In memoriam Huszárik Zoltán

Nem sztorit, lekerekített történetet terveztünk filmre vinni, hanem Közép-Európa, szűkebben Magyarország mindennapos élettényeiből összeálló, sűrített film-epikát. A realitás kimetszett tényeit összefüggésbe hozni egy nép, egy táj kollektív létezésének a panorámájával. Mindezt nem a megszokott tér-idő kronológia figyelembevételével, hanem az összefüggések olyan logikáját követve, ami a valóság elemeit úgy általánosítja, hogy túllép a sztorik irodalmiasságán. Vagyis, ahogy többnyire élünk, átélünk. Ahogy a valóság pillanatról-pillanatra millió elemet rendez el bennünk; akár a kaleidoszkóp, mely minden mozdulatra az adott X számú elemet folyton új képpé állítja össze. Azt reméltük, egy ilyen megközelítéssel – noha különböző egyéni sorsok mozaikjaiból építkezünk – mégsem kötjük mondanivalónkat egy vagy több sors és történés kizárólagosságához. Helyette a kronológia szokásos logikájának megbontásával reálisan (azaz, nem szürreálisan, nem abszurdul, nem szimbolikusan és allegorikusan) általánosítunk.

Huszárik filmjeiben az ilyen törekvésnek előtörténete van; saját újabb próza-törekvéseim is ebben az irányban keresnek új játékteret.

Különösen Huszárik Elégiájának összefüggés-rendszere nem idegen a fentiektől. A Szindbád építkezése sem. Noha mindkettő másképp, mégis mindkettő hajlik arra, hogy úgy állítsa meg a művön belüli időt, hogy egy mindenkori idődimenzióban is érvényes lehessen. Vagyis az állandó jelenidőben keresni meg azt a kollektív érvényességet, amiben a tegnap és ma közelebb kerülnek egymáshoz; s már előlegezik egy lehetséges jövő jelenidejét. Úgy általánosítani tehát, hogy maga a valóság általánosodjék, a maga egészében – s ne egy adott sztori, konstrukció akarja elhitetni, hogy mi volt, van, lesz, hogy mi a valóság.

Az Elégia az állatok, tárgyak, tájak elemeinek egyenrangú mellérendelésével egy aktuálisra mindig lefordítható térképet – közérzet-térképet – tud szuggerálni. A maga módján a Szindbád is ezt teszi, a nosztalgikus megszállottság és közérzet síkján. Úgy érzem, a vázolt szemlélet és megidézési mód „új” filmnyelv is lehetne. (Semmi sem új.) S az irodalmiasságnak – mert hiszen ezúttal is szerkesztett műről lenne szó s nem mozaikok dokumentum jellegű összevágásáról – ez elkerülhetetlen „irodalmiasságnak” is hitelesebb formájára nyílna kilátás.

Tovább árnyalva: az embert adni – az emberit magát. Feltételezve, hogy ehhez nem az egyént (az egyéni sztorit stb.) kellene ezúttal általánosítani, hanem megkeresni az egyéni kis-mozaikok összefüggés-rendszerét olyan jelenidőben, ami az emberit nem múló lehetőségben ábrázolja – egy mindig továbblépő összességben.

Az Elégiában frappánsan érvényesül a létezés nem-múló, nem pillanatnyi érvényességű emberi-tárgyi-állati szomorúsága. A Szindbádban a nosztalgiák és érzelmek (bizonyos területekre exponált) halhatatlansága. S éppen azért, mert a múlt mindkettőben jelenidejűvé lett. Mindannyiunk közös sorsára tudott utalni az egyes sors- és történés-mozzanatok hierarchia nélküli megbecsülésével; s ha kell, illogikus összefüggésbe-hozásukkal.

Amire a magam részéről tematikusan gondoltam:

1. A Pontos történetek, útközben című regényem; egy bizonyos hazai-közép-európai „mélyvilág” mindennapos élettényeinek kis gyűjteménye.

2. Tervezett másik regényem téma-anyaga; egy történelembe széthulló „középpolgári” család tagjainak bolyongása s az ehhez kapcsolódó emlék- és élettény-anyag – a századelőtől máig.

Mindkettő jellemzője: egyetlen alak szűri meg s láttatja mindazt, ami a film. S aki egyben a kamera pártatlansága is. Úgy láttat, hogy kissé mindig háttérben marad. Nem ő motiválódik elsősorban, hanem rajta keresztül, jelenléte révén a világ (s a „mozaikok” sora). Ő hívja elő a valóságot, és benne saját magát is, persze; de nem egy kiemelt sztori-vonulat kiemelt főhőseként.

Ami az első témát illeti, az asszonyalak, az utas, mintegy másképp felfogott változata lehetne Szindbádnak. Vagy ha jobban tetszik: ellen-Szindbád, az ellentétesség olyan nyíltságával, ami már rokonítja is őket. Egy nem önmagába rögzített alkat (mint amilyen példaszerűen Szindbád) bolyong itt – ellenkezőleg: a figyelő részvét és részvétel, a magát kioltó és másokat megmutatkozni hagyó „női-ellen-Szindbád” ez az utas. A megfigyelés, az ösztönös „katalizátorság” elhivatottja. A dolgok, sorsok, történések utazgató hídja – dolgoktól dolgokig, embertől emberig.

A másik témát is felfoghatjuk úgy, mint egy utas bolyongását és történetét, akihez kapcsolódik ugyan az adott család, az adott történelem mozaik-világa; csupán itt sem az ő sorsa a fontos, s szokásos értelemben. Azért utas a filmben, hogy rajta keresztül fedhesse fel magát egy széthulló család mitológiája. Férfi-ellen-Szindbád tehát.

Mindez azt is jelenti, hogy mindkét utas bizonyos értelemben perszonifikált, átélő kamera is. Úgy tűnhet, hogy ezzel megsemmisítjük az egyént, a személyességet, a kivételességet, a hőst; akinek – hogy élményként bekebelezhessük – oly szívesen rendeljük alá magunkat nézőként, olvasóként. De ez a megsemmisítés csak látszat. Más valóságra, más közérzet tudatosítására törekszik a fent vázolt „grammatika” és „nyelv”. A személyesség olyan öntudatos szerénységére, ami korszerűbbé teszi egyéni méltóságunk alapjait és távlatait. S mintegy ábrázolással, formanyelvvel is igyekszik utalni arra, hogy létezésünk „testvériessége” épp abban a felismerésben van/lehet, hogy semmik vagyunk a többiek nélkül.