I/C

 

In memoriam Hajnóczy Péter

Ha volt és marad „ködlovagja” a 70–80-as években kibontakozó irodalmunknak, Hajnóczy Péter mindannyiuk közül az élen fog maradni.

A tudat metszet-hűvös szakadékaiba ezidőben ő ereszkedett le a legvakmerőbben, leggyümölcsözőbben és legkilátástalanabbul. Eleve olyan határok közé internálta magát, ahol kis eséllyel lehetett a szakadékok magas mélységeivel találkozni. Ő „egyszerűen” e mélységek felületébe ásta be magát és ott rendezkedett be hideglelős következetességgel, kartéziánus fegyelemmel. S mintegy kivilágítva hagyta magukra a tényeket, a képeket, a repedésekben megnyilatkozó abszurdot, a megmutatkozni tudó igazságok kietlenül alacsony égboltját. A mámornak (gondolhatunk itt a nietzschei-görög értelemben vett dionüszoszinak egy kibernetizált világba való száműzetésére) – olyan magát boncoló józanságával nézett farkasszemet, ami nélkül az apollói is halványabb, hiteltelenebb.

Rosszul tennék a mi közös „játszmánk” időleges túlélői (kritikusok, mások), ha valamilyen szabványosított „torzónak” akarnák illedelmesíteni az alakját. Téves. A legesendőbben, pátosz és romantika nélkül volt bátor, a szó legegyszerűbb és épp ezért a legkevésbé racionalizálható értelmében. Ő is jakobinus volt, mint híres őse; csak a mi XX. századi „létezési” perünkben. Illetve, abban a bátorságban volt otthon, melynek gyakorlása nem előírásos előfeltétele a „megalkuvó egyensúlyba rendezett egyensúlytalanságnak” – noha utalás is lehetne minden művészetre – mégis nagyon sokszor lét-szükséges és kikerülhetetlen kísérő. És világos: ami nem előfeltétel és mégis szükség, az annak is ad és attól is kap értéket, ami nem ő.

Tudjuk, mindig kevés volt neki a szeretet, ami lehetséges. Ilyenkor tett kísérletet, hogy a legutolsó toronyszobába betörjön, akármilyen áron. Ilyenkor kellett a bármilyen szó, bármilyen közelség, az éjszakai telefon, a talponálló, a nem fokozható meztelenség. Szenvedve attól, hogy bármit áldozunk is fel, még mindig felöltözötten írjuk vagy kopogjuk le az utolsó szavakat, és hogy a szemünket is így fogjuk lehunyni. Egyik kötetét így dedikálta nekem:

Ha mód volna rá, egy idősebb pályatársa üzenné neki, hogy a magány valamiféle érdemrend lehet, csak nem közlik, miért tűzik a mellre.

 

Képeslevelezőlap, odaátra

Dallos Sándor apai jóbarátommá lett, mikor zöldfülű íróként, de száz évesre barázdált férfiként a frontról hazajöttem. A háború utáni inflációs nyáron, néhány író barátjával családias felolvasó esteket tartottak Tolnában; ha másutt nem volt hely, kis falusi templomokban, templomkertekben. Szekszárd volt az utolsó állomásuk. Én akkoriban ott újságíróskodtam, s még nem jutottam végleges döntésre, hogy a háború mocskából alig felocsúdva mitévő legyek. Az a szellemi égbolt, amely ortodox szigorral bontakozni kezdett, inkább sorvezetős palatáblához hasonlított, és nem tiszta papírlaphoz. Az ember rákényszerül hogy sommázva döntsön, ha vele szemben is sommázva döntenek. Ha mocskosan törpe a történelem – meg kell építenünk a magunk történelmét. Huszonévesen pedig könnyű a kalandot mitizálni, az exodust; és jogosnak gondolni azt, ami végülis igaz: az ember ügyét bárhol szolgálhatom a magam módján, ahol hagyják. A Lisztesben, egy diófás présház előtt ültünk, s lopóval hoztam fel a pincehűvös bort. Nekem ez a szertartás akkor már eldöntött búcsúzás volt. Az „irodalom” lehűtve, lelakatolva az útibugyor alján; készen a Rimbaud-i szökésre – éppen csak művek nélkül. Mégis lelkesített az ismeretlen, mely nem közli előre a kiszabott sorsot, hanem hagyja, hogy játszmává legyen. Nyitottá. A völgy, ahová leláttunk, marasztalóan paradicsomi volt; a gálicos tőkesorokon a nyugvó nap éppen azt az árnyalatot keverte ki, melyen már nem csak áthallatszanak a neszek, hanem rákarcolódnak. Csak a véglegesség tud ennyire törékeny lenni. Sándor mozdíthatatlan gazdaként ült mellettem. Már sejthette a szavaimból, hogy milyen exodusra készülődöm; s nyilván úgy akart megzavarni, mintha másról beszélne: „Hát ezt próbáld elküldeni egy képeslapon!” – mondta, s körbemutatott. Sok évvel később, Szigligeten, Füst Milán behívott párunkat a szobájába, és felolvasott egy verset, éppen aznap írta. Címet később adott neki: Egy tesszáliai költő az Erinniszekhez. Mi célja lehet még az öreg költőnek? – „S mi a célja? Sírjának barna pereme, igen az, Mert Tesszáliában barna az anyaföld.” Ebből a gyönyörű két sorból hasonló predesztinált csend sugárzik, mint annakidején a Lisztes völgyéből – nemcsak áthallatszanak rajta az otthoni neszek, hanem rákarcolódnak. És mégsem postázható. Vagy mégis? Csodáltam Füst Milán költészetét, szerettem „indulatát” a művészetben, esztétikai előadásaira bejártam az egyetemre. Az ő két sora is lebeszélt a „szökésről”. Másfajta kalandban, exodusban lett részem, mint ami felé elindultam. Magyar író lettem. Ki mondhatja el, hogy maga dönt, noha senki más nem dönthet helyette?

A katarzis előszobájában

Most bontakozó prózairodalmunk fontos állomása Esterházy Péter Termelési regénye. Nem csupán azért, mert ritka önfeledtséggel és erudícióval megírt könyv, hanem azért is, mert – nálunk egyébként szokatlan módon – kimunkált tudatossággal reflektál is önmagára. Önfeledt és átgondoltan programozott. S éppen ennek az utóbbinak a gyümölcse a többszörösen rétegezett szerkezet, mely a régi leleménynek – regény a regényben – olyan újragondolása, hogy ne csak az „általános” mondanivaló elmélyítését szolgálja, hanem e mondanivaló speciálisan magyar, mai és tegnapi, közép-kelet-európai vetületét is távlatos iróniával segítse hozzá az elmondhatósághoz. Nálunk ugyancsak szokatlan eleganciával. Mindez külön elemzést érdemelne, de ezúttal másképp szeretnék közelíteni a regényhez.

