Naplójegyzetek

Minél gyorsabb egy közlekedési eszköz, annál kisebb a személyi szabadság? Szánkon a tagadó válasz. Pedig a ma és holnap egyik legösszetettebb problémáját érinti ez a kérdés, konkréten és szimbolikusan is: az útközbeniség sorvadását, zsugorodását. Mintha a bölcsesség fontos eleme iktatódna ki – a birtokló lassúság. Viszont annál több megérkezést birtoklunk? Persze; csak éppen így kerül még csábítóbban kétes helyzetbe a belső személyes szabadságunk.

 

*

 

(Biliológia)

A bilik története! Miért is nem tudunk már az ilyen elragadó és mély bepillantásokra serkentő almanach-elmélkedésekkel foglalkozni! (G. Christoph Lichtenberg varázslatos tollára gondoljunk.) A Keletindiai Társaság bilijei például kivétel nélkül rózsaszínű edények voltak. A XIX. században kedvelték az erősen ovális formát, s ez már önmagában is megfontolandó gondolatokat ébreszthet kényelem és esztétikai igény gyakorlatias vagy éppenséggel nem gyakorlatias ötvöződésének divat-rejtelmeiről. (Megfeledkezve pl. a szikár és a hegyesszögű ülepekről.) A német császárság tartalékosait cifra üvegtartályok illették meg. Tehát nem edény, hanem tartály: az elmélkedő kutatót ez pszicho-szociológiai fejtegetésre ösztönözhetné. A francia Lajosok bilije alján nemegyszer kalligrafikus szócska pillantott fel: Látlak! Némi blaszfémiával gondolhatjuk, hogy ez Montaigne újítása is lehetett volna… De mindenképpen gall.

 

*

 

Albertus Magnus írja, hogy „a természet átadja az embereknek a tulajdonságait, amennyire csak teheti”. Erről ennyit.

 

*

 

Minden héten új csoda-ifjítószer. Ne feledkezzünk meg a régiekről sem. Külön tudós elnevezést kapott – gerokómia – az a kúra, amely fiatal lányok lehelletének beszívásából áll. Már a római Hermippus (sírfelirata szerint) 111 évet és 5 napot élt a gyermeki lehelletek jóvoltából; és sohasem vált meg az 5–14 éves lánykák társaságától, akiknek nevelője volt. Továbbá segít a saspor és a szarvasszív csontjából készített őrlemény. Tanács az is, hogy keressük az egészségesek társaságát, mivel „miképp a betegségben van fertőzés, az egészségben van gyógyhatás”. Id. Plinius jegyzi fel, hogy a gyengék és öregek habozás nélkül ették meg az emberi combcsont velejét és a gyermeki agyat. Hippokratész szerint a bor a vér növényi változata. A reneszánsz idején ismeretes volt az organoterápia: az állatok vérét, nemesebb szerveit fogyasztva szert tehetünk az állat fiatalságára, erejére, szépségére. A nyúlherét például nyersen kell enni; a szamárherét (főképp a jobboldalit) összezúzva, tejbe keverve; a szárított, porrá tört szarvasherét borban; a hiénák nemi szervét mézzel. Különlegesen hatásos ifjítószer a stimento, az izzadságnak és olívaolajnak pépes keveréke, melyet a gladiátor kapar le magáról a testgyakorlás után – de csak akkor hat, ha a bronz strigilisszal történt a levakarás. Nem hihetjük, hogy minderre felelőtlenül jöttünk rá. Olyan ősök szavatolják még fel nem derített titkukat, mint az első emberek, akik mandragórák voltak, és maguktól nőttek ki a földből. Emlékezzünk csak.

 

*

 

Tegyük biedermeier keretbe ezt a kis képet: Páncélos Sarolta télvíz idején betér egy szegényember kunyhójába, ahol dermesztő a hideg, semmi tüzelő, szánalmában sírni kezd, könnye lecsordogál a lábfejére, onnét hátra a sarkára, mely ettől kizöldül, kis fa növekedik fel, és annak az ágaival rak tüzet.

 

*

 

Ingres Delacroixról: zseni, de ne beszéljünk róla.

 

*

 

Példázat estére, haszonnal reggelre: szekérrúdra szállott a mesebeli légy s azt hitte, ő húzza a szekeret.

 

*

 

Ion Codru Drăgusanu útleírásában-naplójában (Erdélyi peregrinus) találom ezt az elragadó hasonlatot, a Duomo di Milanóról: „…tornyok, tornyocskák erdeje koszorúzza, mintha fölfelé fordított jégcsapok nyúlnának az ég felé, mindeniknek a hegyében egy szent kifaragva”. Rómában az eminens diák otthon ápolgatott áhítatát zavarja meg, mikor szembesül vele, hogy a Forum Romanum, Róma hajdani lelke a tehenek nevét viseli (Campo de Vaccino); s hogy a szónoki emelvények tövében valóban kecskék meg borjak legelnek. Hol volt ő még a mi edzettségünktől!

 

*

 

Achilles! A görögök még tudtak sírni. Mi fizetünk, ki- és megfizetünk inkább a könnyeinkkel.

 

*

 

Már Horváth István panaszkodik a Mindennapi-ban, hogy „bajos recensealni a’ Magyar Író könyvét. És, ha tsak mindenben nem magasztaltatik, boszonkodva boszonkodik. A’ legkisebb intés, vagy dorgálás, feddés tüstén szörnyű bántás.” Tudósít arról is, hogy „Révai, ha csak teheti, elégeti művét.” Jó magyar vagy-vagy.

 

*

 

(Egyszerű szavak egy téeszben)

„…Biztos vagyok benne, hogy minden városban vannak ilyen maffia-szerű szövevények, érdekszövetség, protekció. Hogyan is lenne másképp. Csak az megy előre, aki tartozik valahová.” (Vezetőségi tag)

„…Nézze, nekem ez volt az életem, a fiatalságom. Most már nem hagyhatom abba. Ha nem csinálnám, magamat köpném szembe. Azt, aki voltam. Amiért elindultam egy úton. Nem én lennék, ha nem csinálnám.” (Párttitkár)

„…A miénk, az cselekvő provincializmus.” (Valaki)

Sebtiben elkapott szótár ugyanott: villanytelep (szív) – fájinger (jó, szép) – csinya (csinos) – trágyász (mezőgazdasági mérnök) – dögész (állatorvos) – copákos (hentes) – kéményseprő (nőgyógyász) – tevevíziós (tévés) – fogyasztja a sót (sír) – köszörűkőre ül (megjárja, ráfizet) – fölment a toronyba (előléptették) – fűpréselő (kurva) – holdjárta (kopasz) – toll (haj)

 

*

 

(Amerikai cetlik)

New York, Central Park-Zoo. Orangután befelé hajlított „kézujjaira” támaszkodik féloldalasan, másik „kezével” almát emel, harap, közben eltartja kissé a begörbített kisujját, és könnyed érintéssel megdörzsöli vele az orrát. Akkurát ugyanúgy, ahogy a harmincas években Gizi néni a tánc- és illemtanórán szemléltette a kisujj szerepét, ha teáscsészét emelünk a szánkhoz, vagy futó viszketést akarunk távoztatni az orrunkról, arcunkról. – Utcákon kerékpárosok, görkorcsolyázók, kocogók, távgyaloglók, autók békésen együtt, egymás járataiba indázva. Autók nem gyorsabban, mint a görkorcsolyázók. – Mentőautókon színes a villogó lámpák garmadája; különböző hangfekvésben tülkök, szirénák: mint egy földíszített, farsangi mozgó-látványosság. Az ügyeletes orvos fehér köpenyén katonai öv, rajta pisztolytáska, hátul olló, kés, zseblámpa, a nyakában szívhallgató. – A kresz nagyvonalú, gyakorlatias, döntő a közlekedés egyenletes bonyolítása, sokat bíz rá az egyéni találékonyságra. Viszont a kipufogógáz ellenőrzése annál gyakoribb, magas pénzbüntetés, ha az előírásnak nem felel meg, s az autót a helyszínről elszállítják. (A fontossági sorrend!) – Mennyi elfajzott, túltenyésztett kutya! – Testi hiba, „unesztétikus” külső (abnormis kövérség, stb.) a lehető legnagyobb természetességgel vállalható öltözetben, mozgásban, viselkedésben – nincs utána-forgolódás, megjegyzés, bántó-zavaró pillantás. Hobbik, személyi excentrikusságok tisztelete. Demokrácia-modell, behaviorista vetületben. – Jóindulat ipara (Goodwill Industry): használt tárgyakat javítanak, eladják, szegényeket segítenek. Ha gazdagabb ország leszünk, nekünk is eszünkbe juthat majd…? – Los Angeles a hegyekből: szikrázó-azúros gomolytakaró alól kiszökkenő felhőkarcolócsúcsok, hibátlanul kék égboltozat alatt. A szmog lírája. – Repülőtereken, másutt, halk és tonizáló zene. Szuggerálja a halk beszélgetést, viselkedést. – Chicago: megfontoltan autó halad az utcán, éktelen macskanyávogást, kutyaugatást, nevetést stb. játszik magnóról a járókelőknek. Hangszórója két műanyag agyfélteke. – Építkezéseket lehetőleg utcaképhez illő fallal, takarással különítik el. Rajtuk ablakok, ahonnét az építkezést figyelemmel kísérheti bárki járókelő. Így együtt a rend, tisztaság, a nyilvánosság demokratizmusa. – New York az üzleteivel nemcsak az újnak, Európa elsüllyedt tárgyi világának is nagy bazárja. Sehol ennyi újra-gyártott, nagyanyáink, dédapáink idejéből való eszköz, tárgy. – Magán idő, üzleti idő. Óradíjra, bérre minden átszámítható, s át is számítódik. A magántulajdon idővetülete. Hiányzik a csúszó-sodródó idő, amely sem a közé, sem az egyéné igazán. – Gyors alkalmazkodás. Egy-egy új típusú, új rendeltetésű és vonzatú épület (komplexum) pillanatok alatt kialakítja és megváltoztatja a környék szolgáltatásait; pozitív és negatív értelemben. – San Diego; Vietnamot járt fiatalember. Helikopter-felderítő beosztást kér. „Föntről legalább látom, hogy mi van, tudom értesíteni a többieket.” Képet mutat: Hanoi, katolikus templom. A vietnami katona (akinek a hullája mellett találta) a templomlépcsőn ül, karján a gyerekével. „Ugyanott együtt is ülhetnénk most, együtt imádkozhatnánk”, mondta. „Tudtam, hogy az életem meg fog változni.”

 

*

 

(Hajdan faluszép, ma töpörödött anyó meséli a tornácon, vasárnap délután)

„A fáraó elengedte a népet, de aztán megint elérte a sereg. Aztán negyven esztendeig nem tudtak hazamenni, hallod-e? Bizony, még Mária se font negyven napig. Meggyűlt a melle, meleg korpát kellett tenni rá. Hájsze, láttam én is egyszer, hogy nagyon kerülik a templomot meg énekelnek: Mária, Mária, te vagy az a szép rózsa! Hiszed-e, nem-e, két hétig feküdtem utána. Ó jaj, paptól jőve volt az úgy, hogy olyat is kellett mondanom, amit nem tartottam bűnnek… Ifjúság, az bolond. De egyszer azért még vénen is felöltöztem menyasszonynak, a rozmaringkoszorút is föltettem a fejemre… De nem néztem meg magamat a tükörben. Megálltam.” Ugyancsak ő: „A darát a lisztből úgy ki nem szitálták soha, ahogy mi a farunkat riszáltuk!”

 

*

 

Egyházi meggondolás volt, hogy ha a kánon csendes imádkozását sokszor hallanák, megszokottá válna, tiszteletlenül ismételgétnék. Az „augurok” kicselezése azonban mindig vonzó; mégha kockázattal jár is. Hetedik századi intő példa: pásztorok a mezőn kenyerük fölött énekelték az átváltozás szavait – s villám sújtotta őket. (Az átváltozás szavai – hoc est corpus meum – népi etimologizálásunkban: hókuszpókusz.) Ez a szokás a legutóbbi időkig élő volt nálunk is. Simkó Tamás, juhász mondja: „Én mindig csak kint voltam misén.” Szép Barnus, juhász: „Körülálltuk a nagy kenyeret a pusztában, kántáltunk fölötte, és mi ezt misének tartottuk.” – A titok popularizálódni akar (hogy új augurokat neveljen).

*

 

(Mondja…)

Egy gyermek mondja: „Hát nem érti, a gyerekeken kell valahogy segíteni!”

Özvegy mondja a másik özvegyről: „Érdekes, nem az Istent szidja, hanem az életet. De azóta nem megy templomba.”

Fiatal özvegy mondja szemérmes, figyelemelterelő, hamis közvetlenséggel: „Jaj, nincs rajtam az új kosztümkabát, nem vetem le a felöltőmet.” (Alatta komplett gyászruha.)

Öreg paraszt mondja, a kispadon pipázva: „Egy falu mindig nézi valakiről, hogy jó köszönő-e.”

Szikár, sasarcú parasztasszony mondja emlékezőn, messze pillantva a tornácról: „Volt a hegyen egy emlékmű… milyen emlékmű? Hát… egy sasmadár.”

Jojóka mondja az álmait: „Sok fa, gyógynövény, sok szelíd állat volt a szigeten, de ember egy se, aztán egy mégis csapdát állított az állatoknak – és a fejüket fölhasználta. Aztán egy kicsi utcába, ahol sok előkert volt, beszáll alacsonyan egy helikopter, be a bokorba, onnét észrevették anyut, mire leszálltak egészen, nálam meg volt egy fazék Biopon, de nem kellett nekik, téglát törtek és azt súgták a fülünkbe, hogyha azt leejtik, valamennyien fölrobbanunk – mondja azt is, hogy a pingvineknek külön házuk volt, óriási nagy, benne hideg klíma, ami éppen jó nekik, és gombnyomásra oda lehetett hozni a tengert. Ha még egyszer megnyomtuk a gombot, mindig újra feltűnt a szárazföld. Az oroszlánoknak is külön házuk volt, minden állat szabadon kószált és így szaporodtak. A macskáké modern ház volt, ajtók is voltak benne, de csak ők tudták kinyitni meg én, más nem. Gombnyomásra kaptak asztalt, rajta csöcsös üvegekkel, a tej a szájukba csordult. Ha öreg leszek, majd nekem is odarepül gombnyomásra a tányér. De ami még fontosabb, kapunk egy oltást. Ha ez meglesz, többé nem öregszünk, sose halunk meg. Én 66 évesen kapom majd, az éppen jó. Persze az is lehet, hogy már 28-nál kérem az oltást, Zsuzsi meg 38 évesen… De nem, az sok volna, kapja csak ő is már 30 éves korában. Persze, az állatok meg gyerekek azért növekednének. Akkor oltjuk be őket, amikor akarják. Egyébként hagyjuk őket nőni.”

Öreg sírásó mondja: „Egy csontváz, egy koporsó, a halál kakájával.”

Beteg gyermek mondja: „Édesanyám, most már teljesen tropa vagyok, most már nem itt meg ott fáj, most már az egész gyerek fáj.”

Gyászoló anya mondja: Éppen szombat volt, zárás előtt, el akartak küldeni bennünket. Végre odakerültünk a kiszemelt kislányhoz. Gépiesen vett át mindent, kérte az okmánybélyeget, nem volt, a férjem elment a trafikba, én meg ott maradtam. A kislány kinyitotta István személyijét, letette, rámnézett. Kérdezte, az én fiam-e. Bólintottam. Erre azonnal sírva fakadt, hogy szörnyű… ilyen szép fiút elveszíteni! És érdeklődött, milyet akarunk? Mondtam, hogy mindent, amit csak tudnak, és mindenből a legszebbet. Akkor egy könyvet vett elő, lapozott benne, mutogatta. Elértünk az ezüst koporsóig. Kértem, ne lapozzon tovább. Érckoporsó, ezüst bevonattal, ez megnyugtatott. Csak az is eszembe jutott mindjárt, hogy az érc hideg – vajon raknak-e bele vastag derékaljat, kispárnát? A kislány fehér selyem brokátot ajánlott szemfedőnek, azt mondta, az a legszebb, s akkor a derékaljat is ugyanolyan fehér brokáttal húzzák be, meg a kispárnát is. Persze ez pluszban lesz már, de akkor is megéri. Aztán a papnál volt még egy kis beszélgetés. Kérdezte, mikor volt István elsőáldozó. Mondtam, hogy nem volt. És hogy most mért fordulok hozzá? Mondtam, hogy pénzért szeretném én, nem ingyen, sőt, elsőosztályút rendelnék, csak adjanak, amit lehet, megfizetem. Azt válaszolta, az Anyaszentegyháznál nincsen elsőosztály. Jó, akkor legyen osztálynélküli temetés, válaszoltam, csak ne hiányozzon belőle semmi, amit az Anyaszentegyház adni tud. Ezután figyelmeztetett, hogy a dalárdájuk hiányos, sok a torokfájós. Megnyugtattam, hogy nem baj, hiszen úgyis jön a fújós zenekar. Azt mondta, az nem tőlük függ. Végülis megegyeztünk, és tényleg volt minden, nemcsak örökláng, harangszó. Temetés után mindjárt vettünk egy dupla sírhelyet, Istvántól négy méterre. Megbeszéltük a férjemmel, hogy én kerülök majd a jobb oldalra, annyival is közelebb leszek Istvánhoz. A férjem beleegyezett. Később tudtuk meg a vállalatnál, hogy István sírja mélyített, arra még rá lehet temetni egyet. Azonnal azt gondoltam, hogy majd én megyek át hozzá, de már éjszaka elbizonytalanodtam… én mégsem akarom nyomni Istvánt! Az István az… eszembe jutott, hogy mégis… Akkor ajánlotta a vállalati nő, hogy exhumáltassuk, tegyük át dupla sírba, hiszen érckoporsó, nem kell bántani őt, egyből át lehet rakni. És így is mellette lehetek. Végül mégse nyúltunk hozzá. Én nem akartam. Az az ő helye, úgyse bírnám onnan elmozdítani. Meghát meg is szenvedtünk azért a helyért, a legszebb sírhely volt a temetőben. Hatalmas orgonabokor állt ott, előbb azt ki kellett pucoltatni. Az a gödör lett a sír. Most majd én ültetek oda fehér orgonát, dupla fehéret… piros futórózsát… A fekete keret már meg is van hozzá, a rózsa majd arra fut föl. Az egészet úgy helyezzük el, hogy a szobrot is körülvegye később… Egy gyönyörű siratóanya lesz, így, így fogja a fejét… És a rózsák mind odahullanak rá. A keretet István nagy szánkójából csinálta a férjem, mert ő is vigyáz, hogy ami megmaradt tőle, azt mind az ő emlékére használjuk fel. Így élünk. Én a virágokat ápolom, a férjem a sír környékét. Ha véletlenül leejtek egy szál gyufát, azt is fölszedem. István is fölszedett minden pihét, piszkot a szőnyegről.

