Négy asztali értekezés
A pille magányaVolt egy kulcs, sokáig nem tudtam azonosítani, a helyét találni. Hevert a sutban és ezt egészen közvetlenül is lehetett érteni, virágvasárnapi bizakodással, hogy ami sötét, előbb-utóbb világos lesz. A tudálékos nyomozás persze más. Olyankor az alkotói eszünk tűz piros virágot a gomblyukba, hogy senkinek ne legyen kétsége, ki a nap fia. Ilyenkor jegyezzük fel, hogy a kulcs a katlan oldala és a házfal közti szuglyában hever; s már azt is tudni véljük, hogy aki ott van, arra lehet mondani, hogy gyáva. Sőt, ha tovább cifrázzuk (megkettőzzük a t betűt, ahogy mifelénk teszik), már benne is vagyunk a suttomban, ahol lappangani lehet, mivel az már maga a rejtekhely, kuckó, szurdik, alkalmas hely, hogy elbújjunk, mint a sunyó. Vagy még inkább, hogy valakivel titokban értekezzünk. Csakhát miről? S hogyan?
Végre is hadilábon a szavakkal, a nyelvvel. Az igényelt és vágyott egyszerűség már annyira megközelíti a hallgatást, mint az elillant évek szőlőhegyén a széldongás. Parádésabb tüzijátékuk pedig alig több, mint bűvészkedő maszk-csere. Semantische Notausgang. Persze, van-e maszk-nélküliség? Az eszköz mindig maszk marad, s nem kiiktatható. Kimegy az ajtón, bejön a kéményen. De ezek már esti kérdések. Ontológiai patt-helyzet. Ülünk az íróasztal mellett és letesszük a tollat. De vajon meddig? A toll visszavándorol a kezünkbe, hogy a tollat letehessük, írunk efféle kis értekezést. Nem mintha az aranycsinálás titkát vélnénk megtalálni, csupán a reménytelenség új csábításának adjuk át magunkat. Játszunk. Jószerivel belehalunk. Elhallgatunk, aztán újra suttogni, ordítani kezdünk, mint a repedésbe szorult sakál. S persze, olyan szép ez. Olyan pokoli. Mesterség. Mise. Ígértetik, hogy végezetül csak ámulat lesz, áhítat és alázat. Meztelen csend. De addig még befutják vadvizeink a rónát, melynek nem szab határt a horizont s felrovátkoljuk a napütött felületre a világ hamis térképét. Vagyis sok a dolgunk még és nélkülözhetetlen. Áldassék a ráfogás és tévedés. Így múlnak a napok az íróasztal mellett.
Rilke figyelmeztet rá gyengéden, hogy a szegényeket, akik alszanak, nem szabad felébreszteni. Talán azt a névtelent sem, aki öklére támasztott fejjel ül a barlang előtt háncsolatlan asztala mellett, pisla fény világánál. Hátha eszükbe jut, folytatja Rilke. Idők kezdete óta ilyen pisla fény világánál jelenik meg a pille, aki nem látható. Pontos jellemzése az lehetne, hogy egy elképzelés ő, aki elképzeli a névtelent, aki a barlang előtt ül. Mire vár a pille? Mire a névtelen? Az elképzelésnek ebben a világegyetemében valahogyan mégiscsak megtörténik a valóság. Valamilyen valóság. Szilárd pont besűrülése a semmiben. S ez már szárazföld, kinő az első fű. És tükörként hat. A fűben megpillantja magát a szem, a szemben a fű. Kezdődik a játék, a pokol, a mesterség, a mise. Akár a kulcs is napvilágra kerülhetne most a sutból. Ám csak úgy és akkor, ha a pille is megmozdítja szárnyát. Nos, eddig léphetünk előre a sötétben. A többi már…
Ez a pille-hasonlat a bécsi manierizmus-kiállításon ötlött eszembe. Nem-várt ajándék onnét, ahol a bűvész maszk-parádé erény, sőt éltető tobzódás. Viszont annál meggyőzőbb, ha váratlanul maga a tobzódás lepleződik le, „maszk nélkül” marad. Pontosabban: ha egyik maszk úgy tűnik át a másikba, mintha ezúttal nem fednének, hanem fölfednének. Míg két ing között csupasz a melled – írja Valéry. Ez a pilleszárny-elmozdulás a legrejtelmesebb manőverezés, amit ismerünk. A fogantatás aktusaként nyílik szét, hogy megmártózzék a fényben (teljesség), majd a legtartalmasabb kövületként zárul össze ismét. Törékeny pillanat. Olyan mozdulatlanság, amiből a tájfun meríti az erejét.
A németalföldi mester, Joos De Momper egyik képén – Kopf-Landschaft – az emberi arc, fej körvonala úgy másolódik rá (szárnycsukódás) egy természeti tájra, mintha egyszerre helyére fordítana vissza egy világot, amelyet azelőtt képtelenek voltunk észrevenni, annyira megszoktuk a fordítottját. Tud arról, hogy a természet mögött is foncsor van, csak meg kell találnunk a rést, amelyen keresztül hunyorítva pillanthatunk magunkra (blende-szűkítés, hogy az élesség lódítsa távolabbra a pillantást) – s akkor már kirajzolódik a látvány, amiben összegeződünk. Merőben új beavatás ez. Hogy részünk legyen benne, nem a természetnek kell elmozdulnia, már csak azért sem, mert úgy van birtokon belül, örökös tanügetésben, hogy az is elég, ha útközben el sem indul. Otthon van, kitárult önelfelejtésben, ami már mindent bekebelez. Nincs mit tudjon.
Mire várunk? Mire várok? Ülök a barlang előtt és várom, hogy ne tudjak? És ha mégis úgy döntök, hogy a játék, a pokol, a mesterség, a mise szerelmese maradok? Csak útközben lehetsz otthon – hangzik az esti válasz. Csak villanások adatnak és az sem kevés. A művészet de facto elnyűhetetlen, annyira tehetetlen. Mindig holnap szűnik meg és ér haza.
Joos De Momper olajfestménye kisméretű – 19x25 cm – s időbe telik, mire a belső arányai észrevétlen kiáramlásba kezdenek. Ez azzal is jár, hogy a látvány megszületésének történetét – az egyiket éppúgy, mint a többit – ugyanazzal a természetességgel tudjuk elfogadni, mint magát a képet. Így lesz bizonyossá – a megcáfolhatatlan bizonyosságok egyikévé –, hogy a mester az 1500-as évek vége felé egy ablakban vagy kertben ül, végre is mindegy, hol, az év egyik nyárutói napján, egyedül. Mindenesetre a tengertől kissé távol, bár mégsem annyira, hogy a nem hallható zúgás ne bélelné ki a délután csendjét. A mester nem az a típus, akinek gondja volna, hogy bármit is szavakban fogalmazzon meg. Számára pontosan elegendő, hogy érzések és érzékelések lavinája indul meg, egy mindent betöltő omlás, nem is annyira benne, hanem körülötte, és az is kétséges, hogy belőle indult-e. Nem is érdekli. Megtörtént. A pille megmozdította a szárnyát. A szoba dús kelméi, az ólomüveg-kazetták, a bútor-csend, a sárgaréz csillogás vagy a kert erotikus indázata az alakzatoknak olyan tekervényeibe sodorja bele, melynek a pontjai tetszés szerint köthetők össze, a látvány mégsem távolodik el valami végleges egyetlentől. Ez érthető módon áhítatossá teszi s úgy kezd el járkálni a szobában, a kertben, mintha egy nem látható vízjel térképét is követné. A fénytörésnek kétségkívül ilyenkor leggazdagabb a pompája. Mindent kijelent – mert a fény ilyen rögtönzésekkel szeret játszani – majd a következő pillanatban vagy egyidejűleg egy teljesen más kijelentést ragyogtat föl. És semmi ellentmondás. Sőt hihető, hogy hatalmas egyneműségről van itt szó, csak nincs fitogtatva. A világ széttördeli magát, mindegyikünknek juttat egy darabot, sőt azzal kecsegtet, hogy e darabnyi jussunk személyes monomániái szerint meséli el magát. S persze mindig másképp ugyanúgy. Személyesen? Mégis: kicsoda, micsoda személyes és miképp? Kívánkozik ide egy zárójel.
A személyesség olyannyira van, hogy nem tévedhetünk benne. Csupán kisajátítható-e? Vehetjük olyan ajándéknak (végterméknek?), melynek nincs rokon háttere…? A végtermék csodájával üthetjük agyon az eredet csodáját, csodát a csodával – ahogy a nap fia tenné, gomblyukban piros virággal? Zeusról még tudható volt, hogy kicsoda s mit adhat cserébe Amphitrionnak a csodás éjszakáért. De mit merünk ma tudni Zeusról, hogy elkerüljük a mosolyt? Persze talán jobb, ha nem gondolunk semmit; hanem egyszerűen, mint a cipész, gyakoroljuk a mesterséget. Úgy tűnik, hogy ez a mesterség megvesztegethetetlen emlékező. Talán az egyetlen már? Nehéz elkerülni talpalás közben a gyanút, hogy a cipő egy lábon van. Amit diadallal elfelejtettünk. Ne tévesszen meg bennünket Beckett szabója, aki arra büszke, hogy az elkészült ruha „jobban fest”, mint a világ. Ez nem arra vall, hogy nem emlékezik; éppen hogy azt tudja: nem magányos versenyző; és kihívást fogad el. A művészet, ha igazi, így tesz vallomást. Ha nem tud róla, akkor is.
