Notesz
Az érzékenyen és élesen megjelenített tárgyban, helyzetben már eleve benne van az epika? S mégha mi akarjuk is bonyolítani, legalább annyira önmagát alakítja? Halott tárgy?? Nem száguld és történik benne – eleve és folyton – a gazdagság, ami ő maga valójában?
*
A líra, mint a személyes és kollektív „én” tükre – a próza, mint a személyes és kollektív „mi” tükre?
*
Lactitia Pikington írja az Emlékirataiban (Virginia Woolf közli) – hogy Swift sosem nevetett, nevetés helyett beszívta az orcáit.
Ennek a befelé mozdulásnak az elemzése megfelelő beleérző talentummal: a mű értelmezésének új rétegeit bonthatná ki.
*
Intuíció? Nem tudom. Valami olyasmi, ami sebezhetőbb, „kikezdhetőbb” – homok. A láthatatlan és foghatatlan szél minden moccanására, üzenetére érzékeny. Egyáltalán nem szikla, nem napi praktikumokhoz idomuló „föld” (döngölt kemény), amelyen mindennaposan járni lehet (és kell). Nem – masszív homok. Folytonos változásaiban és visszajelzéseiben engesztelhetetlenül következetes. Hajlandóság és predesztináltság, hogy bárhová sodródjon, lerakódjon. Keats mondja: „víz felszínére írok”. Másra gondolt? De talán erre is.
*
Így kell eképzelnünk az olasz származású (Guadagni) magyar urat, gr. Gvadányi József nyugalmazott tábornokot, ha néhanap föltűnt a fővárosban: nagy fehér kürtőkalapban, kezében tőrös bot, zsebeiben négy zsebóra, frakkja hasítékában könyv, markában lakkozott japán tobákos pikszis. Miről is írt volna másról, mikor hazatért a kúriájába – mint Egy falusi nótáriusnak budai utazásáról vagy egy magyar lovas közkatona életéről – avagy: A mostan folyó országgyűlésnek satyrico critice leírását szedte versbe. – Szép ez így. Dichtung und Wahrheit. S nagyon fontos az a tőrös bot is, az egyszerre-mindjárt négy zsebóra a zsebben, a frakk, a japán pikszis. Distanc a műtől, valamilyen vetületben fontos! – hiszen tudjuk, hogy’ van ez.
Ötven évvel későbbi apró adalék – mintegy a fordított distanc példájaként: Petőfi a pesti Zsibárus-köz tejeldéjében, a „Depscher”-ben savóval és ordával élt, miközben akasztotta a királyokat. Dichtung und Wahrheit.
*
A naplók varázsa. Újra kezembe kerül Jósika Naplója. Személyes, tiszteletlen, elfogult, szókimondó, frivol, rosszmájú, nagyvonalú, érzékeny, tárgyilagos, pletykás, bölcs, ostoba stb. Elragadó. Élő-lélegző nyelv, szellemes és találékony stílus. Ma: archaizáltan modern. Így lett túlélő ez a szöveg. Csak mikor irodalmat akar írni és felnyújtózni a mintakép prózaíró óriások mellé, az aktuálisnak érzett próza-módi mellé… – Hát nem. De egyúttal örök-szomorú hazai modell is: mint igényes torzóság és másodlagosság.
*
Film c. regényemet féltettem a címétől. Úgy gondoltam, félrevezeti az olvasót, s majd olyasmit vár a regénytől, amire az csak megtévesztően utal.
Szabad asszociációs cím-ötletek, forgácsok gyártására beszéltem rá magamat. Mi jutott eszembe tíz perc alatt?