Olvastam kritikákat, hallottam sereg magánvéleményt. A legvisszatérőbb megállapítás és észrevétel, hogy a regény frivol, inkább játékosan ironikus derűje, továbbá az a gesztus és anyagkezelés, ahogy a dolgok fölé hajol, kézbe veszi és elejti őket; ahogy értelmez, majd az értelmezést fájdalom-, sőt katarzismentessé teszi; ahogy a szart, bűntevést és igazságtalanságot – személyes és történelmi létünk emez árnyékosabb ékköveit – ugyanazzal a derűvel érintgeti, mint mást. S hogy az így hangszerelt tény- és anyagkezelés már-már megengedhetetlen egy olyan világban, ahol és amikor… Egyszóval, hogy ez a következetesen fungáló derű végül is megfosztja a szerzőt attól, hogy olyan mélységet világítson be, ahol a dolgok valódi lényege megragadható. Amennyire spontán és példákkal igazolható egy ilyen észrevétel, legalább annyira felületes is. Esterházy derűje – értsük tágasabban, mondjunk létezési derűt – nyilván és minden jel szerint alkati; s ez ilyen értelemben az ő magánügye. A mi számunkra az lehet csupán érdekes, hogy mint írói alapállás és alaphang, valóban redukálttá teszi-e a világát, illetve korlátozza-e az eszközöket, amelyekkel írói világát építi. Azt hiszem, igen is, nem is. A dolog bonyolult. Mintha abban akarnánk tételes döntést hozni, hogy a derű csipeszével, gesztusával meg lehet-e ragadni azt a tűnékeny, szép, borzalmas kiismerhetetlenséget, ami a közegünk. Tény, hogy az átfogó lét- és életélményről hírt adó művek – még ha a hit útját járják is – a borzasztóságok fekete lukjai felé közelítenek. Valahol itt van az örökérvényű „lektűrök” és az engesztelhetetlenül keresztre feszítő művek határvidéke; ahol szükségszerűen el is válik az útjuk. Tételes döntésre mindazonáltal nincs mód. A „derűs” anyagkezelést a fenti meggondolással megkérdőjelezni nem lehet, legfeljebb egy más végletű alkat elfogultsága kísérletezhet effélével – ami hatálytalan.

Gyümölcsözőbb volna – Esterházy esetében különösen – ha annak nyomoznánk utána, hogy anyagkezelésének melyek a nemzedéki, történelmi mozgatói; van-e benne olyan elaborálásra való törekvés, olyan személyes és történelmi helyzetfelismerés, társadalmi tapasztalat, még általánosabban: olyan lét-tapasztalat az előbbiek hatására, amely a „derűs” anyagkezelést – ha nem is végleges választással, de itt és most – a járható utak közül még a leginkább hitelesíti számára. Ti. hogy még ezen az úton közelíthet meg leginkább egy igényeinek megfelelő teljességet. S mindez már kapcsolódna ahhoz az új és közös hangvételhez, mely a bontakozó új prózánkból – a különbségek ellenére is – kihallható.

Sokszor fogalmazódik meg fiatalok-fiatalabbak részéről olyasmi, hogy számukra nemcsak idegen, de végső soron célját vesztett is egy olyan irodalom erőszakolása, egy olyan komor hegymászás, mely folyton csúcsokat akar elérni, amelyek netán nincsenek is – vagy úgysem tudhatunk meg róluk semmit. Ez persze egyszerűsítő jelzése egy önmagában nagyon összetett írói-alkotói közérzetnek. S ami még fontosabb: nemzedéki közérzetnek. A csúcsok, a „netán nincsenek is” csúcsok, persze, minden elhárító és távolságtartó döntés ellenére is megmaradnak annak, amik: a teljes világnak, amely nem én vagyok. Amely úgy tesz a maga alkatrészévé, hogy igazában nem avat be önmagába, nem is igényli, hogy beleavatódjak; egzisztál a maga áthatolhatatlan tömbszerűségében, indok nélkül tipor és fölemel, a saját értelmességéről nem ad felvilágosítást – és így tovább. Vagyis teljességgel ésszerűnek vehető, ha mindezt – a szó művészi értelmében is – nem hajszoló kihívásnak tekintjük, hanem a hibás kérdésfeltevések felelősének. Van azonban egy más univerzum, amely érdemben faggatható; más ablak, ahonnét kinézve a világ – ha nem is értelmezhető megnyugtatóan – legalább a véleményünk pányvájába fogható: s ez az én-központú megragadás. (Aminek természetesen semmi köze az első személyű előadásmódhoz.) Amiről itt szó van: a világra alkalmazott nem-személyes kivetítések „klasszikus” sémáinak (amely magát optimálisan „tárgyilagosnak” értékeli) tudatos visszavonása, és tudatos visszavonulás az én mikrokozmoszába: azzal a reménnyel (vagy akár meggyőződéssel), hogy ott a makrokozmosz lényege és értelme is jobban megvilágosodhat. Sőt talán másutt nem is, csak ott. Így nyer polgárjogot minden eddiginél jobban – mert az előzmények itt sem hiányoznak – az intim-személyes szféra eluralkodása, nem egy esetben elefantizmusa; egy olyan bensőségesség, mely az általános érvényességét épp azzal próbálja elérni, hogy mind jobban totalizálja a személyességet: remélve, hogy éppen ez hozza majd mozgásba az olvasó személyességét is – a két tükör összevillan, s mintegy tudósítják egymást: „Nálad így?” – „Nálam így.” S létrejön egy kapcsolat, melybe a kiismerhetetlen „csúcsokat” alig vagy szinte be se kellett vonni. Talán mondani se kell, mennyire más itt az igény s a lehetséges eredmény, mint ott, ahol a világ a maga megfoghatatlanságával in extenso próbál beáramlani a műbe. (Pl. a Száz év magányban; vagy az egyetlen tudat mégsem privatizáló vonatkozásrendszerében, az Ulyssesben.)

