Meditációk Közép-Európából

 

Egy per historico-patológiája

Elek Judit filmje a Martinovics-per újra-megrendezésére korlátozza magát, mégis úgy hat, mint egy perújrafelvétel – s ennek egyik oka bizonyára az, hogy nem azt teljesíti, amit általában elvárunk egy filmtől. Kihívóan a szavakra koncentrál elsősorban, mozzanatokra, amelyek gondolat-értékűek, s az ilyesmi inkább csonkítani szokta a film lehetőségeit. Hogy mégsem ez következik be, az nem kis részben a témának köszönhető: az ábrázolás így tudja még filmszerűbben dramatikussá tenni, hogy amit látunk-hallunk, az éppen az értelem vaslogikájú abszurdja. A Martinovics-per szövegei különösen alkalmasak rá, hogy ilyesmit dokumentáljanak. A rendezés erénye, hogy nem beavatkozik, hanem előhív, s biztosítja, hogy az eredeti szöveganyag győzzön és mutasson túl önmagán. Így még a minimumra csökkentett technika is álcázottabb a szokottnál. Tere se nagyon van. Táj alig csúszik be, helyette az egyhangúan visszatérő arcok közelije válik egyre tájszerűbbé, belső tájjá. Amit a kamera monomániás ismétlődéssel befog, az már nem élet-tér, csak egy ablak nélküli dimenzió, amelyben logikusan és abszurdan forognak a fogaskerekek: mintegy figyelmeztetve, hogy mi lepleződik le, és mit kell perújrafelvételen érteni. Működik itt azonban egy másik effektus is, egy ősi. Pusztán attól, hogy az iratok és dokumentumok elvontságából húsba-vérbe galvanizálódik az egykori dráma, gondolatilag is felgazdagodnak a lehetséges értelmezések – lévén a mimus archaikus kulcs ahhoz, amire a gondolat már nem tudja rávezetni magát. Mennyire kitalálhatatlan egy olyan „megrendezett” alma-lehullás, amilyen Newtonnak adatott! De gondolhatunk a kollektív intuícióra is, mely a győztes forradalom után kitalálta és igényelte a Téli Palota elfoglalásának újra-eljátszását, a valóságnak megfelelő tömegekkel, számos halottal a sorsdöntő színhelyen – hogy az archaikus mimus révén is „megszentelődjék”, ami történt. A nürnbergi per „eredetije” ma is további gondolatokat ébreszt, nem évül. Ha volna „eredetije” a Dimitrov-pernek, a vádlott kivételes magatartása más intenzitással volna felidézhető tanulságul. Nyilván a mi hazai pereink, rehabilitálásaink mementója is katartikusabb élménnyé lett volna a társadalom számára, ha a megőrzött képi közvetlenség vagy a valósághű újra-játszás konfrontációja is megélhetővé teszi. Ami egyébként még mindig bekövetkezhet (amikor porlunk már) – ha egy nép művészi és erkölcsi önellenőrzése nem béna. Mindezek ellenére alapvető félreértés azt hinni, hogy ez a film rejtjeles beszéd akar lenni, mondjuk, a Rajk-perről. Kamerája egy mechanizmus tágasabb történelmi bugyraiba merül le, s ilyen célra a mi jakobinus perünk – minden előzményével, következményével együtt – időtálló sűrítmény: előre-hátra sommáz. A mi Duna-térségünk nehezen feldolgozható „gubanca” – s nehezen kiheverhető is. Motívumainak szövevénye vitatott rejtély, számos meggyőző értelmezést kínál, és ugyanolyan meggyőzően a cáfolatukat.

Ami elsőre feltűnik, hogy olyasmi demonstrálódik itt, ami nem egyszerűen egy forradalmi-politikai szándék megvalósításának természetes ellentmondásaival rendelkezik, hanem a logikus illuzionizmus abszurditásával is. S ettől ugyanúgy nem mentesek az összeesküvők, mint a per legfőbb irányítói és a vallató apparátus. Az ilyesmi sosem véletlen, s mechanizmusa emlékeztet az indukált pszichóziséhoz. Kialakulása nagyon összetett folyamat, de legáltalánosabb meghatározó körülménynek az látszik, hogy a hatalmat olyan kamarilla képviselte itt, melynek mindig nagyobb érzéke volt az abszolutizmushoz, mint az alkotmányossághoz – ami önmagában nem ritkaság, de a mi térségünkben speciális szindrómává tudtak szerveződni a következményei – gondolkodásban, magatartásban, a függés és nem-függés megélésében. (Később majd Kafka, Musil, Hašek, Krleža lesznek ennek a mesteri analizálói: s hogy nem írhatunk melléjük egyetemesebb kipillantású magyar „analitikust”, csak annak tudható be, hogy talentummal mitizáljuk a saját sérelmeink kivételességét, a taktikusnak vélt késleltetést, míg végül már nincs tétje-haszna a kimondásnak.) Másrészt, ebben a kamarillában nemcsak ahhoz volt erő, hogy már ébredése pillanatában elfojtson valamit, hanem kellő vakság is, hogy fejlődésképtelenné manipuláljon tovább már nem megtagadható engedményeket. A francia forradalmat követő, emlékekkel terhelt restaurációból, például, hiányzott már az ilyen megfontolt-merev törekvés (ha a vér, panama, romlottság nem is) – és még számos példa, ahol a hatalom eleve képes volt arra, hogy nagyobb érzékenységet áruljon el a jövő iránt. Ilyenkor gyakorlatilag a Marquise kód-értékű „Après nous le deluge”-e helyett a nietzschei „Die Wüste wachst, weh dem, der Wüsten birgt” ígéretesebb felismerése érvényesül – amihez majd Heidegger fűzi hozzá, hogy a sivatag fogalmilag nem csak pusztítást jelent, hanem minden igazi növés meggátolását. Vagyis ésszerű azt gondolni, hogy a hatalom gyakorlásának pragmatikus alternatívája, ha abba – a dinamizmus feladása nélkül – az észszerű kétely is szervesen beleépül. Azaz messianisztikus fanatizmus nélkül, mérsékeltebb önhittséggel működteti magát; ami bizonyos mértékig és jobb híján még bűnöket, nagy tévedéseket is pozitív előzménnyé minősíthet – távlatilag. Ezt nevezhetnénk a hatalom előrelátó reakcionizmusának: mikor az omnipotencia egyszerűen önérdekből és ösztönös okossággal a Kiszámíthatatlanra is játszik, hagy ennek is játékteret. És teszi ezt anélkül, hogy igazi vagy vélt érdekeit megtagadná, csupán alkalmassá teszi magát az elkerülhetetlen históriai változásra. Ami mindenesetre természetesebb lefutású, áldozatmentesebb lehetőséget biztosít a jövő formálódásának.

