja a szél; máskor meg közönséges söntésnótákat. S mindig igazított egy keveset a két karón. A szemközti domboldalon a Remetekápolna bádog tornya piros lett, s hamarosan onnét is felhallatszott a harangszó. A kápolna harangját a pap maga húzta. Ő volt az, aki az elmúlt karácsonykor megintette Rákhelt, amikor úgy vitte a fején a fenyőfát, ahogy az asszonyok a piaci kosarat szokták. A konzervgyárból jövet Töttős Estván egy zacskó friss barackmagot akaszott a kerítésre, amit a gyerek reggel talált meg. – Rákhel ma reggel Sárszentivánra utazott. Te tudtad ezt? – kérdezte a földhányás tetején, ahol éppen dolgoztunk. Lassan visszacsúsztam az árokba, hogy időt nyerjek. – Jön délután is visszafelé vonat – s folytatni akartam az ásást, de hirtelen rálépett a vállamra, és odanyomott az árok falához. – Ha ilyeneket akarsz válaszolni, jobb ha elmész innen! – s az ásójával felém szúrt. A legyek úgy ellepték, mintha tényleg egy lóval tévesztenék össze. Később elcsöndesedve leült. – Van neked fogalmad, hogy mik jutnak az ember eszébe ilyenkor? Régi dolgok… Kiszedik a májadat, te meg nézed, ahogy belevágja valami madár a csőrét… – Az apja még igazi mesélő volt; ha meghívták, három mennyegzőt is végigmesélt, és nem vették észre, hogy múlik az idő. Azt hittem, Teleszkai is képes lesz folytatni, és megnyugszik tőle, de mintha egyszerre elveszítette volna a fonalat, belemarkolt a frissen kiásott iszapba.

A kád oldalán krétajelzések mutatták, hogy szürektor hány sajtár mustot hordott le a pincébe. Most hosszabb ideig ezeket a strigulákat nézte, aztán a saját kezét, amelyikkel a kád széléhez hozzáért. A pincelég már kezdett enyhülni a huzattól. Egy idő múlva úgy találtam, hogy nagyobb a világosság bent, mint amire szükségünk lehet, s be akartam hajtani a külső ablaktáblát; de mire kiértem volna, már megelőzött, és közvetlenül az üveg mögül figyelte, hogy mit csinálok. Szó nélkül visszamentem a présházba, és leültem az egyik sajtárra. A bogarak lüktetve hullámoztak az ajtó előtt, de még véletlenül se sodródtak beljebb. Teleszkai először az ingét dobta le, majd ugyanolyan természetességgel a nadrágját, az alsónadrágját is, s csak utána próbált középutat keresni meztelenség és felöltözöttség között. Bizonytalanul összefonta a mellén a karját, ettől azonban még meztelenebb lett, a heréi feltűnően följebb húzódtak, és a két farhúson feszesebbre mélyült a horpadás. De még most sem annyira zavar látszott rajta, mint inkább meglepődés, hogy a döngölő kivételével mindent a régi helyén talál. Egy hajdani lepkefogó rámájra (tréfából?) a Providencia biztosító társaság pléhcímkéjét szögelték rá, bár azt, hogy az idegen szó „gondviselést” jelent, kevesen tudhatták a felsősoron. Később odalépett a téglával föltámasztott bárdoló asztalhoz, és fölemelt meg ugyanoda visszarakott különböző vasakat. Egyedül a rafiaköteget akasztotta át egy másik szögre, mikor a két ló fölnyerített. És engem is akkor szólított meg először a visszaérkezésünk óta. – A víznek ereje van, tudod? – s ahogy guggolva felém hajolt, olyan lobogás jelent meg a szemében, amire ő se lehetett felkészülve. – Mi most elvégzünk itt egy munkát, amiért a szomszédok is hálásak lehetnek. Szerintem időre elkészülünk vele, de áldomás az nem lesz, a mai nappal nem nyúlhatunk hozzá a borhoz. Az szentség! – Este pedig már határozottan arról beszélt, hogy legjobb volna a Dunához kivinni a kádat. – Érted? A Dunánál lesz az itatás! – mondta boldogan és gyűlölettel, s attól kezdve még erősebb iramot diktált, és egyre többet énekelt. Most azonban még hátra volt, hogy mindent az emlékezetébe véssen. Újra a kád szélére könyökölt, és nem vette le a szemét a két halottról. Tuladjonképpen ez tartott el majdnem egy óra hosszat. A módszer, amivel a két testet rögzíteni lehet, nyilván nem volt még világos előtte, de a felismerés, hogy nincs más lehetőség, ebben az első órában dőlt el. S amikor tíz óra felé újra visszaindultunk a présházba, már nem kellett rögtönöznie.

A kád aljára szórt szalmát a padlásról rángatták le, még ott voltak a nyomok. A szűk helyen; most a lábuk csak úgy fért el, hogy begörbítve egymáséba fonták; a Rákhelé alul. A hasig nyitott ingrésre Töttős Estván arcccal feküdt rá, s egy fogával leszakított gyöngyházgomb, a tompa fényű felével, odatapadt a nyáltól a két mell közé. – Nincs ott az ujján a kék gyűrű! – lepődött meg Teleszkai, és megtörölte a száját. A ruhájuk csak annyira volt nyitott, hogy fel is voltak öltözve meg nem is, az ágyékukat erősen egymáshoz nyomták, s ezen a hirtelen kábulat se változtatott. A merevedés, mint a kivégzetteknél, még valamennyire megvolt Töttős Estvánnál; csak Rákhel combján kezdett pattogzani a szivárványos hártya. – Ezt nem fogom elfelejteni – mormogta, s aprókat bólintott. A tervet azonban sokkal nehezebb volt végrehajtani este, mint ahogy korábban elvégezhettük volna. Két gyertya volt csak, és azokat kellett úgy elhelyezni, hogy hozzáfoghassunk az aprólékos munkához Teleszkai még otthon tanulta a szalmából varkocsfonást; a téli csapdákat ilyen fonadékkal vették körül, hogy az állat kuckót sejtsen mögötte. Az apja még erős fagyban is rést nyitott, hogy meghallja a hangjukat, és mindig hagyott annyi időt, hogy az állat egymaga fejezze be a szenvedést. – Én nem tudtam, hogy ennyi jót is lehet ilyenkor érezni! – mondta csodálkozva; később meg elérzékenyedve a nyakamra kulcsolta a kezét. – Figyelj rám… Neked ide kellett jönni, hogy sikerüljön… hogy mondani lehessen. Egyedül talán ki is miskároltam volna őket, de most én tartozom. Mi élünk! – kiáltotta, s egy pillanatra kifülelt az ajtón. A bogárzúgásban nem volt egy másodpercnyi szünet sem. – Majd meglátod! Szép lesz… Az a baj csak, hogy az ember már nem emlékszik elég jól – s néhány gyors mozdulattal tömör fonatot csavart, és elkötötte a végét. – Az apám még fél kézzel csinálta a térde között. Egy csapda vitte el neki a másikat. De nem gondolod, hogy ennyi elég lesz már? – és nyújtózkodva felállt. Nem mászott bele a kádba, ahogy tartottam tőle, hanem egy gereblyevéggel tömködte a szalmát a résekbe, amit a két test nem töltött ki. Végül legfelülre, a kád körívét követve, a hosszú fonat került, mint egy abroncs. – Ez most jászol meg koszorú is – mondta elégedetten, és kiment, hogy szénát dobjon a lovaknak. Csodálkozott, hogy a két állatot alig bántják a bogarak; inkább csak körülöttük felhőztek.

– Te hiszed, hogy lehetne szárnyuk? – kérdezte, amikor visszajött, és felült a bárdoló asztalra. – Mi az istent akarsz még? – néztem rá. – Nem elég ami van? – Éreztem a köhintésén, hogy elmosolyodik. – Ha nem kellene indulnunk, megfigyelhetném, hogy mikor kezdek így pucéran fázni – mondta, s az erős szívástól fölparázslott a cigarettája. Teleszkaival nem voltunk közvetlen szomszédok, de a verandáról az ő lábas góréjukra láttam, s lehetetlen volt nem arra gondolni most, hogy ez a jövőben is így lesz. Reggel kimegy a kúthoz, és este is meghúzza a vizet. A sarokból foszlott kötélvéget emelt föl, és maga után húzva kiment a holdfénybe. – De erről a papnak egy szót se! – fordult vissza. – Ebbe nem ütheti bele az orrát! – s ahogy körbejárta a szekeret, lába belegabalyodott a kötélbe. Végigtapogatta magát, és megszagolta a kezét. – Te fiú… nem kellene lemosakodni, mielőtt hozzányúlunk? – és odament az esővizes hordóhoz. Biztos nem vette észre, de nekem feltűnt, hogy ugyanazzal a mozdulattal könyökölt rá, mint a kád szélére. Először a karját és a fejét nyomta bele, és értelmetlenül hosszú ideig így maradt, anélkül hogy egyetlen bugyborék feljött volna; aztán fölegyenesedett, erőszakosan csapkodni kezdte magára a vizet, és törülközés helyett a ló hasához dörgölte a hátát. – Szóval, te megdöntöd a kádat annyira, hogy a két deszkavéget alája tudjam nyomni – magyarázta. – A két deszkát lekenjük zsírral. Mind a négy kereket megkötjük lánccal. Amíg itt az erős lejtőn leérünk, az ülés felől berakunk éket a kád alá, hogy vízszintesben maradjon. Amúgy később pedig kiszedjük az éket. Marad a vastag szalma, az a legpuhább dunyha most. És csak maradjon így az idő! Nem felhősödött el. Jó ez a holdfény. Így egészen más holdfényben. – És a kötél? – kérdeztem. Még amikor elvonult a bokrok mögé, akkor határoztam el, hogy nem csinálom vele végig az éjszakát, ott hagyom, az ilyesmire nem lehet kényszeríteni az embert; és még mindig nem döntöttem végleg. A kötél szóra mindenesetre úgy ütődött meg, mintha durván odadobtam volna eléje valami tárgyat. Szemrehányóan nézett a szemembe, de ezúttal teljesen tanácstalanul. Aztán megfordult, s mintha parancsszóra vésné a betűket, csikorgó krétavonásokkal odaírta a dátumot az ablaktáblára. Zavaromban szorosan odaálltam melléje. – Ne haragudj, de én nem tudok helyetted gondolkodni… Egyszerűen nem tudok. Én ezt nem csinálnám. Értsél meg! – Bólintott. – Értem én, csak most nem rólam van szó, hanem róluk. Rákhel alkalmat adott nekem, és ezt nem lehet megismételni. – S közben vigyázott, hogy az arca árnyékban maradjon; én meg nem mertem megmozdulni. Éjfélre fönt volt a kád a szalmával bélelt szekéren. Szó szerint centiről centire toltuk fel a két deszkán, és minden rövidebb szakasz után hallgatóztunk, hogy nincs-e koppanás. De még a gyöngyházgomb se mozdult el. És még kötéllel is biztosítottuk, amit lehetett. A lejtőn én kapaszkodtam rá a kocsirúdra, hogy a lovak ne tudják fölrántani; a földhányás tetején pedig csakugyan világított a két karó. Amikor visszaültem melléje, azt mondta, elfelejtette bezárni a présházajtót, de most már jobb is, hogy így történt. – Próbálnál csak egy erdőt vagy egy folyót kulccsal bezárni! – tette hozzá.

A Remete téren a kápolna felé kanyarodott el, s hosszabb ideig nem adott magyarázatot, hogy miért. – Fölmegyünk a paphoz – mondta később röviden. – Azt akarom, hogy előbb ő lássa. – Azt hittem, hogy ebbe nem ütheti bele az orrát – lepődtem meg. – Persze! Csak ugye, itt a kápolnánál volt meg az esküvő annak idején, és szüretkor is ott ült a diófa alatt. Szerintem most már mondhatna valamit, amire akkor nem gondolt – s a zablájánál fogva odavezette a rudast a szerpentinúthoz. Igazában utólag sem értem, hogy mi szüksége volt erre a kitérőre, hiszen amire készült, abban egy pap úgyis csak megzavarhatta. A látogatás után pedig éppen ő kezdett faggatni, hogy mért mentünk oda. – Én akartam? Tényleg én akartam? A fene egye meg! Csak vesztegettük a drága időt! Pedig még jön egy késő éjszakai is Sárszentivánról… Tudod, amelyik Csibráknál szokott vizet venni. Ezek az öreg mozdonyok! Piros kerekűek! Egyszer a gyerektől volt ilyen rendelés karácsonyra. Szép kívánság, mi? – és két ujjal megszorította a könyökömet. – Csak ül ott a küszöbön, és mindenfélére gondol! – S ahogy a gyeplő megrándult a kezében, mindjárt hátra is intett. – Eredj, nézd meg őket. Aztán gyere, üljél vissza. – Angalit Mészáros Osvalt plébános pár éve nagyobb összeget örökölt, s ebből a pénzből önként rendbe hozatta a stációkat. Teleszkainak annyi köze volt ezekhez a munkákhoz, hogy néhány ingyen fuvart ő is felajánlott. A pap hosszú hálóingben nyitott ajtót, széles pamutövvel a derekán, s csak a többszöri figyelmeztetésre lépett vissza, hogy magához vegyen egy kis, barna keresztet. Biztonság kedvéért zseblámpát is hozott magával. – A víz megbomlasztotta a szurdikot… kicsit sokáig tartott a kubikolás – mondta Teleszkai. – De tessék ide fellépni, innét majd tetszik látni. – A szekérről?! Nincs eszetek… És nem is ittál? Azt mondod? Tudhatnád, hogy a rendőrség mindent figyel. A tegnapi viharban persze nem jött senki ide, amikor leszakadt a villámhárító… – Teleszkai összekulcsolt kézzel állt, egy pillanatra lehunyta a szemét. – Tegnap még nem volt lehetséges, hogy jöjjünk. Ma délutánig kellett várni. – A plébános közben a kád fölé hajolt, és hirtelen elnémult. A keresztet odahúzta a szája elé. – Az isten megver, te! Ez nem igaz… De hogy jutott eszedbe, hogy így…? Legalább pokrócot terítettél volna! – Hiszen azért jöttünk… Hogy ha mondana nekik valamit, ami eszébe jut… Megköszönném a plébános úrnak. – A pap sietve lemászott a szekérről, Teleszkai meg azonnal utána ugrott. Közelről nézték egymást. – Be kell jelentened őket, fiam. Megvan annak a módja. És a ruhájukat! Tudod te, hogy mi az, amit csinálsz? – Hiszen azért kérem, hogy hallgasson rám – mondta Teleszkai halkan. – Másképp csak az oltár elé buríthatom őket. – A kápolnakert fáin még ott lógtak a búcsúsok virácsokrai, s a két ló azokat harapdálta. A plébános először a Miatyánkot mondta el, aztán különböző imádságokba kezdett bele – Te bűnt gyűlölő Isten… A halál postái megérkeztek… Elbomlott a földi házam hajléka… Vess závárt az indulataidra… – de befejezni egyiket se tudta. És végig ott kellett térdelnie a bakon.

A konzervgyárnál, ahol másfél hete a helyettes miniszter egy új üzemegységet avatott fel, még nem bontották le a felvirágozott díszkaput. Teleszkai nem tett rá megjegyzést, csak újra megfogta két ujjal a könyökömet. – Na milyenek? Megnézted őket? – Az előbb még sikerült eleresztenem a fülem mellett a kérdést, de most már nem térhettem ki. A két test nagyjában ugyanúgy feküdt, csak mintha Rákhel bimbója húzódott volna beljebb, és a karjuk hajlása lett más. De azért változatlanul olyanok voltak, mint két virágvasárnapi kice-bábu; csupán azt nem tudtam eldönteni, hogy mindezt hogyan közöljem vele. Mondjam azt, hogy szálkányit se mozdultak el? Lehet azonban, hogy nem is érdekelte a válaszom, s csak azt akarta, hogy valaki idegen nézze őket, ő meg pontosan tudja, hogy mi az, amit a háta mögött néznek. – Figyelj rám… – mondta mesélős hangon. – Te ismerted Rákhelt. Ez az asszony volt nekem ötödik éve minden. Az ember öt évig nem érez mást, csak ugyanazt a húst… meg a szemében azokat a… A kezed odaszokik, elalszol benne, otthon vagy nála… Ha választani lehetne, hogy ki támadjon fel, azt hiszed, hogy Jézus? Még a vérét is akarnád, mert az övé… Pedig az egészet megeszi a tűz. – Aztán újra magába süppedt. A paradicsompusztai elágazásnál odabökött a síkság egyetlen ívlámpája felé. – Szerinted dolgoznak még az égetőknél? Ezek is a jövő hétre ígértek két fuvar olcsó téglát – és vigyázva ráhajtott a salakos bekötőútra. – Csak nem most akarod megbeszélni velük?! – kérdeztem. – Dehogy! Nem szállunk le, csak átvágunk Borrév felé. Régen a kisvasút is onnét indult a Dunára, arrafelé nem annyira vizes az ártér. – A bekötőút a telep szétszórt épületei között kanyargott. Először a szárító barakkok közé hajtottunk be, és szétugrasztottunk néhány kutyát. Meg se vakkantak. A kemencéknél erős fény szivárgott ki, és megvilágított egy tűzfalat. Itt már nemcsak a kocsizörgés, hanem a két lófej árnyéka is felhívhatta volna ránk a figyelmet, ahogy egyre magasabbra nyomult a falon. De semmi mozgást nem vettünk észre. Teleszkait meglepte, hogy ennyire kihalt minden. – Mit akarnak ezek? Még ügyeletet se tartanak? Máskor legalább a fűtő ide szokott köszönni! – Szombat van, biztos elmentek pálinkázni – mondtam. Gyanakodva nézett rám, hogy csakugyan így gondolom-e, aztán fölnevetett. – Egy kis víkendre, mi? A rendőrség meg mindent figyel! – S szándékosan úgy hajtott tovább, hogy amennyire lehet, ne kerüljünk közel a kemencenyílásokhoz. Valamennyi üzemelt, és mindegyiknek megvolt a maga külön fényudvara. Ahogy az egyik fényudvarból átdöcögtünk a másikba, a lovak szőre mindig felfénylett; Teleszkai meg erővel azon igyekezett, hogy megpróbálja elfoglalni magát. Cigarettát sodort, a gyeplőszáron szétbontotta a hurkot, s csak mikor az utolsó épületet is magunk mögött hagytuk, akkor lett újra feltűnő, hogy nincs semmi tennivalónk, csak ülni meg várni.

Bent az ártéri erdőben Teleszkai váratlanul kigombolta a nadrágját, és vigyázva nyomogatni kezdte a heréit. – Azt hiszem, meghúztam kicsit őket az utolsó emelésnél… Egész a tövemig fájnak. De hát, muszáj volt, nem? Másképp sose végeztünk volna. – S mire fölocsúdtam, már hátracsúszott az ülésen, és négykézláb körbetapogatta a kádat. – Mit csinálsz? Hallottál valamit? – csúszott ki a számon, és én is odamásztam melléje. – Benne hagytuk az akonát! – mormogta. – Ezt nem csináltuk jól. Ki kellett volna ütni – s egyszerre olyan kétségbeesett lett, mintha minden találékonyságát elveszítette volna. Végül én adtam a kezébe egy követ, s azzal addig ütögette a dugót, amíg ki nem lazult. A lyukból a markába esett a tömítésnek föltekert, mustszagú kukoricaháncs. Úgy nézte, mint valami fertőzött kötést, aztán összemarkolta és eldobta. – Szegény pap! Azt se tudja, hogy mire lehetne emlékezni! – és újra a gyeplő mellé ült. A pocsolyákból gyökeres rönkök álltak ki, az abroncsra tapadt sárvánkoson simán gördültek a kerekek. Az erdei holdfényben majdnem maszkszerű volt az arca; s már nem is számítottam rá, hogy hajnal előtt ágyba kerülök. – Figyelj rám… – mondta, és a térdemre tette a kezét. – Énnekem nem kell, hogy vigasztalj. Nekem csak az a fontos, hogy megcsináltuk, amit lehet. A kubikolást, a díszítést, a bölcsőt… Most majd mindig így lehet látni őket. Ugye, itt vannak ezek a fák is, lent meg mindenhol rohad. Szegénykém meg azt hitte, hogy lehet másképp is! Mint öt éve! De szerintem neki már akkor kezdett rohadni, csak a haja lobogott fönt. Ha megszámolod, talán egy tiszta szó se marad, csak hazugság. És mégis abból lett a boldogság, ami volt. Most ebből a bölcsőből engedjem ki őket? Énnekem nem kell, hogy vigasztalj. – Észrevettem, hogy rá akar ütni a rudasra, de még időben kivettem a kezéből az ostort. – Nyugodjál… most már csak két kilométer a vízig. Tovább úgyse lehet menni, itt már nincs komp. – Az a jó – mosolyodott el. – Arra úgyse lesz szükség. – Titokzatoskodása inkább gyermekesnek hatott, mint eszelősnek. S időnként gyanakodtam is, hogy nemcsak színjáték-e, amit csinál, hogy ne azt kényszerüljön tenni, amit esetleg a legszívesebben tenne: még egyszer magához húzni Rákhelt. Egy biztos: számunkra ismeretlen módon szenvedett, s mintha csakugyan dolgozott volna benne valami elfelejtett, ősi szerkezet.

