II/A.

Botrányok demokráciája

Ügyeletes botrány, bűn, felháborodás stb. – mint a befolyásoló mesterkedés tömegirányító eszköze. Számításba nem vett eredménye, hogy az időzítés és tervszerű megrendezettség hamarosan civil közönyt vált ki, sőt, kificamodott rokonszenvet az ügyeletes botrány iránt. A nem-ügyeletes botrány-változatok mindennapos megítélését viszont aránytalanul elsúlyosítja és szélsőségessé teszi; de mindenképpen hibás mérlegelésbe sodor bele. Circulus vitiosus, mind kis-közösségi, mind össztársadalmi szinten, azaz: mindenütt, ahol értesülések és tényközlések csoportosított hangsúlyozásával befolyásolni lehet. Vagyis bárhol. Tisztes vívmányainkból így lesz csőd – még a demokráciából is, ti. a kisiklások iránti erkölcsi érzékenység erőszakos és irányított felcsigázása révén.

Úgy volna jó, ha a botrányok és infámiák hírközlési demokráciájából szabadna csak kiindulni, nem tévesztve szem elől a minőségi és hatásbeli különbséget. Továbbá azt, hogy a fogalmak folyamatos tisztázása nélkül kockázatos bármit állítani. A nyelv politika; a helyes gyakorlat: tisztázott nyelv.

Lét és kaland

Az a tény, hogy egyáltalán van valami – hogy a Van van: a tudat számára okosan kiiktatható rejtvény, sőt, elmebaj tűnődni rajta. Mégsem állítható, hogy mint mögöttes elintézetlenség nem motivál. A gyermekek szívós rákérdezései (van vagy nincs?) – még képesek vállalni az eszmélet elmebajos arche-mélységeit. Mi természetesen nem. Mi különböző módon gyógyítjuk magunkat, esetleg betegre. Egyik általános feldolgozási mód: bizonyos feltételes bizonyosság érzésének kimunkálása magunkban az életben létrejöhető minden jelenség hátterével kapcsolatban. Aminek következménye egy olyan titkolt (vagy nem titkolt) létezési közérzet, hogy az élet elintézetlenségre és megoldhatatlanságra kárhoztatott (vagy éppen kitüntetett) – kaland. Pontosabban: Kaland – vagyis, ami nem minősítés már, hanem kimerítő, élet- és valóság-azonos fogalmi megjelölés. Persze, aki ilyen Kalandban vesz részt, jól teszi, ha az önterápiás feltételes bizonyosság érzését nem engedi magában abszolút bizonyossággá állandósulni – gyengítve és felkészületlenné téve befogadóképességét a Kaland nem elgondolható fordulatai iránt. A létezési kényelem ugyanis efelé szorít. Az igazi létezési egészség csak a várakozás, a kíváncsiság skizofréniájában fogalmazódhat meg.

A bot dilemmája

Alapvető sántaságunk kényszerít rá, hogy döntsünk, melyik a „bot vége”. Hogy egyáltalán járni tudjunk. Holott ugyanannak a botnak két végéről van szó. Állítjuk innét, hogy a bot olyan valami, melynek sáros a vége – onnét meg azt, hogy sima és fényes. Ha a „sár” legmagasabb szerveződési formája a „simaság-fényesség”; ha a „simaság-fényesség” legalacsonyabb szerveződési formája a „sár” – megfogalmazásunk fontos megállapítást tesz a Nagy Viszonylagosságról: ugyanaz a módszer képes tisztázni és indokolni a merőben ellentétesnek látszót. Csupán azt nem, hogy mihez képest lehet axióma az innét vagy onnét. Így jön létre a gyakorlatias elfogultság, mint egyetlen lehetőség, hogy így vagy úgy, igazoltan tudjunk igaznak tekinteni és érezni valamit, ami csupán „alkalmi bot” a kezünkben, hogy tovább tudjunk lépni. Materializmus, idealizmus? Egyik sem. A mi botunknak két vége van. Ennyit tudhatunk. A botról semmit.

Szabadság – belátás – teológia

Amiről szó kellene legyen, nem a teljes és nem a korlátozott, hanem a belátásos szabadság. Vezetők és vezetettek pszichológiai és filantrópikus érettsége nélkül (milyen avítt, csudabogár szó lett az utóbbi!) beszélni sem érdemes demokráciáról. Ez a szó megérdemelné, hogy mint fogalmat, eszmét tisztán őrizzük meg és ne ajándékozzuk meg vele a sikertelenséget, a félsikert vagy valami olyasmit, ami alapvetően más. Nem tart ott a világ, hogy kétértelműség nélkül építhesse bele a gyakorlat szótárába. A belátásos szabadság olyan miliőt igényel, melyben a világi teológia már otthonos. Amíg erről nem lehet szó, önnevelőbb, ha annak mondjuk, olyannak írjuk le magunkat, akik és amilyenek vagyunk.