Tehát késő délután az 1500-as évek végén, nyárutó – hogy azért mégis a tényeknél maradjunk, bármennyire szívesen jár is az észkerék. A szóbanforgó városka nincs már, fölitta a mocsár, a tenger ügynöke. Pedáns városka volt, nagy és ismeretlen múlttal s nem maradt ki egyetlen eseményből sem, mely ennek az örökös koncként kezelt földnek osztályrészéül jutott. Különös sérthetetlensége volt, a körön belül maradt kívül. Másutt tűzvész, itt a vörös lobogás fantomjai a falakon. A vérfagyasztó reccsenések és nyiszorgások átverődtek a csatornák és legelőparcellák szorgalmas geometriáján és belekövültek a filozofikusan állongó tehenek szemébe. Osztályrész ez is. Merész Károly és örököseinek a jogara alatt megélt szép napokat, amikor virágozni lehetett, bár azért ezzel sem élt vissza. Csupán jelenvaló része volt a mesebelien kicsi provinciák – a brabanti hercegség, a flandriai, gelderni, hollandiai és zeelandi grófság, az utrechti apátság – gyanútlan örökkévalóságának. Az ilyen örökkévalóságnak az a sajátossága, hogy – akárcsak egy történelmi hajnaltól a rácsukódó napnyugtáig – hibátlan véglegessé tud lenni. Az ilyesmi viszont a gondolatot is megszüli – „valamilyen spanyol” mindig akad hozzá –, hogy a kis provinciák még jobban festenének, ha egy hatalmas, minden ízében egységes állammá zárulnának össze. (Mint a pilleszárny? – kérdezhetnénk alattomosan.) Majd ezúttal is az Istenről volt szó. II. Fülöp tűzzel-vassal áldozott a katolicizmusnak, a nép a protestantizmusnak. Az egyik az inkvizíciót készítette elő, a másik templomokban rombolt és fosztogatott. Ekkor jelent meg a színen a spanyol Alba herceg, a termetre nagy, a magatartásában büszke, a sötét és visszataszító tekintetű, érdes hangú, akit nemcsak a kegyetlenség és színlelés, szószegés és pénzvágy jellemzett, hanem a bigottság is. Bátorságát azonban nem lehetett kétségbevonni, a királynak is visszafelelt, ő maga nem bírt meghódolni. Saját bevallása szerint néhány hónap alatt tizennyolcezer embert küldött vérpadra. Szerette a kék színt. Hetvennégy évet élt. Műve azonban nem bizonyult tartósnak, a hasonlóképpen bátor hollandus vízi geusek (koldusok) szétrombolták. Hét provincia protestáns maradt, majd egy részük Isten ürügyén a fejedelmükként tisztelt Móric orániai herceggel hasonlott meg – a gomaristák (türelmetlenek) az arminiánusokkal (szabadabban gondolkodók). Móric a gomaristák pártját fogta, az ellenzék egyik vezérét halálra, a másikat élethossziglani fogságra ítélte. Máskülönben az ország jólétnek örvendett, ipar, kereskedelem, hajózás, halászat úgy virágoztak, mint soha azelőtt. S mivel Isten ügyében is megvolt már a győztes, nem volt tovább akadálya a nagylelkű és emelkedett türelemnek. Az ország becsült menedékhellyé válhatott Európában, a művészet, tudomány és különösen a festészet otthonává. Az amszterdami könyvkiadás nagy fontosságra emelkedett (Elzevir kiadásai, például). Móric herceg hatvannyolc éves korában agglegényként halt meg, az uralkodásban öccse, Frigyes Henrik követte. Mindketten az arany és barna színt szerették. Művüket hamarosan a nagy munkaerejű Vitt János raadpensionárius koronázta meg, majd széles látókörével sikerrel aláásta. Látnokként a tengerben bízott, a hajók hatalmában, mint Anglia. A merész versengésre először csak dicső vereségekkel fizetett rá (Cromwell tett rá pecsétet). Később, mikor a pompában dúskáló kaján XIV. Lajos orvul megtámadta, már nemcsak a háborúk kemény eleganciája mocskolódott be, hanem a kétségbeesett védekezés mesterművét is megérlelte. Ugyanis Vitt hiába lépett (okos előrelátással) védszövetségre Angliával, a korrekt ellenféllel; a francia király – még okosabban – lefizette az angol királyt, újra megtámadta a raadpensionariust és kegyetlen bosszút állt az illetéktelen nagyravágyásért. A szorgalmas csatorna- és zsilipépítő hollandusok ekkor víz alá temetkeztek, országuk nagy részébe beszöktették a tengert. Csak mikor a tenger nem válogatott az áldozatok között, a nép megrémült a saját hősiességétől s úgy döntött, hogy árulás történt. Vitt Jánost és öccsét szó szerint darabokra tépték Hágában. Történet ez? Vagy kép is? A városka, mely nincs már, mindenképpen eleme, alkatrésze annak a 19x25 cm-es „Öl auf Leinwand”-nak, mely a századok rendjét tekintve az 1980-as években egy baseli Privatsammlung miniatűr darabja. Most ott szerény állócsillag.
Népvándorlás, történet-vándorlás, képvándorlás – lehetne szójáték is. De végülis mi folyik itt? És folyik-e egyáltalán vagy csak himbálódzva pulzál, mint a kikötött ladik? (csikli – ahogy mifelénk mondják). Van egy szép francia képes kifejezés, je vais aux pieux – megyek a cölöpökhöz, ahová a bárkát kikötik. Azaz, megyek aludni. Aludni miből hová? Hol történek? Esti kérdések ezek is. Mondják, hogy Platón barlangjának falán feltehetően nem a múlandó részletek divatbemutatója zajlik, sokkal inkább az egész arc fel-felbukkanása, az Égi Diva leplezetlen vonulása – a mai és mindenkori részletek hiánytalan találkozójaként. Ó, nem pusztul el semmi. Nem lenni, illetve nem lenni többé, ez a kemény dió. Vagy a pille hatalmas misztifikációja ez is? Minden lehetséges? Jószerivel akkor sem tévedünk, ha tévedünk? Mindig van újabb emelet, ahonnét más a kilátás? Mindenesetre nem kell nagy képzelőerő hozzá, hogy a tengert mindenütt lássuk. Kell legyen egy arc, mely megfelel a világ minden nevének – írja Éluard. Az őszinte poéták ilyen falovat tolnak maguk előtt, hogy belopják magukat az igazság városába. De vajon mi vitte rá Einsteint, hogy a halálos ágyán éppen a határfeltételek kérdésével kezdjen el újra foglalkozni? Kosztolányinak egyszer sikerült rápillantania a hajnali égre s csak akkor válhatott ő is „különös hírmondóvá”: Nagy Úr vendége voltam. Nem így a történet-mesélők és próza-fabrikálók. Ne átalljuk bevallani, ők egy megfontolt káosz Livingstone-jai. Ha belekezdenek, munkájuk aprólékos, mint a természeté s hasonlóképpen ők is a dolgok origójánál kénytelenek letenni az alapkövet. S noha figyelmeztetik egymást (Broch), hogy „nem lehet minden darabot kézbe venni”, a sunyi feladat olyan erős, hogy meg kell térniük Bangveolóba, ahol majd várja őket a vérhas. Nekik így jön meg a tél, Kedves Olvasó. Így asztali értekezésünktől sem várható több; hiszen nem tudhat repülni. Majd, Bangveolóban.
Bár, addig is –
A városka pontosabban betájolható helyét Boxtellel és ’S Hertogenbosch-sal lehetne egyvonalba tenni, körülbelül középtájon a Rajna–Maas mély tölcsértorkolata és a limburgi, észak-brabanti mocsaras völgyvidék között. Szeretjük ezeket a számunkra idegenül csengő helyiségneveket. Szinte még fokozottabban közvetítik azt a bensőséges gazdagságot, amiből a világ olyan ismerősen felépül, bárhol. Az lenne a rendhagyó, ha tévednénk. A hely és a táj kései megítélésünk szerint is méltó választás volt egy olyan település számára, mely eleve visszavonulásra rendezkedett be. Alkalmas arra, hogy ne hatódjon meg magától és a figyelmét kifelé fordítsa. Gyűjt és átereszt, hangtalan tanú. Nyitottsága rejtett, mint a virágállatoké, étvágya mozdulatlan. Ismerjük jól az ilyen településeket. Lezúgnak körülöttük a korok, az utas átutazik rajtuk, és azzal a foszlányos tűnődéssel hagyja el a határjelző táblát, hogy vajon miképp élnek itt az emberek, kövek, utcák, kertecskék, mikor olyan meggyőzően nem élnek. Tűnődsz rajta, elfelejted, majd valahol újra felbukkan a kép – mintha csakugyan vándorolnának valamilyen öröknaptár menetrendje szerint. Például Pannoniában, a völgységi járásban – ha mond ez valamit. Eperfás útkanyarulat, gyalogmódra metszett szőlőkultúrák (a rézsűkön iszapfogó gödrök a pászták között), göcsörtös gyümölcsösök, bádog Krisztus a vadzabban. Egy valahai szőlőprés faalkotmányt befut az örökzöld, lépcsőzetes szerkezet a vegetáció alatt, mint az aztékok templomai, odább a Nagy Tavon túl. Befúj alája a szél s ilyenkor – akár egy levélfüzérrel földíszített áldozati ló-monstrum az aranykor mitológiájából – egyhelyben zizeg, csapódik, horkantva megemeli magát, hogy gyerünk, vigyék már. És marad. Nem viszik az ünnepi oltárhoz, mivel ez a táj ilyen, élni hagy az agóniában is. A méz tragédiája. Astraios és Eós fiai az első roham után megszelídülnek, felejtik hivatásukat és leheverednek a lovak sörénye alá, a tőkék guggoló comb-barlangjába, ahol csöppen a must. Az idő méretlenül is délután öt óra, noha azért pereg valahol a homok egy ágyék-ívelésű szűkületben. Az alkony a bodza és akácsűrűben várakozik, ahová az árnyék fészkeli magát, mint a hazatérő szemfedő; szívós munkával fölitta a fény verejtékét s majd abból párolja le az éjszakát. Ezek tények. A szú történései a fában. Az utas maga is tovább mozdul az útkanyarból és természetesnek veszi, hogy az útjelzőtábla kicsit megdőlt, a kilométerkőről lekopott a szám s a település házai világítóan fehérek, mint a megformázott mész. Ott hevernek előttünk, akár egy akvárium belvilága, melyről leengedték a vizet s most egy kitartott pillanatig – hogy ez időben mennyi, arról filozófiákat lehetne írni – mindenestől átjárható és bejárható, mintha a víz még mindig támasztó közege volna. És mindez a létezés tovább nyújtózó csendjében. És mégsem törékeny, mint a hamuváz, ami egy erősebb pillantástól szétporlik. Nem, ha valami, akkor ez van. Pontosan úgy, ahogy a létrejötte következett be, észrevétlenül, mozdulatlan étvággyal, mely őriz és átereszt, mint a koráll. A térképek nem mindig jelölik a helyét, annyira távol esik a fontoskodó útvonalaktól, megállóhelyektől, ahol a zsibvásárokat rendezik, leszúrják az államfőtanácsost, megtapossák a raadpensionáriusok kitépett máját és beleit. Mindez mégis odaülepszik közénk, mikor nem is gyanakszunk rá, egy faragott konzol-töredékbe, kovácsolt vastulipánba, hónaljsimára kopott lépcsőfokba, ferdére vágott ablaknyílás stílus-rafinériájába. Sokan az ösvények szigorúan kusza rendjét képesek titkosírásként olvasni. Különösen így nyárutóján, mikor az utas maga mögött hagyja az eperfás útkanyart;vagy Joos De Momper mester kilép a házból.
Rézveretes az ajtó és a Keletindiai Társaság jóvoltából még ebben a szerény városkában is jávai tékfából készült. A nagy vízi temetkezéskor ez a fa bizonyul a legellenállóbbnak; bár ezt a mindent összevegyítő látványt a mester már nem éri meg. Egyébként nincs számításba jöhető adat, hogy hosszabb vagy rövidebb ideig tartózkodott itt, sem arra, hogy kedvtelésből, kényszerből vagy véletlenül. Így alakult. S az ilyen alakulások színei a palettán már nem versenyeznek egymással. Természetes színekké lesznek, az okok természetes okokká, a személyességük mind magáért áll jót, s magyarázkodás nélkül tartanak egymásnak létrát, hogy szó eshessék arról, mi van a falon túl. A gyerekek néha létra nélkül is képesek elmesélni, mi van odaát, csak többnyire az történik ilyenkor, hogy elnézően megsimogatjuk őket, aztán ők is megöregszenek, s akkor már csak más őszinteség lehetséges. Ilyenkor botlunk a művészetbe? Ez a tolongást, hírnevet kerülő mester valószínűleg bizonytalan volt a dolgában, de az őszinteségben biztosan nem. S a hallgatásban sem. Talán épp ez érintette meg itt, ahol most találkozunk vele? A kis térre, ahová az ablakból kilát, emlékezetes árbocrúd vet árnyékot. Az 1400-as évek egyik elöljárója állíttatta fel, díszes kőbölcsőbe süllyesztve – fiát ennek az árbocnak a kosarából sodorta le a vihar. A sós párától megkövesedett kötélzet még száz év múlva is úgy csüng alá, mint az első nap, s a vetület rajzolata – akár egy égi lián – reggeltől alkonyatig ott vándorol grafitos sávként a polgárok lába alatt. Az ilyesmi hozzászoktat a maradandóság elképesztő trükkjeihez. Persze az is bizonyos, hogy palettájával ő sem emlékek nélkül érkezett a viszonylag központi fekvésű városkába. Mégis olyan érzése lehetett, hogy álcázott fókuszba csöppent, a mimikri szívébe. Keletre mocsár, nyugatra tenger, északra a letöredezett szigetek sora – Tessel, Vlieland, Ameland, Schiermonnikoog, Boschplaat, Rottum: csupa bensőségesen idegen hangzás és megszólítás, amitől azonnal elgyengülünk, annyira mélyről idézik fel az eltékozolt közöset – s ahol a láp hideglelést okoz; délen a füves homokpuszta, melyet a hajnal átmeneti gyöngyökkel szór tele. Ugyanakkor a (kihalt) batávok termékeny földjétől sem volt távol és a ritkásan mutatkozó domb- és erdővidéktől. Lehet gazdagabban dicsekedni vele, de kisebb-nagyobb különbséggel mindig így vesz körül az a világdarab, melyről elhisszük, hogy a hazánk. És egy napon kilépünk a nekünk kisorsolt mimikri szívéből.
