A pille magánya

 

Négy asztali értekezés

 

A pille magánya

Volt egy kulcs, sokáig nem tudtam azonosítani, a helyét találni. Hevert a sutban és ezt egészen közvetlenül is lehetett érteni, virágvasárnapi bizakodással, hogy ami sötét, előbb-utóbb világos lesz. A tudálékos nyomozás persze más. Olyankor az alkotói eszünk tűz piros virágot a gomblyukba, hogy senkinek ne legyen kétsége, ki a nap fia. Ilyenkor jegyezzük fel, hogy a kulcs a katlan oldala és a házfal közti szuglyában hever; s már azt is tudni véljük, hogy aki ott van, arra lehet mondani, hogy gyáva. Sőt, ha tovább cifrázzuk (megkettőzzük a t betűt, ahogy mifelénk teszik), már benne is vagyunk a suttomban, ahol lappangani lehet, mivel az már maga a rejtekhely, kuckó, szurdik, alkalmas hely, hogy elbújjunk, mint a sunyó. Vagy még inkább, hogy valakivel titokban értekezzünk. Csakhát miről? S hogyan?

 

Végre is hadilábon a szavakkal, a nyelvvel. Az igényelt és vágyott egyszerűség már annyira megközelíti a hallgatást, mint az elillant évek szőlőhegyén a széldongás. Parádésabb tüzijátékuk pedig alig több, mint bűvészkedő maszk-csere. Semantische Notausgang. Persze, van-e maszk-nélküliség? Az eszköz mindig maszk marad, s nem kiiktatható. Kimegy az ajtón, bejön a kéményen. De ezek már esti kérdések. Ontológiai patt-helyzet. Ülünk az íróasztal mellett és letesszük a tollat. De vajon meddig? A toll visszavándorol a kezünkbe, hogy a tollat letehessük, írunk efféle kis értekezést. Nem mintha az aranycsinálás titkát vélnénk megtalálni, csupán a reménytelenség új csábításának adjuk át magunkat. Játszunk. Jószerivel belehalunk. Elhallgatunk, aztán újra suttogni, ordítani kezdünk, mint a repedésbe szorult sakál. S persze, olyan szép ez. Olyan pokoli. Mesterség. Mise. Ígértetik, hogy végezetül csak ámulat lesz, áhítat és alázat. Meztelen csend. De addig még befutják vadvizeink a rónát, melynek nem szab határt a horizont s felrovátkoljuk a napütött felületre a világ hamis térképét. Vagyis sok a dolgunk még és nélkülözhetetlen. Áldassék a ráfogás és tévedés. Így múlnak a napok az íróasztal mellett.

 

Rilke figyelmeztet rá gyengéden, hogy a szegényeket, akik alszanak, nem szabad felébreszteni. Talán azt a névtelent sem, aki öklére támasztott fejjel ül a barlang előtt háncsolatlan asztala mellett, pisla fény világánál. Hátha eszükbe jut, folytatja Rilke. Idők kezdete óta ilyen pisla fény világánál jelenik meg a pille, aki nem látható. Pontos jellemzése az lehetne, hogy egy elképzelés ő, aki elképzeli a névtelent, aki a barlang előtt ül. Mire vár a pille? Mire a névtelen? Az elképzelésnek ebben a világegyetemében valahogyan mégiscsak megtörténik a valóság. Valamilyen valóság. Szilárd pont besűrülése a semmiben. S ez már szárazföld, kinő az első fű. És tükörként hat. A fűben megpillantja magát a szem, a szemben a fű. Kezdődik a játék, a pokol, a mesterség, a mise. Akár a kulcs is napvilágra kerülhetne most a sutból. Ám csak úgy és akkor, ha a pille is megmozdítja szárnyát. Nos, eddig léphetünk előre a sötétben. A többi már…

 

Ez a pille-hasonlat a bécsi manierizmus-kiállításon ötlött eszembe. Nem-várt ajándék onnét, ahol a bűvész maszk-parádé erény, sőt éltető tobzódás. Viszont annál meggyőzőbb, ha váratlanul maga a tobzódás lepleződik le, „maszk nélkül” marad. Pontosabban: ha egyik maszk úgy tűnik át a másikba, mintha ezúttal nem fednének, hanem fölfednének. Míg két ing között csupasz a melled – írja Valéry. Ez a pilleszárny-elmozdulás a legrejtelmesebb manőverezés, amit ismerünk. A fogantatás aktusaként nyílik szét, hogy megmártózzék a fényben (teljesség), majd a legtartalmasabb kövületként zárul össze ismét. Törékeny pillanat. Olyan mozdulatlanság, amiből a tájfun meríti az erejét.

