A „megállításról” és a „lefutásról”

Kavafisznál a „megállított anekdota”, a „megállított” epikai mozaik a történelmiségtől kap bizonyos fokú csendélet jelleget.

 

A múlt, a historikum legdinamikusabb elemei ellenére is az egyhelyben mozgás élményét adja. Szüntelen ki-nem-lépő kilépés ez. Itt lepleződik le legjobban, mennyire fikció minden ún. már-belátható folyamat – vagyis, amit valójában lefutásában tekinthetünk át. Áttekintésünk szükségképpen egyidejű megállítás is lesz. Minden ellenkező közérzetünk, meggyőződésünk ellenére sem tudunk teljes folyamatot valójóban sem átélni, sem regisztrálni; csak fikcióváltozatot. Átélésünk, röviden: kvantáló. A történés-tér, amit képesek vagyunk befogni, mindig átélés-kvantumba kereteződik. Idő nincs számunkra a maga „folyamatában”, csak egymást követő dinamikus holtpontjaiban.

 

A „valóság illúzió” közérzetének gyökere itt van, noha kétértelműen: mintha a látszólagosság valóság-értékű folyamatában egzisztálnánk, miközben mégis rendelkezünk azzal a skizofrén tudattal, közérzettel, hogy mindig csak egy történés-kvantum van adva nekünk. És hogy ezt csak fikció-szinten élhetjük meg, mint összefüggést – nem lévén igazolható áttekintésünk az összefüggés arányairól.

 

A realizmusok valóság-fikciók – az önmegnyugtatás szolgálatában. Fedni látszanak a valóság olyan lefutását, ami ugyanakkor nem veszi, nem veheti figyelembe, hogy a maga valóban objektív realitását szükségképpen a szubjektív átélés módosításai teremtik meg. Innét az objektivitás mimikrijével kiteljesedő egyszerűsítéseink. De ezek az egyszerűsítések feltételei a (művészi és nem művészi) cselekvés gyakorlatának.

 

A cselekvés, mint tény, mindig „egyszerűbb”, mint az immanens árnyalatai. Kimerítően árnyalt tény nincs. A tények bennünk árnyalódnak. A tények önlétükben magányosak. Én váltom meg, (fűzőm össze) őket.

Úgy érezhetem tehát, hogy mindig éppen „alkalmazott” első okként én indítom be a körülöttem létező világot, mint egy motor.

 

Amit emlékezem, amit igazolt statisztikai biztonsággal a holnapra tervezek, számomra csak egy „megállított-létezés-kvantumban” megélhető élmény, illetve, képzet: mozgás a Mozdulatlanságon, lefutások a Megállítottságon belül.

 

Meglehet: az utolsó szakadék ott van, hogy a világ nem tud olyannak látszani, amilyen; noha éppenséggel azáltal van, hogy látszik?

 

Meglehet: a „látszani” nemcsak a mi közmegegyezésünk, hogy a világ s a dolgok olyanok, amilyennek látszanak; hanem a lét kényszere is, hogy olyan legyen, amilyen nem?

 

Meglehet: a lét azért nem árulhatja el, hogy milyen, mert van? Nekünk viszont azért lehet vélelmünk arról, hogy milyen, mert képes látszani?

 

Vagy túlmutató egyszerűséggel: a lét pontosan az, ami csak lehetőségben tud egzisztálni és éppen ez eredményezi azt, hogy folyamatosan megállítás és lefutás, illúzió és valóság, folyamatosan prolongált fikció és bekövetkezés.

 

Meglehet, hogy a művészet a lét legheroikusabb mimikri-balekje – fáradhatatlan túlmutató mímelő.

 

*

 

Minden elem (eset) szemléleti központ is. Látens vagy kijátszott. A hierarchia azonban mindig meghatározott a megvalósulásban. Nincs esetleges struktúra, csak esetlegesen motivált. A szavak grammatikai értékük stb. révén szintén szükségszerű, lehető szemléleti központok. Új kommunikációs konvenció kialakulásának (kialakításának) lehetősége elvileg bármikor nyitott. A világ végre is kifordítható a sarkaiból; a sarkok-jelölte pontok koordinátáján belül. Bár ezek száma véges, kombinatorikájuk mégis végtelen. A táguló világ (világegyetem) matematikájának végegyenlete csak paradoxon lehet.