A pille magányaVolt egy kulcs, sokáig nem tudtam azonosítani, a helyét találni. Hevert a sutban és ezt egészen közvetlenül is lehetett érteni, virágvasárnapi bizakodással, hogy ami sötét, előbb-utóbb világos lesz. A tudálékos nyomozás persze más. Olyankor az alkotói eszünk tűz piros virágot a gomblyukba, hogy senkinek ne legyen kétsége, ki a nap fia. Ilyenkor jegyezzük fel, hogy a kulcs a katlan oldala és a házfal közti szuglyában hever; s már azt is tudni véljük, hogy aki ott van, arra lehet mondani, hogy gyáva. Sőt, ha tovább cifrázzuk (megkettőzzük a t betűt, ahogy mifelénk teszik), már benne is vagyunk a suttomban, ahol lappangani lehet, mivel az már maga a rejtekhely, kuckó, szurdik, alkalmas hely, hogy elbújjunk, mint a sunyó. Vagy még inkább, hogy valakivel titokban értekezzünk. Csakhát miről? S hogyan?
Végre is hadilábon a szavakkal, a nyelvvel. Az igényelt és vágyott egyszerűség már annyira megközelíti a hallgatást, mint az elillant évek szőlőhegyén a széldongás. Parádésabb tüzijátékuk pedig alig több, mint bűvészkedő maszk-csere. Semantische Notausgang. Persze, van-e maszk-nélküliség? Az eszköz mindig maszk marad, s nem kiiktatható. Kimegy az ajtón, bejön a kéményen. De ezek már esti kérdések. Ontológiai patt-helyzet. Ülünk az íróasztal mellett és letesszük a tollat. De vajon meddig? A toll visszavándorol a kezünkbe, hogy a tollat letehessük, írunk efféle kis értekezést. Nem mintha az aranycsinálás titkát vélnénk megtalálni, csupán a reménytelenség új csábításának adjuk át magunkat. Játszunk. Jószerivel belehalunk. Elhallgatunk, aztán újra suttogni, ordítani kezdünk, mint a repedésbe szorult sakál. S persze, olyan szép ez. Olyan pokoli. Mesterség. Mise. Ígértetik, hogy végezetül csak ámulat lesz, áhítat és alázat. Meztelen csend. De addig még befutják vadvizeink a rónát, melynek nem szab határt a horizont s felrovátkoljuk a napütött felületre a világ hamis térképét. Vagyis sok a dolgunk még és nélkülözhetetlen. Áldassék a ráfogás és tévedés. Így múlnak a napok az íróasztal mellett.
Rilke figyelmeztet rá gyengéden, hogy a szegényeket, akik alszanak, nem szabad felébreszteni. Talán azt a névtelent sem, aki öklére támasztott fejjel ül a barlang előtt háncsolatlan asztala mellett, pisla fény világánál. Hátha eszükbe jut, folytatja Rilke. Idők kezdete óta ilyen pisla fény világánál jelenik meg a pille, aki nem látható. Pontos jellemzése az lehetne, hogy egy elképzelés ő, aki elképzeli a névtelent, aki a barlang előtt ül. Mire vár a pille? Mire a névtelen? Az elképzelésnek ebben a világegyetemében valahogyan mégiscsak megtörténik a valóság. Valamilyen valóság. Szilárd pont besűrülése a semmiben. S ez már szárazföld, kinő az első fű. És tükörként hat. A fűben megpillantja magát a szem, a szemben a fű. Kezdődik a játék, a pokol, a mesterség, a mise. Akár a kulcs is napvilágra kerülhetne most a sutból. Ám csak úgy és akkor, ha a pille is megmozdítja szárnyát. Nos, eddig léphetünk előre a sötétben. A többi már…
Ez a pille-hasonlat a bécsi manierizmus-kiállításon ötlött eszembe. Nem-várt ajándék onnét, ahol a bűvész maszk-parádé erény, sőt éltető tobzódás. Viszont annál meggyőzőbb, ha váratlanul maga a tobzódás lepleződik le, „maszk nélkül” marad. Pontosabban: ha egyik maszk úgy tűnik át a másikba, mintha ezúttal nem fednének, hanem fölfednének. Míg két ing között csupasz a melled – írja Valéry. Ez a pilleszárny-elmozdulás a legrejtelmesebb manőverezés, amit ismerünk. A fogantatás aktusaként nyílik szét, hogy megmártózzék a fényben (teljesség), majd a legtartalmasabb kövületként zárul össze ismét. Törékeny pillanat. Olyan mozdulatlanság, amiből a tájfun meríti az erejét.
A németalföldi mester, Joos De Momper egyik képén – Kopf-Landschaft – az emberi arc, fej körvonala úgy másolódik rá (szárnycsukódás) egy természeti tájra, mintha egyszerre helyére fordítana vissza egy világot, amelyet azelőtt képtelenek voltunk észrevenni, annyira megszoktuk a fordítottját. Tud arról, hogy a természet mögött is foncsor van, csak meg kell találnunk a rést, amelyen keresztül hunyorítva pillanthatunk magunkra (blende-szűkítés, hogy az élesség lódítsa távolabbra a pillantást) – s akkor már kirajzolódik a látvány, amiben összegeződünk. Merőben új beavatás ez. Hogy részünk legyen benne, nem a természetnek kell elmozdulnia, már csak azért sem, mert úgy van birtokon belül, örökös tanügetésben, hogy az is elég, ha útközben el sem indul. Otthon van, kitárult önelfelejtésben, ami már mindent bekebelez. Nincs mit tudjon.
Mire várunk? Mire várok? Ülök a barlang előtt és várom, hogy ne tudjak? És ha mégis úgy döntök, hogy a játék, a pokol, a mesterség, a mise szerelmese maradok? Csak útközben lehetsz otthon – hangzik az esti válasz. Csak villanások adatnak és az sem kevés. A művészet de facto elnyűhetetlen, annyira tehetetlen. Mindig holnap szűnik meg és ér haza.