Miért csak a halálos ágyon vagy az utolsó szó jogán vagyunk képesek (vagy akkor sem) kendőzés nélkül megnevezni magunkat?

Kérdések a kérdésről

A logikai megközelítésnek, manipulációnak lehetséges olyan ultraparadox pontja, amikor – egyidejűleg és elfogadhatóan – a vele ellentéteset is állítani képes?

Kell legyen formulája ennek a kritikus pontnak? Gondolkodásunk számára ez lehetne az „egzakt” ontológiai megközelítés egyedül lehetséges formája?

A két ellen-érvényesség szüntelenül egymásba-átforduló egzakt eldöntetlenségében fogalmazódna meg az egzakt eldöntöttség?

Ha igen, akkor ez új értelmezést adna mind a dialektikának, mind a relatív fogalmának?

Ha igen, akkor ez az „ontológiai határfeltételek” matematika-logikai leírását adná?

Pozitív zsákutca

Mindig aktuális modell, hogy az igazság eltorzítása heurisztikusan mutat rá a jobbra, igazabbra, követendőre.

Vajon foglalkoztunk eleget a tévedés, a hamis és torzított tendenciák pozitív szerepével – minden területen és vonatkozásban?

Nem eszméltetőbbek az anti-utópiák, mint az utópiák?

Mindenesetre szakadékos távlat, ha ad abszurdum gondoljuk ezt végig. De vajon nem e szerint haladunk-e lépésről-lépésre, a szerint, ahogy a lakályosított zsákutcáink vezetnek?

Akkor viszont tudatosítanunk kellene legalább, hogyan menetelünk. Így inkább volna remény, hogy felismerjük: hol a határ, ameddig el lehet menni, hogy vállalkozásaink – ha már meglettek, bármilyen áron is – legalább a rövidebb zsákutca felé terelődjenek.

Napi gondolkodásunk logikáját vajon nem kellene ilyen terápiának folyamatosan alávetni?

A szavahihetőség záloga

Szavahihetőbbé vált-e a történelem attól, hogy megsokasodtak a forrásai? – kérdezi Goncsarov. A mi szkepszisünk mást latolgat. Elrugaszkodott példa: komputer, mely minden megesett esemény-darabot rögzít, majd kivetíti elénk, mint a megoldás és értelmezés sűrítmény-emblémáját. Nagyon valószínű, hogy láttán még az is rejtéllyé kuszálódna, amit addig érteni véltünk. A történelem szavahihető tántrája? Ilyen veszély nem fenyeget. A források dömpingje viszont figyelmeztethet az állítás és ítélet szükséges „önvédelmi” autonómiájára. Azaz, a források redukciójára, hogy optimálisan helyes maradhasson a mérlegelés és megítélés. A megragadható értelem a tények összességén innen van, s ennek van mennyiségi határa. Még az is meglehet, hogy egyetlen forrásban rejlik az, ami a szavahihetőség záloga. Csak tudni kellene, melyik az.

Művészet, aberráció

A természettudományos bepillantás felzárkózása a költői-művészi érzékenység és többet-tudás szférájába? – A Kirlián-fényképezés eljutott a Szovjetunióból Amerikába. Az új kutatások szerint a nagyfrekvenciás fényképezési módszer meglepő képet ad: a felvételeken világító fénypontok, koronakisülések, akár egy ujjhegyről, falevélről vagy pénzdarabról készült fotó. Hukstrunk biológus szerint ilyen módszerrel az emberi érzelmek is lefényképezhetők: a vizsgált személy a készülék lemezére teszi az ujját, a szerelemre gondol, gyűlöletet próbál felidézni magában. Ha a falevélből levágnak egy darabot, a Kirlián-képen nemcsak a megmaradt rész, hanem a levágott darab körvonala is kirajzolódik. Mielőtt levágnának egy darabot, filmre helyezik a levelet. Bár nem látható szabad szemmel, a levágott darab nyomot hagy a filmen. Itt valójában az ionizációs hatás válik láthatóvá. Úgy tűnik, valamennyi energiamező hozzáférhető így (infravörös, ibolyántúli, gravitációs energia, biomágnesesség). Utóbbi megfelel „az élő szervezet energiamezőinek”, így a telepátia, a távolbalátás és más hasonló jelenségek mechanizmusát is magyarázhatja.

Meglehet, hogy – bizonyos határok között – aktuálissá lesz a mítoszok, mitológiák, a költészet, az ábrázolóművészetek „aberrált” látásmódjainak egzakt-természettudományos revíziója?

Valóság, látszat, fikció, illúzió

Minden folyamat, mely már belátható (vagyis teljes lefutásában látszik áttekinthetőnek) – számunkra csak fikció, látszat, illúzió lehet. Egy ilyen áttekintés ugyanis egy-egy részlet megállítása is. Teljes folyamatot valójában nem tudunk átélni, csak tér, idő, történés stb. „kvantumokat”, egymást követő holtpontjaikban. És azok önigazoltsága szükségképpen teremt hiány-közérzetet; s megteremti a feltételességhez való gyakorlati alkalmazkodást is, az abban való berendezkedés szükségét. Mégis, annak a mindig újra felbukkanó közérzetnek, filozófiai gondolatnak gyökere – ti. hogy a valóság számunkra (végelemzésben) fikció, látszat, illúzió, illetve, csak ilyen formában demonstrálódhat – ide nyúlik. Amennyiben valóságon lefutást, folyton „történő” összefüggés-rendszert értünk.

