NoteszLogikánk használhatóságának mértéke egyúttal a dolgokkal való rokonságunk mértéke is.
*
Igen sok kifogás emelhető az ellen, ha emberi analógiákat, analogonokat állapítunk meg bármilyen jelenséggel, tény-struktúrákkal, e struktúrák működésével kapcsolatban. A tetszetős, heurisztikus megfelelések kétségkívül indokolatlan, megalapozatlan összevetésekre csábítanak. Mégis, csupán e kapcsolatba hozásokat illető óvatosság a szükséges szabályozó elv, nem az elvszerű mechanikus kizárás, ami az organikus felismerését eleve axiomatikusan korlátozza. Büchner pl. arra figyelmeztet, hogy a szerves világ származási és fejlődéstörvénye (igen sokszor) a szellemi világra is érvényes. Hozzátehető, hogy a szerves-szervetlen világ megkülönböztetése kétségkívül a legdöntőbb felismerés, ami lehetővé tette a megismerés metodikájának kidolgozását – jóllehet elvszerűen szét is választott olyasmit, aminek a jogos szétválasztása elvszerűen mégsem igazolható. A művészet, bár enigmatikusabban, mégis hitelesebben tud (talán) véglegesebbet erről (a baudelaire-i correspondance pl., mint versszövet, szinte iskolás utalás erre). A művészet magába és magához öleli a világot, mert érti, ill. érteni véli. A nélkülözhetetlen tudomány akkor is távol tartja magától, mikor a legközelebb hajol föléje, éppenséggel azért, hogy a szükségképpeni nem-megérthetőség gyakorlatilag hasznosítható előnyeit tegye minél analitikusabban világossá. Mindenesetre sokkoló felismerés, hogy a tudomány sikerei, eredményei a nem-megérthetőség racionális és következetes számításba vételének gyümölcse – mintegy kényszerítő módon feledkezve meg arról, ami túlmutat és mutathat a csupán mechanikusan értelmezett „organikus” látszatokon. A valóban „organikus” mibenléte nem témája a tudománynak – ami ugyancsak heroikusan nagy teljesítmény, ti. hogy lehetőségeinket be- és fölmérjük; illetve, minősítve tudjuk őket a helyükre tenni.
*
Mindig a „semmiben” jelölünk ki egy újabb pontot (axióma) – és arra építhetünk masszívan. A kézzelfoghatóság: pillanatba betonozott tűnékenység. Az idő zsombékja, mocsara.
*
A térviszonyok eltúlzása a tér hiányát vezeti be. (Buddhizmus).
*
Absztrakt hang-piramis vázlat: hang – intenzitás – árnyalódás – szakaszosság – kód-értékű szakaszosság – ritmus – kód-értékű ritmus – amorf dallamosság – kód-értékű dallamosság – dallamosság szemcsésedése – szakaszosság reverzibilis rögzülése – amorf dinamizmus révén szerkezet-embriók rögzülése – amorf rendszereződésük – amorf kombinatorikájuk – dallamosság, érzelem-hangsúly, zeneiség kód-értékű reverzibilitása – hangban-artikulációban jelentkező „teleológia”: lehetőség a zenei, nyelvi szintaxis felé.
*
A történelem, mint permanens (bujkáló) fasizmus – trinitás kvaternitás helyett?
*
Lorenz ír a tendenciás (appetenciás) viselkedésről – az állat olyan kiváltó helyzeteket keres, melyekben lezajlik a befejező cselekedet. Ami korántsem állatra szűkíthető tendencia. A megmaradás-pusztulás, fejlődés-megtorpanás (stagnálás) szükségképpeni kettős kétértelműségének nyitottsága ez. A személyen, társadalmon, fajon túlmutató indeterminizmus számára itt van a mindenkori rés.
*
Heideggernél az ember elvetettségben van, nem a létező ura, a lét Pásztora. A Pásztor lényege, méltósága, hogy maga a lét szólítja: őrizze igazságát. A Pásztor szomszédja a létnek. Korábban Vignynél bukkan fel a Pásztor Háza, mint filozófiai fogalom-sűrítmény. Germán ihletésű fogalom-kép? – vagy latin? Mindenképpen érzékeny és rokon összehangzás Vigny lét-hangulatával. Heideggernél a lét háza a nyelv. Az ember e házban lakik. Őrzi a házat? A nyelvben az igazságot? De nem azonos vele. E viszony azonban – önmagában véve – mindenképp elégikus: kiszolgáltatottságra hangolt, bensőséges, a nem megváltoztathatónak komor nyugalmával s az ítélet ismeretével teljes, ami alatt az ember él. (Ami az elégia filozófiai műfaj-meghatározásának is megfelelhet.)
*
A háború mint létélmény? Heidegger Háza az emberi létezés pszichikai lényegének otthona. De ez nem adott, ez megvalósítandó. Élni ennek irányában kell. Élni ennek katarzisában, e katarzis pólusai közt: a lealjasodás és tragikus tisztulás ívében. Háború? A létfenntartó vadászat is több az élelemszerzésnél: ritualizált létélmény. Létfenntartó szükséglet lenne tehát áldozattal térni ki az egyetemes feláldozódás elől? Háború? Metafizikai kitágítás? Valamikor a bajvívásokat háborúkat eldöntő bűnbocsánatnak nevezték (Gerson). De mondanánk-e ma: „csak hadgyakorlat élessel”? Vajon lehetséges még háborús kódex? A technikai perspektívák szorongásában mit érhet a megemésztetlen Treuga Dei csodavárása? A szorongás, félelem bármi „konszolidálót” is prolongálhat, csak akkor nem, ha a lealjasodás és tragikus tisztulás ívében nem érinti, nem képes találkozni az emberi létezés megvalósítandó pszichikai lényegével.
*
Ne becsüljük túl teherbírásunkat: nem igazságra van szükségünk, hanem a valóság mitológiájára.
*
A növényi lét a maga állapotbeli determinizmusa révén az életszerűnek szimbólum értékű határzónájában van: szüntelenül a helyén van, helyt-áll. Kiszolgáltatottsága a legkövetkezetesebb: csak elvisel és kiteszi magát. Miután nélkülözi a létezési indeterminizmus „közegét”, a mozgást: elpusztítható, de nem legyőzhető. Az átültetés sem őket, a lényegüket érinti. Nem a terüket, mert az mozdíthatatlanul ott van bennük: Raum an sich. Pontos megszólításuk ez.
*
A gazdagság (televény, bőség, számlálhatatlanság) – az elkerülhető elkerülését veszélyezteti.
*
Medúzának – aki szüntelenül ordít, borzalmas és minden édeni ellentéte – a mitológiai arányérzék jóvoltából hol is élne másutt a halandó két nénje, mint a Boldogok Szigete szomszédságában.
*
Pszichés tapasztalat, hogy a lényegszerű közelében az időnek (másképp nem jellemezhető módon) atmoszférája van – vagyis nem dimenziója, nem tér-ideje. Feltehetően az előbbi van közelebb ahhoz az átfogó, mögöttes természettörvényhez, melyhez képest a „dimenzió”, a „tér-idő” csupán mankó. A mágneses tér egzaktságáról már lehet beszélni; az atmoszféra-téré még sokkol és mosolyogtat. |