Különös ez. Nem határozunk el semmit. A kép elemei akár a lapáttal szórt homokban a kvarc. Az emlékek a horizont párkányán könyökölnek. Teljesen ártatlanok és indokolatlanok. Lugdunumban olyan nagy halat adnak nyolc garasért, mint egy másfél esztendős gyermek. A Három Szerecsen Leányban viszont akkor is le kell számolni a tizenkét stivért, ha csak érdeklődni tértél be, van-e szállás. Vagy hálsz, vagy nem hálsz, addig ki nem mész, míg nem fizetsz, mert szándékod volt itt hálni. És az a flissingai templom! Úgy meg van rakva sisakokkal, fegyverderekakkal, pallosokkal, mint egy fegyvertartóház. Sötét áhítat. Mikor a kis térről betérsz a „húsvágók utcájába” (vleeshouwer – mondják fintorral a limburgi lepkegyűjtők és méhészek) – már kockázat nélkül betűzheted az Alba herceget mocskoló Pasquillus columnát az ott kvártélyozó spanyol cezadero házkapuján. A kortársak szokásos túlzásával itt még 30 ezerre becsülik a herceg áldozatait, később ez higgad 18 ezerre. Fantomjaik azonban (mint távoli tűz lobogása a falon) még így is zsúfoltan soknak tűnnek. Az utas erről írhatja majd erre jártában, hogy az idő árnyékával játszódtatván – láttam. Azóta is tartja magát a szokás, hogy az árva gyermekek veres ruhában árvák, miközben különb-különb mesterségeket tanulnak. A házból kimozdulás úgy rétegződik rá a mesterre, mint az itteni asszonyemberekre a sok szoknya, melyek közül a legfelsőt a nyakukra borítják. Aztán a fürösztött disznócsordák a megfésült füvön! Vagy a panaszos énekszó a berken egy eléggé hitvány, tapaszos házacskából! Szép nőszemély énekli ott az ötvenegyedik zsoltárt Lobwasser verziója szerint. Remeteségre azért szánta el magát, mert hites urát egy szerelmes tehén a távoli Frízföldre vonszolta, nyoma veszett, s azóta senki víg látása, nyájas beszéde nem kell neki. Pedig olyan karcsú és magos termetű, mint Cleopatra és Camilla amazonok, akiket kicsi koruktól testszorítóban nevelnek, hogy a derekuknak szép állása legyen. Mi is sírunk ezen és hálát adunk istennek a forró találkozásért. Hát még mikor a kakukkszó is behallatszik a nádfüggönyös ajtón, mely berácsozza a szétdúlt szerelmes ágyunkat! – két éve, hogy utoljára hallottuk a hangját Danckában. A mitológiák beszélnek róla, hogy a Hera pálcáján ülő madár kiáltozása jó jel a házasulandóknak. Joos De Momper mester ezzel nem dicsekedhetett. Másképp botlott a jó jelbe és elbűvölődött. Spernere nullam, spernere mundum, spernere sese, Spernere sperni, Quattuor illa beant.*
Heidelbergában a fejedelem lóistállójában van egy hatalmas rézbálvány ezernyi lyukkal átszaggatva. Belül üres és csak egy kis méretű ablaka van jó magosan, amelyen ember nem férhet ki. A bűnöst ide zárják be egy meregető edénnyel és sebesen zúduló vizet bocsátanak a bálvány belsejébe. A víz a lukakon folyton megcsappan ugyan, de mégsem annyira, hogy a bezúduló víz fel ne töltené a bálvány belsejét. Ha a bűnös a luknyi ablakon nem hányja ki elég szaporán a vizet, elvész benne. Némelyek annyira csapkodnak, erőlködnek, hogy csontig lemegy kezükről a hús. Ha főember fia a bűnös, aki elejétől fogva kímélésben nevelkedett, többnyire fuldokol a vízben, úszkál, sír, kiált, könyörög s rettegésében még az edénnyel sem tud mit kezdeni; vagy ami még sötétebb, kiejti kezéből, és ami reménye lehetett volna, az edény, példázatosan lesüllyed a rézbálvány fenekére. A ilyeneket végül holt elevenen hozzák ki. E látványosság alkalmából a csődület sosem marad el. Mondja a szóbeszéd, hogy aki ebbe a házba kerül, purgatóriumban lakik, dolga éppen elég akad, de „szűk a cipő”. Egy szőke Hannelore volt a bűnös, mikor a mester ott időzött. Mindenki elborzadására a meregető edényét kinyújtotta a bálvány ablakán és eleresztette az ujjai közül. Állát az ablakluk párkányára támasztotta és mosolyogva várta meg, míg a víz tükröző falat nem vont közte és a világ között. Csudálatos módon akkor is egy arc rajzolódott ki az események palettáján, mely nem hasonlított Hanneloréra, csupán azonos volt vele. A mester Gelderlandon keresztül tért vissza a hazájába, átkelt az Ijssel folyón és Arnhemnél érte el azt a dombos vidéket – sűrű erdőkkel, bozótosokkal, barlangokkal, mohos kőfalakkal, cserjésbe húzódó birkákkal – mely majdnemhogy buja egzotikum a hollandusok földjén; ezért emlegetik hollandus Svájcként. Ha föntebbről – honnét? – pillanthatnánk a palettára, úgy tárulna elénk ez a tájdarab, mint egy bizonytalan parancsra nyugalomba bénult meztelen testtömeg, néhány szőrzet bozonttal, melyeket meg tud borzolni a szél. Néhány kivételes oázis az Édent megelőző időkből, mikor csöppent ugyan a must, de – lévén a kezdet mindig terhes – vérrel vegyítve. Meglehet, hogy itt hált el a mester a képpel, miután Hannelore arca már mindenre rá tudott másolódni; és igazában képtelen is volt fölidézni a vonásait.
A másik igazság az lehet, hogy jószerivel ki sem lépett az utcára azon a nyárutói délutánon. A napot 1625 augusztus végére tehetjük, s ez épp a tizedik év a halála előtt. Már túl volt az ország a spanyolok ellen vívott szabadságharc első szakaszán. Móric herceg Flandriában emelte magasra a győzelem zászlaját, jóllehet Ostende három évi ostrom után kénytelen volt meghódolni. Ekkorra azonban III. Fülöp is kimerült, és 12 évre fegyvernyugvást kötött. (Mint a telhetetlen habzsolók, akik utolsó fogásként büdös klistérozást kérnek a lakomán – allövetet, ahogy mifelénk mondják.) És amíg ez a béke illatozott, a Keletindiai Társaságnak sikerült ravaszul megszereznie a Magellán-szoros és a Jóreménység-fokon túli közlekedés monopóliumát. Gott ist der Weysen Helffer. Ps. 10.* Épp az 1625. év az, mikor a fegyvernyugvás leteltével a harcok újra fellángolnak; s a törpe hollandus sokat tesz azért, hogy a spanyol óriáson beteljesedjék a süllyedés kora és kezdetét vegye a szellemi sötétség. Gott ist der Weysen Helffer. A mesternek nincsenek értesülései, csak annyi, amennyit a mindennapok bontófésűje kiszaggat a gubancból. Értesülések helyett arczsábája van; s ez az ő esetében majdnemhogy szimbolikus – vagy nevezzük kevésbé tudálékosan? Talán úgy volna igazabb. Maga a ház is idős, ahol lakik, az alsó traktus örökké nedves – a tenger ügynöke már ekkor elkezdi a maga földalatti munkáját. Maga az őselem, személyesen, csupán száznyolcvannégy év múlva intéz majd nagy és áttörő támadást az ország ellen – Emerichtől Dordrechtig, Rotterdamig elárasztja a virágzó földeket, falvak és malmok ezrei pusztulnak el – de a mi városkánk akkor már árnyéka önmagának. Elszórtan néhány ház, a süppedékekbe vízimadarak költöztek. A konzol-töredékeket ott faragják tovább, ahol a mocsár még csak kezdő ellenfél volt. Az arczsába viszont – cserébe? – filozofikus betegség. Szüntelenül több arcunk van, mint az ördög példázatainak, melyek magukat is kérdőjel közé teszik. Percekre, órákra kisimulunk, mintha egy infernális szeretkezés tébolyából érkeznénk vissza a kiherélt emelkedettség paradicsomába. Aztán megint visszaesünk, és ez folytatódik. Sok jel mutat rá – többek között maga a kép –, hogy a szokásosnál több arcrángató görcs kínozta a mestert ezen a napon. Alhasi fájdalmak is erőt vettek rajta, csupa olyan körülmény, ami a naturalizmusig teszi közönségessé a piaci elképzelést, hogy az átlényegülés patyolat szűz, mint az ostya. Arnhemtől északkeletre szokatlan formájú domb magasodik fel, a teteje enyhén ovális alakú: gyerek harap ki ilyen falatot a kenyérből, mikor nógatva a szájába dugják. A környéket jégkori moréna-felhalmozódás teszi változatossá, s ez a domb egy a sok közül. Némely barlang és partszakadék alagútbejárat benyomását kelti, mely pontosan és hangsúlyozottan innét vezet valahová, de hogy hová, az már a legkevésbé sem pontos és hangsúlyozott. S ez nagyjában meg is felel a titokzatosság átlag-kritériumának. Az elgurult gombolyag esete, mikor útközben több szál keveredik már, s egy idő múlva el is feledkezünk a gombolyagról, a fonál lesz érdekes. És itt is a késő délután a kiválasztott véletlen időpont. Az egyik barlangban hatvanhét idehurcolt vízi geus csontja fehérlik, tilos hozzájuk nyúlni, ősszel egér zörög közöttük, az idegen megilletődik. Távolabb romos fal húzódik a tetőn, a fény-árnyék kiegészíti a körvonalakat s egy-egy pillanatra fölépíti a bástya-ormos rezidenciát. A mester érzi egy lehetséges roham kezdetét. A domb lejtős beugrójában kilenc bárányforma, fehér gyapjas állat legel, de ez inkább estéli búcsú csak az ízesebb füvektől. Őrizőjük félkönyökre támaszkodva hever, mint Árkádiában. Suta házoldal homálylik a partszakadék mellett, a lombok félrerajzolják, szinte nincs is ablaka, a keretek annyira azonosulni próbálnak a falfelülettel. Kéménye mereven odaszúródott szarvhegy, nem fojtós füstnek való, legfeljebb szelíd villámok csalogatója. Láttuk. A tékfa ajtóból alig tíz lépés a miniatűr rózsaágyásig, a tulipánok meander-szegélyéig a nyírt gyep vasárnapias karéjában. Igen, még a reggeli görcs előtt megborotválkoztunk. Csak a kertbe lép ki, ma nem engedélyezhet nagyobb kockázatot. Ha valahol az utcán „jön rá” a zsába-roham, vasárnap feszélyezettebben ülhet be majd a templomba, az első sorba. Az orgona bevág a visszhangos csendbe – és ez amúgyis próbára szokta tenni a nyugtalanságra kész arcidegeit. Mégsem vigyoroghat bele torzpofával az Oltáriszentségbe. Meg kell találnunk a megfelelő formát, ami nem hazudik el semmit, mégis megtalálja a rést, ahonnét…