 

*

 

Neesters által végzett kísérletben a halak úgy teljesítették a különböző feladatokat s alkalmazkodtak a feltételekhez, mint egy kétéves gyermek. – Ha igen, csak a gyermek emlékezetében bízhatunk.

 

*

 

Grzimek jegyzi fel, hogy egy csimpánz kilincs kinyitásához széket vett segítségül. Ajtót zárva találta, több széket vitt oda. Jó hiba! A helyes belátás (szék) vitte tévútra. Páratlanul emberi.

 

*

 

Ha festett-színes öreg bútorokat látunk, gondoljunk rá, hogy jól tapadó cukros-savós kancatejben feloldott festékkel festették rá a virágokat; tulipánozták. S hagyjuk, hogy ez is beitatódjon a szemlélődésünkbe. Másképp fogjuk nézni. A „létrejövés” parlagi epopeiája el fog bűvölni bennünket. Kipróbáltuk.

 

*

 

Az utolsó élő toronyőr mesélte, hogy minden negyedórában kürtölt a toronyból. Gyerekkorában hetenként zenézni is kellett ugyanonnét; még régebben éjfélkor is mindig, iszonyú sírdalokat, dobszó kíséretében.

 

*

 

Nem lenni – az a bravúr!

 

*

 

Javaslat: Nem megbillogozni a szeretetet kizárólagossággal.

 

*

 

(Álom)

Összeszedtük a faluban az árnyékokat, nagy szánra tettük őket, elindultunk egy hatalmas síkságon, hogy szétteregessük a rakományt. Ebből lett a Nap.

 

*

 

Két göröngy között rozsdásodó söröskupak, benne morzsányi föld, egy szál sápadt-zöld fű. Némely illegalitás emblémája.

 

*

 

Tudom, nem tudom, akarom, nem akarom: minden lövésem kétcsövű puskával esik meg. Minden állításom paradoxon.

 

*

 

Csak a Nagy Ígéretek tudják hatalmasan fogalmazni a semmit – „Seirből így kiáltanak hozzám: Vigyázó! meddig tart még az éjszaka, meddig még az éj? Szólt a Vigyázó: Eljön a reggel, de még éjszaka van, ha kérdezni akartok, jertek el újból.” (Edomita őrdal, a száműzetés korából; Ézsaiás 21/11–12)

 

*

 

Azt gondolom, szerencsés, hogy Hérakleitosz részletes gondolatait nem ismerjük. Hogyan lehetne másképp annyi részletes gondolat atyja? Az istenek technikája ez.

 

*

 

Az a baj, hogy nemcsak az orvosok betegek, hanem a beteg is.

 

*

 

Homályosodik az ablaküveg – mondta egyszer. Ragyogó napsütés, ősz, alagút-hosszú szőlőlugas, azon botoz végig, a lugas végében roskadásig rakva a barackfa, de nem fordul vissza. Képzeletemben ott maradt szoborként. Így halt meg. Soha nem láttam többet. Így történt? Nem történhetett másképp.

 

*

 

Vigyázva vétem el, amit már biztosan tudok.

 

*

 

Ah, ez is időszerűnek tűnik: nemcsak a nemi szerveket kellene nevén nevezni, hanem a dolgok pucér igazságát is; netán a körbe-grammatikázás helyett. Még az sem volna tragédia, ha ezért a pornográfia vádjával illetnek bennünket. Legyünk végre kéjencek, impotenskedő uraim.

 

*

 

Tévedek? No és? Nem teszem normává mások számára; és így maradok mégis az igazság legközelebbi rokona.

 

*

 

Büszke természettudományunk határa: pontosság, mely lírába torkollik.

 

*

 

Helyére tenni a hiúságot – és megőrizni a becsvágyat.

 

*

 

Szemérmetlen dolog a hitet kizárólag annak tartani fent, ami nekünk a legkellemesebb.

 

*

 

Hideg konyha, dermedt zsírfolt, mosatlan edény: temetésutáni csendélet.

 

*

 

Ha minden színre léphetne egyszerre! – például ez az apró üvegszilánk a szőnyegen: egész nap észrevétlen maradt. Egyetlen pillanata van, amikor felragyog, este hat óra körül, a fény akkor esik rá a megfelelő szögben. Mi is csak így várakozunk a színfalak mögött.

 

*

 

Semmi nem jellemzi olyan skizofrén rokonsággal egymást, mint a múlás és az állandóság – úgy alapjában véve.

 

*

 

Megértésből származó tévedés, tévedésből származó megértés. Minden pszichológia.

 

*

 

Fiatal lány húzódik az eresz alá a buszmegállónál. Szemerkél. Púderes-krémes pattanásain nem gördülnek át az esőcseppek, megtapadnak rajtuk, mindegyiken egy: kis csillogó gömbök. A lány szeme valószínűtlenül kék. Botticelli láthatta-ismerhette volna ilyennek a Tavasz, vagy E. de Bonnencontre A három grácia modelljeit – kamaszkorukban.

 

*

 

Résbe keretezett rés. – Helyben vagyunk.

 

*

 

„Leszámoltam ezzel, amazzal…” – Nevetséges fitogtatás. Porszem gördül porszemre. Hogy is vonhatnám ki magamat a nagy közös ülepedésből? A majdani hegy nélkülem legyen alacsonyabb, a kilátás szűkösebb?! Nem szabad gőgösen keveset gondolni magamról; még a butaságaimról se.

 

*

 

Az aszfalton tőrt vetnek az anarchista, kósza kis fények… Mindenütt a gyötrelmes analógiáim. Elviselhetetlenül enyém a világ; én meg az övé.

 

*

 

L. beszélgetés közben az utolsó mondatom utolsó szavait állandóan megismétli helyeselve – aztán ugyanolyan hangsúllyal éppen az ellenkezőjét fogalmazza meg. Idegesít ez a selyempapír csomagolás. Noha kétségkívül esztergályozott technika.

 

*

 

Szeressük úgy a jelent, mint egy méltán halálraítéltet.

 

*

 

(Párbeszéd)

„Magára hagyott a világ…” „Egy hitetlen számára igen, de egy hívő…” „Én is hitetlen vagyok” „És akkor mért vagy jó?” „Isten helyett”

 

*

 

A polícia szentté avatása: ha meglopnak, a rendőrség kijelenti, hogy semmi inkorrektség nem történt, csak további elrendeződés.

 

*

 

Holan, a rejtelmesen világos szavú költő Ellenségeimnek c. versében írja: „Csak egy könnyű, a szar”. – Kevésbé ezoterikusan tenném hozzá: „Van, aki szikáran döglik, más zsírosan löttyed szét. Vigasz: ami szikár, biztosabban szárad használható pergamentté.”

 

*

 

(Spanyol notesz) Toledo. Szűk folyosó-utcák, várfal, magas házfalak, ablak alig. Metafizikus útvesztő, megkeresztelt labirintus. A bizalmatlan Szeretet sündisznóállása. Az Úr Sing-Singje.

 

„A spanyol nép! A spanyol nap!” – nemzeti büszkeség.

 

Ékszer épületek. Nekünk a törökök, spanyoloknak a mórok – meg is látszik.

 

Építészet, mely majdnem kiszűri a tájat: kompenzáló belső terek, kisajátítva a külső „pusztaságból”. A kárpótlás architektúrája.

 

Valencia. Katedrális terén az „öregek padja”; az éppen soros öregasszony a padon ülők előtt áll, és viszi a hangot. A macskák a zebrán kelnek át. Szűk sikátor a holdfényben, valamelyik emeletről csembaló szól; egy ablakon kihajló lány hosszasan mond valamit – vagy verset, vagy csak spanyolul beszél. Tolókocsiban középkorú férfi, idős asszony sétáltatja (tolja) a téren – az anyja? Megható, természetes és egészséges, ahogy keményen, egyenrangúként kötekedik a férfival, meg-megszólítja, veszekszik vele és gyengéd hozzá: elaborált tragédia; a Dél élet- és létművészete. Színes virágos napvédő ponyvák a kávéházak teraszai fölött, nonstop ünnep-előtti zsibongás. Öreg, utcai cipőtisztogató kis hordozható székkel, faládával pendlizik az asztalok között; igazi veterán, barnás-fekete arc, kicserzett, ujjnyi mély ráncaiban megülepedett izzadság-fény. Kínálja magát, nincs pénzem, de az se baj, már rakja is elém a széket: „Uram, legalább beszélgettünk egy kicsit közben!” A bikaviadalok, a torreádorok múzeumában megejtően semmitmondó, ócska, giccses személyes tárgyak halmaza, köztük néhány remekmívű is, sárguló újságkivonatok, képek és fotók, a család, az unokák, a rokonság, a hős a legkülönbözőbb pozitúrákban, a nagy jelenet megörökítése, a döfés, a torreádor holtteste, a tömeg a temetésen, a lelkes-zokogó arcok; bábukra ráhúzva, falra kifeszítve színes-csipkés ruhák, bőr-másnis cipők, az ingeken, mellényeken foszlott lukak és hasítások, körülöttük halványuló folt-maszat, az egykori vér. És sok kereszt. És áhítatos csend. Innét visz a villamos a tengerpartra. Alkonyi sétálók a parton, apálykor: csontvárys jelenés. Valahol távolabb egy dzsip is feltűnik a plázson, lassú kanyarokkal az is sétál, a morajlástól nem hallani a motorzúgást: nosztalgikusan álomszerű, ahogy bógnizik a homokon.

 

Barcelona. A Rambla madárárusai a műfényben, este: csőrükkel, lábukkal kapaszkodó papagájok, kanárik összezsúfolva, kupacban az egymáshoz bújó majmok; a kirakatokban napos-hetes csibék az egzotikus állatok és madarak mellett, valamennyien bóbiskolnak, szomjasan tátognak a lárvaszerű fényben. Az egyik madaras bódé előtt fiatalember fekszik a földön, halott, pénisze félig az aszfaltra lóg ki. Körülötte megállíthatatlanul fecsegő, zsongó tömeg; egy részük nevetgélve állja körül, semmi megrendültség, autó jön, elviszik a halottat, úgy oszlanak szét, mintha valamilyen derűs látványt hagynának ott, csak a halott helyét kerülik ki néhány percig. Az újságja maradt ott az aszfalton, és egy kis tócsa vizelet. A bódés a tócsa fölött rázogatja a pultjára állított virágcsokrot, s a fáradt szirmok a tócsát is eltüntetik. A kikötőben Kolombusz hajójának a mása; nehéz elbúcsúzni tőle; vagy húszszor is fölmászok, lemászok, leülök, kinézek, végiglépem, mozdulatokat teszek – a mikro-tér mágikus léptékei, amelyből új galaktika lett.

 

Madrid. Rideg-hűvös bankház-székesegyházak. Fegyelmezettebb zsibongás és lárma, mint másutt; mindenben valami „tartás”, mint a fekete kendő eleganciájában az asszonyok vállán. A gyerekek is késő éjszakáig az utcán nyüzsögnek. Öltözetük majdnem pontos mása a felnőttekének: miniatürizált hölgyek és urak. Akár a nagy festők képein. Realistább piktúra ez, mint amilyennek az első pillanatban (vagy csupán albumok nyomán) látszik: az ég, a felhők, a sziklák, a táj végletes szín-orgiája, a természetes alakzatok egzaltációja: valóság. És a Goyák torzításai is. S az éjszakai ég valóban fekete a földi valóság fölött: a csillagok, a hold nem annyira dimenzionált, nem „udvaros” fényszigetek az űrben, inkább fekete kartonra festett fényfelületek. Még a késő reggelek is hűvösek, de makacsul úgy tesznek, mintha nem volna az. A nők kollektív mozdulata reggel az utcán: melegebb öltözet helyett egyenes derékkal, szorosan keresztbe fonják mellükön a karjukat; s a kislányaik ugyanígy, hosszú szoknyácskáikban, emelt sarkú cipőikben.

 

*

 

Útban Avila felé. Sziklás, gyérfüvű, monoton táj, majd váratlanul felbukkanó zöld szigetek, eszelősen merész rajzolatú facsoportok, buja tenyészet. A képzeletnek semmi nem áll útjában; színpad, ahol bármilyen valóság lejátszódhat, akár Jézusé, akár Don Quijotéé.

 

Lloret de Mar. A tengerre kifutó domb tetején egy dilinós agglegény megalkotta a „béke kertjét”. Kagyló-építmények, vessző-bábuk, totemek, cserepek száza; és „beözönlő” tenger-jelenlét. A kertajtón embléma: fekete spanyol kalap és egy kis játékhegedű.

 

Valahol, útközben: szakadt napernyő alatt öreg pásztor, szemhatárig sehol egy fa. Mindig akadnak öregemberek a világban, akiket őriznek a birkák?

 

*

 

Annyiszor kérdezték tőlem fiatalok, hogy – „Jó, jó, de úgy igazában végül is: hogyan volt ott a lövészárokban, vagy roham közben?” Egy anekdotából az igazság minden árnyalata kibontható. Napóleon Toulon ostrománál reszket. Egy tiszt megdöbben: „Ön remeg a félelemtől?” Mire: „Ha Ön úgy félne, mint én, már régen elpucolt volna.” Valahogy így volt.

 

*

 

Ismerős nap – támadásba mentek át a tárgyak.

 

*

 

Te okos kődarab! – nem zavarod mozgással az értelmed működését.

 

*

 

Nézel rám egy fényképről, képről, szoborról – ez világos. De hová követem én a pillantásodat?

 

*

 

Nem ismerek minden ellenvetést; igazában nem tudom, mit állítok.

 

*

 

Beteg mondja bizalmasan: „Karácsonyi mese? Hatalmas jéghegyet képzeljen el, egy minden égnél magasabb ég alatt. És mégcsak nem is a tengerben úszik ez a jéghegy, hanem egy ólmos fémtó felszínén. És ennek a tetején fekszik a kékre fagyott csecsemő. Már csak ilyen most a karácsony.”

 

*

 

Kevés dolog izgat úgy, mint az, hogy egy szent hogyan néz szembe, egyezkedik, él együtt a belső démoniájával, mocskaival; s hogyan egy elvetemült vagy gyakorló becstelen a tiszta tartalmaival. – Általában észre sem vesszük, milyen körültekintően festjük át az emberi helyzeteket. Rögtön tudjuk a bűvszót: meg-ideologizálni. Ez a korunkat terhelő utcanyelvi formula egyre szemérmetlenebbül utal a rangosított hamisságra: a hitté, elkötelezettséggé patetizált sminkre. Hogy már otthon, a magányunkban se moshassuk le, ne kelljen lemosni magunkról. Gondoljunk bele egyszer frissen, nem fásultan.

 

*

 

A markomba köpök, mielőtt valami foghatós valamibe fognék, hogy tapadósabb legyen, a szorítása feszesebb – többnyire azonban képletes ez a köpés. És mégis átsegít valamin, hozzásegít, légkört teremt, meghatároz bizonyos magatartást, viselkedést, ami előbb még nem volt időszerű, de ezzel a külső körítéssel együtt most már az… S ennek a többnyire képletes apróságnak a révén nemcsak cinkosa leszek mindazoknak, akik valaha is bíztatóan és eredményesen kézbe vettek valamit – hanem majdnem megfiatalítóan sok millió évessé tesz.

 

*

 

Este vendégeim voltak, halottak; láthatólag semmi rendkívülit nem akartak, csak kimondani és megosztani a tapasztalataikat: „Igen. Egy alvó, szótlan, megalvadt Istennel még tudtunk mit kezdeni. Feküdt, mint egy megváltó Gulliver, mi meg mászkáltunk a csudás hegy oldalán, a repedései elirányítottak, ösvényeket vágtunk-tapostunk rajta. Megszokott, hozzánk illő kis Lareseinknek is akadt keresztút, ahol mindig meg lehetett szólítani őket, el lehetett beszélgetni velük. Valahogy mindennek volt határa, nekik is, nekünk is. Voltak utak, ligetek, zugok. Most mintha az egész hegyoldal föltápászkodott volna. Semmi nincs. Minden van. Úttalan, lassú áradás. Olyan egyetemes minden”. Így beszéltek, aztán mégis csak haza-mentek.

