Lét és kaland

Az a tény, hogy egyáltalán van valami – hogy a Van van: a tudat számára okosan kiiktatható rejtvény, sőt, elmebaj tűnődni rajta. Mégsem állítható, hogy mint mögöttes elintézetlenség nem motivál. A gyermekek szívós rákérdezései (van vagy nincs?) – még képesek vállalni az eszmélet elmebajos arche-mélységeit. Mi természetesen nem. Mi különböző módon gyógyítjuk magunkat, esetleg betegre. Egyik általános feldolgozási mód: bizonyos feltételes bizonyosság érzésének kimunkálása magunkban az életben létrejöhető minden jelenség hátterével kapcsolatban. Aminek következménye egy olyan titkolt (vagy nem titkolt) létezési közérzet, hogy az élet elintézetlenségre és megoldhatatlanságra kárhoztatott (vagy éppen kitüntetett) – kaland. Pontosabban: Kaland – vagyis, ami nem minősítés már, hanem kimerítő, élet- és valóság-azonos fogalmi megjelölés. Persze, aki ilyen Kalandban vesz részt, jól teszi, ha az önterápiás feltételes bizonyosság érzését nem engedi magában abszolút bizonyossággá állandósulni – gyengítve és felkészületlenné téve befogadóképességét a Kaland nem elgondolható fordulatai iránt. A létezési kényelem ugyanis efelé szorít. Az igazi létezési egészség csak a várakozás, a kíváncsiság skizofréniájában fogalmazódhat meg.