Hannelore vasárnapja. Semmi szükség a merítőkanálra. Vagy mégis a kétség indokolt? Folytonosan és parttalanul a tenger képe úszik be, ahogy körbemossa a világot, ami a kereten túl esik. Egy geus – a közönséges koldulók rendjéből (koldus), bár mégis az a fajta, akinek nem kell kéregetnie, elég ha meghordozza magát közöttünk vagy a pillantását veti ránk s mi nem tehetünk mást, adunk – egy ilyen geus vonszolódott el reggel a ház előtt és benézett a nyitott ablakos verandára. Vállára vetve ágasfára akasztott ormótlan zsák, meggörbedt alatta, s pillantása ebből a golgotai szögből szegeződött a mesterre. Mondani lehetne, hogy ez az interakció a legkevésbé sem volt számításba véve. Alig pár perce lépett ki a szobából, mert megragadta figyelmét egy enyhén imbolygó fénytócsa az ágyások felé vezető ösvényen. Indokolatlan volt, nem lehetett beilleszteni a kert okozat-hálózatába, a reggelbe. Partizánkodott, noha ezt a fogalmat akkor még nem így nevezték. A zsákos öreg arca is moréna jellegű, töredezett és szabdalt a borosta- és szakállerdőben. Súlyos fej, rövid és átható pillantás. (Villanások adatnak – és az is kevés?) A különös az, hogy az egész mégis elfelejtődött. Mert sok a tennivaló. Először is nyomára kellett jutni előbb a fénytócsa eredetének. A szálak egy vasszögekkel körbe lyuggatott rézlemezhez vezettek, melyet a kis téren fölállított árboccsúcsról szakított le sok éve egy emlékezetes vihar. Így került a veranda eresz alá, ott is vasszögre akasztva, de most már nem tövig kalapálva, ahogy egykor a legionáriusok kezére adta magát minden szög, amibe úton-útfélen beleakadtak. Hanem csak úgy lazán, emlékként lógott ott, a szellő megbillenthette. És pontosan ez is történt: épp az előző nap tisztogatták ki az ereszt az oda indázó vadszőlőtől, ami a lemezt régóta eltakarta – végre így kedvére tükrözhetett. Ennek az apró nyomozásnak sok értelme nem volt, de segített késleltetni a nap kezdetét, a fájdalmakra és bosszúságokra való szokásos felkészülést. S persze, van indulatos önhittség is, hogy nincs senkinek, semminek illetékessége jogot követelni a kertünkben, csak amikor nekünk van szükségünk ajtónyitásra. A gazda bekeríti házát. Azaz: a mű? Hát teheti? Nem; de a felejtés joga fenn van tartva. És a geus tovább vonszolja magát. Kilép a képből? Hihetnénk, hogy talán ott sem volt; mert ilyen szelíden és fenyegetően szerény.
Marad hát a lehető legtermészetesebb, legtermészetibb megnyilvánulás, az önkéntelen kép. „Öl auf Leinwand”. El vagyunk vele. Felejtjük, aztán újra megakad rajta a szemünk, okoskodva helyét keressük a rangsorban, amilyen az ízléskedvünk éppen. Kíméletlenek vagyunk és rajongók. Megértünk és félremagyarázunk. Táplálkozunk belőle és nem vesszük észre. Ennek ellenére a pillét tartózkodással vegyes borzongással az éjszaka rendhagyásának tekintjük. Talán többet is tud a csápjával, mint ami megengedhető és megbocsátható. Mert mintha bűnről is szó lehetne itt, valamilyen rejtélyes, megváltó formában. Vajon Hannelore az, aki sejt erről valamit, és a geus az, aki tud?
Miután e fénytócsa eredete föl lett derítve, majd számtalan elszáradt rózsaszirom is szórakozottan szét lett morzsolva, hogy az összkép harmóniáját ne rontsák; miután gondos vizsgálat alá lett vetve, hogy az esővízgyűjtő kőedényben a vízipók hány cikcakkal szeli át a tengert egyik sziklaparttól a másikig, s vajon milyen manőverezéssel akkor, ha egy kavics-meteor zuhan a tengerbe; és még más elodázhatatlan tennivalók hosszú sora – a mester végül mindezek után botozott csak vissza a verandára és a legtökéletesebb ürességgel bámult vissza a kertre. Csodálatos ünnep! Szünnap! Lelki szegények vakációja! Üresség! Áldassék! S minthogy nem az a típus (erről volt szó), akinek gondja volna, hogy bármit is szavakban fogalmazzon meg, csak azt érzi határozottan, hogy semmi köze a szabadsághoz, ami mindig annyit tesz, hogy csak valamihez képest, valamit csorbítva lehet köze hozzá. És most ez nincs – nincs képest. Aki majd a pontos szavakat is megtalálja ehhez – az igazi szabadság csakis az első ok és semmi egyéb – még csak hét esztendős, az amszterdami Éc chájjim tanintézet látogatója, és a költői szépségű Aggáda részleteivel ismerkedik; s még senki nem sejti róla, hogy ő lesz az a legszelídebb üvegcsiszoló Amszterdamban, akit elfelejtenek szentté avatni.
Csiszolás közben juthat eszünkbe, hogy a pille is immanens, nem tranzigens. De ezen a napon egyetlen ecsetvonás sem került a vászonra. Fontos körülmény ez, s úgy látszik, hasonlít ahhoz a legmagasabbrendű kényelmességhez és türelemhez, ami a természet sajátja.
Hódarát hozott a nap, mikor a kép elkészült, decemberig váratott magára. Tulajdonképpen elbámulhatunk, hogy nem igényelt többet 19x25 cm-nél. Váratlan részletekkel gazdagodott a dombtető látványa. Végülis teraszosan megtört, bensőséges domborzatot tár elénk, ahol feltehetően az idill tesz kísérletet, hogy egy elmondhatatlan múltnak megbocsásson. Félkaréjos ívben meredek sziklaoldal támasztja a magasba, melyből heroikusan ágazik ki két virágba borult csenevész fa, mint a hősök túlélő tollforgója. A terep egy része megművelt, gondozott, elválasztja a szorgosság világát az öntudatlan tenyészettől. Nem hiányzik a lombsűrűvel takart odú sejtetett bejárata sem, ahol mindig előfordul a csontváz, az ürülék. Legfeltűnőbb változás a személyek gazdagodása. A háttérben magasodó tömzsi és erődszerű várkastély felől kétágú ösvény közeledik felénk, majd egy ágba torkollik össze. Itt lépked lefelé egy másik (?) Hannelore két vizeskannával. Lelkesült egyszerűséget árul el a tartása. A pásztor a birkáival védett oldal-mélyedésben hever, nincs igeideje. Hihetjük, hogy Hannelore a homályba húzódó ház felé fog letérni (melynek szinte nincsen ablaka), de ez sem olyasmi, ami teljes bizonyossággal eldönthető. Noha lépked, mégis megtorpanva áll – amit tévesen tulajdoníthatunk a kép fogyatékosságának – hisz meglehet, hogy a mozgás sokkal magasabbrendű létállapotáról ad hírt. Ó, már annyira mozdulok, hogy folytonos visszaérkezésben is vagyok. Elképzelhetjük a mestert, amint december közepe táján kinéz a verandaablakon a hódarás kertre. Mi zúghat ott le az ünnepi ürességben! A völgységi járásban – ha mond ez valamit – nálunk méteres a hó, az indákkal befont szőlőprés helyén akkoriban még csak vadkörtefa áll, és épp azon a télen szakad le két robusztus oldalága – sok volt neki a szépség, amivel a külön-külön könnyű pelyhek megajándékozták. Csak hol az elviselhető teljesség határa? Mi a mérce? Mi a szereteté? A pontosságé? Minek nincs fonákja? Mi tudható kockázat nélkül? Hol az ok, aminek nincs következménye, csak tündököl? A mű? Dehát milyen mű, az egek szerelmére?! Avagy egyszerűen hagyni kell mindent forró-hideg szívvel. Legyen. Talpalni kell a cipőt, talpalni a cipőt, talpalni…
Ezúttal egy idilli cipőt, most minden erre játszik. Hannelore az ösvényen jöttében maga a megtestesült kifoszthatóság, központi célpont az Y-formán elágazó ösvény fókuszában. Az ösvény nem a házhoz kanyarodik el, ami az észszerűnek látszó dolgok históriai predestinációjából következnék, hanem nekifut egy kerítésnek, ahonnét nincs lejárat. Oda, ahhoz a teraszos kiszögelléshez ugyanis, amelyből vaskos kőmellvéd kerít el egy darabot majdnem hibátlan körívvel, s amelyből ugyancsak nincs kijárat, legalábbis a kép nem fitogtatja, inkább rejti. Erre a mellvédre támaszkodik egy jelenlét nélküli ifjú, fejét a megbékélt melankólia jóindulatával biccenti oldalt és maga elé néz. Pontosabban, az alant nyugvó víz tükrére. Korántsem tó ez, még kevésbé patak kiöblösödése. A domboldalt támasztó sziklafal mentén lagúna kanyarodik be és az juhászítja szemünk elé a tengert. Nem az ügynökét, magát a tengert. Keskeny hasadékon messze ki is látunk rá. A horizont fölött magasan két elmosódó madár köröz, egy másik a lagúna résben, egészen alacsonyan. Kifelé tart, a tenger felé. Ezt tudomásul vesszük, de mégsincs olyan érzésünk, hogy illetéktelen hírekkel távozik vagy akár egy bizonyos megfejtés, toronyszoba-titok kulcsát viszi magával a csőrében. Ami van, itt van, nincs is vinni hová, hiszen éppen ide lett hozva. Van azonban egy még alsóbb terasz szint is, ott már a lagúna tűkre nem látszik, de partján ott is ül egy jelenlét nélküli ifjú és enyhén horgasztott fejjel szintén maga elé néz, a víztükör felé. Akár a Doppelgängerek, bársonykelme ruhában. És végre is, Hannelore feléjük tart a védtelen mozdulatlanságával. Vajon ki és mi osztódott itt kettőbe – és minek a nevében? Ki fog vétkezni Hanneloréval?
A vasbálványon ezernyi lyuk van és a víz szünetlen zuhog bele. Mi tehető? Az idill a választás pillanata? – vagy a már eldöntött pillanat? a foganás pillanata? Van szerepmegosztás a két ifjú között? Az egyik vétkezik, mereng és alkot, a másik lunatikusan és fáradhatatlanul burogatja a vizet a fukar ablakon? S amit látunk, az éppen az utolsó lélekzetvétel szünete?