Több mint félórát töltöttünk a Duna-parton, a régi révállomás mellett. Az épület bedőlt már. A csalánosból kupacokban fehérlett ki az odaszórt mész, a betontörmelék, az iszappal feltöltődött vashordókból fűzbokrok nőttek ki. A hullámtörőnél karvastagságú drótkötél gubanc magasodott, uszadékfák meredtek föl, tele szakállfonatos szeméttel, közöttük nylon tejeszacskó, rongy, néhány horpadt lábas, egy laposra száradt macska. Az irodahelyiségben, a fölhasított szalmazsák fölött révmenetrend, képes lottóplakát lógott. Egy pástétomos konzerv színültig volt csikkel. Teleszkai egyetlen szót sem szólt, mindent megnézett és megfogott, s amit lehetett, föl is emelt, és alája nézett; végül csípőre tett kézzel megállt a vízzel szemben. Én mögötte támaszkodtam egy vashordónak, kicsit oldalt; hátrébb a fák alatt a szekér nyikordult, mikor a lovak belekaptak a fűbe. A szemközti parton reflektor világított meg egy hatalmas kavicspiramist, de maga a darus munkagép sötét tömegként jóval messzebb hajolt rá a vízre, mintha odazuhant volna. Mégis, a hosszú és makacs felkészülés után egy pillanatig elképzelhetőnek látszott, hogy Teleszkai fennhangon utasításokat ad, hogy mit készítsek elő, mit csináljak, a lovakat hová vezessem. Az arca azonban egészen mást árult el, amikor megfordult. Mintha kicserélték volna. Talán most roppant össze visszavonhatatlanul, és most mondott le arról, amiről végül is soha nem mondott közelebbit. S ingerült szégyenkezéssel kerülte a pillantásomat, mintha terhére volnék. – Maradsz? – kérdeztem. – Hazamehetek gyalog is, ha egyedül akarod… – Itt senki nem maradhat közülünk! – mordult fel. Aztán csendesebben: – Kibolondítottalak ide. Az a rohadt sok szar, amit beleengednek a vízbe! – És sietve felült a bakra. – Gyere, még világos előtt otthon leszel. Én is. – Hazafelé már nem ügyelt annyira a döccenésekre, és cigarettára se gyújtott rá. És szólni is alig szólt, csak a legszükségesebbet. Már volt valamennyi forgalom, mikor a városon végigmentünk; a plébános éppen harangozott, amikor a Kápolna téren elkanyarodtunk a szurdik felé; s a présházajtót csakugyan nyitva felejtettük. Megint odaálltunk farral az ajtóhoz, és féloldalt döntve, lezöttyentettük a kádat a földre. Mind a ketten úgy tettünk, mintha a tompa huppanást nem hallottuk volna. És centire az eredeti helyére állítottuk vissza. Utána egy percet sem időztünk tovább bent, Teleszkai gondosan bezárta az ajtót, az ablaktáblát is behajtotta; s csak akkor kérdezte meg, hogy vigyen-e haza a felsősorra, vagy gyalog akarok hazamenni.

 

 

 

Mit is lehetne ilyenkor kérdezni még, mikor már nincs semmi elkendőzve, mikor minden az utolsó színpadon áll már. És nincs függöny. Az a függöny, hogy nincsen. Az az utolsó stáció, hogy az van, ami van. Fekete Erdőből indul útjára a vénséges vén Duna, és a Fekete Tengerbe ömlik bele, hogy ott érje a számára kijelölt utolsó hajnal. És visszatekinthet magára, hogy hiába volt a szelíd csobogás, a pazarló kékség – nem volt tiszta. Nem lehetett az. Tükrét nem csak felhők, sirályok vették birtokba, hanem az ég légi csendőrei is, akiket másfajta szerelem űz és hajszol, akiket a föld idomít, és az emberhez köt nemes vérszerződés…

 

Hajnali köd úszik a telep fölött, a gomolygáson rézsútos sugarak törnek át, fölvillanva és kialudva, mint a meglódult morzejelek. Aztán a szél mindent összekavar. Messziről halk dübörgés görög végig a pusztán, a ménes most vágtat az itatókhoz. A feltornyosuló monyasok körözve vágnak a kancák elé, majd hátulról kerítik őket csattogó nyerítéssel; a heréltek könnyű galoppban ringanak mögöttük, az egyik megáll, és belebámul a napba. A halastavak felett magányos sas kering; szeme, mint két karikás üveggyöngy, mozdulatlan, csüdje sárgán világít, hosszú szárnyhegyei élesen hátravetülnek. Nem süllyed, nem emelkedik, tartja a magasságot, mintha kimért, síkos pályán siklana körbe, aztán alig észrevehető billenéssel irányt változtat, nyílegyenesen úszik tovább. A tavak vize pikkelyes, langyos iszapszag áraszt el mindent. A tógátak oldalán kőkemény halmazok, az exkavátorok munkáját még nem gyalulta simára a szél, a hernyótalpak futószalagcsíkját most kezdi benőni a sásfű; a gátak tetején csenevész tamariszkuszok, vércseppként piroslanak rajtuk a fürtös virágok. A röptetőrét fölött jajgató bíbic suhan el; sikoltozó tamtamozása mindig veszedelmet jelez, de most ok nélkül óvatos – csak két ridegen tartott lipicai üget a gátak mentén, zabra éhesek, nem madárra.

A ketrecekben hangtalanul folyik az élet. A tógát kiszélesedő öblében dróthálós folyosó vezet a vízig, közepén durva deszkajáróka. Hatalmas nutria kan sütkérezik a háló alatt, és uszonyos lábával dörzsölgeti két agyarszerű, sárga porcelánfogát. A sárgarépa a kedvence; Teréz kezéből mohón kapkodja ki a szeletelt darabkákat, de mást nem tűr a közelében. Barlangjukat egész a tanyaházig beásták a földbe, éjszaka ott kaparásznak a padló alatt; Teréz ilyenkor dobbant a lábával, biztos benne, hogy meghallják. Azon se csodálkozna, ha egyszer az ágya mellett túrná ki valamelyik a földet, és a lepedőt ráncigálná. A nutriák védett példányok, csak az a kötelességük, hogy éljenek. Ritkák errefelé, igazi hazájuk Észak-Amerika; a nagy Beranek telepítette ide őket, s minden hónapban jelentést kell írni róluk, az életmódjukról, a szokásaikról; „megfigyelni, és nem pusztítani” – ez a parancsa Beraneknak.

Távolabb, egy parti volierben gémek és bakcsók álldogálnak, szertartásos merevséggel, a sarokban pár szárcsa és tarkavarjú gubbaszt – a prédaállatok. Halálraítéltek, de a vödörnyi szeméthal mindennap kijár nekik. Szükség van az erőteljes röptükre, szigonyozó csőrükre, hogy méltó ellenfelei legyenek a gyakorlatozó sólymoknak. Némelyik csúf tépés nyomát viseli a nyakán, a begyén – ezek a veteránok, amelyek öt-hat gyakorlatot is kiálltak.

A nádfalú fészer homályában, rágcsálva és szeretkezve, kevésbé nemes rabok nyüzsögnek; fehéregér-kondák és hörcsögök, tarkapatkányok és húsos tengerimalacok – az eleségállatok ezrei. Piros és barna golyószemük apró zseblámpakörteként villog a dróthálós ládák alján. Halk léptekkel surrannak saroktól sarokig, lábacskáikkal felkapaszkodnak a hálóra, idegesen kiszimatolnak a világosság felé, majd villámgyorsan visszasiklanak. Királynő köztük a szíriai hörcsög. Mint valami majomba oltott öleb, úgy mászkál a hasas nőstény egy elkülönített homokosládában. Finom csemege lesz, de egyelőre óvni kell még, amíg kicsi a törzsállomány; ha jól szaporodnak, akár a fele fészert is birtokba vehetik.

A bejárat mellett, félig fölbe ásott lécodúban, bűzlő vadászgörénycsalád hever, fehér gereznájuk sárgás a vizelettől. Az ő szerepük kivételes; ha valami vész ütne be, nekik kell beszerezniük a napi frisshús-adagot. Kosárszám hordják ilyenkor lábhoz a patkányt, pocegeret; egyébként játékosabbak, mint a mókusok.

A fészer szellős ugyan, mégis nagy a bűz; de aki megszokta, nem érzi, s aki a célját is látja mindennek, meg se tudna lenni nélküle.

A két kószáló lipicai a tanyaházhoz trappog, és a nádereszt kezdi harapdálni. A ropogásra megburran a padlás; mintegy száz kövér galamb verdes a tetőablak mögött. Ők a legfontosabb tápanyag, a vitamin, az életerő, a támadókészség – ők az ajándék, a jól végzett munka után. Nyakukon megtépdesik a pihéket, s úgy tartják oda a sólyomfiókáknak – de ez most nem az ő idejük; most még a galambok követelik a reggeli kukoricaadagjukat, és már előre versengenek, hogy melyikük röppenjen elsőnek az ismerős vállakra.

A szél szabadon jár a tanyaház körül; ami fa volt a közelben, kivágták, hogy zavartalan legyen a kilátás. Nincs árnyék sehol. A vonatfüst éppen szétfoszlik, mire ideér.

Csak a sólyomszállás árnyékos a környéken, a palaszürke hátú vadászok akácfás ligetben hűsölnek. Úgy sorakoznak egymás mellett görbe ülőfáikon, mint egy-egy megelevenedni kész szobor. Első pillanatban nem is hinné az ember, hogy a lábuk oda van kötözve az ülőfához; igaz, díszesen fonott szíj mindegyik, a csat ezüstösen csillog rajtuk.

Ezek a nemes vadak mindig párhuzamosan nevelkednek a préda- és eleségállatokkal; együtt, de sose egy helyen. A legcélszerűbb, ha a két telep hét-nyolcszáz méterre fekszik egymástól, így nincs, ami nyugtalanítsa az érzékeny idegrendszerű sólymokat. A rend azt kívánja, hogy a ligetben komor, méltóságos csend uralkodjék, a várakozás csendje, és a fegyelmezett szilajság csak a hívó kiáltásra hallassa utánozhatatlan vijjogását.

 

Lilik, a telepvezető, két felnyergelt szürkéjével jött ki elém az állomásra (kedvenc zsákmánymadara, a vadlúd után keresztelte el magát Liliknek, azóta mindenki így szólítja, még a nagy Beranek is, ha a főosztályról hivatalos iratot küld hozzá). Már messziről feltűnt a vörös raktárbódé mögött. Egyenes, mozdulatlan derékkal ült a nyeregben, s a ló ugyanilyen mozdulatlansággal hegyezte a fülét. Ez a kép mindjárt belém rögződött. Az se lepett meg, hogy a bódé „fedezéke” mögött várakozott rám.

Az út hosszú idáig, hajnalig volt időm elképzelni, hogy milyen lehet – a valóságban egészen más volt. Inkább alacsony, mint magas, arca cserzett és csontos, a bőr feszesen simult rá; csoda, hogy ebből a csontig faragott arcból ilyen dús szemöldök tudott kinőni. Később megismertem jobban. Külsejének és viselkedésének furcsaságai szinte észrevétlenül igazolták egymást; s ami meghökkentett rajta, azt mindjárt termszetessé tette valami más. Még beszélgetés közben is az elsuhanó madarak röptét figyelte, így minduntalan följebb emelte a pillantását, mint akivel szemben állt. „Barnakánya… tojó… már túl van az etetésen… most csak szórakozik…” – váratlanul ilyesmiket jegyzett meg, majd folytatta a beszélgetést.

Én voltam az egyetlen utas, aki leszállt. Lilik nem mozdult a bódé mögül. Hogy megközelítsem, egy fekete salakos térségen kellett átbaktatnom, a teret keresztül-kasul szántották a halszállító autók keréknyomai; a mély vágásokban az állomásfőnök tyúkjai tanyáztak. Végtelen hosszúnak tetszett ez az ötvenméternyi út, közben folyton magamon éreztem Lilik pillantását. Mikor odaértem, mindjárt kezembe nyomta a szárat.

– Balra rúgós kicsit – mondta –, de azért meg lesz elégedve vele. Már kérték, hogy adjam oda igába, de valahogy nincs szívem hozzá, olyan szép csikó volt.

S mustrálva nézte a lovat meg engem; zsibbadt lábbal, elég ügyetlenül kapaszkodtam fel a nyeregbe.

– Hát most már nem szép? – kérdeztem fent ülve.

Legyintett.

– Kezdődő havivakság, eljárt az ideje ennek. Csak azt szívelem benne, hogy tudom, milyen volt. Az igások biztos halálra strapálnák, akkor már inkább én végzek vele. – S kezet nyújtott. – Lilik vagyok. Indulhatunk?

Nem vagyok gyakorlott lovas, de most egyszerre megnövekedett az önbizalmam. Még kertelés nélküli beszédmódja is úgy hatott rám, hogy azonnal hasonlítani akartam hozzá; mintha azzal, ha utánzom, valami megfoghatatlan veszélyt kerülnék el. Igyekeztem szorosan a nyomában maradni. A vasúti töltés mellett ügettünk. A szél magas fejhangon zúgatta a távíróhuzalokat. Jobbra a halastavak szétloccsantott higanytócsákként csillantak – egyébként pusztaság mindenfelé. Csak távol északon mutatkozott bujább színfolt, a több ezer holdas rezervátum ősbokrosa. Lilik lelassított.

– Mit szól ezekhez a zenélő huzalokhoz? Ezt mindig megkérdezem a vendégeimtől. Nálam így megy a káderezés – s hunyorított. – Egyszer egy fővárosi hölgy járt itt nálam, az például nem tudott betelni vele, képes volt este kifeküdni a töltés oldalába, és a huzalokat hallgatta. Muzsikálnak, azt mondta. Muzsika! Tudja, hogy nekem már két kerecsenemet pusztították el ezek a drótok? Úgy csillognak, hogy még az ő szemüket is megtévesztik, az pedig nagy szó. De hát kívánhatom tőlük, hogy még erre is ügyeljenek? Hiszen az ember sincsen másképp, ha üt meg vág, elködlik a szeme – hát ugyanígy vannak ők is…

Hirtelen odafordult felém.

– Érdekli? Én ilyenkor reggel szívesen beszélgetek, meg talán jobb is, ha átesünk rajta. Annyi tücsköt-bogarat összehordanak rólunk, mért ne vágjunk mindjárt a közepébe – nem igaz?

S élénken folytatta:

– Persze, gondolhatja, a sólymokon is mit csudált ez a hölgy – a hangjukat! Ha csak egy kicsit magára hagytam, mindjárt egy ággal birizgálta őket, hogy szóljanak. Hát énekesmadarak ezek? Rigók? No, nem mondom, azért arra is szükség van – s gyermekesen elnevette magát. – Énekelni muszáj. Látja, ezeknek nem áll be a csőrük, ezek fújják szakadásig… – A zsombékos búvóhelyekről seregnyi aprómadár rebbent föl, Lilik szórakozva figyelte ügyetlen röpködésüket. – Kis buták… csak legyen belőlük elég. Mert akkor jó ám, ha vígan szaporodnak, de ha attól is elmegy a kedvük, nagy baj. Tudja, az efféle telepen, mint a miénk, az ember közelről látja a dolgokat.

Egészen közelről. Lilik előreejtett fejjel, tűnődve nézte a földet a ló két füle között; ez a testtartás nemcsak pihentető, de a figyelmet is ébren tartja: a táj leszűkül ugyan, de a fülek játéka minden veszedelmet előre jelez. Úgy éreztem, most sikerült bepillantanom Lilikbe. Kis mozdulatot tettem; de nem várta meg, hogy ki is mondjam.

Elismerően bólintott.

– Jó szeme van, városi emberről nem is gondolná az ember. – Aztán elhúzta a száját. – Én, bevallom, ki nem állhatom a várost, olyan puha lesz ott az ember, mint a csiga. Mindig úgy jövök haza, mintha kilúgoztak volna. Meg aztán az aszfalt, csak úgy kopog rajta a csizma, mindenhová úgy kell becsöngetni… mintha folyton azt bizonygatná az ember, hogy na, most közeledem, na, most itt vagyok – hát, ez nem a mi fajtánknak való. Azoknak igen, akiknek éppen az kell, hogy megtartsanak mindenféle szabályt. De itt mi csináljuk a szabályt meg a rendet.

Hirtelen előrevágtatott, s fölkapaszkodott egy kunhalom formájú földhányás tetejére. A közeli nádas szélén legalább háromszáz gém álldogált, otrombán kiáltoztak. Lilik birtokló mozdulattal nézett körül. Akaratlanul is lehalkítottam a hangom.

– Mekkora csapat!

– Közepes – mondta Lilik. – De jó sűrűn összeverődtek, így érzik biztonságban magukat. Persze, én is így szeretem… ha együtt vannak – s megbökte a karomat. – Hát nem olyan ez, mint kint a Duna-parton… ingujjban meg combig felhúzott szoknyával? Nem tudják megállni, hogy ne gyönyörködjenek a hangjukban. Pedig most jól be lehetne cserkészni őket, a szél is szemből fúj. Nagyot néznének, ha hirtelen előbukkannánk a nádas mögül.

– Ne kanyarodjunk arra?

A lehetőség, hogy észrevétlenül meglephetnénk a csapatot, izgatottá tett. Gyűlölöm, ha csak egy ajtót is rám nyitnak váratlanul, de most innen, lóhátról, elkerülhetetlennek látszott, hogy ne akarjam ugyanazt megtenni. Mintha sodródnék valami felé, amit se jónak, se rossznak nem mondhatok, legfeljebb… Lilik továbbindult.

– Hagyjuk, most ne zavarjuk őket, lesz még ideje ismerkedni velük. Inkább beszélgessünk.

Ütemes trapp zsongított el. Kedvemre volt az egyoldalú társalgás. A ló tudta az utat, arra se kellett ügyelnem, a tanyaházat se láttam sehol, csak egy szokatlan formájú nádkunyhót, ajtó-ablak nélkül, ez percekig nem ment ki a fejemből – de Lilik már készen volt a következő kérdésével.

– Huszein Darlach Thaymur… hallotta már ezt a nevet?

Éreztem a hangján, hogy ez a kedvenc témája, mindjárt lelkesen belemerült.

– Sokan csak a kezdőbetűivel emlegetik, hogy a H. D. T. így, a H. D. T. úgy… szerintem ez tiszteletlenség – mondta. – Tulajdonképpen mindennap újra kellene olvasni a feljegyzéseit. Én nem is tudok elaludni másképp. Tudja, van valami csodálatos abban, ahogy ez a csúcsos fejű perzsa mindent előre tudott! Nincs semmi új, a mi technikánkban semmi sem változik. A vadat ugyanúgy kell befogni, betanítani, a fegyelmezésnek is ugyanazok a módszerei… szóval mindennek. A természet nem öregszik. Itt aztán nincsen klimax, hogy egyszerre megbolonduljon minden… „holnaptól másképp lesz”… itt minden a régi. Pedig hányan elfelejtik ezt! De Thaymur soha, Thaymur sose csinált hibát. Az életből kell kiindulni, ez mindennek a titka, csak úgy lehet rendet tartani benne.

Kis gúnnyal tette hozá:

– Most már érti, ugye? Ő is azt mondta volna magának, amit én az előbb. Minek zavarjuk a gémeket, mikor nem tehetünk semmit? Hogy új gyülekezőhelyet keressenek? Ezt már pontosan tudjuk, hol van, aztán majd holnap kijövünk, és négy madárral a felét levágatjuk.

Liliknek éppen kapóra jött egy izgalmas légi harc. Már előbb is feltűnt nekem, hogy a telep területe fölött milyen kevés a szabad ragadozó. Megkérdeztem, mi az oka ennek. Lilik készséggel válaszolt.

– Hát, ez bonyolult kérdés – fejtegette. – Hiszen zsákmányt itt is találnának, de megfigyeltem, hogy ezek a vad barangolók valahogy tartanak az én légi csendőreimtől. Nem tudják velük felvenni a versenyt. Pedig a mieink is ugyanazt tudják, csak hát sokkal fegyelmezettebben. És még valami… a kondíció. Érti?

– Hogyne – feleltem.

Nevetett.

– No, azért nem ilyen egyszerű ám! És ezen is érdemes elgondolkozni. A vadsólyom például nem vágja a libát (már Thaymur is följegyezte) – de miért? Egyszerűen azért, mert napi húsz deka hús bőven elég neki. Most ezért küzdjön meg egy ilyen szívós madárral? Nincs értelme. Persze, itt a telepen egész más a helyzet, én még a dupláját is megetetem velük, még többet is, ha kell… nagyobb súly, nagyobb támadóerő. Erről feledkeznek meg a kezdő idomárok.

– Hát csodálkozik, ha a sólymaimnak tekintélyük van? – kérdezte nem titkolt büszkeséggel. – Még a saját anyjukat is elűznék a területükről. Ezeknek – s felmutatott a magasba – nem sok babér terem itt. Ilyenkor merészkednek ide, mikor tudják, hogy nem vagyok a tanyán. Egyébként a rezervátum körül vadásznak, ott aztán minden úgy van még, mintha ember nem is volna. Egymás hegyén-hátán, ahogy a véletlen hozza. Anarchia. Persze, azért azokból is kell mutatóba… mármint a rezervátumokból.

– És ha gémek is költenek ott? – kérdeztem. – Érdemes szaporodni hagyni őket, ha egyszer úgyis…? Hiszen a halastavak védelméről van szó, nem?

De Lilik már újra a magasba kémlelt, s hirtelen előrenyújtotta a karját.

– Látja… ott, a felhőcsizma alatt… héja… gyönyörű példány!

Az ég tele volt fényes, fekete pontokkal, vibrált a szemem. Időbe telt, míg fel tudtam fedezni a két suhanó foltocskát: a héja egy fecskét üldözött. Lilik feszült, élvező arccal figyelte őket; közben megjegyezte:

– Nem valami okosat mondott az előbb. A rezervátumokat azért nem szabad lebecsülni… a legjobb fiókákat mi is onnan szedjük össze.

A légi harc nem tartott sokáig, a héja fejünk felett húzott el a zsákmányával. Rövid időre valószínűtlen csend támadt, csak a nap világított bele; lovaink lába körül vörös szárnyú szöcskék zizzentek. Egyre messzebb kanyarodtunk a vasúti töltéstől. Kis idő múlva vörös pléhtábla mellett haladtunk el, a táblán olajjal festett sólyomfej szürkéllett, alatta felírás: Tilos terület. Lilik odaléptetett, és ledörgölte zsebkendőjével a sólyomfejre száradt sarat.

– Én festettem – mondta –, de majd mutatok otthon másféléket is. Szeretem lerajzolni őket.

S újból végigdörgölte a táblát.

