A katarzis előszobájában

Most bontakozó prózairodalmunk fontos állomása Esterházy Péter Termelési regénye. Nem csupán azért, mert ritka önfeledtséggel és erudícióval megírt könyv, hanem azért is, mert – nálunk egyébként szokatlan módon – kimunkált tudatossággal reflektál is önmagára. Önfeledt és átgondoltan programozott. S éppen ennek az utóbbinak a gyümölcse a többszörösen rétegezett szerkezet, mely a régi leleménynek – regény a regényben – olyan újragondolása, hogy ne csak az „általános” mondanivaló elmélyítését szolgálja, hanem e mondanivaló speciálisan magyar, mai és tegnapi, közép-kelet-európai vetületét is távlatos iróniával segítse hozzá az elmondhatósághoz. Nálunk ugyancsak szokatlan eleganciával. Mindez külön elemzést érdemelne, de ezúttal másképp szeretnék közelíteni a regényhez.

Olvastam kritikákat, hallottam sereg magánvéleményt. A legvisszatérőbb megállapítás és észrevétel, hogy a regény frivol, inkább játékosan ironikus derűje, továbbá az a gesztus és anyagkezelés, ahogy a dolgok fölé hajol, kézbe veszi és elejti őket; ahogy értelmez, majd az értelmezést fájdalom-, sőt katarzismentessé teszi; ahogy a szart, bűntevést és igazságtalanságot – személyes és történelmi létünk emez árnyékosabb ékköveit – ugyanazzal a derűvel érintgeti, mint mást. S hogy az így hangszerelt tény- és anyagkezelés már-már megengedhetetlen egy olyan világban, ahol és amikor… Egyszóval, hogy ez a következetesen fungáló derű végül is megfosztja a szerzőt attól, hogy olyan mélységet világítson be, ahol a dolgok valódi lényege megragadható. Amennyire spontán és példákkal igazolható egy ilyen észrevétel, legalább annyira felületes is. Esterházy derűje – értsük tágasabban, mondjunk létezési derűt – nyilván és minden jel szerint alkati; s ez ilyen értelemben az ő magánügye. A mi számunkra az lehet csupán érdekes, hogy mint írói alapállás és alaphang, valóban redukálttá teszi-e a világát, illetve korlátozza-e az eszközöket, amelyekkel írói világát építi. Azt hiszem, igen is, nem is. A dolog bonyolult. Mintha abban akarnánk tételes döntést hozni, hogy a derű csipeszével, gesztusával meg lehet-e ragadni azt a tűnékeny, szép, borzalmas kiismerhetetlenséget, ami a közegünk. Tény, hogy az átfogó lét- és életélményről hírt adó művek – még ha a hit útját járják is – a borzasztóságok fekete lukjai felé közelítenek. Valahol itt van az örökérvényű „lektűrök” és az engesztelhetetlenül keresztre feszítő művek határvidéke; ahol szükségszerűen el is válik az útjuk. Tételes döntésre mindazonáltal nincs mód. A „derűs” anyagkezelést a fenti meggondolással megkérdőjelezni nem lehet, legfeljebb egy más végletű alkat elfogultsága kísérletezhet effélével – ami hatálytalan.

Gyümölcsözőbb volna – Esterházy esetében különösen – ha annak nyomoznánk utána, hogy anyagkezelésének melyek a nemzedéki, történelmi mozgatói; van-e benne olyan elaborálásra való törekvés, olyan személyes és történelmi helyzetfelismerés, társadalmi tapasztalat, még általánosabban: olyan lét-tapasztalat az előbbiek hatására, amely a „derűs” anyagkezelést – ha nem is végleges választással, de itt és most – a járható utak közül még a leginkább hitelesíti számára. Ti. hogy még ezen az úton közelíthet meg leginkább egy igényeinek megfelelő teljességet. S mindez már kapcsolódna ahhoz az új és közös hangvételhez, mely a bontakozó új prózánkból – a különbségek ellenére is – kihallható.