December vége felé esik meg az utolsó ecsetvonás. Kevéssé érdekes, hogy miképp értékeljük. Megtörtént a létrejövetel; s visel nyomokat. Például ha kissé oldalról vetünk pillantást a képre – elmenőben vagy érkezőben, mindegy – kitetszik egy földre döntött férfifej körvonala, csontos és szabdalt, a borosta és szakáll bozont pontosan a helyén van, a szem nyitva is csukott. Kegyetlen és szenvedő az összkép, megviselt és elnyugodott, mintha egyszerre volna kívül és belül, immanens és tranziens. Nyugodtan vállalhatná a hasonlóságot egy Alba herceg is, egy geus is. És hogy ki még?
Ne csináljunk szimbólumot a pilléből. Elég, ha a címbe bekerül, noha mitse tudunk róla. De hogy egyedül van, nagyon egyedül, az bizonyos.
Későre jár, barátaim; már bontják az asztalt.
Egy-ügyű gondolati séta a szfinx körülOrwell vízióját – 1984; regény – megszoktuk a politika, a politológia, a társadalomtudomány, a hatalom-elmélet, az ahrimáni utópiák szemszögéből vizsgálni. Minden jó okunk megvan, hogy így tegyünk. Látomása nem swifti, nem a keserűség és megvetés engesztelhetetlen túlzása, sokkal inkább a valóságos lehetőségek kinagyítása. Nem életszemléletből fakadó igazság-elefantizmus, hanem tapasztalatra támaszkodó könyörtelen számítás. A swifti tézis szerint az ember eleve menthetetlen s ezt olyan költőien bizonyítja, hogy erőt meríthetünk belőle: a szó legigazibb művészi értelmében katartikus. Orwell szerint – immár minden eszköz és készség rendelkezésre áll, hogy az embert menthetetlenné tegyük:így lesz regényéből a lehetséges előrejelzések egyike, felruházva a kétségbeesett figyelmeztetés nemes demagógiájával. Előlegezett tükör, hogy már a gyermek arcában felfedezzük az ördögöt. Ez a gesztus indokolja, hogy ne szépirodalomként, ne politikai scifiként, ne középkori értelemben vett negatív moralitásként olvassuk, hanem forgatókönyvként.
Ha töprengeni próbálunk egy ilyen rendhagyó művön, önkéntelenül is gyakorlatias gyógymódot igyekszünk végiggondolni. Hiszen korunk emblémája: az alligátor a küszöbön. Számtalan javasolt módszert ismerünk a veszély elhárítására. Az említett diszciplinák programszerűen foglalkoznak azzal, hogy miként lehetne – logikus és racionális meggondolások alapján – olyan feltételeket teremteni, amelyek fölébe tudnak emelkedni a nem-logikus és nem-racionális erőknek. E programok bármennyire szükséges kísérletek, többnyire hasonló alkati hibában szenvednek: szívesen keresik az alapvető okokat a következmények szférájában. Mivel ez gyorsabb, kézzelfoghatóbb választ ígér, s ennek megfelelően – talán – gyógymódot is. Természetesen – akár az orvos – itt sem mondhatunk le a tüneti kezelésről, csak tudnunk kell, hogy nem a betegség okához férkőztünk hozzá. Nehézséget okoz azonban, hogy a társadalom betegségeiről mi döntjük el, hogy azok betegségek-e vagy sem; a kólikáról nem. A lehetséges változatok két osztályba sorolhatók. Az egyik osztályban „az eleve biztosított demokratizmus” keretei hivatottak engedélyezni és teremteni olyan helyzetet, hogy – ha a társadalom képes rá – szabad fejlődése közben vesse ki magából a torzító-manipulatív elemeket. A másikban „ideológiai előkészítés és nevelés” után helyeztetik kilátásba az általánosan érvényesülő demokratizmus, az ideológia keretei között. Az első változatok negatív véglete lehet a szabadság-anarchia; második esetben az ideológiailag beszabályozott szabadság-korlátozás nagy valószínűséggel szekularizált vallásos normává merevül, ex cathedra. Mindez közhely; bár épp ezért mindig újra tisztázandó. Ugyanakkor a hasonlóságok is észben tartandók: mindkettő alkati hajlama, hogy a tüneti szférában keressék az alapvető okokat. Ám általánosabb megjegyzés is tehető: magának a politikának a természetében van, hogy így tegyen, méghozzá szükségszerűen. Nem alkalmas arra, hogy alapvető okokra ráérezzen, szép magyar szóval: fölérezze őket – lévén a „személytelen helyesség” az elsődleges mércéje; amihez a személyeset nivellálja. A mi legsorsdöntőbb „okaink” azonban elsődlegesen a személyes szférában leledzenek; s azok megközelítése, befolyásolása – tartósan és lényegszerűen – a politika semmilyen csipeszével, vasfogójával sem sikerülhet. Így fogalmazódik meg a banális tény, hogy a társadalmi létben mindig a személy, a személyesség kerül folyamatosan veszélyhelyzetbe. Bárhol és mindig. További megjegyzés: ha úgy véljük, hogy a személyes szféra sarkított szembeállítása a politika szférájával olyan pragmatikus megalkuvás, ami nincs híján a gyakorlati jobb-nincs-bölcsességnek – akkor nem vélekedünk hamisan. S mindez esetleg még úgy is elkönyvelhető, mint az epiktétoszi rabszolga-filozófia keserű-józan aktualizálása: vannak dolgok, melyek a hatalmamban vannak, vannak, amelyek nincsenek – tehát… Vagyis rabszolga-álláspontra helyezkedés önmagunk emberi mivoltával és méltóságával szemben. Hogy ez vajon miért késztet Epiktetosznál hiteles és komor belenyugvásra – és nekünk miért kevés a belenyugváshoz? Talán a pszichologizáltabb érzékenységünkön is múlik ez. Másfelől a személyesség korántsem antik, hanem kereszténységgel beoltott, „modern” és sérülékenyebben autonóm megélésén. S valójában ez a modern-keresztény „megélés” juttatja eszünkbe, hogy a Hegyibeszéden és a Logionokon is számonkérjük a lenyűgöző „irrealitást”: mivel amire azok hagyatkoznak, az nem csupán kívül esik a hatalmunkon, hanem felelős „részességgel” is megterhel bennünket. Ennek pedig már nem lehet köze az antik fátumhoz. S jóllehet személyességünk bőven rendelkezik irányíthatatlannak tűnő szférákkal, ez az irányíthatatlanság – elvileg és számtalan egyedi példa tanúsága szerint – mégsem mindenestől determinált. Ami persze törékeny remény még arra, hogy ez a kivételesség, kiváltság kollektívvé is legyen. S a hatalom, a politika ebből építi meg azt, amit Históriának nevezünk. A Swiftek, Orwellek víziója ettől olyan, amilyen.
De ez is csak körbejárás. Próbáljunk még modernebb együgyűséggel fogalmazni: Mai személyességünk bizonyosan nem csupán azt jelenti, hogy kitüntetetten és külön-külön tudatosak vagyunk, hanem azt is, hogy ezt a minőségünket, jellegzetességünket, státuszunkat akkor sem veszíthetjük el, ha „lemondunk” róla. Fizikai és szellemi értelemben stigma. A tudatosságnak lehetnek különböző formációi, fokozatai, minőségrendjei; csupán a nemléte nem lehetséges. Ha viszont valóban következetesen gondoljuk ezt – nem mellőzve az elemi részecskék gondolkodási akauzalitásának lehetőségét (ami nem igazolható egyértelműen, de bizonyíthatóan nem is cáfolható) – az említett különböző formációk, fokozatok, minőségrendek végtelen sorát van jogunk sejteni és számításba venni a világban – akár ínyére van ez a mi „emberi” kivételezettségünk hitének, akár nincs, akár meghaladja a képzelőerőnket, akár nem. Magyarán, ha a nekünk mutatkozó világot már elemi-embrionális szinten is valamiképp „személyes” érintettségűnek ítélhetjük, gondolatunk is kell legyen arról, hogy mit értünk ezen? A teleologikus szervezettség és működés mechanikus stigmáját, ami természettudományos hitünknek annyira masszív és hasznosítható alapot ad? Amit viszont éppen a természettudományos hitünk logikájával volna hiba csupán látszatszerűen célirányosnak minősíteni, pusztán azért, mert az egész működési céljára nincs magyarázatunk. Másfelől épp a jelenség-földerítés mélyülése sugallja, hogy (Shakespeare szavával) még a rendszer rendszertelenségében, indeterminizmusában is van rendszer, abszurditásában raison, céltalanságában önmagát meghaladó cél és logikum, ami az „értelmetlenséget” a meglét tényével olyan rendszerré-működéssé fogalmazza át, hogy annak jellemzésére már sem az „értelmes”, sem az „értelmetlen” szavunk nem alkalmazható; csak jobb híján megközelítésül. Ha így pillantunk a világba és magunkba, a mi kifejlett és sokszor bénítóan árnyalt személyességünket csak érzés- és gondolkodásbeli salto mortaléval vélhetjük előzmény nélküli, egyszeri, rokontalan, privilegizált minőségnek, mely csak belénk építve létezik, nélkülünk nincs, és velünk – mint egyeddel, s általában mint emberi jelenséggel – megszűnik. Ha viszont megszűnik, vajon a „megszűnéssel” át sem fogalmazódhat? Nem összegződhet? Nincs sorsa? Nincs fizikánkon túli „fizikája”? Nincs és nem lehet személyes szublimációja? Ha így véljük, a személyességnek valóban nincs elemi-embrionális szintje (tudat-vízjele) – csak személytelen, konokul sűrű meglét van – mint a Fekete Lyuké – mely nem bocsát ki (állítólag) sugárzást. Csupán önmaga alkalma. Személyességünk ily módon olyan eredmény, melyhez csupán szerencsés alkalom kellett, de ennek az alkalomnak és szerencsének háttér- és előzménymotiváltsága nélkül. Vagyis embrió kell/lehet (első ok), de a személyesség petéje és ondója már a hit és képzelgés világába utaltatik. Az ilyen bizonygatás azonban még kirívóbban csak körbejárás. Szükségképpen „naiv”. Nagymúltú „naivitás”. S végre is ellenőrizhetetlen ráfogás. És bármelyike mindig csak egy a sok közül. Ismeretesek illetékesebb ráfogások; filozófiák, teológiák. A miénk tudatosan is közérzeti, intuitív-logikai. Kívül és innét filozófián, teológián. Történetesen egy íróé, aki egyebet sem tesz, mint utánozza (véli utánozni) a létesülést, a létesítést, a teremtést. Amivel szükségképpen személyes viszonyba kerül. S naivan zavarba jönne, ha kétségbevonnák őt, az ő meghatározó személyességét – mint „háttér- és előzmény-motivációt”. Naivitásával kevéssé tudja elhinni, hogy struktúrát, rendszert, világot (bármelyet) lehetséges úgy létrehozni, működtetni, hogy ami abban működik és van, előzményként még nyomjel formájában se legyen lehetséges. Ez az ő elfogultsága – nem filozófiai, nem teológiai. Ráfogása szolíd; mondhatná, hogy racionális munkatapasztalat. Foglalkozási „ártalom”. A magyarázhatatlanra nem magyarázatot keres és talál, hanem – kap. A világot és a saját teremtett világát kénytelen végső soron azonos törvényszerűségeknek engedelmeskedő rendszereknek, struktúráknak, létnek és minőségnek elfogadni – ha nem akarja magát még okosabb és teremtőbb „istennek” vélni. Mint azt a rejtőzőt, ami azzal a magyarázhatatlannal lehetne azonos (újabb ráfogás), amit éppen a művészi munkája közben kénytelen homályban hagyni, mivel épp annak a jóvoltából teremt… Ahogy közvetlenül a reflektor sem világíthatja meg magát, hanem mindig csak valami mást (és csak valami másban önmagát) – őt magát pedig közvetlenül mindig csak egy másik reflektor. Olyan üldözésről van itt szó, ahol a szökevénynek, üldözőnek állandó és folyamatos találkozása az állandó és folyamatos pszeudó kitérésben valósul meg. Mivel se szavunk, se képzelőerőnk nincs a szökés és üldözés ontológiai tényben adott egységének megragadására.
