Vakügetés és megbocsátás

Idő lopakodik bennünk, mi meg zavartan gyanakszunk, vajon nem az emlékeink között lappang-e a jövő s nem a jövő derít-e fényt az emlékeinkre. Milyen áthallás, eldöntöttség, rögtönzések világában élünk? Az ilyen töprengés akár mindennapossá tehetné bennünk a mágia varázslatát. Igen… Lovasunk egy folyton táguló gömbfelületen üget a maga biztos célja felé, s ha történetesen nem elégszik meg a hódító megtorpanással (például elmúlik egy perc, egy század, ami mégsem akármilyen eredmény a dolgok alakulásában), semmi nem akadályozza, hogy még hódítóbb tartással ügessen tovább s térjen vissza – a kiindulópontjához. Sőt, anélkül teheti ezt, hogy akár egyszer is az ismétlődés epikájába szürkülne bele (holott egyebet sem tesz), mivel az irány számtalan, a táj kimeríthetetlen, az esetek önnemzőek. Vagyis biztos végeredménnyel nyújtanak fogalmat a végtelenről; bár csak fogalmat. Nem csoda, ha szédülés fog el, a fejünket elfordítjuk s még fokozottabb fontosságot tulajdonítunk egy csóknak vagy tőzsdekrachnak. Vagy úgy filozofálunk, hogy záróakkordjával a lírát koronázzuk meg. Igen, közöljük ilyenkor, a mi lovasunk centripetális szép balek, ez az ő menedéke (gravitáció), ez rajzol köréje hazát, ahol mégsincs otthon. Viszont kárpótlásul elhiteti magával, hogy centrifugális Apollón-Dionüszosz. Mintha a gömbfelületre horzsolt sebhely-fókuszból valóban kilovagolhatna az érintő egyenese mentén… Ami csakugyan nagyszabású kép, ha látni is próbáljuk magunk előtt: táguló gömbfelület, melyről archaikus ragaszkodással nem szakad le az érintő egyenese. Jelezvén, hogy ez az egyetlen ösvény, mely visz valahová? Csupán miből hová. Valami eleve elrendelt további görbületbe? S ha igen, milyen görbület, mozdulat ez – az ölelésé vagy a végtelenített megfojtásunké? Persze, ez is szó-mágia; mivel a szónak csak gyermekkora lehet. Nem menekülhetünk a dadogástól, a „biztos” vezérfonalaink rögtönzéseitől. Vagy az irányok, tájak és esetek templomi sejtésétől, hogy kíméletlen szimpátiával és megfontoltsággal rögtönöznek bennünket. Különösképpen az íróasztalunkat nem övezi semmilyen védtöltés: a szabadság kiszolgáltatott árterülete, rögeszmék királyian pünkösdi paradicsoma, cellába zárt óceán, mely fölé csak a nap tükörképe kel föl. Paralizált remény. Hátán a centripetális batyuval: vajon a rögtönzés mihez képest determinált – és mihez képest mégsem az?

 

Vakügetés?

 

Vagy a lámpás fénykörében mégis ott rajzolódik a vadvizek tervezett labirintusa, a homály pedantériája?

 