 

A németalföldi mester, Joos De Momper egyik képén – Kopf-Landschaft – az emberi arc, fej körvonala úgy másolódik rá (szárnycsukódás) egy természeti tájra, mintha egyszerre helyére fordítana vissza egy világot, amelyet azelőtt képtelenek voltunk észrevenni, annyira megszoktuk a fordítottját. Tud arról, hogy a természet mögött is foncsor van, csak meg kell találnunk a rést, amelyen keresztül hunyorítva pillanthatunk magunkra (blende-szűkítés, hogy az élesség lódítsa távolabbra a pillantást) – s akkor már kirajzolódik a látvány, amiben összegeződünk. Merőben új beavatás ez. Hogy részünk legyen benne, nem a természetnek kell elmozdulnia, már csak azért sem, mert úgy van birtokon belül, örökös tanügetésben, hogy az is elég, ha útközben el sem indul. Otthon van, kitárult önelfelejtésben, ami már mindent bekebelez. Nincs mit tudjon.

 

Mire várunk? Mire várok? Ülök a barlang előtt és várom, hogy ne tudjak? És ha mégis úgy döntök, hogy a játék, a pokol, a mesterség, a mise szerelmese maradok? Csak útközben lehetsz otthon – hangzik az esti válasz. Csak villanások adatnak és az sem kevés. A művészet de facto elnyűhetetlen, annyira tehetetlen. Mindig holnap szűnik meg és ér haza.

 

Joos De Momper olajfestménye kisméretű – 19x25 cm – s időbe telik, mire a belső arányai észrevétlen kiáramlásba kezdenek. Ez azzal is jár, hogy a látvány megszületésének történetét – az egyiket éppúgy, mint a többit – ugyanazzal a természetességgel tudjuk elfogadni, mint magát a képet. Így lesz bizonyossá – a megcáfolhatatlan bizonyosságok egyikévé –, hogy a mester az 1500-as évek vége felé egy ablakban vagy kertben ül, végre is mindegy, hol, az év egyik nyárutói napján, egyedül. Mindenesetre a tengertől kissé távol, bár mégsem annyira, hogy a nem hallható zúgás ne bélelné ki a délután csendjét. A mester nem az a típus, akinek gondja volna, hogy bármit is szavakban fogalmazzon meg. Számára pontosan elegendő, hogy érzések és érzékelések lavinája indul meg, egy mindent betöltő omlás, nem is annyira benne, hanem körülötte, és az is kétséges, hogy belőle indult-e. Nem is érdekli. Megtörtént. A pille megmozdította a szárnyát. A szoba dús kelméi, az ólomüveg-kazetták, a bútor-csend, a sárgaréz csillogás vagy a kert erotikus indázata az alakzatoknak olyan tekervényeibe sodorja bele, melynek a pontjai tetszés szerint köthetők össze, a látvány mégsem távolodik el valami végleges egyetlentől. Ez érthető módon áhítatossá teszi s úgy kezd el járkálni a szobában, a kertben, mintha egy nem látható vízjel térképét is követné. A fénytörésnek kétségkívül ilyenkor leggazdagabb a pompája. Mindent kijelent – mert a fény ilyen rögtönzésekkel szeret játszani – majd a következő pillanatban vagy egyidejűleg egy teljesen más kijelentést ragyogtat föl. És semmi ellentmondás. Sőt hihető, hogy hatalmas egyneműségről van itt szó, csak nincs fitogtatva. A világ széttördeli magát, mindegyikünknek juttat egy darabot, sőt azzal kecsegtet, hogy e darabnyi jussunk személyes monomániái szerint meséli el magát. S persze mindig másképp ugyanúgy. Személyesen? Mégis: kicsoda, micsoda személyes és miképp? Kívánkozik ide egy zárójel.

