A valóság édességéről

– sosem lehettek illúzióink. A História éppúgy beleteszi a maga keserű piruláit, mint a személyes lét üzemzavarai.

Kukorelly Endre kötetének már csak azért is szerencsés és találó a címe, mert versvilágában és hangjában van annyi hökkentő, jóllehet szordínóssá csitított és mélyebb áramlású eredetiség, hogy az édesség poklának, és a pokol édességének új és friss hátterét világítsa meg.

Nemzedéktársai közül talán ő figyelmeztet a legmarkánsabban az egyszerűre, az abszurd idill és a provokálóan nyilvánossá tett, sőt a nevetségességig fokozott védtelenség nélkülözhetetlen távlataira. Sürgetően fontosnak ismeri fel a fellegjáró gondolatok korszerű árleszállítását, a pátosz lemeztelenítését, az érzés és érzelmek intim kicsontozását, az idolok körüli ködoszlatást.

S teszi ezt mindvégig úgy, mint aki eltökélte, hogy „szelíd motorosként” bógnizik a mindennapok nyílt és álcázott tankjai, lövészárkai, és az annyi gonddal föllógatott mézesmadzagok között.

Általánosítva úgy is fogalmazhatnék, hogy hangvételében és versvilágában – mutatis mutandis – egy egész nemzedék villantja elő a maga „tétlen” radikalizmusának tisztán megóvott vízjeleit – anélkül, hogy közben koturnust öltve akarna érvelni vagy éppenséggel diktatorikusan állítani valamit.

Ehelyett csupán sejt, ráérez és sugalmaz – autonóm esendőséggel.

Beleszőve mindebbe a felelősségteljes komolytalanságot, a tényekkel maskarázó blaszfémiát.

Miközben a szomorú bohócok biztonságával sikerült neki ott is rálelni az igazság áhítatára, ahol a felületes szem és figyelem esetleg csak egy bicsaklott humor-foszlányba, elkapott röhejbe-mosolyba, az irónia groteszkjébe vél beleütközni.

Mindezekből következik, hogy verseinek legtöbbjét pengeélesre kimunkált együgyűség lengi át, méghozzá olyan desztillált töménységgel, hogy belső és külső valóságunk megcsúfolt és megtiport tényei szinte familiáris bőséggel találhatók meg benne.

Az említettek természetesen sommázó címszavai csupán egy lehetséges elemzésnek – ami talán meg is haladná már a kompetenciámat. Így a továbbiakban is csak rövid villanásokra vállalkozom.

Például annak a banális kiemelésére, hogy ez a költészet – akarva és akaratlanul is – költői.

Úgy értem ezt, hogy a szó legegyszerűbb és legrangosabb értelmében lírai sugárzása, megemésztettsége és megszenvedettsége van. Afelől azonban már nem vagyok meggyőződve, hogy egy ilyen lehetőség, illetve dicséretféle nem hangzik-e kissé kompromittálóan manapság. Ugyanis a legfrissebb költészeti kihívásokkal kapcsolatos emelkedett félreértések meglehetősen rossz hírbe hozták az úgynevezett líraiságot. Úgymond, inkább idejétmúlt kölönc az, mint röptető szárny ama úton, mely a költészet táguló világegyetemébe vezet. Még a kívülálló is érzékeli, hogy a „berkekben” milyen szemellenzősen naiv versengések és hierarchizálási manipulációk folynak az avantgard, a neoavantgard, a pusztán modern-modernista, valamint a tradicionális formációk s hangvételek képviselői és csoportjai között. Mindenesetre a szándékok és törekvések kiélezett különbözősége számos olyan tanulsággal jár, ami éppenséggel kapóra jön, hogy bizonyos félreértések helyébe a sajátos funkciók biztosabb felismerése kerüljön.

Ezt szeretném egy kicsit világosabbá tenni.