 

*

 

Kutyám nyomában a vadnyom. Megérkezik a fonák. Lassan összeáll a kép. Hisz erre vágytam. Erre?

 

*

 

Évszakhoz megtért színek – higgadtan reményteljes takarodó. Bogyó-piros műanyagzsák a kényes fügefa csemetén: mint vénasszony száján a rúzs. Valahányszor odanézek, a Zserbó asztalsora jut eszembe, délután öt és hat között.

 

*

 

Algor mortis, vagyis testem halál utáni lehűlése a párolgás folytán: környezetemnél alacsonyabb hőfokra. Partizán individualitásom utolsó morzsája.

 

*

 

A Corvus (Holló) csillagkép ß-val jelölt csillagának nagyságrendje 2.8, színképe G5 típusú. Nem kevésbé fontos, mint te, én vagy a Jóisten.

 

*

 

Álom? – nem, nem álom!

Döntsem el? Miképp?

Önhittség.

Döntések végállomása.

Ám: a látszat szüksége.

Döntök.

 

*

 

Fáradt-éles napfény göngyölödik szét az őszi gyepen, és azonmód megszállnak mindent az árnyékok – akár egy földalatti különítmény tagjai: villámgyorsan foglalják el a parancs szerinti helyeket.

 

*

 

Hány árnyék telne ki belőlem?

A fény hány elmozdulása szakíthatja ki belőlem – kétszer sem ugyanazt?

 

*

 

Az is vagyok, akit sejtenek, hisznek, gondolnak rólam?

 

*

 

„Jaj, szép! – mintha siratni kellene”.

Kell is.

 

*

 

Jegyezzük fel: Juan Dolores papago indiántól való ez a Szent Ferenc-i mondat – Én egy odaadó semmi vagyok.

 

*

 

Nincs olyan damaszt, amiért odaadnám a háziszőttesek szövéshibáit.

 

*

 

Történész barátom így tan-mesél a negyedik házasságáról: az aleuadák thesszáliai nemzetség, állhatatlanságukról váltak híressé, átpártoltak a perzsákhoz, majd Thébaihoz fordultak segítségért, végül ismét Makedóniához szegődtek – s annak lettek a provinciája.

 

*

 

Sebesen (gyorsan) – szükségképp sebet is ejtve? Egyáltalán: min ejt sebet a mozgás? Kell seb legyen a dolgok alján?

 

*

 

Romhalmaz – hány intim odú, üreg, járat, rés, szöglet, hány otthon alatta, benne!

 

*

 

Az első zúzmarás hajnal. Autóm a fák közt deresen, ködfátyol mögött – most él. Lemosva, csillogva csupán piperkőc gép.

 

*

 

Annyi tapintat nincs benned, hogy legalább durva legyél.

 

*

 

Tere-fere-Bardo: „Aztán emlékeztessetek, hogy meghaltam.”

 

*

 

A gumilány fő csábtevékenysége az volt, hogy meztelenül lábhegyre perdült a szoba közepén, kinyújtott jobb lábát gyertyaegyenesen magasba csapta és odaszorította a melléhez, arcához. Mint az artista-fölvételin. Szinte várta a tapsot. Cserébe ámultam; aztán ő is.

 

*

 

Vannak vendégeim, akik kint a lugasban úgy ülnek le az asztal mellé, mint egy leendő képbe s várják, hogy bekeretezzük őket.

 

*

 

Valahol macska nyávog, ki tudja, hol.

Ő tudja.

(S ez már a megismerés zsugoriságának a kérdését is fölveti.)

 

*

 

Látomáska: A kanóc meztelen gyertya. Perverz; csak felöltözve tud szeretkezni a fénnyel.

 

*

 

Napokig felhúzatlan a karórám – és mégis eligazít. Kiindulópontot, viszonyítási pontot ad. Alig-alig tévedek. Úgy használom ilyenkor, mint a kávézaccot a jós.

 

*

 

A villamosról még mindig hajlamos vagyok elhinni, hogy nem kanyarodik be az orrom előtt, hanem tovább rohan, egyenesen nekem.

Miután nem annyira szemetszúró a determinált kerék-lába, mint a vonaté: úgy tesz, mintha valóban dönthetne.

 

*

 

„Érted?… tömbökben szakad le rólam a múlt, nem lassan kopik és porlik. Jön valami jótékony robbanás – mint a kőbányában – hirtelen új rések, üregek világosodnak meg s kerülnek napfényre. Lehet tovább bányászni. Élni. Egy élet kevés, hogy kivárjam, amíg magától lekopik, elporlik, ami az új alternatívákat takarja. Ha nem robbantok – végem.”

 

*

 

Istenem – ez a tulajdonító rag még a Bibliában is zavar. Csírája annak is, hogy a szeretet egyetemlegességét folyton és folyamatosan csonkítjuk – akarva-akaratlanul is.

„Jaj Földanya, tedd, hogy éljek” – ez jobb, igazabb.

 

*

 

Értelek én, hát persze… Árvíz idején lehet igazán szomjan veszni.

 

*

 

Egy régi majális kis királynőjére emlékszem – olyan volt, mint a szöcskenyár.

 

*

 

Magányos látogatás a behavazott présházban. A veretes zár kulcslukja belülről is zúzmarás. Bent a szobában kékabroszos asztalon kőkeményre száradt morzsák, a szalonnázó bicskán rádermedt zsírpöszmékek. A kancsóban spirállá fagyott egértetem. A sziléziai vaskályhán mézcsík, néhány beleragadt pille, bogár. Muszáj összefont karral odaállni a lőrés-kicsi ablak elé és kibámulni. Eocén csönd üli meg a völgyet. A vörös napkorong engesztelhetetlenül inaktív, mint a végső tények. Arra eszmélsz, hogy egy latin igét ragozol, a jelentését nem tudod fölidézni, csak ragozod.

 

*

 

Éjszaka ág veri az ablakot – figyelmeztet vagy be akar jönni?

 

Végigjátszod az abszurdot: Kinyitod az ajtót, vársz.

 

*

 

A kis mini-lakásban alig lép ki a vécéből, már oda is ér az ajtó-közbe. Ott húzkodja följebb a térdig lecsúsztatott bugyit. Mozdulata elakad, kinéz az üres utcára. Aztán odatéved a pillantása a fiúra, aki a heverőn fekszik. Mély gondolattalansággal nézik egymást. Mint képtárban a képet, mikor még nem tudják, mi lesz a véleményük róla.

 

*

 

S. büszke a sikereire – elszereti, akit más elhagy.

 

*

 

Íróasztalán, kicsi tálkán, félmaroknyi színes féldrága-kavics a Colorado medréből – egy kis magazinban vásárolta Colorado Cityben. Utána befizetett a félórás körrepülésre: miniatűr szárnyas varrógép vitte be őket az ezer méter mély szakadékba. Ötszemélyes a varrógép; a hatodik ülés a pilótáé. Sikerült a pilóta mellé kerülnie. Nemcsak fönt köröznek, leereszkednek a szakadékba is, közel a meder fölé. Lent trópusi vegetáció. Aztán vissza. A varrógép fejhangon fölberreg – majdnem függőlegesen húznak fölfelé a sziklafal mellett. Hallja, hogy mögötte szorgalmasan csuklanak, hánynak a zacskóba. Cinkosan nevetnek össze a pilótával s ez kitünteti: részesül a könnyedén vett vakmerőségből – mintha másképp, de maga is gazdája volna a hűséges varrógép teljesítményének. Kamaszosan fellengzős érzés, emlék-kérődzés ez – majd vissza lehet térni rá egyszer, nyugdíjas totyogással. (Lásd Érzelmek iskolája végén az emlékmaszatot, a bordélyházi emlékfoszlányt.) De ez mégis más, ennek a fényét nem töri meg semmilyen kedvetlenítő önleleplezés. Ezek a féldrága-kavicsok nem vesztik ragyogásukat. Valahányszor rájuk néz, szinte hallja, ahogy a háta mögött csuklanak, hánynak. És ez részvéttelenül és gonoszul fölemelő.

 

*

 

Kiadod magad – holott éppenséggel nem adsz ki semmit, hanem még mélyebbre ásol valamit. Őszinteség? Újabb mitológiai álarc. Minden analízis még mélyebb furatú rejtőzés. Csak a csend, a hallgatás tud meztelen lenni. Egyedül Isten meztelen – mi folyton és reménytelenül nyakig gálában. Szavakban.

 

*

 

Long story – a Tejút bekezdés nélküli mondat, végén a Hold pontjával. Kiadatlan.

 

*

 

Azt gondolom: japán, kínai – és azt gondolom: létcsendélet.

 

*

 

Átfutott az agyamon; máskor átsétált, átsántított, átszökött, átlopakodott, áttáncolt, átcsörtetett, átmászott, átsüvített. Van amelyik elesik közben, elvérzik. Ő az enyém. Feláldozta magát értem.

 

*

 

Ránkborult az ég – mondjuk jeles önhittséggel. Pedig csak beborult. Így halászgatunk Newton Óceánjának a partján.

 

*

 

Joseph Beuys írja: „Miért ne? Vagy talán nevetés nélkül képzelik el a forradalmat?” – Még ha nincsenek is már hippik és provók (azaz nincsenek úgy, ahogy azelőtt), kitörölhetetlen emléket hagytak arról, hogy mi is lehetne a jövő nagy, kollektív csodafegyvere… Emlékszünk még a provók utolsó felvonulására Amszterdamban? – mikor már küldöttjük volt a városi tanácsban, de tiszta képük is arról, hogy egy városi tanács önmaga napi gyakorlatában micsoda és mit takar. Ezen az önmagát feloszlató felvonuláson egy iszonytató nagy fehér lepedőt vittek, minden írás, jelszó nélkül. Korántsem hiszem, hogy ezek a hallatlanul művelt fiatalemberek és lányok (két éjszakát töltöttem a zártkörű klubjukban) felelőtlenül néztek volna el a történelem és társadalom mellett. Csupán a hazugság fölé emelkedtek a zárkába dughatatlan, meggumibotozhatatlan mosolyukkal. Gandhi aprószentjei, a cinikusok kései utódai? Azért ne írjuk le őket olyan gyorsan; sem a módszereiket. Hogyan viselnénk el mosolytalan sikereinket az ő jelentős sikertelenségük nélkül?

 

*

 

Nagybátyám, az S.-i szegények ingyenorvosa mondá: „Öcsém, hatvan évig magyarnak lenni untig elég.” Betartotta. Mióta túlléptem a határt, várom, hogy igazoltassanak.

 

*

 

H.-t kérdezem, mi bolondította meg legjobban a régi New York kávéházban. – „Az a néhány perc, amikor érkezés után végigmentem a piros kókuszszőnyegen, megálltam az asztalomnál, bedugtam a két hüvelykujjamat a mellényzsebbe és körülnéztem. De mit tudtok ti már ehhez!”

 

*

 

Hogy jár a szátok! Csak éppen nem halad.

 

*

 

Az első szivárvány csoda volt – írja Hobbes. Vélem, az utolsó is az lesz.

 

*

 

Vannak korok, amikor minden analógia – pl. egy apáca fát visz s azt képzeli, hogy kereszt nyomja a vállát; vak nő mosás közben azt hiszi, a teknő jászol, a mosókonyha az istálló. Örök séma ez: nemcsak a mindennapok kis-pszichológiájában, akciókban és képzelgésekben, hanem a hitek, rögeszmék, elhivatottságok, elkötelezettségek legkülönbözőbb szféráiban is. Eszméltető volna kis „mai breviáriumot” összeállítani effélékből. Avagy kiderülne, hogy nem is igen van olyasmi, ami méltó analógiákig felnőhetne.

 

*

 

„Akasszuk fel magunkat, mert a pigmeusok fajtájához tartozunk? Ne igyekezzünk inkább a pigmeusok között a legnagyobbnak lenni?” – írja Thoreau a Waldenben.

 

*

 

Lehető közérzet: még nem is a semmi ágán; a semmi árnyékában.

 

*

 

Meglehet, hogy az embernek magának kell berendeznie azt a vadászmezőt is, ahol mindegy már, élesre van-e töltve a puskája vagy nincs – mert ott már minden boldogan szíven van találva.

 

*

 

(Utolsó szavak)

Voltaire: (lámpa fellobbant) Mi az? Máris a lángok?

E. Lee tábornok: Sátrat felgöngyölni!

Edison: Milyen szép odaát!

Oscar Wilde: Egyikünk távozik, vagy ez a tapéta vagy én.

 

*

 

Mennyire nem mondjuk, pedig nyáron át így halljuk: bogarak dombolása. A nyelv nagy felejtő. Például por fedi az egykor közkedvelt írói-publicisztikai kifejezést is: kávéházi kémjelentések. Persze, nincsenek már igazi kávéházak. Vannak helyette megbízható poloskáink; akár az ágyunkban is. A nyelv nagy realista.

 

*

 

História: átkelés, harc, pihenés, városalapítás, lakoma, temetés. A maradék meg megírja.

Író, döntsd el, melyik stáció a válladon.

 

*

 

Szeretem a régi köznépi családneveket – Aggod, Gondatom, Salya, Téruzs, Bota, Nyúzó Zugi, Danka, Hiti, Kandiai, Köret, Macsári, Réta, Diviki, Szudi – szinte makett-élességgel föl is építenek bennem egy bizonyosan-volt, sosem-volt világot, mely mélyebb fekvésben a miénk, mint amiről hisszük-gondoljuk, hogy a sajátunk.

 

*

 

Színvonallejtő – írták régebben, ami egyben jelzi is, mennyire más mércével-modorral közeledtek, mérlegeltek. Odaképzelem mögéje a szimpla gallért, a lazán szögletesre kötött nyakkendőt, az ellenlábasok közös tarokk-partiját, a paritásos jogokra támaszkodó korrekt játékszabályokat – és hogy ezért minden kimondatott azon a bizonyos „ahogy lehet” alapon. Másképp miből idéznénk a „haladó” dobogóinkon annyit, annyiszor… Persze, a világ azért összedőlt, méltán. De vajon ettől-e? Nagy luxus a kiöntött víz tócsájából nem visszahalászni a teknőbe, ami megérdemli.

 

*

 

Ropogós, pettyes, négyszegletű volt a Regalia Media Especialis. Mai Dózsánk puritánul és komoran füstölög, viszont becsüljük meg, hogy legalább nem csap be: az, ami. Funkcionális, ideológiai körítés nélkül. Büdös.

 

*

 

Én még ittam gyarmatkávét (colonialkaffét) – Gauzer bácsinál, a fűszer- és petróleumszagú pult mellett. Aztán „bombasérült” kávét, melyet egy Őcsény határában lezuhant Liberator roncsai közül mentettek ki és árultak a városban. A „másodpörkölés” nem használt ugyan neki, de azért mégis ihatatlanul jó volt szükség idején. Majd viharosan tért hódított a két hörpintésnyi méreg, az „eszpressz”. Milyen kávé jöhet még? Féljünk? Ne féljünk?

 

*

 

A hajdúvárosok riadója volt: Likra pógár! (A céhek férfiait riadóztatták így veszély esetén, hogy a várospalánk réseihez siessenek). Kisvárosunk sárga házában (az volt a zenés-gramofonos kupleráj) egy kedves hajdúsági lány szolgált egy nyáron – ő fogadott így, mikor beléptünk. Közel ötven év múlva kell megtudnom, hogy nemcsak szorgos tündér volt, de csudás hagyományőrzője is édes anyanyelvünknek.

 

*

 

1790-ben Dunapentelén a Helybeli Tudósok Társasága ülést tartott, hogy a tartós szárazság okát kitudja. Csak boszorkányságról lehet szó. Ki legyen a próba-áldozat? Csak asszony lehet. S mi legyen az ismérv, hogy melyik és kicsoda? „Az legyen, aki csak 7 fontot nyomna.” (Mivelhogy szárazság-soványság fogalma úgyis egymásba kapaszkodik.) Helyiség asszonyai mind megmérettek a sokaság jelenlétében. Akadt, aki megfelelt a kívánalomnak. Hogy lőn-e eső, arról nincs híradás.

 

*

 

A kavicsos utat felveri a gyom, néhány betört ablakon keretre szegezett átlós deszkák. Az őrfülke nyitott ajtaján is átlós léc. Főkapu közelében lapos tetős, sivár cementépület, vasrácsos ablakokkal. Ezt történetesen lakják (a gondnok?). A csukott ablakon piros függöny. A ház körül, a magas burjánba veszve, ferdére roggyant nyugágyon fürdőruhás, kövér nő klöplifüggönyt foltoz. A burján-sűrűből táskarádió szól. Fasor mögött a sivár kocka-tömb. A műúton egymás után csapódnak el a hétvégi autók, motorosok, égnek meredő horgászbotokkal. Mint a vakációzó játék-páncéltörők. A tábla betűit – Fényképezni Tilos – frissen festették.

Ki hinné: mindez egy lakatlan laktanyáról készített gyors-skicc, honunkban… Biztosan veszteséges szegény.

 

*

 

Hazai innen-onnan

 

(Milleneumi dráma) Fingerhut István Szigetszentmiklóson volt napszámos. Szerette Kerekes Rebekát. Kérte, hogy házasodjanak össze, de Rebeka tétovázott. Búcsúban mégis összecsókolóztak, Fingerhut szájába szívta Rebeka nyelvét, s ettől úgy felizgult, hogy le is harapta mindjárt. Rebeka elájult. Fingerhut ijedtében nem várta meg az orvost, eliszkolt, fölutazott Pestre, hogy revolvert vesz s főbelövi magát. Revolvert nem kapott, végül följelentette magát a rendőrségen. Rebekát közben a Rókusba szállították. Lett belőle mégis Fingerhutné, csak néma.

