Realizmus – nem-realizmus

Két alapvető nosztalgiánk: tettenérni a valóságot és eltérni tőle.

 

Általában: a realizmusok hasonlítani igyekeznek a valósághoz; a nem-realizmusok a valóság hasonlat-rendszerei, képletei kívánnak lenni.

 

A totális hasonlítás, hasonlat, fikció egyformán megvalósíthatatlan. Egyrészt beavatkozásunk elkerülhetetlensége szigetel el a valóságtól; másrészt a fikció is függőség, lévén valamilyen valóság továbbgondolása.

 

Nincsenek tiszta képletek, de van uralkodó vonás. Csak eszerint osztályozhatunk és különíthetünk el.

 

A múlt realizmusai célkitűzésekhez formált (deformált) valóságot járnak körül. Ehhez szabottan egyszerűsítő elhagyásokkal, ráfogásokkal, kitüntetett elemekkel élnek; s mivel minden eleve-célkitűzés egyértelműségben keresi a súlypontját, e realizmusok egyúttal szuggerálják is az egyértelműséget. Kimerítőnek tüntetik fel a beépített okokat, kielégítőnek a „szabályos” logika ajánlatait, mint történés-magyarázatot. Azaz, úgy szubjektivizálnak, mintha nem azt tennék. Sommázva két módszert ismernek: a) a célkitűzésekhez legjobban illő valóságelemeket meghatározó módon használják fel és építik bele a műbe; azzal az engedménnyel, hogy a spontánul kitalált elemek határozzák meg a valóság-jelleget a művi hasonlítás révén. Tükrözésük ennyiben szükségképp közvetett lesz s ez sokféleségükben is közös marad; b) a másik módszernél csupán a hangsúly fordított: meghatározó igény a valóság-elemek még fokozottabb dokumentáló, konkrét és közvetlen beépítése a műbe, és a kitalált elemek eleve ehhez igazodva kell szolgálják a válóság-jelleget (naturalizmus és különböző változatai).

 

A múlt nem-realizmusai („tiszta fikció”) többségükben rokon ellentétei a kor realizmus-elképzeléseinek. A képzelt valóságnak olyan célkitűzésekhez formált hasonlatai és hasonlat-képletei, melyek kapcsolatba és összefüggésbe hozhatók az egyértelmű valós-valóság szemléletével. S számítanak is az egyértelmű megfejtésre, hasonlóan koruk realizmusaihoz.

 

A mai realizmusok már eleve kritikussá teszik (kénytelenek tenni) az egyértelműség jogát és hitelességét. Valóságismereteink következményei miatt szükségképpen abszurddá, numinózusabbá, kiszámíthatatlanabbá váltak: elkötelezetlenül nyitottá. A fokozottabb igényű objektivitás-norma szintén támogatja a többértelműséget, mivel objektíve lettek igazolhatóbbá a tettenérésünk határai. „Ha a realitás felfoghatatlan, akkor nekünk felfoghatatlan koncepciókat kell kovácsolnunk” – írja Hegel. Ez ma a legidőszerűbb realitás-igényt és lehetőséget fogalmazza meg. Megfejthetőség és realitás-igény viszonya megváltozott.

 

A mai nem-realizmusok ugyancsak sok szempontból hozhatók kapcsolatba a kor realizmus-normáival. Sőt, ma lényeg szerint is közelebb kerültek egymáshoz – a határvonal elmosódóbb. Lévén meghatározóbb közérzetünk, hogy nemcsak az elérhető objektivitás fiktív jellegű, hanem a fikció is potenciálisan „objektív” – miután a táguló tapasztalat és a csupán elgondolhatónak a végső egymásba tükrözése révén valóban azzá is válik/válhat. Ennek ellenőrizhetősége viszont nem eleve igényelt feltétel, elegendő, ha a kor kalkulusai legalábbis valószínűsítik. Az abszurd és képtelen mind kevésbé tud „megállapodottan” abszolút lenni.

 

Az eddigi realizmusok és nem-realizmusok mögött mindeddig döntően motivált az abszolútnak valamilyen tisztelete, számításbavétele. A metafizikai kivetítések és a természettudományos felismerések korábban együtt hitelesítették az abszolútot. Ennek hitele ingott meg; bár nosztalgiája megmaradt. Lehetséges kitörés: az alkalmi abszolútba – és az ott berendezkedés.

 

Az alkalmi abszolút következményei a művészetben: változó modellek – változó érvényességek – többértelműség, mint a konkrét formája – megnevezés helyett utalás – enigmatikusság – azaz: nem cél a megnyugtatás és megértetés minden áron.

Az utalás mai funkciója: pontatlansággal rámutatni olyan pontosságra, ami megnevezhetetlen – pontosan megadott elemek pontatlan kapcsolatba hozásával rámutatni a megnevezhetetlen pontosságra.

 

Szürrealizmus pl.: pontos elemek önkényes-ellentmondásos összefűzése.

 

Szürrealizmus intuitíve teszi azt, amit a kamera mechanikusan: elemek szigorú egymás-mellé-rendelését, spontán kombinatorikáját hozza létre. Mint a direkt műfajok általában: friss élménnyé téve az élet irányíthatatlanságban tobzódó gazdagságát.

 

Végülis: az okok végtelenek és a tények lehetséges száma (esete; Wittgenstein) véges.