Mindezt nagyon sarkítva mondtam el egy tendenciáról, mely más-más módon és mértékben jelentkezik legjobb fiatal prózaíróinknál. A legvégletesebben Tandorinál, a legálcázottabb nyomjelekkel Nádasnál. Esterházy frivol középhelyezett; s ezt nem csupán a „derűs” anyagkezelésével éri el. Privatizáló, én-központú anyagkezelés – bár inkább csak a beállítottságot tágítja ki szükségszerűen – olyan területekre is elsodorja, ahol a világ harsányan kínálja nyersanyagát. A derűnek ugyanis – mivel lényegénél fogva élet-kíváncsi és nem válogatós – nincs módja arisztokratikusan kiszűrni és elhárítani a jelenségek gazdagságát. Befogadja a hálójába. Ellentétben a már eleve alkotói szemléletté, sőt életfilozófiává fejlesztett én-központú kisvilág-teremtéssel, mely – ha valóban következetes – alig kerülheti el, hogy aggályosan gépiessé, már-már magánérdekűvé ne váljon. Némiképp az egynemű gazdagság bosszújaként. (A leglátványosabban Tandori veszélyzónája ez.)

Aminek Esterházy anyagkezelése valóban ellenáll: az igazán katartikus ütközés. Ez ugyan nem helyettesíthető, de valami mégis kárpótol érte: az állandóan működtetett irónia, a bármilyen életténnyel szemben kijátszott játékos-komoly nárcizmus és exhibíció ellenpontozása. Amivel egyúttal azt is eléri, hogy „médiumai” – melyeket s akiket a privatizálásnak és én-központúságnak többnyire alávet, illetve kitesz – nem sínylik meg ezt az írói figyelmet, magukat is képesek adni, nemcsak az írót illusztrálják – azaz, nem azért ítélődnek elsősorban életre, hogy viviszekcióra kiválasztott médiumai legyenek egy túltengő alanyiságnak. Sőt, kétértelmű a saját alanyiságának további szublimálása a választott Mester-Ego, a Goethe-Eckermann párhuzam, mellyel úgy álcáz mindvégig, hogy fel is hívja rá a figyelmet: vagyis ironikus álcázásról van szó az el- és kimondhatóság érdekében. Végül mindez, együtt, rafináltan „érintőleges” valóságkritikát és -értelmezést tesz lehetővé, mely nem nélkülözi a szembesülésre késztető racionális keménységet sem; katarzis nélkül.

Hogy aztán a derű katarzisa mi lehet? Nyilván az hozza meg a választ, ha ez a derű többé nem tud már ugyanaz lenni; csak másképp ugyanaz.

 

Vonalak, születés

Csupán műveket kedvelő képnéző szenvedélyt mondhatok a magaménak, s feltehető, hogy a képnézők nagy része rokonom.

Vagyis ártatlanul meditálok a Százados úti műteremben. Átütőbb, személyesebb és filozofikusabb konfesszió kínálja itt magát, mint amilyennel a hagyományos izmus-felekezetek manapság egyre-másra szolgálnak. Megkapó gyűjtemény: minden ízében archaikus ámulat és áhítat járja át. Az érzékenységnek olyan minősége ez, ami nélkül csak ismereti benyomásaink lehetnek a világról, de nem megértésbe ágyazódó sejtelmeink. És ugyan mit ér a diadalmas ismeret, ha megfejti a soros rejtvényeket, csupán hiányzik belőle a megértés törvényeken kívüli, immár kifejezhetetlen többlete! Pontosan tudjuk, mit ér ez a többlet – ha mondjuk átlapozzuk a lebilincselő technikák világ-árjegyzékét; majd leülünk utána egy haldokló mellé, és elbeszélgetünk vele. Hatásvadász példa, de ehelyütt talán mégsem az. Sőt, tekintsük kiindulópontnak. Találok itt egy szerény fotókompozíciót: Rekviem az édesapáért. Nem kell eltitkolni: a művész édesapjáért. Templomrészlet, szószék, szószékről lelépő pap alakja, majd ahogy távolodik a szószéktől – de jelzésként talán elég is ennyi. Fázisokra tördelt alak, miliő- és sorstöredék, egy hajdani folyamatosság férfiasan tartózkodó sikolya. Vagy éppenséggel ars poetica is? A fázisokban megragadott létélmény számos más képen is visszatér majd. A széttört és lehulló kő diribdarabjainak súlytalanságba idegenített magánya, például. Vajon az összerendeződés előfázisában látjuk a diribdarabokat? Vagy egy fizikánkon túli egység-látomásról van szó? A fenyegető artisztikummal megmunkált fakés áthatol az üvegen; a fa a fán; a szilárd a szilárdon, látható erőkifejtés és kataklizma nélkül. Vajon mindez az áthatolás természetességének a víziója, az abszurdnak és a legegyszerűbb evidenciáknak a lírája? Olyan arché-képzetek fölidézése, melyekben az anyag rokon azzal, ami – úgymond – nem-anyag? Amikor a „valaminek” a születése még nem elválasztható attól, amit mi okos tudatlansággal – nemlétnek gondolunk? Holott lehet, hogy minden folyamatosan együtt van, s csupán mi kategorizálunk, kronologizálunk? Ilyenkor foghat el bennünket az ámulat és áhítat: hogy milyen hallatlan érzékenységgel és sokat-tudással nem tudjuk, amit tudni vélünk. Egy ilyen ars poeticának van azonban további kínzó és művészileg különösen termékenyítő vetülete is. Az tudniillik, hogy egyáltalán és csakugyan: lehet-e elnyugodott folyamatosság? Nem úgy van-e inkább, hogy minden létező egy Kapu előtt tolong, ahol előbb megkísérli magát, megkísérli a maga egyetlen lehetséges formáját; ahol minden sugárzó eldöntetlenségben időzik, precíz bizonytalanban – s ahol maga a létrejövés az élethosszig tartó Nagy Kaland, a Bensőséges Küldetés? És nincs is más, csak ez a Folyamat?

