IV

 

Hatvan év után

– Gondolom, helyénvaló, ha nem teszünk erős hangsúlyt beszélgetésünk alkalmiságára, hiszen az alkalom – 60. születésnapod –, ha jeles nap is, talán nem minden tekintetben egészen örömteli. Ámbár, hadd jegyezzem meg, hogy ez a tekintélyes szám csak azokat lepheti meg, akik jól és közelről ismernek… Arra kérnélek csupán, hogy vegyél részt egy beszélgetésen, szemérmességedet legyőzve, arról, hogy ki és mi vagy most. Hogy rögtön bele is vágjak: most érkeztél vissza az Egyesült Államokból. Milyen volt?

– Meglehetősen kimerítő két hónap. Tizennégy helyen tartottam előadást, pontosabban, én az írásaimból olvastam fel, s feleségem a maga munkaterületének tapasztalatairól beszélt, a tanatológiáról, a meghalás pszichológiájáról. Ha meggondolom, hogy a magyar irodalom a Halotti Beszéddel kezdődik, talán nem is volt ez annyira rendhagyás… Sok jó emberi találkozás emlékét hoztam magammal, egy olyan hallgatóságét, amelyik a beszélgetésekre elmondhatatlanul éhes. Sorskérdések hajnalig… Ezek az emberek a legkülönbözőbb rétegekből kerültek ki, de általában sem érdeklődésben, sem igényben nem lehetett megkülönböztetni, hogy ki munkás, iparos vagy értelmiségi. A benyomásaim persze még túl frissek. Magamnak is meg kell még fogalmaznom a tanulságokat, s remélem hozzájutok, hogy írjak is róla. Egy dolog azonban világos: kétoldalúan kell megpróbálnunk tiszta vizet önteni a pohárba. A közönség egy része itt-ott gyanakvó volt, de ez is hozzátartozik a képhez. Én igyekeztem mindjárt bemutatkozásként tisztázni, hogy mit várhatnak tőlem, mit nem. S főképp, hogy nem „politikusként” utazom – amit ismerős közönség előtt persze nem kellene mondanom, de ők végül is nem ismertek. Újabb tapasztalat, hogy a „független” gondolkodás szinte minden zárt nyit – könnyebben nyit rá a közös gondokra. Örömmel könyvelem el – vagy legalábbis remélem –, hogy beszélgetéseink pozitívuma éppen ez volt. A világ minden pontján vannak – és kell legyenek – minden nézetkülönbségen túlmutató, oszthatatlan magyar érdekek. Ezeket az érdekeket sokféleképpen lehet jól, és sokféleképpen rosszul képviselni. Egy biztos: távlatilag végképp semmire nem vezet, ha különböző kapcsolatainkban – burkoltan vagy kevésbé burkoltan – az idegenben élő magyarok számára előfeltétellé tesszük a szemléleti-ideológiai „felzárkózást”, a felzárkózás reklámértékű mímelését és az effélének látványos jutalmazását. Ez mint cél, irreális, és mint tét, a legkevésbé sem demokratikus. Sem itt, sem ott. Aminek egyedül lehet csak értelme: önmagunk lehető legdemokratikusabb cseréjének a biztosítása. De nézzünk innen odaátra: ők egy másik országban új otthont, boldogulást találtak. Tudjuk, hogy ez sehol, senkinek nem könnyű dolog. Az élet rendje viszont – és szükségszerűen az idő is megteszi a magáét –, hogy ezt az új nemzetkeretet, miliőt nem egyszerűen csak vállalják, elviselik, hanem egy új és jogos önérzettel tudják a magukénak. Ha ezt nem vesszük figyelembe, rossz pszichológiával közeledünk feléjük. Van itt azonban egy döntő mozzanat: a határon túl élő magyarok döntő többségénél – már amennyire statisztikailag meg tudom ítélni – ez egyáltalán nem jelenti a magyarságtudatuk ilyen vagy olyan formájának a feladását. Sőt, sok esetben még bennünket is megszégyenítő módon tárgyilagos, aktív és felelősségteljes ez a tudat. És még olyanoknál is tapasztaltuk ezt, akiknél már tényleg csak a puszta eredettudathoz kapcsolódó rokonszenv érzés lehet a motor. És a motor még mindig működik. És pontosan ez az, ami iránt nem lehetünk közömbösek. Élő szövet ez, amelyik változatlanul a miénk is – csak kérdés, hogy mit kezdünk vele. És ehhez kapcsolódik a gyakorlatilag nagyon fontos kérdés: végül is mit kívánnak erősíteni a hivatalos kiadványaink és akcióink az ő körükben? Zömükben, sajnos, azt a ködösen-nosztalgikus érzelmi dimenziót, ami lényegében – s az esetek többségében – amúgyis nehezen feldolgozhatóvá teszi számukra a felvállalt új sorsukat. Ez pedig olyan „stratégia”, ami egyik félnek sem hoz hasznot. Egy Iowában élő magyarnak – mondjuk – nagyon könnyű leírni nosztalgikusan a Tiszapartot – de ha csupán leírtam, csupán „elbúsítottam” – akkor mi lesz? Tisztáznunk kellene, hogy végül is, hosszabb távon, mi a célunk az ilyen stratégiával – mi a történelmi koncepciónk a határon túl élő magyarok sorsával, létével kapcsolatban. Persze, ez messze vezet, történelem-filozófiai tanulmány témája… A kelták, a gótok, igaz? – és a névtelenek! De ha programban gondolkodunk, nem nézhetünk az idők kútjának legaljáig. Olyan egyszerű dologból kellene kiindulni, hogy például célunk-e a többségük hazatelepedése?! Abszurd elképzelés. Ha viszont számolhatunk vele, hogy belátható történelmi ideig elszórva és nagyobb közösségekben lesznek magyarok szerte a világban, sőt, egyre növekvő súllyal és jelentőséggel – hiszen az utolsó negyven év kirajzása, a korábbiakhoz képest, döntően minőségi, értelmiségi! – akkor a mi kötelességünk se lehet más, mint az, hogy azzal a szellemi, társadalmi potenciállal együtt vegyük őket tudomásul, amit a világban képviselnek. Belekalkulálva azt az új önérzetet, amelyik a magyarságtudatukat ugyanakkor mégsem kezdte ki. Egy olyan kapcsolatteremtés, ami az elmondottakból indul ki, beláthatatlanul gyümölcsöző lehetne. Talán kár is történelmi példákra hivatkozni…

– Vagyis a határon túl élő magyarok nemzeti tudatában a kettősséget, a kettős kötöttség tudatát kellene másképp erősítenünk?

– Igen. Valahogy másképp. Persze, itt kezdődik a dolog neheze, az értelmes skizofrénia. Először is, egy ilyen távlatosabb programot, koncepciót olyan kinti magyarság támogathat igazán, amelyik minél nagyobb számban, minőségileg integrálódik a maga helyén, és szigorúan az állampolgári hűség keretein belül őrzi meg magyarságtudatát, rokonszenvét, s ha úgy adódik, az oszthatatlan érdekkel kapcsolatos segítő aktivitását. Az értelmes skizofréniában azonban mindkét „félnek” részt kell vennie. Nekünk azzal kell szembenéznünk, hogy nemcsak olyan arculatunk lehet, amilyet a Duna-Tisza táján mutatunk vagy tudunk mutatni. Nekik azzal, hogy a haza éppen attól haza, hogy nem köt vándorlaput, helyhez kötve az, ami. És mindig haza. Ha ez nem világos, akkor mindkét oldalon struccpolitikáról kell beszélni. Közhely, hogy a nagy többség számára, ha elkerülnek Magyarországról, kikerülésük pillanatában kicsit megáll az idő. Ezen nincs mit csodálkozni, ez pszichológia. De éppen ezért fontos az érzelmi ködöktől mentes, egészséges kettőstudat kialakulását elősegíteni. Nyíltan, korrektül, ideológiai cselfogások nélkül. Ezt kellene szolgálni a minden területre kiterjedő, átfogó, demokratikus cserének. Lehetővé tenni a minél többeket érintő minőségi kapcsolatteremtést – mindkét irányból. A Csárdáskirálynőre és gulyásra hangszerelt propaganda bizonyára hoz néhány dollárt – de jövőt milyet? Ha a minőségi jövő kölcsönösen egymást kiegészítő és támogató szempontjait elejtjük – hosszabb távra egymást „írjuk le”.

– De vajon nem kell-e szembenézni mégis egy idő után az elhalványodással? Nyelvben, emlékezetben?

– Nyelvben bizonyosan. És példa mindenféle akad. Elutazásom napján ott voltam Kovács Imre temetésén. Ő igazán elszánt harcosa volt a „magyar ügynek”. Ott állt a gyászoló család, odamentem részvétet nyilvánítani – a lánya már nem tud magyarul. Ellenpéldát meg éppen ott talál sokszor az ember, ahol nem várná. Valamilyen szaküzlet a Canal Street környékén New Yorkban, három orthodox zsidó fiatalember a tulajdonos, az egyik zavartan, de hibátlanul beszél velem magyarul, már nem is Magyarországon született, és az édesanyja volt csak idevalósi. Ahogy az egyik nem döntő ok a pesszimizmusra, a másik sem döntő ok az optimizmusra. Szüntelenül van és lesz is „lemorzsolódás”, de ugyanakkor visszatérés is. Más szinten. Beszélgetéseinkben nemegyszer jelentek meg második-harmadik generációs magyarok. Egy szót sem értettek abból, ami elhangzott, mégis szívós makacssággal jelen akartak lenni. Elbóbiskoltak, fölébredtek, de képesek voltak hajnalig ott ülni. Jó debreceni arcú, bajszos fiatalemberek. Most akarnak tanulni magyarul. Bizonyára nem független ez a jelenség attól, ami az egész mai Amerikát jellemzi: a múlt, az eredet, az ősök újrafelfedezése. De ugyanakkor tévednénk, ha azt hinnénk, hogy ez valamiféle atomizálódási folyamat kezdete. Amerika, azt hiszem, a legkülönösebb és legösszehasonlíthatatlanabb struktúra az egész világon. És egyszerűen kényszerűleg lett azzá. Pontosabban, magát kényszerítette arra, maga vállalta, hogy a világ legkülönbözőbb etnikai csoportjainak adjon hazát. Akik odamentek, zömükben önként mentek oda, és ez fontos mozzanat. A világ nem minden pontján van ez így. Persze, a négerek, indiánok… Kérdés viszont, hogy csupán „amerikai” felelősséget terhel-e, ami velük történt – a kollektív fehéremberi történelem-csinálás felelőssége fel sem vethető? Dehát ez is messze visz – és a kérdés aktuális labirintusaiba kéthónapos utazgatás után felelőtlenség volna bemerészkedni. Tény azonban, hogy éppen egy ilyen utazgatás olyasmit sejdít az emberrel, hogy minden bicsaklás – elkerülhetetlen bicsaklás – ellenére nagyszabású kísérlet az, ami ebben az önkéntelen sok-fajú kohóban történik. Valahogy megtalálni, kihordani a módját annak, hogyan éljenek együtt optimálisan a legvegyesebb etnikai csoportok egy struktúrán belül – s ha éppen akarják, azzal a típusú értelmes skizofréniával, amiről beszéltünk. S hogy azért az „amerikai” öntudat mégis döntő és meghatározó maradjon. Majdnem modellszerű „skizofrénia” ez – hiszen az egész glóbus mint egység – mert mi lehetne más? – ezzel küszködik. A buddhizmus olyan vallás, amelyik nem tartja ellentmondásnak hogy bármilyen más vallás hívője is legyél… Vajon nem jut eszébe az embernek valami új, felszabadult és határtalan nomaditás-vándorlás, az önkéntesség parttalansága, amelyik a „hűséget” újrafogalmazza? A haza fogalmát új rangra emeli? – nem elsorvasztja, az gyilkosság volna! –, hanem éppen a demokratikus-szabad nyitottsággal teszi még inkább olyanná, amit nem lehet elveszíteni? Egyszer Németh Lászlóval beszélgettem ezekről a kérdésekről. Ő a mai típusú nacionalizmusok tombolása után egy erőszakosabban kialakuló „világállam” lehetőségét látta valószínűbbnek. A lefegyverzően okos érvek mellett – talán mazochizmusból is? Ki tudja. De amit a munkásságával tett, és amit a magunk módján mi is teszünk – már amikor tesszük –, az mintha mégis valami mást akarna elősegíteni. De azt hiszem, túlságosan is elkanyarodtunk… Azokról a bajuszos, magyarul nem tudó fiatalemberekről kellene inkább beszélni, az ő magyar emlékezetükről – mert arra is mi mindent lehetne építeni! Hiszen ez az emlékezet mobilizálható érték. És pontosan azért „különleges” érték, mert már a társadalomba is beépültek, a hierarchiába is integrálódtak. Az élet millió pillanata közül nem egy akadhat, amikor az ő magatartásuk, megítélésük, döntésük számunkra úgy lehet előnyös és hasznos, hogy mégsem sértik meg vele a kívánatos pártatlanságot. Az egyik déli államban dolgozó Nobel-díjas kémikus – talán a nagyapja vándorolt ki – az el nem idegenedett emlékezet ösztönzésére hív meg rendszeresen arra méltó magyarokat, hosszabb-rövidebb kutatómunkára. Noha hívhatna máshonnan is – s bizonyára hív is – hiszen tehetségben másutt sincs hiány. A mindenütt szűk keretek mégis választás elé állítanak. Az ilyesmi pedig csak egy a temérdek gyakorlatra lebontott lehetőség közül. Vagy ha azt vesszük, hogy ez a réteg – ha jól és okosan nyúlunk utánuk – micsoda tárháza lehetne a jövendő fordítóknak! Az emlékezet és érzelem valamilyen vonulata őket még mindig érdekeltebbé teszi másoknál, hogy figyeljék, mi is történik annak az országnak a szellemi életében, ahonnét eljött az ősük – és hogy ezt a kultúrát támogassák a fordítói tudásukkal.

