Irodalomról – másképp

Sajnos, az utóbbi időben az irodalomról se tudunk másképp beszélni, csak másképp. Csak a politika engedi meg magának azt a veszedelmes luxust, hogy általában úgy fogalmaz, mintha az irodalom nem volna meghatározó eleme a nemzeti egészségnek. Mi nem engedhetjük meg magunknak ezt a kockázatos luxust. Mai válsághelyzetünkben különösképpen nem. Most, a kétnapos konferencia végén megállapíthatjuk, hogy nemcsak az irodalomról voltunk kénytelenek másképp beszélni, de szükségképpen a politikáról is.

Sommázó benyomásom, hogy eszmecseréink eddig nem tapasztalható módon egységesek voltak a szellemi és morális alapelvek megítélésében. S még a fontos részletkérdésekben is. Az ilyen egységes megnyilatkozás nálunk a manipulálás – illetve önkéntes manipulálódás – fegyverténye szokott lenni. Világos, hogy ezúttal másról volt szó. Mindenekelőtt arról, hogy az irodalom szféráját illetően nem volt véleménykülönbség a hatalom „illetékességének” megítélésében. És ez új dolog. A mostani Irodalmi Napok lehetne határkő is – és legyen is az. A hangot megütő korreferátumok – Balassa Péteré, Csoóri Sándoré, Nemes Nagy Ágnesé, Sándor Iváné – mind súlyban, mind minőségben biztosították a szemléleti újat a borús múlthoz képest, másrészt a mérlegelések függetlenségét, erkölcsi hitelét. Viszont, ha ilyen nagy a spontán egyöntetűség, mégiscsak kettőt jelenthet. Jelezheti valamiféle győzelem szentesítését – de lehet drámai vészjelzés is. Az utóbbiról volt és van szó. Sajnos. Mindegyik korreferátumon átsütött az aggodalom, amit nem lehet elválasztani a társadalom egyéb szféráinak kérdéseitől. A válság – amit a sok évtizedes politikai vezetés záróvizsgaként produkált hazánkban – organikussá lett. Sikerült elérni, hogy minden mindentől büdösödik. Így átfogó értelemben igaz, hogy változatlanul nem kielégítően garantált az állampolgárnak engedélyezett játéktér, változatlanul kegy és engedélyezés árnyékában leledzik, aminek visszavonhatatlan jognak kellene lennie. S ezt még aggasztóbbá teszik a megszorítások törvényesített kiskapui. Az aggodalmat a minisztériumi kiküldött megkapóan „tavaszias” szavai sem tudták elaltatni. A glasznoszty nem öntermékenyítő, peresztrojka nélkül nincs fölnevelhető gyermek. A szerelemhez kettő kell. Különben a meddő onánia lámpásházává züllesztjük az országot. Bocsánat – ez triviális, mégis emelkedetten világítja meg, hogy a szabadság milyen szerelem gyermeke.

Itt kell idéznem Balassa Pétert: mindent századszor mondunk el. Amit előbb-utóbb a nevetségesség fenyeget. Szükséges a stop. A nyomatékos magatartás ideje érett be. A pokoli csak az, hogy a megreformált szemantikájú kormányzat is századszor ígéri, mondja ugyanazt – s utána gong. Az egyik gong minősíti a politikai tehetetlenséget, stratégiát, a másik a tehetetlen állampolgárt. A valóban értékelhető elmozdulás feltétele a szavak meghaladása. De vajon hogyan mondhat ilyesmit egy író magának? A szó, a toll méltósága – amit Nemes Nagy Ágnes méltán helyezett fontosságban minden más elé – százegyedszerre mégis csak át kell lobbanjon cselekvő magatartásba. Hogy miképp? Ez már a személyes állapotbeli kötelesség szféráját érinti – ami nélkül kollektív elmozdulás nem lehetséges. Azaz, egyénileg tenni, élni, bizonyítani azt, amit a szó, a toll mond és vállal.

Ennek ellenére fogas kérdés marad: vajon mi béklyózza olyan fatálisan az egyént nálunk, ha csakugyan tenni akar? Banális a válasz: az „úgyis hiába” vén tapasztalata. Ami viszont szorosan kapcsolódik az általános rotáció-hiány masszívan fékező erejéhez. Vagyis, nincs vagy alig van módja állampolgárunknak független-intuitív cselekvővé válni. Foroghatunk a nagy nemzeti forgóajtóban, mégis minduntalan ugyanabba (vagy egy ugyanarra formádzó) londinerbe ütközünk. Aztán kívül rekedünk. Magyarán: értékveszejtő módon gazdálkodunk kicsiségünkhöz képest kivételesen gazdag ember-értékeinkkel. És ez rotáció-probléma.

Nálunk pl. nem ismerik a demokrácia klasszikus felismerését, hogy a kormányválság, kormányváltás összefügg a haladással. Még ha bizonyos átmeneti tünetek ezt cáfolni is látszanak. Az időszakosan felbukkanó kormányválság és -változás egészséges lüktetés: az újnak és újszerűen dinamikusnak szerves bekapcsolódását biztosítja a mindenkori politikai lehetségesbe. Mi ehelyett nemzet-válságot produkálunk inkább – és isten ments kormányválságot. S az elkerülhetetlen személyi rotációnál is gonddal ügyelünk, hogy lehetőleg sziámi ikreket preparáljunk szét a művelethez. Talán világos, hogy ennek is megvan az irodalmi-szellemi vonzata-gyakorlata. A mostani debreceni irodalmi napok komoly lépést tettek az igazi és sürgető rotáció követelése felé – amit ünnepelni kell. S ezt éppen a szemléletet megújító korreferátumok tették félreérthetetlenné (s a hozzászólások többsége). Hogy további reményeket is ébreszthet-e ez – nem tudom. Mindenesetre konok esőcsepp is lukaszthat követ. S mégha holdvilágon nem sül is cipó – a jó pék már olyankor dagaszt. Azt hiszem, sok minden sikerrel dagasztódott ebben a két napban. Hiányérzetem, hogy több foghatóbb, konkrétabb javaslatot lett volna jó hallani. Az összegyűlt anyag publikálása remélhetőleg segíteni fogja a „szavak meghaladását”.