Orwelltől, Swifttől, politikától, társadalmi struktúrák alternatíváitól kanyarodtunk idáig. Holott nem elkanyarodásról van szó, hanem körözésről. A Szfinksz kiszámíthatatlan kalauz; csak az kiszámítható, hogy mindig ugyanoda lyukad ki. És mindig szerény eredménnyel kell megelégedni, hogy maradjon holnapra is. Addig pedig van az út. Cervantes írja: „Az út mindig jobb, mint a fogadók”. Már csak azért is, mert mi más van nekünk, mint az út? Egyetlen pillanatra meg nem pihenő alkatrészek vagyunk, nincs módunk hozzá, hogy mások lehessünk. Sztrádánkon nincs pihenő-kitérő, mivel nincs legitim, meghatározható pont, amihez képest kitérhetnénk. Nem csupán történelemre vagyunk ítélve, de arra is, hogy indulásunk és megérkezésünk között ne tehessünk egyértelmű különbséget. A születésünket kísérő még öntudatlan aspirációk testvérien simulnak bele az elmúlásunk már öntudatlanságba vesző reményeibe. De melyik a „tudatos” fázis, melyik az „öntudatlan”? Közben mindenesetre meglakjuk azt a valóságot és légvárat, ami ki van téve annak a kemény következménynek, hogy ami egyszer lenni sikeredett, többé nincs módja meg nem történtté lenni. Így nemcsak a létezés történelmének vagyunk kiszolgáltatva, hanem a felelősség legkülönbözőképpen címkézett, pontosabban: címkézhető ösztönzéseinek. S ezzel már bele is kerültünk a dilemmák sűrűjébe: mit tegyünk, mit tehetünk egymással, s mit magunkkal? Színpadra lép a homo politicus, hogy a csonkítások mészáros, és a formálások sebészi munkáját elvégezze a homo personalison (beleértve a privatus és proprius jelentésárnyalatot is). Valójában minden a személyesség körül forog: a mészáros vagy sebész éppúgy viviszekciónak veti alá magát, mint akit ő vet alá annak. Semmivel és senkivel nem tehetek úgy, hogy magammal is ne tennék valamit. A személyiség keserves csodája és abszurditása, hogy különvalósága csak csonkításban demonstrálódhat. Ha pedig mégis várnánk egy szót, egy még egy-együgyűbb szót, hogy mindez miért van/lehet mégis egészen másképp – a Szfinksz hallgat. Egyetértésben Jóbbal.
Későre jár, barátaim; már bontják az asztalt.
Vakügetés és megbocsátásIdő lopakodik bennünk, mi meg zavartan gyanakszunk, vajon nem az emlékeink között lappang-e a jövő s nem a jövő derít-e fényt az emlékeinkre. Milyen áthallás, eldöntöttség, rögtönzések világában élünk? Az ilyen töprengés akár mindennapossá tehetné bennünk a mágia varázslatát. Igen… Lovasunk egy folyton táguló gömbfelületen üget a maga biztos célja felé, s ha történetesen nem elégszik meg a hódító megtorpanással (például elmúlik egy perc, egy század, ami mégsem akármilyen eredmény a dolgok alakulásában), semmi nem akadályozza, hogy még hódítóbb tartással ügessen tovább s térjen vissza – a kiindulópontjához. Sőt, anélkül teheti ezt, hogy akár egyszer is az ismétlődés epikájába szürkülne bele (holott egyebet sem tesz), mivel az irány számtalan, a táj kimeríthetetlen, az esetek önnemzőek. Vagyis biztos végeredménnyel nyújtanak fogalmat a végtelenről; bár csak fogalmat. Nem csoda, ha szédülés fog el, a fejünket elfordítjuk s még fokozottabb fontosságot tulajdonítunk egy csóknak vagy tőzsdekrachnak. Vagy úgy filozofálunk, hogy záróakkordjával a lírát koronázzuk meg. Igen, közöljük ilyenkor, a mi lovasunk centripetális szép balek, ez az ő menedéke (gravitáció), ez rajzol köréje hazát, ahol mégsincs otthon. Viszont kárpótlásul elhiteti magával, hogy centrifugális Apollón-Dionüszosz. Mintha a gömbfelületre horzsolt sebhely-fókuszból valóban kilovagolhatna az érintő egyenese mentén… Ami csakugyan nagyszabású kép, ha látni is próbáljuk magunk előtt: táguló gömbfelület, melyről archaikus ragaszkodással nem szakad le az érintő egyenese. Jelezvén, hogy ez az egyetlen ösvény, mely visz valahová? Csupán miből hová. Valami eleve elrendelt további görbületbe? S ha igen, milyen görbület, mozdulat ez – az ölelésé vagy a végtelenített megfojtásunké? Persze, ez is szó-mágia; mivel a szónak csak gyermekkora lehet. Nem menekülhetünk a dadogástól, a „biztos” vezérfonalaink rögtönzéseitől. Vagy az irányok, tájak és esetek templomi sejtésétől, hogy kíméletlen szimpátiával és megfontoltsággal rögtönöznek bennünket. Különösképpen az íróasztalunkat nem övezi semmilyen védtöltés: a szabadság kiszolgáltatott árterülete, rögeszmék királyian pünkösdi paradicsoma, cellába zárt óceán, mely fölé csak a nap tükörképe kel föl. Paralizált remény. Hátán a centripetális batyuval: vajon a rögtönzés mihez képest determinált – és mihez képest mégsem az?
Vakügetés?
Vagy a lámpás fénykörében mégis ott rajzolódik a vadvizek tervezett labirintusa, a homály pedantériája?
Úgy emlékszem, tizenhárom évesek lehettünk. Hárman voltunk a bandában: Hadnagy Pál Terus, Tóth Karcsi és Vidus. Egy dunántúli kisvárosban laktunk, elég messze a központtól, viszont közel a vásártérhez, futballpályához, vasúti restihez, jégpályához. Onnét jártunk be a főtéri gimnáziumba. Másfél kilométer semmi, az ember lefutja, ha muszáj. Néha mégis hosszabbnak tűnt, mint az örökkévalóság, különösen, ha elgazoltunk valamit, s csak később kaptunk észbe, mondjuk nyolc előtt öt perccel. Óránk még nem volt, csak a főtéri templomé, mely többnyire fél hatot mutatott, lógtak a mutatói. Azonkívül Koncz úrra lehetett még számítani, az órásra, túl a fele úton. Ott az egész kirakat kajánul ketyegett s egyúttal a kirakat tükrében is megnézhettük magunkat, hogyan festünk nyolc előtt öt perccel. Csakhogy ez túl kézenfekvő megoldás volt, tehát gyanús, ugyanígy az is, hogy megszólítsunk valakit. Nem kínált dramatizálható újdonságot a mindennapos gömbfelület epikájában. Ilyen megalkuvás eszünkbe se jutott. Kivételesebb órára vágytunk az evidenciák világegyetemében. Vidus ekkor fedezte fel zseniálisan Kripsz urat; akit mi neveztünk el így. Igazi nevét mai napig homály fedi és azt is, hogy ki volt, mit gondolt rólunk. Hatvan-hetven évesnek becsültük s ez olyan kornak tűnt, ami legföljebb a teknősbékáknak adatik meg vagy a nagy bűnösöknek. Kripsz úrnak sárga sétapálcája és fekete keménykalapja volt, ami már önmagában is rejtély és humor. Galaktikai bicsaklás, ami konokul játszott rá az eleve elrendelésre, s látszott, hogy nem hajlandó helyesbíteni magát. S nekünk épp ez jött kapóra. Ugyanis minden reggel háromnegyed nyolckor lépett ki a Hármas-Híd utcából, megállt a sarkon, kifújta az orrát, majd kis szatyrával a kezében tovább sétált. Mint valami beütemezett varjú: hibátlan abszolút, a relatív élő cáfolata. S pusztán már ezért is szeretni kellett, a rémisztően aggálytalan pontosságáért, ami mégiscsak egy esendő szervezetbe volt beépítve. Elhatároztuk, hogy őt használjuk órának. Tervünk és kísérletünk alig volt indokolhatóbb, mint a homály pedantériája. Egyszóval, isteni volt, jó mulatságnak ígérkezett. S úgy döntöttünk, minden reggel illedelmesen köszönteni fogjuk, mosoly és kétértelműség nélkül, hogy még véletlenül se lehessen félreérteni megbízhatóságunk méltóságát. Kripsz úr őszintén megdöbbent, mikor első alkalommal kórusban jóreggelt kívántunk s még meg is hajoltunk hozzá. Szemöldökbozontja felszökött, mint egy csonka szalmacsutak. Csöppet se látszott hálásnak, szó nélkül tovább csoszogott és néhány napig semmilyen változást nem észleltünk a magatartásában. Egyre mogorvább lett. Végül az egyik reggel megtörtént a csoda: alig észrevehetően megbiccentette a fejét, s mintha a pillantása se lett volna olyan szigorú. Odavoltunk a gyönyörüségtől – lám, a paralizált remény is megszüli magzatát. S még egy Kripsz úrból is választ lehet kisajtolni, ha az ember elszántan vágyik rá. Minden hibátlanul funkcionált – a kórusban köszöntés, a tartózkodóan hálás mosoly, a biccentés. Sőt, egyik nap a kalapját is megemelte. Új rendbe rendeződött egy világegyetem, melyről eddig gyáva elképzeléseink voltak. Szerettük Kripsz urat, mivel eldőlt a meccs és győztünk. Ezután már csak a finomítás lehetett hátra. Néhány kísérleti nap eltelte után – mikor a kalapemelés már megható kalaplengetéssé forrósodott – váratlanul és minden előkészítés nélkül átnéztünk rajta, nem viszonoztuk a köszöntését, olyan közönnyel, ahogy a természeti törvények bánnak el a bizalmunkkal. Még azt is meg tudtuk állni, hogy ne engedjünk a kíváncsiságunknak, ne nézzünk vissza s ne arassunk le semmilyen önelégült babért. Kripsz úr rossz álomnak vélhette a világrend változást, mert néhány napig még szívósan kísérletezett a kalapemeléssel – bár egyre csökkenő lendülettel. Arca olyan lett, mint a naspolya, a válla is görnyedtebb, amitől még nevetségesebbé vált a csoszogása. Aztán hamarosan ki is múlt az életünkből. Vagy útvonalat vagy időpontot változtatott – esetleg meghalt. Ez is felmerült. Mire megjött a nagyvakáció, már olyan emlékké távolodott, melyből – akkor még – aligha lehetett bármilyen jövőt kikövetkeztetni. Az uralmat újra átvette fölöttünk a jelenidő, újra győzni akartunk és példamutatóan beavatkozni a világóra járásába. Hogy igenis lehetséges ez. S hogy igenis ez a dolgunk, bármi is az ár. A vakügetés képe, gondolata meg sem kísértett bennünket. Igaz, a megbocsátás gondolatával sem tudtunk volna mit kezdeni – ha történetesen egy assisibeli madarász élére állítja előttünk ezt a pálcika-keresztet. Megbocsátani – kinek? Magunknak? Nevetséges. Akadtak fontosabb végrehajtanivalók.
