Esély és handicap az irodalomban – közép-európai szemmel

A kérdés, amit érinteni szeretnék, nem teoretikus. Több köze van az írás és mű életéhez, mint az elméletéhez. Talán ezért is beszélünk róla olyan keveset. Pedig ha jobban szemügyre vesszük, egyre árnyaltabbnak mutatkozik.

Kérdésem tehát az, hogy az esztétikai értéktől függetlenül is, milyen formában és motivációkkal teremtődik meg egyes irodalmak számára az esély, illetve, a handicap?

Spontán válaszunk általában az, hogy bizonyos törénelemformáló erő és helyzeti adottság – a különböző korszakok szellemi hatásövezetén belül – szinte törvényszerűen emel ki mindenestől irodalmakat, mint általános érvényűnek elfogadott egységet, patternt, norma-konvenciót. Más irodalmak viszont – ezeket nevezném itt „izolációs helyzetű” irodalmaknak – csupán egyes műveikkel, alkotóikkal tudnak beépülni az ún. világirodalmi köztudatba, általánosabb ismertségbe. Ehhez járul még az egyes nyelvek eleve adott pattern-ereje, ami minden vonatkozásban nagyobb esélyt is jelent.

Úgy tűnik hát, hogy a hierarchia szülőanyja maga a Bábel; és az izolációs státus bele van építve az egyetemesség szerkezetébe. Kérdés, hogy ennek milyen gyakorlati következményei vannak és lehetnek az alkotók számára? S vajon meghatározó módon befolyásolja-e a művészi nyersanyag felhasználásának módját, irányát, játékterét?

Két rövid anekdotával folytatnám.

Thomas Mann budapesti látogatásakor találkozott az egyik neves írónkkal, Móricz Zsigmonddal. Móricz Erdély című regénye akkor jelent meg németül. Mann szóba hozta a regényt és bevallotta, nem kellőképpen érti, bár érzi, hogy nagyszabású mű. Móricz válaszában jelezte, hogy neki Mann műveinek olvasásakor nem volt hasonló problémája. Vagyis nyilván nem arról volt szó, hogy Mann közvetlenül a regényt – mint écriture-t – nem „érthette”; hiszen Móricz regénye semmivel sem bonyolultabb, mint a Les Thibault, például. Mann a Móricz művének „izolációs” érvényességű hangsúlyaival, viszonylataival, historikumával stb. került információs zavarba, és ezt puszta écriture-ként sem pótolhatta kielégítően a regény az olvasói élményben.

A másik anekdota még világosabbá s árnyaltabbá teszi a problémát. Sok éve már, hogy egy bécsi kerekasztal-konferencián megismerkedtem Audennel. Egyik beszélgetésünk során Thomas Hardy neve is elhangzott. Auden azt fejtegette, hogy Hardy művei nem a nagyságának megfelelően mentek át a nemzetközi irodalmi köztudatba; de ő ezen nem csodálkozik, mivel Hardy olyan mélyen angol, hogy az világirodalmi szempontból már handicap is. Őszintén meglepődött, mikor ennek ellenkezőjét kezdtem bizonygatni. Vagyis az történt, hogy Auden, az angol, öntudatlan természetességgel a kelleténél kevesebbet tételezett fel az izolációs helyzetű irodalom, illetve olvasók befogadó és megértő képességének szükségszerű tágasságáról. Egy ilyen szükségszerűségről neki, mint angolnak, nem is lehetett belső élménye. Nem szorult rá, hogy legyen. És ez nem értékítélet, csupán jelzése a helyzeti determinánsok fontosságának.

Persze, ezek csak anekdoták. Arra mégis jók, hogy bizonyos alapnehézségek, dilemmák mérlegelését életszerűbbé tegyék.

Egészen pontosan azt, hogy bizonyos történelmileg fémjelzett pattern- és jelentőség-konvenciót egyes irodalmak érvényesebben és köztudottabban hordoznak – és hogy ez a művészi nyersanyag érthetőségét, ismertségi hatósugarát mindenképpen befolyásolja. Nekem, mint magyarnak, értenem kell – illik – a francia, angol, stb. irodalmak szövetének történelmiségét, a sajátosságok számos árnyalatát, anélkül, hogy sikerrel igényelhetném ezt cserébe.

Tegyem azonban mindjárt hozzá, hogy ez elsősorban olyan művekre áll, melyeknek a szövete döntően társadalmi. Azaz, olyan háttérre és alapra hivatkoznak, melyet megszoktunk és elfogadtunk az „általános” keretének is tekinteni – konvenciószerűen. Illetve, ha nem, akkor többnyire olyan vallomásra számíthatunk, mint Thomas Manné.