A demokrácia, ha valódi, jobb pillanataiban a maga belső evidenciái révén tudhat erről; hiszen az axiómáiban lényegszerűen ez is benne van. Annak, hogy ma nyugati és közép-keleti Európáról beszélhetünk, döntően ilyen fejlődéstörténeti háttere van. Fontos észrevennünk, hogy a „Habsburg-Bécs” és az „örök-Moszkva” – bár eltérő hangsúlyokkal – strukturálisan mennyire analóg módon hárította el, hogy a Kiszámíthatatlant is számításba vegye, s hogy az érték-átmentődés esélyeit eleve ne akadályozza.

A Habsburg politikától más okokból sem állt semmi messzebb, mint egy ilyen felismerés. Európa legrégibb uralmi rendszeréről volt szó, s ez is belejátszott (más „alkati adottságok” mellett), hogy karaktere abszurdizálódjon, a történelmet behatárolt képzelőerővel élje meg, mint valami pedánsan körvonalazható Iskolai Feladatot. Erre épült rá a paternális küldetés-ideológia, melytől nem lett idegen a képzet, hogy az egészet egy mitikussá ködösülő Hivatal liturgizálhatja. S ennek az anyanyelve a logikus illuzionizmus. Ami egyébként mindig bekövetkezik, mikor a folyamatos félmegoldások, elodázások sosem a nevükön neveződnek, hanem manipulált kivetítésként axiomatizálódnak. Így válhatott természetessé, hogy egy eszméket ütköztető perben vádlott és bírája már a Monarchiában sokban hasonlíthatott egymásra. Az összeesküvő ilyen körülmények között könnyen belekénytelenedik, bele-tévesztheti magát abba, hogy ugyanazok a logikus hazugságok jelentsenek számára korlátot az összeesküvésben, másrészt alapot a védekezéshez, mint amilyenek a hatalom számára axiomatikusak. Játszma ez, ahol megközelítően ugyanannak az „istennek” a nevében vallatnak, védekeznek, ahol politikai „eretnekségről” lehet már beszélni, ami veszedelmesebb, mint a „pogányság”. Megteremtődik a politikai inkvizíciós perek légköre és mechanizmusa. A mi perünkben ehhez hagyományosan is biztosítva voltak az előfeltételek. A monarchikus jónak és egységnek az ideája, a Nagy Álom predesztinációs tekintélye a jakobinusaink számára is ambivalens Rubicon maradt, s nem engedte mindenestől elszakadni őket attól a logikus illuzionizmustól, melyet ugyanakkor a káték szellemében felszámolni akartak. Másfelől megvolt a saját logikus illuzionizmusuk is, tekintettel az előkészítetlen és be nem érett társadalmi háttérre. Utóbbi azonban mégis elhanyagolódhatott, miután Európa másik felén egy totális forradalom nyújtott olyan reményt, hogy a példa erejével fog hatni, és az alvókat is fölébreszti. (A gyors bekövetkezésre számító tervezésnek ezt a romantikáját a történelem mindig újratermeli, s nyilván a jövőben is így lesz.) A filmben-perben mégis állandóan nyugtalanít egy belső kérdés: az összeesküvők a Monarchiát valóban megreformálhatónak tartották-e, vagy jakobinus következetességgel le akarták rombolni. Nem eldönthető. Az előkészületek dokumentumaiból nem facsarható ki egyértelmű válasz, a védekezés szövegei pedig különösen felismerhetetlenné teszik a határt őszinteség és taktika között. Ha sikerülne tisztázni a kérdést, a per és résztvevői a magyar radikalizmus történetében azonnal egyértelműbb minősítést nyerhetnének. Megszűnne a homály és zavar, az eszmei felemásság is más fénytörést kapna, tragikusan nagyszabásúnak lehetne értékelni a politikai dilettantizmus elemeit, Martinovics személyét nem illetné a kalandorság és patológia gyanúja, s a társaiban is többet és mást kellene csodálnunk, mint a becsületesség, bátorság, az emelkedett naivitás és nyíltság kivételes bajnokait. Csakhogy: itt eleve nem volt, nem is lehetett szó egyértelműségről: ugyanannak a „szentesített tisztázatlanságnak” a logikai rendszere determinálta mind az összeesküvést, mind a halálos ítéleteket is. Nem valamilyen racionalizálható igazság, hanem egy jogrendbe betáplált szakralitás nevében ítéltek – és a mi összeesküvőink ehhez képest nem tudtak pogányok lenni. Mivelhogy az összeesküvéseket, forradalmakat karakterizálja is az, amiből kiszakítják magukat.