Néhány év múlva újabb cikázást kellett tudomásul venni az ég földi tükörképén. Ahogy a vidéki kúriák bútorcsendjébe repeszt bele egy válogatatlan holmikkal teletömött, ki tudja kitől örökölt almárium reccsenése. Akkoriban erősen hadilábon álltam a templomlépcsőn üldögélő kéregetőkkel. Ingerelt az alázatuk, a kegyes szövegük. A számítóan gépies önlefokozás, a cukrász-mázzal bevont nyomorúság kölcsönös szentesítése. Tisztább ügynek éreztem volna, ha mellbe üt, mint a bútorreccsenés: „Egy szóra, uram. Magának jobban sikerült. Rendben: Nincs harag, de lássuk egyszer az okokat is.” Persze, tizenhatéves voltam, egy elképzelhetetlen, vértelen forradalom megszállottja. S a magam akkori eszével érteni véltem Nietzschét: „Nem imádkozol többé, nem nyugszol többé határtalan bizodalomban – megtagadod magadnak, hogy egy végső bölcsesség, jóság, hatalom előtt megállj és lekantározd gondolataidat – nincs szüntelen őröd és bánatod hét magánosságod számára – úgy élsz, hogy nincs kilátásod a hegyre, melynek a fején hó, szívében vulkán – számodra nincs jutalmazó, büntető, nincs végsőt simító-javító – nem találsz értelmet abban, ami történik, szeretetet abban, ami veled fog történni – szíved számára nem nyílik menedék-pihenő, ahol csak találnia kell, nem pedig keresnie is – te tusakodol bármely végső béke ellen, te a háború és béke örök visszatértét akarod: – te lemondás embere, minderről le akarsz mondani? Még nem volt ember, kiben ily erő lett volna! – Van egy tó, mely egy szép napon megtagadta magától a lefolyást és töltést hányt föl addigi lefolyó-helyén: azóta ez a tó egyre magasabbra emelkedik. Lehet, hogy talán éppen ez a lemondás fogja megadni azt az erőt, amellyel magát a lemondást is el lehet viselni; lehet, hogy az ember onnan fog magasabbra emelkedni, ahol már nem árad ki valamely istenségbe.” Utólag úgy értékelem a koldus-epizódot, hogy a homály pedantériája felnőttebbé formálta magát. Az idő kora nyár volt, kora délután, a színhely a templomtér macskaköves katlana, ahol a délelőtti piacosok szagorgiája még mindig ott áporodott a levegőben. A rothadás képzete ilyenkor megvilágosodásszerűen tud összekapcsolódni a mindent beindázó bujaság képsoraival. S mindez úgy hat, mint egy fülledt megszólítás. Ködösen elképzelt szajhát lehetett odagondolni a templom tölgyfaajtaja mögé, aki szétterpeszkedik a padsorok közt s a szutykos szoknyaráncaitól – mégha behatolsz is közéjük – nem lehet hozzáférni ahhoz a személyes-szerelmes kinyilatkoztatáshoz, ami jón-rosszon túl van: a még meztelenebb bárányhoz. Mivel minden egyéb igaz lehet, csak a bárány nem. S ehhez mintha a nevetséges fillérekért hálálkodó koldusnak is köze volna: úgy ült a templomlépcsőn, mint egy olcsóságba és személytelenségbe tompult kapzsi égi kéjenc. Még az év decembere végén – erős fagy volt ezen a karácsonyon, a szánok kékes glisszandó nyomokkal rajzolták tele a tér keményre döngölt hótakaróját – megpróbáltam egy puritán novellát szerkeszteni ennek a nyári délutánnak az eseménytörtenetéről. Pontosabban, a saját pengémmel kimetszett rögtönzésemről. Koldusom a valóságban is szunyókált, nemcsak a novella kedvéért – merthát a tét is az volt, hogy a dolgokat fel kell ébreszteni. A sarki trafikban felváltottam egy pengőt nyolc tízfilléresre és egy huszasra. Kilencszer szándékoztam pénzt pottyantani a kopott kalapba, nem ötletszerűen, hanem nagyon is kiszámított szüneteket tartva, ahogy a metronóm emeli át az inga-mutató csücskére tolt ólomlapocskát egyik oldalról a másikra: kínos lassúsággal, mégis a visszautasíthatatlan táncrendek biztos ritmusára. S ez – ha akarja, ha nem – kilencszer kényszeríti majd rá szoros egymásutánban, hogy ledarálja a kegyes patefon-szöveget. Ha el nem akad a tű. Reménnyel voltam tele. Elhatároztam, hogy a legkülönbözőbb fifikákkal közelítem meg, az ismétlődésnek mindig új feszültséget kölcsönözve. Az irány számtalan, a megoldások kimeríthetetlenek. Megközelíthetem a sekrestye felől, a buxusok mögül, a Szent Sebestyén szobor virágpalánkja mellé húzódhatom és onnét lephetem meg, kiléphetek a templomajtón, mint aki az ájtatosság félhomályából támolyog ki a napfény realizmusába – a változatok televény-szaporák, mint az élet áramütései. Tetszés szerint föltehetem, levehetem a napszemüvegemet, élhetek az inkognitónak ezzel a nyíltszíni, ártatlan trükkösködésével. Ledobhatom a trikómat, cipőmet és úgy lopakodhatom feléje, mint egy őshonos indián. A csúcspontnak azonban annak kell lennie, mikor a törvényszék épülete felől célzom meg, kezemben a maradék húsz filléressel. Vagyis fontos a fokozás. S minden arra mutatott, hogy koldusom megértette, miről kell szó legyen. Már a hatodik-hetedik akciónál közel volt hozzá, hogy a patefon-tű eltörjön benne: A körbekerített vad szorongásával forgatta a fejét s már nem engem, nem is alamizsnát várt, hanem támadást. Nyolcadik visszatérésemkor egészen közel léptem hozzá, lehajoltam, belekotortam a kalapba és bocsánatkérő hangon közöltem, hogy csupán felváltok egy huszast, de tizet ott hagyok belőle. Most először maradt el a gépiesen kántált szövegelés, helyette lihegve nekifeszítette hátát a lépcsőfoknak és belemarkolt a mocskos nadrágjába. Mikor néhány lépés után visszafordultam hirtelen és hanyagul az utolsó tízfillérest a kalapba dobtam – rekedt „Nem köll!” kiáltással felém vágott a botjával és a kalapot is félresöpörte, szertegurultak a fillérek. Tanácsosabb volt futva távoznom. A mérleg azonban pozitívnak bizonyult és a novella is meglehetősen jól sikerült. Igaz, az első szövegváltozatban még nem tudtam megállni, hogy „magasra tartott göcsörtös botját” ne úgy jellemezzem, „mint egy viharvert rönk friss vadhajtását” – de ezt a túlburjánzást később gondolkodás nélkül kigyomláltam. Okosabb lettem a szakmában? Kérdés, miben még.
Aztán ismét évek múltak el. A világra rálépett a háború, s lehetett filozofálni, megrendülni, keselyű módjára tépni magunkat, hogy a háború megbocsáthatatlan, jóllehet mániákusan és egyidejűleg a béke érték-kategóriáit is újra alapozza. Szükségből? Shakespeare mit hallgatott el tapintatosan, mikor azt írta, „a béke megrothad”? S még a béke is milyen találékony, hogy elkerülje a maga olcsó felbomlását… milyen hidegvérrel igyekszik előre gyúlékony taplóba csomagolni a csábító érték-kategóriáit! Hogy aztán újra rom-kövekből építse meg a béke még szebb palotáit.
Akkoriban egy istenhátamögötti présházban dolgoztam a Saulus-regényemen. A völgyet stílusosan Porkoláb-völgynek hívták, igazában bekötőútja sem volt, csupán egy vízmosás, melyet feltöltött, majd újra tovább mélyített a lezúduló agyagos áradat. Napok óta bajlódtam egy éjszakai razzia leírásával. Sehogyse ment. Vagy az arányokat vétettem el, vagy a hangsúlyok akusztikája hatott művinek abban a lefegyverző idillben, amit a völgy valósága igazolni látszott. Paralizált tanácstalansággal ültem a diófa alatt. Csupán mitológiai vigasz kínálkozott: a jóságos hatalmú Athéné, aki a villám rémtüneményéből bontakozott ki; jóllehet a vértől kígyós fürtű Gorgó-arc is az ő arca volt eredetileg. Igazában nem is szabadult meg tőle, kecskebőr vértjének örökös tartozéka maradt a torz-kegyetlen ábrázat. Mikor sok év múlva először találkoztam a müncheni Glyptothekban a „Rondanini-Gorgóval”, melyet a halál fájdalma, a passió békéje nemesít meg, eszembe juthatott a hajdani rajz és művészettörténet órák oktatása: „a művész szeretetteljes tekintete” még a legrútabbat is megváltja „a maga szépségének simogató varázserejével”. Okos; csakhogy ezt végre is kell hajtani. S ha pedig minden mesterségnek megvan a maga bánata… Ha ugyan ez szerencsés kifejezés itt. Végül azzal próbáltam tanácstalanságomat oldani (haladék, közbeiktatott ünnep), hogy ártatlan spektákulummal ajándékoztam meg magamat: egy zöldgyík tanulmányozásával. Dél volt, hőségbe tikkadt völgy, pattanásig feszült létezés-szünet. A ferdére nyaklott szőlőtőkék félbehagyott mozdulatok archaikumát lopták a tájba. Az egyik sütkérező gyíkra szitát borítottam és ügyeltem, hogy kerüljek minden heves mozdulatot, amit félreérthetne. Aztán a szita mellé ültem s nyilván „a művész szeretetteljes tekintetével” nem tudtam betelni a létezők egyik kivételes ékszerének szépségével. Megunhatatlan gyönyörűség az ilyesmi, s ezúttal még azt is megkívántam, hogy szaknyelven is azonosítsam. Valahogy ez is hozzátartozott most a teljességhez, a mindenre kiterjedő ismeret. A dolgok csillagállásába semmivel se több szórakozottság csúszott be, mint abba a szerkezeti adottságba, hogy vannak bogarak, melyek, ha a hátukra esnek, az esetek többségében nem tudnak visszafordulni. Mire végére jártam a szaknyelvi azonosításnak, a gyík tovább maradt megszakítás nélkül a tűző napon, mint amennyit a szervezete el tudott viselni. Mire visszaértem hozzá s már meg tudtam volna nevezni – Lacerta viridis – visszafordíthatatlanul jelentkeztek rajta a kiszáradás tünetei. Már a végét járta, s még hozzá az ékszermivoltához illő csodálatos koreográfiával. Alig tehettem mást (mesterség), mint azt, hogy igyekeztem az utolsó rezdülésig, rángásig emlékezetembe vésni ezt a koreográfiát; melynek azóta is megvan a kivételes helye a látványok világegyetemében. S tehettem, mint eleve elrendelt tanú. Nem az okozatiság valamilyen szövevényére célzok, mikor hozzáteszem, hogy néhány órával később az éjszakai razzia-jelenetet minden nehézség nélkül gépbe tudtam tenni. Mint mikor ég szakad föl, noha lezuhan. Nem okozatiság. Meglehet, hogy több, lehet, hogy kevesebb. Talán helyzet inkább, melyhez nem a szaknyelvi állítások illenek, hanem a lassan ülepedő felismerés: mi vagyunk csak abban a helyzetben, hogy megbocsássunk a világnak. Nem a nietzschei tó; ez a mi kiáradásunk.
