Film és könyvKözhely, mégis újra és újra melegen kellene tartani – legalább emlékeztetőül, higiéniából: igen, még mindig több rossz filmet nézünk meg s vagyunk képesek elviselni, mint könyvet. A képnek bocsátjuk meg azt, ami valójában megbocsáthatatlan. Mert olyan rettenetesen élethű, mégha rettenetesen elrontott is. Erre a csalárdságra semmi nem képes, csak a film. A helyzetet még bonyolultabbá teszi, hogy a film nemcsak egy testi rezdülést, centinyi tárgyi részletet tud tetszés szerint felnagyítani, hangsúlyossá tenni (s mindezt barbárul direkt élethűséggel) – hanem ugyanígy az ízlés, elvek, célok, mondandó stb. hamisságait is fokozottabban kirívóvá teszi. Ami jó. Csakhogy épp a képi mivoltával mindjárt csökkenti is a hatást, észrevétlenül semleges kíváncsiságba, ámulatba, hökkenetbe szivárogtatja el a kritikát, mérlegelést, tanulságot, el- vagy megítélést. Helyette ámulunk: „Milyen furcsa a szája… Fantasztikus egy szeme van!… És hogy lovagol!… És micsoda mellek!…” stb., vagy a táj, a környezet, a tárgyak, a világ ömlesztett rekvizítumai a filmen: valóságosan, érdekfeszítően és kivédhetetlenül… Csak éppen mire és milyen értékszinten használódik fel mindez? Próbáljon egy dilettáns író tájat leírni, embert elénk állítani; azonnal megbukik. Egy dilettáns filmcsináló nem (legalábbis nem azonnal). Még ravaszabbá teszi a dolgot, hogy míg dühvel-bosszankodással „végig-szórakozzuk” a rossz filmeket – közben óvott igényességünket sem tagadjuk meg, csupán „fektetjük”. A film aktuálisan ható felelőssége mérhetetlenül nagyobb, mint az irodalomé. Ez McLuhan nélkül is belátható. Gondunk lehetne, hogy a tartósabb felelősség mégis az irodalom rangja, keserve maradjon. Nem a film ellenében, korántsem. A nagyobb múltú felelősség jogán. Elképzelhető, hogy a jászolban – végezetül – mégis könyv fekszik? |