A bot dilemmája

Alapvető sántaságunk kényszerít rá, hogy döntsünk, melyik a „bot vége”. Hogy egyáltalán járni tudjunk. Holott ugyanannak a botnak két végéről van szó. Állítjuk innét, hogy a bot olyan valami, melynek sáros a vége – onnét meg azt, hogy sima és fényes. Ha a „sár” legmagasabb szerveződési formája a „simaság-fényesség”; ha a „simaság-fényesség” legalacsonyabb szerveződési formája a „sár” – megfogalmazásunk fontos megállapítást tesz a Nagy Viszonylagosságról: ugyanaz a módszer képes tisztázni és indokolni a merőben ellentétesnek látszót. Csupán azt nem, hogy mihez képest lehet axióma az innét vagy onnét. Így jön létre a gyakorlatias elfogultság, mint egyetlen lehetőség, hogy így vagy úgy, igazoltan tudjunk igaznak tekinteni és érezni valamit, ami csupán „alkalmi bot” a kezünkben, hogy tovább tudjunk lépni. Materializmus, idealizmus? Egyik sem. A mi botunknak két vége van. Ennyit tudhatunk. A botról semmit.