Joos De Momper olajfestménye kisméretű – 19x25 cm – s időbe telik, mire a belső arányai észrevétlen kiáramlásba kezdenek. Ez azzal is jár, hogy a látvány megszületésének történetét – az egyiket éppúgy, mint a többit – ugyanazzal a természetességgel tudjuk elfogadni, mint magát a képet. Így lesz bizonyossá – a megcáfolhatatlan bizonyosságok egyikévé –, hogy a mester az 1500-as évek vége felé egy ablakban vagy kertben ül, végre is mindegy, hol, az év egyik nyárutói napján, egyedül. Mindenesetre a tengertől kissé távol, bár mégsem annyira, hogy a nem hallható zúgás ne bélelné ki a délután csendjét. A mester nem az a típus, akinek gondja volna, hogy bármit is szavakban fogalmazzon meg. Számára pontosan elegendő, hogy érzések és érzékelések lavinája indul meg, egy mindent betöltő omlás, nem is annyira benne, hanem körülötte, és az is kétséges, hogy belőle indult-e. Nem is érdekli. Megtörtént. A pille megmozdította a szárnyát. A szoba dús kelméi, az ólomüveg-kazetták, a bútor-csend, a sárgaréz csillogás vagy a kert erotikus indázata az alakzatoknak olyan tekervényeibe sodorja bele, melynek a pontjai tetszés szerint köthetők össze, a látvány mégsem távolodik el valami végleges egyetlentől. Ez érthető módon áhítatossá teszi s úgy kezd el járkálni a szobában, a kertben, mintha egy nem látható vízjel térképét is követné. A fénytörésnek kétségkívül ilyenkor leggazdagabb a pompája. Mindent kijelent – mert a fény ilyen rögtönzésekkel szeret játszani – majd a következő pillanatban vagy egyidejűleg egy teljesen más kijelentést ragyogtat föl. És semmi ellentmondás. Sőt hihető, hogy hatalmas egyneműségről van itt szó, csak nincs fitogtatva. A világ széttördeli magát, mindegyikünknek juttat egy darabot, sőt azzal kecsegtet, hogy e darabnyi jussunk személyes monomániái szerint meséli el magát. S persze mindig másképp ugyanúgy. Személyesen? Mégis: kicsoda, micsoda személyes és miképp? Kívánkozik ide egy zárójel.
A személyesség olyannyira van, hogy nem tévedhetünk benne. Csupán kisajátítható-e? Vehetjük olyan ajándéknak (végterméknek?), melynek nincs rokon háttere…? A végtermék csodájával üthetjük agyon az eredet csodáját, csodát a csodával – ahogy a nap fia tenné, gomblyukban piros virággal? Zeusról még tudható volt, hogy kicsoda s mit adhat cserébe Amphitrionnak a csodás éjszakáért. De mit merünk ma tudni Zeusról, hogy elkerüljük a mosolyt? Persze talán jobb, ha nem gondolunk semmit; hanem egyszerűen, mint a cipész, gyakoroljuk a mesterséget. Úgy tűnik, hogy ez a mesterség megvesztegethetetlen emlékező. Talán az egyetlen már? Nehéz elkerülni talpalás közben a gyanút, hogy a cipő egy lábon van. Amit diadallal elfelejtettünk. Ne tévesszen meg bennünket Beckett szabója, aki arra büszke, hogy az elkészült ruha „jobban fest”, mint a világ. Ez nem arra vall, hogy nem emlékezik; éppen hogy azt tudja: nem magányos versenyző; és kihívást fogad el. A művészet, ha igazi, így tesz vallomást. Ha nem tud róla, akkor is.
Tehát késő délután az 1500-as évek végén, nyárutó – hogy azért mégis a tényeknél maradjunk, bármennyire szívesen jár is az észkerék. A szóbanforgó városka nincs már, fölitta a mocsár, a tenger ügynöke. Pedáns városka volt, nagy és ismeretlen múlttal s nem maradt ki egyetlen eseményből sem, mely ennek az örökös koncként kezelt földnek osztályrészéül jutott. Különös sérthetetlensége volt, a körön belül maradt kívül. Másutt tűzvész, itt a vörös lobogás fantomjai a falakon. A vérfagyasztó reccsenések és nyiszorgások átverődtek a csatornák és legelőparcellák szorgalmas geometriáján és belekövültek a filozofikusan állongó tehenek szemébe. Osztályrész ez is. Merész Károly és örököseinek a jogara alatt megélt szép napokat, amikor virágozni lehetett, bár azért ezzel sem élt vissza. Csupán jelenvaló része volt a mesebelien kicsi provinciák – a brabanti hercegség, a flandriai, gelderni, hollandiai és zeelandi grófság, az utrechti apátság – gyanútlan örökkévalóságának. Az ilyen örökkévalóságnak az a sajátossága, hogy – akárcsak egy történelmi hajnaltól a rácsukódó napnyugtáig – hibátlan véglegessé tud lenni. Az ilyesmi viszont a gondolatot is megszüli – „valamilyen spanyol” mindig akad hozzá –, hogy a kis provinciák még jobban festenének, ha egy hatalmas, minden ízében egységes állammá zárulnának össze. (Mint a pilleszárny? – kérdezhetnénk alattomosan.) Majd ezúttal is az Istenről volt szó. II. Fülöp tűzzel-vassal áldozott a katolicizmusnak, a nép a protestantizmusnak. Az egyik az inkvizíciót készítette elő, a másik templomokban rombolt és fosztogatott. Ekkor jelent meg a színen a spanyol Alba herceg, a termetre nagy, a magatartásában