– Az irodalom milyen módon segíthet egy racionálisabb Magyarország-kép és nemzettudat kialakításában?

– Azt hiszem, fontos kérdés ez, mert a reálisabb és önismeretében, önértékelésében korszerűbb tudat kialakítása – a nagy többséget tekintve – kint is, bent is időszerű. A mai irodalmunk viszont éppen olyan területeken „munkálkodik” ígéretesen, ahol sokáig kint függött a tábla, hogy „kozmopolita”, „magyarságidegen” – és ehhez hasonlók. Ha csak a fiatalabbak csapatában pásztázok – Nádas, Esterházy, Petri, Oravecz, Hajnóczy, Tandori, Bereményi, Csaplár… És még akad. Vagy Csoóri új hangszerelésű, és radikális őszinteség-igényű vallomásai a „hagyományosabb” területeken… Széles a spektrum – és mintha egyre szélesedne. Vagy nézzük a legfiatalabbakat – és ne csak a kísérletező kedvűeket, hiszen azzal minden fiatalság jellemezhető. Inkább azt az új érzékenységet, amit hoztak, s amiből – ha lehiggad – a legjobbaknál csakugyan egy új szemlélet, magyarság-közérzet stb. alakulhat ki. Ne menjünk most bele, hogy ez milyen lesz, milyen lehet… Ez alaposabb elemzést és kalkulációt igényel. Nem is szakmám. Csak a szimatom súgja, hogy ha valamikor, most van és lesz lehetőség rá, hogy közép-európaivá színeződjön, otthoniasodjon sok olyasmi nálunk is, ami például Kassák után, mint vállalkozás és új csapás – elvérzett. Szándékosan mondtam „közép-európait”, és nem „magyart” – mert a kettő között egyre kitapinthatóbb a szimbiózis. S persze, nemcsak nálunk. Kettős a változás, amit kitapintani vélek: az irányzatok újdonságai, nagy „világ-mintái” mintha szervesebben ágyazódnának a sajátunkba, mint eddig, talán az exponáltabb napi vagy történelmi élmények, megrendülések hatására is. Ugyanakkor, ami a sajátunk, nyitottabban tud áttükrözni abba a tágasabb egységbe, amit európainak érzünk. A kérdésedben persze az is benne volt, hogy ez az új típusú szellemi-irodalmi égbolt látható-e és figyelemmel kísért-e odaát Amerikában. Nagyon kevéssé. Először is, az esztétikai értékelésük általában abban hibázik, amiben általában a Nyugat is velünk szemben: a politikai pikantériára jobban odafigyel, mint az esztétikaira – tisztelet a kivételnek. Ami természetesen öngól, ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy az irodalmi érték nem keverhető össze a politikai információk értékével. Dehát ez is megint csak nagyon messze vezet… Van azonban egy másik motívum, ami a kinti átlagolvasók spektrumát szűkíti – ez pedig éppen az, amiről beszéltünk: hogy szívesen és önkéntelenül is ott rögzülnek, azon az érzelmi, pszichikai határvidéken, ahol akkor voltak, amikor elhagyták az országot. Ösztönösen azt várják el, azt szeretnék olvasni, ami ezt az érzelmi hátteret kielégíti, táplálja. Ez pedig egy sajátos, múltba néző irodalmi igényt teremt és tartósít bennük. Inkább visszanyúlnak, mint körülnéznek. Klasszikusok, két háború közti írók… S azok közül is főképp azokat kedvelik, akik lírai felhanggal fogalmazzák meg, hogy mi is volt, hogyan is volt Magyarországon. Persze, ott vannak köztük a java remekíróink, de temérdek selejt is, ami ha mással nem is, az említett érzelmi felhangokkal bőségesen szolgál. S ha mindezt még az is tetézi, hogy mi magunk is traktáljuk őket olcsó magyar emblémákkal… Hozzá kell tegyem azonban, hogy csak azokat érintse ez, akiket csakugyan telibe talál ez az észrevétel. Egyszóval, a mai magyar irodalmi égbolt különösképpen nem ennyire szűkös. Sőt, sokkal pluralistább igényű, mint valaha is volt. És éppen ennek a szellemében, a lényegesnek érzett akciókban példásan meg is tud valósulni az írói-irodalmi egység – ha például hirtelenjében visszagondolok a fiatalok egy-egy erkölcsi, szellemi, irodalmi állásfoglalására és megnyilatkozására. Így viszont, ha nem egy virtuális Magyarországról akarnak gondolkodni a határainkon túl élő magyarok – ami a mi célunk is –, akkor ezzel a szélesebb spektrummal kell megismerkedniük, és nem szabad, hogy megmaradjanak érzelmi és érdeklődési „múltidőben”.

– Egy döbbenetesen új világ megismerése mennyire befolyásolhat egy írót? Bár ez a kérdés így meglehetősen ügyetlennek tűnik. Hadd legyek konkrétabb! A Jelenkorban megindított regényed és Amerika hogy kapcsolódik össze? Szekszárd és az Óperenciás tengeren túl?

– Bennem, azt hiszem, elég jól „összejött”. Régi rögeszmém, hogy ha a történelemben nem állni, lemaradni, eljellegtelenedni, hanem továbblépni akarunk, kell valami mást, újat kezdenünk a hagyományos nemzeti érzésünkkel – amely olyannyira át van itatva jogos vagy nem jogos, virtuális vagy nem virtuális érzelmi tartalmakkal. A mai nagyhatalmi világhelyzetben jóvátehetetlen helyzetbe sodródhatunk így. Újra kell hangszerelnünk a nemzeti érzésünket. Objektívabbá és főképp történelmileg végiggondoltabbá kellene tennünk magunkban, hogy mi az, amiben ésszerűen engedhetünk, és mi az, amiben nem, semmilyen áron és körülmények között. Egy pillanatra sem téveszthetjük szem elől az érdemes megmaradás szempontjait.

– Tehát tisztázandó és tisztítandó a nemzeti identitástudat.

– S persze meg kell teremteni ennek a gyakorlati lehetőségét. A fiataloknál – és most nem a „krémről” beszélek – elképesztőek az ismeretanyagban a hiátusok, a sötét foltok. Az elmúlt évtizedek történelem oktatása – enyhébb szó mellébeszélés volna – egyértelműen bűnös. A jelek, a tünetek egyre világosabban mutatják. Múltunkat minden eredőjével, minden sminkelés nélkül kell megismertetnünk és tanítanunk, a megítélések és értelmezések pluralista sokszínűségével, eleve rá is nevelve a fiatal fiainkat az önálló véleményalkotásra – hogy szabadon szelektálhassanak, elutasíthassanak és egyetérthessenek. Nagyon nem jó volna, ha továbbra is olyasmire akarnánk berendezkedni, mint amit nemegyszer idéztem Madáchtól: „…az eszme előre megy, észre sem veszik, mint fogy a föld lábuk alatt, s maguk elismerik minden öt évben, mi ellen öt év előtt még maguk harcoltak.” És mindezt olyan kertelés nélküli szókimondással, amire 67 óta…

– 18…

– …1867 óta alig-alig volt példa. Az amerikai út élményszerűbbé tette bennem azt, amit eddig is tudtam, persze – ti., hogy nemcsak itt élő magyarság vagyunk, hanem szétszóródásban vagyunk egy magyarság. És ez teljesen új közérzet, ha nem sablonszerűen érzem át. Valahogy egészségesen és frissen teszi múlt időbe azt a már-már beteges gondolkodási és érzelmi reflexet… azt a kisebbrendűségi, behúzott vállú-nyakú közérzetet… – Tóth Árpád szorongatóan szuggesztív sorát idézhetném: begyűrt süvegű öreg kondás – hogy igen, kis nép vagyunk, mit is tehetnénk, jobb szélárnyékban maradni, kiszolgálni a szelet, cserébe talán nem fúj el… Ami az egykori büszke Extra Hungariam-közérzetnek mégiscsak valamilyen torz, lerombolt, lerontott maradványa. Azt kell távlataiban és lehetőségeiben újra végiggondolni, hogy mit jelent, ha a világ távoli pontjain is élő magyar gondolatokkal, emlékezések szövetével találkozom…

– Ez lehet a nagyobb és szerencsésebb nációk nemzeti érzésének, magabiztosságának a lelki alapja.

– Igen… ha el is megy a hazájából, valahogy mégis azon belül marad. De természetesen ezt az érzést nem szabad misztifikálni. Viszont lebecsülni sem lehet a világban való biológiai jelenlét magatartásra, közérzetre visszaható fontosságát. Mi a világban való jelenlétünket eddig a Duna-medencéhez leszögezve tudtuk és próbáltuk megélni. Ma ez már kevés, egyszerűen nem reális.

– Új kifejezést használtál – biológiai jelenlét. Mit értesz ezen? Ugyanúgy a nyelv, emlékezet, a kulturális értékek továbbíthatóságát is?