Tehát az ugyanaz nem mindig ugyanaz. És ez nem feltétlenül jelent érték- és minőségkülönbséget is.

Mindezt azonban meg is kérdőjelezhetjük mindjárt, mivel annyi a látványos és meggyőző kivétel, az ellenpélda. Nem haszontalan tehát, ha azt is mérlegelni próbáljuk, vajon a kivételnek mi a külső és belső motivációja. Illetve mikor és milyen körülmények között mutatkozhat az izolációs helyzetű irodalmak számára nagyobb esély.

A dráma például gyakoribb kivételnek látszik. Talán mert eleve stilizáció? Mert mindig és mindenütt hús-vér valósággá tud és kénytelen válni? A Nórát például – ha történetesen egy nézői-olvasói gondolatkísérletet végzünk el magunkban – úgy tűnik, hogy könnyebb általános érvényűnek és érdekességűnek éreznünk színpadon, mint egy norvég társadalmi regényben. Ott inkább tűnne elhatároltnak az egyetemestől, s noha értékeinél fogva fontos híradás maradna, de nem annyira maga a Híradás – ahogy színpadon annak érezték és érezzük még mindig.

Feltűnhetne továbbá az is, hogy az izolációs helyzetű irodalmak rurikus tematikái, prózája hosszú ideig – amennyiben az esztétikai érték sem hiányzott – spontánabbul tudtak a világirodalomba szervülni. Ezt feltehetően az motiválta, hogy a rurikus körülmények és a hozzájuk kapcsolható reflexek, reflexiók, helyzetek és történések archaikusabban közös és ismerős élményanyagra támaszkodnak. S ez a megértést, elfogadást is megkönnyíti.

Bonyolultabb a képlete a differenciáltabb kultúra, civilizáció és társadalom irodalmainak. Jóllehet a rokonságuk közös sablonja látványosan meggyőző lehet – de ez mégis csak a felszín. Ugyanis éppen a differenciáltság teremt sokkal mélyrehatóbb sokféleséget és olyan sajátosságokat, melyek az egyöntetűség látszata ellenére is az idegenség érzését mélyítik el. Valószínű, hogy ez nem választható el a differenciáltsággal együtt járó általános alap-elidegenedettségtől – megteremtve annak is a sajátosan differenciált formáit. És az esély is ehhez igazodva teremtődik meg: olyan irodalmakból szippantódnak ki az ún. számontartott értékek, melyek révén ez a differenciáltság egyetemesebb érvénnyel élhető meg.

A motivációknak ismét más rendje, mikor a meghatározó jellegű irodalmak vitális ereje halványul és az izolációs helyzetű irodalmak számára így teremtődik a korábbinál nagyobb esély. Ez a helyzet lehet átmeneti, de lehet egy véglegesebb kulturális folyamat kezdete is. Ilyenkor fordul elő nagyobb valószínűséggel, hogy az „izolációs kuriozitás” a hiány helyét betöltve tud általános érthetőséggé tágulni. És egyben szükségletté. Kavafisz ezt a szellemi, kultúrtörténeti pillanatot sarkítja ki könyörtelenül a Barbárokra várva című versében.

Friss modell a dél-amerikai irodalom hallatlanul gyors és szuggesztív betörése a világirodalmi értéktudatba. Ebben egyéb motivációk mellett bizonyára nem elhanyagolható az a tény, hogy az európai irodalomban a történet archaikus gyökerű szerepe megingott és erős tendenciát mutat, hogy önmaga párájává finomodjon – noha kétséges, hogy tartósan és pótolhatóan nélkülözhető. A dél-amerikai irodalomban ugyanakkor új hitelességgel és jelentőséggel tudott jelentkezni. Párája, vize is van a nyersanyaguknak, másrészt értenek hozzá, hogy a tényekből, történésekből felszabaduljon a mitológia: vagyis a lélegző elementaritás. A mai európai irodalom mintha kevésbé meggyőzően kísérletezne a pára-víz házasítással. Vagy a pára túlságosan művi, vagy a víz páraképtelen. Közelebb esik az irodalmi-művészi „algebrához” – ami kétségkívül redukció; és távolabb a lélegző elementaritástól – ami ugyanakkor nem vonja kétségbe, sőt, sikerrel tudja integrálni az „algebra” művészi szféráját is. Az „algebra” – sok jel mutat rá – előbb-utóbb hiányérzetet szülhet. A dél-amerikai irodalomnak – nagyon vázlatosan jelezve az okok egyikét – ez a konstelláció teremtett a korábbinál nagyobb esélyt.