büszke, a sötét és visszataszító tekintetű, érdes hangú, akit nemcsak a kegyetlenség és színlelés, szószegés és pénzvágy jellemzett, hanem a bigottság is. Bátorságát azonban nem lehetett kétségbevonni, a királynak is visszafelelt, ő maga nem bírt meghódolni. Saját bevallása szerint néhány hónap alatt tizennyolcezer embert küldött vérpadra. Szerette a kék színt. Hetvennégy évet élt. Műve azonban nem bizonyult tartósnak, a hasonlóképpen bátor hollandus vízi geusek (koldusok) szétrombolták. Hét provincia protestáns maradt, majd egy részük Isten ürügyén a fejedelmükként tisztelt Móric orániai herceggel hasonlott meg – a gomaristák (türelmetlenek) az arminiánusokkal (szabadabban gondolkodók). Móric a gomaristák pártját fogta, az ellenzék egyik vezérét halálra, a másikat élethossziglani fogságra ítélte. Máskülönben az ország jólétnek örvendett, ipar, kereskedelem, hajózás, halászat úgy virágoztak, mint soha azelőtt. S mivel Isten ügyében is megvolt már a győztes, nem volt tovább akadálya a nagylelkű és emelkedett türelemnek. Az ország becsült menedékhellyé válhatott Európában, a művészet, tudomány és különösen a festészet otthonává. Az amszterdami könyvkiadás nagy fontosságra emelkedett (Elzevir kiadásai, például). Móric herceg hatvannyolc éves korában agglegényként halt meg, az uralkodásban öccse, Frigyes Henrik követte. Mindketten az arany és barna színt szerették. Művüket hamarosan a nagy munkaerejű Vitt János raadpensionárius koronázta meg, majd széles látókörével sikerrel aláásta. Látnokként a tengerben bízott, a hajók hatalmában, mint Anglia. A merész versengésre először csak dicső vereségekkel fizetett rá (Cromwell tett rá pecsétet). Később, mikor a pompában dúskáló kaján XIV. Lajos orvul megtámadta, már nemcsak a háborúk kemény eleganciája mocskolódott be, hanem a kétségbeesett védekezés mesterművét is megérlelte. Ugyanis Vitt hiába lépett (okos előrelátással) védszövetségre Angliával, a korrekt ellenféllel; a francia király – még okosabban – lefizette az angol királyt, újra megtámadta a raadpensionariust és kegyetlen bosszút állt az illetéktelen nagyravágyásért. A szorgalmas csatorna- és zsilipépítő hollandusok ekkor víz alá temetkeztek, országuk nagy részébe beszöktették a tengert. Csak mikor a tenger nem válogatott az áldozatok között, a nép megrémült a saját hősiességétől s úgy döntött, hogy árulás történt. Vitt Jánost és öccsét szó szerint darabokra tépték Hágában. Történet ez? Vagy kép is? A városka, mely nincs már, mindenképpen eleme, alkatrésze annak a 19x25 cm-es „Öl auf Leinwand”-nak, mely a századok rendjét tekintve az 1980-as években egy baseli Privatsammlung miniatűr darabja. Most ott szerény állócsillag.
Népvándorlás, történet-vándorlás, képvándorlás – lehetne szójáték is. De végülis mi folyik itt? És folyik-e egyáltalán vagy csak himbálódzva pulzál, mint a kikötött ladik? (csikli – ahogy mifelénk mondják). Van egy szép francia képes kifejezés, je vais aux pieux – megyek a cölöpökhöz, ahová a bárkát kikötik. Azaz, megyek aludni. Aludni miből hová? Hol történek? Esti kérdések ezek is. Mondják, hogy Platón barlangjának falán feltehetően nem a múlandó részletek divatbemutatója zajlik, sokkal inkább az egész arc fel-felbukkanása, az Égi Diva leplezetlen vonulása – a mai és mindenkori részletek hiánytalan találkozójaként. Ó, nem pusztul el semmi. Nem lenni, illetve nem lenni többé, ez a kemény dió. Vagy a pille hatalmas misztifikációja ez is? Minden lehetséges? Jószerivel akkor sem tévedünk, ha tévedünk? Mindig van újabb emelet, ahonnét más a kilátás? Mindenesetre nem kell nagy képzelőerő hozzá, hogy a tengert mindenütt lássuk. Kell legyen egy arc, mely megfelel a világ minden nevének – írja Éluard. Az őszinte poéták ilyen falovat tolnak maguk előtt, hogy belopják magukat az igazság városába. De vajon mi vitte rá Einsteint, hogy a halálos ágyán éppen a határfeltételek kérdésével kezdjen el újra foglalkozni? Kosztolányinak egyszer sikerült rápillantania a hajnali égre s csak akkor válhatott ő is „különös hírmondóvá”: Nagy Úr vendége voltam. Nem így a történet-mesélők és próza-fabrikálók. Ne átalljuk bevallani, ők egy megfontolt káosz Livingstone-jai. Ha belekezdenek, munkájuk aprólékos, mint a természeté s hasonlóképpen ők is a dolgok origójánál kénytelenek letenni az alapkövet. S noha figyelmeztetik egymást (Broch), hogy „nem lehet minden darabot kézbe venni”, a sunyi feladat olyan erős, hogy meg kell térniük Bangveolóba, ahol majd várja őket a vérhas. Nekik így jön meg a tél, Kedves Olvasó. Így asztali értekezésünktől sem várható több; hiszen nem tudhat repülni. Majd, Bangveolóban.