Akkoriban ez: Rács – Egy séta törmelékei – Búcsú a kertkapunál – Időrend – Jézus, Jézus, nem tetszik, amit látok – Számbavétel – Séta, évgyűrűkkel – Háttal – Verseny – Mutatvány – Helyszínelés – Hány méter kell a pontos célzáshoz – A boldogság esélyei – Amikor akarva van – A hazatérés feltételei – Patt – Ezekben az utcákban ment le a nap – Oldalfény – Beállítás – Befejezés – Látószög – Lassított felvétel – Mozgó állókép – Rendezés és végrehajtás – Érintkezés – A nagy tükör – Földérintő – Búcsú a tényektől – Mellékes észrevételek – Mutatkozás – Helyszíni térképezés – Adataink szerint – Légvonalban – Háttér – Úgy itt a földön is – És úgy lett – Névtelenek sétája – A megfigyelő – Az idő nyolc óra körül lehet – Terepismertetés – Aggroncs – Szúrófényben – Esti kihallgatás – Utcányi ég – Menetelés – Súrlódás – Hajsza – Rövidvágta – Képzelt megfigyelések – Felidézés – Áthidalás – Helybenjárás – Múltra múlt – Elvonulás –
És soha nem fejeződik be a vége – Kiemelések – Idézés – Séta, néma szereplőkkel – Egy délután bemérése – Életrajzi tévedések – Fölfelé – Hogy van tehát? – Hagyjuk – Legördül – Járkálás – Állomások – Tanügetés – Mindennapos… – Forgalom – Hazatérés – Földrajzi szigetek – Hazajáró – Átminősülés – Irány – A dolgok elbeszélése – A tények utcája – Mozgó tények – Napforduló – Itt vonultak ők – Méterről méterre – Élő halottak – Egy régi kép – Nyárvég – Órarend – Aztán minden újra – Perújrafelvétel – Érintésközelben – Egy hazatérés nehézségei – Zuhanás.
Utólag majd mindegyik ötlet, forgács erőltetett racionalizálásnak hatott. Hiába volt a spontán asszociálás, valami azt is a megmagyarázás felé húzta. De micsoda? Talán mégsem kell rázni a fát? Várni kell, hogy ölbe pottyanjon, ami akar? S maradt a legelső, ami lepotyogott: Film.
*
Napóleon 1808 október 2.-án találkozik Goethével Erfurtban. Indokolt sejtés, hogy eszmecseréjük nem minden részlete jegyeztetett föl (Eckermann). Napóleon itt teszi szóvá, hogy szerinte a Werther „nem állja ki a tüzetes vizsgálat próbáját”. Goethe ezzel egyetért. (Lotte pl. milyen pszihológiai indokoltsággal nem tesz említést Albertnek szóban is – a pisztolyokkal kapcsolatban – a maga baljós sejtelmeiről?) – Napóleon ugyanakkor finoman provokál Voltaire Cézár halála c. drámájával kapcsolatban: „Önnek kellene megírnia Julius Cézár halálát. Nagyszerűbben tudná, mint Voltaire. Megmutatni, hogy a világ sokkal szerencsésebb lett volna, ha időt hagynak nagyszabású tervei megvalósítására”. Goethe október 6.-án már ismét Weimarban van. A francia színészek éppen a szóbanforgó Voltaire-dráma bemutatójára készülnek a színházban. Milyen érzések, gondolatok Goethében a bemutató estéjén – pár nappal az erfurti találkozás és Napóleon provokáló-hízelgő megjegyzése után? Goethei „pecséttel” látni el a Nagy Másik rögeszméit? Milyen kísértés? Milyen konfliktus Goethében a „világpolgár” és a „német” között? – Az erfurti találkozás további személyes vonatkozása: Goethe több mint harminc éve ifjúként is járt itt (Amália hercegnőnél, Ernő Ágost Konstantin szász-weimari herceg feleségénél) – talán ugyanazokban a szobákban, termekben, ahol most Napóleonnal találkozott? Milyen (gyengéd?) emlékrajzást indított el benne ez az egész más jellegű visszatérés a régi „színhelyre”? Mit jelentett számára személyesen ez a színhely – s mit a hercegnő? (aki épp egy éve halott volt már, 1807-ben hunyt el.)
Téma.
*
Pontos észrevétel: La Fayette „rádöbbentette korát a tömörség szépségére”; de ez csak azért volt lehetséges, mert korábban azon fáradoztak, hogy „kibogozzák az érzelmeket”.
*
A cselekmény, dallam.
*
Tíz évvel ezelőtti jegyzet; N. P. faggat, hogy mi maradt meg bennem a regényindításából (100–120 oldal, azóta abbahagyott vállalkozás). Ezt találom egy cetlin: „Kevés; de ami épp a túlméretezettségétől hat kevésnek. A kihagyás nélkül működő túlérzékenység folyton hullámzó észrevételei, jelzései mögött nehezen kitapintható a váz. Kissé fogódzó nélkül marad az olvasó az érzékenység burjánzásában (nyelvi vonatkozásban is).” Neki mégis az az érzése, hogy folyton kihagy. Persze; minden egyes darabot nem lehet kézbefogni (Broch). Csak a sugalmazó válogatás adhat hírt a totalitásról. A probléma wittgensteini; magáról a maga kimerítően nem nyilatkozhat, a nyelv a nyelvet nem mondhatja ki stb. Ökonómia és megalkuvás problémák. Az értelmezés, a nem ájult, hanem öntudatba horgonyzott megragadás csak a redukció változatai között válogathat? Banális nehézségek; de mindig újra felbukkannak, mindig ugyanazok. A saját nagyon más eszközeivel, de a flaubert-i álom körül köröz: egy regény, mely nem szól semmiről. (Azaz, mikor a totális summája adná ki azt a bizonyos „semmit”; mint a számok összege a végtelent)
– Legújabban publikált regényrészletei azonban Fejezetek egy emlékiratból – mintha épp ennek a régi vállalkozásnak-álomnak találnák meg a szuggesztív, járható útját. Parttalan epika-párlatot ígér.