– Csavargók… de már sejtem, hogy kik koszítják be sárral. Suhancok, innen a szomszéd gazdaságból. Van idejük idegyalogolni éjszaka… a disznók!

Vessszőt tört, s azt suhogtatta.

– Csak tudnám, hogy mért ez a gyűlölködés! Mert ne higgye ám, hogy nekünk nincsenek ellenségeink… csak olyan megfoghatatlan az egész – s oldalvást rám nézett. – Az ember sose tudja, mikor mit várhat. Az irigység teszi? Vagy valami más dühíti őket? A fene tudja. De legjobb lesz, ha elmondok egy történetet; úgy igaz, ahogy mondom, nincs benne semmi kitalálás.

S elmesélte a következőt.

Nemrégiben hajnali gémezésre indult egyik kedvenc sólymával. Mikor a Biza-réthez közeledtek, Viktória már emelgette a szárnyát, de néma maradt. Lilik riasztó kiáltására mintegy húsz gém szárnyalt föl. Nem dobta mindjárt utánuk a madarat, csak mikor a gémek határozott irányt találtak; akkor viszont villámgyorsan hasított fölfelé Viktória, hogy mielőbb a csapat fölé kerüljön. (Ennek a jelentőségét csak később értettem meg igazán; ha fölöttük van, arra bukik le, amelyikre akar. Lilik ilyenkor vágtában követte a madarát, hogy az szüntelenül érezze a közellétét; ez alapvető szabály. Sőt, az igazi kemény iskola az, mikor a zsákmány mellől kell visszarepülni, vissza a ponttá zsugorodott kézfejre; utána azonnal bőrkápa kerül a fejére, hogy jótékony sötétség vegye körül, s ne érezzen mást, csak azt, hogy biztonságban van. Ez egyike a legfejlettebb gyakorlatoknak, pszichológia van benne és kockázat: már csak egy hajszálon múlik sokszor, hogy a madár megtagadja az engedelmességet.)

A gémcsapatot kitanult hím vezette; egyszerre zuhantak, oldalaztak, így ment egy jó darabig. Aztán a hím hirtelen kivált a többi közül, és lassan körözött lefelé – csaléteknek vetette oda magát. Viktória azonnal rábukott, percekig tusáztak összeakadva. Lilik észrevette, hogy a gém a telep területén túlra akarja vonszolni támadóját. Rossz előérzettel vágtatott utánuk. Csatornákon úsztatott keresztül, rengeteg időt vesztett, pedig kellett a gyorsaság, prédaállatnak akarta befogni a bátor hímet. Mikor a vasúti töltésről veszteglő teherautót vett észre, rögtön arrafelé fordult. Csakhamar két guggoló, overallos férfi bontakozott ki a sűrű vadzabból. Látta, hogy az egyik ütemesen csapdos valamit a pumpa vasával – a két madár vergődött a lábuk előtt. Lilik hatalmasat üvöltött, mire az overallosok meglepetten fölegyenesedtek. Viktória leffegő jobb szárnnyal még mindig a gém hasán topogott, majd meglátva gazdáját, odadülöngélt hozzá; de ahhoz már nem volt ereje, hogy a kesztyűre felrepüljön, ájultan zuhant vissza a földre. – Lilik hiteles előadása szerint így folyt le a párbeszéd közte és a két idegen között:

(Lilik): – Kicsodák maguk?

(Az idősebb idegen): – Ez mi is megkérdezhetnénk.

(Lilik): – Tessék. A kísérleti telep vezetője vagyok. Nem szégyellik magukat? Mint az állatok, mint a barmok… pumpával?! Tudják, mit ér ez a madár?

(Az idősebb): – Bunkót, uram, meg pumpavasat. Csak látta volna, mit csinált itt… Az embernek a gyomra kifordul. Ha legalább megölte volna, de csak kínozta…

(A fiatalabb): – És annyit mi is tudunk, hogy az ilyen dögöket pusztítani kell, így tanultuk valamikor. Vagy talán maga mást tanult?

(Lilik): – Mit kavar itt összevissza mindent? Ez ragadozó, de hasznos, ha a mi kezünkben van.

(Az idősebb): – Akkor értem már… Szóval magát várta, azért nem volt neki sürgős.

(Lilik): – Igenis várt, mert én neveltem, és különben is az állam tulajdona, s maguk azt verték pumpával!

(Az idősebb): – Hát, azt nem tudhattuk. Igazán ez is csak olyan, mint a többi. Járjuk mi eleget az országot fuvarral, látunk mi ilyet másfelé is, de pofára egyik se más…

(A fiatal): – Vagy akkor jelöljék meg… rakjanak egyenruhát rá. Bár nem tudom, mit védenek olyan nagyon rajtuk.

(Lilik): – Azt, ha nem tudná, kedves barátom, hogy ez a madár is csinál annyi hasznot, mint maga. Ha a gémek mázsaszám rabolják a halat, az semmi? Meg a varjak a gabonát, az is semmi? Az ország érdeke mi magának? Először nézzen utána, hogy mi miért történik, és csak aztán fanyalogjon, hogy csúnya meg kegyetlen. Ez nem leánynevelde itt, fiacskám. Először is ezt jegyezze meg!

(Az idősebb): – Jó, megjegyeztük. Mit akar még? Ott az autónk rendszáma, írja föl.

– Följelentette őket?

Lilik megrázta a fejét.

– Eh, minek feszíteni a húrt. Előbb-utóbb úgyis rájönnek, hogy nem szórakozásból… az ő érdekükben csináljuk.

– És mi lett Viktóriával?

– Megvan még ma is. Három hétig húzta magát, aztán talpra állt. Olyanok ezek, mint az acél.

S felügetett egy elgazosodott nyúlgátra, az már egyenesen a tanyaházig vezetett. Most először fordult hozzám hivatalos hangon. – Belépési engedély? Rendben van?

De nem várta meg, hogy elővegyem; úgy látszik, csak készséges mozdulatomra volt kíváncsi. Kiderült, hogy már hetekkel előbb értesítették az érkezésemről.

– Beranek megválogatja, hogy kinek ad engedélyt – mondta kis mosollyal. – De úgy is mondhatnám, mindnyájan Beranek kezében vagyunk.

– Hogy érti ezt? – s nem tudtam eldönteni, mi bujkál a hangjában.

– Nézze, ha már ideengedték, okosabb, ha őszintén beszélünk egymással. Én becsülöm Beranekot. Amit ő tud, ahhoz én nem értek. Az ügyosztály, az valami egészen más dolog, mint a telep. Itt, kérem, meg kell fogni a fejszét, és le kell nyakazni az eleséget minden reggel. Nahát, persze hogy véres meg tollas lesz az ember keze. És büdösség is van elég. A főosztályon ilyesmi nincsen. Ott tervek vannak meg rubrikák meg egy sereg dolog, amibe csak páran látnak bele. Beranek nagy ember, de ehhez – s körülmutatott – én értek jobban.

Aztán kis szünet után:

– Azért szeretném egyszer lóháton is látni, madárral a kezén… Ezt persze csak magának mondom.

– Hát nem szokott lejárni ide? – lepődtem meg.

– Itt még sosem járt – mondta Lilik. – Csak a helyettesek, a beosztottak… Azok meg változnak mindig, én nem jegyezgetem a nevüket.

– De hát nem is látta még Beranekot?

– Még soha – mondta elgondolkozva. – De ki látta? Maga talán találkozott olyannal?

Lépésben érkeztünk meg a tanyaházhoz; Teréz éppen kint guggolt a vízparton, és tenyeréből etette a nutria kant.

 

Furcsán összemosódnak az első napok benyomásai. Meg kell szokni az állandó szelet, az árnyéktalanságot; ha akarsz, kilométereket nyargalhatsz lóháton, mégsem érzed úgy, hogy megérkeztél valahová; a pusztai égbolt bezár, mint egy fényketrec; mintha billiówattos lámpa tűzne a szemedbe, folyton a nyomodban van, mindenütt megtalál; ennyi erővel cellában is ülhetnél, rács mögött, ott egy százas körte ugyanezt megteszi; ha legalább látnál valakit a közelben, aki hozzád csatlakozik, megszólít, akkor eltökélhetnéd, hogy néma maradsz – de sehol senki, sehol egy ember. Vallani fogsz.

Lilik már első nap se tekintett vendégnek, volt úgy, hogy estig se láttam. Bőbeszédűsége, amivel fogadott, nagyon felcsigázott, nem is tudom, mit vártam – látványosságot? Színpadias élményt? Hiányoltam a kalauzolását. Ő viszont egyszerre szűkszavú lett, mihelyt a szokott munkáját végezte (ami persze nem zárta ki, hogy egy váratlan pillanatban ne tartson ismét előadást kedvenc Thaymurjáról vagy a sólymok mediumitásáról). Egyébként hagyta, hogy egyedül ismerkedjem a látnivalókkal; csak módjával vevegette le fejemről a bőrkápát. Ugyanakkor bőséges koszton tartott. Amire nem is számítottam, itt a prérin bor, fekete, gyümölcs is került az asztalra; ő meg Teréz hozzá sem nyúltak. Ez zavarba hozott.

– Még nem szolgáltam rá! – mondtam tréfásan.

– Nem is kell – nevetett Lilik. – Az új vendégnek kijár az efféle, aztán már úgyis maga feledkezik meg róla.

Igaza volt, a puszta levegője egészen átformált. Már-már élvezetszámba ment az is, ha az egyik pocsolyából mi hörpöltük a vizet, a másikból meg a ló. S a telepen minden így ment, ilyen kertelés nélkül. Most már én se látok ebben semmi különöset, nem is esne jól másképp. És a szalonnázás az egész napi lovaglás után! Előbb megbontjuk a varjút meg galambot a sólymoknak, aztán ugyanazzal a tőrrel nekilátunk mi. A varjú vére fanyar, a galambé édes; olyan a penge nyoma a szalonnán, mint a paprikacsík.

Furcsán összemosódnak ezek az első benyomások, nincs egymásutánjuk. Pedig pontos napirend szabályoz mindent, hajnaltól szürkületig, aztán másnap ugyanúgy. A reggeli etetés a leghangosabb, az akácos visszhangzik a rikácsolástól. Sorba hordjuk ki a bárdolórönkhöz az eleséget; csak a nagyobb tollakat kell leszaggatni, a jó emésztéshez szükséges a gyengébb pihetoll. A fejek, lábak kupacba gyűlnek – halomnyi totemjelvény. Tulajdonképpen meg is mozdulhatnának, de már nem akarnak. A gémet a hátán kell felmetszeni, a varjút és galambot begytől hasaljig; így mindjárt a legtáplálóbb falatokra kap rá a sólyom. Egy bőrkápás, fiatal kerecsent Lilik külön etetett; láthatólag idegesebb volt a többinél.

– Beteg? – kérdeztem.

– Dehogy, csak nyugtalan még, pár napja fogtam csapdával. Ilyenkor hetekig ügyelni kell, hogy le ne fogyjon. Ahányszor kér, annyiszor kap – s egy frissen ölt pockot lökött eléje. – Kap persze mást is – mondta –, de most ez a fontos. Amit vadon megszokott, attól meg is nyugszik… – S karjára ültette a madarat. – Nézze, micsoda lábak! Hát nem vétek pockot fogni ilyennel? Majd ha a libát vágja, az igen… arra szeretném betanítani.

Lilik előlegezte a bizalmat a kerecsennek, és a nemes Diljahán névre keresztelte. Persze, olyan vadász sose lesz, mint a hajdani Dianna – de hát az vándorsólyom volt, falco peregrinus, s micsoda példány! Lilik csak szenvedéllyel tudott beszélni róla. Egyébként kivesző fajta nálunk, mindössze három volt a telepen. A mindennapos munkára inkább kerecseneket használtak; ezek szaporák, nem olyan érzékenyek, s amit megtanulnak egyszer, bigottul bevésik a fejükbe – de ez a hibájuk is. Lilik azt szereti, ha a madár nemcsak gépként engedelmeskedik, hanem rögtönözni is képes, ha kell – a parancs szellemében; és ezt nem tudják a kerecsenek. Jó sorkatonák, de… („Beranek kedvencei” – Lilik így fogalmazta meg).

Félóra múlva csendes a szállás, a Diljahánok, Tamarák jóllakottan pislognak, szárnyukat lazán szétvetik. Az akácost hamvas piheréteg fedi, a szél alája fúj, odébb teríti le; mint a pattogzó zománc, olyan törékeny ez az álmos csillogás a füvön. A pihék közt egy apró sólymocska lépked, csak mikor elénk ér, akkor látom, hogy több méter hosszú zsineget húz maga után. Volt ebben a madárban valami játékos és kedves, Lilik is másképp nyúlt hozzá, mint a többihez. Kis káráló hívóhanggal felröptette a térdére.

– Na, te Bogarász! – és egy szöcskét tartott a csőre elé; Bogarász rögtön bekapta. Csak ennek az egy kabának volt ilyen közönséges neve.

– Fura szerzet – mesélte Lilik. – Olyan erős, hogy foglyot is vághatna nyugodtan, de nem lehet megbízni benne. Ha eszébe jut, otthagyja a zsákmányt, és bogarak után kapdos. Mint egy gyerek…

Eloldotta a zsinegről a kabát, és kivitte az akácos mellé. A madár éles ívben mindjárt fölfelé tört. Gyönyörű, egyre szűkülő körökben emelkedett a magasba, szinte előre lehetett látni a pontot, ahol majd megáll – s csakugyan, mintha odatűzték volna, fent libegett pillanatokig, aztán cifra zuhanásokkal úsztatta magát, fürdött a szélben, minden látható, értelmes cél nélkül – csak úgy eljátszott önmagában, ennyi volt a tudománya.

– Ezért haragszom rá – dörmögte. – Úgy köröz fölfelé, hogy a vándorok se jobban, aztán mégse jó semmire. Pedig nem gyáva, csak ambíció nincs benne…

A madár az első kiáltásra kesztyűre szállt, s elégedetten vadászott tovább a fűben szöcskére, szitakötőre; társai, a vaskos lanariusok és karcsú peregrinusok rá se hederítettek.

Még aznap délelőtt (vagy másnap?) kint a röptetőtéren segédkeztem; tűző napsütés volt. A parti volierből egy veterán gémet cipeltem ki a rétre, az volt a soros prédaállat. Lilik már reggel belakatta cigányhallal. A hónom alatt vittem; úgy csapkodott, hogy muszáj volt felhúzni csőrére a bőrpapucsot. A papucs elgyöngítette a hangját, de mint a dobrezgés, még akkor is lüktetett a nyakában a kvakkogás, éreztem a meztelen bőrömön. Lilik először a gémet készítette elő munkára. Öt-öt evezőtollát összefűzte zsineggel, aztán kikötötte egy cövekhez, és letakarta zsákkal; míg rá nem kerül a sor, ott nyugton van legalább. Közben elmagyarázta: két kezdő kerecsent akar páros vadászatra betanítani, ez a legbiztosabb, leghumánusabb fajtája a vágatásnak. Amíg az egyik fölfelé tör, a másik zuhanva bukik le, így egymást váltva csapnak a prédára – a harc rövid, a zsákmány hamar kifárad. De ehhez nagy összeszokottság kell, két test, de egy tudat és szándék – ez pedig nem megy magától.

Lilik gémszárnyból készített bábuval kezdte a gyakorlatozást. Két oldalára friss gémhúst erősített, aztán elröptette a kerecseneket. Előbb csak alacsonyan köröztek, szemüket szúrósan ránk szegezve, árnyékuk fantomként követte őket a füvön – majd mikor látták, hogy a gazdájuk nem mozdul, türelmetlen rikácsolással felsuhantak a magasba, száz-százhúsz méternyire. Lilik erre várt. Bal kezére felhúzta a tollbábut, és rikkogva meglóbálta a feje fölött. A sólymok azonnal szétváltak odafent. Más-más oldalról, de hajszálra egyforma ívben zuhantak rá a bábura, és vadul tépni kezdték a húst, mindegyik a maga adagját. Lilik ravaszsága csupa ilyen apró fogásból állt: a vadösztön azt diktálná, hogy egymásnak essenek a koncon, ő viszont azt diktálja, hogy mindent megosszanak. És ha már ez megy, mért ne üldöznék a zsákmányt is közösen?

– Bezzeg egy hete még, akkor volt marakodás! De most már? Mint a jó testvérek. És még csak nem is ördöngösség – hiszen látja: etesd őket együtt, ugyanazon a dögön… Ezt is Thaymurtól tanultuk.

A két madár kevesellte a húst, dühösen csapkodtak, tetszett nekik az ingyen lakoma. De az igazi gyakorlat még hátravolt. Lilik újra elröptette őket, és előszedte a gémet a zsák alól. A papucsot rajta hagyta, sőt, a nyakára is csatolt egy bőrzsákot, és most erre kötötte rá az újabb húsadagot. Aztán ellódította a kipróbált veteránt, hogy feldühödjön, és verdesve futkosson körbe.

Pár pillanat múlva felhallatszott a magasból a kerecsenek ideges vijjogása. Észrevették a prédát. Mint a torpedók, úgy zuhantak lefelé, és két oldalról süvítve ragadtak rá a gém nyakára, de az hirtelen felágaskodott, s egy erőteljes mozdulattal lerázta őket – a kemény bőrzsákba nem tudtak jól belekapaszkodni. A gém először felénk bukdácsolt kétségbeesetten, majd tétován újra megfordult. Aztán többet nem közeledett hozzánk. Ritmikusan felugrált, éles cikcakkokat írt le, elképesztő leleményességgel védekezett, s még azt is kipróbálta, hogy maga körül forogjon, mint egy motolla. Két elkötött szárnya suta mankóként seperte a földet, amitől végképp megdühödtek a kerecsenek, talán ettől a legjobban; s közben a felvert por mindhármójukat eltakarta. Végül a gém szédülten, imbolyogva megállt, s csak akkor csaptak rá megint, utoljára. Még percekig teperték, vonszolták egymást, aztán a gém föladta a küzdelmet, a két rátelepedő madár karmai alatt már csak megemelkedni tudott, fölállni nem. A sólymok még akkor is csapkodták a bőrzsákot, mikor már csipetnyi hús sem volt rajta, s ha Lilik rájuk nem kiált, a védtelen begyet kezdik hasítani – a kiáltásra azonban megcsendesedtek, felugrottak a gém hátára, és büszkén néztek ránk. Lilik mindkettőt megdicsérte, majd sapkát húzott rájuk. De kijárt a dicséret a veteránnak is; föltámogattuk, és leszedtük róla a papucsot meg a zsákot. Mindjárt visszahanyatlott a földre. Furcsán meggörbítve elfektette a nyakát, s közben felhúzta, leengedte az egyik lábát, ez volt az egyetlen, ami elárulta, hogy él.

– Pedig sajnálnám – mondta Lilik –, ez mindig jól megdolgoztatja őket… – s lehajolt, és visszafelé borzolta a gém hátát; egy helyen véres volt a toll. – No, ezt kibírja még – dörmögte –, még kitanítom a két kerecsent rajta.

S intett, hogy vegyem fel a madarat, és vigyem vissza a volierbe. A veterán nem mozdult a hónom alatt; az volt az érzésem, hogy nehezebb, mint mikor kihoztam – de Lilik csak mosolygott.

– Ha lemérnénk, pontosan ugyanannyi volna.

Még aznap délután történt (vagy másnap)?

Lilik előttem lovagol, finom, hintázó derékmozgással ruganyozza a testét. Karján karcsú, palaszürke tojó, Viktória, a kedvenc vándorsólyom – nincs kápa a fején, tolla hamvasan fénylik a rézsútos sugaraktól. Akár az ülőfáján érezheti magát, a bőrkesztyűs kar alig mozdul alatta. Kitartóan szembenéz a gazdájával, csak néha billenti oldalt a fejét – gébics, pacsirta húz el valahol. Késő délután. A pusztaság fényketrece most mintha még jobban leszűkülne, palaszürke az égalj. Kiszáradt tófenéken ügetünk át. Az elrothadt növényzet kusza, sárba szikkadt kötélzetként hever – a tó csontváza, idegrostjai; néhol sűrű halmokká púposítja a szél, alatta sátorszerű menedék, lovaink beletipornak. Nincs itt búvóhely sehol. Ha víz borítana mindent, akkor igen… Elbújni a fenék derengő homályában, himbálózni a lassú áramlásokban; csend és jóllakottság, paradicsomi bőség, az eleség nem fogy ki soha, az etetés ideje pontos, mint a napjárás… A halászósas is ritka, a sólymok elüldöznék, nincs panasz – ha víz borítana mindent. (Azt beszélik, egyszer egy évben kinyitják a zsilipet, a víz elzubog valahová – de hol vannak, akik emlékeznének rá? S mi az a zsilip? Igaz egyáltalán? És visszajön-e a víz?)

Lilik előttem lovagol, távolodunk a halastavaktól. Mintegy két kilométernyire akácfasor, közbül egy-egy vastag törzsű, alacsony fűz, ágai nem nyúlnak magasba, a törzs végén csenevész vadhajtáskoszorú. Gnóm fa, púpos és nyomorék, de még az ilyen is ritka erre. Szólok Liliknek, hogy menjünk a fasor felé, napok óta nem ültem faárnyékban. A szomszéd gazdaság kondája mellett ügetünk el. Először nem látom sehol a kondást, végül észreveszem, egy földbe vájt mélyedésben hűsöl, összetákolt nádsüveg alatt. Idősebb ember, könyökölve bámul ránk. Lilik odakiált:

– Láttál varjakat erre?

Az öreg elmutat valahová, s tovább könyököl.

Lilik rám hunyorít.

– Akkor már tudjuk, hol ne keressük őket. Biztos hazudik.

S elindul az ellenkező irányba. A disznók közül korcs puli vágtat elő, hátrálva ugat lovaink előtt. Viktória méltósággal figyeli a nevetséges ugrándozást. Itt már szaporodnak a szénaboglyák, a föld se annyira szikes, a konda trágyázza.