Röviden talán ezek lehetnének azok a historikusan is megragadható nyomjelek, melyek a per és a film jobb megértéséhez szükségesek. Innét kezdve már kevésbé garantálható, hogy elemzésünk nem távolodik el a közvetlenül megragadható tényektől – hogy tényközelben maradhasson.

Van ennek a hús-vér-eleven perújrafelvételnek egy lebegtetett motívuma, mely a Monarchiát meghatározó olajozott működtetés személytelen abszurdjában fölcsillantja a lázadó, a forradalmi személyeset. Schilling kormánytanácsos és Martinovics kapcsolatának lappangó motivációja ez: a vádlotté és a legközvetlenebb vallatójáé. Kiindulásul emeljünk ki két mozzanatot, egyet magából a perből, egyet a filmből. Vegyük elsőnek a megragadhatóbbat: Martinovics fantasztikusnak tűnő terveit, gondolat-konstrukcióit, melyeket a Monarchia megmentésére dolgoz ki és ad elő a per folyamán. Korántsem olyan elrugaszkodott, végiggondolás nélküli rögtönzések ezek, mint amilyennek az első pillanatban látszanak. Főképp, ha a Monarchia záróvizsgáját nézzük; s ez még akkor is így van, ha eldönthetetlen, hogy mennyiben motiválta őket a védekezés kétségbeesett találékonysága, egy nem mindennapos elme rendhagyó intuíciója. Az, hogy Schillinget hogyan és mennyire őszintén gondolkoztatták meg ezek a tervek, nem dokumentálható. Tény viszont, hogy a per bécsi szakaszának lezárása után nyugdíjazták (vagy maga is kérte ezt?) – mindenesetre feltűnő az időbeli egybeesés, s talán az a körülmény is, hogy alig ötven éves még. A film kikezdi ezt a homályt, s egy olyan jelenetet komponál, melyben a magányos Schilling (már úgy értve, hogy a fülelő inasa azért ott van a közelben) a Marseillaise-t fütyörészi – miközben naponként hallgatja Martinovics Monarchia-mentő javaslatainak áradatát. Mindez a filmen belül talán túlságosan is kisarkított, de kétségkívül egyike a legfontosabb jelzéseknek, mert a dráma kevéssé racionalizálható vonatkozásait döntő ponton tudja a valósághoz kötni. A Marseillaise egyértelmű politikum, de az adott esetben többet is jelent: vádlott és vallatója között éppen a személyesség hangütése. Eszmei érzelmi belekalandozás a másikba? A kérdést nyitva lehetne hagyni, ha nem kapcsolódnának ide azok a jelenetek, mikor a kormánytanácsos feszes körülményességgel beszámol fölöttesének a vallatás pillanatnyi állásáról. Nincs értékelhető megingás ezekben a beszámolókban, fokozatosan mégis felfedik a vallató belső áthangolódását a perrel és Martinovics személyével kapcsolatban. Noha ugyanakkor mindenestől azt fogadja el, ami történni fog, s ami nem is történhet másképp. Lehetne méricskélni, hogy a film és a valóság kikalkulálható Schillingje mennyire hozhatók fedésbe. A történész jellemzése szerint a kormánytanácsos csöndes, szerény, rokonszenves jelenség, magabiztos és önálló, a fennálló rendnek megbízható híve, de soha nem csúszómászó, illetve, amennyire hivatalnok, ugyanannyira polgár is. Nem rendkívüli karakterjegyek, bár néhány közülük alkalmas lehetett arra, hogy az ő beosztásában szokatlanabb hangsúlyt kapjon. Egy ilyen perben már az elütő is gyanús, a gyanú is bizonyíték lehet. Ha személyiségét azokéval hasonlítjuk össze, akik a pert alacsonyabb vagy magasabb szinten irányították, annyi mindenképpen kitűnik, hogy Schilling kormánytanácsos kivétel lehetett a bécsi apparátusban, bár még nem kifogásolható módon. Könnyen elképzelhető, hogy volt benne valami, ami csak bizonyos rendhagyással tudott megfelelni a Monarchia-szindrómának, s a perbeli munkája ezt fölerősítette benne. De egy ilyen méricskélésnél sokkal gyümölcsözőbb, ha azt gondoljuk, hogy Schilling – akárki volt is – pusztán szerepköre és helyzete révén számunkra determináltan – kulcsa a per és a Martinovics-probléma megértésének. Lényeget sűrítő alkatrész, közbeiktatott elem, valaki, de egyben valami is, tárgya és alanya a viviszekciónak, a nélkülözhetetlen ráfogásoknak, aki a per valamennyi szereplője közül azért kényszerül megkülönböztetett módon élőnek maradni, mert a valóság tünteti ki ezzel: ő egy reális hipotézis. Nélküle Martinovics nem tudna valóban élőként lépni ki a papiros-sírból.