Bár, addig is –
A városka pontosabban betájolható helyét Boxtellel és ’S Hertogenbosch-sal lehetne egyvonalba tenni, körülbelül középtájon a Rajna–Maas mély tölcsértorkolata és a limburgi, észak-brabanti mocsaras völgyvidék között. Szeretjük ezeket a számunkra idegenül csengő helyiségneveket. Szinte még fokozottabban közvetítik azt a bensőséges gazdagságot, amiből a világ olyan ismerősen felépül, bárhol. Az lenne a rendhagyó, ha tévednénk. A hely és a táj kései megítélésünk szerint is méltó választás volt egy olyan település számára, mely eleve visszavonulásra rendezkedett be. Alkalmas arra, hogy ne hatódjon meg magától és a figyelmét kifelé fordítsa. Gyűjt és átereszt, hangtalan tanú. Nyitottsága rejtett, mint a virágállatoké, étvágya mozdulatlan. Ismerjük jól az ilyen településeket. Lezúgnak körülöttük a korok, az utas átutazik rajtuk, és azzal a foszlányos tűnődéssel hagyja el a határjelző táblát, hogy vajon miképp élnek itt az emberek, kövek, utcák, kertecskék, mikor olyan meggyőzően nem élnek. Tűnődsz rajta, elfelejted, majd valahol újra felbukkan a kép – mintha csakugyan vándorolnának valamilyen öröknaptár menetrendje szerint. Például Pannoniában, a völgységi járásban – ha mond ez valamit. Eperfás útkanyarulat, gyalogmódra metszett szőlőkultúrák (a rézsűkön iszapfogó gödrök a pászták között), göcsörtös gyümölcsösök, bádog Krisztus a vadzabban. Egy valahai szőlőprés faalkotmányt befut az örökzöld, lépcsőzetes szerkezet a vegetáció alatt, mint az aztékok templomai, odább a Nagy Tavon túl. Befúj alája a szél s ilyenkor – akár egy levélfüzérrel földíszített áldozati ló-monstrum az aranykor mitológiájából – egyhelyben zizeg, csapódik, horkantva megemeli magát, hogy gyerünk, vigyék már. És marad. Nem viszik az ünnepi oltárhoz, mivel ez a táj ilyen, élni hagy az agóniában is. A méz tragédiája. Astraios és Eós fiai az első roham után megszelídülnek, felejtik hivatásukat és leheverednek a lovak sörénye alá, a tőkék guggoló comb-barlangjába, ahol csöppen a must. Az idő méretlenül is délután öt óra, noha azért pereg valahol a homok egy ágyék-ívelésű szűkületben. Az alkony a bodza és akácsűrűben várakozik, ahová az árnyék fészkeli magát, mint a hazatérő szemfedő; szívós munkával fölitta a fény verejtékét s majd abból párolja le az éjszakát. Ezek tények. A szú történései a fában. Az utas maga is tovább mozdul az útkanyarból és természetesnek veszi, hogy az útjelzőtábla kicsit megdőlt, a kilométerkőről lekopott a szám s a település házai világítóan fehérek, mint a megformázott mész. Ott hevernek előttünk, akár egy akvárium belvilága, melyről leengedték a vizet s most egy kitartott pillanatig – hogy ez időben mennyi, arról filozófiákat lehetne írni – mindenestől átjárható és bejárható, mintha a víz még mindig támasztó közege volna. És mindez a létezés tovább nyújtózó csendjében. És mégsem törékeny, mint a hamuváz, ami egy erősebb pillantástól szétporlik. Nem, ha valami, akkor ez van. Pontosan úgy, ahogy a létrejötte következett be, észrevétlenül, mozdulatlan étvággyal, mely őriz és átereszt, mint a koráll. A térképek nem mindig jelölik a helyét, annyira távol esik a fontoskodó útvonalaktól, megállóhelyektől, ahol a zsibvásárokat rendezik, leszúrják az államfőtanácsost, megtapossák a raadpensionáriusok kitépett máját és beleit. Mindez mégis odaülepszik közénk, mikor nem is gyanakszunk rá, egy faragott konzol-töredékbe, kovácsolt vastulipánba, hónaljsimára kopott lépcsőfokba, ferdére vágott ablaknyílás stílus-rafinériájába. Sokan az ösvények szigorúan kusza rendjét képesek titkosírásként olvasni. Különösen így nyárutóján, mikor az utas maga mögött hagyja az eperfás útkanyart;vagy Joos De Momper mester kilép a házból.
Rézveretes az ajtó és a Keletindiai Társaság jóvoltából még ebben a szerény városkában is jávai tékfából készült. A nagy vízi temetkezéskor ez a fa bizonyul a legellenállóbbnak; bár ezt a mindent összevegyítő látványt a mester már nem éri meg. Egyébként nincs számításba jöhető adat, hogy hosszabb vagy rövidebb ideig tartózkodott itt, sem arra, hogy kedvtelésből, kényszerből vagy véletlenül. Így alakult. S az ilyen alakulások színei a palettán már nem versenyeznek egymással. Természetes színekké lesznek, az okok természetes okokká, a személyességük mind magáért áll jót, s magyarázkodás nélkül tartanak egymásnak létrát, hogy szó eshessék arról, mi van a falon túl. A gyerekek néha létra nélkül is képesek elmesélni, mi van odaát, csak többnyire az történik ilyenkor, hogy elnézően megsimogatjuk őket, aztán ők is megöregszenek, s akkor már csak más őszinteség lehetséges. Ilyenkor botlunk a művészetbe? Ez a tolongást, hírnevet kerülő mester valószínűleg bizonytalan volt a dolgában, de az őszinteségben biztosan nem. S a hallgatásban sem. Talán épp ez érintette meg itt, ahol most találkozunk vele? A kis térre, ahová az ablakból kilát, emlékezetes árbocrúd vet árnyékot. Az 1400-as évek egyik elöljárója állíttatta fel, díszes kőbölcsőbe süllyesztve – fiát ennek az árbocnak a kosarából sodorta le a vihar. A sós párától megkövesedett kötélzet még száz év múlva is úgy csüng alá, mint az első nap, s a vetület rajzolata – akár egy égi lián – reggeltől alkonyatig ott vándorol grafitos sávként a polgárok lába alatt. Az ilyesmi hozzászoktat a maradandóság elképesztő trükkjeihez. Persze az is bizonyos, hogy palettájával ő sem emlékek nélkül érkezett a viszonylag központi fekvésű városkába. Mégis olyan érzése lehetett, hogy álcázott fókuszba csöppent, a mimikri szívébe. Keletre mocsár, nyugatra tenger, északra a letöredezett szigetek sora – Tessel, Vlieland, Ameland, Schiermonnikoog, Boschplaat, Rottum: csupa bensőségesen idegen hangzás és megszólítás, amitől azonnal elgyengülünk, annyira mélyről idézik fel az eltékozolt közöset – s ahol a láp hideglelést okoz; délen a füves homokpuszta, melyet a hajnal átmeneti gyöngyökkel szór tele. Ugyanakkor a (kihalt) batávok termékeny földjétől sem volt távol és a ritkásan mutatkozó domb- és erdővidéktől. Lehet gazdagabban dicsekedni vele, de kisebb-nagyobb különbséggel mindig így vesz körül az a világdarab, melyről elhisszük, hogy a hazánk. És egy napon kilépünk a nekünk kisorsolt mimikri szívéből.