 

(Soroksári báb-Faust) Faust öregen, betegen tengődik Soroksáron, ifjúságról, gazdagságról álmodik. Inasa, Gáspárka: polgári középszer. Faust 12 évi ifjúságért eladja a lelkét az Ördögnek. Gáspárka huszonegyen elnyeri az Ördög pénzét, gatyáját. Megvirrad. Az Ördögnek kapupénzre sincs pénze. Gáspárka 1 millió forintos váltóért ad neki egy piculát. Faust közben dőzsöl, habzsolja az élet örömeit. Gáspárka elveszi az elcsábított Gretchent. Vastag polgárasszony lesz belőle, pirospozsgás gyerekeket potyogtat. Gáspárkát megválasztják soroksári bakternak, éjszaka a templomtoronyból hirdeti: tartózkodj a szép nőktől, a problémáktól, egy májushurka és egy pint sör többet ér az élet minden álmánál, mámoránál. Tizenkettőt üt az óra. Szép Heléna – akit az Ördög egy ferrarai női csontvázból varázsol Faust mellé csábos szeretőnek – visszaváltozik csontvázzá. Faust új mámorokért eseng. Gáspárka a toronyban a májushurkát zabálja és issza a sörét. Az Ördög közben Faustot lábánál fogva a templom falához csapja és szemétdombra hajítja. Gáspárka a toronyból szavalja a zengzetes morált.

 

(Dráva-közben még így tudják:) Házamban van az oltár Szent oltáron szent abrosz Az alatt van Három őrangyal Egyik őriz, másik vigyáz Harmadik éjjeli álmomban Fölserkent Mönj el Sátán, mönj el Mert olyan fejem van neköm: Fejem a názáreti Jézus Aki mögfelel az én Szegény becsületömért Amen.

 

(Egykorú lajstrom néhány alávaló mesterségről)

Pervátatisztító – örökös adós – más után hazudozó – babonáló – kanördög – vásárokon tekergő – veszekedő (kotaperdező) – koldusok bírája – kormányos szolgája – rongyot szedegető – erszényt metsző – tereh hurcoló (vonó) – titkon sóval kereskedő – magavető (kérkedő) – tömlöctartó – katona (szakács) inas – más zsebéből kereskedő – kukta – kémlelő – tengeri tolvaj – szeméthordozó – hóhérinas – titkos gyilkos – vásárból kicsapatott – adósság miatt eltekergő…

 

(Gari Bandi)

A környéken ő a legvénebb róka: zárfüvet, élőfüvet vág a tenyerébe, s attól minden zár, lakat megnyílik. Az a fűszál jó, melyet a sündisznó megkeresztezett (kereszt alakban ment át rajta), mikor a kicsinyei veszélybe kerültek. Aki ilyen fűszál birtokosa, előbb megvágja a tenyerét (így hatásosabb), a fűszálat a sebre teszi s az odaforr. Ilyen tenyér simításának semmilyen zár-lakat nem tud ellenállni.

 

(Csontváz-viccek a századelőről)

Éjfélkor kilépnek a halottak a sírból. Egyik a sírkövét viszi a hóna alatt. Kérdezik: „Ezzel meg mit akarsz?„ – „Sose megyek ki a házból a személyi papírjaim nélkül.”

„Nézd, a szemközti páholyban nem az Esterházy grófnő ül?” – „Fél évvel ezelőtt meghalt.” „Csakugyan! Akkor lehet, hogy ő él és mi nem?”

 

Csontváz a vendéglői pulthoz lép: „Egy sört kérek. És egy törlőrongyot.”

 

(Haditudósítás, egykor)

„…Vér ömlött a föld színére. Folyásától a mező folyammá változott. A vas ruházatú keresztények földre hullottak. A mezőt vas borította el. Hullákkal lőn tele mező és lapály. A föld színe a vértől rózsaszínű lett. A harc szikráitól elégtek a gyaurok. A hitetlenség világa elaludt. Győzelmes lőn ott az Izlám hada. Az ellenség serege pedig összetöretett… (Folytatás a következő futárpostával.)”

„…a kardok a csatatéren, mint valami birkózók. Földhöz vagdalták a gyaurokat, kiknek vérök patakokban folyt. A lándzsák és kopják, mintha orvosok lettek volna, felvagdalták a hitetlenek ereit, és az ellenség vére Nílussá áradt… És zsákmánnyal megrakodott a szegény és gazdag. Rendkívüli bőségben voltak a szolgák is. Eladták a jázmin arcú tündéreket. A vevők nagyon olcsón vették meg a hold arcúakat, a gyönyörűeket, az egyenes termetű, rózsás testűeket. A foglyok száma nagyobb volt a seregénél, annyi, mint a Tejút csillaga. A bálványoktól templomokká váltak a sátrak, a népektől pedig földi paradicsommá…”

 

(Falusi szótár)

Nagy sorozások idején, öreg paraszt: „Úgy elmúlik az emberiség (férfiak), hogy az asszonyok ha forgácsot találnak, veszkődnek majd érte, mert azt még emberkéz csinálta…”

„Nem jó a bölcsőt üresen rángatni…

„Megél ez, nem kell félteni. Kutyát szopott, míg az anyja a piacon volt…

„Katona meg a pap, oda megy, ahol kap…

„Nem bánja, ha pondrós kutya is, csak kan legyen…

„Maradt volna a kanba…

„Csak én bírnám egyszer elfogni a nyeldeklőjét!…

„Ment volna édes két kézzel a férjéhez, majd kapna mást…

„Mennyi idős? Kan alá való…

„Vágsz neki cucát, ha nagyon rí… (Kenyeret cukorral fehér ruhába kötnek, gyerek szájába adják.) Testvérek közül az egyik nagyon sovány – miért? Egyik mondja: „Én rágtam neki cucát, javát kiszívtam, csak beleköptem a kenyeret a ruhába, egyél!…

„Keresztelőkor a gyereket pad alá tettük, onnét a magasba: ekkora legyél! Aztán kapkodtuk egymástól: ilyen kapós legyél! Letettük a földre, cukorral körbeszórtuk, azt meg a gyerekek fölszedték…

(Megnyalja a gyerek szemhéját) „Szemverése van ennek a gyereknek. Sós a szeme. Jegykendőt kössél rá…

„Kerékagyba kiabálni, az úgy nagyon hatásos…

„Mit szórja, mit szórja! Kend a koldusok szivibe jut…

„Cica Annus meg Sakter Panna – ők tudtak olyan tekergetősen, likanyalósan táncolni…

„Mi már csak úgy mondjuk, finghólyag… (herpesz)

„Ahány nap van az esztendőben, annyi szög volt hegyivel fölfelé, ilyen ágyban feküdt, sarcolta magát a Jézus szenvedésiért…

„Nem volt családi életük, nem is lesz, amíg Palika Teca meleg lesz…

„Megválogatja a vejeit, amelyik neki ízlik, most meg a papot járatja magához…

„Az ugye nagy száraz asszony volt. Nyimkó…

„Némely a más galambját aranyozván a magáét lövi meg…

„Az állapot boldogsága hasonlít a tenger csendességéhez…

„Mindjárt oda vagyunk, mikor Istennek úgy tetszik…

„Kenyér, melynek szemei vannak…

„Bor – mely megugrik…

„Sajt – mely sír…

„Ez a játék nem érdemli meg a gyertyát…

„Ott aztán elfeketednénk (elestelenednénk)…

„Ki ezt hazudta, bújjon a lóba…

„Szoros szelencébe estem…

 

*

 

Széna téri piac. Középidős, kövérkés nő lép oda hozzám, haja simán hátrafésülve, duzzadt arca mimikátlan.

„Mentsd meg a lelkedet. Mózes 19-17” – mondja minden átmenet nélkül. Majd így folytatja: „Sodoma és Gomorra ez a város. Aki meg nem tért és meg nem bánja bűneit, bizony elveszett. Mózes 19.”

„Nem lehet tudni, mely órában jön a vőlegény. Máté 26:6” – litániázza tovább.

„Mindig hozzáteszi, hogy honnét az idézet?” – kérdezem. Mögötte segítségre készen, valamivel fiatalabb nő áll és figyel. Lesújtóan hallgatnak.

„Milyen keretben végzi ezt a munkát?” – érdeklődöm.

„Nincs keret” – mondja. „Mindenki önmagáért felel” – s ugyanolyan hangsúllyal folytatja: „Menjetek és tegyetek tanítványokká minden népeket. Máté 29:19.”

„Én is hívő vagyok” – mondom kíváncsi várakozással, de félbeszakít.

„Ne csináljatok magatoknak faragott képeket, ne imádd és ne tiszteld azokat. II. Mózes 20:4-5.”

Kis zsebmagnóval rögzítem a beszélgetést, otthon ellenőrzöm a laza hivatkozásokat. Sajnos, félig sem stimmelnek. Olyan érzés fog el, mint mikor az újságot teszem le; még a morzsa igazsággal is becsapottan. Mert ha az egész nem igaz… Bizony, dilemma ez.

 

*

 

Tiszta szegénység – a megrökönyödésig bosszantanak az ilyen presziőz-humánus fogalmak. Milyen a piszkos szegénység? Sumákoló, ködösítő csalás van itt.

 

*

 

Vannak imák, melyeket csak a logika nyelvén lehet elmondani.

 

*

 

(A hit uszályában)

„A böjt húsvét éjszakáján süti meg a zsemléit…

„A böjt és húsevés csatáját vívjuk most…

„Az eskü szent. Nyelvbotlás az esküszöveg felmondása közben, érvényteleníti az esküt…

„Párbajozók a szent ostyára akarnak esküdni. Az egyik nyilván hamisan. Tanács: Ne! Fogadjatok inkább 500 koronában!…

„Isten azt akarta, hogy Mária menjen férjhez a szentéletű Józsefhez, aki derék és öreg ember volt; mert Isten házasságban akart megszületni, hogy eleget tegyen a szokásos követelményeknek és elkerülje a pletykát… „Egy nemes egy paraszthoz: Micsoda, te tagadod Istent, anélkül, hogy nemes volnál?!…

„Kérdés: Krisztus teste oszlásnak indult volna, ha nem támad föl?…

„Az Úr, aki sújtott, áldott is, aki elvett, hagyott is. Áldott legyen a szent neve…

„Csak ránézek és megismerem, hogy bűnös-e. Lehetetlen, hogy hamisan vádoljak… (Inkvizíciós bíró; később megőrül.)

„Hogyan jobb tiszta lelkiismerettel harcolni: éhgyomorra vagy étkezés után?… (Kérdés a szószékről.)

„Prédikátor elhallgat beszéd közben, keresztalakban széttárt karral áll egy negyedóráig… (Érvként és igazolásként.)

 

*

 

Kapus-apáca visszakívánkozik a világba. Elmenőben a kulcsokat a Mária-szobor kezére akasztja. Szűz Mária – a szökevény apáca alakját magára öltve – hét évig látja el a kapusi szolgálatot. Mikor az apáca töredelmesen visszatér, akkor derül ki Szűz Mária szeretete a megtévedt lány iránt. – A Mária-szobor másnapra koldus-apáca ruhát ölt. Egyes végrendelkezők (Johanniták korában) alapítványt tettek, hogy haláluk után, majd haláluk minden évfordulóján a város szegényei megfürödjenek és ünnepi torban részeltessenek.

 

*

 

„A büdös szél is jó szagot fújhat” – vigasztal Bornemissza Péter. Pedig ha valaki, ő már fölösen sokat tudhatott az ördögökről. Lehet olyan sejtésünk, hogy az ördög este, szobájába zárkózva, unalmában pucér angyalokat rajzolgat a falra.

 

*

 

Már szeretnivaló – véljük nagylelkűen – mert lényegtelen.

 

*

 

Penzum, megírandó: egy mindenre kiterjedő „monológ, szenvedőknek”.

 

*

 

Ecetbe mézet. Mézbe ecetet. Csak együtt a kettőt. Hogy az egyiket eltaláljam.

 

*

 

Remény: talán egy kiégett bálvány a pusztákon túl.

 

*

 

Millió év; és egyetlen páratlan lábú élőlény sem? Ekkora rend volna itt? Ennyire foglya itt valami önmagának?

 

*

 

Átkozottul áttekinthetetlen a nemváltozás!

 

*

 

Bűn az, amit az ellenségem tesz…

 

*

 

„Ez a víz olyan hideg, mint a németek…

 

*

 

Aki halk beszédhez szokott, egyszer azt is győztessé lehet tenni az ordításban.

 

*

 

Koldusok, bohócok nagy nemzetközisége – kocsmákban hallom: Lexi szelíd, szolíd koldus volt. Egyszer karácsonykor havat kapart a rossz kalapjába, bement a templomba, s a havat oda szórta a – Mária szobor elé. Nyilván sosem olvasta Victor Hugot; csak tudta, amit Hugo.

 

*

 

A külföldi folyóirat paksamétából nekem ma ez hullott ki:

 

Spät entschloss sich der Tag eine Weile zu bleiben Sein Rat war schwer zu verstehen Die Menschen sprechen nur wenig Ein Schweigen gab das andere Wie rasch es Winter ist unter den Worten (Walter Helmut Fritz)

 

Olyan érzékenyen lejt, mint egy vándor értelmiségi éji dala. Megállított.

 

*

 

„Megöltünk” – nevetett elégedetten; és folytatta: „Most akár tegnapelőtt is lehetne.”

 

*

 

(Melinda vers-kezdeménye) Fúj a szél Fúj a szél Remegnek a fák Levelek is Cseresznyék is Leborulnak fán Levelesi rézalmák is Leesnek a fán A virágok leborulnak Aztán fölkerekednek A lámpa is elszalad az időbe A nap is elszalad az időbe Óriáskerék fölgurul a plafonra Kiskereke begurul a templomba

 

*

 

Kár, hogy az ember keze már ügyetlen, mikor a koporsóból kinyúl, hogy mutassa: ez jó – az lehetne jobb is.

 

*

 

Elérkeztem valahová; a kihúzott szavakat gyömködtem magam alá, lépcsőnek.

 

*

 

Nyomvér, ujholt (csenevész élőlény) – szeressük az ilyen sutba dobott szavainkat, bányásszuk elő, használjuk, tegyük a holnap szavaivá őket. Talán mi is másképp leszünk újak és mások – érzőbb-érzékletesebb, még a természetre (Natura, Gea) is emlékezni tudó, elkerülhetetlen technika-varázslók. A nyelv terápia is; s egyben köldökzsinór, amely akár az űrig, a kozmikus távlatokig is elnyúlhat, anélkül, hogy szükségképpen elszakadna. S ami egyedül képes odakötni bennünket a megtépázott, „kiesnek” becézett kis Noé-bárkánkhoz. Csak a bölcsőjétől kezdve megőrzött nyelv értheti meg a galamb üzenetét.

 

*

 

Nincs fényes homloka a szenvedésnek.

 

*

 

„Mivel a valóságra épül, újra megmagyarázhatatlanságban kell végződnie” – írja Kafka 2985-ben.

 

*

 

Büchner, Fichte, Schopenhauer szerint az állat jogalany. Egyetértek! Így lesz makulátlanabb a jogom, hogy az ember jogalanyiságáért szót emeljek, ha kell.

 

*

 

Hallgatom a fogatlan, öreg rendőrfelügyelőt. Nedvezik a szeme, szája, de a pillantása, mint a karvalyé. Hamarosan kibontakozik a kép, a jelenet. Metszetéles –

A Dorottya volt az egyetlen hely, ahol hivatásos pincérnőt is alkalmaztak. Megérkezésük után nála kellett jelentkezniük. A kőlábas városháza hátsó udvarára nyílt a szobája. Korrekt szoba. Asztal, szék, spárgával összekötött dosszié-halom. Kemény dívány. A falon Horthy. Zsizel a bárcáját nézegeti. Nem ülteti le.

„Veszprém? Ott dolgoztál?”

„A Kakasban.” (Széket húz magának, leül.)

„Mennyi időre szegődöl?”

„Egyelőre két hónapra. Remélem, nem sokat fognak macerálni.”

„Kicsoda?”

„Maga, például. Undok egy szobája van. Simándinak Veszprémben konyakja is volt az irattartó mögött.”

„Simándiból sosem lesz főfelügyelő. Hány éves vagy?”

„Nézze meg a bárcámban.”

„Most tőled kérdezem.”

„Hivatalosan?”

„Itt minden hivatalos.”

„Tizennégy, mondjuk.”

„Az a jó! (Nevet) Akkor mutasd!”

Csak most zárja be az ajtót. Jus noctis. Aztán jöhet a város fiatalsága. „De ez a kis szuka átvert! A nyomozótól tudtam meg, hogy minden vasárnap gyónni ment. Ugyanahhoz a paphoz, akihez én is jártam!” – mondja később.

Még most is vér önti el. Úgy éli meg, hogy úri belügyébe kurválkodtak bele.

 

*

 

– Maga az a futballista?

– Nem.

– Hát?

– Író.

– Aj, az jó. Kérjen már egy autogrammot, magánál biztos van ceruza.

 

*

 

Az elmeórát nem lehet szabályozni, nem lehet kikapcsolni, az elmeóra folyton működik – kvarc, nyomógomb nélkül. Ős-modern.