Ha csupán annyit teszünk fel, hogy a végnélküli „beszélgetések” során, az idegölően elhúzódó vallatás atmoszférájában Schilling és Martinovics úgy intimizálódtak egymás számára, hogy az már lehetővé tette, hogy bizonyos fokig egymást megkísértsék – akkor még nagyon is tényközelben maradtunk. Az elmúlt ötven év vallomásai és visszaemlékezései minden korábbinál bővebb adatokkal szolgáltak ahhoz a pszichológiához, mely az eszmei meggyőződésük és tevékenységük miatt rabságba vetettek és vallatóik viszonyát – bizonyos idő eltelte után – jobban vagy kevésbé meghatározza. Az adatok és önmegfigyelések olyan archaikus léthelyzet-mélységekbe világítanak be, ahol nemegyszer a függés-kapcsolódás ős-változatai tudnak megteremtődni – a lehető legtorzultabb formában. Kiderül e vallomásokból, hogy mindennek elkerülhetetlenül köze lesz egy torz isten-és-teremtménye viszony abszurdjához, mely annyiban mégsem abszurd, hogy a halál kapujában még ez látszik a legkevésbé hazugnak. És minden torzsága ellenére is „rokonságban” tud maradni a függés-kapcsolódás eredeti irracionalitásával és pszichológiájával: mintegy annak az imitációjába – értsd, poklába – menekül. A mai és tegnapi kortárs-konfessziók arra is utalnak, hogy az így kialakult viszonyt homoerotikus ösztönzések, kísértések is átszőhetik, melyek mögött a legkevésbé sem alkati hangoltság áll. Nincs okunk feltenni, hogy mindez 1795-ben nem így volt. Schilling és Martinovics viszonyában egy ilyen imitáció minden körülménye adva van: itt is minden szó a pallos árnyékában hangzik el. Alaphelyzetük az a négyszemközt, mely valóban emlékeztet az utolsó gyóntatófülkére, ahol a legrendkívülibb megnyilatkozásokra kerülhet sor – akár kölcsönösen. S ez fontos, mert itt az őszinteség akkor is őszinteség marad, ha a vallatás provokáló technikájához tartozik hozzá, vagy a másik oldalon a védekezés hazárdja. Mindez, ha kifacsartan is, de képes olyan bizalom-légkört teremteni, amelyben mintha valóban titokért adnának titkot, személyesért személyest. Vagy csakugyan azt. S ez pszichológiailag nem maradhat nyomtalan. A kiszolgáltatottal szemben érzett omnipotencia másfelől ennek az omnipotenciának olyan elfogadása a kiszolgáltatott részéről, hogy abba mindjárt bele is építheti a maga „zsaroló” őszinteségét: az egymástól függésnek olyan zárt körét teremtheti meg, melyen belül valóban van esély rá, hogy elbizonytalanodjanak a határok, ki hol áll, mit képvisel és mikor csúsznak át egymásba. Mindenekelőtt az omnipotencia képviselőjével eshet meg, hogy rásejt a szigorúan homogén, „az oktrojált igazságban” rejlő igazságtalanságra – és legalábbis megérinti az emberi használatra egyedül méltó igazságosság titka: a szemléletek és meggyőződések heterogenitása. A kiszolgáltatott pedig egy olyan meggyőződésbe – hitbe – kapaszkodhat, hogy a homogén egy-igazságot is csak a heterogenitás szabadsága segítheti hozzá méltó módon önmagához: vagyis egymásra utaltak. Ami világosan mutatja, hogy milyen viszonynak a torz imitációjáról van szó. Ebben a gyóntatófülkében azonban mindez csak kölcsönös öntévesztéssel demonstrálódhat, öntévesztő egymáshoz közeledéssel. És a homoerotizmusnak is csak ilyen értelemben van vagy lehet itt metaforikus kód-értéke. A hatalom, a monarchikus szakralitás omnipotenciája (a filmben) ennek révén értheti meg a maga kiszolgáltatottját úgy, hogy ezzel a megértéssel mintegy magába semmisíti – magába öli. És ennek az aktusnak a mechanizmusa kétségkívül rokon a szexualitáséval. A metaforikus homoerotizmus azonban épp azt jelzi, hogy itt eleve kvázi-imitáció helyettesíti csak azt a „férfi-nő-uniót”, melyben az a kivételes és az a nem imitálható győzelem, hogy a heterogenitást, a külön-neműséget képes egyenrangúan egymásba semmisíteni. Itt viszont feltétel és kényszer, hogy ez elmaradjon. Lefordítva a metaforát: Schilling szerepét és lehetőségeit meghaladja, hogy megakadályozza a pallos lezuhanását; hozzájárulhat az elviselés megkönnyítéséhez s csak a kölcsönös öntévesztés bizalmasságában szublimálhat, szakralizálhat. Imitált unió tehát, melybe bele van építve az áldozat, a feláldozás. Nem egyenrangúságról van szó ebben az „unióban”, hanem szakralizált hierarchiáról. És ez nemcsakhogy belefér a monarchikus liturgiába, de hozzátartozik: végülis ez avatja a pallost az abszurd kegyelem eszközévé. Ugyanennek a liturgiának a része az is, hogy a tények felderítése után az összeesküvőket kiszolgáltatják Pest-Budának – aminek semmi egyéb jelentősége nincs, csak az, hogy jogi-rituális keretet adjon egy olyan nemzeti függetlenségnek a Monarchián belül, amely saját magát is csak úgy fogalmazhatja meg, mint „kivívott függőséget”.