Úgy emlékszem, tizenhárom évesek lehettünk. Hárman voltunk a bandában: Hadnagy Pál Terus, Tóth Karcsi és Vidus. Egy dunántúli kisvárosban laktunk, elég messze a központtól, viszont közel a vásártérhez, futballpályához, vasúti restihez, jégpályához. Onnét jártunk be a főtéri gimnáziumba. Másfél kilométer semmi, az ember lefutja, ha muszáj. Néha mégis hosszabbnak tűnt, mint az örökkévalóság, különösen, ha elgazoltunk valamit, s csak később kaptunk észbe, mondjuk nyolc előtt öt perccel. Óránk még nem volt, csak a főtéri templomé, mely többnyire fél hatot mutatott, lógtak a mutatói. Azonkívül Koncz úrra lehetett még számítani, az órásra, túl a fele úton. Ott az egész kirakat kajánul ketyegett s egyúttal a kirakat tükrében is megnézhettük magunkat, hogyan festünk nyolc előtt öt perccel. Csakhogy ez túl kézenfekvő megoldás volt, tehát gyanús, ugyanígy az is, hogy megszólítsunk valakit. Nem kínált dramatizálható újdonságot a mindennapos gömbfelület epikájában. Ilyen megalkuvás eszünkbe se jutott. Kivételesebb órára vágytunk az evidenciák világegyetemében. Vidus ekkor fedezte fel zseniálisan Kripsz urat; akit mi neveztünk el így. Igazi nevét mai napig homály fedi és azt is, hogy ki volt, mit gondolt rólunk. Hatvan-hetven évesnek becsültük s ez olyan kornak tűnt, ami legföljebb a teknősbékáknak adatik meg vagy a nagy bűnösöknek. Kripsz úrnak sárga sétapálcája és fekete keménykalapja volt, ami már önmagában is rejtély és humor. Galaktikai bicsaklás, ami konokul játszott rá az eleve elrendelésre, s látszott, hogy nem hajlandó helyesbíteni magát. S nekünk épp ez jött kapóra. Ugyanis minden reggel háromnegyed nyolckor lépett ki a Hármas-Híd utcából, megállt a sarkon, kifújta az orrát, majd kis szatyrával a kezében tovább sétált. Mint valami beütemezett varjú: hibátlan abszolút, a relatív élő cáfolata. S pusztán már ezért is szeretni kellett, a rémisztően aggálytalan pontosságáért, ami mégiscsak egy esendő szervezetbe volt beépítve. Elhatároztuk, hogy őt használjuk órának. Tervünk és kísérletünk alig volt indokolhatóbb, mint a homály pedantériája. Egyszóval, isteni volt, jó mulatságnak ígérkezett. S úgy döntöttünk, minden reggel illedelmesen köszönteni fogjuk, mosoly és kétértelműség nélkül, hogy még véletlenül se lehessen félreérteni megbízhatóságunk méltóságát. Kripsz úr őszintén megdöbbent, mikor első alkalommal kórusban jóreggelt kívántunk s még meg is hajoltunk hozzá. Szemöldökbozontja felszökött, mint egy csonka szalmacsutak. Csöppet se látszott hálásnak, szó nélkül tovább csoszogott és néhány napig semmilyen változást nem észleltünk a magatartásában. Egyre mogorvább lett. Végül az egyik reggel megtörtént a csoda: alig észrevehetően megbiccentette a fejét, s mintha a pillantása se lett volna olyan szigorú. Odavoltunk a gyönyörüségtől – lám, a paralizált remény is megszüli magzatát. S még egy Kripsz úrból is választ lehet kisajtolni, ha az ember elszántan vágyik rá. Minden hibátlanul funkcionált – a kórusban köszöntés, a tartózkodóan hálás mosoly, a biccentés. Sőt, egyik nap a kalapját is megemelte. Új rendbe rendeződött egy világegyetem, melyről eddig gyáva elképzeléseink voltak. Szerettük Kripsz urat, mivel eldőlt a meccs és győztünk. Ezután már csak a finomítás lehetett hátra. Néhány kísérleti nap eltelte után – mikor a kalapemelés már megható kalaplengetéssé forrósodott – váratlanul és minden előkészítés nélkül átnéztünk rajta, nem viszonoztuk a köszöntését, olyan közönnyel, ahogy a természeti törvények bánnak el a bizalmunkkal. Még azt is meg tudtuk állni, hogy ne engedjünk a kíváncsiságunknak, ne nézzünk vissza s ne arassunk le semmilyen önelégült babért. Kripsz úr rossz álomnak vélhette a világrend változást, mert néhány napig még szívósan kísérletezett a kalapemeléssel – bár egyre csökkenő lendülettel. Arca olyan lett, mint a naspolya, a válla is görnyedtebb, amitől még nevetségesebbé vált a csoszogása. Aztán hamarosan ki is múlt az életünkből. Vagy útvonalat vagy időpontot változtatott – esetleg meghalt. Ez is felmerült. Mire megjött a nagyvakáció, már olyan emlékké távolodott, melyből – akkor még – aligha lehetett bármilyen jövőt kikövetkeztetni. Az uralmat újra átvette fölöttünk a jelenidő, újra győzni akartunk és példamutatóan beavatkozni a világóra járásába. Hogy igenis lehetséges ez. S hogy igenis ez a dolgunk, bármi is az ár. A vakügetés képe, gondolata meg sem kísértett bennünket.