Vajon így van-e ez? Akit megérint az ilyesmi, az mindenesetre be lesz oltva a dilemmával, hogy amit véglegesnek és kimerítőnek gondolhatunk, az mély rokonságban van a ráfogással. Boldog kor, amelyik nem ismerte ezt a dilemmát. Szabados Árpád – úgy érzem – bárminő pikturális ráfogás helyett a teremtő eldöntetlenséghez vonzódik. Ha igaz ez az észrevétel, kép- és látványépítő törekvését legalapvetőbben az jellemzi, hogy magának a létesülésnek célrafutóan indeterminált alak- és formaváltozásait puhatolja és felmutassa. Képvilága dinamikus készenlét a megvalósulás előszobájában. Sodró és iramló híradás a Káosz rejtett struktúrájáról – s épp ennek felel meg a tűéles vonalak, a foltok és elúszó maszatolódások prelogikus rendje, a látszat-hevenyészettség. Hiszen a Káosz csupán a bepillantásunk mélységétől függően „kaotikus” – s végre is a fázisaira tördelt Szent Embrió minden eleme ott van benne, akár kihalásszuk, akár nem. Szabados Árpádot ez a halászat vonzza. Képei a teljesnek és a harmóniának az előzményét gyónják meg, a vajúdást. S mindezt egy olyan térben, mely kizárólag attól létezik, hogy létesülések színtere. Sosem pikturális üres tér, amely valamelyest – paradox módon – láthatóvá is tehető. Szabadosnál ez még ösztönző problémaként sem létezik. Elsősorban olyan tárgyi adalékok, forma- és alakkezdemények foglalkoztatják, melyek úgy lebegnek a tetten ért létesülés pillanatában, mint kipányvázatlan csillagok – várva és felkészülve arra, hogy a tér emberi módon köréjük szelídüljön. Tragikum és mesei reménykedés határvidéke ez. Bizalom a születésben – és szorongás is tőle. Bizonyára innét van, hogy képei legtöbbjén a tárgyak valamiféle csészealj-szomorúságot sugároznak – a még nem domesztikált térben. Színei frivol intimitással hárítják el az összebékítő átmeneteket és árnyalatokat. Ugyanakkor a formák, alakzatok és vonalak játékos revolúciójáról is beszélhetnénk. Ez abból az ironikus bölcsességből sejtet meg valamit, hogy netán a létezés és a dolgok önléte függetlenebb derű, mint ahogy azt elmúlásunk tragikus igézetében gondolni szeretjük. Talán olyan, önmagát felülmúló játék is eleme a világnak, ami a maga kedvére funkcionál; mert a kedv – ha jól és egyetemesen értjük a lényeget – megváltó lendület, szárnyalás, elan vital. S ki tudja, talán még a puszta működésben is lappang valamiféle tragikumra érzéketlen, számunkra felfoghatatlan mosoly. Buddha mosolyog. Nagyon európaian azt tehetnénk fel, hogy a H₂ mosolyogva egyesül az O-val. Ez a piktúra sejt és közvetít valamit ebből a mosolyból. Mit ajánlhatnék? Adjuk át magunkat e képek eldöntetlenségben időző lírájának, mesekép-fantáziájának, vagy a régi mesterek módján kidolgozott egyes tárgyi adalékainak: fölfedezhetjük bennük a megjelenés kertelés nélküli örömét és az egyidejűleg relativizáló öniróniát. Mintha az ontológiai Nagy Játékos mögöttes kéznyomára figyelne Szabados, és az ezekkel rokon „hullámhosszokat” fogná. Ritka és rendhagyó jelenség a mi műanyagból párolt szellemi éghajlatunk alatt. Ezt a dimenziót fölérezni és hírt adni róla: csak az archaikus ámulat és áhítat képességének az adománya lehet.

Társaink, a dolgok, mindig túldobják magukat a fölfejthető törvényszerűségek sáncán – hogy ismét univerzális költészetté szerveződjenek. Ennek a költészetnek soha nincs záróstrófája. Az ilyen ihletésű piktúra ezért nem lezárható, befejezhető, a folytonos létesülésben lélegzik. Ha jól értem, Szabadosnak ez a választott hitvallása. A mindig várandós életre szavaz.

 

In memoriam Bálint Endre

Szeminárium a Dunán

Az volna a feladatunk, hogy vitára ösztönző beszélgetést kezdeményezzünk mai irodalmunkról, az újdonságként értékelhető jelenségekről, az előzmények motivációiról, a lehetséges távlatokról.

Előljáróban egy általános megjegyzést szeretnék tenni mai irodalmunk pozícióját illetően. Többször megfogalmazódott a vád, hogy irodalmunk veszedelmesen távolodik, sőt el is szakad – úgymond – a „nemzeti gyökerektől”. Hogy eszmei-szellemi kozmopolitizmus fenyegeti. A vád, enyhébb szóval az aggodalom mögött nem nehéz felfedezni az áldatlanul manipulált és sanda célzattal utóéletre szorított népi-urbánus vita hiszterizált, valójában mindenestől poros szempontjait és előítéleteit. Sajnálatos, de még mindig szükséges elmondani, hogy nincs ennél vagy amannál „magyarabb” írás. Csak „jó” mű és írás van. S ha azt magyarul írják – mert a szerző ezt érzi hivatásának –, akkor az elszakíthatatlanul hozzá fog tartozni a „nemzeti gyökerekhez”. Mert hová is tartozhatna máshová. A „nemzeti gyökér” nem szent-tehén-kályha, amit egyetlen csempefajtából építettek meg valaha a pusztákon, hanem, hála isten, örökösen módosuló, gazdagodó, változó pásztortűz, búbos kemence, vaskályha, radiátor, konvektor, infrasugárzó: mindegyikhez mi adtuk és adjuk, mi szenvedtük és szenvedjük meg a fűtőanyagot. Egyszer már megéltük a szelektált „haladó hagyományok” időszakát, ami – akármi volt is a szándék – egyetemes kultúránkat csonkította meg barbárul. Ne kezdjünk hát éppen mi „szelektálni”, mégha más motivációk alapján is. A barbárságot semmilyen címke nem menti. De nem akarom a kérdést tovább göngyölni. Talán ennyiből is kitetszik: ma bontakozó irodalmunkat messzemenően hűséges irodalomnak érzem. Csupán a hűséget mélyebb fekvésben, kevésbé hivalkodóan, higgadt ragaszkodással, csábító ködöktől mentesen, fokozottabb világirodalmi kitekintéssel tudja és akarja vállalni. Nincs tehát törés az eszmei-szellemi folytonosságban. Ha volt ilyen, arra az ’50-es években lehetett aggódva felfigyelni.

Mindebből máris következik számos téma-góc, ami tárgyunk megvitatásánál aligha megkerülhető. Csak kapásból néhány közülük: a provinciálisnak és egyetemesnek megváltozott távlatai – a „nemzeti irodalom” fogalmi újraértelmezése – az esztétikai normák világszerte tapasztalható hangsúlyeltolódása és az ehhez való felzárkózás folyamata – a műfajok és műfaji elemek látványosan rendhagyó formációinak korántsem öncélú szerepe és elkerülhetetlensége – az új médiák forma- és eszköztárt befolyásoló hatása – a tradíciók vállalásának, bizonyos tradíciók elhárításának új indítékai – a mindezt elvontabban is meghatározó modern létélmény – az alkotás eddiginél sarkítottabb erkölcsi dilemmái – az írói lét éthosza.

