Valóság, látszat, fikció, illúzió

Minden folyamat, mely már belátható (vagyis teljes lefutásában látszik áttekinthetőnek) – számunkra csak fikció, látszat, illúzió lehet. Egy ilyen áttekintés ugyanis egy-egy részlet megállítása is. Teljes folyamatot valójában nem tudunk átélni, csak tér, idő, történés stb. „kvantumokat”, egymást követő holtpontjaikban. És azok önigazoltsága szükségképpen teremt hiány-közérzetet; s megteremti a feltételességhez való gyakorlati alkalmazkodást is, az abban való berendezkedés szükségét. Mégis, annak a mindig újra felbukkanó közérzetnek, filozófiai gondolatnak gyökere – ti. hogy a valóság számunkra (végelemzésben) fikció, látszat, illúzió, illetve, csak ilyen formában demonstrálódhat – ide nyúlik. Amennyiben valóságon lefutást, folyton „történő” összefüggés-rendszert értünk.

Van azonban olyan valóság-közérzet, melyet nem kísér illúzió-közérzet. De ez csak kiemelt ténnyel, mindent átfogó tárggyal szemben és kapcsolatban lehetséges. A meditáció és kontempláció így figyel; és találkozik a valósággal. Ezért részese a kinyilatkoztatásszerű közérzetnek: a kiemelt tényben, a mindent átfogó tárgyban az egész revelálódik. A megállítás itt nem kiszakított részletet érint, hanem maga a lefutás, a folyamat válik analóggá a megállítással. (Bruno gondolatvíziója: a fokozhatatlan mozgás és mozdulatlanság egybeesik.)

A valóság praktikus megélése számunkra azon az áron valósulhat meg, hogy közvetlenül az érzékeink vagy a legfejlettebb műszerek adataiból kiolvasható következtetéseknek elhisszük: a valóság olyan, amilyennek látszik, illetve, igazolódik. Csupán ez a mi közmegegyezésünk. A valóság sem látszani, sem igazolódni nem tud, csupán mindkettőt meghaladó értelemben lenni. A mi közmegegyezésünk praktikus álláspont a dolgok állását és lefutását illetően; a statisztikailag megalapozott konvenció szintjén. Erre építünk házat, tervet, elgondolást, magyarázatot.

A művészet kísérletet tehet, hogy ezt a konvenciót kritikussá tegye – lévén éppen az a feladata (termékenyítő kockázata), hogy ne pragmatikus illúzióba, fikcióba, látszatba rendezkedjen be megtévesztő sikerrel, hanem megütköztessen a semmilyen pragmatikussal nem kecsegtető valósággal. Vagyis közelítsen egy olyan objektívhez, ami a látszatot, fikciót, illúziót leleplezi – anélkül, hogy kiiktatni vagy gyakorlatiasan helyettesíteni tudná.

A lehetőségeinkben adott „skizofrénia” tehát többszörös. Ti. a fikció, illúzió, látszat lelepleződése – ugyanakkor – ismét csak megállításban valósulhat meg, mely – másfelől – az át nem élhető teljes lefutást szintén látszattá, fikcióvá, illúzióvá teszi. Csak ez már a művészet „hangszerelésében” válik azzá. S ez a dallam már közelebbi rokonságban van a valósággal.