A filmnek van egy enigmatikus-mimikus fogása: nővel játszatja a nádor szerepét, aki a per legfőbb irányítója. Nyílt szimbolika ez (az egyetlen a filmben), mely az egybemosott férfi-nő látványával behozza a szexuális kétértelműség atmoszféráját – dramaturgiailag viszont semmit nem kezd vele, csak hagyja, hogy látványként lappangjon. Fontos hozzátenni, hogy Martinovics egyetlen pillanatra sem kerül a nádor elé (akinél tehát – legalábbis az egybemosott férfi-nő látványával – exponálva van valamilyen szexuális motiváció) – a Schilling-Martinovics viszony ábrázolásában viszont egyetlen képi elem sem utal (szó még kevésbé) bármilyen homoerotikus érintettségre. És ez nagyon hitelesen van így, a probléma-megértés így marad tényközelben. Ti. reális, hogy a mindent kézben tartó nádor hűvös megközelíthetetlenséggel van távol a vallatás színhelyeitől (ahogyan történt is a valóságban) – reális, hogy az isten-teremtmény viszony torz imitációjában egy kijelölt közvetítő – Schilling – legyen a médium. Ebben a tágabb relációban Schilling nem Isten már, csak kis-isten; mint ahogy a nádor sem a Legfőbb, csupán a Legfőbb Közvetítő. Ebben a hatalmi struktúrában megkülönböztetett jelentősége van a közvetettségnek, a hierarchiának. Távolságtartás eredendően van, és nem kiiktatható. Kafka hőse vár a „kapu” előtt, amely nem nyílik; de idegtépően sok beszélgetést folytathat, vallomást tehet és puhatolózhat egy külön erre a célra rendelt elő-környezetben, ahol a titkok már kéznyújtásnyira vannak, de ő sosem igazán a „kastélyban”. Amit a homoerotika Martinovics számára Schillingen keresztül kódolhat, az valójában a legfönt szférájában helyezkedik el, a nádor irányában. Annak a személye azonban már elérhetetlen, szándéka, jóindulata, indulata nem kiismerhető – sőt, még a homoerotikán is túlmutató kétértelműség veszi körül (amit az egybemosott férfi–nő látvány kódol). Ez mint az androgünitás látvány-sejtelme jelentkezik a filmben, s mintegy előrejelzése is annak, hogy a Csúcsban (az Eredetben) milyen ellentétek válhatnak eggyé, érthetik meg egymást. Martinovics gyakori hivatkozásai az elhunyt uralkodóra (II. Lipót), aki megértéssel vette a terveit, sőt, megbízatásokkal látta el: bizonyos vonatkozásban valóban dokumentálhatók. Mégsem a közvetlen tényszerűség a döntő ebben, hanem amit takar: Martinovics erőfeszítését, hogy valami Legfőbbhöz kösse a maga lázadó-forradalmi „bűnét”: ahol az nem bűn már, hanem megbocsátható, harmonizálódó alkotóelem. Ha nem torz imitációról volna szó, a Csúcson valóban igazolódhatna valami ilyesmi – itt azonban soha. Itt a szakralizált „szolgálati út”, a végeérhetetlenül egymást követő lépcsőfokok helyettesítik a megérkezést, az „unio mysticát” – ismét Kafkára gondoljunk, a folyosóira, labirintusaira. S ezzel pontosan az küszöbölődik ki, ami a hatalmi-politikai szférában az ilyen „uniónak” egyáltalán megfelelője lehet: a hatalom és egyén közvetlen konfrontációban tisztázott egyenrangúságban megvalósult egymásba-szervülése. A politika szótárában ennek fenntartott neve van: liberális demokrácia. A Monarchia azonban még a „legjobb fázisaiban” is félt ettől, idegen maradt a számára. A per idején meg különösen így volt. Az összemosott nő-férfi nádor azért is jó találat a filmben, mert egyszerű és világos szimbolikával utal arra, hogy a természetes és egyértelmű „unió” ebben a struktúrában lehetetlen. S ezzel az egész Monarchia-szindróma vall magáról: sem így, sem úgy nem képes kiemelkedni a logikus illuzionizmusból, abszurdból, csak szakralizált kétértelműségre képes. Világában nincs mód a másság egyenrangúságában találkozni a csúccsal (vagyis a szabadságjogokkal, a demokráciával), – és még az imitációs kiélés is korlátozott itt: a Schillingek szintjéig még van rá lehelőség, de a nádor szintjén már nem. Az igazi unió pedig, melyben a heterogenitás homogén egységgé is tudna válni: megmarad manipulált Nagy Álomnak. Ebbe meg úgy lehet beleszokni, mintha már rég nem is álom-manipulálás volna, hanem valóság. A felbomlott Monarchia legszívósabb öröksége ez, mely a maga szláv, keleti, ortodox-bizantikus „új variánsa” révén máig hatóan megkapta a históriai megerősítést és legalizálást.

A perünkhöz csatolható historico-patológiai kórkép ellenére sem volna tárgyilagos azt állítani, hogy a Monarchia uralmi struktúrájának – minden patológiája mellett is – nem volt történelmi funkciója. Amilyen volt s ahogyan volt – még torz és skizofrén formájában is olyan örökség, melynek sem a következményeit, sem a „hiányát” nem tudta a térség mindmáig igazában megemészteni. Illetve, a korszerű szabadság-normákhoz igazodó egymás mellett élésnek, egymástól függésnek politikai, gazdasági és érzelmi egyensúlyát megteremteni.

A Martinovics-per, azt hiszem, ma különösen időszerű meditációra ösztönözhet.

Esély és handicap az irodalomban – közép-európai szemmel

A kérdés, amit érinteni szeretnék, nem teoretikus. Több köze van az írás és mű életéhez, mint az elméletéhez. Talán ezért is beszélünk róla olyan keveset. Pedig ha jobban szemügyre vesszük, egyre árnyaltabbnak mutatkozik.

Kérdésem tehát az, hogy az esztétikai értéktől függetlenül is, milyen formában és motivációkkal teremtődik meg egyes irodalmak számára az esély, illetve, a handicap?

Spontán válaszunk általában az, hogy bizonyos törénelemformáló erő és helyzeti adottság – a különböző korszakok szellemi hatásövezetén belül – szinte törvényszerűen emel ki mindenestől irodalmakat, mint általános érvényűnek elfogadott egységet, patternt, norma-konvenciót. Más irodalmak viszont – ezeket nevezném itt „izolációs helyzetű” irodalmaknak – csupán egyes műveikkel, alkotóikkal tudnak beépülni az ún. világirodalmi köztudatba, általánosabb ismertségbe. Ehhez járul még az egyes nyelvek eleve adott pattern-ereje, ami minden vonatkozásban nagyobb esélyt is jelent.