Különös ez. Nem határozunk el semmit. A kép elemei akár a lapáttal szórt homokban a kvarc. Az emlékek a horizont párkányán könyökölnek. Teljesen ártatlanok és indokolatlanok. Lugdunumban olyan nagy halat adnak nyolc garasért, mint egy másfél esztendős gyermek. A Három Szerecsen Leányban viszont akkor is le kell számolni a tizenkét stivért, ha csak érdeklődni tértél be, van-e szállás. Vagy hálsz, vagy nem hálsz, addig ki nem mész, míg nem fizetsz, mert szándékod volt itt hálni. És az a flissingai templom! Úgy meg van rakva sisakokkal, fegyverderekakkal, pallosokkal, mint egy fegyvertartóház. Sötét áhítat. Mikor a kis térről betérsz a „húsvágók utcájába” (vleeshouwer – mondják fintorral a limburgi lepkegyűjtők és méhészek) – már kockázat nélkül betűzheted az Alba herceget mocskoló Pasquillus columnát az ott kvártélyozó spanyol cezadero házkapuján. A kortársak szokásos túlzásával itt még 30 ezerre becsülik a herceg áldozatait, később ez higgad 18 ezerre. Fantomjaik azonban (mint távoli tűz lobogása a falon) még így is zsúfoltan soknak tűnnek. Az utas erről írhatja majd erre jártában, hogy az idő árnyékával játszódtatván – láttam. Azóta is tartja magát a szokás, hogy az árva gyermekek veres ruhában árvák, miközben különb-különb mesterségeket tanulnak. A házból kimozdulás úgy rétegződik rá a mesterre, mint az itteni asszonyemberekre a sok szoknya, melyek közül a legfelsőt a nyakukra borítják. Aztán a fürösztött disznócsordák a megfésült füvön! Vagy a panaszos énekszó a berken egy eléggé hitvány, tapaszos házacskából! Szép nőszemély énekli ott az ötvenegyedik zsoltárt Lobwasser verziója szerint. Remeteségre azért szánta el magát, mert hites urát egy szerelmes tehén a távoli Frízföldre vonszolta, nyoma veszett, s azóta senki víg látása, nyájas beszéde nem kell neki. Pedig olyan karcsú és magos termetű, mint Cleopatra és Camilla amazonok, akiket kicsi koruktól testszorítóban nevelnek, hogy a derekuknak szép állása legyen. Mi is sírunk ezen és hálát adunk istennek a forró találkozásért. Hát még mikor a kakukkszó is behallatszik a nádfüggönyös ajtón, mely berácsozza a szétdúlt szerelmes ágyunkat! – két éve, hogy utoljára hallottuk a hangját Danckában. A mitológiák beszélnek róla, hogy a Hera pálcáján ülő madár kiáltozása jó jel a házasulandóknak. Joos De Momper mester ezzel nem dicsekedhetett. Másképp botlott a jó jelbe és elbűvölődött. Spernere nullam, spernere mundum, spernere sese, Spernere sperni, Quattuor illa beant.*
Heidelbergában a fejedelem lóistállójában van egy hatalmas rézbálvány ezernyi lyukkal átszaggatva. Belül üres és csak egy kis méretű ablaka van jó magosan, amelyen ember nem férhet ki. A bűnöst ide zárják be egy meregető edénnyel és sebesen zúduló vizet bocsátanak a bálvány belsejébe. A víz a lukakon folyton megcsappan ugyan, de mégsem annyira, hogy a bezúduló víz fel ne töltené a bálvány belsejét. Ha a bűnös a luknyi ablakon nem hányja ki elég szaporán a vizet, elvész benne. Némelyek annyira csapkodnak, erőlködnek, hogy csontig lemegy kezükről a hús. Ha főember fia a bűnös, aki elejétől fogva kímélésben nevelkedett, többnyire fuldokol a vízben, úszkál, sír, kiált, könyörög s rettegésében még az edénnyel sem tud mit kezdeni; vagy ami még sötétebb, kiejti kezéből, és ami reménye lehetett volna, az edény, példázatosan lesüllyed a rézbálvány fenekére. A ilyeneket végül holt elevenen hozzák ki. E látványosság alkalmából a csődület sosem marad el. Mondja a szóbeszéd, hogy aki ebbe a házba kerül, purgatóriumban lakik, dolga éppen elég akad, de „szűk a cipő”. Egy szőke Hannelore volt a bűnös, mikor a mester ott időzött. Mindenki elborzadására a meregető edényét kinyújtotta a bálvány ablakán és eleresztette az ujjai közül. Állát az ablakluk párkányára támasztotta és mosolyogva várta meg, míg a víz tükröző falat nem vont közte és a világ között. Csudálatos módon akkor is egy arc rajzolódott ki az események palettáján, mely nem hasonlított Hanneloréra, csupán azonos volt vele. A mester Gelderlandon keresztül tért vissza a hazájába, átkelt az Ijssel folyón és Arnhemnél érte el azt a dombos vidéket – sűrű erdőkkel, bozótosokkal, barlangokkal, mohos kőfalakkal, cserjésbe húzódó birkákkal – mely majdnemhogy buja egzotikum a hollandusok földjén; ezért emlegetik hollandus Svájcként. Ha föntebbről – honnét? – pillanthatnánk a palettára, úgy tárulna elénk ez a tájdarab, mint egy bizonytalan parancsra nyugalomba bénult meztelen testtömeg, néhány szőrzet bozonttal, melyeket meg tud borzolni a szél. Néhány kivételes oázis az Édent megelőző időkből, mikor csöppent ugyan a must, de – lévén a kezdet mindig terhes – vérrel vegyítve. Meglehet, hogy itt hált el a mester a képpel, miután Hannelore arca már mindenre rá tudott másolódni; és igazában képtelen is volt fölidézni a vonásait.