 

A személyesség olyannyira van, hogy nem tévedhetünk benne. Csupán kisajátítható-e? Vehetjük olyan ajándéknak (végterméknek?), melynek nincs rokon háttere…? A végtermék csodájával üthetjük agyon az eredet csodáját, csodát a csodával – ahogy a nap fia tenné, gomblyukban piros virággal? Zeusról még tudható volt, hogy kicsoda s mit adhat cserébe Amphitrionnak a csodás éjszakáért. De mit merünk ma tudni Zeusról, hogy elkerüljük a mosolyt? Persze talán jobb, ha nem gondolunk semmit; hanem egyszerűen, mint a cipész, gyakoroljuk a mesterséget. Úgy tűnik, hogy ez a mesterség megvesztegethetetlen emlékező. Talán az egyetlen már? Nehéz elkerülni talpalás közben a gyanút, hogy a cipő egy lábon van. Amit diadallal elfelejtettünk. Ne tévesszen meg bennünket Beckett szabója, aki arra büszke, hogy az elkészült ruha „jobban fest”, mint a világ. Ez nem arra vall, hogy nem emlékezik; éppen hogy azt tudja: nem magányos versenyző; és kihívást fogad el. A művészet, ha igazi, így tesz vallomást. Ha nem tud róla, akkor is.

 

Tehát késő délután az 1500-as évek végén, nyárutó – hogy azért mégis a tényeknél maradjunk, bármennyire szívesen jár is az észkerék. A szóbanforgó városka nincs már, fölitta a mocsár, a tenger ügynöke. Pedáns városka volt, nagy és ismeretlen múlttal s nem maradt ki egyetlen eseményből sem, mely ennek az örökös koncként kezelt földnek osztályrészéül jutott. Különös sérthetetlensége volt, a körön belül maradt kívül. Másutt tűzvész, itt a vörös lobogás fantomjai a falakon. A vérfagyasztó reccsenések és nyiszorgások átverődtek a csatornák és legelőparcellák szorgalmas geometriáján és belekövültek a filozofikusan állongó tehenek szemébe. Osztályrész ez is. Merész Károly és örököseinek a jogara alatt megélt szép napokat, amikor virágozni lehetett, bár azért ezzel sem élt vissza. Csupán jelenvaló része volt a mesebelien kicsi provinciák – a brabanti hercegség, a flandriai, gelderni, hollandiai és zeelandi grófság, az utrechti apátság – gyanútlan örökkévalóságának. Az ilyen örökkévalóságnak az a sajátossága, hogy – akárcsak egy történelmi hajnaltól a rácsukódó napnyugtáig – hibátlan véglegessé tud lenni. Az ilyesmi viszont a gondolatot is megszüli – „valamilyen spanyol” mindig akad hozzá –, hogy a kis provinciák még jobban festenének, ha egy hatalmas, minden ízében egységes állammá zárulnának össze. (Mint a pilleszárny? – kérdezhetnénk alattomosan.) Majd ezúttal is az Istenről volt szó. II. Fülöp tűzzel-vassal áldozott a katolicizmusnak, a nép a protestantizmusnak. Az egyik az inkvizíciót készítette elő, a másik templomokban rombolt és fosztogatott. Ekkor jelent meg a színen a spanyol Alba herceg, a termetre nagy, a magatartásában büszke, a sötét és visszataszító tekintetű, érdes hangú, akit nemcsak a kegyetlenség és színlelés, szószegés és pénzvágy jellemzett, hanem a bigottság is. Bátorságát azonban nem lehetett kétségbevonni, a királynak is visszafelelt, ő maga nem bírt meghódolni. Saját bevallása szerint néhány hónap alatt tizennyolcezer embert küldött vérpadra. Szerette a kék színt. Hetvennégy évet élt. Műve azonban nem bizonyult tartósnak, a hasonlóképpen bátor hollandus vízi geusek (koldusok) szétrombolták. Hét provincia protestáns maradt, majd egy részük Isten ürügyén a fejedelmükként tisztelt Móric orániai herceggel hasonlott meg – a gomaristák (türelmetlenek) az arminiánusokkal (szabadabban gondolkodók). Móric a gomaristák pártját fogta, az ellenzék egyik vezérét halálra, a másikat élethossziglani fogságra ítélte. Máskülönben az ország jólétnek örvendett, ipar, kereskedelem, hajózás, halászat úgy virágoztak, mint soha azelőtt. S mivel Isten ügyében is megvolt már a győztes, nem volt tovább akadálya a nagylelkű és emelkedett türelemnek. Az ország becsült menedékhellyé válhatott Európában, a művészet, tudomány és különösen a festészet otthonává. Az amszterdami könyvkiadás nagy fontosságra emelkedett (Elzevir kiadásai, például). Móric herceg hatvannyolc éves korában agglegényként halt meg, az uralkodásban öccse, Frigyes Henrik követte. Mindketten az arany és barna színt szerették. Művüket hamarosan a nagy munkaerejű Vitt János raadpensionárius koronázta meg, majd széles látókörével sikerrel aláásta. Látnokként a tengerben bízott, a hajók hatalmában, mint Anglia. A merész versengésre először csak dicső vereségekkel fizetett rá (Cromwell tett rá pecsétet). Később, mikor a pompában dúskáló kaján XIV. Lajos orvul megtámadta, már nemcsak a háborúk kemény eleganciája mocskolódott be, hanem a kétségbeesett védekezés mesterművét is megérlelte. Ugyanis Vitt hiába lépett (okos előrelátással) védszövetségre Angliával, a korrekt ellenféllel; a francia király – még okosabban – lefizette az angol királyt, újra megtámadta a raadpensionariust és kegyetlen bosszút állt az illetéktelen nagyravágyásért. A szorgalmas csatorna- és zsilipépítő hollandusok ekkor víz alá temetkeztek, országuk nagy részébe beszöktették a tengert.