Úgy tűnik hát, hogy a hierarchia szülőanyja maga a Bábel; és az izolációs státus bele van építve az egyetemesség szerkezetébe. Kérdés, hogy ennek milyen gyakorlati következményei vannak és lehetnek az alkotók számára? S vajon meghatározó módon befolyásolja-e a művészi nyersanyag felhasználásának módját, irányát, játékterét?

Két rövid anekdotával folytatnám.

Thomas Mann budapesti látogatásakor találkozott az egyik neves írónkkal, Móricz Zsigmonddal. Móricz Erdély című regénye akkor jelent meg németül. Mann szóba hozta a regényt és bevallotta, nem kellőképpen érti, bár érzi, hogy nagyszabású mű. Móricz válaszában jelezte, hogy neki Mann műveinek olvasásakor nem volt hasonló problémája. Vagyis nyilván nem arról volt szó, hogy Mann közvetlenül a regényt – mint écriture-t – nem „érthette”; hiszen Móricz regénye semmivel sem bonyolultabb, mint a Les Thibault, például. Mann a Móricz művének „izolációs” érvényességű hangsúlyaival, viszonylataival, historikumával stb. került információs zavarba, és ezt puszta écriture-ként sem pótolhatta kielégítően a regény az olvasói élményben.

A másik anekdota még világosabbá s árnyaltabbá teszi a problémát. Sok éve már, hogy egy bécsi kerekasztal-konferencián megismerkedtem Audennel. Egyik beszélgetésünk során Thomas Hardy neve is elhangzott. Auden azt fejtegette, hogy Hardy művei nem a nagyságának megfelelően mentek át a nemzetközi irodalmi köztudatba; de ő ezen nem csodálkozik, mivel Hardy olyan mélyen angol, hogy az világirodalmi szempontból már handicap is. Őszintén meglepődött, mikor ennek ellenkezőjét kezdtem bizonygatni. Vagyis az történt, hogy Auden, az angol, öntudatlan természetességgel a kelleténél kevesebbet tételezett fel az izolációs helyzetű irodalom, illetve olvasók befogadó és megértő képességének szükségszerű tágasságáról. Egy ilyen szükségszerűségről neki, mint angolnak, nem is lehetett belső élménye. Nem szorult rá, hogy legyen. És ez nem értékítélet, csupán jelzése a helyzeti determinánsok fontosságának.

Persze, ezek csak anekdoták. Arra mégis jók, hogy bizonyos alapnehézségek, dilemmák mérlegelését életszerűbbé tegyék.

Egészen pontosan azt, hogy bizonyos történelmileg fémjelzett pattern- és jelentőség-konvenciót egyes irodalmak érvényesebben és köztudottabban hordoznak – és hogy ez a művészi nyersanyag érthetőségét, ismertségi hatósugarát mindenképpen befolyásolja. Nekem, mint magyarnak, értenem kell – illik – a francia, angol, stb. irodalmak szövetének történelmiségét, a sajátosságok számos árnyalatát, anélkül, hogy sikerrel igényelhetném ezt cserébe.

Tegyem azonban mindjárt hozzá, hogy ez elsősorban olyan művekre áll, melyeknek a szövete döntően társadalmi. Azaz, olyan háttérre és alapra hivatkoznak, melyet megszoktunk és elfogadtunk az „általános” keretének is tekinteni – konvenciószerűen. Illetve, ha nem, akkor többnyire olyan vallomásra számíthatunk, mint Thomas Manné.

Tehát az ugyanaz nem mindig ugyanaz. És ez nem feltétlenül jelent érték- és minőségkülönbséget is.

Mindezt azonban meg is kérdőjelezhetjük mindjárt, mivel annyi a látványos és meggyőző kivétel, az ellenpélda. Nem haszontalan tehát, ha azt is mérlegelni próbáljuk, vajon a kivételnek mi a külső és belső motivációja. Illetve mikor és milyen körülmények között mutatkozhat az izolációs helyzetű irodalmak számára nagyobb esély.

A dráma például gyakoribb kivételnek látszik. Talán mert eleve stilizáció? Mert mindig és mindenütt hús-vér valósággá tud és kénytelen válni? A Nórát például – ha történetesen egy nézői-olvasói gondolatkísérletet végzünk el magunkban – úgy tűnik, hogy könnyebb általános érvényűnek és érdekességűnek éreznünk színpadon, mint egy norvég társadalmi regényben. Ott inkább tűnne elhatároltnak az egyetemestől, s noha értékeinél fogva fontos híradás maradna, de nem annyira maga a Híradás – ahogy színpadon annak érezték és érezzük még mindig.

Feltűnhetne továbbá az is, hogy az izolációs helyzetű irodalmak rurikus tematikái, prózája hosszú ideig – amennyiben az esztétikai érték sem hiányzott – spontánabbul tudtak a világirodalomba szervülni. Ezt feltehetően az motiválta, hogy a rurikus körülmények és a hozzájuk kapcsolható reflexek, reflexiók, helyzetek és történések archaikusabban közös és ismerős élményanyagra támaszkodnak. S ez a megértést, elfogadást is megkönnyíti.

Bonyolultabb a képlete a differenciáltabb kultúra, civilizáció és társadalom irodalmainak. Jóllehet a rokonságuk közös sablonja látványosan meggyőző lehet – de ez mégis csak a felszín. Ugyanis éppen a differenciáltság teremt sokkal mélyrehatóbb sokféleséget és olyan sajátosságokat, melyek az egyöntetűség látszata ellenére is az idegenség érzését mélyítik el. Valószínű, hogy ez nem választható el a differenciáltsággal együtt járó általános alap-elidegenedettségtől – megteremtve annak is a sajátosan differenciált formáit. És az esély is ehhez igazodva teremtődik meg: olyan irodalmakból szippantódnak ki az ún. számontartott értékek, melyek révén ez a differenciáltság egyetemesebb érvénnyel élhető meg.

