Még nem jött föl a nap

– A kompozíció kérdéséhez (Merre a csillag jár) csak annyit: talán ez az első kötetem, amelyet valóban tudatosan, magam számára kicsit programszerűen is, megterveztem. A Film óta írt írásaim javát gyűjtöttem itt össze, függetlenül attól, hogy már kötetben megjelentek. A Film egy következetes út végállomása volt, utána új hajóra kellett szállnom – vagy elhallgatnom, vagy ismételgetni a már kiábrándulásig ismertet. A Film egy korszakot zárt le bennem, amely mindannak, ami az emberi történés világához tartozik, szó szerint a végére akart járni. Persze, ki ne akarna ilyesmit? Ki ne akarná az elkerülhetetlen legyőzetést, ha az út odáig nélkülözhetetlen…? Mert a mi versenyfutásunknak van egy ilyen eleme is. Meghát a tizenkettes nulltalálat se kicsi eredmény, ha jobban belegondolunk. A Film ennek az útnak tett pontot a végére. A változás, amire oda kellett figyelnem, lényegében az volt, hogy egyre kevésbé akartam a dolgok végére járni mindenáron, helyette az vonzott jobban, hogy elvesszek az emberi történés gazdagságában. Azt a meztelenséget, amit a Filmben elértem, meg kellett próbálnom újra felöltöztetni. Múlttal, történelemmel, emberek és tárgyak mesélő, epikusabb jelenlétével. Új kötetem erről az új kedvről, vonzódásról ad hírt – mint előkészületről. Nagyobb kompozíción dolgozom, s ez már egy ilyen típusú prózával szeretné megközelíteni azt a rejtélyes gazdagságot, amiben valaha éltünk, élünk és fogunk is élni. Csak persze a Filmmel záruló alkotói periódusra is szükségem volt ehhez: a meztelenség feltérképezésére. A meztelenség viszonylagos ismeretében most már a felöltöztetés lehetőségeit is másképpen látom, a gazdagság más rétegei is megvilágosodtak. Azt remélem, hogy a realizmusnak valamilyen lappangó bugyrába tudok ezzel az újra hangszerelt prózámmal leereszkedni.

– Eddigi írásaim színhelye, múltja elsősorban Dunántúlhoz és Erdélyhez kötődött. Ez ebben a kötetben se nagyon változott. A történelmi Pannónia és Erdély világa különösen vonz; és itt a történelmire tenném a hangsúlyt. Nem pusztán elvonatkoztatott emberi színjátékokat kerestem és találtam itt, hanem nagyon is sorsba, történelmi sorsba ágyazott színjátékokat, egyénekét, családokét, népekét. Meggyőződésem, hogy ennek a többnyire tragikus, dinamikusan heroikus szövevénynek legalább annyira valóságos és általános érvényű mitológiája van és lehet, mint mondjuk a most bontakozó szellemi-művészi Dél-Amerikának. És ez a „mitológia” túlnő a mi közvetlen köznapi és törtértelmi határainkon. Egyre inkább úgy érzem, hogy csak úgy beszélhetünk és írhatunk magunkról hitelesen, ha egyúttal az egész térség világáról írunk és beszélünk – vagy legalábbis bevonjuk a látókörünkbe ezt a tágasabb, mégis nagyon egy-atmoszférájú világot. Magyarán – Kelet-Közép-Európát kellene megfogalmaznunk prózában. Egy ilyen tablón mi is élesebben, kevésbé provinciálisan, egyetemesebben rajzolódunk ki. Pl. Krúdy ilyen értelemben vett tágasságát és realizmusát talán még nem is értettük meg és értékeltük igazán. Vagy Jókait. Vagy Kemény ilyen értelemben vett tágasságát, azokban a sziklatömb-regényeiben. Van tehát itt bőven tradíció, amit támaszként magunk mögött tudhatunk, és amit korszerűen folytatva újra lehetne építeni és a holnap tradíciójává tenni. Új arcot adni egy olyan mély-realizmusnak, amely magába szívta az „új” próza egyetemesebb technikáit is. Úgy is mondhatnám, a túlélő avantgardizmust. Szándékosan használtam a „mély-realizmus” szót, és nem a lejáratott szókapcsolásokat a realizmussal kapcsolatban. Azt hiszem, meg kell védenünk a realizmust – mindenekelőtt a műveinkkel – a kurzus-megfogalmazásoktól. Mindez persze a hazához, szülőföldhöz való viszonyt is meghatározza a prózaíró számára – új feladatokkal és lehetőségekkel gazdagítja. A problémák, témák, színhelyek, szemléletek kötetlen nyitottsága biztosítja ezt a gazdagságot. Mondanék itt egy szót, ami elértéktelenedett: meg kell tanulnunk ideológiai és plakát-felhangok nélkül internacionálisan hajózni szavainkkal és szemléletünkkel ebben az egy-sorsú térségben. Még akkor is, ha nem kapunk rá azonnal hasonló visszhang-választ. El kéne kezdenünk – ilyen értelemben is – egy új tradíció kimunkálását.

