Képeslevelezőlap, odaátra

Dallos Sándor apai jóbarátommá lett, mikor zöldfülű íróként, de száz évesre barázdált férfiként a frontról hazajöttem. A háború utáni inflációs nyáron, néhány író barátjával családias felolvasó esteket tartottak Tolnában; ha másutt nem volt hely, kis falusi templomokban, templomkertekben. Szekszárd volt az utolsó állomásuk. Én akkoriban ott újságíróskodtam, s még nem jutottam végleges döntésre, hogy a háború mocskából alig felocsúdva mitévő legyek. Az a szellemi égbolt, amely ortodox szigorral bontakozni kezdett, inkább sorvezetős palatáblához hasonlított, és nem tiszta papírlaphoz. Az ember rákényszerül hogy sommázva döntsön, ha vele szemben is sommázva döntenek. Ha mocskosan törpe a történelem – meg kell építenünk a magunk történelmét. Huszonévesen pedig könnyű a kalandot mitizálni, az exodust; és jogosnak gondolni azt, ami végülis igaz: az ember ügyét bárhol szolgálhatom a magam módján, ahol hagyják. A Lisztesben, egy diófás présház előtt ültünk, s lopóval hoztam fel a pincehűvös bort. Nekem ez a szertartás akkor már eldöntött búcsúzás volt. Az „irodalom” lehűtve, lelakatolva az útibugyor alján; készen a Rimbaud-i szökésre – éppen csak művek nélkül. Mégis lelkesített az ismeretlen, mely nem közli előre a kiszabott sorsot, hanem hagyja, hogy játszmává legyen. Nyitottá. A völgy, ahová leláttunk, marasztalóan paradicsomi volt; a gálicos tőkesorokon a nyugvó nap éppen azt az árnyalatot keverte ki, melyen már nem csak áthallatszanak a neszek, hanem rákarcolódnak. Csak a véglegesség tud ennyire törékeny lenni. Sándor mozdíthatatlan gazdaként ült mellettem. Már sejthette a szavaimból, hogy milyen exodusra készülődöm; s nyilván úgy akart megzavarni, mintha másról beszélne: „Hát ezt próbáld elküldeni egy képeslapon!” – mondta, s körbemutatott. Sok évvel később, Szigligeten, Füst Milán behívott párunkat a szobájába, és felolvasott egy verset, éppen aznap írta. Címet később adott neki: Egy tesszáliai költő az Erinniszekhez. Mi célja lehet még az öreg költőnek? – „S mi a célja? Sírjának barna pereme, igen az, Mert Tesszáliában barna az anyaföld.” Ebből a gyönyörű két sorból hasonló predesztinált csend sugárzik, mint annakidején a Lisztes völgyéből – nemcsak áthallatszanak rajta az otthoni neszek, hanem rákarcolódnak. És mégsem postázható. Vagy mégis? Csodáltam Füst Milán költészetét, szerettem „indulatát” a művészetben, esztétikai előadásaira bejártam az egyetemre. Az ő két sora is lebeszélt a „szökésről”. Másfajta kalandban, exodusban lett részem, mint ami felé elindultam. Magyar író lettem. Ki mondhatja el, hogy maga dönt, noha senki más nem dönthet helyette?