Halk cserregés hallatszik. Lilik azonnal felfigyel. Mindjárt keríteni kezdi félkörben a gyanús területet, engem a másik oldalra küld; közben riasztó kiáltásokkal rémíti a bújó madarakat. Percekig semmi remény. Aztán hirtelen három jól fejlett szarka csattog elő egy ledőlt boglya mellől. Látom a röptükön, hogy mindenre elszántak. Pillanatnyi tétovázás után bevágnak a konda közé, és földközelben siklanak tovább: számukra még ez a legbiztonságosabb; a sólyom fent, a magasban szereti az üldözést. Lilik elröpteti Viktóriát – én meg várom, hogy mi lesz a mi dolgunk: befurakodni a disznók közé, nem kímélni a sarkantyút. Lilik már javában zargatja őket. Viktória gyertyázó repüléssel fel-felszökik pár méternyit, aztán lecsap a sörtés hátak fölé – bosszantja ez a cicázás. A szarkák a ringó, emlős hasak alatt futkosnak hol ide, hol oda. A puli veszett ugatással folyton visszatereli a disznókat. Az öreg egykedvűen könyököl a nádtető alatt. Meddig tarthat ez? Lovam habzó szájjal nyerít. Lilik izgatottan figyel valamit: az egyik szarka csőrével, lábával kapaszkodik a koca hasába, és úgy viteti magát – de nem tart soká az utazás, elveszti a fejét; hangos cserregéssel kiröppen, és beveti magát az első boglyába. Lilik azonnal utánavágtat, hajgatva üldözi boglyától boglyáig, és Viktória is rögtön követi – most kezdődik csak a hajsza. Valahányszor feléje vág a sólyom, a szarka, mint a gyík, bevackolja magát, majd egy óvatlan pillanatban gyors szárnycsapkodással átrohan a földön a következő boglyáig. Idegfeszítő, centiméterre, másodpercre kiszámított menekülés. De a szarka bírja, s Viktória meg-megzavarodik. Mintha méltatlannak érezné a küzdelmet, nyilván a zsákmány se ingerli nagyon – és Lilik is csak játszik. Közben egyre fogynak a boglyák. Már ott nyargalunk a fasor közelében, a szarka oda igyekszik: elszánt nekirohanással átbukdácsol a földön a szélső fáig, és befúrja magát az ágsűrűbe. Viktória az utolsó pillanatban csapódik az akácnak, de nagy szárnyai fönnakadnak, nem tud beljebb hatolni a lombok közé. Most kétoldalt ügetünk, közrefogjuk a fasort. Viktória felettünk rikácsol, kényelmes körözése nagy nyugalmat árul el. Megértem; a fasor kétszáz méter hosszú, a szarka fától fáig szökik – percre ki lehet számítani, mikor ér a végére. Viktória meg se kísérli, hogy az ágak közé betörjön, csak ijesztgeti a szarkát, azt is csak szórakozva; az meg körmönfontan lesi, latolgatja, hogy mikor röppenjen tovább. Vagy hússzor is úgy érezhette, hogy cselesebb, mint a sólyom; cserregve még a társait is hívta – talán hogy kövessék? Itt a biztos menedék? Az utolsó törpefűznél megállunk. Viktória is egy helyben, várakozva lebeg. A szarka hosszú percekig lapít, aztán kirepül a puszta felé, egyszerre kizuhan az üres, nagy térbe – mintha maga is csodálkozna ezen –, ügyetlen siklórepüléssel csinál egy félkört, de látszik, hogy nem tudja, miért, csak leír egy félkört, és nem fejezi be. Viktória nyomban ott terem, és egyetlen csőrvágással a földre rögzíti. Zöld-vörös, fekete hát a füvön, kicsi, barna cipőgomb szemek – a sólymot nem érdekli többé; könnyedén, engedelmesen felröppen Lilik kezére. A két ló kíváncsian megszagolja a heverő szarkát, aztán furcsán összeértetik az orrukat. Utoljára Lilik hajol le érte, és a nyeregkápára köti.

– Meghajtsuk a másik kettőt is? – kérdezi.

 

Egy hét múlva azon kaptam magam, hogy következetesen elmulasztom a reggeli borotválkozást. Teréz nem csodálkozott rajta.

Reggelenként ott szokott eljárni a kalyiba előtt, ahol az éjszakákat töltöttem: a tengerimalacoknak szedte a zöldet egy derekára kötött zsákba. Úgy látszik, kitalálta, hogy mért lóg a kalyiba ajtaján tükör, mert mindjárt odajött, előkereste a petróleumfőzőt meg a vízforraló bögrét, amit sehol se találtam. Közben jól megnézte az arcomat.

Azért nem kell úgy sietni vele – mondta –, megszoktuk mi már ezt. Akik először járnak idelent, mind így járnak.

– Hogyan?

– Hát a szakállukkal. Elfelejtik, és maguk se tudják, miért.

Aztán leült a kunyhó elé, és végignézte, hogyan borotválkozom. Nem volt ebben tolakodás, inkább valami meghökkentő közvetlenség. Lilik egyébként mindennap borotválkozott, sőt púdert is használt (enyhe orgonaillata volt). Teréz észrevette, hogy a csempe tükörből őt figyelem; nyugodtan visszanézett rám.

– Elég a pokróc, amit átküldtem?

– Még sok is – motyogtam a borotva alól.

– Télen is ugyanennyit kapna – nevette el magát. – Lilik akkor is meztelenül alszik. Maga hogy szokta meg?

– Hát… nem éppen úgy. Azt hiszem, csak vendégnek válnék be maguknál.

– Hát persze, itt más. De én már nem tudnék meglenni másutt. Pedig megpróbáltam ám… – s szórakozott, tűnődő lett az arca. – Három évig tanultam szobrászatot a főiskolán, a mesterem azt mondta, hogy élnek a szobraim.

– És abbahagyta?

– Abba hát. Butaság az, hogy a szobor él. Mondják meg nekem, hogy mi él rajta?

Fölemelt egy ágat a földről, s talpával elsimította a sárga homokot.

– Nézze csak… tavaly eldöglött egy görény szukám. Olyan volt, hogy száz közül megismerném, ha megsimogattam a nyakát, két lábra állt… – s pár ügyes vonallal a homokba rajzolta az állatot. – De hát hol van az már? Hol? A szobor, az csak olyan játék… – és elkuszálta a rögtönzött vonalakat.

– Aztán új jön – folytatta kis idő múlva. – Jönnek, mennek… és mindegyik enni kér. Énnekem mindegyik kedves. Nem is tudom, mikor volna időm szobrot csinálni.

– És Lilik? – kérdeztem. – Az ő rajzai? Az is csak olyan játék?

Teréz fölállt, a füveszsák puhán domborodott a dereka körül. Szép volt így, olyan termékenyen nyugalmas; jólesett rajta elpihentetni a szemem. Aztán, anélkül hogy kértem volna, elrakta a bögrét, a petróleumfőzőt.

– Itt majd megtalálja, a polcon – mondta, s megállt a szoba közepén.

– Azért csuda ám, hogy mennyire mások maguk, férfiak! Én persze ezt is megértem – s a fehérre meszelt sárfalra mutatott, amelyet Lilik festményei díszítettek. Középütt Dianna, a híres vándorsólyom küzdött három hősiesen szigonyozó gémmel.

Különös volt elnézni éjszaka ezt a szárnyakkal, csőrökkel teli fehér falat. Lilik értője volt a hatásnak, és a holdpályát is figyelembe vette: a kék sugarak éppen a mozgalmas festményt világították meg a szűk ablakrésen keresztül. Néha vonalas árnyékok imbolyogtak körülötte – a magasra nőtt sás kardélei, ahogy a szél kint megmozgatta őket. Ilyenkor szorongatóan életszerű volt a kép minden részlete.

– Hát nem mások maguk? – folytatta Teréz. – Lilik nem tud belenyugodni, hogy Dianna nem él már. Aztán segít magán. Én persze megértem.

Sűrűn hajolgatva még sokáig ott láttam bóklászni a part menti gazosban. Egyszer csak hallom, hogy kiált – engem hív vajon?

– Nem értem…!

– Vödröt! – kiáltott újra.

– Hozzon vizet gyorsan! – rendelkezett, és csurgatta bele a nyílásba. – Már ne hagyjuk itt, ha éppen a szemünk elé került…

A harmadik vödör vízre nem is volt szükség; simára ázott bundával, riadtan csuszkorált kifelé a vörös-szürke állat, nyaka alatt fehér folt, mintha biléta lógott volna rajta. Teréz ügyesen úgy tartotta eléje a zsákot, hogy mindjárt belerohant vakon, és elbújt a fű között. Mondta, hogy nyúljak utána, és fogjam a markomba.

– Olyan puhák ilyenkor, olyan ijedtek… érzi? – s maga is könyékig nyúlt a zsákba, bent kotorászott; de mindezt annyi derűvel csinálta, hogy el kellett higgyem: nem is jut eszébe, hogy ez az ürge holnap már sehol se lesz.

 

Bevallom, Dianna és a gémek számomra se maradtak egyszerűen kép a falon. S a nádtetős kalyiba is elég különös volt a maga nemében. Azt hiszem, Lilik afféle elvonuló cellának használta, ahol zavartalanul kigondolhatta a következő napok haditervét. A kalyiba mélyen körül volt árkolva, hogy a gyakori felhőszakadások el ne öntsék a szobát. A bejárathoz palló vezetett, amelyet éjszakára csigás kötélen az ajtó elé lehetett húzni; az ember azt hihette, hogy várhídon lépked át. A sólyomszállás akácosa mintegy ötven lépésnyire feküdt a kalyibától; a jóllakott karrogás s az éhes kiáltozás jól idehallatszott a csendben. Este, félálomban könnyen összetéveszthettem ezeket a hangokat Dianna távoli kiáltásával. Bizonyára így születnek a legendák. Igen, ehhez nincs érzéke Teréznek, a legendákhoz. De mi lenne belőlük őnélküle; lennének egyáltalán?

Esténként körülsétálom az akácost, s igyekszem úgy lépni, hogy a madarak meg ne hallják. Hiábavaló ügyeskedés. A kis kaszált tisztásokon tizenhét nyak és fej fordul, anélkül hogy a törzs megmozdulna. Az ülőfák körül szétroncsolt tollkoszorúk, összezsugorodott húsmaradék. A merev, figyelő szemek mintha megnyúlnának a sötétben, és követnének a kalyibáig. Őrködnek, vagy ugrásra készek? Egyik se valószínűtlenebb a másiknál. Nehéz így elaludni. Minduntalan csábít a kísértés, hogy megpróbáljam követni Dianna útját. Veszedelmesek a legendák. Kiderül, hogy én se vagyok érzéketlen… Elkábít ennek az óriássá nőtt madárnak a hangtalan szárnysuhogása; elkábít, és megértem őt, ez a félelmes. Vegyük csak ezt a katicabogarat itt a láda tetején. Kimászik az egyik repedésből, a deszka síkja végtelen pusztaság, érthetetlen változékonysággal hegyek telepednek rá, az órám, a zsebkendőm – a kiloccsantott víz tavai közt zsákutcás földnyelvek. Hússzor is meg kell járni ugyanazt az utat, míg kiderül, hogy zsákutca. Megpróbálom Dianna útját követni. Piros porszem a magasból, gyönyörű, szimmetrikus pettyei innét már nem is látszanak, de szembetűnő, hogy mozog, hogy él. Földvonzásnál erősebb kényszer ösztökél, hogy ereszkedjem lefelé… egyre lejjebb… még így se nagyobb, mint a kisujjam körme; ha föléje tartom, a körmöm eltakarja – milyen kicsi! Szinte mulatságos. Megpróbálom Dianna útját követni – – – – – –

A hold továbbvonul. Vöröses fény lüktet a falon, a szigonyozó gémek nyaka félkörösen meghajlik, s úgy nyújtózkodnak fölfelé. A nádas part felől erős férfihangok dünnyögik érzelmesen:

 

Enyém a bíbor nap s az ezüst hold arca, Arcomat csókolva bronzszínt ad nekem, Enyém a sólymoknak büszke légiharca, Hű kutyám és lovam, kik jönnek énvelem…

 

Kimegyek közéjük, leülök a bűzlő tábortűz mellé; a négy solymászlegény ilyenkor szokta elégetni az eleségállatok maradványait. A hosszú evezőtollak egymás után emelkednek föl a szárnytőről, egy pillanatig átizzva ragyognak, aztán pernyévé hullnak szét. Ahogy csendesedik a tűz, ültükből hátraereszkednek; mind a négy csizmás, kigombolt ingű.

– Emlékeznek még Diannára?

Előbb az egyik moccan meg, aztán a másik. Hálásak, hogy a csendbe beleejtettem ezt a kavicsot.

– Az igen, az csuda madár volt!

– Csak nehezen tört be…

– De aztán lehetett is parancsolni neki! Lilik úr beszélgetett vele.

Az egyik zsufa, kirgizfejű, törökülésben összekulcsolja a kezét.

– Régi szabály, a vadon fogottnak nincs párja.

– Az igaz – bólogatnak. – Csak hát hány éli túl? Hányat sikerül befogni? Beranek azt szereti, ha fészekből sorozunk fiókákat. Az biztos.

– De én akkor is csak azt mondom… Inkább kevesebbet tartanék!

– Mondd Beraneknek! – nevet a másik három. – Mondd meg!

Érzik a hangjukon, hogy ők még annyit sem értenek az ügyosztály utasításaiból, mint Lilik. Pedig, ha megmondhatnák egyszer – ők aztán tudnák, hogy mit.

– Hiszen jók ezek a háznál neveltek, csak mindig a sarkukban legyen valaki. De a túlerőt akkor se szeretik. Ha már nagyon szorul, mindjárt sietnek vissza a kesztyűre, elég újra elkergetni őket. Bezzeg Dianna! Egyszer úgy elment, hogy három napig nem jött haza, az egész hasalja tele volt vágással… Szépen elvégzett mindent a maga kontójára.

Hirtelen elhallgatnak bizalmatlanul: vajon én is így vélekedem? Vagy Beraneknak adok igazat? Beranek nem szíveli az ilyen egyéni portyákat. A többi eltanulja – aztán mi lesz? Anarchia, mint a rezervátumokban? „A telepen nem önfejű hősökre van szükség” – egyszer ezt a figyelmeztetés küldte Liliknek. Azóta a legények is jobban ügyelnek a szájukra; hiszen sose tudhatják, hogy a váratlan látogatók közül kicsoda ellenőr, kutyaütő (ahogy maguk között nevezték) – jobb inkább lenyelni, ami kikívánkozik. Most talán attól bátorodtak meg, hogy itt szálltam meg a kalyibában, szemközt Diannával; akkor talán mégis megbízik bennem a gazdájuk.

Lilik nem volt otthon ezen az estén. Már reggel átlovagolt F.-be, hogy új béklyókat rendeljen a sólymoknak. Ott lepett meg bennünket a tűz mellett. Leugrott a szürkéről, és hagyta, hogy a ló szabadon elügessen a sötétben. Aztán a legények is sorba elköszöntek. Lilik leült a bárdolórönkre; mintha végig ott ült volna, úgy fordult felém. Azt mondta, találkozott Diannával, és a sólyom megismerte őt. Ezt nem szó szerint értette, de mégis komolyan gondolta.

 

Már kora hajnalban megtettük az előkészületeket. Lilik nagy kupac szénát kaszált, én meg jó fél zsákra valót arasznyi hosszúra metéltem belőle. Vászonálarc, vastag hüvelyű nádszál, ezek voltak még a kellékek, aztán felmálháztunk. Utoljára vettük magunkhoz a három élő galambot. A csaliállattal Lilik sose takarékoskodott, jobb, ha kéznél van belőlük a pótlás. Sokszor muszáj is, hogy párat elröptessen az ember könnyű prédának, mindig ugyanott, persze, másnap is, harmadnap is egyet – míg végül oda nem szokik a gyanakvó vadsólyom, mint a hal az etetőöblök környékére.

A Biza-rét s az Árkus-csatorna között zsombékos horpadás húzódik. Lilik – F.-ből hazajövet – itt töltötte a délutánt. Gyakran megesett, hogy útközben ösztönös kitérőket csinált; úgy mesélte, ilyenkor furcsa, éhséghez hasonló érzés vesz erőt rajta – s nem tud, nem is akar küzdeni ellene. Ez az éhség még sosem hagyta cserben. Szerinte a sólymok ugyanezt érzik, mikor a kihalt táj fölött egyre táguló körökben repülnek. A cél, a zsákmány valahol lapul és elkerülhetetlenül előbukkan; ha nincs is a közelben, valami odahajtja. Az erősebb vonzza a gyengét, a gyanútlanság nem egyértelmű – a félelem érvényesülni akar. Mindezt egy sereg példával igazolta; galambokról, varjakról, gémekről beszélt, amelyeket aprólékosan megfigyelt. Óvatosságuk néha annyira ésszerűtlen, hogy szinte a vakmerőséggel fölér; s ez már nem is rajtuk múlik. Ez már így van; a természet így tartja fent magát. Lilik szokásos hajnali bölcselkedése most elég különösen hatott rám. Mi lenne, ha én is kifeküdnék a horpadásba, kifeküdnék és várnék órák hosszat mozdulatlanul, s egyszer egészen közelről én is szembenéznék a valóságos legendával?

Említettem Liliknek, hogy mit szólna hozzá. Meglepődött.

Hát, ha nagyon vágyom rá, mondta. De nem lesz kényelmes szórakozás. A jó lesőhelyet, a horpadást azonban nem adhatja át nekem… ezt megérthetem, előző nap ott találkozott Diannával, megszólalásig olyan volt, mint a hajdani Dianna! Kétéves, hatalmas tojó, farkon túl érő szárnyakkal, nemesen kicsi fejjel, csőre mint a görbített baltaél. Egy kiálló zsombékon éppen köpetezett, majd Liliket észrevéve, csavaros ívben vágott fölfelé. Lilik azonnal lesbe vonult. A sólyom még kétszer visszaszállt ugyanoda estig; és ezért volt olyan sürgős a mai kirándulás: melegében akarta befogni, amíg nem keres új helyet.

Az én fekhelyemet a csatornán túl készítettük el. Két tocsogó között teknőt vájtunk a földbe, zsebkendőmből álarcot rögtönöztünk – így feküdtem le hanyatt. Aztán Lilik beszórt vagdalt szénával, csak rongyba csavart kezemet hagyta szabadon. Ajánlotta, hogy a nádszálon ütemesen vegyek lélegzetet, másképp hamar kifáradok. Utoljára egy fekete-fehér galambot nyomott a kezembe, azt kellett forgatnom ügyesen, hogy magától verdessen, ne csak én rángassam; s majd ha rácsap a sólyom, a csüdjénél kapjam el, annál jobb, minél magasabban – ha szerencsém lesz. És kiáltsak azonnal. Aztán ő is elment, hogy beássa magát.

 

A lódobogás egyre távolodik. Percegő hőség vesz körül, felemás nyugalom. A teknő, ez az álcázott zárkaleshely, pontosan fejtől lábig ér, fölöttem halott perspektíva; az ég áttetszővé hengerelt kék síkok emeletsora; nincs lezárva sehol, nincs görbülete sehol, árnyéktalan préri, halvány vonaljáték rajta a mozgás. Én vagyok az egyetlen szem ebben a pusztaságban, minden egyéb csak kiszolgáltatott üresség, és mégis pókhálószövedék: minden fönnakad benne, s minden kezdettől fogva benne van. Látszatönállóság a magány – az ég két mozdulatlan szemkarikámban kering. És sorba vonulnak el az üresség jelenései; mindegyik önfeledten cifrázza magát, mindegyik az egyéniségében tetszeleg, egy-egy villanásnyi időre álarcot ölt: most fecske, most pacsirta, most ölyv – és mégis kérlelhetetlenül ugyanazok, a kék síkok csillogása eggyé mossa őket. A két préri, a lenti és a fenti egybeolvad, a fekete-fehér galamb szabadon úszik valahol, és a mesés Dianna rongykesztyűs kezemben csapkod – mert így is lehetne, ez is ugyanaz…

Nézem a napot. Hány óra múlhatott el – négy? A galamb pilledten el-elbóbiskol, csőre nyitva félig – azt a csöpp vizet én is elfogadnám! Mert ez se könnyű, folyton kézben tartani csak, ez is áldozatot kíván. A csömör elviselhetetlenebb, mint a félelem. A galamb már nem fél. Ha nem nyomogatom a lábtövét, rögtön elvackolódik, és lehunyja a szemét; ha elengedném, talán el se repülne. Lassan kezdem elveszíteni a biztonságomat, a galamb nyugalma megbénít. Görcs feszeng bennem – önmagam ellen. Vajon Lilik érzett már ilyet? Mintha nagyítón nézném, minden részletre pontosan emlékszem. Tizenegy óra felé villámgyors árnyék suhan el fölöttem. Először a meglepettségtől, aztán már valami bosszantó engedelmességtől hajtva csapkodtatni kezdem a galambot. Kis idő múlva ökölnyi pont jelenik meg a magasban, apró körökkel egyre lejjebb ereszkedik, majd, mint a kő, függőleges pályán süvít lefelé, egyenesen az arcomnak. Muszáj nyitva tartanom a szemem. A galamb fölágaskodik, s mereven előrenyújtja a fejét. A következő pillanatban két kiterjesztett szárny borít árnyékba, és erős ütést érzek a hasamon. Érzem a galambra feszülő karmok szorítását, hallom az éles vijjogást. Gyorsan ellazítom az ujjaimat, és megmarkolom a topogó lábakat. A madár rémülten felszárnyal, és a karomat is magával rántja, szinte kiemel a teknőből, hirtelen felülök – egy fiatal réti héja volt a zsákmány, szeme sárgán meredt rám. Meghunyászkodva ült a kezemen, ijedtében teljesen mozdulatlanul. Ez a mozdulatlanság megszégyenít, és egyszerre feloldja bennem a görcsöt; megkönnyebbülten ellököm a madarat, ahogy Liliktől láttam, mikor a sólymokat röpteti. A héja pillanatok alatt eltűnt a szemem elől. A galamb félrekonyult nyakkal feküdt a szénán; földet kapartam rá, és otthagytam. Azt hazudtam Liliknek, hogy a kezemben megdöglött.