– Lényegében igen. A külső jelenlét, amit a számszerűség tesz hangsúlyossá, a hazai értékeknek is más külső akusztikát adhat. Itt sem érdemes példákra hivatkozni, ez annyira nyilvánvaló. Mi pedig – sajnos vagy nem sajnos – számszerűségben is nagyot ugrottunk előre külföldön. És ami tény, az tény. Le kell vonni a konzekvenciáit – optimálisan. Kaliforniában, például, majdnemhogy magyar lobby is van, divat magyarnak lenni, magyar származást kimutatni. És ezt bizonyára nem valami patópálos magatartással érték el. Sőt, éppen ugyanott, Kaliforniában, azzal is komolyan számolnak, hogy az ezredfordulóra kétnyelvű lesz a keleti part egy része, olyan nagy a spanyol nyelvűek bevándorlása. Egy rugalmas struktúra ugyanis így válaszol a spontán alakuló változásokra – és feltehetően épp ezzel őrzi meg saját magát is. De ez csak egy „kapcsolt áru” gondolat… Mindenesetre, ha valaki valamilyen túlhajtott nacionalizmus pengetését olvassa ki ezekből a gondolatokból, félreért. Éppen ellenkezőleg! Ártalmas nacionalizmus igazában csak ott van – csak ott lehet –, ahol mereven és elfogultan értelmezik a határok, a hűség fogalmát. Amiről én beszélek, az éppen az, hogy ezen a „mai kocsmán” lépjünk túl. Kíséreljük meg. Mintha az érdemes megmaradásunknak ez volna inkább a záloga. Afelől nem lehet kétség, hogy mind eltűnünk az idők kútjában – vagy legalábbis elhalványodunk. Csak az emberi történés időtálló. Mi csak mind „bedolgozók” vagyunk – ahogy és ameddig lehet, a leggazdagabban kell adni magunkat, itthon és bárhol – saját nyomjelet hagyva. Nacionalizmus? Éppen ellenkezőleg. Megfontolt ön-kiárusítás. Amíg tart a készlet. És amit eddig nem tettem, most emlékeznék meg Püski Sándorról, a vendéglátónkról, a körutunk megszervezőjéről. Misszió, amit ő csinál ott a 82. Street sarkán. Öt intézmény nem tudná elvégezni, amit a feleségével elvégez a könyvesboltjukban. És önzetlenül. Bárhonnan jön valaki a világból, náluk köt ki. Olyan a miniatűr lakásuk, mint egy szeráj. Mondták, hogy január óta nem hűlt ki az ágy, amelyben aludtam. Kemény, békési koponya – ha ez a munkaterület, ez a sors maradt neki, akkor ezt csinálja. Vajon itthon is tisztában vannak a munkája fontosságával? De ez már nem az én asztalom. Meg nagyon bele is vesztünk Amerikába…

– Sorskérdésekbe… De azért mégsem annyira, hogy megfeledkezzünk a beszélgetésünk közvetlen tárgyáról. Nem a múló évekre akarok célozni, de azt hiszem, ma már másként vagy jelen – mindig ez a jelenlét! – a magyar életben, mint évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Tehát bizonyára változott a helyzetértékelésed és helyzettudatod is.

– Tudod, nekem sosem volt jó időérzékem, mindig bajom volt vele, a mindennapi életben, a magam korát és helyzetét illetően… Néhány nemzedéktársammal és velem például furcsa dolog történt az elmúlt nyolc-tíz évben. Rettenetesen gyorsan kellett „megöregednünk”. Korábban – vagy akkor is – a hivatalos megítélés meglehetősen kritikusan, ambivalensen állt velünk szemben. Irodalompolitikai szempontból járhatóbb út volt minket úgy idézőjelbe tenni, megkérdőjelezni – amennyire lehet, semlegesíteni? –, hogy eldöntetlennek, kibontakozatlannak, kísérletezőnek, rögeszmésnek – jobb híján fiatalnak minősítettek. Ilyen volt a besorolásunk, ami egyúttal burkolt negatív minősítést is jelentett. Már amennyiben egy alkotót érinthet az ilyesmi. Nem hiszem, hogy deresebb fejű fiatal írókat számon tartott valaha is a magyar irodalom… Közben sok becsült, szeretett pályatársunk eltávozott az élők sorából. Megritkult azoknak a száma is, akiket a szokásos név szerinti felsorolásoknál említeni lehetett, akik hivatalosan fémjeleztek egy aktuális, élő magyar irodalmat, akik mellett még futhatnak ezek meg ezek meg ezek. Aztán akárhogyan is, de közben valóban megöregedtünk. A publicity szintjén ez úgy mutatkozott, hogy néhány év alatt produkáltuk ezt az öregedést, majdnem fél évszázados fiatalkodás után… Ami persze kitüntető is lehetne – de ez tréfa. A mérlegelő apparátus teremtett olyan helyzetet, amelyben végül is nem mi, írók érezzük kényelmetlenül magunkat.

– Hadd jegyezzem meg, az igazság kedvéért, hogy ebben a kitárulkozó publicitásban – nevezzük így – sokkal több volt a spontán, mint az intézményes elem.

– A hosszan tartó csepülés után az első rokon jelzéseket, szinte kivétel nélkül fiataloktól kaptam. Fiatal kollégáktól, fiatal kritikusoktól. S az első nyilvános, értő szót pedig, amikor ez – hogy úgy mondjam – nem volt veszélytelen, Béládi Miklóstól. De a több dosszié soha meg nem jelenhetett kritikát, tanulmányt, értelmezést, megnyilatkozást – fiataloktól. Büszkén őrzöm őket. Jó találkozás volt ez velük. Én magam belülről, valahogy alkatilag is jobban odaforduló vagyok, ha az utánunk jövőkről van szó. Mindig is jobban szerettem fiatalok közt lenni, talán mert fáradhatatlanul kíváncsi vagyok. Tanulni kész. Lehet, hogy elfogultság, mégis úgy gondolom, hogy amit a velem egykorúaktól tanulhatok, azt magam is tudom, pusztán az életkori azonosság folytán. Akiktől tanulhatok: a sokkal öregebbek és a sokkal fiatalabbak. Különösen szeretek nálam sokkal idősebb, egyszerű emberekkel együtt lenni, hallgatni a dödögéseiket, tetten érni őket a fel-felvillanó, felkiáltójeles lucidum intervallumokban, mikor néhány mondatban egy teljes ifjúság, egy teljes múlt világát tudják fénybe borítani. Ami a fiatalokat illeti – gyerekem nincs. A születő új generáció érzékenységét, reflexeit nem tudom kitapasztalni a szűkebb otthoni körben. Talán ezért is, mindig a barátaim között próbáltam megismerkedni azzal a másfajta érzékenységgel, amivel minden új nemzedék rendelkezik. És amit én már inkább csak az eszemmel érthetek meg, anélkül, hogy az érzelmi háztartásommal akárcsak mímelni is tudnám. Értelme sem volna. Viszont a magam helyét a világban jobban meg tudom érteni, ha így kétfelé figyelek. Tulajdonképpen – szelíden – az öregekből és fiatalokból zsarolom ki azt, amiről azt gondolom majd, hogy az az én jelen-idő-tudásom. Illetve, ezt tapasztom hozzá ahhoz az élményanyaghoz, ami az enyém, mert én éltem át.

– Az emberi nyitottság már etika, s az etikus ember ritkán áll meg a szónál, a gondolatnál. Cselekedni is akar.

– Ha kérdésnek szántad, nem könnyű válaszolnom rá. Az írásaimban van egy közvetlenebb, gőzölgőbb, társadalmibb, életközelesebb – és egy elvontabb, filozofikusabb tendencia. Az ember valamelyest ismeri magát. Ahogy visszagondolok az életemre, ez a két tendencia a mindennapok síkján is szüntelenül megvolt bennem. Sosem volt idegen tőlem a cselekvés, a közvetlen tenniakarás – akár kollektív, akár kevesebbeket érintő célokról volt szó. Otthon, Tolnában, diákkoromban, a hitleri Volksbund-szervezkedés idején mi is szervezetten jártuk a falvakat, falukutattunk, népkutattunk. És a közösen megélt sors szemszögéből tulajdonképpen ellenpropagandát fejtettünk ki az ellen, amit a németországi vakációról, diáktáborokból hazatért diákok próbáltak akkoriban az agyakba belesulykolni. És közvetlenül a német megszállás előtt is adódtak olyan feladatok, melyek azokban a kritikus időkben helyileg nagyon fontosak voltak. De tegyem hozzá, véletlenül éppen ugyanakkor, Bergson Idő és Szabadság című műve volt a napi stúdiumom – és mindez nagyszerűen kiegészítette egymást. Sőt, olyan jegyzetanyagot is találtam az akkori papírjaim között, ahol – a magam akkori eszével – a nemzethez tartozás, a kisebbségi létezés pszichológiai feltételeit próbáltam kideríteni… Annyi év után magam is elhűltem. Az ember egy életen át húzza a kútjából a vizet, és még mindig meg tudja lepni magát. Aztán jött a háború… de ez keservesen hosszú. Meg keservesen elcsépelt is. Sztereotípiák, ha az ember röviden, csak jelzésszerűen próbál valami nagyon személyeset mondani. Nekem is megvannak az ilyen elviselhetetlen sztereotípiáim. Például, néhány bajtársunkból csinálni szükséglövősáncot, mert éppen nincs más. Évekig álmodtam azokkal a folyékony hullákkal, akiket Bor közelében exhumáltunk. Persze, én legalább vezekelve álmodhattam erről… Aztán? Irigylem azokat, akiknek az emlékezetében olyasmi maradhatott meg folttalan csillagként, mint mondjuk a földosztás. Mert vidéki lévén, és mérhetetlenül távol a pesti kávéházakban szerveződő „irodalmi élettől”, nekem fogság után, az első menetben, ilyen munkákban kellett gondolkodnom, hogy kenyerem is legyen. Elég ironikusan, mondhatnám, provokatívan rendelkezett felőlem a sorsomat irányító angyal. Kíméletlenül gyűjtöttem be a burgonyákat azoktól, akiknek maguknak sem igen volt; asszisztáltam a sváb kitelepítésnél, amelyik a lebonyolítást illetően sok helyen alig különbözött a klasszikus deportálástól – látnunk kellett, hogy a kollektív büntetés furorjával ártatlanokat is visznek, és bűnösök intézkednek a sorsuk felől. Mi, akik az elvihető és a visszahagyandó javakat ellenőriztük, magunk vágtunk le idős asszonyokat, férfiakat a kötélről a padláson – mikor a ház túlsó sarkánál már ott várakoztak batyuikkal a betelepülő csángók, hosszú kocsisoraikkal a felvidéki kitelepítettek. És mindeközben szívósan jártam a megye malmait, hogy ellenőrizzem, nincs-e feketeőrlés, noha sokszor nem lehetett másképp biztosítani egy-egy falu szükségletét, csak ha félrenéztünk; és szívósan szerveztük, ellenőriztük a jóvátételi szállítások pontos lebonyolítását, belekalkulálva azokat az idegtépő pillanatokat is, amikor a megyei parancsnokság irodájában valahogy rosszul számolt a különben zseniális fagolyós szorzótábla, és ezt úgy kellett bebizonyítanunk, hogy barátságosan – és csakugyan barátságosan! – néhány üveg itallal becsuktak bennünket egy szobába, és addig nem jöhettünk ki, amíg a kimutatások alapján a hibát újra meg nem állapítottuk. Így kapott vissza egyszer a tamási körzet több mint száz marhát. Megesett ilyesmi, hiszen a „terepen” sok minden előfordul, s ezekre az erőfeszítésekre nem is tudok úgy visszaemlékezni, mint ami hiábavaló volt. Sőt! Az én belső „íróasztalomtól” ugyan mérhetetlenül messze estek – de mindezeket mégis tenni kellett. Aztán hosszú idő következett, amikor radikálisan a belső „íróasztalom” mellett döntöttem. A vállalt hivatás is ezt az aszkézist követelte – már ahogy én értelmezem ezt a hivatást. Ha nincs etikai vagy eszmei ösztönzés, akkor a belső világból való kilépés csak kétértelmű lehet, és főképp pudvásodásra hajlamos.