Új rang? Vagy éppenséggel a szeretet újrafogalmazása? Felnőttkora? Megbocsátásunk mécsese a hold, a homály pedantériája a nap?
Későre jár, barátaim; már bontják az asztalt.
A teremtés spiráljánA teremtés – vagy megfontoltabb nemtudással: a Teremtés – a létesülés rejtvényének összegzése: a mozgó mozdulatlanság folyamatáé. Giordano Bruno gondolat-víziója pontos analogon: „egy pillanat alatt végezni a mozgást és nem mozdulni: egy és ugyanaz”. Érzékletesebben alig lehet mondani valamit a van ontológiai mutatványáról. A lét tetemrehívása szükségképpen philosophia interrogatoriába torkollik. De ennek öncáfolat nélküli megvalósítására csak a gyermek és a művészet axiómákat nélkülöző gondolkodásmódja képes: nem igényli az állítást, hogy megértsen. Rendelkezik a legérintetlenebb merészséggel és a legparttalanabbul tud otthon lenni az ellentmondásban. Hitre, kételyre nincs külön szavuk (mégha van is), mert képesek rá, hogy a kettőt ne megkülönböztetendőnek érezzék, hanem egynek, a valóság és igazság holográf dimenziójában. Nem rabjai a konkrétság, helyesség, logika és igazolhatóság fata morgánájának. Nem vonják kétségbe, hogy éppen a következetes kiaknázásuk vezethet el oda, hogy nyilvánvalóvá legyen az egyenértékű ellen-helyesség, ellen-konkrétság, ellen-logika. Ahogy az anti-anyag sem ellentéte az anyagnak. A kitöltött hiány körülírhatatlan határvidéke ez, ahol a kérdést – az egyetlen kérdést – már nem terhelik antropomorf késztetések. Wittgenstein itt mérlegeli a filozófia helyzetét; és megszünteti. Heidegger itt tartja fontosnak elemezni az eszköz létrehozásának pragmatizmusát, amihez igazodva megélni, emberi jelenségként fennmaradni tudunk; s ami – úgymond – felfogható képet, meggyőződést fogadtat el velünk a valóságról, a világról. Beckett itt dönt úgy, hogy egyetlen döntő kérdés van: Isten léte vagy nemléte. Einstein ezért töpreng még halálos ágyán is a határfeltételek matematikai-filozófiai problémájának megoldásán, ami sommázni és boltozni képes; feloldva a nem beilleszthető – jóllehet a praktikus megértésünkből, valóság-magyarázatunkból annál kevésbé kiiktatható – komplementaritáselvet. Malraux ezen a ponton emeli följebb a pillantását: „A XXI. század vagy hívő lesz vagy nem lesz.” Babits itt írja Az esti kérdést. E határon túl lobban át minden a Lehetőség misztériumába. És ez – ha valamennyire is lefordítható emberi nyelvre – a legjobb esetben is csak konzumálás: nélkülözhetetlen és eleve kevesebb. S mutatis mutandis, ez teológiára, filozófiára egyformán érvényes. Érvelhetünk, bizonyíthatunk, „teremthetünk” – akkor is csak a homály a fény. Állványzatunk szükségképpen csonka, amelyen belül képes csak a számtalan dimenzió axiomatizálni a maga determinált határfeltételeit. Csupán kalkulálni tudunk; ahogy Opousensky tesz rá ezoterikus kísérletet (Tertium Organum) a különböző dimenziók szemléleti és ismeretelméleti lehetőségeinek végiggondolása során. Tolsztoj írta a Titkos Naplójában: „Honnét is ismernéd a föld életét, mikor szenvedélytelen, személytelen működésnek tekinted, ahogy az egyetlen óráig élő rovar tekinti halottnak a testedet, mert nem látja mozgását…” Tolsztoj művész, tehát gyermek is. Tudja a Lehetőség misztériumának helyét az emberi valóságban. Vagyis határvidék ez, melytől nem idegen, nem lehet idegen a tudomány és filozófia „lírája” sem: a tovább nem fokozható konkrétság és helyesség továbblépése, ami bár magában foglalja a helyességet és konkrétságot, mégsem azonosítható velük. Lévén itt már más nemtudásról szó. De ismételnem kell ezt anekdotikusabb kiindulóponttal. Régi bibliaórára emlékszem. Az után érdeklődtem, hogy amennyiben érvényes az anyag megmaradásának elve, lehetséges-e, hogy ugyanúgy érvényes a gondolatoké és érzelmeké is – valamilyen formában? A válaszra nem emlékszem. De valószínű, hogy természettudományos pontosságú választ vártam. A Bibliák mindenképpen hordozzák az esélyt, hogy totális kiegészítettségre utaljanak a mindenkori, az éppen aktuális struktúrák és kiegészítések mögött. Amit képviselnek, a teremtő kétely és bizonytalanság kihívásai is; s mint ilyenek vannak szüntelen önkilépésben. Lehetőségben és soha lezártságban. A tudomány határa abban van, hogy a reflektor elvileg mindent megvilágíthat, csupán hasonló igazoltsággal önmagát nem. A nyitottság viszont – amire utaltam – éppenhogy ennél a határnál kezdi el önmagát. Itt kezd történni – itt kezd történtetni. Ez a vállalkozás – történtetés – beláthatatlanul sok változó formát ölthet még, illetve, beavatódást tehet lehetővé. S talán már nem is fog emlékeztetni a régire, a maira; csupán a lényegben. A Bibliák elpusztíthatatlan esélye az ontológiai kíváncsiság akaratlansága, elkötelezetlensége; amiben egyúttal a logika elégtelensége is megfogalmazódik. A logika eléri a határát. Pontosabban, úgy képes önmaga révén kioltódni, hogy önmagát cáfolva helyezi evidenciába a logikán túlit. Ha ez gyengeség, akkor ez a legrangosabb emberi esély, mivel lehetővé teszi, hogy az igazoltságok minden ajánlatát számításba véve, teremtő kétellyel kezdjük ki akár a legbiztosabbnak vélt axiómáinkat is. S nem lesz szükség rá, hogy ezt makacsul hitnek nevezzük, hanem a nemtudás hitnél magasabb fokozatának.
Vélhető, hogy az istenszobrok kiegyensúlyozott mosolya a mi bölcsességünk tévedése: olyan semmivel kecsegtet, amit az isteneknek sincs módjukban alfává vagy – önredukcióval – ómegává tenni. A képesség alkotás nélkül elégedetlen. Az „alvó képesség” csak metafora: ami lehet, az mindig lesz is, s ami volt, az mindig van is. A vanban kivédhetetlenül benne van a megmásíthatatlanság. Hordoznia kell minden lehetséges történelmet, az abszolút emlékezet jelen idejét éli. Mi tud a nem-levés képtelenségével megbirkózni? Az időtlenség nosztalgiája lehetne, hogy a nem-levés illúzióját is megteremtse a fárasztó vanban. A múlandóságé, hogy az elmúlhatatlanságot hitesse el magával. Nincs nyertes, vesztes sincs. A képesség rabsága nem vidámabb, mint a kiszolgáltatottságé. Egy sziklára emlékszem a normandiai tengerparton. A habok átcsaptak fölötte, a szikla mindig újra előtűnt. Banális emlék, mégis akkor hívódott elő bennem valamilyen transzcendens káröröm: az időtlenség a múlandóságon keresztül tud csak megnyilatkozni – és fordítva. Ha többre nem is, de egyetlen sziklára, egyetlen habra mindig szükség lesz; de az emlékére bizonyosan.
S persze, a három-dimenziós lét reflektáló koronájaként: az ember. Van és lett. Fűzzünk ehhez egy kis mitológiai szemináriumot. Tehát: Prométheusz először a titánok oldalán harcolt az Olümposziak ellen. A titánok nem fogadják meg a tanácsát, hogy előrelátással, józanul dolgozzák ki a stratégiát; helyette a megfontolás nélküli erőszak mellett döntenek. Prométheusz ekkor áll át az Olümposziak oldalára. Tanácsára Zeusz kiengedi Tartarosz foglyait (Küklópszokat, Százkarú Óriásokat) – s ez biztosítja a győzelmet. A Titánok lesznek a Tartarosz foglyai. De mi legyen Prométheusz jutalma? Zeusz jobbján ülni? Prométheusz nem fogadja el. Új világot teremt, amely majd – túl a meglévőn – átalakítja Zeusz birodalmát is. Elindul és embert teremt a néptelen földnek; akinek a védtelenségét és gyengeségét az eszköz ellensúlyozza. (Amire addig nem volt szükség.) Csak egyet titkol el Prométheusz: hogy mikor éri utol az embert a halál. Zeusz látja, hogy az istenek világa az emberek világa lesz. Irigység fogja el s megparancsolja, hogy legalább mutassanak be áldozatot az emberek. Prométheusz beleegyezik és lakomát rendez: szarvasmarha a terítéken. Prométheusz osztja szét a darabokat. Zeusz választ. Egyik halom csupa jó falat, beborítva belekkel; a másik csupa csont, letakarva fehérlő zsírral. Zeusz az utóbbit választja. Megtörténik az első becsapás és csalás. Az ember életrevaló – stb. Létrevaló? Életrevaló? A kettő nem szükségképpen egy. Avagy, már eleve: milyen semmi milyen két protonjának milyen szövetkezése csapta be itt a milyen semmit? Tanmese. De van-e, lehetséges-e más?
A kérdés még személyesebb, vagy pontosabban: másképp személyes, ha írónak is vélem magamat. A legszerényebb fogalmazással: mesterségem egy organikus világ létesítése – legmindennaposabb élményem egy organikus világ létesülésének folyamata. S bármennyire is olyan gonddal kell dolgoznom, mint Beckett szabójának („Uram, nézze meg ezt a ruhát – és nézze meg a világot!”) – beavatódásom mégsem korlátozódhat csupán az elkészült öltönyre. Kénytelen vagyok annak a semmihez nem hasonlítható kegyelmi zavarnak is részese lenni, hogy ezúttal bennem-általam történt meg valami, ami több, mint az öltöny. Több, mint az eszköz pragmatizmusa, mégsem azonosítható vele. Valami, ami nem volt és mégis lett; és bármennyire lett is, mindig volt is: az organikus Lehetőségben.
A gyermek, a művész philosophia interrogatoriája így kérdez: az abszolútban az abszolút jövő is benne van?
Pár éve egy hosszabb poémában (Elégia) próbáltam tisztázni magamban, hogy miért a homály a fény. Megközelítéseimnek ez a végállomása. A 10. és 11. részt tenném ide epilógusnak:
10
11
A poéma lezárása mégis ez kellett legyen:
Ám a nap sem tud fölkelni – mondaná Hérakleitosz – csak mindig fölkelőben lenni.
Későre jár, barátaim; már bontják az asztalt.
|