Ő egyébként délfelé mászott ki a teknőből; egy vércse kerülgette a galambját, de azt szándékosan elijesztette. Dianna nem mutatkozott.

– Majd csak kézre kerül egyszer – vigasztalta magát –, ha nem ő, hát a fiókája…

Könyörtelenül bizakodó volt.

 

Fullasztó a meleg két nap óta. Ilyenkor mindig történik valami bosszantó, valami szövevényes, ami aztán kullancsként rád ragad, nem lehet lerázni. A tavak vize fémes, a hajlékony nádszálak merev tusvonal szálkák rajta; arra késztetnek, hogy ilyen mimikátlanul nézzed te is – két sáscsomó között, hason fekve, összehúzott szemmel. Nem mozdul a szél. Hirtelen izzadságcsöpp dudorodik a homlokodra, lefut a szemed alá, s még órák múlva is odanyúlsz, úgy viszket a helye, de már nincs ott. Teréz is itt járt az előbb, hóna alatt kendővel letakart szakajtó, halk vinnyogás hallatszott ki alóla. Hol van Teréz? Nyugalmasan járkál a ketrecek között, ebben a hőségben is pontosan tudja a dolgát, mintha semmi meglepő nem történhetne. S ha történik is… odanyúlsz, és már nincs ott. Mégsem ilyen egyszerű. Lilik fél éjszaka lesi a suhancokat. Most már a sólyomfejes táblát is kidöntötték, nem elégedtek meg a dobálózással – de vajon csakugyan a suhancok? A szomszéd gazdaság emberei semmit se tudnak a dologról. „Megvan nekünk a magunké – morogják –, csönd van itt éjszaka nálunk, éppen a gyerekek ne aludnának?” Igazában nem is lehet senkit felelősségre vonni. De Lilik tudja, hogy a trágyás-szekerek mindig a legrosszabbkor vonulnak át a cserkészterületen, és idő előtt riasztják a zsákmányt – ő meg kezdhet elölről mindent. Ez ellen nincs mit tenni. Beranekot pedig nem érdeklik a részletek. Csak egy a fontos: hogy a beküldött gém- és varjúlábak száma ne csökkenjen.

Teréz kívül él ezeken a szövevényes bosszúságokon. Tíz napja ismerem már, de egyre személytelenebbnek látom. Elnézem, ahogy a ketreceket tisztogatja – nem felületesen, de nem is alaposan. Csak annyi almot rak, amennyi éppen hogy elég; ha meg látja, hogy jól elfészkelődtek a piszkos sarkokban, hagyja; egy idő múlva úgyis maguktól húzódnak tovább. Azért se töri magát, hogy a tanyaház körül véglegesebb rendet csináljon. Egyszer itt söpör össze egy kupacot, máskor ott, mindig másutt van piszok meg tisztaság. A ketrecek állománya is felváltva csappan meg növekszik – Teréz az egyensúly. Ha nem mutatkozik, akkor is az ő kezétől cserélődik minden. Egyszer egy kóbor görény valahogy hozzáférkőzött a fehéregerekhez, és azonnal észrevette a hiányt. Azt a pár darabot a sok száz közül! Kérdezem, hogyan? Ő maga is zavarba jött, még soha nem gondolkozott ezen. Nem az tűnt fel neki, hogy a kilenc nincs ott – az egész volt kevesebb, mint máskor. Nincsenek kedvencei.

A délutánt a tanyaházban töltöm; s akad itt is feljegyeznivaló. A lakószoba kicsi és zsúfolt, a bejárat mellett árpás- és kukoricászsákok, a sutban nyergek és vadászkesztyűk, bordó színű díszmente, sujtásos lovaglónadrág, a falakon körben madarak rajzai, még a díszes ráma is oda van feste köréjük. Az ágy fölött szétvetett szárnyú, kitömött lilik. A szoba és konyha közti falon – utólag – keskeny átjárónyílást vágtak, s ezzel éppen egy vonalba esik a két helyiség ajtaja. Így aki belép az egyik oldalon, mindjárt kis is láthat túlra, a nádasok felé. Állandó a kereszthuzat, de Lilik így szereti, fulladozik másképp a négy fal között. A szembenéző két ajtón minden nesz, madárkiáltás behallatszik a szobába, a huzatból még a szélirányt is meg lehet állapítani. Mintha nem is ugyanaz az ember lakna itt, mint aki azt a másik körülárkolt szállást építette magának. Ez csak szellős szárnyék, úgy ad biztonságot, hogy mindenfelé nyitott. A másik cella. Még mindig nem ismerem eléggé Liliket.

Terézzel ugyancsak zavarban vagyok. Keresem a helyét a házban, a személyes tárgyait, valami árulkodót, ami csak ő, nem csupán korpásbögre, füveszsák, almozóvilla – de még azt sem tudom eldönteni, hogy a heverő csizmák közül melyik az övé. A két szobán is úgy megy végig, mintha éppen csak útjába esne; ugyanígy a ház mellett is elsétálhatott volna felgyűrt szoknyával. Estefelé egy sebesült görényt hoz be magával – a hátán véres hasítás –, és ott kötözgeti az ágyon ülve, lysoformos ronggyal. Aztán elengedi, a görény nyöszörögve mászkál a földes padlón, ő meg ölébe ejtett kézzel, elégedetten nézi. Így, tennivaló nélkül, valami tárgyszerű ül ki az arcára. Később váratlanul megelevenednek a vonásai: a görény az ágy lábánál fülel, és aprókat szimatol. Gyorsan odaguggol melléje, és int a fejével, hogy menjek én is oda. A fülemmel alig, inkább a kezemmel tudom követni a föld alatti dobogást.

– A nutriák? – S találgatom, hogy hányan lehetnek.

– Hat nőstény, egy kan – mondja Teréz; s közben tenyerével a földet ütögeti, egyre távolodva az ágytól, egészen a falig.

– Jöjjön csak… – és kimegy a ház elé, ott folytatja a kopogást, pontosan követve a barlang járatait. Nagy kanyarodókkal végül eljut a deszkajárókás ketrecig. Kis idő múlva sötét, lomha test mászik fel a járókára, s mereven szembenéz velünk. Teréz kinyitja a ketrec ajtaját. A nutria először gyanakodva le-föl emeli fejét, majd hirtelen kigörög a fűbe, s két hátsó lábára támaszkodva megáll. Teréz előbb halkan csetteg párat, aztán odatérdel a kan elé, és gyengéden rákoppint a világító, sárga kapafogakra.

– Jó, jó – dünnyögi közben –, jó, jó…

Mást nem is mond, csak ezt, s az állat henteregve fekszik a földön. De mihelyt én is közeledni próbáltam, azonnal eliramodott. A járókán kifutott a nádasig, s ott ismét két lábra állt, és mozdulatlanul lesett visszafelé. Így láttam utoljára, és így is maradt meg az emlékezetemben: ahogy a sötét vízszínre rajzolódik az alakja. Aztán belecsobban a vízbe.

Teréz visszacsukta a ketrecajtót.

– Nagyon nehezen barátkoznak – mondta. – Még engem is megzavarnak sokszor… Tudja, hogy álmodni szoktam róluk? – s elnevette magát; a volier mellől fölemelt egy szakajtót, és a fejére rakta, úgy fordult felém. – Álmomban mindig ebbe rakom őket, és így rohanok velük valami nagy, homokos pusztán… de közben a verejték kiver, hogy nem takartam le kendővel a szakajtót… hogy biztos észreveszik őket. És akkor mindig fölébredek. Hát nem butaság?

Mielőtt bementünk volna a házba, gondosan felaggatta a fészer elé a szélvédő rongyokat; a surranásokkal teli helyiségből meleg bűz áramlott ki.

– Látja, ezekről sohasem álmodom… – mondta. – És a sólymokról se. Ezt fejtse meg, ha tudja.

Aztán megkért, hogy vigyek be rőzsét, ő addig merít a bárkából halat vacsorára. A levegő még mindig fojtó és párás volt, de már megindult a szél. Hamarosan erős huzat suhogott végig a két szobán, a konyha tele lett füsttel. Teréz hol a tűzre rakott, hol a halakat tisztogatta; a parázsfényű homályban csillanva pattogtak szét a pikkelyek. A tavak felett is erősödött a száraz villogás.

Lilik jó későn, már lucskosra ázva érkezett haza.

 

Éjszaka közepén, a hosszú szemerkélés után, tomboló felhőszakadás verte végig a telepet. Hozzám az egyik legény zörgetett be, hogy rohanjak azonnal; kiugrottam az ágyból.

– Hová?

– A szállásra!

– Mi történt?

– A madarakért… a víz elárasztja őket… siessen!

És elcuppogott a sárban. Csupasz felsőteste, combja fehérlett a csapódó esőben – s én se bajlódtam sokat az öltözködéssel, gyorsan felrángattam a csizmát, és utánavágtattam. Engem is elkapott rögtön a riadók vonzó-nyugtalanító hangulata. Egy bizonyos csak: valami most mindennél előbbre való, és minden mást vakon félre kell tenni, kényelmet, biztonságot, önmagadat, ellen- és rokonszenveiddel együtt, mert ez a magad ellen forduló szolgálat most a férfiasság netovábbja! Innen már csak egy lépés, hogy én is félteni kezdjem a sólymokat, remegjek, drukkoljak az életükért, mintha össze lenne kötve a sorsunk… pedig hát! – Az akácos horpadása csakugyan csúful festett; a röptetőrét felől mind odatódult a víz, amit a szikes föld, mint a cserzett bőr, zuhogva lehányt magáról. Az erős szélben alig tudok megállni. A tüskés ágak rá-rásuhintanak a hátunkra, néhol térdig csap a sárfekete lé, bukdácsolva keressük egymást. A sötétséget vonalas fénycsíkok karcolják tele. Dombormű-mozgalmasság; s mintha szüntelenül egy helyben topognánk. A dombormű mögül összevissza kiáltozás hallatszik.

– Erre, erre!

– Vágjátok el a szíjat!

Aztán később:

– A kaba megdöglött!

Hirtelen Lilikbe ütközöm, mind a két vállán madár ül, egyet a karján egyensúlyoz. A négy legény fel-felbukkan, gázolják a vizet. A sólymok türelmetlenül ugrándoznak rövid szíjaikon, de ugyanakkor fegyelmezettek is, vad csapkodás nélkül kivárják, míg a mentő kéz utánuk nyúl. Lilik két fiatal kerecsent bíz rám, már megadással feküdtek az ülőfa alatt, félig a vízbe merülve; ahogy futok velük, csőrükkel a hajamba kapaszkodnak. A legények közeli szállására mentjük a madarakat. Ez se nagyobb kunyhó, mint az enyém, a négy ágytól alig lehet mozogni. Nyílik, vágódik az ajtó, egymás után érkeznek a sólymok, hangjuk betölti a szobát. Sorba a vaságyak szélére ültetjük őket, ott csöndesednek el, mintha a petróleumlámpa szuggerálná beléjük a mozdulatlanságot, szemüket nem veszik le róla. Csak később veszem észre, hogy a félhomályos sarokban Teréz matat, egy gyorsforralót pumpál – mintha ott se lennénk.

Aztán vissza az akácosba, csúszkálva-botorkálva, állandó futólépésben – ez már az utolsó forduló. Biztonság kedvéért a kabát is bevisszük, hátha csak ájult – de döglött volt. Lilik hiába élesztgette; belökte az egyik ágy alá. Utána nekiláttunk, hogy szárazra törölgessük a sólymokat. Mikor már nem volt darabka száraz rongy se, az egyik lepedőt hasogattuk szét. Nem tudom, minek volt erősebb szaga: az ázott tollaknak vagy nekünk? Még sohasem esett ilyen jól ernyedten végigheverni az ágyon. Teréz közben nagy, kék bögrékbe töltögette a forralt bort, mindegyőnknek egyformán, aztán a csizmáinkból öntögette ki a vizet, a ruháinkat szárítgatta. S mindennek – a befülledt, madarakkal telezsúfolt szobában – valami biztonságos, barbár otthoniassága volt.

Hamarosan elnyomott az álom.

 

Ez a váratlan éjszakai kaland még ottlétem alatt kerek történetté csiszolódott. A legények, de legfőképpen Lilik, elképesztő beleérzéssel tudták szaporítani a részleteket. Hogy mit érezhettek a sólymok az utolsó pillanatokban, mit akkor, mikor a gazdáikat meglátták – mintha mindez velük is megesett volna, vagy bármikor megeshetne; folyton ez bujkált a szavaikban, ez a felfokozott cinkosság. „Függés és egymásrautaltság.” De hogy ez hol és mikor teremtődik meg köztük – sólyom és gazdája között –, arra nincs értelmes válasz. Hiszen akármikor megszökhetnének, és mégsem teszik; olyan magasságba szállnak fel, ahonnan már nem is látszik a telep, és mégis visszatérnek. Az éhség tenné? De hát jóllakottan se csinálják másképp. Vagy a megszokás? De mért ezt szokják meg éppen? Lilik bevallotta egyszer, hogy a sólymok legalább annyira szuggerálják őt, mint ő azokat. Nincs itt semmi erőszak, mondta, csak a laikus hiszi. Ugyanakkor azt is jellemzőnek találta, hogy éppen a kaba pusztult el, ez a semmit érő bogarász. Folytonos rikácsolásával kierőszakolta a hosszabb szíjat, hogy a gazosban szöcskézhessen – és most éppen abba gabalyodott bele, saját magát fojtotta vízbe. Ez ismét jó alkalom volt Liliknek, hogy kedves Thaymurját idézze: a szíj hosszúsága döntő fontosságú. Ha hosszabb a kelleténél, a sólyom csakhamar a szabadsággal se tud okosan élni, elvadul, nem bízik többé a cinkos egymásrautaltságban; azt hiszi, egyedül is lebír mindent – de ilyenkor már késő. A telepről nincs visszaút sehová, se a pusztára, se a rezervátumba. A szíj a keret, a rend, a biztonság. Ha azt megszokták egyszer, már nem lehet fölcserélni mással. Lilik ebből a szempontból se magát, se a legényeit nem tekintette kivételnek, ugyanolyan pontos napirend szerint élt, mint a madarai; tudta, hogy számíthat rájuk, és azok is őrá. A kaba nem bízott benne, hogy időben érte sietnek, ezért járta meg. „De csak a szíj volt az oka!” – s órákig tudta vitatni, hogy melyik tökéletesebb – a méteres vagy a még rövidebb.

Aztán tovább részletezte, hogy mit érezhetett Diljahán, mikor már nyakáig csapott a víz.

(…ilyenkor az ember visszafelé is végiggondol mindent, az egész napot, a legapróbb jelet is; ő a suhancokat leste az Árkus-csatornánál, de már akkor tudta, hogy készülődik valami, a levegő tele volt vele; csakhogy mikor tör ki, hogyan? – ez az, ami próbára teszi az idegeket; aztán a lapulás a földön, ahelyett hogy lóhátról néznél körül, az ülőfán muszáj topogni; aztán a száraz villogás órákon keresztül, a szélcsend, a hőség – a vihar nem olyasmi, hogy neki lehessen vágni, mint a gémnek, egyszerűen nincs mit megcélozni rajta; aztán a sötétség; elaludni úgy, hogy bármikor szemedbe tűzhet a villám; és a víz, amelyen ott úsznak szanaszét a tollkoszorúk, szárnytövek – ők tépdesték darabokra, de most mégis a tehetetlenséget juttatják eszükbe, mert nem mozdulhatnak; ki kell tartani…)

Persze, azért fizetni is kell néha. Nem sokkal ezután egy öreg kerecsen tojó (ez még hagyján), de maga Diljahán is követte a kabát. Ugyanúgy pusztult el mindegyik: másfél napig remegő szárnyakkal gubbasztottak, a csőrük megfoltosodott, aztán lefordultak az ülőfáról. Liliket nagyon leverte a váratlan veszteség. Ismét a suhancokat emlegette, mintha azok tehetnének a dologról; s kihívó daccal odatemette a két madarat a sólyomfejes tábla alá.

 

Ekkor éreztem először sürgetőnek, hogy odahagyjam a telepet.

Amúgy is kuszán kavarogtak bennem a pusztán töltött napok – s most ez a különcködő madárrekviem… Mert azért Lilik ennek is megadta a módját. Éjszaka lovagoltunk ki a jelzőtáblához, harmadiknak a kirgizfejű legény jött velünk, ő hozta a két felszíjazott, kápás tetemet. Enélkül – mondták – őket se tennék föld alá a solymász bajtársak – hát hogyan tagadják meg azoktól, akik viselték hűségesen? S miután simára egyengették a sírt, a lovakat is odavezették, hogy ott rúgkapáljanak, és segítsenek jeltelenné döngölni a földet; ennyi volt a szertartás. Akaratlanul is hátrébb húzódtam tőlük, mint aki hívatlan itt, családon kívüli, úgy megriasztott ez a rideg érzelgősség. Nem mintha csalódtam volna Lilikben (hiszen ő következetes volt, félelmesen következetes) – csak éppen én se tudtam megállni, hogy valami személyes szorongással ne gondoljak a kabára, mely napokig büdösödött a szállás mellett, míg végre eszükbe jutott, hogy bekaparják. Egyszerűen megfeledkeztek róla.

De valami más is figyelmeztetett; szinte semmiség.

Reggel felforgattam az egész kunyhót a borotvakészletem után. Emlékeztem rá, hogy előző nap is használtam, de se a polcon, se az ablakpárkányon nem volt; végre a hátizsákomban megtaláltam, gondosan elcsomagolva, útra készen. Ebédkor elmeséltem Teréznek, hogyan jártam – s azonnal elértette.

– Hamar megunt minket! – mosolygott és jól telimerte a tányéromat. – Melyik vonattal indul?

– Talán a reggelivel.

– Nem várna még egy napot? Akkor együtt utazhatnak. Lilik úgyis hívni akarta magát.

– Engem? Hová?

– Hát nem mondta még? Fiókákat szedni. Éppen ma jött a távirat Beranektól. Várjon csak! – s előkereste a papirost.

A szűkszavú utasítás az egyik északi megye rezervátumába rendelte Liliket.

– No, nincsen kedve hozzá? Ha már úgyis menni akar…

Jellemző akkori hangulatomra, hogy még ezt a véletlen egyezést is előre kiterveltnek éreztem. Mégsem utasítottam vissza a meghívást; így legalább magyarázkodás nélkül ülhetek vonatra – s ki tudja, e kitérő nélkül talán nem is lenne teljes az utam.

 

Kora reggel; már mögöttünk az akácos, a röptetőrét. A szakadozó ködön most is rézsútos sugarak lövellnek át, a zsombék fölött jajgató bíbic cikázik – ismerős staccato, egész az állomásig elkísér. Ez volt a nyitány, most makacsul el is búcsúztat. A furcsa kis hang nem megy ki a fülemből, mintha már előre bele akarna ivódni a vonatkattogásba, hogy vigyem el útravalóul. Először csodálkozom is: hát nem a mereven figyelő szemek követnek, a nesztelenül forduló sólyomfejek? Nem a volierek bakcsóinak üveges pillantása? Azért az se marad el. A súlyos csend, amibe a telep burkolózik, csakhamar erősebbnek bizonyul a bíbic sikoltozásánál; a kiszáradt tómedren áthaladva már egyformán nyugtalanított mindkettő, úgy egymásba fonódtak.

Liliket idegesítette az utasok kíváncsiskodása, inkább egy marhavagonba dobta fel a csomagjainkat. Mi is oda telepedtünk. Egész sarkot elfoglaltak a kosaraink. Kettő üres volt közülük, azokba kerülnek majd a fiókák. A többiben élő galambok, tengerimalacok lapultak, az úti élelem.

– A kicsiket – magyarázta Lilik (s ezzel rá is talált a témára, amivel kitölthette az unalmas bumlizást) – folyton tömni kell. Ami az embernél húsz év, az náluk három-négy hónap, azalatt teljesen kifejlődnek; de ilyenkor aztán semmit sem szabad sajnálni tőlük! – Miközben kényelmesen kilógatta lábát a vagonból, egy gasztronóm pontosságával sorolgatta el, hogy milyen étkektől fejlődik legjobban a csőr meg a köröm.

A kalauz kicsit hosszasabban időzött el nálunk, megcsodálta a tengerimalacokat. Később, amint magunkra maradtunk, Lilik elmesélte, hogy egyszer így szegődött hozzá egy legény – belehabarodott ezekbe a tarka állatkákba.

– De aztán meg is jártam vele – mondta –, mindig spórolt velük. Muszáj volt elbocsátani.

 

Az éjszakát M.-ben töltöttük, a pályaudvaron. Lilik mindjárt berendezkedett az egyik padon. A kosarakat összefűzte zsineggel, körülbástyázta magát, aztán a zsineg végét rátekerte a csuklójára, és pillanatok múlva elaludt. Egy tömzsi tolatómozdony szüntelenül fel-alá rohant a pályán, üres vagonok dübörögtek, mintha üldöznék egymást. Még bennem volt az elmúlt napok reflexe, és egy ablakmélyedésből figyeltem ezt a fényekkel, füttyökkel irányított zűrzavart. De semmi különös nem történt, a vagonok lomhán felsorakoztak a külső vágányokon. Lilik békésen aludt reggelig.

Másnap a keskenyvágányún indultunk tovább, s délfelé érkeztünk meg S.-be. Kicsi hegyi falu. Nyomorúságos, földhöz lapuló házak, kőtörmelékes országút. Az út mellett bádog Krisztus, pattogzik róla a festék. (Lilik rám hunyorít: mit szólnának, ha az egyik reggelre odapingálná Diannát? Horust… – az volt a nagy idő! Aranykor. Szent piramisokban helyezték el a szobrát. Most mindent újra kell tanulnunk.) Kerítést nemigen látni sehol; ahol mégis van, elgazosodott, derékmagas palánk. A háztetőkön drótra aggatott kőnehezék. A kertekben beteg gyümölcsfák, a kövecses talaj elissza az esőt. Alig találkozunk emberrel az állomásról jövet. Kecskék legelnek szabadon, de nem merészkednek közelebb; az egyik barnafoltos elmerülten ráncigálja a tőgyére húzott zsákot. Hirtelen előrohan egy gyerek, és kővel kezdi dobálni.