 

*

 

Helyközi járat – értsem úgy, hogy két hely között jár, valami jár, és akár tetszés szerint is hozzágondolható, hogy mi között, két hely között, nem is szükséges feltüntetni, mi között… S már egy élet odavan.

 

*

 

Jamma mondja titokzatosan: „Egy vadmacska él itt, van egy luk, amelyik az övé. De oda nem lehet követni, nem szabad. Ha követjük, a hold nem tud fölkelni, éjszaka marad, és a nap meghal.”

Olyan pillanat ez, mikor a Nagy Tó fölött fúj a szél. Állunk ketten a dombon. Ő a térdemig ér. Csak az origo világít sötéten. Nagyon régi dolgokra emlékezünk.

 

*

 

(Csend-életek)

„Ott még jó volt lenni, babot csíráztattam, meg volt bélyeggyűjteményem is. Farsang is volt, én voltam a Piroska, akkor még olyan jól állott nekem a ruha. Volt egy fiú, ő volt a Jancsi, aztán volt egy, aki felöltözött boszorkánynak, és egy nagy sütőlapáttal kergetett bennünket… De szép is volt! Már csak a hamuját fújom. Fingot ér, bizony.”

 

„Kezdett estelegni. Kigyúltak a szanaszét elterülő szénbányák villanymécsei, nem lehetett látni mást, mint felszálló sziporkákkal telt vörösfehéres füstgomolyagokat, melyeket egyhangúan eregettek magasba a karcsú kémények. A gáz-szellentyűk pöfögtek, vasutak jöttek-mentek s eszeveszetten sípoltak. Minden fekete volt a szénportól, országút, emberek, házak. Csapatokban halvány, sápadt bányászok jöttek és mentek, kezökben a feketekávéval telt bádogszelencével. Az egész környék sűrű füst volt, gőzbe volt burkolva és fullasztó kénszagot árasztott. Egy XIX. századi ideál-látomány. És így kellett az éjnek eljönni. Ilyen világban éltem én.”

 

„Olyan volt a ménes, mintha egy békésen sullogó bárányfelhő ereszkedett volna a földszintre, amelyből néha kihallatszott egy-egy ló nyekegése. Én meg hevertem a fűben, a földi csikó.”

 

„Hogy milyen volt? Hát nem láti a szemével, ha mondom – lézzegő, heverő, tekergő, hitvány, csavargó, erdő határán járó, cseren futó, bokorugró, Istentől futamodott, majorságtól elrugaszkodott… Hát nem láti, ha mondom? Hiszen ott áll. A fiam. Akkurát az apja.”

 

„Hatodikos lehettem, felkaptam egy darab fát a kályha mellől, nekiugrottam apámnak és bevertem a fejét. Először megijedt kicsit, de aztán összevert. Kárpótlásul másnap elcsórtam egy doboz cigijét és elszívtam mind. Karácsonykor volt ez, apám berúgott, elverte anyámat, összetörte a karácsonyfát. Rohadt egy kapadohányt szítt.”

 

„Hát megyek fel délután valamiért a padlásra, és ott van ő, a kisfiam! A kezében tükör! És bámul mereven a tükörbe! Hipnotizálni akarta saját magát… Olyan furcsa lett attól kezdve a nézése. Este ülünk csak a sutban, ki-ki a magáéban, de ez már nem olyan, mint a régi esték. Valami titok van közöttünk.”

 

„Zimankós téli este. Ablak alján jégvirágok. Körül a fal mellett nők pergetik álmosan az orsót. A falióra mutatója elhaladta a tízet. Egy-egy fej gyökkintve előrehajlik. Valaki dúdolni kezdi a Szekszárdi Mariska balladáját. Az álmos szemek kikerekednek. Valaki cserépdarabot tesz a lámpaüveg tetejére. A lámpaláng megéled, és meg az egész fonóház is. A Szekszárdi Mariskát két karikagyűrűjéért táncoltatták halálra… Ilyesmit el tud képzelni? Mert így volt. Tizenhét éves volt. Két koporsóba tették, mind a két legénytől kapott egyet. De sokszor elképzelem azt a táncot! Ezzel a kacska lábammal…”

 

*

 

Csaruga Jovo nagy róka volt az eltűnésben. Olyan csizmát hordott, melynek elöl is, hátul is eleje volt. Lova lábára is fordítva verette föl a patkót. Szava volt, hogy még a halált is kifullasztja.

 

*

 

Tábla a ház falán: Ide hatszor törtek be, itt nincs több elvinnivaló.

 

*

 

Esteban Montejo szavai, gondolatai közül néhány:

„Mindig is tetszett nekem az ég, olyan fényes…

„A természet minden…

„Jézus Krisztus nem Afrikában született, hanem a Természetből jött, mivel Szűz Mária leány volt…

„Nem ismerhettem a szüleimet, nem is láttam. Mégsem szomorú ez, mert igaz…

„Az öszvér makacs állat, néha úgy kellett nekifeszülni, húzni, hogy púpos lett tőle az ember…

„Úgy játszottak, hogy a pultra kitettek néhány sóskekszet és a hímvesszővel kellett széttörni. A kancsópróbánál a száján dugták be a hímvesszőt, s nyert, aki a fenekét érte. Oda aztán hamut szórtak…

„Ha tüsszentőport teszünk oda, ahova az asszony ülni szokott, s ha kicsit is éri a fenekét, erősen szellenteni kezd…

„A haj a legfurcsább dolog a világon, látni, hogy nő meg minden, mégis halott…

„A bagoly úgy húz el a levegőben, mint a fénysugár…

„Az árnyék olyan a fának, mint a szellem az embernek. A szellem a lélek tükre. Látni is lehet…

„A fa beszél is – ucs, ucs, ucs, ucs…

„A lélek olyasmi, mint egy belül viselt amulett…

„Álmok azért vannak, hogy kapcsolatunk legyen velük. Van, akinek csak úgy van lelke, ahogy amulettje van – másoknak természetes értelemben is. Előfordul, hogy a lélek elhagyja a testet – ha meghal vagy alszik az ember. Ilyenkor a lélek bejárja a teret. Ez a pihenése – hiszen ki bírná az örökös viszályt, vitát? Amíg az ember alszik, a lélek kint kószál, üresen hagyja az embert. A szív más. Sose hagyja el a helyét. S ha megáll, vége a mókának. Ezért nem szabad bízni benne…

 

*

 

Újabb adalék olvasmányaim nyomán, hogy miért vonzódom annyira a buddhizmushoz: a buddhisták az élet és a vadon megbecsülésére tanítanak. Az emberi élet (mindenkié) a vadonnal szétszakíthatatlan hálózatot alkot, egymásba hatolnak. Kamasz vadász-korom óta nagy élményem ez. Másképpen és mégis ugyanígy.

Gary Snyder írja a Teknősbéka-sziget c. könyvében: „…A pueblo indiánok tisztálkodással kezdik a vadászatukat, önmegtartóztatással, koncentrációval – hogy csakugyan szükségük van-e vadra. A hegyekben rögtönzött dalokat énekelve – könyörögnek az őznek, áldozza fel magát értük. Az az érzésed támad, hogy nem te keresed az őzet, hanem az keres téged. Te csak lehetővé teszed számára, hogy átadja magát neked. Akkor megölöd. Miután megölted, levágod a fejét és kelet felé fordítod. A szája elé kukoricát szórsz és imádkozol hozzá, hiszen mindannyiunknak élelemre van szüksége…”

S mi? Ha legalább gyilkos-vadász pueblo-buddhistákká tökéletesedtünk volna! Helyette a „természet uraivá” tompultunk. És nem önszabályozókká. Meg sem értjük a kérdést: „Csakugyan szükségünk van rá?”

Másutt így ír Snyder: „…A Teknősbéka-sziget az évezredek óta itt élő emberek mítoszvilágából eredő név, s újabban egész Észak-Amerikát így nevezik. Osztoznak a világszerte elterjedt hiedelemben, hogy a Föld és a világűr az örökkévalóság óriásteknőcének a hátán nyugszik.” Hozzáteszi, hogy „kutassuk fel ősi szolidaritásunkat, hogy aztán a Teknősbéka-szigeten való együttélésünkön munkálkodhassunk…”

Bevallom, már csak ilyen hiedelmek, kemény rítusok tudnának reményt kelteni bennem. Az ilyen zöld-programok, békefelhívások. A hiedelem és rítus mai újrafogalmazása. Mi lehet racionalizáltabb egy modern vágóhídnál – vagy egy emberhús-fog-haj-csont feldolgozó láger-üzemnél? Csak az úton kell elindulni, s minden ésszerű szükségszerűséggé fog ártatlanodni, ami megesni akar. Nem vagyunk a helyünkön a puszta rációban; haza kellene mennünk, jóemberek.

 

*

 

Csak egyszer jártam Skandináviában. Most egy vers töményen visszaidézte bennem, amit egy szeptemberi éjszakán a télről képzelegtem Észak-Karjalában, egy kis faházban. Nem tudom, ki írta, egy cetlire firkantottam ki valahonnét.

 

Fenyő fa csúcsok. Sötétkék éjben zúzmaraköd, az égen ragyog a hold. Fenyő fa csúcsok, kék-fehér hajlat enyészik az égbe, zúzmara, csillagfény. Csizmák csikorognak, nyúlnyomok, őznyomok. Mily keveset tudunk.

 

Úgy akadhattam rá, mint egy anzix-fotóra. Azóta visszajár.

 

*

 

Ballada. X. szereti Z.-t, de Y. el akarja csábítani tőle. X. azt álmodja, hogy hatalmas galambraj lepi el az eget, köztük egy hím, égő gyertyával a fején, s ő Y.-nal nézi egy füvetlen síkságról. A következő éjszaka X. újra madárral álmodik, de most zuhanni látja – lelőtték? – és érzi az arcán, hogy véresen odacsapódik. Y.-nal együtt a füvetlen földre fektetik, leülnek melléje. A fű nőni kezd a madár körül, egyre magasabbra, már nem látják a madarat, végül egymást se.

 

*

 

Társas szex. Még társasabb szex. Legtársasabb szex. Társtalanságban társas szex. Társaságban társtalan szex. Szex. SE. X.

 

*

 

Cs. Külüs a nagyapjáról, Bátán: „Olyan öreg, hogy már kézzel eléri a gerendát, annyi a törmelék alatta.”

 

*

 

Maris nénivel beszélgetek a kidőlt kerítés mellett. „Jó föld az”, mondja. „De nem ám úgy, hogy le van szarva. Oda is kell azt rakni.” Később újra eltűnődik. „Az a jó hízó, amelyik a vályúba szarik.”

 

*

 

Fiatal legény meghal a tahi úton, otthon terítik ki, otthon ravatalozzák. Az arca nagyon piros. Az egyik rokon piros rózsákat hoz, azt akarja a halott feje köré tenni. „Azt ne! Az a két piros nem megy együtt.”

 

*

 

B. fontos tanácsot bízott rám halála előtt egy órával: „Pincében kell csinálni a krémest, mert fönt másképp lágyul meg a vaj s nem lesz olyan réteges.”

 

*

 

„Volt perc, amikor azt hittük a lövészárokban, hogy a béke is olyan, amit össze lehet hajtogatni, mint a kapcát, a hosszú alsót, s egy jól megválasztott pillanatban, mikor örülni akarunk, ünnepélyesen szét lehet bontani. Álmos trükk-nosztalgiák! Feküdjünk vissza a lőszeres ládára. Még van egy kis idő a váltásig…”

 

*

 

(Jung jegyzi fel) Egy öreg néger a fiához: „Itt áll az én testemmel és még csak szót sem fogad nekem!” – Szinte ugyanezt Cs. Andrásné Bátán, ’49-ben.

 

*

 

Távirat a tengerről: „Kiégett szipkámmal sorsközösségben, mindennek az ellenkezőjétől is távol. A holnapi csend is megérkezett. Évezredes tegnapi patanyomok. Homokba nyomódott mellbimbó ceruzavég gödrében törperák. Árnyékunk közösül a sziklafalon. Ürességbe kövesedve lüktet. Még néhány érvényes ebédjegy a közös halálig.”

 

*

 

Vidéki vendéglő, közel a benzinkúthoz. A gumimintás keréknyomokból olajcseppeket szív ki a nap. Az agglegény kútkezelő egy madarat talál ki, esténként kiengedi a zubbonyzsebéből, vele itatja fel az olajcseppeket.

 

*

 

Normandiából haza autóval. Argentanban vásárba csöppenünk. Alkonyodó kék-lila ég alatt neon-strasszköves sátorponyva homlokzat. A bisztró padlója tele színes műanyag szalmaszállal. Fekete-fényes, páncélos bogár mászik elő a plasztik réteg alól, megriad, gyorsan visszahúzódik. Már sötét van, mikor továbbindulunk. Elalszom. Álmomban egy áthatolhatatlan, feketére lakkozott ég színes szikrákat pontoz.

 

*

 

Pribék szabadsága a terrorban. Gyanú nélkül lehet akár szent is. Költő. Írhatja a tilosat. Végül a kor legnagyobb költője lesz.

 

*

 

(Szerelemről szólván)

Szerelmeskedők, akik nem mentik ki maguk alól a fűben menekülő bogarat – nincs rá paragrafus.

Szerelem súlya alatt kívánni a megcsalást, megcsalatást – még nem elég felnőtt ehhez a mi kis erkölcsünk.

A hűtlenség mint a hűség expanziója.

Távirat, álomban: „A vadszőlő gyönyörű és ezer perec.” Nő kijavítja: „Ezer kifli.”

 

*

 

Jánoska két meséje:

Most mondok valamit, ami csak mesében lehet. Egy cicukának a házát lerontotta a kismajom. Utána együtt építettek egy új házat, abban laktak együtt. Később egérke is odaköltözött. Aztán az egérke leharapta cicuka fülét, s annak napokig nőtt a füle – napokig, napokig. Közben az új ház is össze akart dőlni, mindig letört belőle valami, az ajtó is összetörött. Akkor a cicuka – aki áj-báj macska volt – bánatában fölmászott a kéménybe, s mikor előjött, nem olyan macska volt, mint egy ember, hanem fekete, piszkos, mint egy kéményseprő. Utána az egérke is bemászott a füstbe, de ő ott is akart maradni, mert áj-báj egérke szeretett volna lenni. És nem is jött elő addig, míg a ház össze nem dőlt egészen. De akkor már csak a kismajmot találta otthon, aki a téglák között ült és sírt, hogy mért is rontotta össze a cicuka házát. Az egérke meg azért sírt, hogy mért harapta le a cicuka fülét. De már nem építettek új házat. Várták, hogy cicuka mikor jön haza haragudni.

A fekete égből egy fecske szállt az ablak párkányára, beszállt anyuka ágyára s ott elbeszélgettek. A fecske anyukával, anyuka a fecskével. Később a fecske beszéd helyett halkan ugatni kezdett – árva kutya lett belőle, nem volt senkije. De aztán búcsúznia kellett, megint visszafecskült, és visszaszállt a fekete felhőbe. De most nem a közepébe, hanem a tetejére. S akkor a fecske belenézett a napba és elrontotta a szemét. Anyuka nem felejtette el a fecskét, most ő helyette vak.

 

*

 

(Filosz-káröröm) X. panaszkodik, hogy valahányszor támadják, nyakazzák, Z. folyton ott van a támadók között. „Akárcsak Cauchon, szeret minden máglyaégetésnél tanácsadó lenni, ha-ha! – de ő csak nyavalyás cochon de lait.”

 

*

 

(Régimódi vallomás) Marianne csókolgatni kezdi Klárát, Dezső feleségét. „Bárcsak Dezső helyében lehetnék…” – súgja közben.

 

*

 

„A hajad is jobb most ilyen kupolásan…”

„Csuda érzékeny vagy máma.”

„Most jobban szeretlek, mint mikor szerelmes voltam beléd.”

Vajon ennyi ellentmondás nélkül állíthatjuk-e, hogy tudunk valamit az érzelmekről?

 

*

 

Pesten Szoros-utcának hívták egykor a prostituáltak utcáját – Freud ihletése nélkül.

 

*

 

K. ügyész talpraesett csevegő a kaszinóban. „Hogy van a kedves? (Pillanatra elhallgat, kivágja magát.) Még mindig a nyugati temetőben pihen?”

 

*

 

Guillaume Dufay németalföldi zeneszerző (1400–1474) volt az első, aki szerelmi dalok témájára miséket komponált. Mutatis mutandis: az első rock-miséket.

 

*

 

Selyemfiúk balettje a Louvre-ban, 1609-ben. A szereplők a színpadról ajánlják fel szolgálataikat a hölgyeknek. – Sully miniszter ellenőrzi lányát, van-e mivel kielégítse férjét. – XIII. Lajost egy hölgy ruhakivágása annyira felháborít, hogy ráköp. – Ugyanő gyermekkorában unos-untalan a fütyijét mutatja, vacsoraasztalnál csókra nyújtja a nemes uraknak. Úgy állíthatjuk fel a mérleget, hogy tanultunk ezt, cserébe felejtettünk azt…?

 

*

 

Szólás volt Franciaországban, hogy „a nemesek a lovaiknál is nagyobb lovak”. A nép fia ma – ki jószerivel lovat se láthat, nemhogy nemest – mit is moroghatna a bajusza alatt?! „Teringettét, ezek a függönyös Mercedesüknél is nagyobb Mercedesek?!”

 

*

 

(Hallom a szőlőpászta mellől)

„Ugyan hízol ám Erzsi!” – „Hízom bizony. Bölcsőre.”