A másik igazság az lehet, hogy jószerivel ki sem lépett az utcára azon a nyárutói délutánon. A napot 1625 augusztus végére tehetjük, s ez épp a tizedik év a halála előtt. Már túl volt az ország a spanyolok ellen vívott szabadságharc első szakaszán. Móric herceg Flandriában emelte magasra a győzelem zászlaját, jóllehet Ostende három évi ostrom után kénytelen volt meghódolni. Ekkorra azonban III. Fülöp is kimerült, és 12 évre fegyvernyugvást kötött. (Mint a telhetetlen habzsolók, akik utolsó fogásként büdös klistérozást kérnek a lakomán – allövetet, ahogy mifelénk mondják.) És amíg ez a béke illatozott, a Keletindiai Társaságnak sikerült ravaszul megszereznie a Magellán-szoros és a Jóreménység-fokon túli közlekedés monopóliumát. Gott ist der Weysen Helffer. Ps. 10.* Épp az 1625. év az, mikor a fegyvernyugvás leteltével a harcok újra fellángolnak; s a törpe hollandus sokat tesz azért, hogy a spanyol óriáson beteljesedjék a süllyedés kora és kezdetét vegye a szellemi sötétség. Gott ist der Weysen Helffer. A mesternek nincsenek értesülései, csak annyi, amennyit a mindennapok bontófésűje kiszaggat a gubancból. Értesülések helyett arczsábája van; s ez az ő esetében majdnemhogy szimbolikus – vagy nevezzük kevésbé tudálékosan? Talán úgy volna igazabb. Maga a ház is idős, ahol lakik, az alsó traktus örökké nedves – a tenger ügynöke már ekkor elkezdi a maga földalatti munkáját. Maga az őselem, személyesen, csupán száznyolcvannégy év múlva intéz majd nagy és áttörő támadást az ország ellen – Emerichtől Dordrechtig, Rotterdamig elárasztja a virágzó földeket, falvak és malmok ezrei pusztulnak el – de a mi városkánk akkor már árnyéka önmagának. Elszórtan néhány ház, a süppedékekbe vízimadarak költöztek. A konzol-töredékeket ott faragják tovább, ahol a mocsár még csak kezdő ellenfél volt. Az arczsába viszont – cserébe? – filozofikus betegség. Szüntelenül több arcunk van, mint az ördög példázatainak, melyek magukat is kérdőjel közé teszik. Percekre, órákra kisimulunk, mintha egy infernális szeretkezés tébolyából érkeznénk vissza a kiherélt emelkedettség paradicsomába. Aztán megint visszaesünk, és ez folytatódik. Sok jel mutat rá – többek között maga a kép –, hogy a szokásosnál több arcrángató görcs kínozta a mestert ezen a napon. Alhasi fájdalmak is erőt vettek rajta, csupa olyan körülmény, ami a naturalizmusig teszi közönségessé a piaci elképzelést, hogy az átlényegülés patyolat szűz, mint az ostya. Arnhemtől északkeletre szokatlan formájú domb magasodik fel, a teteje enyhén ovális alakú: gyerek harap ki ilyen falatot a kenyérből, mikor nógatva a szájába dugják. A környéket jégkori moréna-felhalmozódás teszi változatossá, s ez a domb egy a sok közül. Némely barlang és partszakadék alagútbejárat benyomását kelti, mely pontosan és hangsúlyozottan innét vezet valahová, de hogy hová, az már a legkevésbé sem pontos és hangsúlyozott. S ez nagyjában meg is felel a titokzatosság átlag-kritériumának. Az elgurult gombolyag esete, mikor útközben több szál keveredik már, s egy idő múlva el is feledkezünk a gombolyagról, a fonál lesz érdekes. És itt is a késő délután a kiválasztott véletlen időpont. Az egyik barlangban hatvanhét idehurcolt vízi geus csontja fehérlik, tilos hozzájuk nyúlni, ősszel egér zörög közöttük, az idegen megilletődik. Távolabb romos fal húzódik a tetőn, a fény-árnyék kiegészíti a körvonalakat s egy-egy pillanatra fölépíti a bástya-ormos rezidenciát. A mester érzi egy lehetséges roham kezdetét. A domb lejtős beugrójában kilenc bárányforma, fehér gyapjas állat legel, de ez inkább estéli búcsú csak az ízesebb füvektől. Őrizőjük félkönyökre támaszkodva hever, mint Árkádiában. Suta házoldal homálylik a partszakadék mellett, a lombok félrerajzolják, szinte nincs is ablaka, a keretek annyira azonosulni próbálnak a falfelülettel. Kéménye mereven odaszúródott szarvhegy, nem fojtós füstnek való, legfeljebb szelíd villámok csalogatója. Láttuk. A tékfa ajtóból alig tíz lépés a miniatűr rózsaágyásig, a tulipánok meander-szegélyéig a nyírt gyep vasárnapias karéjában. Igen, még a reggeli görcs előtt megborotválkoztunk. Csak a kertbe lép ki, ma nem engedélyezhet nagyobb kockázatot. Ha valahol az utcán „jön rá” a zsába-roham, vasárnap feszélyezettebben ülhet be majd a templomba, az első sorba. Az orgona bevág a visszhangos csendbe – és ez amúgyis próbára szokta tenni a nyugtalanságra kész arcidegeit. Mégsem vigyoroghat bele torzpofával az Oltáriszentségbe. Meg kell találnunk a megfelelő formát, ami nem hazudik el semmit, mégis megtalálja a rést, ahonnét…