Az esetlegesség és kiszámíthatatlanság az objektivitás jelzője lett.

 

A logika ajánlatai zárt rendszer ajánlatai csupán.

 

A szökevény valóság hitegető harcban áll az elhatározásainkkal. Nem enged el bennünket; talán mert gazdátlan nélkülünk?

 

*

 

A „tények tisztelete” közérzet – bár némiképp ellentmondásnak látszik – valójában inkább az eddigi realizmus-sémák okozta csömörre válaszol, és nem a „tiszta” fikció jegyében született művek sémájára. A hasonlítás eddigi szabványaival vitázik, a hasonlat-képletek normáival; ami nyíltan más. A ráfogás kiszűrése és csökkentésének lehetősége érdekli.

 

A direkt műfajok szükségképpen a többértelmű valóság megragadását szolgálják. Ugyanis elemeikben összehasonlíthatatlanul pontosabbak a realizmus eddigi normáinál; miután elemeik spontán egymásutánja és egymás-mellettisége nélkülözi az eleve-koncepciót. (Más kérdés, hogy csak kevésbé, de nem teljesen; ami már a szükségképpeni beavatkozás problémájába csúszik át.)

 

A szürrealizmus puszta technikája (fontos ez a szűkítés) analóg a direkt műfajokéval: önmagában pontos elemek „vak játékára” hívja fel – végülis – a figyelmet. Azaz, ennyiben a totális történelem (egyáltalán: a történülések) alap-felfoghatatlanságára utal, mikroméretben. Ha igen, mindkét megközelítés úgy hagy éhen, ahogy az élet, a történelem: totális értelemben.

 

Felfoghatom a művészetet úgy is, mint ennek az éhségnek a kompenzálását: mint teremtő beavatkozást az „értelmetlenség” ellen.

 

Vagyis ahogy az életben is: szándékaimmal, célkitűzéseimmel kompenzálok.

 

Akarom, nem akarom: a művészet gesztusaival, reflexeivel tudok csak elviselhetően és értelmesen élni.

 

Alkotásban egzisztálhatok csak.

 

A szürrealizmus – minthogy elsősorban költői ihletéssel valósult meg a különböző műfajokban – a belső, lelki dimenzióban valósított meg egy fokozottabb valóság-tettenérést. A külső realitástól pl. kevésbé elszakadni tudó próza csupán kevésbé radikálisan tudott és tudhat erre az útra lépni. Mégis: költészet és próza bizonyos rímelése az eddiginél sokkal természetesebb, elkerülhetetlenebb már.

 

Más aspektus: a történelem (történülések) kis fázisai követhető cél- és értelem-normákkal szembesítenek. De ezek szakaszos érvényűek, s így ambivalensek is egyidejűleg. A valóság kis parcellái – amit a direkt műfajok pl. lehetőleg beavatkozásmentesen igyekeznek követni – nem csupán látványossá teszik, de banalizálják is a kielégítő megválaszolhatóság hiányát. Banálissá teszik a kérdésességben való egzisztálást. Abban a közérzetben lakályosítanak bennünket, hogy az élet-tények spontán szövődése összességében nem rendszerezhető. S ez éppen a tények tiszteletének köszönhető. Az élet-tények kis parcellái – noha elemeikben nagyon erős a mimikri, ti. hogy éppen most célszerűek, világosak és logikusak – összességükben mégis radikálisabban szembesítenek az ilyen kérdésekkel: csakugyan van, de miért? van, de mit is jelent? van, de mi haszna? Radikálisabban, mint az ún. realizmusok.

 

*

 

Mindenek ellenére sem indokolt a művészettől választ, megnevezést várni, csupán utalást, sugalmazást. Így a direkt műfajok – de az ezek irányába eső más megközelítések is – az említett szempontból kétségkívül kritikusak. Bár a sugalmazás „alkatilag” következik belőlük, a tanulságuk, példájuk és objektív agnoszticizmusuk nélkül a más jellegű modern művészetek sem tudnak korszerűen önmaguk lenni. Alapvetően módosult tehát, és módosulnia kell a módszereinknek, önhittségünk formáinak és a „végleges” tablóink válaszainak. Bárhogy fejezzük is ki őket.

 

Azaz, itt kell éles különbséget tenni az ismeret, a megismerési szint – és a megértés között. Egyre kevéssé keverhetjük össze a kettőt nagyvonalúan.

 

A direkt műfajok a technika minden eszközét igénybe véve folyamatosan közvetítik az egzakt információk, tények egyre rétegezettebb gazdagságát, minden ábrázolás és bemutatás lehető nyersanyagát (így a fikció új változatainak nyersanyagát is, biztosítva a valóság „tovább-gondolásának” új perspektíváit) – vagyis, miközben a legradikálisabbak abban, hogy kiszűrjék és elkerüljék a sugalmazást – gyakorlatilag mégis a sugalmazásban megragadható megértést mélyítik el.

 

A megértésnek technikája van: öntevékenységben nyílik ki. A befogadó ismeret egyként lehet passzív vagy aktív. A megértés igényli – mintegy kihívásra adott válaszként – a kiegészítéseimet. Kibontakozása ismereteim és kiegészítéseim együttese révén lehet csak azzá, ami majd mind a kettőt meghaladja. S éppen az a sajátsága, hogy nem objektiválható, közvetlenül nem ábrázolható, nem kimondható. Így a mű-megértés is a küszöbön túl van.