„Hát csak úgy erővel lekaptad?” – „Dehogy. Megbasztam.”

„Ördög teremtette ördög…”

 

„Baszom annak is a lelkinek a lelkit, aki ezt az országot teremtette…”

 

*

 

(Söntéspultnál) „Hát nem… ezek az unos-untalan… ezek a hetvenhétszer… Hát nincs bennük semmi szemérem? Akár egy csődörparádé! Barátom! Befagy a szádban a lélegzet, ha ki nem köpöd, ami a szíveden…”

 

*

 

„Itt most a vigyázatlanság rendszereibe beépítve vesztitek el a szüzességeteket…”

 

*

 

Oláh Miklós írja, hogy Felhévizen, a Duna mellett, úgy fürdőznek szabad ég alatt a földművesek és vincellérek, hogy csak a fejük, válluk látszik ki. Ez a nézőnek olyan látványt nyújt, mint a templomokban az általános feltámadást ábrázoló festmények. – Semmi különös nincs ebben. A látás és szemléletmód sosem független (konvencionális szinten). Hirtelen felbukkanó bukósisakosaink láttán kinek nem ugrik be az „űrhajós” valós és scifi képzete.

 

*

 

Ilyesmiken múlhatunk: az űrhajós tüsszentése az orbitális pályán mozgó 100 t tömegű űrhajónak 10^-3 m/s² pillanatnyi gyorsulást adhat. A megterhelés sorsdöntő problémái már idáig fajultak.

Jut eszembe erről: Indiában a födém teherbírását hajdan úgy tették próbára, hogy felhúztak rá két elefántot, és két napig hagyták ott csüngeni őket.

Zöld álom: ismét az elefántok tüsszentésén múlni…

 

*

 

Kővel feltámasztott esővizes hordó, hogy az alja ne korhadjon. Karóhoz kötött bokor. Mankóval megtámasztott láb. Hangyalyuk elé görgetett tűfejnyi rög, hogy a bejárat ne omoljon. Egy jelző, hogy a kimeríthetetlen tartalom reménytelenül világosabb legyen. Egy kivégzés a többi helyett. Egy érdemrend a többi helyett. Állványzat – aztán megint állványzat.

 

*

 

(Rövid novella)

Pad öreg fák alatt, öregen.

– Emlékszik?

– Nem kellett. Azóta itt ülök.

 

*

 

Egy városban elhullanak a madarak. Az emberek egyre bőbeszédűbbek lesznek. Egy nap újra megjelenik egy madár. Nagyobb lesz a csend, mint valaha volt.

 

*

 

A. segíti Trézsi anyót meghalni; utolsó, pislákoló napok. Hálából babot szemelget A.-nak, büszkén adja a teli zacskót a termés javából. Temetés után lesz belőle először ebéd. Néhány fonnyadt, zsizsikes szem – ami elkerülte Trézsi anyó figyelmét – mégiscsak belekerült a zacskóba: fönt táncolnak a fővő víz tetején. Őket kell most jobban szeretni: ahogy dobálja őket a víz, masszívan ül rajtuk a „minden elesendők” (Beckett) glóriája.

 

*

 

Mi is a bajom? – Valami, ami a legkevésbé sem az én bajom.

 

*

 

„Ugyan, mit árthatsz nekem! Bűnös vagyok. És ez már exkluzív magánügy, bocsánat.”

 

*

 

Hogy eldöntjük a világot napról-napra! És odaát a mérleg meg se rezzen. Ki vagy te? Kóbor önhittség. Porszem-bemutató a sivatagban.

 

*

 

Egyszer s mindenkorra kisajátított magának egy helyet, mely már nincsen messze a temető bejáratától.

 

*

 

Nő álma: Meg van híva valahová, legjobb ruháját veszi fel. Tükör előtt hirtelen észreveszi: annyira megnőtt, hogy ruhája nagyon rövid lett.

Távolodóban a régi „én”?

 

*

 

Egy orvos mondja: Ha az egyikről levennénk a ruhát, nem sok maradna belőle. A másiknak ugyanannyi volna a súlya, mint azelőtt.

 

*

 

„Folyékonyan hallgatsz, mint a kiszáradt vízesés…”

 

*

 

(Emlék-logika)

„Nem, akkor még nem lehetett szó méhrákról, a Bartina utca sarkán még nem bontották le a boltíves házat, alacsony emeletére föl lehetett dobni a szvetterbe csomózott sármányfiókát…”

 

*

 

Lehet, hogy boncasztalon élünk?

 

*

 

Pap vagyok, nem tartozhatom egyetlen felekezethez sem.

 

*

 

Olvasom: fejlődéstörténetileg a biliárd magasabbrendű tekegurítás. Pirulok: soha nem jutott volna eszembe. Csecsemőkoromban bőgtem, ma sírok. Fantasztikus, hogy fejlődéstörténetileg mekkora utat jártam be, mennyivel magasabbrendű csúcsra érkeztem el!

 

*

 

A határán annak, hogy időszerű legyek: ha kivégzik vagy nyugdíjba küldik a hóhért, attól még nem lesz guru.

 

*

 

Megállapítom, a pille nem véletlenül ütközik neki és csap rá cigarettám parazsára (s marad ott), hanem kiszámítottan.

Villanásnyi történés, kép, jelenség – de ahogy kontroll nélkül hozzá-gondolom, hozzá-érzem rögtön, hogy kiszámítottan, már modellje is annak, ahogy folyamatosan teleologizálom a világot. Egyáltalán: képes vagyok elvonatkoztatni magamat a teleologizáló késztetéseimtől úgy, hogy valami lappangó formában ne kísértsenek?

 

*

 

Az élmény drámája kívül, túl van az igazság fennkölt kategóriáin – mégha egybeesik is velük. Jób másról beszél, mint Platón.

 

*

 

Ma úgy süt az őszi nap, hogy tele vagyok megbántott gyengédséggel.

 

*

 

„Persze, persze, jelentése van… De várj csak – minek nincs?”

 

*

 

Mennyit harsogunk, érvelünk, lázadunk, hogy a társadalom, a nép, a nemzet megkérdezetlen – és így kell jószerivel (jobban vagy kevésbé) kijelölt nyomvonal mentén történülnie… S én, mint személyes ember?! Megkérdezetlen vagyok?! – és… és… Stb. Kínos ez a kérdés. Inkább fiókba vele.

 

*

 

A kelet-afrikai Árokrendszer kialakulásának aránylag gyors, geológiai léptékű kialakulása (kb. 7 millió éve) meghatározó jelentőségű volt a glóbuson. Emberszabású majmok kivétel nélkül az Ároktól nyugatra élnek (olvasom), ahol erdőség dominál. Ősi-kezdeti hominoidák kövületei viszont a másik oldalon kerülnek elő, olyan zónákban, melyek sivatagosabbak, szárazabbak ma is. Felteszik, hogy ebből a földkéregtörésből született az ember – értelmezve esetleg úgy, hogy valamilyen „császármetszéssel”, elszigetelten, olyan területen elzárva, ahol megritkultak a fák? Vagyis éppenséggel nem valamilyen „Édenben”? A geológiai kiűzetés a születésünk? Szép. Majdnem antropomorf logikával tetszik igaznak.

 

*

 

Jó szöveg a Sárga Házból:

„…elhatároztuk, hogy kiküszöböljük a holnapot. Új érzékenységet fejlesztünk ki magunkban…”

„…Elgondoltuk a hierarchia tökéletes felszámolását, a büntetés terhe mellett kötelező anarchiát, amiben a szeretet úgy talál magára, hogy már nem érzi szükségesnek megnevezni magát.”

 

*

 

Max Weber emlékeztet rá, hogy feltalálni, rájönni mámor (a platóni mania értelmében.) Sőt; a két fogalom és szóárnyalat együtt még magasabbra lép: megismertet a bepillantás, a megérkezés szomorúságával.

 

*

 

(Álom-szöveg) „…ugyan kinek mondana bármit is, valószínűleg jobb volna elfelejteni, ha lehetne, de ragaszkodnak a dolgok eszméletlenül, s esetleg még be is hízelgik magukat, mielőtt köréd rakják a szögesdrótot. Az bizonyos, hogy akkoriban még nem lehetett szó méhrákról, az a hófehér test, amelyik bármely antik-görög ligetben odaállhatott volna bármelyik mohos sziklára, akár a legelgondolhatatlanabb pózban is, és semmilyen isten nem emelhetett volna kifogást, hiszen ez a hófehér test…” – Ébredés szikrázó, napsütött téli reggelre, az ablak elé egy hó súlyától domború, nőies idomokkal megformázott faág hajlik le és benéz.

 

*

 

Megmaradt a régi kislányos, bájos arc – csupán belésüppesztve egy zsír- és húspárnácskákból összepréselt képkeretbe.

 

*

 

Szeretnéd leszakítani – aztán mégsem. Hétpróbás torpanás. Aztán elfogynak a mezők, virágok. És már lehajolni se tudsz.

 

*

 

Ott vetkőzik a lány a parti sziklán, mögötte a tenger. Mind a ketten engesztelhetetlenek.

 

*

 

Emlékeztek rá? Holnap meghaltunk, tegnap meg fogunk születni, közben eltévedünk. Most már biztos hazatalálunk.

 

*

 

A szabadság megközelítésének nincs köznapi értelemben vett erkölcse. Remény sincs rá, hogy legyen.

 

*

 

A szempontok szüntelen gazdagodása pürroszi győzelem? Mintha már sejlene, élesedne ez a dilemma.

 

*

 

Elnémulni, eltűnni, személytelenné válni – vajon nem ebben lapul a „legszemélyesebb”? Nem jó tanítómester ez a kor.

 

*

 

Kiserked a csont a bőre alól – ráférne egy csontborotválás.

 

*

 

Kifordított ing hever a szék támláján. A lehullott leveleket senki nem ragasztja vissza a fára. – Miért azonos a két elszótlanodás?

 

*

 

Egy keringő szédülete. Búgócsigák. A föld keringő szédülete. Kozmikus búgócsigák –

 

*

 

Világtalan ég alatt a vakok. A tiszta látás dimenziója?

 

*

 

Büntetés – vágy nélkül halni meg.

 

*

 

Például a napló is; a hamisság más változata. Akárhogy is – de mutatkozás. Nem mutatódás.

 

*

 

Élőt boncolni – halottat koncolni. Mesterségek.

 

*

 

Nálunk még úgy volt Tolnában, hogy a legények maguk fonták a halotti koszorút a legény pajtásuknak.

 

*

 

Levelek, szirmok vonalaira kidolgozott grafológia. Eszembejut efféle, ha a tisztes tudomány futurológiai szakkönyveivel ismerkedem.

 

*

 

Őszinteséggel megmosdatott célok – és még mindig mocskosak. Ám még az őszinteség legvitathatóbb formája is manna a hazugság-sivatagban.

 

*

 

Értékes reménytelenség.

 

*

 

Szénásszekér tetejéről néz le; megpillantja őket, ahogy meztelenül a fűben hevernek. Odabiccent, köszön: a helyzetét tisztázza.

 

*

 

„Nem, most nem kísérlek ki az állomásra. Akkor nem jössz vissza többet…” – Rájön, hogy bonyolultabban kínos ez. Babona? Lustaság?

 

*

 

Mit tudunk a parti iszapba süppedt uszály födélzetének a csendjéről? Mintha egyre inkább egyetlen képbe akarna sűrülni mindaz, amit nem tudok. A felsorolás, a halmozás egyre inkább aggaszt. Olcsón akarja elhitetni, hogy tudok valamit.

 

*

 

Hiába, újra csak ugyanaz a felismerés: nincs olyan mából fúvott palack, amibe bezárhatom magamat, lubickolhatok benne. Valamennyi igeidőre szükségem van.

 

*

 

Szeretném folytatni a Sutting ezredes tündöklését – megírni az ifjúságát, eltűnését is. Még semmi belső értesítés, hogy miképp, hogyan írjam. Kizárólag egy tőmondat áll rendelkezésemre: Sutting ezredes ibolyái. Ez minden. Makacsul nem tágít. Kénytelen leszek a fogságába esni.

 

*

 

Öngyilkos elfogultság – ez is halálnem.

 

*

 

Napkelte, mikor csupa vers lenne az ember! Ha tudna.

 

*

 

Kitárult ön-elfelejtés, ami már mindent bekebelez, ami lehetséges. Biztos sejtés, hogy ez több és más, mint tudni.

 

*

 

Kína: földrengés. Írják, hogy a Nagy Falon egyetlen repedés sem, holott a közelben város pusztult el. Mao pár napra rá meghal. Több hétre tervezett országos gyászszertartás. Csúcspontja: egy megadott órában minden kínai hallgatni fog.

A hallgatás az idő kicselezése? Bizonyos, hogy az élet-, lét- és időérzékelésük, történelmiségük tudata és mindennapos megítélése alapvetően más. Mi absztrakcióvá finomítottuk-spiritualizáltuk a végtelen időt s közben a percben igyekszünk mindent elérni, megvalósítani. Ők mintha nem ismernék ezt a szétválasztást, megkülönböztetést. Innét lehet, hogy jobban tudnak kivárni; míg a perc utoléri az örök-időt, az örök-idő megemészti a percet.

 

*

 

Az igazság-keresés műhelyében minden forgács fontos, semmi nem kerülhet tűzbe. Ahogy Szomju Mózes nazarénus lakatos hodály nagy műhelyéből is tilos volt egyetlen kulcsot is szemétbe dobni…

 

*

 

(Filozófiatörténet, meseórán) Kezdetben az ölelés gyenge íve, melybe mintha kapaszkodni lehetne. Aztán a Nagy Kék fölötte. Ámulat évszaka. Majd csábító felhősziget a Nagy Kékben. Masszív támaszpont. Győzelem reménye. Aztán szaporodó felhő-szövetkezés. A Nagy Kék elborul. Már átszúrhatatlan ballon. Bizakodás roncsolt évei. Végül felhőkre festett ív, melybe úgy-ahogy kapaszkodni lehet.

 

*

 

Nézem a mérleget. Súlyosodom hozzá a földhöz.

 

*

 

Nagyon szerelmesek voltak, a rét felgöngyölődött előttük, ráléptek a tükörképére. Attól kezdve tudták, milyen sok év múltával érkeztek vissza a valóságba.

 

*

 

Szerette elnézni a műremek almacsutkákat a szemétkosár mellett.

 

*

 

Summa: a Jóisten nem akkor létezik, amikor én.

 

*

 

Megbocsátok a világnak – azaz hozzásegítem Istent, hogy méltóbban élhessen bennem, általam?

 

*

 

De Vitt, a neves egykori holland politikus a matematikában alkot jelentőset; Hudde, amszterdami polgármester a valószínűségszámítást műveli és optikával foglalkozik. – Ó aranykor; sóhajtom mai-magyarul.

 

*

 

Álom-szó maradéka, reggel: Hogy begubóztalak! És a pille mégis halott.

 

*

 

Mi még mondtuk, szájaltuk a gimnázium udvarán: „Ugyan, érettségi után le se köp, idősebb kell majd neki.” De így van-e ma? Mintha később érne be ez. S szövődik bele az „apa-hiányba”.

 

*

 

Keserves, de van eset rá, hogy morális alapja lesz a felismerésnek, hogy senkinek nem teszel jót, ha tovább élsz. De csak a szerelem kiúttalansága emelhet föl erre a mélybe zuhant morális csúcsra.

 

*

 

A telitalálat hitelesíti-e a céltáblát – vagy fordítva? Milyen dilemma?

 

*

 

A nélkülözhetetlen közép-minőség hiánya. A táj nem csúcsokból áll; kötelezővé teszi a dombokat, a síkságot. Jószerivel ez a hiány-trend is tájrombolás.

 

*

 

Tragédia? Komédia?

Igazában nem tudom. Talán egyik se.

Mélyebb kategória a kíváncsiság, az ámulat, a dinamikus megsemmisülés.

Amit feldolgozok magamban, ha mélybe ránt is, fölemel.

Szenvedés? Boldogság?

Nem valami mazochista összecsuklás, illetve garantált eufória sarkított általánosításáról van szó – többnyire?

Kivéve, ha nem.

 

*

 

Nem csak belénk, a História ideájába (Platón) is be van építve a betegség.

 

*

 

Falu: minden sétaút a temetőbe vezet.

Falu: doh, pacsuli-kölnis politúr-szag az első szobában; plakátból kivágott választási malac a klöpli függönyre gombostűzve; szőttessel letakart asztalon rekeszes gyümölcsös ládában tojás, szétszedett kakukkosóra.

Falu: ablakszemig hóval befújt járda, derengő fagysötét, s csak két lámpa világít: a rendőrőrs udvarán, a kocsma bejárata fölött.

 

*

 

Nyár: vadzabot szór a lány hajára s azt súgja: most szőke vagy! Mellettük szél rebbenti meg a búzatáblát. Gyermek születik.

 

*

 

Egy zsebóra magánéletéből: hosszú és becsületes loholás után úgy dönt, hogy nem méri tovább az időt. Felhúzzák, azt hiszik, elromlott. Nem veszik észre, hogy mélyebb belátásra jutott.

 

*

 

A rossz lelkiismeret reflexei nem változatosak.

 

*

 

Az úton végig kell menni. De nincs vége. Csak ott talán, ahová az elkopott hídlábak elvándorolnak? Aztán ott is új jelzőtábla fogad. Az úton végig kell menni. De nincs vége. Pedig az úton nem lehet másképp elindulni.

 

*

 

Van ilyen is: eleve elrendelt iszonyat.