S még folytathatnánk. A hozzászólásoktól várjuk a folytatást és részletezést.

A magam részéről három jelenséget említenék, melyekhez – véleményem szerint – sok más is visszakapcsolható, ami irodalmunk legjobb teljesítményeit jellemezni látszik. Egyik sem olyan azonban, amely nem szerves folyamat gyümölcse volna. Ha ma jelentős fordulat bontakozásáról beszélhetünk, a szakelemzés nyilván kimutathatja, hogy ehhez a közeli és közvetlen előzményt – a klasszikus előzmények mellett – az elmúlt huszonöt év magányos műhelyei teremtették meg, javarészt szüntelenül támadott munkásságukkal. A fejfa nem kevés; a temetők helyén viszont töményebb a humusz. Sine ira et studio lehet ezt már megállapítani, mert a legfontosabb ablakok már kinyíltak; ha nincsenek is éppen kitámasztva, vihar esetére. És annak se látom jelét, hogy a fiatalabb nemzedék ezt az előzményt ködösíteni akarná. Ellenkezőleg. Ami további bizonyíték, hogy „hűséges” irodalom a mai. Csupán a hűségben is a maga autonómiáját igényli, és elhárítja a felkínált pórázokat.

Megvitatásra szánt első megjegyzésem az idő és múlt szemléletére vonatkozik. Ennek a nem újkeletű jelenségnek általánosabb jegyeit húsz éve egy bécsi konferencián – ahol a tradíció és forradalom volt a vitatéma – így próbáltam körvonalazni:

A ma emberének nemcsak a tudománya változott meg, de létezésének a tónusa is. Időzavarba és időeufóriába estünk. A csábítóan szubjektív távlatok mellett az eddiginél mérhetetlenül személytelenebb univerzum nyílt meg előttünk, melyből kilopódott minden kitüntetett fogódzó. Ez arra kényszerít, hogy minden tényt és tendenciát a maga ellentétével együtt vegyünk figyelembe. Így viszont objektivitásunk sem lehet több, mint prolongált munkahipotézis, aminek nincs végső próbája. És ezt csak okos skizofréniával lehet elviselni. A kiiktatott abszolút helyébe pillanatról-pillanatra teremtjük meg az alkalmi-abszolútot, a pillanat elképzelését a relatív időtlenről és végesről. Ennek a következményei igen sokrétűek. A múlt értékei nem devalválódtak, inkább arról van szó, hogy történelmiségük tekintélye lett kevésbé autonóm. Nem múltról és jelenről akarunk tudni, hanem a lét és az emberi relációk egyidejűsített történelméről. Nem kizárólagosságként csodálni a múlt örökségét, hanem belerántva a mába, ha kell, tiszteletlenül, s mintegy megfosztva a saját idejétől. Mintha a történelmiség megszüntetését keresnénk; és ez nem a megtagadás gesztusa, hanem a mélyebb megértés kísérlete. Inzultáló jelenlétté szeretnénk tenni, hogy a mi érdeklődésünk szubjektivizálása révén kapja meg a történelmi hitelességét is. Az aktualitás erotikájával akarunk hálni vele.

Mai irodalmunk szemlélete és az ennek megfelelő technikák – úgy vélem – világosan utalnak egy ilyen folyamatra is. Akkor pedig nem késésben, hanem ezúttal szinkronban vagyunk a világirodalmi trendek egyik legjelentősebbikével – elég csak a grúz Okudzsavát említeni az egyik póluson, a másikon szinte összességében a dél-amerikai irodalmat. A jelenségnek azonban van specifikuma is nálunk. Olyan műfajokat, műfaji fogásokat és elemeket emelt ki látszólagos honi porosságukból, amelyek épp a kontraszthatás révén egy mechanikusan civilizálódó világ és társadalom problémáit – pozitív sokkolásként – még egy archaikusan nem múló kódrendszeren is képes áttükröztetni. Gondolok itt a mitikus-mitologikus vonatkozások fokozottabb szerepére, és a mintájuk nyomán születő szerkesztési és kompozíciós újításokra. Az anekdota és anekdotikusság esetében pedig egy már-már bénító örökség kap egyre inkább új funkciót: ez a nagy hagyományú, zsongítóan titkos nyelv, amelyen bármikor ki lehetett mondani az „iszonyút”, anélkül, hogy ki kellett volna mondani. S ami egyúttal a katartikus megütközés behízelgő oldását is jelentette. Ahogy viszont ma jelentkezik és megifjul, egészen más célzatú. Segítő közege és szövete a mitikus-mitologikus építkezésnek, és a mind fölé emelkedő iróniának. Azt a típusú iróniát vélem számos műben felfedezni, amiben például a cseh géniusz olyan gazdag s a miénkben olyan ritka madár. A felülemelkedés megbocsátó kíméletlenségére gondolok, ami a pátosz, a rendíthetetlen komorság helyett a csendes esőzés viszonylataiban érti meg s szemléli a végre is pusztulásra ítélt szorgoskodásokat. Mindehhez pedig valóban az kell, hogy az időben másképp higgyünk és a múltat másképp lássuk, mint eddig.