Külön elemzés tárgya lehetne az észak-amerikai irodalom növekvő szerepe.

Észak-Amerika a fejlődésnek nem azt az útját járta, mint amit az egy helyhez gyökeresedett népek a nemzetállammá szerveződésük során. A pionír számára nem az volt a természetes kihívás, hogy egymást kiegészítő párhuzamossággal teremtsen kultúrát, illetve civilizációt. Meglévő kultúrbázisát hasznosítva – amit vitt magával – a civilizációs kihívást helyezhette előtérbe s ezzel olyan fejlődést indított el, ami a kultúra jellegét, lehetséges autonómiáját újra fogalmazta. Ma sokkal közvetlenebbül és egyenrangúbban, sokkal egzisztenciálisabban éljük meg kultúránk teljesítményeiben a civilizációnkat is, mint eddig bármikor. Kultúránk bizonyos értelemben elveszítette „exluzív szüzességét” – és ez kétségkívül észak-amerikai hozzájárulás az egyetemes fejlődéshez. És nem kisebb kihívás, csábítás, mint a dél-amerikai – noha éppenséggel más pólust jelöl mindkettő.

Ismét más szempontokat vet fel az Uralig elgondolható Európa kérdése: ti. a kultúrkörök határproblémáját. Hol az élő és szerves összetartozás, egymásrahatás limese? Oroszország, majd a forradalmi Szovjetunió a messianisztikus újra-fogalmazás igényével, illetve a politikai-ideológiai megtagadás értékpusztító normáinak végletei között viszonyult Európához. Nélküle mégsincs újkori-modern Európa. Ezt épp a francia Vogues tette először irodalmi felismeréssé Dosztojevszkij kapcsán. Az orosz történelmi és kulturális lét viszont önként vállalt „skizoid izoláció” Európa nélkül – ha fenntartja vallásos hevületű, missziós aspirációit. Szellemi-irodalmi vonása azért szűnt meg szükségképpen a XIX. századi hatalmas teljesítményei után, mert olyan saját-értékek megtagadását is vállalta, melyekről sem Európa, sem a világirodalom nem mondhat le. És ez kétségkívül skizofrén helyzet. Napjaink friss eseményei nyomán talán remélhető, hogy az orosz értékek hazai megbecsülése lassú pálfordulással ismét bekövetkezhet s így az egészséges kapcsolat is helyreállhat a közös múltú Európával. Az Uralig elgondolható Európát csak ez teheti vitálisan is működni tudó valósággá.

Egyúttal ez a kulcsa Közép-Európa szellemi-kulturális jövőjének is.

Ez a térség azonban az esélyek és handicapek vonatkozásában is külön stúdium. Politikai geográfiája miatt – az európai fejlődéssel való összeforrottsága ellenére – Európán belüli sajátos izoláció. Sokszor kényszerült szellemi-művészeti elszigeteltségbe – és nem csupán a fasizmustól a legutolsó időkig, máig. Izolációjából mindig szakaszosan tudott csak kitörni, de még ilyen feltételek mellett sem szűnt meg soha az európai fejlődés alkotó, iskola-teremtő és hagyományőrző részese lenni. Éppen ezért hat sokszor visszásnak, mikor szellemi és művészi teljesítményei méltánylásánál az indokoltnál jobban kerül előtérbe e térség politikai tragikuma, pikantériái, a politikai időszerűség erotikája. Nyilvánvaló, hogy ez Közép-Európával kapcsolatban jóideje nem is nagyon kerülhető meg – mégsem tekinthető igazságosnak és tárgyilagosnak, ha kizárólag vagy döntően ez a szempont válik uralkodóvá a méltánylásnál, megítélésnél és értékelésnél. A politika jön és megy, a szellemi és művészi érték marad. Ha az utóbbira nem figyelünk oda, ez érdeklődésünk és kíváncsiságunk értéknívóját is minősíti.

További részletezése az esély-handicap problémának, hogy a már eredetileg is izolációs helyzetű próza számára vajon jelent-e, s ha igen, hogyan jelent külön terhelést, ha vállalt vagy kényszerű emigrációban születik. Itt ugyanis vaskosan és parlagian merülhet fel a kérdés – akár az emigrációs lét kezdetén, akár később, folyamatában – hogy: miről írjon és hogyan?

