A teremtés spirálján

A teremtés – vagy megfontoltabb nemtudással: a Teremtés – a létesülés rejtvényének összegzése: a mozgó mozdulatlanság folyamatáé. Giordano Bruno gondolat-víziója pontos analogon: „egy pillanat alatt végezni a mozgást és nem mozdulni: egy és ugyanaz”. Érzékletesebben alig lehet mondani valamit a van ontológiai mutatványáról. A lét tetemrehívása szükségképpen philosophia interrogatoriába torkollik. De ennek öncáfolat nélküli megvalósítására csak a gyermek és a művészet axiómákat nélkülöző gondolkodásmódja képes: nem igényli az állítást, hogy megértsen. Rendelkezik a legérintetlenebb merészséggel és a legparttalanabbul tud otthon lenni az ellentmondásban. Hitre, kételyre nincs külön szavuk (mégha van is), mert képesek rá, hogy a kettőt ne megkülönböztetendőnek érezzék, hanem egynek, a valóság és igazság holográf dimenziójában. Nem rabjai a konkrétság, helyesség, logika és igazolhatóság fata morgánájának. Nem vonják kétségbe, hogy éppen a következetes kiaknázásuk vezethet el oda, hogy nyilvánvalóvá legyen az egyenértékű ellen-helyesség, ellen-konkrétság, ellen-logika. Ahogy az anti-anyag sem ellentéte az anyagnak. A kitöltött hiány körülírhatatlan határvidéke ez, ahol a kérdést – az egyetlen kérdést – már nem terhelik antropomorf késztetések. Wittgenstein itt mérlegeli a filozófia helyzetét; és megszünteti. Heidegger itt tartja fontosnak elemezni az eszköz létrehozásának pragmatizmusát, amihez igazodva megélni, emberi jelenségként fennmaradni tudunk; s ami – úgymond – felfogható képet, meggyőződést fogadtat el velünk a valóságról, a világról. Beckett itt dönt úgy, hogy egyetlen döntő kérdés van: Isten léte vagy nemléte. Einstein ezért töpreng még halálos ágyán is a határfeltételek matematikai-filozófiai problémájának megoldásán, ami sommázni és boltozni képes; feloldva a nem beilleszthető – jóllehet a praktikus megértésünkből, valóság-magyarázatunkból annál kevésbé kiiktatható – komplementaritáselvet. Malraux ezen a ponton emeli följebb a pillantását: „A XXI. század vagy hívő lesz vagy nem lesz.” Babits itt írja Az esti kérdést. E határon túl lobban át minden a Lehetőség misztériumába. És ez – ha valamennyire is lefordítható emberi nyelvre – a legjobb esetben is csak konzumálás: nélkülözhetetlen és eleve kevesebb. S mutatis mutandis, ez teológiára, filozófiára egyformán érvényes. Érvelhetünk, bizonyíthatunk, „teremthetünk” – akkor is csak a homály a fény. Állványzatunk szükségképpen csonka, amelyen belül képes csak a számtalan dimenzió axiomatizálni a maga determinált határfeltételeit. Csupán kalkulálni tudunk; ahogy Opousensky tesz rá ezoterikus kísérletet (Tertium Organum) a különböző dimenziók szemléleti és ismeretelméleti lehetőségeinek végiggondolása során. Tolsztoj írta a Titkos Naplójában: „Honnét is ismernéd a föld életét, mikor szenvedélytelen, személytelen működésnek tekinted, ahogy az egyetlen óráig élő rovar tekinti halottnak a testedet, mert nem látja mozgását…” Tolsztoj művész, tehát gyermek is. Tudja a Lehetőség misztériumának helyét az emberi valóságban.