Csak mikor a tenger nem válogatott az áldozatok között, a nép megrémült a saját hősiességétől s úgy döntött, hogy árulás történt. Vitt Jánost és öccsét szó szerint darabokra tépték Hágában.

Történet ez? Vagy kép is?

A városka, mely nincs már, mindenképpen eleme, alkatrésze annak a 19x25 cm-es „Öl auf Leinwand”-nak, mely a századok rendjét tekintve az 1980-as években egy baseli Privatsammlung miniatűr darabja. Most ott szerény állócsillag.

 

Népvándorlás, történet-vándorlás, képvándorlás – lehetne szójáték is. De végülis mi folyik itt? És folyik-e egyáltalán vagy csak himbálódzva pulzál, mint a kikötött ladik? (csikli – ahogy mifelénk mondják). Van egy szép francia képes kifejezés, je vais aux pieux – megyek a cölöpökhöz, ahová a bárkát kikötik. Azaz, megyek aludni. Aludni miből hová? Hol történek? Esti kérdések ezek is. Mondják, hogy Platón barlangjának falán feltehetően nem a múlandó részletek divatbemutatója zajlik, sokkal inkább az egész arc fel-felbukkanása, az Égi Diva leplezetlen vonulása – a mai és mindenkori részletek hiánytalan találkozójaként. Ó, nem pusztul el semmi. Nem lenni, illetve nem lenni többé, ez a kemény dió. Vagy a pille hatalmas misztifikációja ez is? Minden lehetséges? Jószerivel akkor sem tévedünk, ha tévedünk? Mindig van újabb emelet, ahonnét más a kilátás? Mindenesetre nem kell nagy képzelőerő hozzá, hogy a tengert mindenütt lássuk. Kell legyen egy arc, mely megfelel a világ minden nevének – írja Éluard. Az őszinte poéták ilyen falovat tolnak maguk előtt, hogy belopják magukat az igazság városába. De vajon mi vitte rá Einsteint, hogy a halálos ágyán éppen a határfeltételek kérdésével kezdjen el újra foglalkozni? Kosztolányinak egyszer sikerült rápillantania a hajnali égre s csak akkor válhatott ő is „különös hírmondóvá”: Nagy Úr vendége voltam. Nem így a történet-mesélők és próza-fabrikálók. Ne átalljuk bevallani, ők egy megfontolt káosz Livingstone-jai. Ha belekezdenek, munkájuk aprólékos, mint a természeté s hasonlóképpen ők is a dolgok origójánál kénytelenek letenni az alapkövet. S noha figyelmeztetik egymást (Broch), hogy „nem lehet minden darabot kézbe venni”, a sunyi feladat olyan erős, hogy meg kell térniük Bangveolóba, ahol majd várja őket a vérhas. Nekik így jön meg a tél, Kedves Olvasó. Így asztali értekezésünktől sem várható több; hiszen nem tudhat repülni. Majd, Bangveolóban.