Hannelore vasárnapja. Semmi szükség a merítőkanálra. Vagy mégis a kétség indokolt? Folytonosan és parttalanul a tenger képe úszik be, ahogy körbemossa a világot, ami a kereten túl esik. Egy geus – a közönséges koldulók rendjéből (koldus), bár mégis az a fajta, akinek nem kell kéregetnie, elég ha meghordozza magát közöttünk vagy a pillantását veti ránk s mi nem tehetünk mást, adunk – egy ilyen geus vonszolódott el reggel a ház előtt és benézett a nyitott ablakos verandára. Vállára vetve ágasfára akasztott ormótlan zsák, meggörbedt alatta, s pillantása ebből a golgotai szögből szegeződött a mesterre. Mondani lehetne, hogy ez az interakció a legkevésbé sem volt számításba véve. Alig pár perce lépett ki a szobából, mert megragadta figyelmét egy enyhén imbolygó fénytócsa az ágyások felé vezető ösvényen. Indokolatlan volt, nem lehetett beilleszteni a kert okozat-hálózatába, a reggelbe. Partizánkodott, noha ezt a fogalmat akkor még nem így nevezték. A zsákos öreg arca is moréna jellegű, töredezett és szabdalt a borosta- és szakállerdőben. Súlyos fej, rövid és átható pillantás. (Villanások adatnak – és az is kevés?) A különös az, hogy az egész mégis elfelejtődött. Mert sok a tennivaló. Először is nyomára kellett jutni előbb a fénytócsa eredetének. A szálak egy vasszögekkel körbe lyuggatott rézlemezhez vezettek, melyet a kis téren fölállított árboccsúcsról szakított le sok éve egy emlékezetes vihar. Így került a veranda eresz alá, ott is vasszögre akasztva, de most már nem tövig kalapálva, ahogy egykor a legionáriusok kezére adta magát minden szög, amibe úton-útfélen beleakadtak. Hanem csak úgy lazán, emlékként lógott ott, a szellő megbillenthette. És pontosan ez is történt: épp az előző nap tisztogatták ki az ereszt az oda indázó vadszőlőtől, ami a lemezt régóta eltakarta – végre így kedvére tükrözhetett. Ennek az apró nyomozásnak sok értelme nem volt, de segített késleltetni a nap kezdetét, a fájdalmakra és bosszúságokra való szokásos felkészülést. S persze, van indulatos önhittség is, hogy nincs senkinek, semminek illetékessége jogot követelni a kertünkben, csak amikor nekünk van szükségünk ajtónyitásra. A gazda bekeríti házát. Azaz: a mű? Hát teheti? Nem; de a felejtés joga fenn van tartva. És a geus tovább vonszolja magát. Kilép a képből? Hihetnénk, hogy talán ott sem volt; mert ilyen szelíden és fenyegetően szerény.
Marad hát a lehető legtermészetesebb, legtermészetibb megnyilvánulás, az önkéntelen kép. „Öl auf Leinwand”. El vagyunk vele. Felejtjük, aztán újra megakad rajta a szemünk, okoskodva helyét keressük a rangsorban, amilyen az ízléskedvünk éppen. Kíméletlenek vagyunk és rajongók. Megértünk és félremagyarázunk. Táplálkozunk belőle és nem vesszük észre. Ennek ellenére a pillét tartózkodással vegyes borzongással az éjszaka rendhagyásának tekintjük. Talán többet is tud a csápjával, mint ami megengedhető és megbocsátható. Mert mintha bűnről is szó lehetne itt, valamilyen rejtélyes, megváltó formában. Vajon Hannelore az, aki sejt erről valamit, és a geus az, aki tud?
Miután e fénytócsa eredete föl lett derítve, majd számtalan elszáradt rózsaszirom is szórakozottan szét lett morzsolva, hogy az összkép harmóniáját ne rontsák; miután gondos vizsgálat alá lett vetve, hogy az esővízgyűjtő kőedényben a vízipók hány cikcakkal szeli át a tengert egyik sziklaparttól a másikig, s vajon milyen manőverezéssel akkor, ha egy kavics-meteor zuhan a tengerbe; és még más elodázhatatlan tennivalók hosszú sora – a mester végül mindezek után botozott csak vissza a verandára és a legtökéletesebb ürességgel bámult vissza a kertre. Csodálatos ünnep! Szünnap! Lelki szegények vakációja! Üresség! Áldassék! S minthogy nem az a típus (erről volt szó), akinek gondja volna, hogy bármit is szavakban fogalmazzon meg, csak azt érzi határozottan, hogy semmi köze a szabadsághoz, ami mindig annyit tesz, hogy csak valamihez képest, valamit csorbítva lehet köze hozzá. És most ez nincs – nincs képest. Aki majd a pontos szavakat is megtalálja ehhez – az igazi szabadság csakis az első ok és semmi egyéb – még csak hét esztendős, az amszterdami Éc chájjim tanintézet látogatója, és a költői szépségű Aggáda részleteivel ismerkedik; s még senki nem sejti róla, hogy ő lesz az a legszelídebb üvegcsiszoló Amszterdamban, akit elfelejtenek szentté avatni.
Csiszolás közben juthat eszünkbe, hogy a pille is immanens, nem tranzigens. De ezen a napon egyetlen ecsetvonás sem került a vászonra. Fontos körülmény ez, s úgy látszik, hasonlít ahhoz a legmagasabbrendű kényelmességhez és türelemhez, ami a természet sajátja.