Igaz, a megbocsátás gondolatával sem tudtunk volna mit kezdeni – ha történetesen egy assisibeli madarász élére állítja előttünk ezt a pálcika-keresztet. Megbocsátani – kinek? Magunknak? Nevetséges. Akadtak fontosabb végrehajtanivalók.

 

Néhány év múlva újabb cikázást kellett tudomásul venni az ég földi tükörképén. Ahogy a vidéki kúriák bútorcsendjébe repeszt bele egy válogatatlan holmikkal teletömött, ki tudja kitől örökölt almárium reccsenése. Akkoriban erősen hadilábon álltam a templomlépcsőn üldögélő kéregetőkkel. Ingerelt az alázatuk, a kegyes szövegük. A számítóan gépies önlefokozás, a cukrász-mázzal bevont nyomorúság kölcsönös szentesítése. Tisztább ügynek éreztem volna, ha mellbe üt, mint a bútorreccsenés: „Egy szóra, uram. Magának jobban sikerült. Rendben: Nincs harag, de lássuk egyszer az okokat is.” Persze, tizenhatéves voltam, egy elképzelhetetlen, vértelen forradalom megszállottja. S a magam akkori eszével érteni véltem Nietzschét: „Nem imádkozol többé, nem nyugszol többé határtalan bizodalomban – megtagadod magadnak, hogy egy végső bölcsesség, jóság, hatalom előtt megállj és lekantározd gondolataidat – nincs szüntelen őröd és bánatod hét magánosságod számára – úgy élsz, hogy nincs kilátásod a hegyre, melynek a fején hó, szívében vulkán – számodra nincs jutalmazó, büntető, nincs végsőt simító-javító – nem találsz értelmet abban, ami történik, szeretetet abban, ami veled fog történni – szíved számára nem nyílik menedék-pihenő, ahol csak találnia kell, nem pedig keresnie is – te tusakodol bármely végső béke ellen, te a háború és béke örök visszatértét akarod: – te lemondás embere, minderről le akarsz mondani? Még nem volt ember, kiben ily erő lett volna! – Van egy tó, mely egy szép napon megtagadta magától a lefolyást és töltést hányt föl addigi lefolyó-helyén: azóta ez a tó egyre magasabbra emelkedik. Lehet, hogy talán éppen ez a lemondás fogja megadni azt az erőt, amellyel magát a lemondást is el lehet viselni; lehet, hogy az ember onnan fog magasabbra emelkedni, ahol már nem árad ki valamely istenségbe.”

Utólag úgy értékelem a koldus-epizódot, hogy a homály pedantériája felnőttebbé formálta magát. Az idő kora nyár volt, kora délután, a színhely a templomtér macskaköves katlana, ahol a délelőtti piacosok szagorgiája még mindig ott áporodott a levegőben. A rothadás képzete ilyenkor megvilágosodásszerűen tud összekapcsolódni a mindent beindázó bujaság képsoraival. S mindez úgy hat, mint egy fülledt megszólítás. Ködösen elképzelt szajhát lehetett odagondolni a templom tölgyfaajtaja mögé, aki szétterpeszkedik a padsorok közt s a szutykos szoknyaráncaitól – mégha behatolsz is közéjük – nem lehet hozzáférni ahhoz a személyes-szerelmes kinyilatkoztatáshoz, ami jón-rosszon túl van: a még meztelenebb bárányhoz. Mivel minden egyéb igaz lehet, csak a bárány nem. S ehhez mintha a nevetséges fillérekért hálálkodó koldusnak is köze volna: úgy ült a templomlépcsőn, mint egy olcsóságba és személytelenségbe tompult kapzsi égi kéjenc.