*
„Csak Isten két keze / van olyan irtózatosan távol / mintha összekulcsolódna” – olvasom Holan egyik versében. Hirtelen asszociációként Bolyai „párhuzamosai” ugranak be: vajon nem ilyen költészetet kell sugároznia a matematika-geometria legvégső bugyrainak is? De Pascal, Simone Weil summázata is lehetne ez a hideg-forró sor.
Másutt írja: „Gyönge a szemem mindig / ha egy ló sír előttem” –, majd ismét másutt: „Amit Isten kigondolt, azt kéne átérezni itt.”
Párhuzamos sorok.
*
Zsuzsi néni mondja: „A szőlő bálványába ültettem tököt” – „Bálványosra kapáltam” (bakhátasra). – Ilyenkor kell mindig és újra beleszeretnünk a nyelvünkbe. De ahogy a szerelemben sem célszerű agyonhasználni a „szeretlek” szót – író számára sem célszerű, ha minden szavát petárdának tekinti. A ház mégiscsak szerény téglákból épül. Egyedül a Zsuzsi nénik tehetik meg, hogy minden szavuk ékkő legyen – ők önfeledt ártatlanok. Mi azonmód handlékká válunk, ha utánozzuk őket, és semmi nem évül úgy, mint a handlé-portéka. Semmi szó-illuzionizmus tehát. Csupán anyaggá, téglává alvadt illúzió. Nem szemantikai petárda.
*
Bouhours, a nagy francia jezsuita nyelvész és kritikus volt talán az első, aki kertelés nélkül le merte írni: olyan a tökéletes stílus, mint egy pohár víz, melynek nincs íze. Vitatható norma? Mindenképpen haszonnal vitatható. Szükséges volt egyszer leírni. Hogy például kiegészíteni lehessen: mindenki a maga forrásából öntsön pohár tiszta vizet, melynek úgy nincs íze, hogy egyúttal ő maga az íz. S akkor már nem jöhet szóba, hogy milyen ízről van. A lámpa se mondja: én világítok. Világít.
A stílusról még: a 88 éves Miró így nyilatkozott utolsó interjújában: A stílus nem fontos. Egy irányzat önmagában semmire sem lehet mentség. Én mindig a munkákat néztem és az embereket. – Majd Cage-ről és Duchamp-ról: Cage-nek nem annyira a zenéjét, inkább a gondolkodását találom a legérdekesebbnek. Nagyon emlékeztet engem Duchamp-ra. Duchamp gondolkodása mindig érdekelt. Persze, az ő alkotásaiból nem lehetne olyan múzeumot összeállítani, mint például Rembrandt festményeiből. De Duchamp-nál nem is a kész művek az érdekesek, hanem a gondolatmenet, ahogy eljutott egy-egy műalkotáshoz.
*
A gáz követi a hajlatokat (neon) – a fény nem. Mutatis mutandis: a gondolat nem – az érzelem igen? A líra alkatilag precízebb, mint a próza.
*
Nincs virág, nincs virág… – dünnyögöm és sétálok derűsen az őszben. Lappang az érzés, hogy ilyen melankóliában szerettem volna gyermekkorom óta élni. A kedély kicsattanása (aminek végül is nem tudok ellenállni) azzal fenyeget, hogy széttöröm, beomlasztom a dolgok templomkapuját. A legvidámabb remekmű a legszorongatóbban szomorú.
*
A szivárvány hídjának nem a színek a varázsa, hanem az, hogy nincs lába. A fenséges nyomorékság. Az a handicapünk, hogy csupán nyomorúságosan vagyunk épek. Nem részesülhettünk az istenek mindent felülmúló és bekebelező fogyatékosságaiban. A mi társas-magányunkat összemérni a teljes lét magányával? – Hőseimét, szereplőimét az enyémmel?
*
Az időnek is van arca, arckifejezése, teste. Hol Nagy Jánosnak, Nagy Eszternek hívják, hol elefántnak, hol franciakulcsnak. Bármiről írunk, az időről írunk.