– Írók az elefántcsonttoronyban – ingathatta fejét a kritika.

– Hallgatásom nem elefántcsonttorony volt, hanem várakozás. Az elefántcsonttorony egyébként is teljesen idegen tőlem. A természetet igazán nem nevezhetem annak, ott pedig kiválóan érzem magamat. Legalább annyira, mint egy sarki kocsmában, ahol tényleg szag-közelben vagyok bárkivel. A szent állatkert – sokat kell nézni őket, s persze, szeretni is, ha változtatni akarsz rajtuk. Az utóbbi években aztán, anélkül hogy különösképpen akartam volna, a fiatalokkal való kapcsolatom, a viták, a tervezgetések engem is közelebb vittek néhány elképzelésem realizálásához. Olyan visszhangfalat és médiumot találtam bennük, amely keretet adott az értelmes cselekvésnek. Volt egy régi álmom: az elveszett, elfelejtett vagy feledésre ítélt magyar prózai szövegek megjelenése egy parttalan sorozatban. Úgy válogatni és szerkeszteni őket, hogy kicsiholódjék belőlük az „aktualitás erotikája” – de nem valamilyen szemellenzős didaktikával. Nyílt szembenézés a szövegek tényével. Változatlanul hiszem, hogy ez írói szemet, érzékenységet kívánó munka. Olyan fiatalokra találtam, akikben megvolt egy ilyen vállalkozáshoz a szaktudás, a belső dinamizmus és a készségesség – és ez engem is aktivizált. És tett – amennyiben tett – cselekvőbbé.

– A Magyar Tallózó sorsa közismert. Bár…

– Erről nem szívesen. Részleteket legalábbis… Olyan vége lett, amilyen lett. Bizonyos értelemben a lehető legszabályosabban záródott le a részemre, illetve, a részünkre. Magunk között számoltunk is ezzel. De ameddig a kocsi halad, addig is halad – gondoltuk. És valami olyasmi tisztázódott, ami jobb is, ha durván tisztázódik, és nem elkenve, ködösítve. Magyarán, kitervelni jogod lehet valami közérdekű jót, még elismeréssel üdvözlik is, elfogadják, de ha a neved nem elég megbízható „garancia”, hogy nyilvánosan jegyezd is, amit kiterveltél, majd megkérdezésed nélkül olyan nevek közé suvasztanak be, akik között te is „lecsúszol”… Az ember – ha kényes a higiéniájára, s ugyan mért ne legyen az? – ilyenkor siet vissza újra a belső „íróasztala” mellé, és csodálkozik, hogy mért is hagyta ott. Tény viszont, hogy az is eredmény, ha sikerül egy kapós gesztenyét kikaparni. Egyék. Jogi kényszerűségből a sorozat más néven megy tovább, de örömmel látom, hogy a benyújtott tervezetünk téma- és szerző-ajánlatait haszonnal tanulmányozzák. Mindig öröm, ha egy jó könyv megjelenik.

– Ha nem tekinted intimitásnak, kitérhetnénk kisoroszi kertedre.

– Hogyhogy kert? Paradicsom. Kis homoki vadszekfűs rét, néhány sor pusztuló szőlő, kiöregedett szilvafák, akác, ősfű, vadfű, fácánok, nyulak, őzek, szarvasok, a talaj állítólag olyan magas kvarctartalmú homok, hogy már gyógyít, viszont ellen is áll a mezőgazdasági akaratoskodásnak, az úri virágoknak – rajta meg egy kisebb faház. Nagyjában meg is változott az életritmusom, amióta „birtokos” vagyok. A barátaim oda szoktak kijönni, sok fiatal. Amolyan peripatetikus keretet ad ez a táj a találkozásainknak, – amelyek egyébként teljesen spontánok, még azt se mondhatnám, hogy rendszeresek, csupán mindig megismétlődnek. Nekem nagyon sokat jelentenek, mind a munkám szempontjából, mind a saját tágasságom iskolájaként. De erről beszéltünk már. Persze, szomorú dolog a mi éghajlatunk alatt, hogy ha pár ember összejön, az mindjárt az iparengedély nélküli dalárdaalakítás rémképével tölt el bizonyos hivatalos…

– …kedélyeket.

– Mondjuk így.

– Valószínűleg minden emberben megvan a hajlam, hogy közösségbe szerveződjék. De a fiatalokban talán arra is, hogy mestert találjanak, akire egyenrangúként, de mégis csak fölnézhetnek. Legyen hatvan éves, vagy akár harmincöt.

– Ez csali utca, ebbe nem megyek be. Inkább azt értékeljük, ami nagyon egészségesen különbözteti meg a mai fiatalságot a két háború közöttitől. A vezér- és próféta-igénye ennek a generációnak minimális. Egyet akarnak: őszinte dialóguspartnert.

– Akire azért fölnézhetnek. Ilyen – görögös – értelemben mestert.

– Csóti Külös bácsi mondta egyszer nekem az apjáról Bátán: olyan öreg, hogy már a kezével eléri a mennyezetet. Az idő persze hogy megteszi a magáét, teremt egyfajta… minek is mondjam – akusztikát? valamilyen „táncrendet”…? Ez biztos elkerülhetetlen, és természetes is. De ha csakugyan „görögösen” gondolom ezt a dolgot – az öreg Szókratészt például mindig úgy képzelem el, hogy ha szükségszerűen lefelé néz is, ravaszul ugyanakkor fölfelé is kémlel, arra, ami születik, az éppen nyíló kapura. Ez a csukódni készülődő kapu objektív filozófiája. Ha valahol, nálunk csakugyan érdemes csínján bánni a próféta szóval, az eltorzult mester kifejezéssel – mérhetetlen kárt, provinciális beszűkülést okozott már az ilyesmi. Az a hajlam, hogy az elért pozíciónkból csak a hiúságunkat legyezgető epigonjainkra figyeljünk oda… Ami pedig a közösség utáni vágyat illeti, az egyáltalán nem szervezkedési rögeszme. Vagy pontosabban: a szervezkedés vágyát és kényszerét, lélektani feltételeit az emberek nem a bölcsőből hozzák magukkal, hanem kiváltják belőlük. Amire ösztönösen vágyunk – s különösen a szellemi-irodalmi világban van ez így –: a személyes döntés igényével együtt lenni, egymáshoz tartozónak tudni magunkat. S csak ha ezt rossz szemmel nézik, a rokonívásúak – így vagy úgy – akkor szervezkednek. Vagy – éppenhogy a magányt választják. Ami persze lehet eleve alkati adottság. Mindez nagyon banális dolog, már csak azért is, mert nálunk ez keservesen nem virtuális probléma.

– Csapongjunk a művek felé – a fiatalok kapcsán. Kissé provokálóbb lennék. Nem merült még fel benned az aggály, hogy a fiatalok – írók, kritikusok – visszajelzései írói munkásságodnak inkább csak az egyik „irányát” hangsúlyozzák, azt, amit elsősorban a Filmmel jelképezhetnénk? Az elvontabb, a kísérletező, a filozofikus írót. Magyarán: nem deformálnak-e a maguk szemléletének a parancsai szerint? Csak zárójelben utalva itt arra, amit egyszer mondtál, hogy a kritikában leginkább kitüntetett regényed, a Film valami olyan pont, ahonnan tovább nem vezet út. S ez az új családregény nem önvédelmi reflex is egyben? Autonómiád vállalása. Vagy egy írói életmű mélyebb, rejtettebb, metafizikusabb törvények szerint alakul?

– Hogy leszögezzem: egyáltalán nem kitérőnek érzem a Filmet, hanem valamilyen végállomásnak. Ahonnét újabb elágazást próbálok magamnak keresni, találni. De azért maradjunk csak a hatás kérdésénél. Azt hiszem, nem sorolhatom magamat azok közé, akik tökéletesen be tudnak zárkózni a maguknak kitalált, kimunkált „egy-hang” világába.

– Említhetnénk nemzedéktársadat, Mándyt.

– Iván, igen… Ő hatalmasan ilyen típusú alkotó. Az igaziak közül való. Mert talán nem kell mondanom, hogy az „egy-hangnak” az égvilágon semmi köze az ilyen vagy olyan értékességhez. Egyszerűen alkat dolga. Bár Iván is, az ő kései, s talán legszebb teljesítményeiben más. Változott. Az Egy ember álmában, például. Egy jó filológus, szövegelemző ki tudná mutatni, hogy mi ez a változás. Remek szintézis! De visszatérve a kérdésedre – azt hiszem, hogy azt az egészséges mindenkori hatást, amit az éppen születő új irodalom kelt, egyetlen alkotó sem tudja figyelmen kívül hagyni. Bizonyos áttételekkel igenis változtat az írókon, mindenkin. Ha egyebet nem, olyan ösztönzést ad, ami még inkább abban mélyít el, ami a sajátod. Persze lehet közvetlenebb is a hatás – egy idegen dallamfoszlány, amit a magad módján modulálsz tovább. Attól vagy, hogy, ha rejtetten is, együtt élsz a változással. Amit írói autonómiának szoktak mondani, rendkívül eklektikus valami. Csak megszoktuk, hogy ködösen beszéljünk erről. Vagy sehogy. Mintha szégyellnénk. Festőknél, képzőművészeknél mennyire másképp van ez! Nemcsak nyíltan, sokszor harsányan, de szinte programszerűen kapják fel egymás témáit, technikáit. Akad Picassónál harsányabb tolvaj?! S hogy szégyellné? – épp az a bravúr, épp ez a zsenije, hogy nem képes lopni, sem utánozni. Egyszóval, van valami belső nehézkedés, súlypont. Ez a döntő. Az „én” autonómiája az a csomó ott a madzag végén, amit a sós vízbe belemártasz, s rakódik rá, ami rakódik… Az ember mindig belemártja magát valamibe.

– Tehát tagadod a fiatalok ízlésterrorját – hogy egészen alpárian fogalmazzak.

– Igen. Épp eléggé terrorizál engem a saját belső két végletem – vagy ellentmondásom? Egyszer már próbáltam erről kicsit pontosabban beszélni…

– Egy öninterjúban. Sajnos, az ottani kérdezővel nem versenyezhetek.