Van azonban olyan valóság-közérzet, melyet nem kísér illúzió-közérzet. De ez csak kiemelt ténnyel, mindent átfogó tárggyal szemben és kapcsolatban lehetséges. A meditáció és kontempláció így figyel; és találkozik a valósággal. Ezért részese a kinyilatkoztatásszerű közérzetnek: a kiemelt tényben, a mindent átfogó tárgyban az egész revelálódik. A megállítás itt nem kiszakított részletet érint, hanem maga a lefutás, a folyamat válik analóggá a megállítással. (Bruno gondolatvíziója: a fokozhatatlan mozgás és mozdulatlanság egybeesik.)

A valóság praktikus megélése számunkra azon az áron valósulhat meg, hogy közvetlenül az érzékeink vagy a legfejlettebb műszerek adataiból kiolvasható következtetéseknek elhisszük: a valóság olyan, amilyennek látszik, illetve, igazolódik. Csupán ez a mi közmegegyezésünk. A valóság sem látszani, sem igazolódni nem tud, csupán mindkettőt meghaladó értelemben lenni. A mi közmegegyezésünk praktikus álláspont a dolgok állását és lefutását illetően; a statisztikailag megalapozott konvenció szintjén. Erre építünk házat, tervet, elgondolást, magyarázatot.

A művészet kísérletet tehet, hogy ezt a konvenciót kritikussá tegye – lévén éppen az a feladata (termékenyítő kockázata), hogy ne pragmatikus illúzióba, fikcióba, látszatba rendezkedjen be megtévesztő sikerrel, hanem megütköztessen a semmilyen pragmatikussal nem kecsegtető valósággal. Vagyis közelítsen egy olyan objektívhez, ami a látszatot, fikciót, illúziót leleplezi – anélkül, hogy kiiktatni vagy gyakorlatiasan helyettesíteni tudná.

A lehetőségeinkben adott „skizofrénia” tehát többszörös. Ti. a fikció, illúzió, látszat lelepleződése – ugyanakkor – ismét csak megállításban valósulhat meg, mely – másfelől – az át nem élhető teljes lefutást szintén látszattá, fikcióvá, illúzióvá teszi. Csak ez már a művészet „hangszerelésében” válik azzá. S ez a dallam már közelebbi rokonságban van a valósággal.

Religió, marxizmus

(Ha valóban az ember teremti meg a maga metafizikai függőségét – mire véljem? Mi teremti meg ezt a tendenciáját, mi hajlamosítja erre újabb és újabb álarcban, megingathatatlanul?)

*

A vallások rendelkezhetnek már kiértékelhető gyakorlattal – és a figyelmeztető kudarcok folytán bizonyossággal is –, hogy nem „intézményes megvalósulásukban” van az igazi történelmi szerepük, hanem a tét higiéniájában. (Ma elsősorban a keresztény Egyház dilemmája lehet ez.)

A marxizmus elméleti racionalizmusa – párhuzamos igényként – nem nélkülözi a saját racionalizmusához képest idealisztikus cél-jelleget, és ilyen értelmű szükségszerűségének jóslását. (Az „égi forradalom” megtagadásából mintegy kompenzatórikusan csap át a fejlődés-messianizmusba – a „földi forradalmiság” idealisztikusba hajló várakozásába.) A marxizmus megélt történelmi ideje kevés, de félszázadba sűrítve is teremtett már számos olyan analógiát, „fokozatot”, mint a kereszténység sok évszázad alatt. A Nagy Példa Haß–Liebe bűvöletében.

*

„Isteni” – marxi szóhasználattal: „közvetített végpontok önálló előfeltétele”.

Vajon e végpontok szüntelen számba- és figyelembevétele: nem ez teszi lehetővé, hogy a „közvetítés” eredménye minél kevésbé antropomorfizált szubjektummá is váljon; azaz, egyre inkább az egyéni szubjektumok „cseréinek” egyetemességévé? Vajon nem az ontológiaival való szüntelen szembenézés, az ontológiai megfogalmazásának és körbejárásának állandó kísérlete a feltétel, hogy személyes és kollektív létezésünk racionálisan lezárhatatlan disputája ne negatív-korlátozó, hanem pozitív-előrehúzó erő legyen?

Ám hogy mi felé húz, az nem lehet előlegezett döntés.

*

(Ha valóban az ember teremti meg a maga metafizikai függőségét – mire véljem? Mitől várható, hogy leszokjon róla?)

Gnózis

Aztán – a titok útrakel, hogy dolgavégeztével ismét öncélú legyen.