– A Merre a csillag jár-ról nehéz beszélnem, különösen az értelmezéséről. Én mély-realista írásnak érzem, noha sok szempontból álomszerűen naturalista benyomást is kelthet. Vízió-epikának hathat. Dehát legbelül valamennyien tele vagyunk ilyen történésekkel, tájakkal, közérzetekkel, meditációkkal, alakokkal és találkozásokkal. Persze csak akkor, ha jobban odafigyelünk. Mindenesetre az élő létezésünk, majd valamiféle elmúlásunk határvidékének mások a törvényszerűségei, mint a kvantum-fizikának – mégis ugyanarról a rejtélyről beszélnek. Nem kijátszhatók egymással szemben. Mély realizmus bilincseli össze őket. Talán ezt az írást is így kellene olvasni: mint egy tudósítást egy bennünk lappangó, valóságos világról. Végre is, az árnyékunk is mi vagyunk – nélkülünk nincs és mi se vagyunk nélküle. Ismerjük az árnyékát-vesztett ember kalandjait meg tragikumát – a német irodalom egyik mesterműve. Vagyis nemcsak az a tét – nomeg az irodalom témája –, hogy társadalmi-politikai realitásokkal éljünk együtt, hanem az is, hogy az árnyékunkkal is megpróbáljuk a szembenézést. Már csak azért is, mert az árnyékok világába költözünk – ha a nyelv géniusza nem téved. Igen, igazad van: ez az írás valamiképpen a halálról szól. Valamilyen élő halálról. Nem tudom. Talán az elpusztíthatatlan életről.

– Itt térnék vissza egy szóval arra, amit a kompozícióról mondtál; hogy a kötet mesével indít és egy filozófiai költeménnyel zár. Ez is tudatos választás volt. Minden epika bölcsője a mese. Nekem prózaíróként is fontos műfaj – sok mesét írtam gyermekeknek, felnőtteknek. A mese talán a legcsillogóbb „árnyék” rajtunk és bennünk. Valami, ami megfoghatatlanul valóságosabb minden másnál, ami kitelik belőlünk. Minden embernek van egy mese-vízjele. Ez az ő ártatlansága, mégha elbukik is. És milyen gyönyörű egy bukott ember! Mint egy vérző mese. Szóval, sokféle mese van. Az, amelyik a kötet élén áll, előre ráfelel arra, amiről a Merre a csillag jár beszél – vagy filozofikusan az Elégia. Ez a hosszú vers – már amennyire én tudom tárgyilagosan értelmezni – az emberi tudat és személyesség gondolati és érzelmi megütköztetése az ún. végső kérdésekkel. Hogyan van az, hogy vagyunk, hogy miként vagyunk, miért vagyunk…? Csupa banalitás. De azért súlyosak. Esti kérdések – mint Babitséi. Amire nincs válasz. A kérdéseket nem is azért tesszük fel, mintha választ remélhetnénk – magával a kérdezéssel csikarunk ki magunknak egy kis további erőforrást. Egyébként a Vignytől vett mottó szava lehet csak az utolsó szó – Még nem jött fel a nap.