– Hagyod el… hagyod el! – s zargatja legelni.

A falu utolsó házain túl egyszerre megváltozik a kép. Itt-ott már feltűnik egy-egy fenyő meg nyír, a szélvédett oldalakban mogyoróbokor – mintha mutatóba szöktek volna idáig. Majd tovább, két kopár hegyoldal között, elénk tárul a völgyekkel szabdalt, zsúfolt rengeteg.

Jelentkezünk az igazgatóságon. Hajdani kastélyépület. Csend, ápolt és gyepes park, hűvös, agancsos termek. Az igazgató szobájában egész falat betölt a rezervátumtérkép. Rajta különböző színű karikák, satírozások: az évszakonként változó vadcsapások labirintusa, az üzekedő tisztások helyei, sütkérező sziklák, búvóbarlangok, fészkelőhelyek – mindez rákerült a térképre; s ha kint változott valami, a jelek is cserélődtek. De ennél több nemigen történt. Itt csak számba vettek, lajstromoztak, külön az értékes anya- és apaállatokat, külön az átlagos pusztulást, szaporulatot – de még a korcsokat se lőtték soha. Maguktól kellett elpusztulniok, ahogy a kidőlt szálfák is ott korhadnak el, ahová ledőltek. Ez a másfajta rend első perctől kezdve zavarta Liliket, nem tudott úgy tájékozódni, mint otthon, a telepen.

– Csak gyerünk a fiókákkal, aztán haza! – már a vonatról ezzel szállt le.

 

Dereskő az első állomás.

Vezetőnk – egy öreg erdész, Mohay nevezetű – jó ideig inkább a foxikutyájával társalgott, mint velünk. Nem volt éppen barátságtalan, de látszott rajta, hogy nem szíve szerinti munkában segédkezik. Lilik raktárosnak csúfolta – „az ilyen akkor boldog, ha sose fogy ki a készlet… inkább itt pusztuljon el, csak sose kelljen kiadni”. Mohay csakugyan büszke volt rá, hogy mindennek tudta a helyét, mi hol van, hány van, s jövőre hány lesz – ebben élt, ebben a folyton megújuló körforgásban. (Ez se lehetett kisebb szenvedély, mint a gém- vagy varjúláb-trófeák örökös szaporítása; mégse tudtak összemelegedni.) Az öreg már induláskor megmosolyogta Lilik nyakában a távcsövet.

– Nahát, már ilyen fiatalon?

De Lilik nem ugrott be; tapasztalatból tudta, hogy a fürkész sólyomszemek egykettőre fölismerik az idegent – jobb hát, ha mi is tisztes távolból lessük ki, hová jár etetni az anyamadár.

Szakadékos vízmosáson haladunk fölfelé, égerfák között, némelyik roncsoltan dől a partnak, rönkje vöröslik a monoton zöldben. Feljebb sövénysűrű gyertyános – rókatanya. A foxi szimatolva megáll, de Mohay hümmentve továbbküldi. A sűrűben vállnyi széles, kanyargó sáv, letörten behajló ágvégek – friss szarvascsapás. (Mohay meg is jegyzi, hogy „friss”, mint aki ezt a járást is észben tartja ezután.) még tovább meredek tisztás, közepén rozsdás fenyőtetem; mint egy lerágott húsú cethal, úgy fekszik elnyúlva, csupasz oldalágaival.

Felváltva visszük a súlyos kötélcsomót; lehet vagy ötven méter hosszú.

– Elég lesz?

– Ahol igen… – dörmögi Mohay, és áttörtet egy elvadult bokroson. – Innét már láthatják is…

Aztán eltűnik a szemünk elől, csak a csörtetését halljuk. Egy kiugró partszegélyen várakozik ránk, onnét az egész völgyet beláthatjuk; éppen velünk szemben fehérlik a Dereskő. Nem is kívánhatnánk jobb lesőhelyet. Robusztus sziklacsalád. A főfal ráncos, lyuggatott hassal emeledik ki a helgyoldalból, körülötte, mint a fiak, szétszórt, hatalmas tömbök. Egy-egy sziklaélről a völgy széltében-hosszában szemmel tartható – nagyszerű zsákmányoló terep. Lilik mutatja: a főfal középrészét eltakarják a felnyúló tölgyek, lombsűrűjük jó fedezék a be- és kirepüléshez. Ha gyanút fognak, estig is leshetjük, hová járnak etetni.

– Nem lesz könnyű dolgunk…

– Azoknak is van eszük – mondja Mohay.

– Hol figyelte meg őket?

– Az öreg sziklán… valahol ott a fészkük. (Vagy tudta is pontosan, hol?)

Lilik nem vitatkozott, lehasalt, és szeméhez emelte a távcsövet. Több helyen is talált meszelésnyomot, de ez még kevés; lehet, hogy csak kopasztani járnak oda, köpetezni – vagy egyszerűen csak figyelőállás? Felkészülök, hogy órákig itt lapulunk. A fiókák ugyanilyen visszafojtottan várakoznak valahol. Minden egyes etetés kockázat. A hím szédítő magasból először terepszemlét tart; ha alacsonyabbra szállna, elárulná a területet, amit félt – így csupán mozdulatlan pont, őrködő pillantás. A tojó engedelmesen várja a jelet, hogy indulhat… – most?

A nap besüt a keskeny völgyhasadékba, lassan felgöngyöli a lombokon rezgő árnyéklebernyeget, egész a gerincig. A völgy egyszeribe kitárul. Visszahúzódunk a sűrűbe.

Mohay csendben etetgeti kenyérhéjjal a foxiját.

A pont megmozdul odafent, ereszkedik lefelé, de nem a főfal irányába, hanem felénk. Zömök, villámgyors peregrinus.

– Észrevett… – pislant fel Mohay.

Lilik nem hiszi.

– Észrevett… – mondja újra Mohay.

Hamarosan feltűnik a tojó is, s most már ketten köröznek lefelé, és megállapodnak az egyik közeli sziklacsoport fölött. (Mégis tévedett az öreg?) A tojó kis idő múlva oldalt lesiklik, és beröppen egy párkányos üregbe, utána nyomban felhallatszik a vijjogás. A hím közben várakozva lebeg, egyszer még fölöttünk is elúszik alacsonyan – ennyire gyanútlan?

Aztán újra eltűnnek a völgy torkolatánál.

Lilik diadalmasan rakja le a távcsövet.

– Most sem hiszi még?

Mohay vonogatja a vállát.

– Lehet. De tavaly itt nem volt fészek.

 

Lilik felkapaszkodott az üreghez, de hamar visszatért; csak egy félig szétszaggatott gébicset hozott a kezében, azt találta a párkányon fészek helyett. Még a fiókáknak szánt zsákmányt is feláldozta a tojó, hogy üres csőrrel repülhessen el: megjátszotta, hogy etet.

Ez a ravaszkodás mindjárt felvillanyozta; nem bosszankodott, inkább most kezdett belemelegedni a néma párbajba. Ha legalább egy sólymocskát sikerülne rabolni tőlük, csak egyet! Ezek biztos jó vért örököltek.

– Igaz, öreg?

De Mohay nem nagyon enged föl; még az elismerő célozgatást is közönnyel veszi. Hogy neki volt igaza? Hát aztán. Ő megteszi, amit tud, mi meg vigyük a fiókákat (minél előbb). Persze, csak annyit, amennyit engedélyez Beranek. Most mindenesetre azt ajánlja, hogy ne keressünk új lesőhelyet, maradjunk a szikla közelében: lássuk, mit tudnak kitalálni még. Lilik készséggel hallgat rá.

Tovább lapulunk.

Hosszas várakozás. Egyszer csak pisszent Mohay. A tojó ismét megjelenik egyedül, és újabb madárroncsalékot rak le az üregben. Távcsővel figyeljük.

Jó másfél óra múlva megismétli a beröpülést, de most nem hoz eleséget, hanem szétterjesztett szárnnyal topogni, ugrándozni kezd, s a kicsik hangját utánozgatja, a nagy csendben elhallatszik hozzánk.

Végül harmadszorra a hím bukkan elő. Nem száll le. Rikácsolva körülröpdösi a sziklát, a párkány előtt köröz, de olyan dühödten, annyi vad féltéssel, hogy már-már ismét gyanakszunk: mégiscsak itt a fészek?

A túlzott, kétségbeesett rikácsolás azonban elárulja őket. Egyszerre mindhárman az öreg szikla felé fordulunk. A tojó – a főfal széle táján – éppen beröppen az egyik hasadékba.

Nem várhatott tovább, délre jár, ezért kellett a színjáték. Ha csak egy etetés is elmarad, elpusztulnak a kicsinyek.

Lilik pontosan felrajzolja a kilesett sziklahasadékot egy noteszlapra, távcsövön beméregeti a helyét a sok egyforma rés között, s csak azután vonulunk át az öreg sziklához. Mindez már ráérős, kényelmes munka. Három hétig bármelyik nap visszatérhetnénk, még mindig nem késnénk el. A robusztus sziklafalnak csak egyetlen pontocskáját birtokoljuk, de az is elég. A fiókák nem mozdulhatnak. Akár az utolsó nap is idejöhetnénk, a két madár végig nem sejtene semmit. Kényelmesen megebédelünk. Lilik még el is szundít az árnyékban. Mohay bosszúsan sürgeti.

– Na, kezdjük már?

A gerinc felől, mezsgyeszéles vágásban közelítjük meg a kiugró sziklatetőt. Alattunk meredeken zuhan le a főfal, és beleveszik a lombsűrűbe. A rögtönzött térképen piros kereszt jelzi, hova kell leereszkedni. Minthogy fa nincs a tetőn, derekunkra tekerjük a kötelet, aztán Lilik is felkészül, felerősíti magára; karján billen a puhára tömött kosár. Végignézek magunkon, a tájon – mintha még mindig hiányozna valami. Egy vörös kánya kíváncsian ellebeg, és pár száz méternyire körözni kezd. Részvétlen szemlélő, egyetlen hangot se ad. A völgy felett kék pára vibrál – végre! A két sólyom lezuhan a magasból, és a tető felé hasít. A kánya tovább köröz.

Lassan, araszonként engedjük lefelé a kötelet.

A hím és a tojó szaggatott vijjogással csapkod a sziklafal előtt.

Kis idő múlva Lilik felordít, érezzük, hogy meglódul a kötél.

– Gyorsabban… eresszétek!

Mohay sejti, mi történt.

– Ettől nyugodtan megvakulhat – mondja.

Nem értem.

– Mitől?

A foxi a sziklapárkányon hasal, és bámul lefelé, aztán behúzott nyakkal odafekszik a gazdája mögé. A párkány szélénél hirtelen előront a hím, alulról húzott fölfelé, és most teljes szárnyszélességgel közeledik felénk, őrjöngő rikácsolással. A foxi vonyítva közénk fúrja magát. A lefelé csapott karmok elsodorják Mohay kalapját.

A kötél lazulásán érezzük, hogy Lilik célhoz ért.

Lentről újabb vad vijjogás, majd Lilik kiáltása, hogy húzhatjuk vissza.

A két madár egy pillanatra sem tágít mellőle, egész a párkányig kísérik eszelős csapkodással. Csak akkor távolodnak el, mikor szabadon maradt kezünkkel a zsebkendőnket kezdjük lobogtatni. Ettől egyszerre megrémülnek, s elszárnyalnak a szemközti gerinc fölé.

Lilik szinte büszkélkedve mutatja, hogy a tojó hogy lemeszelte, mikor a fészekhez közeledett: az inge végig nyálkásan, szivárványlóan nedves.

– Még jó, hogy nem a szemembe… – s törölgeti magát.

Mohay odahajol a kosár fölé.

– Hány kicsit hagyott a fészekben?

– Egyet.

Az öreg nem szól semmit.

A szalma közt, tátogva, két piszkosfehér, ormótlan fejű fióka gubbaszt; hallják a távolodó vijjogást, de már az ujjunk után is kapnak, azt hiszik, húsdarabkákat kínálunk.

Még hat fészket raboltunk ki a következő pár napon, ugyanígy, és hasonló sikerrel.

 

Aztán hazafelé M.-ig együtt utazunk, csak ott szállok át a fővárosi gyorsra. Lilik az egész szerelvényt végigkajtatta, míg végre üres fülkét talált; ide húzódtunk be megtelt (és megüresedett) kosarainkkal. Mindjárt szétrakodott, és végighevert az ülésen, hogy elriassza a benyitó utasokat; szinte kamaszos izgalommal vette birtokba a kupét. De én már csak udvariasságból szorgoskodom vele, vége a közös utunknak. Ez már csak olyan együtt utazás, akár véletlen is lehetne. Éppen csak összetalálkoztunk, ő is megy valahová, én is… – ezt játszom magamban. S megpróbálom idegen szemmel nézni, mintha most látnám először.

Lilik, mintegy utolsó meglepetésként, új arcot mutat felém: a gyermekét. Csupa terv, készülődés minden szava; a fiókák sorsát színezgeti. Hogy hogyan, milyen dresszúrával, mi mindenre fogja megtanítani őket! Három hónap múlva már igazi vadász bajtársak lesznek. De addig! Folytonos aggódás és féltés. És persze öröm is. Ha látnám, milyen tehetetlenek az első hetekben… csecsemők. Legszívesebben a gazdájuk hajába, hónaljgödrébe dugják a csőrüket, úgy vágynak a testszagra, testmelegre. S ezt nem lehet elfelejteni. Olyan kötés ez, ami minden fáradságért, vesződségért kárpótol.

– Meglátja, nem fog rájuk ismerni ősszel! Akkor már ezeket viszem a Nagy Bemutatóra…

S a szeme büszkén csillant; mert ez volt, most már tudom, ez volt számára a Nagy Elégtétel, a díszes bemutató, amit minden ősszel megrendezett a főosztály. Ez az egy nap még a suhancok komiszkodását is elfelejtette vele, a gyűlölködést és meg nem értést – az az egy nap, mikor ezres tömegek tapsolnak egy-egy mutatványuk után, s ők csillogó egyenruhában, zászlók lobogása között száguldoznak a Stadion gyepén…

Lilik már most erről ábrándozott, míg a mafla kis fiókákat etette. S hogy ne lenne sikerük? Nem is jutott eszébe. A bemutató minden mozzanata kipróbált és hatásos, a tömeget azonnal magával ragadja. Csak pontosan, fegyelmezetten kell végrehajtani, akkor nem marad el a taps.

Thaymur így ír a bemutatókról:

„Elsőnek a solymászok és csatlósok díszmenete látható. A lovasok egyenlően elosztva lépnek a pályára, jól összeszedett lovakon, rövidvágtában. Minél lassúbb a vágta, annál mutatósabb. A Fejedelem emelvénye előtt mindenki egyénileg tiszteleg: fővetés, majd sólymot tartó karunkat az üdvözöltek felé kinyomjuk. A szereplő solymász ugyancsak rövidvágtában közeledik, de középen felezi a pályát. Aztán ő is a Fejedelem emelvénye felé fordul. Húsz lépésnyire megáll, s a lóval együtt egy másodpercig szembenéz a Fejedelemmel. Utána fejét fölemeli kissé, és sólymot tartó karját rézsút fölfelé kitartja. E pillanatban a sólyom hármat ver a szárnyával. Három másodperc múlva a kar és a sólyom eredeti helyzetébe lendül. A bemutató vágtatás után tiszteletkör, majd ismét tisztelgés a főemelvény előtt.”

– Bezzeg ilyenkor tetszik nekik – nevetett Lilik –, mikor szól a zene, lobognak a zászlók, meg egy kis ingyenbüfé is jut… Csak hétköznap fintorognak. Hát próbáljon eligazodni rajtuk!

És boldogan, elégedetten elaludt a besötétedő kupéban. Bizonyára a szürke lipicain vágtatott be a Stadionba, és elröptette Diannát. Csak hajnalfelé keltettem föl, mikor M.-hez közeledtünk. Férfias szűkszavúsággal búcsúzott:

– Bármikor szívesen látom – mondta, s keményen megszorította a kezemet. – Aztán majd jöjjön el a bemutatóra, írja meg, hogy tetszett.

 

Ugyanabba a váróterembe húzódom be, amelyikben együtt éjszakáztunk. Álmatlanul ténfergek a horkoló utasok közt. A földön, a padokon mindenütt ember, asszonyok, gyerekek, kis batyujukra hajolva, elkormosodott izzadságcsíkokkal az arcukon; mintha most se pihennének, csak másképp lennének fáradtak. Nehezen szakadnak el gondolataim Liliktől. Elváltunk, és mégsem érzem azt a felszabadultságot, amit vártam, amiben bíztam napok óta. Kint szürkül, palaszürke az égalj. A gyors késik? Vagy én vagyok nagyon türelmetlen? Bóbiskolva ülök a huzatos ablakpárkányon, ott még van hely. Dübörgésre riadok. Hosszú, véget nem érő szerelvény kattog tovább az egyik külső vágányon: lezárt, lepecsételt vagonok, kis rácsos szellőzőablakokkal. Aztán váratlanul, furcsa ellentétképp, egy lapos, oldalfal nélküli vagon a többi közé beékelve, négy sarkán kiálló vasrúd; a vagon közepén tagbaszakadt férfi ül, hátára vetve a köpeny, a vállán géppisztoly, unottan bámul ki a pályaudvar felé. Aztán újabb vagonok megint, egyik a másik után.

 

A gyors menetrend szerint érkezett, percnyi késés nélkül; a kivilágított étkezőkocsiban fehér abroszos asztal várt, kristályvíz, halk, udvarias kiszolgálás, az asztalon étlap: bármit választhatok, amihez kedvem van éppen.

 

 

 

Egy ilyen kivételes gyorsvonat még Közép-Európában sem akárhol áll meg – elsuhan a névtelen falvak mellett, és csak a Nagy Szemafor intésére áll meg. Felemás szerencsém volt: M.-ben felszálltam ugyan a gyorsra, de helyjegy hiányában leszállítottak egy isten háta mögötti faluban, s át kellett szállnom egy helyi vicinálisra, – hiába hivatkoztam a Nagy Beranekra. A Nagy Szemafor hatalmasabb nála; és a mitológia is kedveli a váratlan fordulatokat. Cserébe olyan nem várt falutérképet köszönhetünk ennek a kalandnak, melynek a repedéseiből a leggyémántosabb hernyók másznak elő…

 