– Szóval, azt az élménymasszát, amit még otthon, Szekszárdon begyűjtöttem, batyuként vittem magammal. Különböző okokból sokáig nem éreztem magamat alkalmasnak, hogy közvetlenül foglalkozzam vele. Egy másfajta, általánosabb ember, valóság és probléma-közelítés útját jártam – persze, kitérőkkel azért. A három regény, Az atléta halála, a Saulus és a Film elég szükségszerűen, stafétaváltásban követték egymást bennem. Nekem ez a három regény gondolati-érzelmi trilógia. Mélyebb dimenzióban ugyanazt boncolják. Technika szempontjából az Atlétát talán a lélektani regény és az impresszionista ábrázolás címszavaival lehetne durván jellemezni. A Saulusban a mondanivaló választott „fénycsíkja” arra kényszerített, hogy forró szikárságra, jelzésszerűségre törekedjem, az egyes motívumok, tények kódértékű egymásmellettiségével próbáljak építkezni. Éppen a sűrítés érdekében kellett lemondanom a szélesebb epikus kifejtésről. A további meztelenítés, azt is mondhatnám, az ontológiai létezés és ábrázolás megkísértése volt a Film. (Éppen most olvastam Balassa Péter hosszú tanulmányát erről a regényről, s szerzőként állíthatom, hogy szinte többet tud róla, mint amennyit én tudatosan tudtam…) A „végállomás” szót használtam. Ez a regény az emberi történés mérlegelésében olyan végső pontig vitt el, olyan kérdésfelvetésekig, amelyek már majd mindent kétségbe vonnak és mindennek az összetevőjét. Ahol már megszűnik a továbbkérdezés. Innét már csak ennek az útnak a tapasztalataival kereshetek valami újat. Most kezdem érezni, hogy egy szélesebb epikai öleléssel esetleg vissza tudok térni ahhoz a direktebb emberi-társadalmi életanyaghoz, ami eddigi írásaim mögött is ott volt, csak rejtettebben.

– Ennek lehet jele a Magyar novella, és a most indított regény, amely egész nyilvánvalóan imitálja a nagyrealizmus formaelemeit.

– Amolyan parttalannak induló regény – szívesen ajánlanám Tolsztoj, vagy Gogol emlékének. A nagyrealista prózát mindig csodáltam, miközben nem tudtam, nem is akartam mást írni, mint amiket írtam. Vagy ha igen, persze, hogy csak imitálni… valahogy „megbolondítani” a szent normát. Nem elvetni – csak „megbolondítani”. Új felismerések birtokában nem is lehet tenni mást. Newtont ki tudná elvetni? – Einstein, Heisenberg és a többiek nélkül lépni akarni…? Idő és tér, s még ami köréje sorjázik – szinte minden – korántsem fizikai problémák csak. Egyszóval, mindig időszerű marad, hogy „realista” próza is íródjon, de csak akkor lesz igazán meggyőző, ha mindig szervesen lesz gyökeresen más, mint a korábbiak. Az egész avantgardizmus-vita – egy kis megengedhető túlzással – inkább csak a ködkavarást segíti elő, és egyszerűen késlelteti a bontakozó új realizmus-formációk világos felismerését.

– Olvasóid korábban azt szokták meg, hogy megszületik egy regényed, utána novellák, megint egy regény, újra novellák stb. Most a novellák mellett olvashatunk tőled verset, regénykezdetet. Ez utóbbiból legalább…

– Négyet – hogy könnyítsek a leltározó kíváncsiságodon… Azt hiszem, az Anno volt az első, amolyan hangütés. Buda felszabadításától 1956-ig csaknem háromszáz év sors és esemény kavalkádját szeretném elmondani benne. Magyarországét és kicsit Közép-Kelet-Európáét. Háromszáz év szenvedését és abszurdját, a közép-kelet-európai létezés vízióját, a sűrítés és szikárság olyan fokán, ami arra kényszerít, hogy a Saulus és a Film eredményei alapján próbáljam megépíteni. Végül is valamilyen szintézis-kísérlet lenne, de úgy érzem, pillanatnyilag még nincs olyan fegyverzetem hozzá, ami kielégítene. Ez még hosszú út.

– Azért némi fegyverpróbák már történtek. A Térkép Aliscáról című munkádra gondolok. A magyar „praesens perfectum” – a Te meghatározásod ez – kikísérletezésére.

– Igen… talán az biztosíthatná egy ilyen nagy időtávlat epikai összefoglalását. Egy szüntelen jelen idő lüktetését, noha az egymás mellé kerülő eseményeket 100-150 év választja el egymástól. A célom az, hogy az olvasót egy homogén történet és történelmi történés sodra vigye – vagy legalább úgy érezze, hogy az viszi. Ezek technicista problémák is – egy belső vízió stilisztikára váltása.

Aztán… ezzel párhuzamosan nyúltam egy oldottabban szerkesztett, tér-idővel másképp gazdálkodó regény felé. Ne várd, hogy a témájáról konkrétabban… az mindig nehezen megy nekem. Közben derül ki, különben is. Legalábbis nálam. Valamilyen „családáradás” lesz, az időben előre-hátra. Ahogy alakul. Mozaikos szerkezetűnek ígérkezik, mindegyik mozaik kicsit magában is megáll, miközben tovább is építik az előzményeket. Minden fejezetnek címe lesz, mint a régi jó XVII–XIX. századi regényekben. A régi olvasói kedv… Dickensnél, mondjuk… Micsoda öröm töltötte el az embert, ha a fejezetek élén egy címet látott és nagyjából sejtette, hogy mi is fog történni a már ismerős figurákkal. Újabban – megint – nagyon fölmelegítik a szívemet ezek a régi dolgok. De visszanyúlni hozzájuk csak szervesen-gyökeresen másképp lehet. Például lóg a falon egy realista kép. Csupán abban különbözik minden más realista képtől, hogy az egész – mondjuk – balra öt centit ferde. Hát ez a ferdítés, ez az öt centi – ez a pokolian nehéz. Ami nem csoda, mert ez az öt centi vagyok én, vagyunk mi, a mi századunk. Valami ilyesmi lesz, ha sikerül. Ha. De jobb, ha nem beszéltünk róla. Témáról csevegtünk, ennyi az egész.

– Ez eddig két regény. Két szintézis.

– A harmadikból a Hídban jelent meg egy rész. A koncepció kész, de nem vagyok még elég közel hozzá. Pillanatnyilag ez van a polcomon legalul. Felfordulásos vonatutazás története Somogyban, a főszereplője egy harctérről éppen hazatért fiatalember. És se az útnak, se Somogynak, se az éjszakának nem akar végeszakadni. De ezen a vonaton minden lényeges lejátszódik, a születéstől a halálig, gyilkosságig. S ami közel-távol látható, egy vérből éppen kimosakodott ország, egy lehetséges jövő, amit ők fognak csinálni, de még nem tudják, hogyan, és hogyan fog sikerülni. Némi öniróniával és komolytalanul hozzátehetném: talán azért akadtam el vele, mert én már tudom? Ugyanis a végső kibontakozás is csak annyira szokott világos lenni menet közben, mint a holnapi nap – igazában eldöntetlen addig, míg föl nem virrad az utolsó húsz-harminc oldal…

– A negyedik regényről mit mondhatnál elöljáróban?

– Nem regény. Nem tudom, mi. Egy elképzelt színház egy napja, non-stop játék napfelkeltétől napfelkeltéig. Ez így majdnem semmitmondó, de több alig mondható el. Happening? – nézők, színészek, darabok, darabfoszlányok, rögtönzött és véletlen mozzanatok, történések együttes és együtt bonyolódó nem tudom mije. Bonyolult. Illetve, alig megragadhatóan egyszerű. De semmiképpen sem színházregény; mint ahogy azt is szeretném kivédeni, hogy eljátszható legyen. Azt próbálnám itt dramatikusan körbejárni, ami életem során valaha is megrendített, foglalkoztatott. Egy kicsit leltár is lenne. Annyi szereplőre és mozzanatra bontva szét magamat, amennyire csak képes vagyok. Egyébként úgy íródik, ahogy az iszap rakódik. Nem siettetem.

– Olyasmi tehát, ami újra felélesztené a klasszikus barokk életszférát. A világ színház. A lélek színház. Szerepeket játszunk, maszkok, maszkot viselő lények vesznek körül.

– Igen. A végtelenségig lehet tágítani. De ha nem készül el, nem kell számonkérni.

– Hogy a leltározó hálátlan szerepét tovább játsszam… Az Elégia megjelenése, gondolom, azokat is meglephette, akik korábban már olvastak verseket, versféléket tőled.

– Gondolom, engem is meglephetett, hogy effélék kicsúsztak… Az igazat megvallva, szándéktalanul lettek, és továbbra sem akarnak szándékosan lenni. Hamarosan megjelenik egy kis kötetnyi versszerűségem. A szöveg szót nem szeretem már, túl sok kétes akrobatikát bújtatnak mögéje. Ott a fülszövegen, azt hiszem, elég világosan megfogalmaztam, hogy mit gondolok. A költészet és próza határán lehetnek – és vannak – olyan stilisztikai, megfogalmazási lehetőségek, olyan terület, ami sem ide, sem oda nem tartozik. Valami, ami ragaszkodik hozzá, hogy ezen a határvidéken fejezze ki és fogalmazza meg önmagát. S ha már ennyire makacskodik, az író sem tehet mást, mint azt gondolja, hogy ott van a legjobb helyen, ahol van. S az ilyesmitől a prózaíró még nem lesz költő, és a költő sem prózaíró. Nálam – talán – az elmúlt évek naplójegyzeteinek is része lehet a megszületésükben. Az Elégia hosszabb lélegzetű „sem ez, sem az”. Elég váratlanul csúszott ki, az amerikai utam előtti pár hét alatt. Próbáltam másképp, de végül a líra és filozófia keverékével tudtam csak egy számomra fontos és szükséges gondolati szomorúságot megfogalmazni. Lét, világ, ember, történelem, Isten… Elkövetkezik, hogy a kérdések kihívóan leegyszerűsödnek, pontosabban megfogyatkoznak, és a válaszadásban is hajlunk arra, hogy a sok briliáns, sikeres, mégis alacsony égboltú érv helyett – gyököt vonjunk. Amikor rájövünk, hogy csak a legegyszerűbb tud valóban titok lenni. Amikor egy fa nagyobb titok lesz, mondjuk, mint a hatalom elmélete. És annyi más… Meg talán néhány aktuális olvasmányom is lökést adhatott.

– Schrödinger, Heisenberg, Chardin…

– Carl Weizsäckert felejtetted ki. Korunknak egyik legorganikusabban gondolkodó fizikusa, matematikusa. Tágas és nyitott minden irányban, kicsit goethei értelemben „szaktudós” – ilyen tágassággal muszáj is filozófusnak lenni. Az ő szakkérdés-értelmezései, hipotézisei, például, igen sok ponton rímelnek Chardin teológiai és tudományos koncepciójával – vagy inkább víziójával? Bár végül is minden, ami egy gyökeresen új szemlélet elkerülhetetlenségére utal, még sokáig „víziószerű” marad. Vagy ott van Wiegner – amit a tudomány jövőjével, határaival, szükségszerű átformálódásával kapcsolatban felvet, egyáltalán nem esik messze attól, amit Chardin ugyanerről gondol. A szóhasználatuk persze teljesen más. Azt is mondhatnám: kell is legyen. De ez nem jelentheti azt, hogy nem összeköthetők a legfontosabb szálak. Chardin nagy szellem, nagy realista hívő és álmodó. A legtágasabban próbálta letapintani tudomány és vallás között azt a területet, melynek a letapintásával a század iszonyatosan bajban van. Sokan még nem is tudják, mennyire hatott rájuk. A század természettudósai közül épp a legnagyobbak kényszerültek rá, hogy szembesítsék magukat olyan problémákkal, amelyekkel korábban nem kellett még, nem illett foglalkoznia egy tudósnak – vagy egyszerűen rávették magukat, hogy ne szembesüljenek velük. Newton meditatív írásait, például, racionalista sikk enyhén megmosolyogni. Pedig ha ezeket az embereket teljességükben akarjuk látni, gondolkodásuk értékeit felszippantani, akkor nincs jogunk hozzá, hogy életművükről leválasszunk olyasmit, amit korántsem az öreges ellágyulás íratott velük. Bármennyire is kellemetlen itt vagy ott, ennek vagy annak – az életművek teljességéből kell kiolvasni az útravalót. És ez érvényes mindenütt. A tudományban éppúgy, mint az irodalomban. A „zárt anyag” – tipikusan éjszakai gondolat, éjszakai találmány.