Hódarát hozott a nap, mikor a kép elkészült, decemberig váratott magára. Tulajdonképpen elbámulhatunk, hogy nem igényelt többet 19x25 cm-nél. Váratlan részletekkel gazdagodott a dombtető látványa. Végülis teraszosan megtört, bensőséges domborzatot tár elénk, ahol feltehetően az idill tesz kísérletet, hogy egy elmondhatatlan múltnak megbocsásson. Félkaréjos ívben meredek sziklaoldal támasztja a magasba, melyből heroikusan ágazik ki két virágba borult csenevész fa, mint a hősök túlélő tollforgója. A terep egy része megművelt, gondozott, elválasztja a szorgosság világát az öntudatlan tenyészettől. Nem hiányzik a lombsűrűvel takart odú sejtetett bejárata sem, ahol mindig előfordul a csontváz, az ürülék. Legfeltűnőbb változás a személyek gazdagodása. A háttérben magasodó tömzsi és erődszerű várkastély felől kétágú ösvény közeledik felénk, majd egy ágba torkollik össze. Itt lépked lefelé egy másik (?) Hannelore két vizeskannával. Lelkesült egyszerűséget árul el a tartása. A pásztor a birkáival védett oldal-mélyedésben hever, nincs igeideje. Hihetjük, hogy Hannelore a homályba húzódó ház felé fog letérni (melynek szinte nincsen ablaka), de ez sem olyasmi, ami teljes bizonyossággal eldönthető. Noha lépked, mégis megtorpanva áll – amit tévesen tulajdoníthatunk a kép fogyatékosságának – hisz meglehet, hogy a mozgás sokkal magasabbrendű létállapotáról ad hírt. Ó, már annyira mozdulok, hogy folytonos visszaérkezésben is vagyok. Elképzelhetjük a mestert, amint december közepe táján kinéz a verandaablakon a hódarás kertre. Mi zúghat ott le az ünnepi ürességben! A völgységi járásban – ha mond ez valamit – nálunk méteres a hó, az indákkal befont szőlőprés helyén akkoriban még csak vadkörtefa áll, és épp azon a télen szakad le két robusztus oldalága – sok volt neki a szépség, amivel a külön-külön könnyű pelyhek megajándékozták. Csak hol az elviselhető teljesség határa? Mi a mérce? Mi a szereteté? A pontosságé? Minek nincs fonákja? Mi tudható kockázat nélkül? Hol az ok, aminek nincs következménye, csak tündököl? A mű? Dehát milyen mű, az egek szerelmére?! Avagy egyszerűen hagyni kell mindent forró-hideg szívvel. Legyen. Talpalni kell a cipőt, talpalni a cipőt, talpalni…
Ezúttal egy idilli cipőt, most minden erre játszik. Hannelore az ösvényen jöttében maga a megtestesült kifoszthatóság, központi célpont az Y-formán elágazó ösvény fókuszában. Az ösvény nem a házhoz kanyarodik el, ami az észszerűnek látszó dolgok históriai predestinációjából következnék, hanem nekifut egy kerítésnek, ahonnét nincs lejárat. Oda, ahhoz a teraszos kiszögelléshez ugyanis, amelyből vaskos kőmellvéd kerít el egy darabot majdnem hibátlan körívvel, s amelyből ugyancsak nincs kijárat, legalábbis a kép nem fitogtatja, inkább rejti. Erre a mellvédre támaszkodik egy jelenlét nélküli ifjú, fejét a megbékélt melankólia jóindulatával biccenti oldalt és maga elé néz. Pontosabban, az alant nyugvó víz tükrére. Korántsem tó ez, még kevésbé patak kiöblösödése. A domboldalt támasztó sziklafal mentén lagúna kanyarodik be és az juhászítja szemünk elé a tengert. Nem az ügynökét, magát a tengert. Keskeny hasadékon messze ki is látunk rá. A horizont fölött magasan két elmosódó madár köröz, egy másik a lagúna résben, egészen alacsonyan. Kifelé tart, a tenger felé. Ezt tudomásul vesszük, de mégsincs olyan érzésünk, hogy illetéktelen hírekkel távozik vagy akár egy bizonyos megfejtés, toronyszoba-titok kulcsát viszi magával a csőrében. Ami van, itt van, nincs is vinni hová, hiszen éppen ide lett hozva. Van azonban egy még alsóbb terasz szint is, ott már a lagúna tűkre nem látszik, de partján ott is ül egy jelenlét nélküli ifjú és enyhén horgasztott fejjel szintén maga elé néz, a víztükör felé. Akár a Doppelgängerek, bársonykelme ruhában. És végre is, Hannelore feléjük tart a védtelen mozdulatlanságával. Vajon ki és mi osztódott itt kettőbe – és minek a nevében? Ki fog vétkezni Hanneloréval?
A vasbálványon ezernyi lyuk van és a víz szünetlen zuhog bele. Mi tehető? Az idill a választás pillanata? – vagy a már eldöntött pillanat? a foganás pillanata? Van szerepmegosztás a két ifjú között? Az egyik vétkezik, mereng és alkot, a másik lunatikusan és fáradhatatlanul burogatja a vizet a fukar ablakon? S amit látunk, az éppen az utolsó lélekzetvétel szünete?
December vége felé esik meg az utolsó ecsetvonás. Kevéssé érdekes, hogy miképp értékeljük. Megtörtént a létrejövetel; s visel nyomokat. Például ha kissé oldalról vetünk pillantást a képre – elmenőben vagy érkezőben, mindegy – kitetszik egy földre döntött férfifej körvonala, csontos és szabdalt, a borosta és szakáll bozont pontosan a helyén van, a szem nyitva is csukott. Kegyetlen és szenvedő az összkép, megviselt és elnyugodott, mintha egyszerre volna kívül és belül, immanens és tranziens. Nyugodtan vállalhatná a hasonlóságot egy Alba herceg is, egy geus is. És hogy ki még?
Ne csináljunk szimbólumot a pilléből. Elég, ha a címbe bekerül, noha mitse tudunk róla. De hogy egyedül van, nagyon egyedül, az bizonyos.
Későre jár, barátaim; már bontják az asztalt. |