Még az év decembere végén – erős fagy volt ezen a karácsonyon, a szánok kékes glisszandó nyomokkal rajzolták tele a tér keményre döngölt hótakaróját – megpróbáltam egy puritán novellát szerkeszteni ennek a nyári délutánnak az eseménytörtenetéről. Pontosabban, a saját pengémmel kimetszett rögtönzésemről. Koldusom a valóságban is szunyókált, nemcsak a novella kedvéért – merthát a tét is az volt, hogy a dolgokat fel kell ébreszteni. A sarki trafikban felváltottam egy pengőt nyolc tízfilléresre és egy huszasra. Kilencszer szándékoztam pénzt pottyantani a kopott kalapba, nem ötletszerűen, hanem nagyon is kiszámított szüneteket tartva, ahogy a metronóm emeli át az inga-mutató csücskére tolt ólomlapocskát egyik oldalról a másikra: kínos lassúsággal, mégis a visszautasíthatatlan táncrendek biztos ritmusára. S ez – ha akarja, ha nem – kilencszer kényszeríti majd rá szoros egymásutánban, hogy ledarálja a kegyes patefon-szöveget. Ha el nem akad a tű. Reménnyel voltam tele. Elhatároztam, hogy a legkülönbözőbb fifikákkal közelítem meg, az ismétlődésnek mindig új feszültséget kölcsönözve. Az irány számtalan, a megoldások kimeríthetetlenek. Megközelíthetem a sekrestye felől, a buxusok mögül, a Szent Sebestyén szobor virágpalánkja mellé húzódhatom és onnét lephetem meg, kiléphetek a templomajtón, mint aki az ájtatosság félhomályából támolyog ki a napfény realizmusába – a változatok televény-szaporák, mint az élet áramütései. Tetszés szerint föltehetem, levehetem a napszemüvegemet, élhetek az inkognitónak ezzel a nyíltszíni, ártatlan trükkösködésével. Ledobhatom a trikómat, cipőmet és úgy lopakodhatom feléje, mint egy őshonos indián. A csúcspontnak azonban annak kell lennie, mikor a törvényszék épülete felől célzom meg, kezemben a maradék húsz filléressel. Vagyis fontos a fokozás. S minden arra mutatott, hogy koldusom megértette, miről kell szó legyen. Már a hatodik-hetedik akciónál közel volt hozzá, hogy a patefon-tű eltörjön benne: A körbekerített vad szorongásával forgatta a fejét s már nem engem, nem is alamizsnát várt, hanem támadást. Nyolcadik visszatérésemkor egészen közel léptem hozzá, lehajoltam, belekotortam a kalapba és bocsánatkérő hangon közöltem, hogy csupán felváltok egy huszast, de tizet ott hagyok belőle. Most először maradt el a gépiesen kántált szövegelés, helyette lihegve nekifeszítette hátát a lépcsőfoknak és belemarkolt a mocskos nadrágjába. Mikor néhány lépés után visszafordultam hirtelen és hanyagul az utolsó tízfillérest a kalapba dobtam – rekedt „Nem köll!” kiáltással felém vágott a botjával és a kalapot is félresöpörte, szertegurultak a fillérek. Tanácsosabb volt futva távoznom. A mérleg azonban pozitívnak bizonyult és a novella is meglehetősen jól sikerült. Igaz, az első szövegváltozatban még nem tudtam megállni, hogy „magasra tartott göcsörtös botját” ne úgy jellemezzem, „mint egy viharvert rönk friss vadhajtását” – de ezt a túlburjánzást később gondolkodás nélkül kigyomláltam. Okosabb lettem a szakmában? Kérdés, miben még.

 

Aztán ismét évek múltak el. A világra rálépett a háború, s lehetett filozofálni, megrendülni, keselyű módjára tépni magunkat, hogy a háború megbocsáthatatlan, jóllehet mániákusan és egyidejűleg a béke érték-kategóriáit is újra alapozza. Szükségből? Shakespeare mit hallgatott el tapintatosan, mikor azt írta, „a béke megrothad”? S még a béke is milyen találékony, hogy elkerülje a maga olcsó felbomlását… milyen hidegvérrel igyekszik előre gyúlékony taplóba csomagolni a csábító érték-kategóriáit! Hogy aztán újra rom-kövekből építse meg a béke még szebb palotáit.