– Azt hiszem, ez az a mondat, ahol befejezhetjük a beszélgetést. Nem egy véletlen dátumot üdvözölve, hanem az útravalót köszönve.

 

(Az interjút Alexa Károly készítette.)

Még nem jött föl a nap

– A kompozíció kérdéséhez (Merre a csillag jár) csak annyit: talán ez az első kötetem, amelyet valóban tudatosan, magam számára kicsit programszerűen is, megterveztem. A Film óta írt írásaim javát gyűjtöttem itt össze, függetlenül attól, hogy már kötetben megjelentek. A Film egy következetes út végállomása volt, utána új hajóra kellett szállnom – vagy elhallgatnom, vagy ismételgetni a már kiábrándulásig ismertet. A Film egy korszakot zárt le bennem, amely mindannak, ami az emberi történés világához tartozik, szó szerint a végére akart járni. Persze, ki ne akarna ilyesmit? Ki ne akarná az elkerülhetetlen legyőzetést, ha az út odáig nélkülözhetetlen…? Mert a mi versenyfutásunknak van egy ilyen eleme is. Meghát a tizenkettes nulltalálat se kicsi eredmény, ha jobban belegondolunk. A Film ennek az útnak tett pontot a végére. A változás, amire oda kellett figyelnem, lényegében az volt, hogy egyre kevésbé akartam a dolgok végére járni mindenáron, helyette az vonzott jobban, hogy elvesszek az emberi történés gazdagságában. Azt a meztelenséget, amit a Filmben elértem, meg kellett próbálnom újra felöltöztetni. Múlttal, történelemmel, emberek és tárgyak mesélő, epikusabb jelenlétével. Új kötetem erről az új kedvről, vonzódásról ad hírt – mint előkészületről. Nagyobb kompozíción dolgozom, s ez már egy ilyen típusú prózával szeretné megközelíteni azt a rejtélyes gazdagságot, amiben valaha éltünk, élünk és fogunk is élni. Csak persze a Filmmel záruló alkotói periódusra is szükségem volt ehhez: a meztelenség feltérképezésére. A meztelenség viszonylagos ismeretében most már a felöltöztetés lehetőségeit is másképpen látom, a gazdagság más rétegei is megvilágosodtak. Azt remélem, hogy a realizmusnak valamilyen lappangó bugyrába tudok ezzel az újra hangszerelt prózámmal leereszkedni.

– Eddigi írásaim színhelye, múltja elsősorban Dunántúlhoz és Erdélyhez kötődött. Ez ebben a kötetben se nagyon változott. A történelmi Pannónia és Erdély világa különösen vonz; és itt a történelmire tenném a hangsúlyt. Nem pusztán elvonatkoztatott emberi színjátékokat kerestem és találtam itt, hanem nagyon is sorsba, történelmi sorsba ágyazott színjátékokat, egyénekét, családokét, népekét. Meggyőződésem, hogy ennek a többnyire tragikus, dinamikusan heroikus szövevénynek legalább annyira valóságos és általános érvényű mitológiája van és lehet, mint mondjuk a most bontakozó szellemi-művészi Dél-Amerikának. És ez a „mitológia” túlnő a mi közvetlen köznapi és törtértelmi határainkon. Egyre inkább úgy érzem, hogy csak úgy beszélhetünk és írhatunk magunkról hitelesen, ha egyúttal az egész térség világáról írunk és beszélünk – vagy legalábbis bevonjuk a látókörünkbe ezt a tágasabb, mégis nagyon egy-atmoszférájú világot. Magyarán – Kelet-Közép-Európát kellene megfogalmaznunk prózában. Egy ilyen tablón mi is élesebben, kevésbé provinciálisan, egyetemesebben rajzolódunk ki. Pl. Krúdy ilyen értelemben vett tágasságát és realizmusát talán még nem is értettük meg és értékeltük igazán. Vagy Jókait. Vagy Kemény ilyen értelemben vett tágasságát, azokban a sziklatömb-regényeiben. Van tehát itt bőven tradíció, amit támaszként magunk mögött tudhatunk, és amit korszerűen folytatva újra lehetne építeni és a holnap tradíciójává tenni. Új arcot adni egy olyan mély-realizmusnak, amely magába szívta az „új” próza egyetemesebb technikáit is. Úgy is mondhatnám, a túlélő avantgardizmust. Szándékosan használtam a „mély-realizmus” szót, és nem a lejáratott szókapcsolásokat a realizmussal kapcsolatban. Azt hiszem, meg kell védenünk a realizmust – mindenekelőtt a műveinkkel – a kurzus-megfogalmazásoktól. Mindez persze a hazához, szülőföldhöz való viszonyt is meghatározza a prózaíró számára – új feladatokkal és lehetőségekkel gazdagítja. A problémák, témák, színhelyek, szemléletek kötetlen nyitottsága biztosítja ezt a gazdagságot. Mondanék itt egy szót, ami elértéktelenedett: meg kell tanulnunk ideológiai és plakát-felhangok nélkül internacionálisan hajózni szavainkkal és szemléletünkkel ebben az egy-sorsú térségben. Még akkor is, ha nem kapunk rá azonnal hasonló visszhang-választ. El kéne kezdenünk – ilyen értelemben is – egy új tradíció kimunkálását.

– A Merre a csillag jár-ról nehéz beszélnem, különösen az értelmezéséről. Én mély-realista írásnak érzem, noha sok szempontból álomszerűen naturalista benyomást is kelthet. Vízió-epikának hathat. Dehát legbelül valamennyien tele vagyunk ilyen történésekkel, tájakkal, közérzetekkel, meditációkkal, alakokkal és találkozásokkal. Persze csak akkor, ha jobban odafigyelünk. Mindenesetre az élő létezésünk, majd valamiféle elmúlásunk határvidékének mások a törvényszerűségei, mint a kvantum-fizikának – mégis ugyanarról a rejtélyről beszélnek. Nem kijátszhatók egymással szemben. Mély realizmus bilincseli össze őket. Talán ezt az írást is így kellene olvasni: mint egy tudósítást egy bennünk lappangó, valóságos világról. Végre is, az árnyékunk is mi vagyunk – nélkülünk nincs és mi se vagyunk nélküle. Ismerjük az árnyékát-vesztett ember kalandjait meg tragikumát – a német irodalom egyik mesterműve. Vagyis nemcsak az a tét – nomeg az irodalom témája –, hogy társadalmi-politikai realitásokkal éljünk együtt, hanem az is, hogy az árnyékunkkal is megpróbáljuk a szembenézést. Már csak azért is, mert az árnyékok világába költözünk – ha a nyelv géniusza nem téved. Igen, igazad van: ez az írás valamiképpen a halálról szól. Valamilyen élő halálról. Nem tudom. Talán az elpusztíthatatlan életről.

– Itt térnék vissza egy szóval arra, amit a kompozícióról mondtál; hogy a kötet mesével indít és egy filozófiai költeménnyel zár. Ez is tudatos választás volt. Minden epika bölcsője a mese. Nekem prózaíróként is fontos műfaj – sok mesét írtam gyermekeknek, felnőtteknek. A mese talán a legcsillogóbb „árnyék” rajtunk és bennünk. Valami, ami megfoghatatlanul valóságosabb minden másnál, ami kitelik belőlünk. Minden embernek van egy mese-vízjele. Ez az ő ártatlansága, mégha elbukik is. És milyen gyönyörű egy bukott ember! Mint egy vérző mese. Szóval, sokféle mese van. Az, amelyik a kötet élén áll, előre ráfelel arra, amiről a Merre a csillag jár beszél – vagy filozofikusan az Elégia. Ez a hosszú vers – már amennyire én tudom tárgyilagosan értelmezni – az emberi tudat és személyesség gondolati és érzelmi megütköztetése az ún. végső kérdésekkel. Hogyan van az, hogy vagyunk, hogy miként vagyunk, miért vagyunk…? Csupa banalitás. De azért súlyosak. Esti kérdések – mint Babitséi. Amire nincs válasz. A kérdéseket nem is azért tesszük fel, mintha választ remélhetnénk – magával a kérdezéssel csikarunk ki magunknak egy kis további erőforrást. Egyébként a Vignytől vett mottó szava lehet csak az utolsó szó – Még nem jött fel a nap.

 

Miért szeretem

Kérdik egy rövid novellám kapcsán: miért szeretem?

Egyre gyakrabban veszem észre, milyen nehéz eldönteni, mi egy emlék? Sokszor már annyira nincs helyük, hogy mindent betöltenek, s az ember ilyenkor kezd csodálkozni, hogy csakugyan bérelt helye van a szőlőhegyen, ahol az éveknek eszük ágában sincs elillanni (ami egyébként példásan magyar költői kép). S úgy mindent összevetve, az emlékek se nagyon tagadhatják, hogy hová valók, a táj ismerős, az időjárás is megfelel a többszáz éves átlagnak, s még az is feltűnhet, hogy ezekben a honi szurdikokban a hosszabb árnyék is rövidebbnek hat, minden csak kidekázott fele önmagának. Szabály a takarékosság, hogy jusson holnapra is, ami akkor is előny, ha véletlenül elmarad az a holnap, legalább nem mondhatják, hogy pocsékoltunk, inkább megszületni se hagytunk ezt meg azt, nehogy meghalhasson, vagy ha mégsem így igaz, hanem egészen másképp, akkor is sugárzó a temető, mivelhogy minden átballag a következő naptári évbe – ennyiben megegyezhetünk. Elfogultsággal kedvelem ezt a kis írást (Nyomozás I.), talán azért is, mert nem erőlteti, hogy irodalom legyen – alig több, mint ahogy a parkőr böki fel botjára a leveleket. Avar. Ez itt Drahosch Ildikó, a Günther trafik, Romm őrnagy, Dielette, Keselyűs, Klinger Árminné, Ági – kikről még sok minden elmondható lenne (egyszer). Kálmán bácsiról, például, akinek egerek rágják meg az arany diplomáját, aztán haláláig egy egész községet gyógyít ingyen vagy félig ingyen, ki se látszik a kátyúkból és a jókedvből, s csak akkor sír, ha nagyritkán örülni is lehetne, s egy rossz szava sincs Dezső bácsira (a bátyjára), aki az akkoriban még gyermekcipős agrokémiába bolondul bele, és megszállottan kalkulál, átszervez, míg ki nem rúgja az uradalom gazdája az eszelős újítót, bár később a légynek sem árt, és hálás, ha valaki az árokból fölszedi, a hóból kipofozza és hazatámogatja; vagy a megyeszerte híres lelkész-szónok nagyapánk, aki kedvtelésből lefordítja az egész Faustot, s így mindig van miből dermesztő sorokat citálni a koporsóknál, keresztelőnél, présházak téli pincéiben; vagy ott van apánk… Rejtély, hogy hogyan tudtak annyi hasznosat is csinálni, árvizet levezetni, szivattyútelepet tervezni, töltéseket építeni (anélkül, hogy ott tolongtak volna, ahol a titkos tanácsosi címet osztogatták) – hogyan? –, mikor a folytonos emlékezetünkben mégis úgy élnek tovább, hogy lábuk között a brácsa, kezükben az aranyba kötött Goethe, vállukon a puska. Rejtély. Mintha szemérmesen valamennyiünket be akarnának csapni.