Tegnap este fél tizenegy, hajnali három között. A szembeülésen öt részeg fiatalember, kettőn piros pulóver, a többieken ugyanolyan pepita ing. Egy órája állunk már nyílt pályán. Behallatszik a csalogány, a salakhányáson megkapaszkodó burjánbokorban halk rebbenések. Az őrház latrinája mögött szennyvízlecsurgó, a hold körül füstfinom felhőfoszlányok. A kupéban fölsír egy csecsemő. Mögöttem ülnek. Eddig észre se vettem, azt hittem, egyedül vagyok az öt alvó részegggel. Felállok, kinézek az ablakon, de úgy, hogy az anyát és csecsemőjét is lássam. Erős a holdfény. Szűkített blendéjű pillantással figyelem. Fiatal munkásasszony, mongol vágású szemek, szárazra repedezett száj. Foszlott rongyot vesz elő, megtörli az arcát, kibontja a mellét, szoptatni kezd. Észreveszi, hogy figyelem. Merev, fémes csillogású szemmel néz vissza, szobormozdulatlansággal. Igyekszem én se mozdulni; vállalom a mozdulatlanságát. Erős csattanással megrázkódik a kocsi, ide-oda ráng. Az egyik részeg fölébred – „Basszam!” – mormogja, és tovább horkol. A csecsemő feje lecsúszik, az anyja hónalja alá bukik. Átteszi a másik mellére. Most már mind a két melle meztelen, a lefeszített kombiné tornyosan felnyomja a fehér húshalmot. Tovább nézzük egymást. Kis idő múlva lehunyja a szemét, fejét hátradönti, támasztékot keres. A fasoron túl, a műútról fényszóró világítja meg a kopár rétet, de autózúgást nem hallok; s a fénysáv is „visszavonja” – „visszaszoppintja” magát. Ízlelem, hogy a két kifejezés közül melyik érzékletesebb a fény mozgásos-időbeli eltűnésére. A csalogányok továbbra is megszállottan cifrázzák. A salakhányáson macska jelenik meg, farka szabályos, befejezetlen félkörben hajlik föl. Az égen ritkásan vibráló csillagok, masszív szétszórtsággal. Ez még nem augusztus. Kimegyek a vécére. Mikor visszajövök, még mindig lehunyt szemmel támasztja a fejét. Leülök szemben vele. Nem azonnal, csak néhány perc múlva néz rám. „Hogy hívják?”, kérdezem; de bizonytalan marad, hogy őt-e vagy a gyereket. „Emőke”, mondja rekedt hangon; mintha valamit elrontottam volna a hangsúllyal, ami helyrehozhatatlan. Mellét visszacsúsztatja a kombinéba, a csecsemő alá karol, föláll. Nincs semmi csomagja. Kimegy. Hallom, ahogy az átjárón átbotorkál a másik vagonba. Csikorgó ütközésekkel, rángásokkal megindul a vonat. A salakhányások, jellegtelen dombok még kilométereken keresztül követnek. A lombokon átcsillan a Duna. A fiatalember újra fölébred, mocorog, feje alatt szétnyílik a zsákvászon motyó. Valami vas villan ki. Kérdezem, hogy mi az. „Prizmázókalapács”, motyogja, és tovább alszik. Tehát kőtörők; kőtörők a kőbányaprérin. Próbaképpen fölnézek a magasba, de a látvány akkor se csal meg. Dögkeselyűk árnyéka siklik a köveken; noha a levegő teljesen üres. Salakdombok elefantiázisa – mint valami elvetélt, magányos forradalom. Ugyanakkor meglep, hogy földrajzilag is mennyire pontosan betájolt minden: Bolívia. A feladat közös, csupán bizonytalan: egy fiatalemberrel kell közösen elvégeznem a bizonytalan feladatot; akit nem ismerek, és a nyelvét sem értem. Hamarosan eltévedünk, s már remény sincs, hogy ránk találjanak. Védett sziklaodúba húzódunk, kihajnalodik, elmúlik egy nap, kettő. Az éhségtől türkizkék pontokat látok a körmeim félhodján; nemi szervemet hajszálfinom drót tekercseli körül, szoros menetelességgel, amitől az egész olyan lesz, mint a bebábozódott féreg, mint egy játék múmia. A szomjúságtól fehér habszivacs labdacsokat tudok köpni a tenyerembe, szétmorzsolom őket. Lisztnél finomabb por, a nap úgy égeti a bőrömet, mint a zománcot. Érzem, hogy jó volna így hagyni a repedezetlen csillogást, de valami folyton rávesz, hogy ökölbe szorítsam a kezemet, teljesen indokolatlanul. S akkor lepattogzik az egész, és kezdhetem újra. A fiatalemberrel közben egyre mélyebb vonzalmat érzünk egymás iránt. Próbálunk tüzet gyújtani, de hamar elfogy, amivel táplálhatnánk. Elégetjük a ruhánkat. Ettől kezdve még oldottabban beszélgetünk, mindegyikünk a maga nyelvén. Csak napok múlva vesszük észre, hogy többet bóbiskolunk a megszokottnál, néha még állva is, anélkül hogy bárminek nekitámaszkodnánk. Ezek fontos részletek, mert nem kívánnak indokolni semmit, viszont hallatlanul élesek. Messziről még mindig hallom a csalogányokat. S mintha ez is megerősítené, hogy a feladat egészen másutt van. Nevetségesnek tartom, hogy valamikor, egy fényes teremben szmoking volt rajtam, és kiszámított mozdulattal tartottam a cigarettát. Nevetséges önhittség; különösen most, ha visszagondolok rá. Utána még napokig viszem a társam hulláját a kőbányaprérin; aztán ő viszi pár napig az én hullámat. A hasonlóság annyira megtévesztő ezekben az utolsó napokban, hogy legigazságosabb volna együtt vállalni a feldatunk csődjét, együtt meghalni, de valahogy nem jön ki a lépés, folyton váltanunk kell egymást: hol én cipelem őt, hol ő engemet. Így az is eldönthetetlen már, hogy a nyelv, amit beszélünk, vajon nem ugyanaz a nyelv-e, csak mindegyik a másik megfordítása. Amennyire vissza tudok emlékezni, úgy követem el az árulást, hogy előre bejelentem, mire készülök. Megvárom, míg rám kerül a sor, s a hulláját lefektetem egy sziklahorhosban. Még arra is gondom van, hogy a fejét föltámasszam egy kővel; így majdnem úgy érzem, hogy utánam néz, míg el nem tűnök. A levegő változatlanul üres, csak a keselyűk árnyéka követ továbbra is. Végül is ez vesz rá, hogy rohanni kezdjek. Képtelen vagyok elviselni a nesztelen madárárnyékok iróniáját. Anyagtalanságukban is annyira számonkérők, hogy megszégyenít a köpet és izzadságszag. A vonat újra nyílt pályán áll meg, nem messze az állomástól, ahová állítólag igyekszem. Pár pillanatig tanácstalanná tesz, hogy minden döntés az én kezemben van. Milyen feladat lehetne még, aminek nem tudok megfelelni, amit úgy árulhatok el, hogy túlélem, hogy egykedvűen kilépek belőle? S amiért reménytelenül nem vonhat felelősségre senki. Itt már más a táj, nyoma sincs salaklerakodónak. A prizmázó-kalapácson hűvösen csillan a holdfény. A piros pulóveres, aki szélről ül, kigombolt sliccébe dugja az összeszorított öklét. A mozdony rövidet rándít a szerelvényen, erre riad fel. Fehér nyálcsík dudorodik a száján, ahogy rám néz. Emberi mosolya van, s ez majdnem úgy érint most, mint valami illetéktelen ajándék. Mondom neki, hogy szeretném megnézni a kalapácsot. Hagyja, hogy kihúzzam a zsákjából, és suhogtassam a levegőben. A karcsú fej meghökkentően súlyos a hajlékony nyélhez képest. „Nem tudja, hol vagyunk?” – kérdezi. „Én már otthon” – válaszolom, és élvezem, hogy a nyél milyen jól simul a tenyrembe. Nem érdeklődik tovább. Föláll, odamegy az ablakhoz, és nézi a tájat, amit behunyt szemmel is jobban ismerek, mint ő. A holtág itt szélesedik ki annyira, hogy alkonyatkor lilásvörös homoksivataggá mélyül. Az évszakok nem érintik a magányát. A falu négy kilométer; pontosabban, nem a falu, hanem az a hatalmas hulladékgödör, szeméttemető, ahol a beteg állatokat is elássák, miután rétegesen meszet öntöttek rájuk. Egyszerűbb volna az égetés, de ennek még nincs kidolgozva a gazdaságos technológiája. Bár lehet, hogy én vagyok rosszul tájékoztatva. S valószínű, hogy másról is szó van. N… kormányzóságból, az egyik augusztusi reggelen, könnyű féderes kocsi fordul be a falu főutcájára, fehér porköpenyes utasával. A református lelkésznél száll meg. A parókia vendégszobáját bocsátják rendelkezésére, noha nem egyházi megbízatással érkezik, sokkal inkább egy közigazgatási természetű ügyben, ami összefüggésben van a helybeli rendőrőrs hatáskörével is, mások szerint az állategészségügy helyi problémáival. A vendégszoba ablaka orgonabokros belső udvarra néz, melyet egy kerekes kút s egy több méter magas farakás választ el a parókia nagy udvarától. Különös módon itt minden átmenetibb és pusztulóbb, az ágyások, a görbe szilvafák, a rönkasztal és rönkpad, a kiakasztott száradó fehérneműk. Még a fehérneműk is. Mondhatnánk úgy is, hogy itt folyik a látványosabb élet, itt várakoznak a házasulandók, a keresztelést és halálesetet bejelentők, az önkéntes véradók. Mégis pusztulóbb az egész, mint a belső udvar elhagyatottsága. A tartózkodó modorú főtisztviselő ablaka tehát ide néz. Ami korántsem jelenti, hogy maga a főtisztviselő is. A belső udvart a szomszéd üres telek felől is meg lehet közelíteni, egy szögesdróttal biztosított vasajtón. A főtisztviselő többnyire erre közlekedik. Mindössze két és fél napot tölt a faluban, de ez is elég, hogy a reménykedés és bizonytalanság legyen úrrá a hajósokon, akik csak a téli hónapokban hagyják el a szigetet, hogy másutt keressenek alkalmi munkát, s azon a néhány értelmiségin, akiknek van ugyan bepillantásuk az ügyekbe, bár sosem érzik úgy, hogy eléggé. A lelkészről tudni kell, hogy a szó legmindennapibb értelmében megszállott; akár arról van szó, hogy a falu nyomorékjainak, öregjeinek a tüzelőjét felvágja, akár arról, hogy egy lelket megmentsen, vagy kárhozattal fenyegessen. A kertek alatt belopakodó jehovásokról úgy tud nyilatkozni, hogy a szavai égetnek. A piros pulóveres erre hajol oda hozzám: arca arasznyira az arcomtól, a szájában felébe tört Kossuth cigaretta. Öngyújtóm megvilágítja a fekete szemcsés bőrét. „A kőpor?” – érdeklődöm, s megvárom, míg a kanócon elalszik a láng. Bólint, és kiveszi kezemből a kalapácsot. Könnyedén belecsap vele a tenyerébe. Mozdulata túlságosan is szakszerű és kihívó. Mutatja a vas tompa ívét, s magyarázza, hogy elég egy pöccentés, és a koponyacsont reccsen. „Még egy bikáé is” – mondja nevetve. „Azt nem tudjuk kipróbálni” – nevetek én is, és visszaveszem a kalapácsot. Hosszan, erősen szív a cigarettájából, a parázs fölizzik. Érzem, hogy valamit megint elrontottam, ami helyrehozhatatlan. Nem voltam elég cinkos. Még mindig nyílt pályán állunk. Az ajtó nyitva, enyhe kereszthuzatban ülünk. A Duna felől hűvös iszapszag áramlik, hatodik hete nincs csapadék. A kutakban nyálkás a víz. A fiatalember kiáll az ajtóba, vizelni kezd. Közben más mocorgást is hallok; odalépek a kalapáccsal mögéje. Mutatja, hogy egy vakondokot vizelt le véletlenül; még látjuk, ahogy ügyetlen gyorsasággal bukdácsol a holdfényben, a gazos kövecshalmokon. „Várjon, megfogom” – mondja, és kikapja kezemből a kalapácsot, leugrik. Latolgatom, hogy ugorjak-e utána; aztán mégse. Egy darabig az ajtóból figyelem, ahogy hajlong, megáll, megmerevedik, időnként odakoppint a kövekre. Már lent van a töltés alján. Aztán minden átmenet nélkül lelankad az érdeklődésem. Visszamegyek a kupéba, és a másik oldalon hajolok ki az ablakon, a holtág irányába. Tulajdonképpen már rég leszállhattam volna, innét gyalog se sokkal hosszabb. Ha átvágok a holtmeder szélén a gulyacsapásra, épen a szeméttemetőnél érem el a falut. A főtisztviselő a második nap délután azt is szemrevételezi. A féderes kocsin vonulnak ki ide is, ő, a rendőrőrs vezetője és a tanácsi hivatal vezetője. Gondosan körbejárják a bűzlő telepet a földpad szélén, mely a horhosnak beillő mélyedést körülveszi. A földpad biztonsági célt szolgál, az öngyulladás veszélye mindig fönnáll. A beteg és fertőzött állatok elégetésére vonatkozó megállapodás állítólag ez után a szemle után születik meg. Még soha nem láttam állatégetést. Mindig csak azt, hogy letaglózzák, vagy elássák őket. Észreveszem a holdfényben, hogy a holtág fűbokros prérijén egy szarvasbika tűnik fel, a lassított felvételek álomszerűségével. Vagy óvatos, vagy csupán belefeledkezett a saját nem sürgető mozdulatába. A régi Winchesteremet ujjnyit balra kellene fognom, még csapott célgömbbel is. A fegyverek konoksága – szeretném mondani: ösztönös konoksága – felveszi a versenyt a miénkkel. Ha előbb leszállok, most én is térképezhetném a teret, amibe betévedt egy pillanatra. Vállalhatnám az ő mozdulatlanságát, mikor a pillantásunk összeakad. A szügy ideges rándulására egyik lábát is fölemeli, de valahogy úgy, hogy mégse mozdul meg. Kiszámíthatatlan, hogy bekövetkezett-e; s ez most már nyitott kérdés is marad. „Nagyon okos. A mulasztás így épül bele minden nyereségbe”, gondolom brosúraszerűen. S valami idétlen zajt várok, annyira művi a csend. Mintha a mozdonyunk is kihalt volna, semmi életjelet nem ad. Közben puha léptekkel (tornacipőben) befordul az ajtón a piros pulóveres, kezében a szétvert fejű vakond. A besütő holdfényben bizonytalan a jelenlétem. Nyitott sliccén kilátszik a fekete klottalsója, négy társa lefittyedő szájjal horkol. Meglepődik, hogy mögöttünk üres az ülés. „Leszállt?” „Nem, átment a másik vagonba.” „Ne látogassuk meg?”, s a vakondot tartó kezével megtörli az orrát. Bólintok, hogy jó, és én indulok előre. A kalapácsot is hozza, az ülések karfájára sorba ráüt. A szomszéd vagon utolsó üres kupéjában ül. Nem tudom, honnét, most egy szakadt katonapokróc is van nála, azon fekszik a csecsemő. Meztelen lábát a szemközti ülésre támasztja, s melle újra kibontva félig. Még mindig domború a hasa a szülés tán, s még mindig a várandósok mozdulatával fekteti rá a kezét. Rezzenéstelenül néz, amikor megállunk mellette, csak a pokróc szélébe markol bele, pár centit közelebb húzza. A piros pulóveres csalódottan csettint. „Azt hittem, nagyobb, mutatni akartam neki”, s a kalapács nyelével megpöccinti a vakondot. Mint egy lomha órainga, úgy leng a kezében. Az asszony a tenyere élével benyomja szoknyáját a térde közé, összeszorítja a combját. „A nagyobbik gyerekem se játszana olyannal” – mondja mimikátlanul. Minden engedmény nélkül zárkózik be, és lehetetlen nem érezni, hogy ő az erősebb. Valahol, messzebb, újra rákezdenek a csalogányok, de eléggé szétszórtan az üres tájban. Köszönés nélkül hagyjuk ott az asszonyt. S már nem megyek vissza a kupénkba. Az ajtónál megállok, lelépek a lépcsőre. „Itt akar leszállni? – kérdezi hirtelen dühvel. – Akkor mi a picsának várt eddig?” Mondom, hogy erre nem tudnék pontosan válaszolni, különösen ilyen gyorsan. Elneveti magát. A vakondot odanyomja a kezembe, s a kalapács nyelével a vállamra üt. „Menjen akkor, le ne késse a lábmotorost!” Már messze bent járok a holtmederben, mikor a vonat megindul. Tömzsi pufogással nyomja ki a mozdony a szikrákat. A hártyásan pöndörödő iszap olyan hangot ad, mintha kiszáradt rovarokra taposnék. Alatta azonban majdnem kőkemény az iszap; a főtisztviselő féderes kocsija is nyugodtan elmehetne itt. A parti füzesek fölött a templomtorony éles körvonala látszik, a homokos gulyacsapás lelappadt, fehér csík. Tereptárgy, mondtuk valamikor. Hosszan kitartott, csapott célgömbbel célzás. A vakondot a bal kezemben viszem, két ujjammal csípem össze a szőrét. Már nem csöpög a feje, a vér belealvadt a gereznájába. Még a surranó hangok is személytelenek most. Egyedül a falu felőli magaslat, a homokbányától északra, ahol az ültetett fenyőerdő húzódik, egyedül ez a magaslat személyes. „Mindent számításba véve, csupán onnét lőhető be kielégítő pontossággal a holtág.” És benne én, aki még mozgok. Most kell vigyázni, résen lenni. „Az óvatosságot nem összekeverni a gyávaság vigyázatlanságaival!” Ugyanis semmi se kihívóbb, mint a gyávaság. S a feladat pillanatnyilag csak ezen a prizmás, repedésmozaikokkal szabdalt iszapprérin oldható meg. Csak itt világos a feladat értelme. A feladat rögeszméje. A már előzőleg likvidált vakond a megtévesztő és előretolt tereptárgy most – ő a csalétek, a konc, a felkínált áldozat. Tehát nem én, hanem ő. Én álcázva, biztosítva, a feladat érdekében. A vakond a csapott célgömb alatt. Igen, ez a legvégiggondoltabb stratégia most: a tetem újramegöletése. Egy pillanatig tisztán hallom, hogy a csalogányok áttelepítették magukat a magaslaton húzódó fenyőerdőbe. Kétszer megforgatom és széles ívben elhajítom a vakondot. A holdfényben hibátlan röppályát ír le. Kissé alacsonyabb pálya, de azért így is van néhány pillanat, amikor az én nézőszögemből a fenyőfák csíkja fölé emelkedik a tömzsi test, majdnem súlytalanul. Lehetne úgy is mondani, hogy újra egyedül vagyok, nincs társam. Az árnyékomat nem vehetem számításba; egyrészt a holdfény nagyon elmosódó, másrészt… Nem tudom. Hirtelen cserbenhagy a bizalom a szavakban. Valószínűleg ez vesz rá, hogy minden erőmet összeszedve rohanni kezdjek a gulyacsapás felé. Közben csak annyi villan át rajtam, hogy gödörhiány, fedezékhiány… De ennél tovább nem jutok. Télen a szigetcsúcstól északra, tompa ék alakban, hatalmas homokpad nyúlik a Dunába, pár centis jég fedi, a dér erre fagy rá. Ha egyenesen az ék csúcsa felé tartok, nem tudom eldönteni, hogy a lábam alatt mikor és hol kezdődik a folyó befagyott medre. Elvileg, esetleg, már rég beszakadhatna a jég, s a meder gödrébe süllyedhetnék. A következő alkalommal majd szöges botot viszek magammal, és azzal szurkálom, kopogtatom ki, hogy hol a homokpad vége; az utolsó szilárd pont, ahol még beáshatnám magamat, mint valami kihelyezett, hősies megfigyelőállásba. Bár – és ez megfelelő értékűvé silányítja az egész idejétmúlt helytállást, az egész bizonytalan vállakozást – teljesen fegyvertelenül. Gubbasztva ülök a jégen, s úgy is érezhetem magamat, mint aki utolsó, önkéntes célpontnak maradt, kicsit nevetségesen. Távolabb varjak röppennek fel a rianás hangjára. Hatos kötelékben köröznek. Árnyékuk annyi nyomot nem hagy a havon, mint az én pillantásom a hidegre tisztult égen. Már bokáig süppedek a homokban, mikor a kocsmából fölhallatszik a nagybőgő dallamtalan brummogása. A szemétlerakodónál erős pernye-, égésszag csapja meg az orromat. A holdfényben is ki tudom venni az árulkodó füstöt: meglehet, hogy öngyulladás következett be – vagy a főtisztviselő utasítására rendeztek egy próba-állatégetést. A szag mindenesetre ezt gyaníttatja. Szinte elviselhetetlen a bűz. Parázsnak nyoma sincs már, csupán a földpadokon tudok kivenni szeszélyes koromfoltokat; mintha a láng a negatívját égette volna rá a töltés oldalára. Megszagolom a kezemet, hogy még érződik-e rajta a vakond fanyar büdössége. Nem érződik, biztos ott maradt valahol a holtágon. Lehet, hogy visszatalál az elhajított testhez? Ez túlságosan ésszerű lenne. Már két óra, mikor a libalegeltető főtérre érek. A tér közepén állatmázsáló, vaspántokkal szegélyezett deszkapallóval. Az állat erre lép rá; de kétoldalt vascölöp is van, hogy lánccal ki lehessen merevíteni, ha nyugtalan. A mázsáló mögött kavics- és mészkupacok. Azon túl egy frissen létesített Öregek Parkja, padok nélkül, körbe drótkerítés. A geometrikus virágyágyások között elvágólag vezetett sétautak, néhány növendék fa. A park rácskapuján frissen festett lakat. A múlt századi Szent Kristóf szobor lakkosan fénylik a fekete-fehér Walkidtól. A téren egyetlen lámpa ég az akácfák között; az erős égő zöld fénylabdacsot gömbölyít ki a kusza lombokból. Az ablakok sötétek, csak a parókia szélső szobájából szűrődik ki fény. Arra kanyarodom. A kép majdnem megfelel a lehetséges várakozásnak. Az utcáról nézve, szemközt, pulpitusszerű emelvényen áll a lelkész, Bibliával a kezében. Előtte, nekem háttal, két idős parasztember ül, kicsit előrebiccentett fejjel. A falakon semmi kép, még a holland protestáns misszió színes Biblia-naptára sem. Csak a mészfehér felületek s egy ernyő nélküli körte. A két paraszt kabátgallérja felgyűrődik, de azért így is látszik a nyakukból egy vonalzónyi csík, ami legénykoruk óta nem barnult le. Illendőség, hogy meglett férfi csak ingben végezhet mezei munkát. Hajuk frissen fölnyírva a koponya hátsó középvonaláig, a falusi borbélyok ízlése szerint. Ez a technika különösen kiemeli a nyaki csuklyás izom köteges kidudorodását, némileg hasonlóan a leromlott állatok nyakvonalához. Az időpont mindehhez valóban szokatlan; de tény. A főtisztviselő a munkátlan estéjét szintén a lelkészéknél tölti, vacsorára hivatalos hozzájuk; s ezt is bárki ellenőrizheti az utcáról. Az átlásztó függönyök csak jelzik a magántulajdon határát. A lelkész fia mondjuk Svédországban él, fogtechnikus és dzsúdótréner. Egy törékeny keramikuslánnyal él együtt. A színes fényképek meggyőzhetik a főtisztviselőt, hogy a lelkész a haladó protestáns vonalhoz tartozik: a menye meztelenül játszik a csecsemőjével, s a náluk vendégeskedő lelkészhez meztelenül megy be jó éjszakát kívánni. Ez Isten jóváhagyásával természetes, és kedves az érzékeknek. Ám a kertek alatt belopakodó jehovásoknak mégsem tud megbocsátani. Száztíz kiló, s a fél kezével össze tud roppantani egy nyakcsigolyát. A kocsmánál hallom, hogy a mai napból mit mulasztottam. Este hét után a szeméttemető gödrében csakugyan tűz támadt, ki nem deríthető okból. A tűztől a hazatérő csorda megvadult, a terelőkutyák is elvesztették fejüket. Végül két bika, öt üsző rohant bele a lángokba, inkább önként, mint elkerülhetetlenül. Egy borjút a lelkész saját vállán mentett ki, a többi odapusztult. Hogy megrövidítsék az állatok szenvedését, a rendőrőrsön tárolt benzinnel – a lelkész ajánlatára, meggyorsították az elégetésüket. Ezt még a kocsmaajtó előtt tudom meg, ahol egy nagyobb csoport tárgyalja. Különben a kocsma késői nyitva tartása is a hirtelen torlódó eseményeknek köszönhető. Egy darabig az ajtóból szemrevételezem a füstbe préselt helyiséget. Körbe a falon selyemhuzatos hangulatlámpák, legtöbbjét átpörkölte a túlméretezett körte. A helyiséget elválasztó álboltíven bronzszínű papírmasé dombormű: részlet a mezőgazdasági és ipari munka köréből, stilizált egyszerűsítéssel. Végül mégis bemegyek egy pohár sörre. Meleg lélötty, csak a felét tudom meginni. B. révrakodó furakszik oda mellém; a háború előtt két év jogot végzett. Köti magát hozzá, hogy doktor úrnak szólítson, a vállamat szorongatja, s váratlanul megcsókolja a kezemet. Ha valaki, én fogom megérteni, magyarázza; a zsidók a hetedíziglen átok miatt bűnhődtek, s a németek a hetedíziglen átok miatt vesztették el a háborút. Vizenyős a szeme, mint az űzött vadé, akit már űzni sem űznek. A szomszédja meséli, hogy a világhírű budapesti törpeszínház előadására a tűzvész után került sor; de a beígért nagy szám – a világ legkisebb két törpéjének a tánca – csalás. Összesen egy törpe volt, az táncolt egy törpebábuval. Közben öt forintért árusították a táncos törpe nagyapjának a fényképét, az unoka aláírásával. Megpróbálok az utcai ajtó felé áttörni a tömegen, de pár lépés után elakadok. Bekéredzkedem a söntéspult mögé, hogy a hátsó ajtón az udvarra kijussak. Majdnem színpadszerű a hodály nagy udvar, rendszertelen melléképületeivel. Szétszórva néhány részeg a sötétben, az elgazosodott kuglipályán glédába állított bitumeneshordók. Átható vécébűz. Kifelé menet valaki belemarkol az ingembe, és összetéveszt egy szobrásszal, akinek szintén ősz a haja. „Tudja, mit kellene? Negyed kiló élesztőt bele a latrinába, az mint a tésztát, kinyomná a szart az udvarra. Meg se lehetne állítani, ötször annyit csinálna belőle. Akkor majd lenne új latrina. Nem hiszi? Mi egyszer megcsináltuk Konstanzában.” Ő vezet el a fogadóig, ahol megéjszakázhatom. A szobában szórakozottan megnézem magamat a tükörben, s egy pillantig majdnem ketten vagyunk. Már három óra, mire ágyba kerülök. Előtte kimegyek még az udvarra, nézem az üres utcát. A kocsmát bezárhatták közben, ismét művi a csend. A kerítés mellett frissen kaszált fű, a rózsabokron kitapogatok az ujjammal néhány kemény bimbót. Véletlenül tüskébe nyúlok. A számban egy kis vér. Itt, a felső soron egy négyéves fiú tereli össze hajnalonként a marhákat, hogy az Öregek Parkja mellett a többihez csatlakoztassa őket. Az ostora végén bőrzacskóba varrt körömnyi ólom. Mondom neki, hajnalban hogy ez nem jó, így nem durran elég nagyot. Azt válaszolta, tudja, de így jobban csíp, ha kell. Fél hatra már biztos kint lesznek.