Vagyis határvidék ez, melytől nem idegen, nem lehet idegen a tudomány és filozófia „lírája” sem: a tovább nem fokozható konkrétság és helyesség továbblépése, ami bár magában foglalja a helyességet és konkrétságot, mégsem azonosítható velük. Lévén itt már más nemtudásról szó. De ismételnem kell ezt anekdotikusabb kiindulóponttal. Régi bibliaórára emlékszem. Az után érdeklődtem, hogy amennyiben érvényes az anyag megmaradásának elve, lehetséges-e, hogy ugyanúgy érvényes a gondolatoké és érzelmeké is – valamilyen formában? A válaszra nem emlékszem. De valószínű, hogy természettudományos pontosságú választ vártam. A Bibliák mindenképpen hordozzák az esélyt, hogy totális kiegészítettségre utaljanak a mindenkori, az éppen aktuális struktúrák és kiegészítések mögött. Amit képviselnek, a teremtő kétely és bizonytalanság kihívásai is; s mint ilyenek vannak szüntelen önkilépésben. Lehetőségben és soha lezártságban. A tudomány határa abban van, hogy a reflektor elvileg mindent megvilágíthat, csupán hasonló igazoltsággal önmagát nem. A nyitottság viszont – amire utaltam – éppenhogy ennél a határnál kezdi el önmagát. Itt kezd történni – itt kezd történtetni. Ez a vállalkozás – történtetés – beláthatatlanul sok változó formát ölthet még, illetve, beavatódást tehet lehetővé. S talán már nem is fog emlékeztetni a régire, a maira; csupán a lényegben. A Bibliák elpusztíthatatlan esélye az ontológiai kíváncsiság akaratlansága, elkötelezetlensége; amiben egyúttal a logika elégtelensége is megfogalmazódik. A logika eléri a határát. Pontosabban, úgy képes önmaga révén kioltódni, hogy önmagát cáfolva helyezi evidenciába a logikán túlit. Ha ez gyengeség, akkor ez a legrangosabb emberi esély, mivel lehetővé teszi, hogy az igazoltságok minden ajánlatát számításba véve, teremtő kétellyel kezdjük ki akár a legbiztosabbnak vélt axiómáinkat is. S nem lesz szükség rá, hogy ezt makacsul hitnek nevezzük, hanem a nemtudás hitnél magasabb fokozatának.

 

Vélhető, hogy az istenszobrok kiegyensúlyozott mosolya a mi bölcsességünk tévedése: olyan semmivel kecsegtet, amit az isteneknek sincs módjukban alfává vagy – önredukcióval – ómegává tenni. A képesség alkotás nélkül elégedetlen. Az „alvó képesség” csak metafora: ami lehet, az mindig lesz is, s ami volt, az mindig van is. A vanban kivédhetetlenül benne van a megmásíthatatlanság. Hordoznia kell minden lehetséges történelmet, az abszolút emlékezet jelen idejét éli. Mi tud a nem-levés képtelenségével megbirkózni? Az időtlenség nosztalgiája lehetne, hogy a nem-levés illúzióját is megteremtse a fárasztó vanban. A múlandóságé, hogy az elmúlhatatlanságot hitesse el magával. Nincs nyertes, vesztes sincs. A képesség rabsága nem vidámabb, mint a kiszolgáltatottságé. Egy sziklára emlékszem a normandiai tengerparton. A habok átcsaptak fölötte, a szikla mindig újra előtűnt. Banális emlék, mégis akkor hívódott elő bennem valamilyen transzcendens káröröm: az időtlenség a múlandóságon keresztül tud csak megnyilatkozni – és fordítva. Ha többre nem is, de egyetlen sziklára, egyetlen habra mindig szükség lesz; de az emlékére bizonyosan.

 

S persze, a három-dimenziós lét reflektáló koronájaként: az ember. Van és lett. Fűzzünk ehhez egy kis mitológiai szemináriumot. Tehát: Prométheusz először a titánok oldalán harcolt az Olümposziak ellen. A titánok nem fogadják meg a tanácsát, hogy előrelátással, józanul dolgozzák ki a stratégiát; helyette a megfontolás nélküli erőszak mellett döntenek. Prométheusz ekkor áll át az Olümposziak oldalára. Tanácsára Zeusz kiengedi Tartarosz foglyait (Küklópszokat, Százkarú Óriásokat) – s ez biztosítja a győzelmet. A Titánok lesznek a Tartarosz foglyai. De mi legyen Prométheusz jutalma? Zeusz jobbján ülni? Prométheusz nem fogadja el. Új világot teremt, amely majd – túl a meglévőn – átalakítja Zeusz birodalmát is. Elindul és embert teremt a néptelen földnek; akinek a védtelenségét és gyengeségét az eszköz ellensúlyozza. (Amire addig nem volt szükség.) Csak egyet titkol el Prométheusz: hogy mikor éri utol az embert a halál. Zeusz látja, hogy az istenek világa az emberek világa lesz. Irigység fogja el s megparancsolja, hogy legalább mutassanak be áldozatot az emberek. Prométheusz beleegyezik és lakomát rendez: szarvasmarha a terítéken. Prométheusz osztja szét a darabokat. Zeusz választ. Egyik halom csupa jó falat, beborítva belekkel; a másik csupa csont, letakarva fehérlő zsírral. Zeusz az utóbbit választja. Megtörténik az első becsapás és csalás. Az ember életrevaló – stb.

