Szeminárium a Dunán

Az volna a feladatunk, hogy vitára ösztönző beszélgetést kezdeményezzünk mai irodalmunkról, az újdonságként értékelhető jelenségekről, az előzmények motivációiról, a lehetséges távlatokról.

Előljáróban egy általános megjegyzést szeretnék tenni mai irodalmunk pozícióját illetően. Többször megfogalmazódott a vád, hogy irodalmunk veszedelmesen távolodik, sőt el is szakad – úgymond – a „nemzeti gyökerektől”. Hogy eszmei-szellemi kozmopolitizmus fenyegeti. A vád, enyhébb szóval az aggodalom mögött nem nehéz felfedezni az áldatlanul manipulált és sanda célzattal utóéletre szorított népi-urbánus vita hiszterizált, valójában mindenestől poros szempontjait és előítéleteit. Sajnálatos, de még mindig szükséges elmondani, hogy nincs ennél vagy amannál „magyarabb” írás. Csak „jó” mű és írás van. S ha azt magyarul írják – mert a szerző ezt érzi hivatásának –, akkor az elszakíthatatlanul hozzá fog tartozni a „nemzeti gyökerekhez”. Mert hová is tartozhatna máshová. A „nemzeti gyökér” nem szent-tehén-kályha, amit egyetlen csempefajtából építettek meg valaha a pusztákon, hanem, hála isten, örökösen módosuló, gazdagodó, változó pásztortűz, búbos kemence, vaskályha, radiátor, konvektor, infrasugárzó: mindegyikhez mi adtuk és adjuk, mi szenvedtük és szenvedjük meg a fűtőanyagot. Egyszer már megéltük a szelektált „haladó hagyományok” időszakát, ami – akármi volt is a szándék – egyetemes kultúránkat csonkította meg barbárul. Ne kezdjünk hát éppen mi „szelektálni”, mégha más motivációk alapján is. A barbárságot semmilyen címke nem menti. De nem akarom a kérdést tovább göngyölni. Talán ennyiből is kitetszik: ma bontakozó irodalmunkat messzemenően hűséges irodalomnak érzem. Csupán a hűséget mélyebb fekvésben, kevésbé hivalkodóan, higgadt ragaszkodással, csábító ködöktől mentesen, fokozottabb világirodalmi kitekintéssel tudja és akarja vállalni. Nincs tehát törés az eszmei-szellemi folytonosságban. Ha volt ilyen, arra az ’50-es években lehetett aggódva felfigyelni.

Mindebből máris következik számos téma-góc, ami tárgyunk megvitatásánál aligha megkerülhető. Csak kapásból néhány közülük: a provinciálisnak és egyetemesnek megváltozott távlatai – a „nemzeti irodalom” fogalmi újraértelmezése – az esztétikai normák világszerte tapasztalható hangsúlyeltolódása és az ehhez való felzárkózás folyamata – a műfajok és műfaji elemek látványosan rendhagyó formációinak korántsem öncélú szerepe és elkerülhetetlensége – az új médiák forma- és eszköztárt befolyásoló hatása – a tradíciók vállalásának, bizonyos tradíciók elhárításának új indítékai – a mindezt elvontabban is meghatározó modern létélmény – az alkotás eddiginél sarkítottabb erkölcsi dilemmái – az írói lét éthosza.

S még folytathatnánk. A hozzászólásoktól várjuk a folytatást és részletezést.

A magam részéről három jelenséget említenék, melyekhez – véleményem szerint – sok más is visszakapcsolható, ami irodalmunk legjobb teljesítményeit jellemezni látszik. Egyik sem olyan azonban, amely nem szerves folyamat gyümölcse volna. Ha ma jelentős fordulat bontakozásáról beszélhetünk, a szakelemzés nyilván kimutathatja, hogy ehhez a közeli és közvetlen előzményt – a klasszikus előzmények mellett – az elmúlt huszonöt év magányos műhelyei teremtették meg, javarészt szüntelenül támadott munkásságukkal. A fejfa nem kevés; a temetők helyén viszont töményebb a humusz. Sine ira et studio lehet ezt már megállapítani, mert a legfontosabb ablakok már kinyíltak; ha nincsenek is éppen kitámasztva, vihar esetére. És annak se látom jelét, hogy a fiatalabb nemzedék ezt az előzményt ködösíteni akarná. Ellenkezőleg. Ami további bizonyíték, hogy „hűséges” irodalom a mai. Csupán a hűségben is a maga autonómiáját igényli, és elhárítja a felkínált pórázokat.

