Vonalak, születés

Csupán műveket kedvelő képnéző szenvedélyt mondhatok a magaménak, s feltehető, hogy a képnézők nagy része rokonom.

Vagyis ártatlanul meditálok a Százados úti műteremben. Átütőbb, személyesebb és filozofikusabb konfesszió kínálja itt magát, mint amilyennel a hagyományos izmus-felekezetek manapság egyre-másra szolgálnak. Megkapó gyűjtemény: minden ízében archaikus ámulat és áhítat járja át. Az érzékenységnek olyan minősége ez, ami nélkül csak ismereti benyomásaink lehetnek a világról, de nem megértésbe ágyazódó sejtelmeink. És ugyan mit ér a diadalmas ismeret, ha megfejti a soros rejtvényeket, csupán hiányzik belőle a megértés törvényeken kívüli, immár kifejezhetetlen többlete! Pontosan tudjuk, mit ér ez a többlet – ha mondjuk átlapozzuk a lebilincselő technikák világ-árjegyzékét; majd leülünk utána egy haldokló mellé, és elbeszélgetünk vele. Hatásvadász példa, de ehelyütt talán mégsem az. Sőt, tekintsük kiindulópontnak. Találok itt egy szerény fotókompozíciót: Rekviem az édesapáért. Nem kell eltitkolni: a művész édesapjáért. Templomrészlet, szószék, szószékről lelépő pap alakja, majd ahogy távolodik a szószéktől – de jelzésként talán elég is ennyi. Fázisokra tördelt alak, miliő- és sorstöredék, egy hajdani folyamatosság férfiasan tartózkodó sikolya. Vagy éppenséggel ars poetica is? A fázisokban megragadott létélmény számos más képen is visszatér majd. A széttört és lehulló kő diribdarabjainak súlytalanságba idegenített magánya, például. Vajon az összerendeződés előfázisában látjuk a diribdarabokat? Vagy egy fizikánkon túli egység-látomásról van szó? A fenyegető artisztikummal megmunkált fakés áthatol az üvegen; a fa a fán; a szilárd a szilárdon, látható erőkifejtés és kataklizma nélkül. Vajon mindez az áthatolás természetességének a víziója, az abszurdnak és a legegyszerűbb evidenciáknak a lírája? Olyan arché-képzetek fölidézése, melyekben az anyag rokon azzal, ami – úgymond – nem-anyag? Amikor a „valaminek” a születése még nem elválasztható attól, amit mi okos tudatlansággal – nemlétnek gondolunk? Holott lehet, hogy minden folyamatosan együtt van, s csupán mi kategorizálunk, kronologizálunk? Ilyenkor foghat el bennünket az ámulat és áhítat: hogy milyen hallatlan érzékenységgel és sokat-tudással nem tudjuk, amit tudni vélünk. Egy ilyen ars poeticának van azonban további kínzó és művészileg különösen termékenyítő vetülete is. Az tudniillik, hogy egyáltalán és csakugyan: lehet-e elnyugodott folyamatosság? Nem úgy van-e inkább, hogy minden létező egy Kapu előtt tolong, ahol előbb megkísérli magát, megkísérli a maga egyetlen lehetséges formáját; ahol minden sugárzó eldöntetlenségben időzik, precíz bizonytalanban – s ahol maga a létrejövés az élethosszig tartó Nagy Kaland, a Bensőséges Küldetés? És nincs is más, csak ez a Folyamat?

Vajon így van-e ez? Akit megérint az ilyesmi, az mindenesetre be lesz oltva a dilemmával, hogy amit véglegesnek és kimerítőnek gondolhatunk, az mély rokonságban van a ráfogással. Boldog kor, amelyik nem ismerte ezt a dilemmát. Szabados Árpád – úgy érzem – bárminő pikturális ráfogás helyett a teremtő eldöntetlenséghez vonzódik. Ha igaz ez az észrevétel, kép- és látványépítő törekvését legalapvetőbben az jellemzi, hogy magának a létesülésnek célrafutóan indeterminált alak- és formaváltozásait puhatolja és felmutassa. Képvilága dinamikus készenlét a megvalósulás előszobájában. Sodró és iramló híradás a Káosz rejtett struktúrájáról – s épp ennek felel meg a tűéles vonalak, a foltok és elúszó maszatolódások prelogikus rendje, a látszat-hevenyészettség. Hiszen a Káosz csupán a bepillantásunk mélységétől függően „kaotikus” – s végre is a fázisaira tördelt Szent Embrió minden eleme ott van benne, akár kihalásszuk, akár nem. Szabados Árpádot ez a halászat vonzza. Képei a teljesnek és a harmóniának az előzményét gyónják meg, a vajúdást. S mindezt egy olyan térben, mely kizárólag attól létezik, hogy létesülések színtere. Sosem pikturális üres tér, amely valamelyest – paradox módon – láthatóvá is tehető. Szabadosnál ez még ösztönző problémaként sem létezik. Elsősorban olyan tárgyi adalékok, forma- és alakkezdemények foglalkoztatják, melyek úgy lebegnek a tetten ért létesülés pillanatában, mint kipányvázatlan csillagok – várva és felkészülve arra, hogy a tér emberi módon köréjük szelídüljön. Tragikum és mesei reménykedés határvidéke ez. Bizalom a születésben – és szorongás is tőle. Bizonyára innét van, hogy képei legtöbbjén a tárgyak valamiféle csészealj-szomorúságot sugároznak – a még nem domesztikált térben. Színei frivol intimitással hárítják el az összebékítő átmeneteket és árnyalatokat. Ugyanakkor a formák, alakzatok és vonalak játékos revolúciójáról is beszélhetnénk. Ez abból az ironikus bölcsességből sejtet meg valamit, hogy netán a létezés és a dolgok önléte függetlenebb derű, mint ahogy azt elmúlásunk tragikus igézetében gondolni szeretjük. Talán olyan, önmagát felülmúló játék is eleme a világnak, ami a maga kedvére funkcionál; mert a kedv – ha jól és egyetemesen értjük a lényeget – megváltó lendület, szárnyalás, elan vital. S ki tudja, talán még a puszta működésben is lappang valamiféle tragikumra érzéketlen, számunkra felfoghatatlan mosoly. Buddha mosolyog. Nagyon európaian azt tehetnénk fel, hogy a H₂ mosolyogva egyesül az O-val. Ez a piktúra sejt és közvetít valamit ebből a mosolyból. Mit ajánlhatnék? Adjuk át magunkat e képek eldöntetlenségben időző lírájának, mesekép-fantáziájának, vagy a régi mesterek módján kidolgozott egyes tárgyi adalékainak: fölfedezhetjük bennük a megjelenés kertelés nélküli örömét és az egyidejűleg relativizáló öniróniát. Mintha az ontológiai Nagy Játékos mögöttes kéznyomára figyelne Szabados, és az ezekkel rokon „hullámhosszokat” fogná. Ritka és rendhagyó jelenség a mi műanyagból párolt szellemi éghajlatunk alatt. Ezt a dimenziót fölérezni és hírt adni róla: csak az archaikus ámulat és áhítat képességének az adománya lehet.

Társaink, a dolgok, mindig túldobják magukat a fölfejthető törvényszerűségek sáncán – hogy ismét univerzális költészetté szerveződjenek. Ennek a költészetnek soha nincs záróstrófája. Az ilyen ihletésű piktúra ezért nem lezárható, befejezhető, a folytonos létesülésben lélegzik. Ha jól értem, Szabadosnak ez a választott hitvallása. A mindig várandós életre szavaz.