 

A sport zsákutcája

A sport fogalma és gyakorlata a mi világunkban tönkrement, kiürült, meghamisítódott. Nem csupán a sokszor emlegetett görög értelemben nincs már érzékünk hozzá, se igényünk rá, de még a mi első „modern” Olimpiáink szelleméről és célkitűzéseiről is elfeledkeztünk. A sport archaikusabb jelentősége és jelentése szinte nevetségesnek hatna, ha valaki szóba hozná a mai sportrajongók között. Legeredetibb jelentésében és gyakorlatában a sport olyan vetélkedés volt – tudatosan és öntudatlanul –, ami játékká lényegíti át azt a vetélkedést, ami az élet maga; csupán az vérre megy. Az élet kíméletlen dinamizmusának, a felülkerekedés ősi ösztönének szublimált formája volt. Következésképp a lélek iskolája is. Nos, erről mit se tudunk már. A görögök tisztában voltak vele. Sőt még arra is ügyeltek – és később is jelképesen –, hogy a győztesben ne a megnevezhető személyt ünnepeljék, hanem a győzelmet magát. Egy még élő rítus hasonlatával: az Úrfelmutatásban például ne a papot, aki a kelyhet fölemeli, hanem azt, amit fölemel. Gyönyörűnek találom, hogy például a legrégibb olimpiai vetélkedéseiknél csak egy egészen apró, majdnem torz, fölismerhetetlen arcú kis szobrocskát volt szabad készíteni a győztesről és a díj is mindig szimbolikus volt, hangsúlyozottan tárgyi semmiség. Később a szobrocska mérete növekedett, de az elrajzoltsága, a személytelensége nagyon sokáig megmaradt. Mikor az engedélyezett szobor mérete kezdett a valóságos embermérethez közeledni, akkor is szabály maradt, hogy a valóságos emberméretet nem, vagy alig haladhatja meg. És a fölismerhetőséget csak a nagyon erős stilizáltság formájában engedték meg. Egyébként ez is hatással volt a görög szobrászat alakábrázoló realizmusának sajátos alakulására – a személyesnek és személytelennek ez a szép harmóniája. Ők még el tudtak képzelni olyan bajnokot, akinek nem a személyes teljesítményét kell ünnepelni, hanem az ember teljesítményét őbenne. Az egyetemes emberét. A mai helyzet majdnem beteges, skizofrén, gusztustalan. A szó közvetlen értelmében már egyáltalán nem arról van szó, hogy mi magunk is tegyünk valamit a saját magunk játékká nemesített vetélkedő képességéért – ehelyett kitenyésztjük a látványos, helyettünk cselekvő, helyettünk magukat hajszoló sportolókat, akiket aztán bámulunk, ünnepelünk, mint a jól idomított gépeket. Test-lélek harmóniájáról nincs szó, üzletről van szó, elvakult drukkról, jól fizető fogadásokról, hasonlókról. Ismerjük ezt, minden botrányával együtt. Még az isteneket is közöttük akarjuk megtalálni – ha már az egünkről lelőttük őket. Valahová csak föl kell ragasztani egyet. Hát legyen sampion. Egy sport-díva. Kissé radikálisan fogalmazva, de lényege szerint ezt gondolom arról a sportról, ami ma dívik. Az Atléta halálában engem a sport archaikus értelme és jelentése vonzott, érdekelt, azért választottam a főhőst és témát. Ha nagyon őszinte akarok lenni, a Saulus regényemhez sem puszta tetszetős ötletből választottam olyan bibliai mottót, amely sportfogalmakban és hasonlatokkal mond el egy nagy parabolát. Nem, nagyon is tudatosan. A sport lélek nélkül semmi. És a lélek is az, sport nélkül. Csak helyére kell tenni a szavakat, a szavak értelmét és gyakorlatát.

Az intranzigencia térképe

– Mint írod, hosszú ideig magányban, a szélen éltél. Elismerésed hivatalos, de – főképp a fiatal értelmiségiek körében – kevesekéhez hasonlítható. Nemcsak a művek értéke, de a magatartás intranzigenciája is hozzájárult ehhez. Lehet, hogy éppenséggel a hosszantartó magány is?

– Az egyedüllét gyökerei messzebb vezetnek, mint az ötvenes évek. Egészen fiatalon egy vállalhatatlan háború részese kellett legyek, s ebből új emberként, új nézőszöggel kellett kikerülnöm. Mivel nem az én háborúm volt, eleve magányban, „másképpen gondolkodva” lehetett csak elviselni. Ez még inkább megerősítette alkalmi „partizánságomat”, a mindennél erősebb ösztönzést, hogy minden körülmények között függetlenül próbáljak szemközt maradni a tárggyal. A háborúból visszatérve szétesett, átmeneti világba csöppentem, mely a legvégletesebb arcát mutatta. Ahhoz azonban, hogy a harmónia majdani reményében hirtelen belevessem magamat kétes hitekbe, ideológiákba – nem voltam eléggé politikus, vagy ki tudja, apolitikus alkat. Így formálódott kívülállásom és író-voltom pszichológiai görbéje is. A kör szélén, de mindenképpen a körön belül álltam, érdekelt partizánként. Természetesen mindig „segítettem”, amikor tudtam, bár kezdettől látnivaló volt, hogy egy teológiai elvakultságú diktatúra bontakozik ki. Ugyanakkor íróként, emberként is kínzó ellentmondásokat tapasztaltam a dolgok megítélésében. Magamban is. Hiszen megosztott voltam, hajlamos a félrehúzódásra, noha vonzott is a tett világa. Ma is fellelkesít Pascal, akinek volt energiafölöslege arra, hogy Isten létének kérdése mellett foglalkoztassa Párizs közlekedésének a megtervezése. Visszatekintve szomorúsággal állapítom meg, hogy olyan korszakban kellett fiatalnak lennem, mikor morális és eszmei okokból nem lehettem másképp is aktív. Az egy szálra fűzött kizárásos hit nem az én világom. Higiéniámhoz hozzátartozik az önkétségbevonás gesztusa, a tolakodó hitek kikezdése.

– S hogyan lettek ebből a pszichológiából, világlátásból művek? Hogyan születtek az ötletek, a formák ebben a világban?

– Fordított utam jártam. Most, hatvan éves korom táján kezdek visszakanyarodni az elvonatkoztatás, az áttételesség kedvelésétől az életemet végülis meghatározó televény anyaghoz. Aminek hosszú időn keresztül inkább csak a forgácsait használtam föl. Vidéken nőttem fel. Az életanyaghoz, amit megismertem, valószínűleg azért sem nyúltam hozzá mindjárt úgy, ahogy készültem rá, mert az ezt igénylő eszközöket – a magam mércéje szerint – nem éreztem még kielégítőnek. A kitaposott út meg nem vonzott, nyilván untatott is volna. Más utakat próbáltam és találtam, melyek nem kevésbé érdekeltek és tudtak újat ígérni. Így jutottam el az utolsó regényemig, a Filmig. Számomra ez a legkövetkezetesebb gyökvonása volt annak, amit addig megéltem, tapasztaltam. Ezt a „gyökvonást” szeretném most szétbontogatni. Bár azért aggaszt is, hogy nem éppen fiatalon töprengek olyan vállalkozáson, mely ismét egy emberéletet igényelne.

– Tehát redukáltál mindezidáig. A kőtömböt le- és nem kifaragandónak tartottad. Mit hagytál el akkor az úton? Mi az, amit nem írtál meg?

– Emléket idéznék föl. A háború utáni évek számomra nagy vidékjárásokhoz kapcsolódtak. A vérből, piszokból alig kimosakodott országot nagyon közelről láttam akkoriban. Voltam kétkezi munkás, malomellenőr, közben folytak a szovjet jóvátételi szállítások, s én terménybegyűjtési ellenőr voltam. Átmeneti kampányidőre még burgonya-biztosnak is tituláltak… Alakulása közben láttam a világot, az ideológiai zűrzavart, az állatiasnak és meghatóan emberinek abszurd keveredését. Véletlenül megismerkedtem egy egyházi műemlékek kutatásával foglalkozó úrral, aki a szétrombolt országban elképesztő magánszorgalommal a megmaradt kegyhelyeket, kegytárgyakat lajstromozta. Akkori munkahelyemen, a Közellátási Felügyelőségen az volt a feladatom, hogy szarvasmarhákat, terményt hajtsak fel a sváb kitelepítő osztag étkeztetésére. Egy darabig együtt jártuk Tolnát-Baranyát, csak másban utaztunk. Furcsa viszony alakult ki közöttünk. Ő dogmatikusan hívő ember volt, rólam ezt nem lehetett elmondani. Termékeny viták alakultak ki közöttünk. Nem ateista voltam, mindenesetre függetlenebb pozícióból tudtam ránézni minden irracionálisra, metafizikaira. Pár heti közös barangolás után fölrémlett bennem a szerepcsere. S ennek volt valóságalapja is. Egyre inkább nosztalgiával kezdtem latolgatni az ő hitét, magánszorgalmú munkáját – vajon hogyan tudja ezt csinálni? De kezdtem azt is észrevenni, hogy neki meg az én munkámon keresztül nyílik rá a szeme a valóságos életre, amit ilyen durván és közelről nem ismert. Mert a panoráma úgy festett, kis túlzással, mint a harmincéves háború kis lélekzetvételnyi szüneteiben – gyerekek, asszonyok húzták az ekét, árok mellett szültek, hiányzott az élelem, a falak kormosak, üszkösek voltak, de már jókat lehetett szeretkezni. Mindez kezdte fölébreszteni az útitársamat, engem pedig – aki nemrég még folyékony hullákat talicskáztam hadifogolyként – az ő hite, világa kezdett egyre jobban érdekelni. Érdekel azóta is. Mindenesetre gogoli téma meg panoráma volt – egy televény, széthullott ország, két másképp, másra eszmélődő főhőssel… Hát igen. Minden életpályának megvannak a determinált mulasztásai. Ha csakugyan azzá kell lenniük végül.

– És azok a redukciók, lefaragások, amelyeket nem sajnálsz?

– Nem jó szó itt a sajnálat. A dohány is fermentálódik, az élmény is. Minden élmény. Végülis nem elveszítettem témákat, hanem másra forgattam őket vagy terjedelmüket csökkentettem. Tartós törekvésem az volt, hogy ne sok kőből álló nyakéket csináljak, hanem sokféle csillogást sűrítsek egybe-egybe. Saulus regényem első változatában a mainak majdnem háromszorosa volt. Olyan történelmi ágazatokba bonyolódtam, melyek ellentmondtak az első víziónak. Eredetileg úgy élt bennem, mint napverte pusztában az egyszál fa, a maga árnyékával. Olyan keskeny vízió volt ez, mint Camus műveiben az ablakrésen besütő fénysugár. Ebben a sávban akartam berendezkedni. És hogy az egész szerkezet ilyen szikár legyen. Nem a megírás, az elvetés tellett sok időbe. Hat évig írtam ezt a keskeny könyvet.