Létrevaló? Életrevaló? A kettő nem szükségképpen egy. Avagy, már eleve: milyen semmi milyen két protonjának milyen szövetkezése csapta be itt a milyen semmit? Tanmese. De van-e, lehetséges-e más?

 

A kérdés még személyesebb, vagy pontosabban: másképp személyes, ha írónak is vélem magamat. A legszerényebb fogalmazással: mesterségem egy organikus világ létesítése – legmindennaposabb élményem egy organikus világ létesülésének folyamata. S bármennyire is olyan gonddal kell dolgoznom, mint Beckett szabójának („Uram, nézze meg ezt a ruhát – és nézze meg a világot!”) – beavatódásom mégsem korlátozódhat csupán az elkészült öltönyre. Kénytelen vagyok annak a semmihez nem hasonlítható kegyelmi zavarnak is részese lenni, hogy ezúttal bennem-általam történt meg valami, ami több, mint az öltöny. Több, mint az eszköz pragmatizmusa, mégsem azonosítható vele. Valami, ami nem volt és mégis lett; és bármennyire lett is, mindig volt is: az organikus Lehetőségben.

 

A gyermek, a művész philosophia interrogatoriája így kérdez: az abszolútban az abszolút jövő is benne van?

 

Pár éve egy hosszabb poémában (Elégia) próbáltam tisztázni magamban, hogy miért a homály a fény. Megközelítéseimnek ez a végállomása. A 10. és 11. részt tenném ide epilógusnak:

 

Persze, így felejthetetlen. Sorjázó rétegek dúsítják a szövetet, bepólyál, menetelsz a sorban, matricából kilépsz, lépsz a következőbe; épül az emlék-Bábel, s zuhan a fekete lyukba; préselődik a felejthetetlen, keményedik a magma, s már a törvény is zavarban, az újabb végtelent ki rögtönözze, melyik szilánk a vőlegény, melyik az ara, milyen elképzelés települjön, az integrálba, differenciálba, az imaginárius szikla-ténybe, miközben herélt holdak tanácskoznak a rőtfény halaszthatatlanban, áttekinthetetlen hangár-huzatban; átvilágított ködök raportja teljes menetszerelékben, noha szigorú bizonytalanban, s már kora virradatkor is alkonyatban – talán lecke és fáradság is már, hömpölygő kelepce, sereg-vonulás, ám folytatva is csak mozdulatlan szemle – csak kezdeni mit, ha már meglett, a furdalón kivérzett megismételhetetlennel?