 

Bár, addig is –

 

A városka pontosabban betájolható helyét Boxtellel és ’S Hertogenbosch-sal lehetne egyvonalba tenni, körülbelül középtájon a Rajna–Maas mély tölcsértorkolata és a limburgi, észak-brabanti mocsaras völgyvidék között. Szeretjük ezeket a számunkra idegenül csengő helyiségneveket. Szinte még fokozottabban közvetítik azt a bensőséges gazdagságot, amiből a világ olyan ismerősen felépül, bárhol. Az lenne a rendhagyó, ha tévednénk. A hely és a táj kései megítélésünk szerint is méltó választás volt egy olyan település számára, mely eleve visszavonulásra rendezkedett be. Alkalmas arra, hogy ne hatódjon meg magától és a figyelmét kifelé fordítsa. Gyűjt és átereszt, hangtalan tanú. Nyitottsága rejtett, mint a virágállatoké, étvágya mozdulatlan. Ismerjük jól az ilyen településeket. Lezúgnak körülöttük a korok, az utas átutazik rajtuk, és azzal a foszlányos tűnődéssel hagyja el a határjelző táblát, hogy vajon miképp élnek itt az emberek, kövek, utcák, kertecskék, mikor olyan meggyőzően nem élnek. Tűnődsz rajta, elfelejted, majd valahol újra felbukkan a kép – mintha csakugyan vándorolnának valamilyen öröknaptár menetrendje szerint. Például Pannoniában, a völgységi járásban – ha mond ez valamit. Eperfás útkanyarulat, gyalogmódra metszett szőlőkultúrák (a rézsűkön iszapfogó gödrök a pászták között), göcsörtös gyümölcsösök, bádog Krisztus a vadzabban. Egy valahai szőlőprés faalkotmányt befut az örökzöld, lépcsőzetes szerkezet a vegetáció alatt, mint az aztékok templomai, odább a Nagy Tavon túl. Befúj alája a szél s ilyenkor – akár egy levélfüzérrel földíszített áldozati ló-monstrum az aranykor mitológiájából – egyhelyben zizeg, csapódik, horkantva megemeli magát, hogy gyerünk, vigyék már. És marad. Nem viszik az ünnepi oltárhoz, mivel ez a táj ilyen, élni hagy az agóniában is. A méz tragédiája. Astraios és Eós fiai az első roham után megszelídülnek, felejtik hivatásukat és leheverednek a lovak sörénye alá, a tőkék guggoló comb-barlangjába, ahol csöppen a must. Az idő méretlenül is délután öt óra, noha azért pereg valahol a homok egy ágyék-ívelésű szűkületben. Az alkony a bodza és akácsűrűben várakozik, ahová az árnyék fészkeli magát, mint a hazatérő szemfedő; szívós munkával fölitta a fény verejtékét s majd abból párolja le az éjszakát. Ezek tények. A szú történései a fában. Az utas maga is tovább mozdul az útkanyarból és természetesnek veszi, hogy az útjelzőtábla kicsit megdőlt, a kilométerkőről lekopott a szám s a település házai világítóan fehérek, mint a megformázott mész. Ott hevernek előttünk, akár egy akvárium belvilága, melyről leengedték a vizet s most egy kitartott pillanatig – hogy ez időben mennyi, arról filozófiákat lehetne írni – mindenestől átjárható és bejárható, mintha a víz még mindig támasztó közege volna. És mindez a létezés tovább nyújtózó csendjében. És mégsem törékeny, mint a hamuváz, ami egy erősebb pillantástól szétporlik. Nem, ha valami, akkor ez van. Pontosan úgy, ahogy a létrejötte következett be, észrevétlenül, mozdulatlan étvággyal, mely őriz és átereszt, mint a koráll. A térképek nem mindig jelölik a helyét, annyira távol esik a fontoskodó útvonalaktól, megállóhelyektől, ahol a zsibvásárokat rendezik, leszúrják az államfőtanácsost, megtapossák a raadpensionáriusok kitépett máját és beleit. Mindez mégis odaülepszik közénk, mikor nem is gyanakszunk rá, egy faragott konzol-töredékbe, kovácsolt vastulipánba, hónaljsimára kopott lépcsőfokba, ferdére vágott ablaknyílás stílus-rafinériájába. Sokan az ösvények szigorúan kusza rendjét képesek titkosírásként olvasni. Különösen így nyárutóján, mikor az utas maga mögött hagyja az eperfás útkanyart;vagy Joos De Momper mester kilép a házból.

