Religió, marxizmus

(Ha valóban az ember teremti meg a maga metafizikai függőségét – mire véljem? Mi teremti meg ezt a tendenciáját, mi hajlamosítja erre újabb és újabb álarcban, megingathatatlanul?)

 

*

 

A vallások rendelkezhetnek már kiértékelhető gyakorlattal – és a figyelmeztető kudarcok folytán bizonyossággal is –, hogy nem „intézményes megvalósulásukban” van az igazi történelmi szerepük, hanem a tét higiéniájában. (Ma elsősorban a keresztény Egyház dilemmája lehet ez.)

A marxizmus elméleti racionalizmusa – párhuzamos igényként – nem nélkülözi a saját racionalizmusához képest idealisztikus cél-jelleget, és ilyen értelmű szükségszerűségének jóslását. (Az „égi forradalom” megtagadásából mintegy kompenzatórikusan csap át a fejlődés-messianizmusba – a „földi forradalmiság” idealisztikusba hajló várakozásába.) A marxizmus megélt történelmi ideje kevés, de félszázadba sűrítve is teremtett már számos olyan analógiát, „fokozatot”, mint a kereszténység sok évszázad alatt. A Nagy Példa Haß–Liebe bűvöletében.

 

*

 

„Isteni” – marxi szóhasználattal: „közvetített végpontok önálló előfeltétele”.

Vajon e végpontok szüntelen számba- és figyelembevétele: nem ez teszi lehetővé, hogy a „közvetítés” eredménye minél kevésbé antropomorfizált szubjektummá is váljon; azaz, egyre inkább az egyéni szubjektumok „cseréinek” egyetemességévé? Vajon nem az ontológiaival való szüntelen szembenézés, az ontológiai megfogalmazásának és körbejárásának állandó kísérlete a feltétel, hogy személyes és kollektív létezésünk racionálisan lezárhatatlan disputája ne negatív-korlátozó, hanem pozitív-előrehúzó erő legyen?

Ám hogy mi felé húz, az nem lehet előlegezett döntés.

 

*

 

(Ha valóban az ember teremti meg a maga metafizikai függőségét – mire véljem? Mitől várható, hogy leszokjon róla?)