Említsünk néhány jelentős példát. Gombrowicz mindvégig lengyelül írt, Beckett és Ionesco az anyanyelv aposztatái. Beckett pattern-erejű nyelvet és irodalmi közeget váltott át hasonlóra, Gombrowicz és Ionesco nem. Amire mégis fel kell figyelni, hogy műveik javát tekintve egyikük sem a valóságot reálisan modellírozó irodalom művelői, hanem olyan prózáé, amely az écriture de l’existence tágasabb kategóriájával címkézhető.

Vajon mert alkatilag is ilyen prózára születtek és alkalmasak? Minthogy jelentős aposztatákról van szó: egészen bizonyosan.

Tehetünk azonban más észrevételt is. Számos esetben következik be, hogy írók, akik tartós vagy végleges elszakítottságban élnek – különösen, ha a közvetlen kapcsolatok zárlatáról is szó van, mint a disszidensség új jogi státusa esetében – előbb-utóbb a személyes alkati-írói adottságuk ellenére is, az említett écriture de l’existence irányába kanyarodnak el. Vagy ha mégis a reális modellírozást választják, bizonyos lassú eljellegtelenedés következik be, a tehetség személyességének elszürkülése, banalizálódása. Vagy abból az emlék- és élményanyagból, nyelvi közvetlenségből élnek és dolgoznak, amelyből valamikor kiemelődtek. Ami viszont, ha nem frissülhet meg: elérheti a maga kritikus határát. Az is bizonyos viszont, hogy azok az írók, akiknek eleve rokon volt az alkatukkal az écriture de l’existence formanyelve, világa – azoknak a művészi teljesítményét kevésbé töri meg vagy deformálja a kényszerű vagy vállalt elszakítottság. Sőt lehet, hogy éppen ez bontakoztatja ki az igazi tehetségüket.

Ismert író említette egyszer nekem, aki kamaszként került ki Angliába és angolul ír: talán mindenről tudok írni angolként, de hogy egy angol gyerek hogyan játszik és gondolkodik valójában – ott megáll a tudományom. Pontos észrevétel, de lehetne bátrabb is. A tudatnak számtalan olyan rétege van, melyek nem emelhetők ki az élmények alapkörnyezetéből és csonkulás nélkül nem operálhatók át egy másik alapkörnyezetbe. Ez viszont feltétlenül kikezdi egy lényegében reálisan modellírozó (vagy arra is támaszkodó) próza önfeledt eredetiségét. Akarva-akaratlan a műviséget erősítheti, a téma és motívumkezelés autonómiájába önkéntelenül is beépítheti a csonkítás és önkorlátozás elemeit.

Az elmondottakat elsősorban provokáló hangosan gondolkodásnak szántam. Főképp a nehézségeket említettem, de éppen azért, hogy tudatosításukkal igyekezzünk túl is lépni rajtuk. Meggyőződésem, hogy az esélyek és handicapek problémája minden vonatkozásban változóban van. Szoros összefüggésben az új szociológiai tényezőkkel, a technikai adottságokkal, a politika és hatalom új és kényszerű lehetőségeivel. Már csak önérdekből is fokozottabban kell érdeklődnünk egymás iránt. A kuriózum devalválódott – az ún. általános differenciálódott. A sajátos közelebb került az egyetemeshez, az egyetemes a többértelműséghez. Ez pedig az önmegmutatásunk minden motívumát befolyásolja. Nyitottabbak vagyunk – bár nem azért, mert a történelmi ember humán magatartása lett nagykorúbb. Egyelőre csak az értelem és az érdek teremtett új helyzetet. Információban és hatásátvitelben valóban egyek lehetünk már, de ez önmagában még nem megértés. Ez csak ismeretanyagnövekedés. A szellemi-lelki feldolgozással, vagyis a megértéssel még változatlanul adósok vagyunk. A folyamatot azonban csak lassítani lehet már, megállítani nem. Hogy ez gyakorlatilag hogyan fog eltérni a jelenünktől – a kultúrtörténeti futurológia témája lehet. Itt csak az irányváltozás elkerülhetetlenségét akartam jelezni. Hiszen a harmadik világ távlati esélyeit, történelemformáló szerepét még igazában számításba sem vettük. Sem a fehér ember sors- és szerepkilátásait egy újra rendeződő emberi egyetemességen belül.

Neves költőnk, Illyés Gyula írta le egyszer, hogy az ún. „kisnépek” a maguk számára és örömére teremtenek világirodalmat. Úgy érzem, ez a rezignált megállapítás nem mentes némi durcásságtól. Mintha azt venné csak figyelembe, ami eddig szükségképpen volt, és nem azt, ami szükségszerűen lenni akar. Ami a jövő esélyének ígérkezik. Ha emberszabású földlakók maradunk.