 

Rézveretes az ajtó és a Keletindiai Társaság jóvoltából még ebben a szerény városkában is jávai tékfából készült. A nagy vízi temetkezéskor ez a fa bizonyul a legellenállóbbnak; bár ezt a mindent összevegyítő látványt a mester már nem éri meg. Egyébként nincs számításba jöhető adat, hogy hosszabb vagy rövidebb ideig tartózkodott itt, sem arra, hogy kedvtelésből, kényszerből vagy véletlenül. Így alakult. S az ilyen alakulások színei a palettán már nem versenyeznek egymással. Természetes színekké lesznek, az okok természetes okokká, a személyességük mind magáért áll jót, s magyarázkodás nélkül tartanak egymásnak létrát, hogy szó eshessék arról, mi van a falon túl. A gyerekek néha létra nélkül is képesek elmesélni, mi van odaát, csak többnyire az történik ilyenkor, hogy elnézően megsimogatjuk őket, aztán ők is megöregszenek, s akkor már csak más őszinteség lehetséges. Ilyenkor botlunk a művészetbe? Ez a tolongást, hírnevet kerülő mester valószínűleg bizonytalan volt a dolgában, de az őszinteségben biztosan nem. S a hallgatásban sem. Talán épp ez érintette meg itt, ahol most találkozunk vele? A kis térre, ahová az ablakból kilát, emlékezetes árbocrúd vet árnyékot. Az 1400-as évek egyik elöljárója állíttatta fel, díszes kőbölcsőbe süllyesztve – fiát ennek az árbocnak a kosarából sodorta le a vihar. A sós párától megkövesedett kötélzet még száz év múlva is úgy csüng alá, mint az első nap, s a vetület rajzolata – akár egy égi lián – reggeltől alkonyatig ott vándorol grafitos sávként a polgárok lába alatt. Az ilyesmi hozzászoktat a maradandóság elképesztő trükkjeihez. Persze az is bizonyos, hogy palettájával ő sem emlékek nélkül érkezett a viszonylag központi fekvésű városkába. Mégis olyan érzése lehetett, hogy álcázott fókuszba csöppent, a mimikri szívébe. Keletre mocsár, nyugatra tenger, északra a letöredezett szigetek sora – Tessel, Vlieland, Ameland, Schiermonnikoog, Boschplaat, Rottum: csupa bensőségesen idegen hangzás és megszólítás, amitől azonnal elgyengülünk, annyira mélyről idézik fel az eltékozolt közöset – s ahol a láp hideglelést okoz; délen a füves homokpuszta, melyet a hajnal átmeneti gyöngyökkel szór tele. Ugyanakkor a (kihalt) batávok termékeny földjétől sem volt távol és a ritkásan mutatkozó domb- és erdővidéktől. Lehet gazdagabban dicsekedni vele, de kisebb-nagyobb különbséggel mindig így vesz körül az a világdarab, melyről elhisszük, hogy a hazánk. És egy napon kilépünk a nekünk kisorsolt mimikri szívéből.