Második megvitatásra szánt megjegyzésem – belső logikája szerint – kapcsolódik az előbbihez. Kilépve, vagy legalábbis kilépőben a nemzeti és egyéb katekizmusok önismétlő linearitásából (amire egyébként az epigon dogmatizmusok és konzervativizmusok szoktak illetéktelenül hivatkozni, hogy a gyökeresen más szenvedéstörténetű klasszicizmusok tekintélyével próbálják hitelesíteni magukat) – szabadabb lélegzetvétellel kezdjük fölfedezni az áthallások, a lappangó összefüggések új távlatokat nyitó dimenzióját. Az illúziókat dagasztó ál-objektivitás helyett egyre több műben látunk elmozdulást (vagy már sikeresen többet) a felelősségteljes, vagyis az önreflektáló, magát is megkérdőjelezni képes szubjektivitás felé. Olyasmit sugallva, hogy a szubjektív korántsem ellentéte és ellensége az objektívnak – mint ahogy a foncsor sem ellentéte és ellensége a tükörnek. Szimbiózisuk az áhított csoda, s nem az, ha marcona eszmei elkötelezettséggel szembeállítjuk őket. Hogy ez miért van így, és miért korszerű, hogy így legyen, talán nem itt kellene most részletezni, inkább a vitában kitérni rá. Legfeljebb annyit hangpendítésül, amit egyszer József Attilával kapcsolatban jegyeztem föl magamnak: „A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog” – ez a szív a legnagyobb modernkori nagyságrendek közé tartozik, és a közérzete is ennek megfelelő. Annyira élesen önmaga és önmagára utalt, hogy nem érezheti másképp: határtalan és visszhangtalan tér rabja. A közérzet itt a szubjektív lét, az elhatároltság olyan mértékű felfokozhatóságát éli meg, ami ugyanakkor meg is szabadít annak korlátaitól. Vagyis, ami megszenvedett szubjektív, már olyan ojektivitással lehet rokon, amihez képest az értelem objektivitása csak közelítés. – Nekem mindig gyanús volt, hogy a maga mélyebb valóságában akkor értettem meg az embert és a Históriát, mikor már-már jegessé fokozódó szubjektív elborultsággal elesett bajtársainkból építettünk lövősáncot. Ott éltem meg, mi az objektív bepillantás, nem a történelemkönyvek lapjain. S vajon az író, az irodalom milyen más ablakon keresztül pillanthatna hitelesen és maradandóan a világra?

Végül az utolsó megjegyzésem is szerves folytatása az előbbi kettőnek. Alig tagadható, hogy az irracionális, ezoterikus, fantasztikus, abszurd, mesei és az ezekkel rokon szférák jelentősége irodalmunkban megnőtt. Közvetlenül vagy áttételesen motiválják a valóságszemléletet, a történést, az ábrázolást, az értelmezést. Ez minden jel szerint annak a „mágikus” (vagy mondjam: természettudományunk végkövetkeztetéseitől sem messze eső) létélménynek a következménye, hogy a dolgok pusztán szomatikus megközelítése és skatulyázása csak felületi tudósítást eredményezhet. A művekben több a rejtély, a megoldatlanság, mint eddig. Több a leárnyékolt zug, a töredékesség és a töredék maga. S ez egyáltalán nem úgy jelentkezik, mint meghátrálás, hanem úgy, mint a totalitás új kódrendszere, emblémája. Mi, akik a következő napokat sem tudhatjuk biztosnak és kiszámíthatónak, minden bizonnyal a legtermészetesebb belső hitelességgel teszünk kísérletet arra, hogy valóságunk tablóját, a szakadékokat és az átmeneti réteket ne a tegnapi eszközökkel próbáljuk műbe sűríteni. Korunkkal adekvát lehetőségeinket és eszközeinket kell kutatnunk-keresnünk, sosem függetlenül a valóságtól és az igazságtól. Ezeknek mellőzése más hatalmak luxusa; sosem a szellemé. Tanácstalan és értetlen olvasóinknak is gondolniuk kellene erre.

Két kiegészítő észrevétel kívánkoznék ide. Az egyik, hogy az avantgard, illetve neoavantgard – ha megkésve is, de mindenképpen hiányt pótolva és teljesebbé téve irodalmunk spektrumát – nem kis részben az itt vázolt létélményre válaszolt és kapott mozgalomszerűen erőre – mihelyt nagyobb játék– és publikációs térhez jutott. Ami nagyjában egybe is esett az egyéb modern irányzatok megerősödésével. Ez is mutatja, hogy a külső intézkedések milyen mélyen és nemzedékre szólóan tudnak sikerrel beavatkozni egy irodalom spontán és természetes fejlődésébe. Jóllehet a megszületni akaró gyümölcsök mégiscsak megszületnek. S ez legalábbis el kellene, hogy gondolkoztasson.

A másik észrevétel inkább akadémikus. Joggal tűnhet fel, hogy irodalmunkból – milyen tartósan már – még a kísérlete is hiányzik az igazán nagyigényű totális társadalomábrázolásnak. Gondolhatjuk, hogy a kor alkotói igényei mások, s éppen a kor jellege nem kedvez a totális megragadásnak. Amiben van sok igazság. Ám a világirodalom mégsincs híjával az ilyen vállalkozásoknak. Ezzel kapcsolatban valóban akadémikus szinten gondolkodhatunk el azon, hogy vajon születhet-e egyáltalán totálisabb társadalomábrázolás ott és akkor, ahol az egyén és társadalom létviszonyai és adottságai számos területen nem megközelíthetők az igényes és megvesztegethetetlen etikájú írói szókimondással, vagy csak meghatározott tilalomfák között közelíthetők meg. Meggyőződésem, hogy ez a körülmény irodalmunk irányzatait és téma-kereteit nem elhanyagolható módon befolyásolta. Illetve, fejlődését továbbra is téma-specifikusan teheti, még olyan tolerancia mellett is, mint amilyen nálunk pillanatnyilag biztosítva van.

Röviden ennyi volna, amivel hozzájárulnék a beszélgetés megindításához. Összegezve: mégis az a benyomásom, hogy irodalmunk ma a szemlélet- és horizont-tágulás időszakát éli. Nem beszéltem az új vonások és jelenségek torzulási lehetőségéről, a mindig kísértő egyoldalúság mániáiról, a technikák és módszerek öncélú halmozásáról, hasonlókról. Vagyis a tehetséges hamisságról, a megtévesztő ürességről. Mert akad mindegyikből.

Csak szívvel szabad és lehet írni – vallotta az idős Faulkner a Nobel-díj átvételekor. Ne tévesszen meg bennünket a megfogalmazás lírája. Kíméletlenül van igaza.

 

A valóság édességéről

– sosem lehettek illúzióink. A História éppúgy beleteszi a maga keserű piruláit, mint a személyes lét üzemzavarai.

Kukorelly Endre kötetének már csak azért is szerencsés és találó a címe, mert versvilágában és hangjában van annyi hökkentő, jóllehet szordínóssá csitított és mélyebb áramlású eredetiség, hogy az édesség poklának, és a pokol édességének új és friss hátterét világítsa meg.

Nemzedéktársai közül talán ő figyelmeztet a legmarkánsabban az egyszerűre, az abszurd idill és a provokálóan nyilvánossá tett, sőt a nevetségességig fokozott védtelenség nélkülözhetetlen távlataira. Sürgetően fontosnak ismeri fel a fellegjáró gondolatok korszerű árleszállítását, a pátosz lemeztelenítését, az érzés és érzelmek intim kicsontozását, az idolok körüli ködoszlatást.