 

*

 

Most tér vissza az étkezőkocsiból, elegáns porköpeny a karján, szalmakalap, engedékeny tartózkodással néz ki az ablakon: sajnálatraméltó, piti díszletek között robog át győzelmesen. Nem tudja, csak elmereng: élnek itt is? Csakugyan? Kik?

 

*

 

Szerények vagyunk, segítőkészek stb. – s józanul tudjuk is közben, hogy most tudják rólunk, miszerint szerények, segítőkészek stb. vagyunk. Akárhogy is, de légy ez a tejben. Akarod, nem akarod, beleesik.

 

*

 

Hafiz az, aki nem kertel végre: bűnt elkövetve bűnösnek lenni nyomorúságos dolog; azáltal váltódsz meg, hogy beleveted magad az árba.

 

*

 

Így volt, mondja a családi krónika – „Vigyétek istentelenek, nem hagyok rátok semmit”, kiáltotta R. nyugalmazott ezredes, a tolnai Perczel Mór-tüzérek hőse, és a vörösborral teleszívott üveglopó szárát úgy csapta rá az ágytámla szélére, hogy a bor mind belefolyt az ágyba, a lepedővel letakart leánytestre, aki – mintha vetéléstől vérzett volna át – pár órája halt meg a tífuszjárvány utolsó vasárnapján. A friss sírkőre – az elhunyté mellé – valaki ismeretlen (bűnös-csábító vérrokon?) mégis rákarcolt egy nevet, pontosan nem lehetett kiolvasni. Száztíz éve találgatják, hogy Kitti vagy Gitti-e a karcolt név. Az egyik a somodi, a másik a bogárdi nagyanya nevét vitte volna idő előtt, még meg sem születetten sírba? – ha csakugyan igen.

 

*

 

Meglehetősen közel vagyok hozzá, hogy benyissak a toronyszobába. Nem csodára vagyok elkészülve, csupán egyszerű, indokolatlan, igazolhatatlan hitelességre.

 

*

 

Csábító gondolat egy olyan öntudat, mely akkor is tovább tudná értelmezni magát, mikor már merőben más formációjú élő-lény az Egészen belül, a saját előzményeihez képest. És megelégedve a változott alattvaló-léttel, rész-alkatrész ranggal. Csak lenne mód az új „beosztásban” is értelmezni magát, s az éppen adottból megérteni (próbálni) az Egészet! Akárcsak egy fa vagy csupán egyetlen molekula pozíciójából is, de tudni, ami onnét tudható… Úgy látszik, mégiscsak a tudat az a mérgezés, ami képes (volna) minden kompromisszumba beletörni, ha nagyon megszorítják. Gyengeség volna ez vagy mi? Nincs kategória rá. Vagy ha van: az Öntudatban való részesség legyűrhetetlen öntudata?

 

*

 

A boldogság legitim akar lenni (Max Weber) – ez a boldogság teodiceája. – Viszont a szerelem az, ami nem tudhat megállni a boldog emelkedésben: lenni akar; csupán.

 

*

 

Amit nem tudhatnak Halék: a pikkelyeiktől szabadulni. Feldobják magukat a vízből, szivárványos csillogás veszi körül őket – mi a csudától? Sosem tudják meg, hogy a pikkelyeiktől, mikor rájuk tűz a nap.

 

*

 

Végszó a hiábavaló disputához: egyforma rang és kiválasztottság adni a világnak egy Jézust – és elfogadni tudni. Skolasztikáink, talmudizálásaink fölött egyetlen szivárvány ível. A lehetséges osztályrész, hogy más főhajtással lopkodjuk a színeit a szivárvány-spektrumból.

 

*

 

 

*

 

(Jules Renard apokrif)

Reggel hallom… – „Igen, ott leszakadt a híd” – mondják. Másnap arra megyek, látom, hogy nem. Mégis gyanús marad ez az ellenőrzött ténymegállapítás, ez a nem. Féreg rágja. Idő, míg újra bizonyítani fogja magát.

 

Tél bújt a szavakba. Öregszem, tornaingben. Nem az évszaktól fázom.

 

„Hát, Istenem!” – Ritkán tudom eldönteni, hogy megszólítok-e így, sóhajtok vagy különvéleményt formálok. Ő nem engedi tisztázni.

 

Keserű lombok – mondja a magányos szarvas, miközben cukorként rágcsálja a gyenge levelet.

 

Ma kezdte levetni sárga mellényét az ősz. Készül rá, hogy beöltözzön a meztelenségbe.

 

Nem tudtok semmit. Én is csak ennyivel többet.

 

Hány szívtelenen végeznek majd szívműtétet!

 

Megtöttyedt a hó a szántásban. Öregasszony kiritkult ősz haján áttetszik a vörhenyes, barna foltos fejbőr.

 

Szeress kamaszként. Újra nő a fű. Elégedett lesz a Kaszás.

 

Féltem az erkölcseimet tőletek. Muszáj disznólkodnom.

 

Isten is kedveli a társaságot, pipára gyújt, tüzet csihol; csak mindig távolabb ül le az asztaltól.

 

Reggel becsöngetett a jelenlétem. Ajtót nyitottam. Úgy álltam köztük a küszöbön, mint egy harmadik.

 

Művéből hiányoznak a nők. Elhasználta őket az életében.

 

A rozsda nem öregszik.

 

– Harmadszorra mondom, hogy szeress.

– Késő. Egyszer kellett volna.

 

Este úgy fordulnak utánam a parasztok a nyitott udvarkapuból, mint tehenek a szamár után, aki még a saját udvarkapuját se találja meg.

 

Vigyétek tőlem a kisdedeket. Most elmesélek valamit az Atyáról.

 

Híd alatt a patak vize mindig titokzatosabb.

 

Hol a szín, amit végre megfoghatnék! Így kell majd meghaljál, te író.

 

Ha már benne vagyunk a XX. században, legalább viselkedjünk úgy, mint a XIX. század vadállatai.

 

Nem mesélem el, inkább részletesen elhallgatom neked. Azt akarom, semmi ne maradjon kimondatlan.

 

Azonnal ásítani kezdek, mikor leülök írni. Mint idegesen a kutya, mikor róla van szó.

 

Nem tudok csak rosszat tenni. Mindig akad, akinek jó.

 

Elvesztette a becsületét. Hogy örül majd, aki megtalálja!

 

A kotlós Húsvétkor gyászol.

 

Meghalsz te is, temető.

 

Milyen bántódottság, szomorúság lehet a rajzok, festmények szélének lenni?

 

A magyar Kosztolányi mondja (majd) orvosának a legcsodálatosabb rövid mondatot, távoli tanítványomként: Tedd, hogy éljek.

 

És Jouvet, a francia színész páratlan tömörséggel a Naplójában Hugóról: Nagy fasz.

 

Lautrec úgy hámozza le a nőkről a ruhát, mint egy ételkéjenc a salátaleveleket, hogy a szívét zavartalanul vehesse a szájába.

 

A kritikus haragja, hogy más még nemzőképes.

 

A homoszexuális hálája apja iránt.

 

Télen kevesebb jelző is elég.

 

Karakter. Akkor is odaköszön az ablak felé, ha a függöny össze van húzva. Sosem lehet tudni.

 

Vidéki bordélyház vasárnap délután, vendégek nélkül. A lányok kötnek, az udvaron illatozik a muskátli, a bugyik a barackfán száradnak. Harang szól.

 

Megvásároltam az elveimet, de nem hivatalos áron.

 

Színész; álmodja, hogy színpadon játszik. Ébredés után sem tud szabadulni az álomtól. Félni kezd, elveszti biztonságát, szorong, hogy mikor lepleződik le.

 

Hófúvásban, viharban zárja, reteszeli, lelakatolja az ajtaját: mikor sehol közelben ember. Nyári éjszaka eszébe sem jut.

 

Virágos rét paráznasága. Nem ártatlanabb, csak más nyelven szólal meg.

 

Az évgyűrűk asszimetriája titkos történelem.

 

Koszorút rendel bokréta helyett. Évekig halottkém volt.

 

Rajzó legyek csípése a Golgotán.

 

Poil de Carotte (Csutak úrfi) az a rettenetes homokzsák rajtam, amitől nem láthatják a többi arcomat. Én sem. Vesztemre győztem.

 

„Istenem, mondd!” És ha csakugyan mondaná? Olyan biztos vagy benne, hogy nem a némaságában bíztál, a reményben, ami maradéktalanul és személyesen a tiéd?

 

Flaubert-ben az a bosszantó, hogy szinte remekebbül csinálja meg a gyengét, mint a jót, és képes felismerhetetlenné tenni a különbséget.

 

Hogy igénylitek a realizmust! Ahogy az ördögöt is addig, míg meg nem jelenik. Erősek gyomorkeserűje mindkettő, mért csodálkoztok, ha csikarást kaptok.

 

Nincs időm merésznek lenni, mikor írok. Minden időmet, energiámat leköti, hogy lélekvesztőn kísértsem meg az egyszerűséget, a világosat.

 

A hó akkor is domború, ha homorú. Mert pillant, kilép.

 

Különös, de a remekművek világában élni csöppet se vágyom.

 

Virágjában a cseresznyefa. És a gyökerek sosem tudják meg, milyen is ez.

 

Minden feltört dióba, szétzúzott kő belsejébe te pillantasz be legeslegelőször. Fel tudod fogni, milyen titkok és csodák közt turkálsz közönnyel? A hét minden másodperce vasárnap.

 

A lovak szeme, mint a jövendőmondók, varázslók kristálygömbje. Lovak szemét megérinteni a szempillámmal – nem hagy nyugton a kísértés. Lehet, hogy a halál tartogatja ezt az élményt.

 

A szférák zenéje kevésbé lírai, antropomorf elképzelés, mint Pascal csendje.

 

*

 

(Cserepek, félálomban)

Hajsza egy szökevény emlék után. Sebezhetetlen színtér.

 

Végleges alapkőletétel, kokárdás babérkoszorúval. Diadalív, ködből kimetszett négyszögekkel.

 

Világvégi táj. Nomád áramfejlesztők.

 

Senkiföldje a hátra és előre metszéspontján. Lehangolt szépség birodalma.

 

Gyáva előérzet, utólag.

 

Távozásukkal betoppanók.

 

„Kel a madár, fekszik a. Fekszik a madár, kel a.” Hiányos mondatok kiárusítása az ószeren.

 

Részegség. Szavak keresztje.

 

Jobb lator, bal lator apokrif párbeszéde: „Az intelem arányait hogy nem értetted, te boldog!”

 

Árván csalódott. Családosan meghalt.

 

Két villamos közé szorultan elveszni örökre. És ott berendezkedni.

 

Elhasznált gondolatokért cserébe elhasznált gondolatokat cserébe. Valutahiány.

 

Hiányában közlekedni, jelenlétében parkolni.

 

„Kérlek! Törd össze a tükrömet! A szemembe nézz!”

 

Vakok ünnepi víkendje. Kirándulás a fehér mágiába.

 

Körvadászat. Kéjgyilkosság.

 

Néma! Mindig belőlem beszél.

 

Alul a táj, fölötte gondolatok, középütt hanyatt a sík fény. Perspektíva.

 

Nagy szavak, sok kis pondró.

 

Fokozhatatlan masszivitás. Végső tájainkba visszavonuló átmenetiség.

 

Síkföldi étvágy. Síkföldi hatalom.

 

Antik mitológiai intimitás. Görög. Meztelen óriás-testünkön bóklászó kicsi-kezünk.

 

Lény a lényben. Ráhajlás a ráhajláson. Azilum anti-grammaticum.

 

Kibérelt játékok. Magántulajdon gürizés. Állami raison.

 

Vetkőztet, felöltöztet a lárma. Vetkőztet, felöltöztet a csend. A különbségben inkarnálódó sztriptíz.

 

A kikerülhetetlen végrehajtása mentesít a gyanú alól?

 

Tegnapi táj: benépesíthetetlen szomorúság.

 

Valamire biccent a lépésével.

 

Többet tudni a reménytelenségről, mint ami méltányos.

 

Szerettelek. Most helyette szeretlek.

 

Látlelet: a guzsevezőkön a kopasz szálkák önmaguk hosszára vetkőztek.

 

Orvosnál. Metszet-nyomokban az ifjúság, boncasztalra vetve.

 

Tenger, nyár. A só lepereg. A víz sose rab.

 

Te akarsz próféta lenni?! Nekem van autóm.

 

Megfoghatatlan gondolatok, csupán súlyuk van, mint a légnyomásnak.

 

Messziről int. Csak a halál tud ilyen eleganciával közeledni.

 

A sírfelirat mért lenne más, mint egy bölcső-felirat?

 

Az ablak nem teheti meg, hogy aki kinéz rajta, ahhoz ne nézzenek be.

 

A palack csindadrattái.

 

Ne legyen kikötő, ahová a bárkát nyugdíjas tökélyként be lehet vontatni.

 

A múlt az a szerető, akit mindig holnap ismerek meg és teszek magamévá.

 

Nem tudjuk, mikor és hogyan történt, csak a kép erős. Bizonyos hát, hogy így történt…

 

Mért nem tudok a kezemmel csupán káromkodni, csak tenni –

 

Mi nem születik valamennyire is gyalázatból?

 

Üvegfal mögött a szeretet. Tele légypiszokkal az üveg.

 

A pokol az emberitől meleg.

 

Békebeli hadirokkant.

 

Köveket törtem a számmal; a kezem meg megdicsőült.

 

A szerelem gyermek nélkül csak fintor?

 

Madártragédia. Kakaduk közt próbál rigóhangon beszélni.

 

Igen – a világot kellene diagnosztizálni.

 

Ozymandias szobra a legtartósabb példa a reményre.

 

Júniusban már kevésbé borjaznak a jéghegyek.

 

Földön heverő behúzott ernyő a zuhogó esőben, tócsák karéjában. Körvadászaton az egy szál vad.

 

(Búcsú) Ifjúság! Mennyi hiába jel. Csak árnya a kendőlobogásnak. Vihar-leverte gyümölcsök, teljesen nyomtalan.

 

Bensőséges hangzás, megszólítás, amitől azonnal elgyengülünk, annyira távolról és mélyről idézi fel az eltékozoltat.

 

Égi infláció. A megváltás dömpingje.

 

Jár valaki közöttünk személyesen, mégha csak egy elv is; vagy ez az álruhája.

 

Az istenek is szeretik tükörben nézni magukat, mégha ők adják is hozzá a foncsort.

 

Mindegy, istenem, hogyan fogalmazok; mindegy, művészet, hogyan cifrázod – csak emlékezz.

 

A pille vagyok én – ha ő fölébred, többé már nem lehetek mi is.

 

Bizonytalan az ébredése, kiszámíthatatlan. Sem ébren nincs, se nem alszik, sem halott. Kicsoda? Biztosan más módon van. Ilyenkor illenék letenni a tollat?

 

Nem Szókratésznek jutott eszébe: „Mért hagytál el engem?”

 

A mélységnek nincs stílusa.

 

*

 

Akár a szerelem? – a kullancs mindenbe belekapaszkodik, aminek vajsav szaga van és tizenhét fokos hőmérséklete.

 

Drágulnak a nagy csúcsok a nemzetközi piacon. A kisebbek megmászása viszont egyre olcsóbb. Itt sem sikerülhetett a megváltó „egyenlősdi” – bár dilemmatikus, hogy a teljesebb panoráma vagy a megmászás fáradsága kerül-e többe.

 

*

 

Van szükségszerű stilizáció: különböző „fürdők”, preparálás, majd „előhívás”, hogy kiléphessen a negatívból – az igazi?

 

*

 

Mai tévedéseink a holnap ügynökei.

 

*

 

A hatvanas évek táncdal-fesztiváljainak kitalálója, rendezője meséli, hogy az első fesztiválok után a Pártközpont utasítására csitítani kellett a felhajtást, propagandát, a tömeg annyira belejött a boldogságba, hogy végre választhat.

 

*

 

Ez is lehetne formula: Üdvözlöm a többnyire szokott tisztelettel és maradok… stb.

 

*

 

A romantikus-naiv Voltaire: sosem vágják le olyanok fejét, akiknek nincs – írja.

 

*

 

Nemessége: ősrégi gyűjtögető-halászó-vadászgató családból származik, jobbágyai névsora a Gothai Almanachban. Említhető X. hercegnő, hercegségét senki nem adományozta, csak volt neki, mielőtt lett – akár a székely lófőknek.

 

*

 

M. de Châtelet jegyzi fel: Le Notre arra kérte a pápát, hogy inkább kísértéseket adjon neki, mint bűnbocsánatot. – Az egyén és a kereszténység párbeszéde nap mint nap, miből is indulhatna ki másból?

 

*

 

Az állat az agancsot periodikusan ledobja, növekedés közben az agancs alakja is megváltozik, így a viselkedésbe való bevonása a személyiség kiszélesedésével jár együtt. (Lorenz). – Rendhagyóra növesztett körmök, hajzat, arcszőrzet, ezeknek különböző formaváltozatai nem kevésbé megfigyelhető személyiségváltozást (kiszélesedést) eredményeznek. Vagy az autó pl., mint testséma-meghosszabbodás. Vagy a közérzetet, én-tudatot befolyásoló bakancs és csizmaviselés közti közismert különbség (főképp katonaságnál): korántsem erőltetett analogonként elemezhetők. Úgy tűnik viszont, hogy a tudatosan módosított testsémáink inadekvátabban, kevésbé szabályozhatóan befolyásolhatják szellemi habitusunkat.