A motivációknak ismét más rendje, mikor a meghatározó jellegű irodalmak vitális ereje halványul és az izolációs helyzetű irodalmak számára így teremtődik a korábbinál nagyobb esély. Ez a helyzet lehet átmeneti, de lehet egy véglegesebb kulturális folyamat kezdete is. Ilyenkor fordul elő nagyobb valószínűséggel, hogy az „izolációs kuriozitás” a hiány helyét betöltve tud általános érthetőséggé tágulni. És egyben szükségletté. Kavafisz ezt a szellemi, kultúrtörténeti pillanatot sarkítja ki könyörtelenül a Barbárokra várva című versében.

Friss modell a dél-amerikai irodalom hallatlanul gyors és szuggesztív betörése a világirodalmi értéktudatba. Ebben egyéb motivációk mellett bizonyára nem elhanyagolható az a tény, hogy az európai irodalomban a történet archaikus gyökerű szerepe megingott és erős tendenciát mutat, hogy önmaga párájává finomodjon – noha kétséges, hogy tartósan és pótolhatóan nélkülözhető. A dél-amerikai irodalomban ugyanakkor új hitelességgel és jelentőséggel tudott jelentkezni. Párája, vize is van a nyersanyaguknak, másrészt értenek hozzá, hogy a tényekből, történésekből felszabaduljon a mitológia: vagyis a lélegző elementaritás. A mai európai irodalom mintha kevésbé meggyőzően kísérletezne a pára-víz házasítással. Vagy a pára túlságosan művi, vagy a víz páraképtelen. Közelebb esik az irodalmi-művészi „algebrához” – ami kétségkívül redukció; és távolabb a lélegző elementaritástól – ami ugyanakkor nem vonja kétségbe, sőt, sikerrel tudja integrálni az „algebra” művészi szféráját is. Az „algebra” – sok jel mutat rá – előbb-utóbb hiányérzetet szülhet. A dél-amerikai irodalomnak – nagyon vázlatosan jelezve az okok egyikét – ez a konstelláció teremtett a korábbinál nagyobb esélyt.

Külön elemzés tárgya lehetne az észak-amerikai irodalom növekvő szerepe.

Észak-Amerika a fejlődésnek nem azt az útját járta, mint amit az egy helyhez gyökeresedett népek a nemzetállammá szerveződésük során. A pionír számára nem az volt a természetes kihívás, hogy egymást kiegészítő párhuzamossággal teremtsen kultúrát, illetve civilizációt. Meglévő kultúrbázisát hasznosítva – amit vitt magával – a civilizációs kihívást helyezhette előtérbe s ezzel olyan fejlődést indított el, ami a kultúra jellegét, lehetséges autonómiáját újra fogalmazta. Ma sokkal közvetlenebbül és egyenrangúbban, sokkal egzisztenciálisabban éljük meg kultúránk teljesítményeiben a civilizációnkat is, mint eddig bármikor. Kultúránk bizonyos értelemben elveszítette „exluzív szüzességét” – és ez kétségkívül észak-amerikai hozzájárulás az egyetemes fejlődéshez. És nem kisebb kihívás, csábítás, mint a dél-amerikai – noha éppenséggel más pólust jelöl mindkettő.

Ismét más szempontokat vet fel az Uralig elgondolható Európa kérdése: ti. a kultúrkörök határproblémáját. Hol az élő és szerves összetartozás, egymásrahatás limese? Oroszország, majd a forradalmi Szovjetunió a messianisztikus újra-fogalmazás igényével, illetve a politikai-ideológiai megtagadás értékpusztító normáinak végletei között viszonyult Európához. Nélküle mégsincs újkori-modern Európa. Ezt épp a francia Vogues tette először irodalmi felismeréssé Dosztojevszkij kapcsán. Az orosz történelmi és kulturális lét viszont önként vállalt „skizoid izoláció” Európa nélkül – ha fenntartja vallásos hevületű, missziós aspirációit. Szellemi-irodalmi vonása azért szűnt meg szükségképpen a XIX. századi hatalmas teljesítményei után, mert olyan saját-értékek megtagadását is vállalta, melyekről sem Európa, sem a világirodalom nem mondhat le. És ez kétségkívül skizofrén helyzet. Napjaink friss eseményei nyomán talán remélhető, hogy az orosz értékek hazai megbecsülése lassú pálfordulással ismét bekövetkezhet s így az egészséges kapcsolat is helyreállhat a közös múltú Európával. Az Uralig elgondolható Európát csak ez teheti vitálisan is működni tudó valósággá.

Egyúttal ez a kulcsa Közép-Európa szellemi-kulturális jövőjének is.

Ez a térség azonban az esélyek és handicapek vonatkozásában is külön stúdium. Politikai geográfiája miatt – az európai fejlődéssel való összeforrottsága ellenére – Európán belüli sajátos izoláció. Sokszor kényszerült szellemi-művészeti elszigeteltségbe – és nem csupán a fasizmustól a legutolsó időkig, máig. Izolációjából mindig szakaszosan tudott csak kitörni, de még ilyen feltételek mellett sem szűnt meg soha az európai fejlődés alkotó, iskola-teremtő és hagyományőrző részese lenni. Éppen ezért hat sokszor visszásnak, mikor szellemi és művészi teljesítményei méltánylásánál az indokoltnál jobban kerül előtérbe e térség politikai tragikuma, pikantériái, a politikai időszerűség erotikája. Nyilvánvaló, hogy ez Közép-Európával kapcsolatban jóideje nem is nagyon kerülhető meg – mégsem tekinthető igazságosnak és tárgyilagosnak, ha kizárólag vagy döntően ez a szempont válik uralkodóvá a méltánylásnál, megítélésnél és értékelésnél. A politika jön és megy, a szellemi és művészi érték marad. Ha az utóbbira nem figyelünk oda, ez érdeklődésünk és kíváncsiságunk értéknívóját is minősíti.