S teszi ezt mindvégig úgy, mint aki eltökélte, hogy „szelíd motorosként” bógnizik a mindennapok nyílt és álcázott tankjai, lövészárkai, és az annyi gonddal föllógatott mézesmadzagok között.

Általánosítva úgy is fogalmazhatnék, hogy hangvételében és versvilágában – mutatis mutandis – egy egész nemzedék villantja elő a maga „tétlen” radikalizmusának tisztán megóvott vízjeleit – anélkül, hogy közben koturnust öltve akarna érvelni vagy éppenséggel diktatorikusan állítani valamit.

Ehelyett csupán sejt, ráérez és sugalmaz – autonóm esendőséggel.

Beleszőve mindebbe a felelősségteljes komolytalanságot, a tényekkel maskarázó blaszfémiát.

Miközben a szomorú bohócok biztonságával sikerült neki ott is rálelni az igazság áhítatára, ahol a felületes szem és figyelem esetleg csak egy bicsaklott humor-foszlányba, elkapott röhejbe-mosolyba, az irónia groteszkjébe vél beleütközni.

Mindezekből következik, hogy verseinek legtöbbjét pengeélesre kimunkált együgyűség lengi át, méghozzá olyan desztillált töménységgel, hogy belső és külső valóságunk megcsúfolt és megtiport tényei szinte familiáris bőséggel találhatók meg benne.

Az említettek természetesen sommázó címszavai csupán egy lehetséges elemzésnek – ami talán meg is haladná már a kompetenciámat. Így a továbbiakban is csak rövid villanásokra vállalkozom.

Például annak a banális kiemelésére, hogy ez a költészet – akarva és akaratlanul is – költői.

Úgy értem ezt, hogy a szó legegyszerűbb és legrangosabb értelmében lírai sugárzása, megemésztettsége és megszenvedettsége van. Afelől azonban már nem vagyok meggyőződve, hogy egy ilyen lehetőség, illetve dicséretféle nem hangzik-e kissé kompromittálóan manapság. Ugyanis a legfrissebb költészeti kihívásokkal kapcsolatos emelkedett félreértések meglehetősen rossz hírbe hozták az úgynevezett líraiságot. Úgymond, inkább idejétmúlt kölönc az, mint röptető szárny ama úton, mely a költészet táguló világegyetemébe vezet. Még a kívülálló is érzékeli, hogy a „berkekben” milyen szemellenzősen naiv versengések és hierarchizálási manipulációk folynak az avantgard, a neoavantgard, a pusztán modern-modernista, valamint a tradicionális formációk s hangvételek képviselői és csoportjai között. Mindenesetre a szándékok és törekvések kiélezett különbözősége számos olyan tanulsággal jár, ami éppenséggel kapóra jön, hogy bizonyos félreértések helyébe a sajátos funkciók biztosabb felismerése kerüljön.

Ezt szeretném egy kicsit világosabbá tenni.

Próbáljunk elképzelni egy olyan alkotói éghajlatot, melynek kiélése során elgondolkoztatóan világlik ki, hogy bizonyos szabadjára engedett automatizmusok, valamint egy rejtjeles-rejtvényszerű összefüggésekkel operáló tudatosság formációinak milyen meglepő az azonossága.

Vajon ellentmondás ez? Nem hiszem.

Feltehetően azért van ez így, mert a tudatosság – abbéli igyekvésében, hogy túllépjen önmagán – végre is nagyon kis eséllyel tud lényegszerűen többet és mást produkálni, mint egy bármilyen mélyről jövő automatizmus ugyancsak rejtjeles-rejtvényszerű kaleidoszkóp-mechanikussága.

Ugyanis mindkét esetben – a módszer öntörvénye folytán – hiányozni fog (vagy csak csonkán érvényesülhet) a tettként is bedobott személyesség semmi mással nem helyettesíthető aurája és atmoszférája.

Vagyis az a megszólított személyesség, melyet sem a szervező-szerkesztő tudatosság, sem a tudatmélyi anonim áramlás nem semlegesíthet már, s nem béníthat le.

Természetesen a személyesség ilyen szerepe nélkül is születik és születhet esztétikai inzultus – de ez inkább ahhoz az izgalomhoz, majd elnyugváshoz lesz hasonlatos, mint ami akkor fog el bennünket, amikor egy rejtvénynek nekigyürkőzünk, majd végül megfejtjük. A rejtjelesnek-rejtvényszerűnek valóban ez az egyetlen és nagy pillanata, mely szintén nem pótolható mással: pontosan azt az esztétikai-műélvező inzultusalkalmat biztosítja, amire képes, s ami a funkciója is. Ez a funkciója, és nem más.

De vajon lehet-e kallódóbb, funkciótlanabb valami a megfejtő számára, mint egy megfejtett rejtvény? Az emelkedetten naiv, harcias és elfogult félreértések általában ott kezdődnek, mikor ezt a sajátos, korunkba valóban mélyen gyökerező funkcióteljesítést szektás nagyvonalúsággal mindjárt abszolutizálni is akarják. Holott nyilvánvaló: merőben másról van szó, ha valami a megszólított személyesség lírájából képes kibontakozni.

Az ilyen esztétikai inzultus és objektum mindenekelőtt egy valójában soha meg nem fejthető evidencia: azaz, pontosan ellenkezője a rejtvénynek, a kalkulált rejtvényszerűnek. Csodája és funkciója éppen abban áll, hogy mindig újra rá tud venni, el tud csábítani: gyürkőzzünk neki, s kísértsük meg újra a megfejtést.

Úgy is mondhatnám: reverzibilis esztétikai inzultusként funkcionál. A reverzibilitása pedig mindig új játszma, miután a reményt nem kielégíti, csupán ígéri.

Kukorelly pontos önismerettel tájolja be magát, mikor így ír: „ezekkel a szavaimmal mit csinálok / egymás mellé másolom, sorokat formálok velük / Törékeny műremek / szívesen megbontom a mondatot / lássuk mennyit bír el / lássuk hogyan csuklik össze // egymás alá másolom a közérzetünk / lássuk mennyit bírunk el / és hogyan csuklunk össze műremegve”.

Aki ilyen mórikálva végzi el a módszertani viviszekciót, és sem önmagától, sem ezoterikus-hermetikus gondolatoktól nincs megvesztegetődve és meghatódva: az bizonyára alkalmatlan is, hogy előlegezett teóriák szektás rabja legyen. Aki így szól, az sokkal inkább figyelő-lírai műszer és figyelő-szenvedő-lírai tárgy egyszemélyben. Olyan valaki, akivel a világ és a dolgok érző-lélegző módon tudnak elkeveredni, és ő is azokkal.