Ilyenkor szakítasz időt. Fölpeckelt szájjal, Gorgó-rémületben heversz földirányosan, karod szétdobva, félbemaradt kereszt, s míg habrontó gáton az örök hasonmás skandál, pozdorja cseppek, elunhatatlan temetés – „Havazik. – Te sírsz? Én újraéledek” –, csapódnak törmelék vendégzajok, csapódik virág, s egyszerre átéled a súlyt, amit hordoz, kocsány tengelyét, pártás sziromkoszorút, levél-takarót, porzót, nedvező bibeszált, segélykérő ujjait a betömött űrsötétben – Homérosz előkép-szerkezetét, Mária mutatványosáét; s csak heversz; kezdeted lekuporodik a pont árnyékába, s már alig több, mint árterek füzeseibe gyűrűző evezőnyom, diluviális távolodás: félszeg gondolat mása – vagy az sem, csak lebukik a tévedésbe, és vízjel nélkül megtér: tapadókorongba fulladt csók epopeiája – s egyszerre ebbe szédülsz bele; zihálás nyálmelege csap meg, gyönyörű sebek és szügyre tapadt vér íze, szemek szándéktalan értelme, ahogy sürgetve rád-üt: Ébredj! – csavarodj ficamodva, simulj, harapd a habját, zuhanj szálka-kés agancs-verembe, törj ki, döfj hanyatt a holdig, s szürcsöld indulat nélkül fogad közé, már úgysem bocsáthat meg, az engedékeny csend lesimítja az üszköt; mire az erdő mögött az ég elgyújtja a tüzet, s a hegygerinc bordáján megrándul a bőr – pihenhetsz, Labrosz; a párázó ékbe szorulva ketten maradtatok, s ő tudja, hogy nincs gyász (pedig szelídebb a holnap se lesz); s akárcsak ő, haránt te is odanyalsz majd a csapzott hasalji mezőkre – s csak heversz; vagy éppen hogy tovább zuhansz, útban egy másik televény, az Időzített Parlag hűvösebb paraméterei közé, kristály horhosok s szénsötét szurdikok tárlóiba a birodalmi úton – most ez a táj; körbe-körül ültetett semmi, számsor szegély (mint a fák), évszaktalan és alkonytalan ég, virradat-hiány, karámban rajzó szemcsék, sokaság: átjárható, s mégis kikezdhetetlen magány, s még a befulladt magban is ugyanaz a végtelen: beton-üres távolság-hiány, lefele bomló, fölfele sugárzó elragadtatás; makacs örökszövés, mely öröktől kész, miközben készül: a mind külön, s mind magára hajló gondolatszem, és nem ismétlődő minta; láncszem, mely maga a lánc; noha beszorzott szemcséiből mégsem arc – csak tetszhalott fény, széttördelt szabadság, s a szigorú, már-már törékeny szilárdság, hogy ne minden történjen mindig, s ne bármi, akárhol – bűvész önmegtartóztatás? vagy pusztán csak annyi, hogy a molekula-csendbe, gazdátlan hírnökként, bezúg a túlnani csend? – s csak heversz; s hirtelen magad sem érted: béklyózott düh fog el, kapuban toporgó szégyen, kezd süketíteni a közösbe vesző csend, a logikus képtelen harmóniája, az illeszkedő szabás, a kivésett Geometria, s az exodus a Geometriából, olcsó varázs, lunatikus pillanat és robot időrost metszetek, s a hátrálva is gyümölcsbe ájult előrerohanás – az önmagára ítélt Nagy Fehér Egér; ad rem, az önmagát kikapcsolni nem tudó levés, gigászi impotencia, szakadékba zuhant szakadék, csúcsra bukott csúcs – az a Valami, az a Szegény! – s csak heversz; s már nem is Gorgó-rémület: jeges bambaság, s ha mankóra támaszkodva is, de: fölény; csupán ez is kevés; eszed becsaphatatlan Kentaur: patával tapos – de tudja; vagy a maradék személyes éppen az, hogy ne értse? és nem fogod felejteni, hogy földön heversz: te, a Nagy Görbület egyenesébe helyezett nyíl, veszteglő száguldás, nyíltszíni kétértelműség, tények cáfolatba forrasztott valódisága, a Nagy Sudár rézsút íve (s a rézsút irgalom? a dies és dies irae?) – és csak annál kevésbé felejtheted; vagy nem épp a görbülettől leszel szent? felejtheted, hogy ami elindul, büszkén kullogva visszatér, a vonal vonalba simul? miféle képlet ez? mi minek mása? csupán a nárcizmus akarása? s mi a görbület kényszere? s a szívós mozdulat, ahogy a karod is ölel akár élőt vagy hullát – vagy épp az Est kezdete ez már? az ujjongó s fiatal Egyenes ejti le így a karját? a magába fáradt végtelen a görbületbe? s csak heversz; majd kezd fölengedni