Próbáljunk elképzelni egy olyan alkotói éghajlatot, melynek kiélése során elgondolkoztatóan világlik ki, hogy bizonyos szabadjára engedett automatizmusok, valamint egy rejtjeles-rejtvényszerű összefüggésekkel operáló tudatosság formációinak milyen meglepő az azonossága.

Vajon ellentmondás ez? Nem hiszem.

Feltehetően azért van ez így, mert a tudatosság – abbéli igyekvésében, hogy túllépjen önmagán – végre is nagyon kis eséllyel tud lényegszerűen többet és mást produkálni, mint egy bármilyen mélyről jövő automatizmus ugyancsak rejtjeles-rejtvényszerű kaleidoszkóp-mechanikussága.

Ugyanis mindkét esetben – a módszer öntörvénye folytán – hiányozni fog (vagy csak csonkán érvényesülhet) a tettként is bedobott személyesség semmi mással nem helyettesíthető aurája és atmoszférája.

Vagyis az a megszólított személyesség, melyet sem a szervező-szerkesztő tudatosság, sem a tudatmélyi anonim áramlás nem semlegesíthet már, s nem béníthat le.

Természetesen a személyesség ilyen szerepe nélkül is születik és születhet esztétikai inzultus – de ez inkább ahhoz az izgalomhoz, majd elnyugváshoz lesz hasonlatos, mint ami akkor fog el bennünket, amikor egy rejtvénynek nekigyürkőzünk, majd végül megfejtjük. A rejtjelesnek-rejtvényszerűnek valóban ez az egyetlen és nagy pillanata, mely szintén nem pótolható mással: pontosan azt az esztétikai-műélvező inzultusalkalmat biztosítja, amire képes, s ami a funkciója is. Ez a funkciója, és nem más.

De vajon lehet-e kallódóbb, funkciótlanabb valami a megfejtő számára, mint egy megfejtett rejtvény? Az emelkedetten naiv, harcias és elfogult félreértések általában ott kezdődnek, mikor ezt a sajátos, korunkba valóban mélyen gyökerező funkcióteljesítést szektás nagyvonalúsággal mindjárt abszolutizálni is akarják. Holott nyilvánvaló: merőben másról van szó, ha valami a megszólított személyesség lírájából képes kibontakozni.

Az ilyen esztétikai inzultus és objektum mindenekelőtt egy valójában soha meg nem fejthető evidencia: azaz, pontosan ellenkezője a rejtvénynek, a kalkulált rejtvényszerűnek. Csodája és funkciója éppen abban áll, hogy mindig újra rá tud venni, el tud csábítani: gyürkőzzünk neki, s kísértsük meg újra a megfejtést.

Úgy is mondhatnám: reverzibilis esztétikai inzultusként funkcionál. A reverzibilitása pedig mindig új játszma, miután a reményt nem kielégíti, csupán ígéri.

Kukorelly pontos önismerettel tájolja be magát, mikor így ír: „ezekkel a szavaimmal mit csinálok / egymás mellé másolom, sorokat formálok velük / Törékeny műremek / szívesen megbontom a mondatot / lássuk mennyit bír el / lássuk hogyan csuklik össze // egymás alá másolom a közérzetünk / lássuk mennyit bírunk el / és hogyan csuklunk össze műremegve”.

Aki ilyen mórikálva végzi el a módszertani viviszekciót, és sem önmagától, sem ezoterikus-hermetikus gondolatoktól nincs megvesztegetődve és meghatódva: az bizonyára alkalmatlan is, hogy előlegezett teóriák szektás rabja legyen. Aki így szól, az sokkal inkább figyelő-lírai műszer és figyelő-szenvedő-lírai tárgy egyszemélyben. Olyan valaki, akivel a világ és a dolgok érző-lélegző módon tudnak elkeveredni, és ő is azokkal.

Ahogy netán egy ómódi lírai költővel esik meg az ilyesmi – vagy egy holnapival, holnaputánival.