Ahogy netán egy ómódi lírai költővel esik meg az ilyesmi – vagy egy holnapival, holnaputánival.

 

Irodalomról – másképp

Sajnos, az utóbbi időben az irodalomról se tudunk másképp beszélni, csak másképp. Csak a politika engedi meg magának azt a veszedelmes luxust, hogy általában úgy fogalmaz, mintha az irodalom nem volna meghatározó eleme a nemzeti egészségnek. Mi nem engedhetjük meg magunknak ezt a kockázatos luxust. Mai válsághelyzetünkben különösképpen nem. Most, a kétnapos konferencia végén megállapíthatjuk, hogy nemcsak az irodalomról voltunk kénytelenek másképp beszélni, de szükségképpen a politikáról is.

Sommázó benyomásom, hogy eszmecseréink eddig nem tapasztalható módon egységesek voltak a szellemi és morális alapelvek megítélésében. S még a fontos részletkérdésekben is. Az ilyen egységes megnyilatkozás nálunk a manipulálás – illetve önkéntes manipulálódás – fegyverténye szokott lenni. Világos, hogy ezúttal másról volt szó. Mindenekelőtt arról, hogy az irodalom szféráját illetően nem volt véleménykülönbség a hatalom „illetékességének” megítélésében. És ez új dolog. A mostani Irodalmi Napok lehetne határkő is – és legyen is az. A hangot megütő korreferátumok – Balassa Péteré, Csoóri Sándoré, Nemes Nagy Ágnesé, Sándor Iváné – mind súlyban, mind minőségben biztosították a szemléleti újat a borús múlthoz képest, másrészt a mérlegelések függetlenségét, erkölcsi hitelét. Viszont, ha ilyen nagy a spontán egyöntetűség, mégiscsak kettőt jelenthet. Jelezheti valamiféle győzelem szentesítését – de lehet drámai vészjelzés is. Az utóbbiról volt és van szó. Sajnos. Mindegyik korreferátumon átsütött az aggodalom, amit nem lehet elválasztani a társadalom egyéb szféráinak kérdéseitől. A válság – amit a sok évtizedes politikai vezetés záróvizsgaként produkált hazánkban – organikussá lett. Sikerült elérni, hogy minden mindentől büdösödik. Így átfogó értelemben igaz, hogy változatlanul nem kielégítően garantált az állampolgárnak engedélyezett játéktér, változatlanul kegy és engedélyezés árnyékában leledzik, aminek visszavonhatatlan jognak kellene lennie. S ezt még aggasztóbbá teszik a megszorítások törvényesített kiskapui. Az aggodalmat a minisztériumi kiküldött megkapóan „tavaszias” szavai sem tudták elaltatni. A glasznoszty nem öntermékenyítő, peresztrojka nélkül nincs fölnevelhető gyermek. A szerelemhez kettő kell. Különben a meddő onánia lámpásházává züllesztjük az országot. Bocsánat – ez triviális, mégis emelkedetten világítja meg, hogy a szabadság milyen szerelem gyermeke.

Itt kell idéznem Balassa Pétert: mindent századszor mondunk el. Amit előbb-utóbb a nevetségesség fenyeget. Szükséges a stop. A nyomatékos magatartás ideje érett be. A pokoli csak az, hogy a megreformált szemantikájú kormányzat is századszor ígéri, mondja ugyanazt – s utána gong. Az egyik gong minősíti a politikai tehetetlenséget, stratégiát, a másik a tehetetlen állampolgárt. A valóban értékelhető elmozdulás feltétele a szavak meghaladása. De vajon hogyan mondhat ilyesmit egy író magának? A szó, a toll méltósága – amit Nemes Nagy Ágnes méltán helyezett fontosságban minden más elé – százegyedszerre mégis csak át kell lobbanjon cselekvő magatartásba. Hogy miképp? Ez már a személyes állapotbeli kötelesség szféráját érinti – ami nélkül kollektív elmozdulás nem lehetséges. Azaz, egyénileg tenni, élni, bizonyítani azt, amit a szó, a toll mond és vállal.

Ennek ellenére fogas kérdés marad: vajon mi béklyózza olyan fatálisan az egyént nálunk, ha csakugyan tenni akar? Banális a válasz: az „úgyis hiába” vén tapasztalata. Ami viszont szorosan kapcsolódik az általános rotáció-hiány masszívan fékező erejéhez. Vagyis, nincs vagy alig van módja állampolgárunknak független-intuitív cselekvővé válni. Foroghatunk a nagy nemzeti forgóajtóban, mégis minduntalan ugyanabba (vagy egy ugyanarra formádzó) londinerbe ütközünk. Aztán kívül rekedünk. Magyarán: értékveszejtő módon gazdálkodunk kicsiségünkhöz képest kivételesen gazdag ember-értékeinkkel. És ez rotáció-probléma.

Nálunk pl. nem ismerik a demokrácia klasszikus felismerését, hogy a kormányválság, kormányváltás összefügg a haladással. Még ha bizonyos átmeneti tünetek ezt cáfolni is látszanak. Az időszakosan felbukkanó kormányválság és -változás egészséges lüktetés: az újnak és újszerűen dinamikusnak szerves bekapcsolódását biztosítja a mindenkori politikai lehetségesbe. Mi ehelyett nemzet-válságot produkálunk inkább – és isten ments kormányválságot. S az elkerülhetetlen személyi rotációnál is gonddal ügyelünk, hogy lehetőleg sziámi ikreket preparáljunk szét a művelethez. Talán világos, hogy ennek is megvan az irodalmi-szellemi vonzata-gyakorlata. A mostani debreceni irodalmi napok komoly lépést tettek az igazi és sürgető rotáció követelése felé – amit ünnepelni kell. S ezt éppen a szemléletet megújító korreferátumok tették félreérthetetlenné (s a hozzászólások többsége). Hogy további reményeket is ébreszthet-e ez – nem tudom. Mindenesetre konok esőcsepp is lukaszthat követ. S mégha holdvilágon nem sül is cipó – a jó pék már olyankor dagaszt. Azt hiszem, sok minden sikerrel dagasztódott ebben a két napban. Hiányérzetem, hogy több foghatóbb, konkrétabb javaslatot lett volna jó hallani. Az összegyűlt anyag publikálása remélhetőleg segíteni fogja a „szavak meghaladását”.