További részletezése az esély-handicap problémának, hogy a már eredetileg is izolációs helyzetű próza számára vajon jelent-e, s ha igen, hogyan jelent külön terhelést, ha vállalt vagy kényszerű emigrációban születik. Itt ugyanis vaskosan és parlagian merülhet fel a kérdés – akár az emigrációs lét kezdetén, akár később, folyamatában – hogy: miről írjon és hogyan?

Említsünk néhány jelentős példát. Gombrowicz mindvégig lengyelül írt, Beckett és Ionesco az anyanyelv aposztatái. Beckett pattern-erejű nyelvet és irodalmi közeget váltott át hasonlóra, Gombrowicz és Ionesco nem. Amire mégis fel kell figyelni, hogy műveik javát tekintve egyikük sem a valóságot reálisan modellírozó irodalom művelői, hanem olyan prózáé, amely az écriture de l’existence tágasabb kategóriájával címkézhető.

Vajon mert alkatilag is ilyen prózára születtek és alkalmasak? Minthogy jelentős aposztatákról van szó: egészen bizonyosan.

Tehetünk azonban más észrevételt is. Számos esetben következik be, hogy írók, akik tartós vagy végleges elszakítottságban élnek – különösen, ha a közvetlen kapcsolatok zárlatáról is szó van, mint a disszidensség új jogi státusa esetében – előbb-utóbb a személyes alkati-írói adottságuk ellenére is, az említett écriture de l’existence irányába kanyarodnak el. Vagy ha mégis a reális modellírozást választják, bizonyos lassú eljellegtelenedés következik be, a tehetség személyességének elszürkülése, banalizálódása. Vagy abból az emlék- és élményanyagból, nyelvi közvetlenségből élnek és dolgoznak, amelyből valamikor kiemelődtek. Ami viszont, ha nem frissülhet meg: elérheti a maga kritikus határát. Az is bizonyos viszont, hogy azok az írók, akiknek eleve rokon volt az alkatukkal az écriture de l’existence formanyelve, világa – azoknak a művészi teljesítményét kevésbé töri meg vagy deformálja a kényszerű vagy vállalt elszakítottság. Sőt lehet, hogy éppen ez bontakoztatja ki az igazi tehetségüket.

Ismert író említette egyszer nekem, aki kamaszként került ki Angliába és angolul ír: talán mindenről tudok írni angolként, de hogy egy angol gyerek hogyan játszik és gondolkodik valójában – ott megáll a tudományom. Pontos észrevétel, de lehetne bátrabb is. A tudatnak számtalan olyan rétege van, melyek nem emelhetők ki az élmények alapkörnyezetéből és csonkulás nélkül nem operálhatók át egy másik alapkörnyezetbe. Ez viszont feltétlenül kikezdi egy lényegében reálisan modellírozó (vagy arra is támaszkodó) próza önfeledt eredetiségét. Akarva-akaratlan a műviséget erősítheti, a téma és motívumkezelés autonómiájába önkéntelenül is beépítheti a csonkítás és önkorlátozás elemeit.

Az elmondottakat elsősorban provokáló hangosan gondolkodásnak szántam. Főképp a nehézségeket említettem, de éppen azért, hogy tudatosításukkal igyekezzünk túl is lépni rajtuk. Meggyőződésem, hogy az esélyek és handicapek problémája minden vonatkozásban változóban van. Szoros összefüggésben az új szociológiai tényezőkkel, a technikai adottságokkal, a politika és hatalom új és kényszerű lehetőségeivel. Már csak önérdekből is fokozottabban kell érdeklődnünk egymás iránt. A kuriózum devalválódott – az ún. általános differenciálódott. A sajátos közelebb került az egyetemeshez, az egyetemes a többértelműséghez. Ez pedig az önmegmutatásunk minden motívumát befolyásolja. Nyitottabbak vagyunk – bár nem azért, mert a történelmi ember humán magatartása lett nagykorúbb. Egyelőre csak az értelem és az érdek teremtett új helyzetet. Információban és hatásátvitelben valóban egyek lehetünk már, de ez önmagában még nem megértés. Ez csak ismeretanyagnövekedés. A szellemi-lelki feldolgozással, vagyis a megértéssel még változatlanul adósok vagyunk. A folyamatot azonban csak lassítani lehet már, megállítani nem. Hogy ez gyakorlatilag hogyan fog eltérni a jelenünktől – a kultúrtörténeti futurológia témája lehet. Itt csak az irányváltozás elkerülhetetlenségét akartam jelezni. Hiszen a harmadik világ távlati esélyeit, történelemformáló szerepét még igazában számításba sem vettük. Sem a fehér ember sors- és szerepkilátásait egy újra rendeződő emberi egyetemességen belül.

Neves költőnk, Illyés Gyula írta le egyszer, hogy az ún. „kisnépek” a maguk számára és örömére teremtenek világirodalmat. Úgy érzem, ez a rezignált megállapítás nem mentes némi durcásságtól. Mintha azt venné csak figyelembe, ami eddig szükségképpen volt, és nem azt, ami szükségszerűen lenni akar. Ami a jövő esélyének ígérkezik. Ha emberszabású földlakók maradunk.