In memoriam Hajnóczy Péter

Ha volt és marad „ködlovagja” a 70–80-as években kibontakozó irodalmunknak, Hajnóczy Péter mindannyiuk közül az élen fog maradni.

A tudat metszet-hűvös szakadékaiba ezidőben ő ereszkedett le a legvakmerőbben, leggyümölcsözőbben és legkilátástalanabbul. Eleve olyan határok közé internálta magát, ahol kis eséllyel lehetett a szakadékok magas mélységeivel találkozni. Ő „egyszerűen” e mélységek felületébe ásta be magát és ott rendezkedett be hideglelős következetességgel, kartéziánus fegyelemmel. S mintegy kivilágítva hagyta magukra a tényeket, a képeket, a repedésekben megnyilatkozó abszurdot, a megmutatkozni tudó igazságok kietlenül alacsony égboltját. A mámornak (gondolhatunk itt a nietzschei-görög értelemben vett dionüszoszinak egy kibernetizált világba való száműzetésére) – olyan magát boncoló józanságával nézett farkasszemet, ami nélkül az apollói is halványabb, hiteltelenebb.

Rosszul tennék a mi közös „játszmánk” időleges túlélői (kritikusok, mások), ha valamilyen szabványosított „torzónak” akarnák illedelmesíteni az alakját. Téves. A legesendőbben, pátosz és romantika nélkül volt bátor, a szó legegyszerűbb és épp ezért a legkevésbé racionalizálható értelmében. Ő is jakobinus volt, mint híres őse; csak a mi XX. századi „létezési” perünkben. Illetve, abban a bátorságban volt otthon, melynek gyakorlása nem előírásos előfeltétele a „megalkuvó egyensúlyba rendezett egyensúlytalanságnak” – noha utalás is lehetne minden művészetre – mégis nagyon sokszor lét-szükséges és kikerülhetetlen kísérő. És világos: ami nem előfeltétel és mégis szükség, az annak is ad és attól is kap értéket, ami nem ő.

Tudjuk, mindig kevés volt neki a szeretet, ami lehetséges. Ilyenkor tett kísérletet, hogy a legutolsó toronyszobába betörjön, akármilyen áron. Ilyenkor kellett a bármilyen szó, bármilyen közelség, az éjszakai telefon, a talponálló, a nem fokozható meztelenség. Szenvedve attól, hogy bármit áldozunk is fel, még mindig felöltözötten írjuk vagy kopogjuk le az utolsó szavakat, és hogy a szemünket is így fogjuk lehunyni. Egyik kötetét így dedikálta nekem:

Ha mód volna rá, egy idősebb pályatársa üzenné neki, hogy a magány valamiféle érdemrend lehet, csak nem közlik, miért tűzik a mellre.