a jeges bambaság, fölényed csendesebb lesz; tűnődsz; hogyan legyen itt győztes, s hogyan vesztes, ha egymás élő szövetéből egymásért szövetkeznek? vagy ez lenne a titok? ez a gravitáció? s igaz a semmit kémlelő tükör szomorú históriája, mely magát a tükröt is kétségbe vonja? – s mintha csakugyan sejlene a lezuhant ég fölött egy ugyanolyan égi kémia, a visszafordíthatatlan nyitja: mire jó, ha úgyis tükörbe néz minden; s a relatív, ha minden eleve él? játék tehát, eldöntött végeredménnyel? az analízis csak matematikai fogás? s az ajándék: forró homállyal kendőzött mechanika? mivel csak úgy nem esik folt, ha a Teljesben a teljes jövő is benne van? s akkor az ünnep fonákja is közös, az önmagával határolt végtelen bánata? s csak heversz; s mintha az értelem épp abba költözne, ami nem ő, de még a visszája sem, rokona sem: felülmúlhatatlan Idegen, ki rég, mielőtt még ott találná magát, betér, ki-be jár, a Pásztor házában holográf ajtókat nyit-csuk, kipillant, miközben benéz, akár egy vízfelszínbe préselt tájba, ahol együtt a parttalan mélység, magasság, tegnapi hegyek holnapja, s a rend, hogy az omlásból úgyis csak újra hegy, súlyra változatlan, csorbítatlan energia, csorbítatlan anyag – s hogy omlás volt: alig több, mint képzelt halálból a rögtöni felébredés, csupasz bálványarcra képzelt szemöldök rándulása: elvillant múlás, mely rés, noha már nyitatlan betemetődik; mert ami nem lehet Egész is – hogyan is lehetne? és heversz; de már nem a földön, hanem vele: nyűgözött ló és lovasa, együtt – béklyózott vágtájuk a kiszakadt Tartam ámok elágazása? kiosztatlanul is rájuk lőcsölt negatív Feltámadás? s ha buknak: ők buknak el? vagy a Történés maga? mi ha lett már, és a magáét megtette – végül mégis visszafordítható? s hullhat megint a rezzenetlen élet-előttibe, mi nem lett szegényebb, se gazdagabb attól, mit az elkattant Történés belétett? ilyen durva lenne a mérleg? vagy hever mégis mag a pascali szakadékban? képzelhető, hogy a „történő” minőség túlélő többlet, magát sokszorozó találat – akár a szemből kilépő pillantás –, s csak mit visszahagy, energiát, csak azt nyűgözheti a mennyiség „megmaradása”? vagy azt sem, mert a kilépés új Szintézis, tovább nem mérhető Újra-Fogalmazás? képzelhető, hogy a csillagpornál több gondolat is él, duzzad (tágítja a Teret?), s önsúlyától hajlik a Nagy Terhesség gyengéd görbületébe, az anyaság mind sűrűbb fókuszába – az egykori Nagy Sudár dimenziókon túli Egyenesébe? s ha igen – mit ér utol a látomás? mit az értelem? és mit a kettő találkozása? vagy oly természetes, hogy személyes vagy, s az Ok személytelen? végül is mire kapat a képtelen evidencia, egyirányú csoda, bicsaklott logika? mért nem birkózhatsz az élő kirándulással: személyesből a személytelenbe bukni át? – vagy volna Ok, mi nem bélyeges rokona a távolodó Hatásnak? úgy volna igaz, hogy az Ok útravalója véges, nem tudván, mit ad, s mit nem vesz vissza magába s csupán te volnál végtelen: tudván azt is, miféle az Ok; csak azt nem, hogy mitől vagy személyes, s a Minőség mért lenne hűtlen a Mennyiséghez? – kérdezed; és egyre egy-ügyűbben: ha nem volt személyes, hanem lett: múló Mutáció csak? alkalmi Átalakulás? a Személytelen asszimetriája? kisbetűs teremtés? nagybetűs Semmiből – Lopás? s ha már a Legkisebb is, akár a bebábozódott lepke: minden? s fölöttünk, mint árnyék-suhanás: az értelemnél éberebb Nagy Alvó Lehetőség – a Szimmetriák? ilyenkor szakítasz időt; s szakadsz te is darabokra – hasztalan? mégis, kikerülhetetlen utazás; és te, batyutlan utas, ama tizenharmadik, nőtlen kőműves – az éjszaka jön, és reggelre leomlik a fal.

 

A poéma lezárása mégis ez kellett legyen:

 

De nem; már nem kezded újra; bár csak lehetnél kevesebb, értelem! – köszönnéd. S csak száguldasz, heversz; még nem jött fel a nap.

 

Ám a nap sem tud fölkelni – mondaná Hérakleitosz – csak mindig fölkelőben lenni.

 

Későre jár, barátaim; már bontják az asztalt.