*
Néhány útjelzőtábla: A művészet választott igazság (Vigny) – A gondolat természeténél fogva nélkülözi a stílust. – A politika malomkő az irodalom nyakán-hátán. Pisztolylövés a koncert közepén. (Stendhal) – Ahhoz, hogy jól írjunk, el kell vetnünk a közbeeső gondolatokat. (Montesquieu) – A realizmus mindenekelőtt az író szellemi attitűdje, ami a világról alkotott koncepciójának az eredménye. (A fiatal Aragon)
*
T. de Chardin írja a Nagy Monád c. írásában: „…Már teljesen éj borult Chemin des Dames-ra. Felálltam, hogy a front mögé menjek, szállásomra. De amint visszamentem, hogy mégegyszer lássam a szent Frontvonalakat, az arcvonal meleg és élő csíkját, félbemaradt intuíció fényénél láttam, hogy Valami fenséges és magasrendű Valósággá alakul át. Éreztem, szinte láttam, amint nagy egységgé fonódik… S akkor azokra az elképesztő kataklizmákra gondoltam, melyeknek valaha az állatok voltak a szemtanúi. És akkor úgy tűnt, hogy a lassan alakuló Valami előtt én is olyan állathoz hasonlítok, amelynek lelke öntudatra ébred s összefüggő valóságok csoportjait észleli, de nem képes megérteni, hogy minek a kapcsa tartja össze őket.”
Ez a passzus – valahányszor újraolvasom – elszakíthatatlanul kapcsolódik össze bennem a mindentudó Tolsztoj Andrej hercegének felülmúlhatatlan pillanatával, mikor a harctéren fölnéz az éjszakai égre. Keservesen igaz lehet, hogy T. de Chardin teológiai Teremtés- és teremtődés-víziója nem kis részben azért tud olyan földi esendőséggel hiteles lenni, mert a háborút élményszerűen is érti.
*
A hopi indián nyelve ahistorikus, a múlt általános fogalmát nem ismeri, a múlt számukra implicite mindig a jelenben játszódik. Az igealak idő szempontjából e nyelven irreleváns. Pergi = menni. Saja pergi = én menni azelőtt (azaz, mentem). Utóbbi nem azonos a mi fogalmaink szerinti múlttal, sokkal inkább múltba transzponált jelen. Ami gyakorlatilag jelenbe transzponált múlt is egyúttal. Mi ezt a fajta – archaikus-organikus életérzést érzékeltetni tudó – nyelvi jelleget és használatot művi módon közelítgetjük. Nálunk a szemlélet és létélmény evidenciájának másságáról van szó, amihez formálódva csiszolódott, alakult ki nyelvünk. Analóg törekvéseink – főképp a prózában – legalábbis jelzik, hogy baj van a kronológia hitelével, az idő megbízhatóságával. Az organikus teljességre – hála a logikai sarkítások szenvedélyének – csupán szüntelen körülírásokkal tudunk utalni – a közvetlen bemutatás-érzékeltetés nyelvben adott közvetlensége és természetessége helyett. Azt gondolom, a magyar nyelv (irodalmi nyelv) különösképpen alkalmassá tehető, hogy az időt hopi módon lebegtessük. Krúdy pl. számtalanszor él vele. Saját terminus
technicusom: praesens-plusquam-perfectum. Tulajdonképpen ennek a folyamatosságát érezném a leghitelesebb előadásmódnak. Nem ínyenc-színesítő stílus-variánsként, hanem az organikus szemlélet nyelvi többleteként. Ugyanis nem az igeidők szegényítéséről van ez esetben szó, hanem a még érzékenyebb szolidaritásukról.
*
„Átmenet évei a végtelenből a végeshez” – Novalis merhetett csak így beszélni az életével és munkájával (Heinrich von Ofterdingen) kapcsolatban. Ő, aki Sophie halála után ezt jegyzi fel: „Este Sophie-hoz mentem (a sírhoz), leírhatatlanul örvendező voltam, felvillanó lelkesültség pillanatai – a sírt porként fújtam el magam elől, évezredek olyanok voltak, mint a pillanatok, közelsége érezhető volt, úgy hittem, mindig elő kell lépnie.” A lányt tizenhárom éves korában ismerte meg és tizenöt évesen temeti el, hogy maradjon utána a kettős élet: a mű – és követni Sophie-t. Utánahalni. Átmenet évei a végesből a végtelenbe – mi csak ezt a banalitást merhetjük leírni.