– A Saulus a ’60-as években keletkezett. Az ’50-es években írtál?

– Egész nemzedékemről elmondható, hogy békés háborúk idejére is vonatkozik az inter arma silent Musae. A fasizmus ideje alatt sem igen született asztalfiókban nagy próza. Az ’50-es években is alig. Ebben az időszakban inkább csak kezdeményeim voltak, törmelékek. Valamilyen eszköztár megszerzése, amit ma magaménak mondhatok. Nehezen írok. Az önkétségbevonás, amit említettem, minden leírt sorra vonatkozik. Kell valami titoknak lennie abban, hogy a Teremtés hat napot igényelt és nem hatszázat. Szóval, naplójegyzeteket írtam, gondolati próza-forgácsot, vázlatokat. Egyébként semmi nem tud olyan gazdag lenni, mint a hallgatás.

– És mi volt az alapvető érzése az embernek akkoriban? Ideiglenesség-érzés, hogy ez nem tarthat örökké?

– Úgy éltünk és voltunk írók, hogy számoltunk vele: névtelenségben fogjuk eltölteni az életünket és palackpostát hagyunk. Persze, ez alkotáslélektanilag nem múlik el nyomtalanul. A forradalomig kizárólag meséket publikáltam, mert ez volt az egyetlen terület, amit az ideológia nem tudott megnyirbálni egészen, bár szívósan próbálkoztak vele. Írtam egyszer egy mesét a királyról, az ő kedves fuvolásáról, és a kedves bakójáról. Mikor Nemes Nagy Ágneséknál fölolvastam néhány barátomnak – odakint őszi köd, suhanó állami kocsik, Vérmező, mi meg a piros lámpaernyő alatt, mint a prolongált halálraítéltek – Jékely Zoli síri hangon megkérdezte: És te ezt a zsebedben ide merted hozni?! Ma közszájon forog Weöres Sándor bon mot-ja: a szellemi szeszcsempészet korszaka volt ez. Házi mottóként évekig ez volt kiírva az íróasztalom fölé: Nagy önuralom kell hozzá, hogy az ember vissza ne éljen a korlátozások adta végtelen szabadsággal. Szóval, a józanságot, a mértéket kellett akkumulálni magunkban. Veszedelmes dolog kimondani, de skizofrén iskola is volt ez nekem, és skizofrénül még hálás is vagyok érte. Sokszor elfutnak előttem az arcok. S nem tudom, hogy olyan halálosan bizonyos-e, vajon a sok érzékeny, fiatal talentum közül valóban azok maradtak-e meg, akik a legtehetségesebbek voltak. Nem esküszöm meg rá. Számított, hogy ki volt szívósabb fakír, kiben volt több ideg- és lélekerő. A játszma vérre ment.

– Szóval ezzel a fegyverzettel léptél be a ’60-as évek konszolidációjába? Hogyan vetnéd össze az ’50-es évek légkörével? Hiszen egy levert forradalom után volt az ország, s ez talán nem a legalkalmasabb klíma arra, hogy jól érezze magát benne az ember. Ugyanakkor nyilvánvalóan többszólamos irodalom alakult ki. A börtönök megteltek megint, majd lassan kiürültek, közben Németh László kiadásától a Tarzan kiadásáig folyt a kulturális konszolidáció. Te magad egyébként ennek az irodalomnak Prügelknábéjává lettél. Műveid hovatovább megjelenhettek, de mindig az ügyeletes polgári dekadencia kolportálójaként jellemzett a kritika. Mindenesetre már nem kellett meséket írnod.

– A közvetlen állampolgári veszélyeztetettség statisztikai mutatója nyilván javult. Ami kialakult s tart máig, az a változatlan elintézetlenségek konszolidáltabb formája és gyakorlata. Elintézetlen maradt a hatalom és az irodalom viszonya, s bár némileg tompult, masszívan megmaradt az ideológiai alap: az ellenségben való gondolkodás. Ugyanez a helyzet az ún. irodalompolitika abszurdjával. A hatalmat birtokló Párt rögeszméjével, hogy a politika játékszabályait sehol nem lehet nélkülözni. Holott amennyire igaz, hogy a szellemi, művészeti szféra mindig is tudott intuitív ajánlatokkal szolgálni a politikának – olyannyira nem áll ez fordítva. A politika alkalmazás, a meglevő elrendezése – anyagkezelés és nem teremtés. Röviden, alkalmazás és teremtés viszonya ártalmasan megbomlik, ha a politika igényt tart a szellemi szférák ellenőrzésére. Sőt, az irodalom jelentősége pl. még ott is igen nagy a politikai szférát illetően, ahol a politikának már nem közvetlenül tesz ajánlatot – mint ahogy a mi történelmünkben kellett annyiszor tennie. Mégha tragikus hiábavalósággal is. Az író akkor is politizál, amikor erkölcsi normákat, emberszabású létfeltételeket fogalmaz meg katartikusan. A politika művészete akkor van a saját magaslatán, ha állandóan tanul a közösségigénytől. A közösség akkor áll a saját magaslatán, ha jó irányba mutató reális feladatokat hord ki a politika számára. Közösség és hatalom között kölcsönös a szolgáltatás: ez volt Bibó István egyik alapgondolata is. Diktatúrákban ennek nincs esélye. Az író szükségképpen magányossá válik, ha olyasmibe akarják csalogatni, kényszeríteni, melyben elveszíti magát. A hatalom a maga tartósabb garanciáit veszti el, ha kollektív visszhang nélkül szab ki irányokat. A politika eldobhatja a sakkfiguráit, önfeladás nélkül változtathat taktikát, szempontokat. Író nem vállalhatja ezt, hiszen ő maga a bábu és a játszma is. A mindennapos írói létezés ilyen körülmények között eszmei, erkölcsi és lélektani képtelenségek kavalkádja. Lécet kell átugornia, mely mindig változik. Az író ellenállásának azonban még ilyen körülmények között is megvan a maga társadalmi jelentősége. Az értékőrzés technikájának talentumát nem lehet elrabolni tőle, ez az égbolt borul föléje, s még a hallgatását is ez alatt az égbolt alatt mondja ki. Az irodalompolitikai fegyelmezésnek egyébként megkülönböztetetten kínos, cinikus, sőt már-már nevetséges abszurdja az, hogy az ilyen fegyelmezés nem tud teljesen bürokratikus lenni. Kénytelen személytől-személyektől szólni személyhez. Lévén az írói szólás szabadsága nem egyszerű iparengedély bevonásának, engedélyezésének kérdése. Így többnyire ugyanazok az alacsony-homlokú személyek adresszálják egyszer az engedékenységet, másszor a szigort, kívánják a kipécézett írótól, hogy legyen ez, néhány év múlva valami más. Író, aki ilyen vitustáncba engedte vagy engedi magát kényszeríteni, ép pszichével aligha ússza meg. Szomorú példa nem egy akad. A kivételek pedig a legkevésbé sem szabályt erősítenek, hanem az isten tudja, mit. A legkevesebb, amit megtehetnek a szerencsés kivételek, hogy eltűnődnek a kegyelem mibenlétén… Egyszóval, ilyesmitől leprásodik még ma is az ún. irodalmi élet, legfeljebb kissé konszolidáltabban. És változatlanul késik a gyakorlattá tett felismerés, hogy az irodalom nem harcmező, ahol az ellenség felkoncolásával vagy megcsonkításával irodalmat lehet nyerni.

– Az a kritika, amely életed folyamán nagyon sokat ért, hogy apolitikus művészetet űzöl, úgy tűnik, visszaütött a politika fejére. Kiderült, hogy amikor kötelező egy politika, akkor az „apolitikusság” is képviselhet politikát. Az utóbbi években, amikor Magyarországon különböző, a hivatalos politikán kívüli polgári kezdeményezések születtek, te ezeknek a kezdeményezéseknek majd mindegyikében résztvettél. Változtál te is?

– A magam sorsát eléggé egyenesvonalúnak érzem. Írásaimban soha nem politizáltam közvetlenül. Becsülöm az ilyen irodalmat is, ha jó. Mégis, inkább vagyok híve a munkamegosztásnak, önismeretnek. Én inkább általánosabb nyomjeleket kerestem. Pontokat próbáltam összekötni, melyek holnapután is összeköthetők, és lábjegyzet nélkül is követhetők. Írásaim közül a Pontos történetek, útközben c. regény durva elítélését érzem a legsüketebbnek, legkomiszabbnak. Közép-Európa kisebbségi és hazai mélyvilágát próbáltam ebben a könyvben feltérképezni, egymásrautaltságunkat, a szorongásban való testvériségünket. Ez az írás sok lehetőséget adott volna a konkrét, akár érzelmi telítettségű politizálásra – hiszen a regény jó részének színtere tragikusan érzékeny számunkra: Erdély. Anyag volt a kezemben, amivel könnyű lett volna visszaélni. A cinkos és elfogult akusztikákon azonban mindig túlfut az idő. A rontása, rombolása pedig igen nagy tud lenni – adott esetben. Mai irodalmunkat olvasva sokszor érzem úgy, hogy a felületi aktualitások erotikájának túl nagy a vonzása. Tolsztoj arányérzéke a példás, aki időtálló frissességgel tudta a zemsztvo-ügyeket is megörökíteni – úgy azonban, hogy ehhez is a pályaudvar, a lóversenytér a vakító fényforrás, vagy az első bálozó Kitty tüneményesen bájos zavara. Ugyanis világos, hogy az ún. „zemsztvo-ügyeket” mindig csak az ő jóvoltukból illeti meg annyi múlandó fény, amennyi jár nekik.

– De ha a zemsztvo-ügyeket a magad számára nem tartod írói feladatnak, akkor – ha jól látom – az értelmiségi feladatot tágabban értelmezed az írói feladatnál. Hiszen vannak írók ma Magyarországon, akik ugyanilyen intranzigenciával írják a maguk nem-zemsztvo ügyeit, s ugyanakkor politikai intranzigenciát egyáltalán nem tanúsítanak.

– Beszélgetésünk elején utaltam rá, hogy megosztott vagyok. És ez egyáltalán nem langyos állapot. Sőt, nagyon is kedvemre való. Biztosan szorult belém valami a homo politicusból, de művészileg csak annyi, hogy izgató és szükséges ösztök maradjon. Valahogy mindig az egyenesség lebegett a szemem előtt, ami nem érdem, egyszerűen kifizetődő higiénia. Azonkívül ebben az igényben tudtam találkozni nekem fontos fiatalokkal. Akik már nem közvetlenül élték át az én nemzedékem nyomorúságait, viszont szívósan tiszta lappal akarnak nekiindulni a saját életüknek. Azzal azonban nem áltatom magamat, hogy az irodalom, amit csinálok, egyértelműen vagy zavar nélkül megfelelne az ízlésüknek. Nagyon-nagyon kevés kivétellel a dolgok rendje szerint alakulunk. A vigasz annyi lehet, hogy az esti ég mégsem volna derengő-világos a pisla csillagok közreműködése nélkül. A halál így értelmes. Mindenesetre sűrűn vagyok együtt fiatalokkal, és ez jóleső emberi kapcsolat is. A művek tisztelete? Az Isten tudja. Valahol leemelnek a világban egy könyvet a polcról – ki tudja kit, milyen könyvet. Az író csak legyen őszinte, és ne maradjon semmilyen hátsó gondolata. Mit tehetne még?