 

 

 

Aztán – így következett el a karácsony, amikor illő a mondatok végére pontot tenni, az év magára csukja a könyve fedelét, az utakat befújja a hó, és lehet álmodni tavaszról, nyárról… Egy új könyvről, amelyik nem fog hasonlítani semmilyen megelőzőre. Bekeretezve egy egészen más és szebb reménytelenségbe.

 

December huszadikán költöztek be az egerek a kamrába, szám szerint öten, két nőstény és három hím. A kopasz vadszőlőn kapaszkodtak föl a második emeletig, az indák odáig felnyúltak. Mint valami izomrostpreparáció, olyan volt a fal, s ez a hálózat volt az egyetlen biztos út a pincétől a kamraablakig.

Vándorlásuknak nem volt különösebb oka, csupán a megszokott. Az élelemhiány, a mindennapos szénlapátolás robaja, s hogy nem akadt üreg, ahová behúzódhattak volna. Ösztöneikben az rögződött, hogy a védett üregekben egyúttal jóllakottak is.

A pince cementes volt, sehol egy rés. Nyáron faládák álltak az egyik sarokban, de ezek eltűntek ősszel. Maradt a szén. Ha lapátoltak belőle, a villanyt is felgyújtották, s ez ideges futkosásra késztette őket. Csak a széndarabok között bújhattak el. A szén viszont porlott – az egyetlen, ami mállott a pincében –, s a legváratlanabb pillanatban zúdult rájuk a fekete lavina. Sok így pusztult el közülük, de hogy hányan, azt soha nem érzékelték, csak azt, hogy ők még élnek. Legtöbbjük az éhségtől hullott el. De ezeknek a pusztulását sem érzékelték másképp, mint azokét, amelyeket a szén temetett be, s így meg se szagolhatták őket döglötten. Közömbösen surrantak el mellettük.

Egy nap megerősödött a hideg, s jeges hó fúvódott a pincébe, belepte a szénhalom réseit. Ha ráléptek a fehér porra, besüppedt alattuk; ha meg felolvadt a testüktől, a nedvességet érezték iszonyúan a hasaljukon. Ez nemcsak a futkosást, de a rejtőzést is fáradságossá tette. S a villany is élesebben világított a hótól. Mintha csak egymást akarták volna kiegészíteni, a hó és a szén.

Huszadikán éjszaka az egyik hím odarohant a deszkajárókához, végigszaladt rajta az udvari ablakig, majd ismét visszafutott a pincébe, és ott cikázott nyugtalanul. Hamarosan a társai is nyomába szegődtek. Percekig rohangáltak így, fel és alá, mindig ugyanazon a szakaszon, és mindig ugyanott torpanva meg, mintha kényszerítő, áldozati feladatot hajtanának végre. És semmi hangot nem hallattak közben. Aztán újra a deszkánál teremtek. Felkúsztak a szellőző vasrácsára, és megindultak fölfelé a végtelennek tetsző falon. Mindez pillanatok alatt történt. Ellenállhatatlanul mászniok kellett, noha semmi szagot nem éreztek; sőt, a fal még a pincénél is vigasztalanabb volt. A feketére aszott bogyók a legkisebb érintésre zörögve hullottak le; és sose tudták: ők okozták a zajt vagy valami más? De csak annál konokabbul törtek előre. Az a tény, hogy más körülmények közé kerültek, megkétszerezte kitartásukat, hogy ezektől az új körülményektől minél előbb megszabaduljanak.

Közben akadt egy megtévesztő pillanat. Túl az első emeleten, egy kipúposodó malterréteg mentén, keskeny rés állta útjukat. Lábacskáikkal azonnal körbetapogatták belülről. Igazi üreg volt. Megnyugodva fúrták be magukat az alján felgyűlt porba, s itt töltötték az éjszakát. E biztos fedezék birtokában a vadszőlős falat is másképpen érzékelték másnap. A fekete bogyókból egész halomnyit hordtak be az üregbe, s tűéles fogukkal apróra morzsolták. Ettek is belőle, de éhségüket inkább a rágcsáló mozdulat enyhítette. A mélyedést, amit testükkel vájtak, széttördelt levéllel bélelték ki. Ez a munka késő délelőttig eltartott. Délfelé a szüntelen kapirgálástól az üreg fala meglazult, s az egész malterlebernyeg lezuhant az udvarra két társukkal együtt. Mindketten egy nagyobb malterdarabba kapaszkodtak bele, előbb csak óvatosságból, aztán már ijedtükben, mint az egyetlen valamibe, amihez a biztonság friss emléke fűződött. Lent a mélyben beletemetődtek a hóba; s fönt így maradtak öten.

Vaksin hunyorogtak, a téli nap vakít. Üreg nélkül a vadszőlős fal ismét borzalmasnak tetszett. Sokáig mozdulni sem mertek. Majd később egy kis maradék peremen tovább rágcsálták a levéltörmeléket; de hamar rájöttek, hogy nincs mit kibélelni vele, s akkor újra elfogta őket a kínzó sürgetés, hogy útra keljenek. Előre, és semmiképp se vissza.

Ekkor érkeztek el a kamraablakig. Már négy-öt méter távolságból megérezték, hogy nyitva van, s ettől új erőre kaptak. Csak addig kell kitartani most már – s akkor valami egészen más kezdődik.

Egészen más.

A kamra kicsi volt. Falait mennyezetig polc borította, a két szemközti állványt vasrúd kötötte össze, néhány kolbász, sonkavég, finom sókristállyal erezett szalonna lógott le róla. Egy kis asztalkán ételmaradék. Alatta hullámpapír doboz, tele rongyokkal letakart krumplival. Az ablak üvege kék volt, s ugyanilyen kék az ajtó ablakszeme is. Ez a derengő félhomály különösen nyugtatólag hatott rájuk.

Az egyik polc mellett szokatlan formájú láda hevert; talán, hogy fel lehessen rá állni. Mindenesetre volt egy elkülönített rekesze is, olyan, mint egy fiók, de ezt csak napok múlva fedezték fel. Addig a polcok sarkaiban töltötték az éjszakát. A sok zug közül egyelőre nem tudtak választani, váltogatták a helyüket; úgy érezték, mindegyik egyformán alkalmas, hogy birtokba vegyék. A bőséges táplálkozás nemcsak az állandóság érzésével párosult bennük, hanem hanyag otthoniassággal is. Szinte tobzódtak a bizonytalanságban, hogy bármelyik zugban megaludhatnak. S ugyanakkor az önállóságuk is megnövekedett. A pincében folyton egymás mozdulatát lesték, most mindegyiküknek megvolt a maga külön útja; sőt, külön hangja is. Hol tompábban, hol élesebben kis füttyöket kevertek cincogásukba, ami leginkább lágy trillázáshoz hasonlított. Máskor meg halk horkantást, csettintést vegyítettek bele, de olyan technikával, hogy mind az ötükét meg lehetett különböztetni. Mintha minden veszély megszűnt volna, ezt sugallta a kék félhomály. Az ajtó ritkán nyílt ki, és akkor is zörejek előzték meg. És nem zúdult le se fehér, se fekete por.

Jelenlétüket egy elmozdított befőttesüveg árulta el: zörgősre száradt morzsalék hullott le róla.

A fölfedezés után a házaspár gyorsan becsukta a kamra ajtaját. A padló reccsenései azonban sejttették, hogy nem távoztak messze, rövidesen ismét be fognak nyitni, és néma mozdulatlansággal várják a kétségtelen bizonyosságot, az apró neszeket, a lelepleződést, ami indokolttá teszi az óvatosságot. És jogossá a védekezést. De semmi nesz nem hallatszott. Erre késpengével végigkocogtatták az üvegeket. Megrugdalták a polcok alját. A papíralátéteket zizegtették. Ez sem hozott eredményt. Viszont kiderült, hogy nem egy egér garázdálkodik, hanem több, esetleg egy család. Egy családnyi egér pedig már olyan mértékű tenyészés, ami undorít. S undorodva továbbfolytatták a csapkodást, és még szélesebbre tárták az ablakot: ha kimenekülnek, egyelőre elhárították a veszélyt – aztán majd kigondolnak valamit.

De egér ezúttal sem mutatkozott. Szorongva lapultak szanaszét, mind az öten másutt, holott legszívesebben együtt kuporogtak volna, egymás hasa alá dugva fejüket. Végül két csattanás hallatszott: az ajtót és ablakot is rájuk csukták.

Kis idő múlva halk, egyforma cincogással jelt adtak egymásnak, és a legfelső polcon összepréselődtek, akkora helyen, mint két gyufásskatulya. Nem is mozdultak addig, míg újra nem nyílt az ajtó. Akkor érthetetlen sietséggel átfutottak egy másik sarokba, s lábuk alatt megzörrent a papír. Ezt a neszt már jól lehetett hallani. Egy pillanatra újra szóba került, hogy talán mégis próbálják kihajtani őket, de letettek róla. Most már a fogó mellett döntöttek. Egy féldióval feltámasztott virágcserepet állítottak az asztalra, majd minden föllelhető élemiszert letakartak üveggel. S ami a vasrúdon lógott, zsineg helyett vékony drótra fűzték fel.

Aztán csöndben maradt a kamra egész másnapig. És a csönd ismét bizakodóvá tette őket. Járták külön útjaikat, füttyögtek, s még jobban is érezték magukat, mint eddig: az ablak csukva volt, nem volt annyira hideg. Jóllakottságukban az sem tűnt fel rögtön, hogy minden ehetőt üveg borít. Megelégedtek a papírrágcsálással, a rágcsálás enyhíti a szomjat. A féldiót csupán megérintette egyikük, mire a cserép lekoppant, de lomhán. A hasas nőstény egyszerűen nem értette, hová tűnt olyan gyorsan a dió.

Másnap újra kezdődött a csapkodás; a kamra ablakára dróthálót szegeltek föl.

De előbb megvizsgálták a virágcserepet. Óvatosan fölemelték egy alája csúsztatott papondeklivel, és kivitték a vécére. Csalódást okozott. De még így üresen is gyanút keltő volt. Mintha lett volna benne egér, csak éppen már nincs. Megszökött volna? Nevetséges. Mégsem lehetett nevetni rajta. Furcsa tartózkodással helyezték vissza az asztalra, mint egy fertőzött csészét, amit bár kimostak – mégsem lehet tudni.

A drótháló fölszerelése sokáig eltartott. A hely is szűk volt, az ajtót se hagyhatták nyitva, nehogy kiszökjenek az egerek az előszobába. A szögecsek folyton lepotyogtak a földre. A könyök, a csukló minduntalan beleütődött az ablakfába. A drótháló szegélye, mint a tű, szúrt, s behasított a köröm alá, szopogatni kellett a kibuggyanó vért. De kárpótolt a gondolat, hogy a háló tökéletes megoldás lesz. A kamra szabadon szellőzhet, s még egy bogár sem hatolhat be. És egy egér sem távozhat már. Csak mielőbb vége legyen a hajszának, aztán már nem kerülhet sor ilyesmire. Gyorsan és végérvényesen. Tuladjonképpen így humánus. Addig már takarítani sem érdemes, majd utána. Utána rend lesz és tisztaság. Iszonyú, hogy mindenütt ott a nyomuk; ahol nem is látszik, ott is a piszkukat sejteni. És a bűz. A takarításszag olyan, mint a tiszta lelkiismeret.

Az egereket megviselte az órákig tartó zaklatás. Csak sötétedés után merészkedtek elő. A zugok, ahol bújtak, már sokkal kevésbé látszottak biztonságosnak. Tétován az ablakot is körbejárták. A háló meglepte őket. Érezték az éles levegőt, mégsem lehetett áttörni rajta. Nem mintha menekülni akartak volna, de kitapasztalhatták, hogy arra nem vezet többé út. Talán másfelé.

A két hasas nőstény éhezett meg legelőbb, de csak morzsányi törmeléket találtak. A cseréppel ugyanúgy jártak, mint előző nap: a dió eltűnt, mielőtt ehettek volna belőle. Üregre vágytak, egészen kicsi üregre, s egyre inkább fölhagytak az egyéni futkározással.

A hím ekkor fedezte föl a szokatlan formájú láda fiókrekeszét. És ez egyszerre lázba hozta őket. Még ösztöneik találékonyságát is meghaladta, hogy mért jobb ez, mint minden eddigi üreg. Jobb volt. S a kinti világból tekervényes folyosójárat vezetett hozzá. Azonnal megkezdték a kibélelését. Tépték és hordták a papírszeletkéket, a rongyszálakat, melyeket a krumplisládában találtak. Három napig tartott a fészek elkészítése, s ebben a három napban alig zavarták őket. De nem is nagyon hallották a neszeket a fiókrekesz mélyén. Biztos fedezék volt, téli, nagy alvásokra való.

Az üreg legbelsejébe a két nőstény fészkelte be magát. Egyre nehezebbükre esett a mozgás. Aludtak, kóvályogtak, majd újra elaludtak. A jóleső melegben a legkisebb morzsa is kielégítette őket. A cserepet azonban mindennap meglátogatták, makacsul bizakodtak, hogy egyszer mégis megkaparintják a diót. Mivel soha nem tudtak a közelébe férkőzni, egy idő múlva egyetlen tárgya lett érdeklődésüknek, óriásinak sejtették és kimeríthetetlennek. Ha ezt a fészekbe cipelhetnék, talán ki se bújnának tavaszig. De azért már az öreg hím is a kényelmesebb utat választotta, hogy megközelítse: az asztal lábán már nem tudott fölkapaszkodni, visszacsúszott a gyöngeségtől. Ettől egyszer váratlan őrjöngés vett erőt rajta. Cincogásával úgy fellármázta társait, hogy végül mind fölmásztak az ablakperemre, és vadul kaparták a hálót. Megfeledkezve a fészekről, eszeveszetten ki akartak törni. Majd váratlanul ismét elcsöndesedtek és visszavonultak. Csak a legkisebb nem. A futkosás ingere nem akart elcsitulni benne, egyenesen a cseréphez rohant, és belekapott a fél dióba. A dió félrerepült, ő meg a cserép alatt maradt. Egész éjszaka ott hevert az asztalon a dió, veszély nélkül ehettek volna belőle, de társai nem mozdultak ki reggelig. Akkor pedig már késő volt, a cserepet kivitték a vécére, dióstul. Az egérkölyök döglötten hullott ki belőle. Ráhúzták a vizet. Még akkora sem volt, mint egy spulni cérna.

Ez az elképesztő kicsiség szülte a gondolatot, hogy más eljárást kell alkalmazni. Végre is, ki tudja, hány van belőlük? S ha mind ilyen apró? Mindet külön várják ki, míg a cserép alá kerül? Ha nagyobb lett volna, talán nem is gondolnak a kénrúdra. A nagy test valahogy megfoghatóbb eredmény. Zsákmány, ami terítékre kerül. Így csak légycsapkodás, nincs vége-hossza. Egyszerre az invázió rémével fenyegetett ez a kicsiség. S hátha még kisebbek is vannak?

A méreg megbízhatatlan, hozzá se nyúlnak többnyire. A kénfüst viszont alapos és gyors. Kár, hogy eddig nem jutott eszükbe. Hogy biztos legyen a hatás, egyszerre két rudat gyújtottak meg a cserép tetején. Aztán kihordtak minden élelmet, és eltömítették az ajtót.

Az egerek sokáig nem éreztek semmit, a fészekbe nehezen szivárgott be a füst. Mikor orrukba hatolt a csípősség, ösztönösen egymáshoz dugták a fejüket. Így várakoztak. Pár perc múlva aztán vakon kirohantak az elbarikádozott járaton – csak az egyik nőstény nem mozdult. De az se ijedségből vagy ravaszságból: csupán kimerültebb volt, mint a többi. A huszonegyedik napja felé közeledett, míg a másik nőstény csak a tizenötödik napja körül tartott.

Három társa kint különös változáson ment át. Először száguldva köröztek a láda körül, majd felkapaszkodtak az asztalra, sorba mindegyik polcra, egész a legfelsőig, és mindenütt körözve keresték a fészek bejáratát. Ez a körözés lett minden tudományuk. És egyre féktelenebb erőt éreztek magukban. Ha egymáshoz ütköztek, azonnal haraptak, és nem engedték ki foguk közül a másikat, összegubancolódva köröztek tovább. Aztán hirtelen, majdnem egyszerre bágyadtak el. Ahol utolérte őket a bágyadás, reszkető fejjel eldőltek, és egyre hosszabbra kezdtek nyúlni. Valószínűtlenül hosszúra nyúltak. Majd gyors rángásokkal leestek a polcról mind a hárman.

Nemsokára kinyílt az ajtó. A türelmetlenség, hogy mi lehet az eredmény, minden hasonló esetben sürget. A ritkuló füstben mindjárt szembetűnt a három hulla. A bejárat mellől azonnal felkapartak kettőt, de a harmadik beljebb feküdt, le kellett volna térdelni, hogy elérjék. Majd a következőre azt is – gondolták, s gyorsan becsukták az ajtót, hogy a bűz el ne árassza a lakást.

Csak órák múlva néztek be megint, kezükben egy kis karácsonyfagyertyával, amit a fáról emeltek le; a kávéfőző kicsapta a biztosítékot.

Elképedésükre a harmadik hullát fent az asztalon találták, megcsonkítva, félig lerágott fejjel. Tehát még élt az előbb, s azóta mászott oda. Sőt, vannak, amelyek túlélték a füstöt! Ez a fordulat otrombává tette a küzdelmet. Azt a tűnődő sajnálatot mérgezte meg, ami az egész műveletet végigkísérte, a cseréptől a kénrúdig. A sajnálat egyszerre bosszúsággá, dühvé változott bennük. De már nem határoztak semmi újat, este volt. Majd holnap.

A harmadik nőstény ezen az éjszakán érzékelte először, hogy mi az egyedüllét. Eddig csak meg-megfogyatkoztak, ami közömbös. Most ő volt az egyetlen egér a földön. S már nem bújt vissza a fészekbe. Kiült a drótháló mellé, az ablakperemre, és egész éjszaka ott ült. Reggel ott találták megfagyva.

Most már csak azt kellett megállapítani, hogy nincs-e több belőlük. S egy friss sajtdarabot hagytak az asztalon. Ha lesz rajta rágcsálásnyom, újabb kénrudat kell gyújtani; ha nem lesz, melegíthetik a szódás vizet.

Újév másnapján került sor a takarításra. Ekkor fedezték fel a fészket is. Nem akartak hinni a szemüknek: két lapátnyi rongy- és papírszemetet ráztak ki a ládarekeszből. Még egy vendégnek is megmutatták. Iszonyú. Ezek aztán jól fölkészültek a telelésre! Itt akartak kölykezni. S az öt közül legalább három nőstény volt – legalább három!

Ez a téma napokig foglalkoztatta őket. Elképzelték, hogy mi történhetett volna. Még számításokat is végeztek. Nász után húsz-huszonnégy napra hat-nyolc kölyköt szül a nőstény. És évente ötször-hatszor szül. Így egynek az utódai megközelítik a harmincat. És a hat-nyolc utódnak legalább a fele nőstény – és azok megint csak ugyanúgy… Nem is lehet végiggondolni, csak lerajzolni, mint a családfát. Aztán már rajzolni se lehet, csak absztrakt jegyekkel jelölni, számokkal, melyeknek mindegyike él, és még tovább osztódik. Geometriai progresszió.

Igen, ez az. Geometriai progresszió. S egyszerre, mint valami váratlan, talált kinccsel, úgy dobálóztak ezzel a kifejezéssel. S vele a tiszta lelkiismeret egyensúlya is helyreállt, cáfolhatatlan matematikává finomult.

 

 

 

DEORUM FABULAE

FINIS