Megvitatásra szánt első megjegyzésem az idő és múlt szemléletére vonatkozik. Ennek a nem újkeletű jelenségnek általánosabb jegyeit húsz éve egy bécsi konferencián – ahol a tradíció és forradalom volt a vitatéma – így próbáltam körvonalazni:

A ma emberének nemcsak a tudománya változott meg, de létezésének a tónusa is. Időzavarba és időeufóriába estünk. A csábítóan szubjektív távlatok mellett az eddiginél mérhetetlenül személytelenebb univerzum nyílt meg előttünk, melyből kilopódott minden kitüntetett fogódzó. Ez arra kényszerít, hogy minden tényt és tendenciát a maga ellentétével együtt vegyünk figyelembe. Így viszont objektivitásunk sem lehet több, mint prolongált munkahipotézis, aminek nincs végső próbája. És ezt csak okos skizofréniával lehet elviselni. A kiiktatott abszolút helyébe pillanatról-pillanatra teremtjük meg az alkalmi-abszolútot, a pillanat elképzelését a relatív időtlenről és végesről. Ennek a következményei igen sokrétűek. A múlt értékei nem devalválódtak, inkább arról van szó, hogy történelmiségük tekintélye lett kevésbé autonóm. Nem múltról és jelenről akarunk tudni, hanem a lét és az emberi relációk egyidejűsített történelméről. Nem kizárólagosságként csodálni a múlt örökségét, hanem belerántva a mába, ha kell, tiszteletlenül, s mintegy megfosztva a saját idejétől. Mintha a történelmiség megszüntetését keresnénk; és ez nem a megtagadás gesztusa, hanem a mélyebb megértés kísérlete. Inzultáló jelenlétté szeretnénk tenni, hogy a mi érdeklődésünk szubjektivizálása révén kapja meg a történelmi hitelességét is. Az aktualitás erotikájával akarunk hálni vele.

Mai irodalmunk szemlélete és az ennek megfelelő technikák – úgy vélem – világosan utalnak egy ilyen folyamatra is. Akkor pedig nem késésben, hanem ezúttal szinkronban vagyunk a világirodalmi trendek egyik legjelentősebbikével – elég csak a grúz Okudzsavát említeni az egyik póluson, a másikon szinte összességében a dél-amerikai irodalmat. A jelenségnek azonban van specifikuma is nálunk. Olyan műfajokat, műfaji fogásokat és elemeket emelt ki látszólagos honi porosságukból, amelyek épp a kontraszthatás révén egy mechanikusan civilizálódó világ és társadalom problémáit – pozitív sokkolásként – még egy archaikusan nem múló kódrendszeren is képes áttükröztetni. Gondolok itt a mitikus-mitologikus vonatkozások fokozottabb szerepére, és a mintájuk nyomán születő szerkesztési és kompozíciós újításokra. Az anekdota és anekdotikusság esetében pedig egy már-már bénító örökség kap egyre inkább új funkciót: ez a nagy hagyományú, zsongítóan titkos nyelv, amelyen bármikor ki lehetett mondani az „iszonyút”, anélkül, hogy ki kellett volna mondani. S ami egyúttal a katartikus megütközés behízelgő oldását is jelentette. Ahogy viszont ma jelentkezik és megifjul, egészen más célzatú. Segítő közege és szövete a mitikus-mitologikus építkezésnek, és a mind fölé emelkedő iróniának. Azt a típusú iróniát vélem számos műben felfedezni, amiben például a cseh géniusz olyan gazdag s a miénkben olyan ritka madár. A felülemelkedés megbocsátó kíméletlenségére gondolok, ami a pátosz, a rendíthetetlen komorság helyett a csendes esőzés viszonylataiban érti meg s szemléli a végre is pusztulásra ítélt szorgoskodásokat. Mindehhez pedig valóban az kell, hogy az időben másképp higgyünk és a múltat másképp lássuk, mint eddig.

Második megvitatásra szánt megjegyzésem – belső logikája szerint – kapcsolódik az előbbihez. Kilépve, vagy legalábbis kilépőben a nemzeti és egyéb katekizmusok önismétlő linearitásából (amire egyébként az epigon dogmatizmusok és konzervativizmusok szoktak illetéktelenül hivatkozni, hogy a gyökeresen más szenvedéstörténetű klasszicizmusok tekintélyével próbálják hitelesíteni magukat) – szabadabb lélegzetvétellel kezdjük fölfedezni az áthallások, a lappangó összefüggések új távlatokat nyitó dimenzióját. Az illúziókat dagasztó ál-objektivitás helyett egyre több műben látunk elmozdulást (vagy már sikeresen többet) a felelősségteljes, vagyis az önreflektáló, magát is megkérdőjelezni képes szubjektivitás felé. Olyasmit sugallva, hogy a szubjektív korántsem ellentéte és ellensége az objektívnak – mint ahogy a foncsor sem ellentéte és ellensége a tükörnek. Szimbiózisuk az áhított csoda, s nem az, ha marcona eszmei elkötelezettséggel szembeállítjuk őket. Hogy ez miért van így, és miért korszerű, hogy így legyen, talán nem itt kellene most részletezni, inkább a vitában kitérni rá. Legfeljebb annyit hangpendítésül, amit egyszer József Attilával kapcsolatban jegyeztem föl magamnak: „A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog” – ez a szív a legnagyobb modernkori nagyságrendek közé tartozik, és a közérzete is ennek megfelelő. Annyira élesen önmaga és önmagára utalt, hogy nem érezheti másképp: határtalan és visszhangtalan tér rabja. A közérzet itt a szubjektív lét, az elhatároltság olyan mértékű felfokozhatóságát éli meg, ami ugyanakkor meg is szabadít annak korlátaitól. Vagyis, ami megszenvedett szubjektív, már olyan ojektivitással lehet rokon, amihez képest az értelem objektivitása csak közelítés. – Nekem mindig gyanús volt, hogy a maga mélyebb valóságában akkor értettem meg az embert és a Históriát, mikor már-már jegessé fokozódó szubjektív elborultsággal elesett bajtársainkból építettünk lövősáncot. Ott éltem meg, mi az objektív bepillantás, nem a történelemkönyvek lapjain. S vajon az író, az irodalom milyen más ablakon keresztül pillanthatna hitelesen és maradandóan a világra?