Sokszor fogalmazódik meg fiatalok-fiatalabbak részéről olyasmi, hogy számukra nemcsak idegen, de végső soron célját vesztett is egy olyan irodalom erőszakolása, egy olyan komor hegymászás, mely folyton csúcsokat akar elérni, amelyek netán nincsenek is – vagy úgysem tudhatunk meg róluk semmit. Ez persze egyszerűsítő jelzése egy önmagában nagyon összetett írói-alkotói közérzetnek. S ami még fontosabb: nemzedéki közérzetnek. A csúcsok, a „netán nincsenek is” csúcsok, persze, minden elhárító és távolságtartó döntés ellenére is megmaradnak annak, amik: a teljes világnak, amely nem én vagyok. Amely úgy tesz a maga alkatrészévé, hogy igazában nem avat be önmagába, nem is igényli, hogy beleavatódjak; egzisztál a maga áthatolhatatlan tömbszerűségében, indok nélkül tipor és fölemel, a saját értelmességéről nem ad felvilágosítást – és így tovább. Vagyis teljességgel ésszerűnek vehető, ha mindezt – a szó művészi értelmében is – nem hajszoló kihívásnak tekintjük, hanem a hibás kérdésfeltevések felelősének. Van azonban egy más univerzum, amely érdemben faggatható; más ablak, ahonnét kinézve a világ – ha nem is értelmezhető megnyugtatóan – legalább a véleményünk pányvájába fogható: s ez az én-központú megragadás. (Aminek természetesen semmi köze az első személyű előadásmódhoz.) Amiről itt szó van: a világra alkalmazott nem-személyes kivetítések „klasszikus” sémáinak (amely magát optimálisan „tárgyilagosnak” értékeli) tudatos visszavonása, és tudatos visszavonulás az én mikrokozmoszába: azzal a reménnyel (vagy akár meggyőződéssel), hogy ott a makrokozmosz lényege és értelme is jobban megvilágosodhat. Sőt talán másutt nem is, csak ott. Így nyer polgárjogot minden eddiginél jobban – mert az előzmények itt sem hiányoznak – az intim-személyes szféra eluralkodása, nem egy esetben elefantizmusa; egy olyan bensőségesség, mely az általános érvényességét épp azzal próbálja elérni, hogy mind jobban totalizálja a személyességet: remélve, hogy éppen ez hozza majd mozgásba az olvasó személyességét is – a két tükör összevillan, s mintegy tudósítják egymást: „Nálad így?” – „Nálam így.” S létrejön egy kapcsolat, melybe a kiismerhetetlen „csúcsokat” alig vagy szinte be se kellett vonni. Talán mondani se kell, mennyire más itt az igény s a lehetséges eredmény, mint ott, ahol a világ a maga megfoghatatlanságával in extenso próbál beáramlani a műbe. (Pl. a Száz év magányban; vagy az egyetlen tudat mégsem privatizáló vonatkozásrendszerében, az Ulyssesben.)

Mindezt nagyon sarkítva mondtam el egy tendenciáról, mely más-más módon és mértékben jelentkezik legjobb fiatal prózaíróinknál. A legvégletesebben Tandorinál, a legálcázottabb nyomjelekkel Nádasnál. Esterházy frivol középhelyezett; s ezt nem csupán a „derűs” anyagkezelésével éri el. Privatizáló, én-központú anyagkezelés – bár inkább csak a beállítottságot tágítja ki szükségszerűen – olyan területekre is elsodorja, ahol a világ harsányan kínálja nyersanyagát. A derűnek ugyanis – mivel lényegénél fogva élet-kíváncsi és nem válogatós – nincs módja arisztokratikusan kiszűrni és elhárítani a jelenségek gazdagságát. Befogadja a hálójába. Ellentétben a már eleve alkotói szemléletté, sőt életfilozófiává fejlesztett én-központú kisvilág-teremtéssel, mely – ha valóban következetes – alig kerülheti el, hogy aggályosan gépiessé, már-már magánérdekűvé ne váljon. Némiképp az egynemű gazdagság bosszújaként. (A leglátványosabban Tandori veszélyzónája ez.)

Aminek Esterházy anyagkezelése valóban ellenáll: az igazán katartikus ütközés. Ez ugyan nem helyettesíthető, de valami mégis kárpótol érte: az állandóan működtetett irónia, a bármilyen életténnyel szemben kijátszott játékos-komoly nárcizmus és exhibíció ellenpontozása. Amivel egyúttal azt is eléri, hogy „médiumai” – melyeket s akiket a privatizálásnak és én-központúságnak többnyire alávet, illetve kitesz – nem sínylik meg ezt az írói figyelmet, magukat is képesek adni, nemcsak az írót illusztrálják – azaz, nem azért ítélődnek elsősorban életre, hogy viviszekcióra kiválasztott médiumai legyenek egy túltengő alanyiságnak. Sőt, kétértelmű a saját alanyiságának további szublimálása a választott Mester-Ego, a Goethe-Eckermann párhuzam, mellyel úgy álcáz mindvégig, hogy fel is hívja rá a figyelmet: vagyis ironikus álcázásról van szó az el- és kimondhatóság érdekében. Végül mindez, együtt, rafináltan „érintőleges” valóságkritikát és -értelmezést tesz lehetővé, mely nem nélkülözi a szembesülésre késztető racionális keménységet sem; katarzis nélkül.

Hogy aztán a derű katarzisa mi lehet? Nyilván az hozza meg a választ, ha ez a derű többé nem tud már ugyanaz lenni; csak másképp ugyanaz.