 

*

 

Eszperantó nyelvkönyvben olvasom ezt a minta-választ: Házasságot törni nem ugyanaz, mint árut hamisítani. – Kíváncsi lettem volna a minta-kérdésre is. Eszperantóul tán hasonló rövidséggel sikerül végre megfogalmazni: miért nem ugyanaz a nem-ugyanaz?

 

*

 

Móricz Zsigmond fröccs: tölcsérbe jég, azon keresztül szódát a borba. Nekem tetszik, sőt ízlik, mégis piszkál, hogy Krúdy hogyan értékelné. Mégis csak ő a mágus.

 

*

 

A Messiás-várás, mint kiirthatatlan nép-pszichés beidegzés – egyúttal világi-történelmi, lét-pszichológiai nyugtalanság és siettetés is?

 

*

 

Újra és újra kell-lehet – sajnos – emlékezni rá: „Csak olyan ideáért lehet meghalni, amit az ember nem ért.” (Hitler)

 

*

 

A gyertyafény hangulati-nosztalgikus újra-felfedezése: a fojtogató munkakényszer hiányának fitogtatása?! Avagy a kompenzáló menekülésé.

 

*

 

Amatőr színháztársulatban Barbara (színésznő) férjhez megy; a rendező férj hamarosan panaszkodik rá, hogy Barbara a házasságban fúriává lett. Prostituált szerepét osztja ki rá – szitok, közönségesség, vadság, minden belefér. Attól kezdve otthon szelíd és kedves. Megszületik a pszichodráma. (Moreno)

 

*

 

Így van ez; ha vesszük a fáradságot, hogy ki is mondjuk: „A csütörtök már jó, mert megyünk kifelé a hétből. A hétfő a legborzasztóbb, olyan kilátástalanul messze van a vasárnap. – Vasárnap? milyen jó becsukni magam után az ajtót, elteszem magamat holnapra.”

A kilátástalan hétfőre. (Közli egy honpolgár a kíváncsiskodó statisztikai kérdőív kitöltése előtt.)

 

*

 

Pestalozzi példái a gyermeki nyelvhasználatra: Én most erőtestemből ezen a réten végigugrom. – Apa, fordulj meg és nézz rám komoly hanggal. – Én embertestemmel azt kezdhetek, amit akarok.

Illusztráció ahhoz, hogy mire képes még a gyermek: „Születés előtti létből hozott eredet-erőt a földi élet számára differenciálni.” (Pestalozzi)

 

*

 

Adat: a magányosság lehetősége évenként 4,5 km sebességgel csökken.

 

*

 

Olvasom, hogy azelőtt minden hernyó bizonyos levéllel táplálkozott, petéiket is bizonyos levelekre rakták. Szakítottak a tabuval. Mintha közös jeladásra tennénk hernyók is, emberek is ugyanezt. Nincs gát, nincs önszabályozó zsilip.

 

*

 

Tolsztojnál a szeretet szinte minden vád forrásává lesz.

 

*

 

Egy sivatagi tücsökfajta milliószámra bújik elő a lárvájából; de előbb tizenhét évet töltenek a föld alatt. S akkor egyszerre tömegesen föltámadnak. – Egyszerre paradigmája a reménynek és lidércálomnak.

 

*

 

Kémikus barátom mondja költőnél hitelesebben: az élet lelkesültség.

 

*

 

Donjuanizmus: mint az emberi test leigázásának mámora.

 

*

 

Buddhista ábécé: A legtávolabbit is megtudja, anélkül, hogy menne – Felismer anélkül, hogy ismerne – Véghezvisz anélkül, hogy cselekedne.

 

*

 

Terrorizmus: kisipari gyilkolás.

 

*

 

Amitől még jobban szenvedünk: szubimperializmus.

 

*

 

Új sajtó-eufória: halottak hírértéke. (A gazdasági manipulációjukat már Gogol felfedezte.)

 

*

 

Az uniformis nemcsak pszichológiát teremt (Brecht), de antropológiát is.

 

*

 

Swift nagysága: nevetségessé torzít, de páratlan pontossággal képes mindig a tárgyat tükrözni. Nem objektív koncepciója van a tárgyról, mint a realizmus legtöbb elkötelezettjének, hanem holográf tükre is hozzá.

 

*

 

Ha volt „muscularis” kereszténység – egyre inkább van „muscularis iszlám”. A követ nehéz visszadobni, sápadtarcú testvéreim.

 

*

 

Az aids meghozza a házasság térhódítását? – de vajon oldja-e majd a családi kis mikrokozmoszok modern izoláltságát? (Nem lévén többé „nagycsalád”.) Hozza-e a modern házasságok lelki reformját?

 

*

 

Gujarati nyelven a történelem a.m.: így történt. (Ki hallott nálunk erről a nyelvről…?) Ugyanezen a nyelven a civilizáció a.m.: jó magaviselet. Miért bajlódunk az eszperantóval?!

 

*

 

A háború az emberi érintkezés ténykedése (Clausewitz). Még nem ismerhette az Új Szótár címszavait, pl.: A genocidium a stratégia abszolútja. – Kulturális genocidium. – Civilek, nők, gyermekek kiirtása hatásos anti-gerilla stratégia. – Azért háborúzunk, hogy bebizonyítsuk: a gerilla nem kifizetődő (Westmoreland tábornok) – Sajtó-tárgyilagosság: Nürnbergi per megkezdődött; ugyanaznap Sétifnél a franciák 70000 algériait lemészároltak.

 

*

 

Cuvier: az állatok hasonlók az alvajárókhoz. – Tiltakozom e hasonlat diagnózisa ellen!

 

*

 

A szerelem varázsszava: teérted; az ösztöné: énértem; a szereteté a mi kettős-alanya. Az extázisnak nincs személyragja. Androgin grammatikája van.

 

*

 

A győzelem hosszú próbatétel. A bukás kényelmesen veszélyes szabadság.

 

*

 

Vízió: körbezárt telepen nem indiánok, hanem fizikusok, kémikusok, endokrinológusok stb. vad törzsei a termeszhangyák könyörtelen kitartásával dolgoznak, éjszaka is, óriási műnapkorong alatt, rablánc helyett színes vezetékekkel, kábelekkel egymáshoz kötözve; s naponta odavetítenek eléjük, föléjük egy hatalmas öklöt, benne morzsalékos föld, egy szál palántavirággal.

 

*

 

A status-jelképet szeretjük a szükséglet „szintjén” racionalizálni. És ez még rosszabb.

 

*

 

Interakcióink hatalma! – biccentés, sakkozás, verekedés, gyilkosság, szexualitás; s mi is még? A skála lebilincselő. Aztán a fantázia, mint imaginárius interakció, a magány interakciói! A lista bekebelező. Szinte vásárian tarka, mulatságos, holtkomoly, minden együtt. Hogyan is összpontosíthatnánk hát az akcióinkra? Mert mintha lappangva mégsem azokért élnénk igazán. Mellékösvényeinken vagyunk otthon. Vicus rectusainkon inkább csak a kötelező történelmi-politikai turistaútjainkat tudjuk le kedvetlenítő komorsággal és monotóniával.

 

*

 

Ikrek meditációs dilemmája lehet: esetükben az ember önmagáról alkotott képmás-képzete születik meg, jön létre? Az azonosság szükségképpen dualitás?

 

*

 

Sikeres amerikai kísérlet: hóhér és áldozat szerepét sorshúzással döntik el. A kísérleti résztvevők – akik kivétel nélkül szimpatikus, aberráció nélküli alanyok – a sorshúzás eredményéről nem tudnak. Kísérlet előtt megismerkednek, elbeszélgetnek. Utána hóhérok is, áldozatok is külön-külön szobába vonulnak: ott tudják meg, hogy ők éppen kik. Az áldozatokra – kölcsönösen így tudják – elektródákat kapcsolnak („villamosszékbe ülnek”) – a hóhérok műszeres asztal elé: szabadon kezelhetik az árambekapcsolót, s egyben ellenőrizhetik az adagolt áramerősséget, s hogy mikor érik el a „veszélyességi” határt. Az áldozatokat a kísérleti szobában beavatják: az elektródákban nincs áram, még „kísérleti” áramütést sem kaphatnak. Hóhérok hangosbeszélőn beszélhetnek áldozataikkal. Ha az áldozat „helytelen” válaszokat ad, a hóhér áramütést adagol. Az áldozat spontán reagálásaitól, válaszaitól függően (vagy attól függetlenül) nem egy hóhér a 45-ös áramerősségig is elment – vállalva a kísérleti feltételt, ti. hogy az elektródákban van áram.

 

*

 

Mellőzzük a „valamire született” dícséret-formulát; inkább arra figyelmeztessünk, hogy „valamivé vált”.

 

*

 

Schönberg finom megkülönböztetése, árnyalása: a zene nem hurcol magával értelmet, miután lényegénél fogva van értelme.

 

*

 

A megtervezett elavulással nem annyira a múltat próbáljuk diszkvalifikálni, mint inkább a jelen bensőségességét sikerül elpusztítanunk.

 

*

 

Ülök Párizsban egy alkalmi-áruházi divatbemutatón. S kapom el kíváncsian a törmelék megjegyzéseket. Mennyi gall szeszesség, irónia, sziporka, esztétikai trouvaille, érzékenység! Végre olyasmiről van szó, ami halhatatlanabb a filozófiáknál. Egy tunika vonalvezetése meggyőzőbben elgyengítő közelség, mint egy logikai gondolatsor végre is kiherélt libidója. Ah! Csak ülök elbűvölve, és észre kell vennem, hogy ínyemre rakódik, retinámba vésődik valami felülmúlhatatlan természetesség, valami szégyentelenül fölbuzgó lelkesültség nő- és hímpora, s vérem dagály-szintje is emelkedni kezd. Ugyanis elsöprőek ezek a ruhák és nők. Azaz képesek rá, hogy tisztára söpörjék azt, amiről szólnak (amit már el se várunk filozófiáktól, egyébtől). Még elme- és vértisztító szórólap is akad a teremben (reklám), ami gondolatainkat még közelebbre kalandoztathatja. A tervezés végre is királyi művészet. Mi minden múlhat a szegélyhosszon, nyakvonalon! Nem beszélve arról, hogy dátumként jelzik a készítés időpontját. Így tárgyalandó például a toplessz dilemmája is: nincs nyakvonal, így nem látni, mikor vették. Dior azonnal védekezik: zárt nyakúakat tervez. Ez csak egy példa. (Nemvárt következmény mindenesetre, hogy Dior reményeivel ellentétben elsősorban a kispolgár asszonyok és dolgozó lányok értenek egyet vele.) A bemutató után viszonylag szolíd propaganda büfé, illatban úszó oldott csevegés, hiszen bugyiig, harisnyakötőig összebilincselt egy-érdekű csapat vagyunk. Utánozhatatlanul cinkos a hangulat, nem is emlékeztet a pesti május elsejére. Sláger-téma a toplessz, e pillanatban nincs sikeres versenytárs. Vér-dagállyal fülelek. Megtudhatom, hogy a call-görlök, sztriptíz táncosnők gyűlölik a toplesszt. Ausztráliában egyik társnőjüket majd agyonverték, mikor abban jelent meg; s elbocsátották. Ugyanígy a prostituáltaknak, selyemfiúknak is érdeke, hogy a sex-sorompó szoros legyen. „Puritánok, hivatásosak között örök a szövetség” – hallom az axiómát. S persze anekdotát is: mikor Oscar Wilde-ot elítélték, a kurvák az utcán táncoltak. (Kinek sírnia kellett, emancipáció hiányában csak titokban tehette.) Ah! – gall hölgy szájából édes a csepülés is: a mell szép, s a nők parttalanul csak azért nem mutathatják (mutatják), mert mi, férfiak obszcének vagyunk. E vétkes orientációnk miatt egyszerűen nem tudjuk elképzelni, hogy a nők mindenekelőtt azért mutatják (ha igen), mert büszkék rá. Csepüljenek csak – fog azért az rajtunk. Bár mégse kívánják, hogy olyan nagyon. Nehogy kölcsönösen ráfizessünk. De ez a divatbemutató beletalált az arany középbe. Mindjárt másképp is festett a világ, míg a Szajna-hídon átandalogtam. Így már puha és bársonyos a séta a kilátásba helyeződő meseszőnyegen. Hölgyeim, fogjunk össze!

 

*

 

Szűkbázisú sztereotípiákban hülyülünk – hogy mondjam így; és legyek közönséges.

 

*

 

Macskakísérlet: ételt csak fogantyú lenyomása után kapnak; ami áramütéssel jár. Később már akkor is nyomják, mikor nem kapnak enni. Az etológussal ellentétben nem mazochizmusra, a „hagyomány örömére” gyanakszom, ami erősebb, mint az áramütés fájdalma – hanem javíthatatlan kíváncsiságra, reményre. Magamra gondolok. Úgy is, mint domesztikált állatra.

 

*

 

A napnak 24, a hétnek 168, az évnek 8000 órája van. Az idő-fóbiások már megtehetik, hogy zsebhomokóra helyett zsebszámológépen folyamatosan levonásba helyezik, ami időt habzsoltak. És megnyugodhatnak folyamatosan, hogy fogynak.

 

*

 

San Diegótól délre, Mexico felé, sárga csík nyújtózik a tenger fölött, mint egy végtelenbe kipányvázott rágógumi. A perspektíva – innét a terasz lugasa mögül – megközelítően olyan, mintha a madarak beleragadnának az anyagtalanul sűrű sárga masszába, jóllaknának vele, majd kecses és engesztelhetetlen szabadsággal újra kitörnének. Szinte hallom a mókásan kárörvendő vijjogásukat. Csupán a tankhajók, konténeres hajók szabdalják illetéktelenül és fantáziátlanul az égi rágógumit. S ott hagyják a matt-fekete-nyomukat, mint a szárazföldet vesztett csigák.

 

*

 

(Időzavar)

Nincs elmúlt-múlt, csak én múlhatok el, akinek közöm van hozzá, elképzelésem róla, pontosan nekem, hogy legyen jelenem. Tévedés, hogy a múlt „messze” esik, „távol van”. Közeli, mint a kihűlt szerető, aki újra s újra fölmelegszik és megint mindenre képes. A múlt mai csoda, amit holnap ismerek meg s teszek magamévá. Mégis úgy élünk, mintha ismerhetnénk a jelent nélküle, s lehetne így is álmunk a holnapról. Ilyen szoros szelencében az ellentmondás, ami igaz. Enélkül hinni és fogadni el a dolgok állását: percemberke-lét, élőhalottság – volt, de minek? Az éppen jelen egyszerre börtön-kelepce és szabadság. Szerencse, ha rájössz, hogy ez az égi turpisság csak edzés. Vagyishogy dereng már. Persze, mi? Nyomorúságos és gyönyörű, hogy még a derengés sem az, amit ígér. Annyi csak, hogy cinkos a sötéttel. Csupán kevésbé sötét. Így villog a kényes szajha: fekete köpenyben, fekete tájban, bár azért vakítóan kivehető. Idő-arculatok. Ám milyen dimenziók összessége? Mert nem külön dimenzió, az bizonyos. Így hát? Tanügetés, gömbpalackban? Nem mozdít magától semmit, hogy múljon, ne múljon, éppen-legyen, ne legyen – avagy folytonos készülődésben van, hogy tudjon lenni, nem lenni? Ragozhatatlan és mégis skandált önelfelejtésben? Néha már sejlik, mi az otthon lenni.

 

*

 

Mindig jobban érdekelt, hogy mi lesz a holnap tradíciója.

 

*

 

A történelmet nem lehet megnyerni, csak mindig újra túlélni. Javíthatatlan bacillus bennünk az, hogy képtelenek vagyunk elfogadni: csak vesztes győztesek lehetünk. Mondjunk le a reményről, a lélegzetvételről? Remény nélkül idő sincs. Miben helyezkedjen el a győzelem? Mélyebb kút ez, mintsem gondolnánk. Mélyebb, mint a „történelem”.

 

*

 

Brâncuşi: Ha nem vagyunk többé gyermekek, halottak vagyunk.

 

*

 

A száguldó üstökös magánya! Csak a csóvája képes jelezni, hogy hol és merre a megérkezés.

 

*

 

Elsorvasztott szerelem – végállomás. A szeretetre, örömre kész ártatlan nyitottság bénulása is. Maszkok, furdalásos hamis játékok, látszatok évadja.

 

*

 

Eszméink – mint „váltóbeállító rendszerek” működnek. A fogadó pályaudvar „rendje” a karambol, nélküle a pályán is csak árnyékvonatok közlekednek.

 

*

 

Három alapkő Arisztotelésztől: értelemmel párosult képesség – megfontolás – önelsajátítás.

Aztán építkezhetünk.

 

*

 

Nem szolgáltam rá a kínra – arra szolgáltam rá, hogy higgyek?

 

*

 

Csábító hinni, hogy kék elemben van a boldogság?

 

*

 

Közeg nélkül nincs autonómia.

 

*

 

Ne kívánjuk a szerencsétlen ember-sampiontól, hogy aranykupa ígérete nélkül magasabbra ugorjon-emelkedjen. Nem pacsirta ő.

 

*

 

Magányosság – hol vannak bájaid?

Népsűrűség – hol vannak előnyeid?

 

*

 

Sivatagban az ördög megtapasztalása könnyebb.

 

*

 

Hideg Elvirának hívták – és a legforróbb lány lett belőle bosszúból.

 

*

 

Élesztő vagyok, nem pék, nem a dagasztás a dolgom. Szelíden ennyit – íróként – a politikai, közéleti csúcsforgalom időszakában.