Végül az utolsó megjegyzésem is szerves folytatása az előbbi kettőnek. Alig tagadható, hogy az irracionális, ezoterikus, fantasztikus, abszurd, mesei és az ezekkel rokon szférák jelentősége irodalmunkban megnőtt. Közvetlenül vagy áttételesen motiválják a valóságszemléletet, a történést, az ábrázolást, az értelmezést. Ez minden jel szerint annak a „mágikus” (vagy mondjam: természettudományunk végkövetkeztetéseitől sem messze eső) létélménynek a következménye, hogy a dolgok pusztán szomatikus megközelítése és skatulyázása csak felületi tudósítást eredményezhet. A művekben több a rejtély, a megoldatlanság, mint eddig. Több a leárnyékolt zug, a töredékesség és a töredék maga. S ez egyáltalán nem úgy jelentkezik, mint meghátrálás, hanem úgy, mint a totalitás új kódrendszere, emblémája. Mi, akik a következő napokat sem tudhatjuk biztosnak és kiszámíthatónak, minden bizonnyal a legtermészetesebb belső hitelességgel teszünk kísérletet arra, hogy valóságunk tablóját, a szakadékokat és az átmeneti réteket ne a tegnapi eszközökkel próbáljuk műbe sűríteni. Korunkkal adekvát lehetőségeinket és eszközeinket kell kutatnunk-keresnünk, sosem függetlenül a valóságtól és az igazságtól. Ezeknek mellőzése más hatalmak luxusa; sosem a szellemé. Tanácstalan és értetlen olvasóinknak is gondolniuk kellene erre.

Két kiegészítő észrevétel kívánkoznék ide. Az egyik, hogy az avantgard, illetve neoavantgard – ha megkésve is, de mindenképpen hiányt pótolva és teljesebbé téve irodalmunk spektrumát – nem kis részben az itt vázolt létélményre válaszolt és kapott mozgalomszerűen erőre – mihelyt nagyobb játék– és publikációs térhez jutott. Ami nagyjában egybe is esett az egyéb modern irányzatok megerősödésével. Ez is mutatja, hogy a külső intézkedések milyen mélyen és nemzedékre szólóan tudnak sikerrel beavatkozni egy irodalom spontán és természetes fejlődésébe. Jóllehet a megszületni akaró gyümölcsök mégiscsak megszületnek. S ez legalábbis el kellene, hogy gondolkoztasson.

A másik észrevétel inkább akadémikus. Joggal tűnhet fel, hogy irodalmunkból – milyen tartósan már – még a kísérlete is hiányzik az igazán nagyigényű totális társadalomábrázolásnak. Gondolhatjuk, hogy a kor alkotói igényei mások, s éppen a kor jellege nem kedvez a totális megragadásnak. Amiben van sok igazság. Ám a világirodalom mégsincs híjával az ilyen vállalkozásoknak. Ezzel kapcsolatban valóban akadémikus szinten gondolkodhatunk el azon, hogy vajon születhet-e egyáltalán totálisabb társadalomábrázolás ott és akkor, ahol az egyén és társadalom létviszonyai és adottságai számos területen nem megközelíthetők az igényes és megvesztegethetetlen etikájú írói szókimondással, vagy csak meghatározott tilalomfák között közelíthetők meg. Meggyőződésem, hogy ez a körülmény irodalmunk irányzatait és téma-kereteit nem elhanyagolható módon befolyásolta. Illetve, fejlődését továbbra is téma-specifikusan teheti, még olyan tolerancia mellett is, mint amilyen nálunk pillanatnyilag biztosítva van.

Röviden ennyi volna, amivel hozzájárulnék a beszélgetés megindításához. Összegezve: mégis az a benyomásom, hogy irodalmunk ma a szemlélet- és horizont-tágulás időszakát éli. Nem beszéltem az új vonások és jelenségek torzulási lehetőségéről, a mindig kísértő egyoldalúság mániáiról, a technikák és módszerek öncélú halmozásáról, hasonlókról. Vagyis a tehetséges hamisságról, a megtévesztő ürességről. Mert akad mindegyikből.

Csak szívvel szabad és lehet írni – vallotta az idős Faulkner a Nobel-díj átvételekor. Ne tévesszen meg bennünket a megfogalmazás lírája. Kíméletlenül van igaza.