 

Akkoriban egy istenhátamögötti présházban dolgoztam a Saulus-regényemen. A völgyet stílusosan Porkoláb-völgynek hívták, igazában bekötőútja sem volt, csupán egy vízmosás, melyet feltöltött, majd újra tovább mélyített a lezúduló agyagos áradat. Napok óta bajlódtam egy éjszakai razzia leírásával. Sehogyse ment. Vagy az arányokat vétettem el, vagy a hangsúlyok akusztikája hatott művinek abban a lefegyverző idillben, amit a völgy valósága igazolni látszott. Paralizált tanácstalansággal ültem a diófa alatt. Csupán mitológiai vigasz kínálkozott: a jóságos hatalmú Athéné, aki a villám rémtüneményéből bontakozott ki; jóllehet a vértől kígyós fürtű Gorgó-arc is az ő arca volt eredetileg. Igazában nem is szabadult meg tőle, kecskebőr vértjének örökös tartozéka maradt a torz-kegyetlen ábrázat. Mikor sok év múlva először találkoztam a müncheni Glyptothekban a „Rondanini-Gorgóval”, melyet a halál fájdalma, a passió békéje nemesít meg, eszembe juthatott a hajdani rajz és művészettörténet órák oktatása: „a művész szeretetteljes tekintete” még a legrútabbat is megváltja „a maga szépségének simogató varázserejével”. Okos; csakhogy ezt végre is kell hajtani. S ha pedig minden mesterségnek megvan a maga bánata… Ha ugyan ez szerencsés kifejezés itt. Végül azzal próbáltam tanácstalanságomat oldani (haladék, közbeiktatott ünnep), hogy ártatlan spektákulummal ajándékoztam meg magamat: egy zöldgyík tanulmányozásával. Dél volt, hőségbe tikkadt völgy, pattanásig feszült létezés-szünet. A ferdére nyaklott szőlőtőkék félbehagyott mozdulatok archaikumát lopták a tájba. Az egyik sütkérező gyíkra szitát borítottam és ügyeltem, hogy kerüljek minden heves mozdulatot, amit félreérthetne. Aztán a szita mellé ültem s nyilván „a művész szeretetteljes tekintetével” nem tudtam betelni a létezők egyik kivételes ékszerének szépségével. Megunhatatlan gyönyörűség az ilyesmi, s ezúttal még azt is megkívántam, hogy szaknyelven is azonosítsam. Valahogy ez is hozzátartozott most a teljességhez, a mindenre kiterjedő ismeret. A dolgok csillagállásába semmivel se több szórakozottság csúszott be, mint abba a szerkezeti adottságba, hogy vannak bogarak, melyek, ha a hátukra esnek, az esetek többségében nem tudnak visszafordulni. Mire végére jártam a szaknyelvi azonosításnak, a gyík tovább maradt megszakítás nélkül a tűző napon, mint amennyit a szervezete el tudott viselni. Mire visszaértem hozzá s már meg tudtam volna nevezni – Lacerta viridis – visszafordíthatatlanul jelentkeztek rajta a kiszáradás tünetei. Már a végét járta, s még hozzá az ékszermivoltához illő csodálatos koreográfiával. Alig tehettem mást (mesterség), mint azt, hogy igyekeztem az utolsó rezdülésig, rángásig emlékezetembe vésni ezt a koreográfiát; melynek azóta is megvan a kivételes helye a látványok világegyetemében. S tehettem, mint eleve elrendelt tanú.

Nem az okozatiság valamilyen szövevényére célzok, mikor hozzáteszem, hogy néhány órával később az éjszakai razzia-jelenetet minden nehézség nélkül gépbe tudtam tenni. Mint mikor ég szakad föl, noha lezuhan. Nem okozatiság. Meglehet, hogy több, lehet, hogy kevesebb. Talán helyzet inkább, melyhez nem a szaknyelvi állítások illenek, hanem a lassan ülepedő felismerés: mi vagyunk csak abban a helyzetben, hogy megbocsássunk a világnak. Nem a nietzschei tó; ez a mi kiáradásunk.

 

Új rang? Vagy éppenséggel a szeretet újrafogalmazása? Felnőttkora? Megbocsátásunk mécsese a hold, a homály pedantériája a nap?

 

Későre jár, barátaim; már bontják az asztalt.