 

Különös ez. Nem határozunk el semmit. A kép elemei akár a lapáttal szórt homokban a kvarc. Az emlékek a horizont párkányán könyökölnek. Teljesen ártatlanok és indokolatlanok. Lugdunumban olyan nagy halat adnak nyolc garasért, mint egy másfél esztendős gyermek. A Három Szerecsen Leányban viszont akkor is le kell számolni a tizenkét stivért, ha csak érdeklődni tértél be, van-e szállás. Vagy hálsz, vagy nem hálsz, addig ki nem mész, míg nem fizetsz, mert szándékod volt itt hálni. És az a flissingai templom! Úgy meg van rakva sisakokkal, fegyverderekakkal, pallosokkal, mint egy fegyvertartóház. Sötét áhítat. Mikor a kis térről betérsz a „húsvágók utcájába” (vleeshouwer – mondják fintorral a limburgi lepkegyűjtők és méhészek) – már kockázat nélkül betűzheted az Alba herceget mocskoló Pasquillus columnát az ott kvártélyozó spanyol cezadero házkapuján. A kortársak szokásos túlzásával itt még 30 ezerre becsülik a herceg áldozatait, később ez higgad 18 ezerre. Fantomjaik azonban (mint távoli tűz lobogása a falon) még így is zsúfoltan soknak tűnnek. Az utas erről írhatja majd erre jártában, hogy az idő árnyékával játszódtatván – láttam. Azóta is tartja magát a szokás, hogy az árva gyermekek veres ruhában árvák, miközben különb-különb mesterségeket tanulnak. A házból kimozdulás úgy rétegződik rá a mesterre, mint az itteni asszonyemberekre a sok szoknya, melyek közül a legfelsőt a nyakukra borítják. Aztán a fürösztött disznócsordák a megfésült füvön! Vagy a panaszos énekszó a berken egy eléggé hitvány, tapaszos házacskából! Szép nőszemély énekli ott az ötvenegyedik zsoltárt Lobwasser verziója szerint. Remeteségre azért szánta el magát, mert hites urát egy szerelmes tehén a távoli Frízföldre vonszolta, nyoma veszett, s azóta senki víg látása, nyájas beszéde nem kell neki. Pedig olyan karcsú és magos termetű, mint Cleopatra és Camilla amazonok, akiket kicsi koruktól testszorítóban nevelnek, hogy a derekuknak szép állása legyen. Mi is sírunk ezen és hálát adunk istennek a forró találkozásért. Hát még mikor a kakukkszó is behallatszik a nádfüggönyös ajtón, mely berácsozza a szétdúlt szerelmes ágyunkat! – két éve, hogy utoljára hallottuk a hangját Danckában. A mitológiák beszélnek róla, hogy a Hera pálcáján ülő madár kiáltozása jó jel a házasulandóknak. Joos De Momper mester ezzel nem dicsekedhetett. Másképp botlott a jó jelbe és elbűvölődött. Spernere nullam, spernere mundum, spernere sese, Spernere sperni, Quattuor illa beant.^*

 

Heidelbergában a fejedelem lóistállójában van egy hatalmas rézbálvány ezernyi lyukkal átszaggatva. Belül üres és csak egy kis méretű ablaka van jó magosan, amelyen ember nem férhet ki. A bűnöst ide zárják be egy meregető edénnyel és sebesen zúduló vizet bocsátanak a bálvány belsejébe. A víz a lukakon folyton megcsappan ugyan, de mégsem annyira, hogy a bezúduló víz fel ne töltené a bálvány belsejét. Ha a bűnös a luknyi ablakon nem hányja ki elég szaporán a vizet, elvész benne. Némelyek annyira csapkodnak, erőlködnek, hogy csontig lemegy kezükről a hús. Ha főember fia a bűnös, aki elejétől fogva kímélésben nevelkedett, többnyire fuldokol a vízben, úszkál, sír, kiált, könyörög s rettegésében még az edénnyel sem tud mit kezdeni; vagy ami még sötétebb, kiejti kezéből, és ami reménye lehetett volna, az edény, példázatosan lesüllyed a rézbálvány fenekére. A ilyeneket végül holt elevenen hozzák ki. E látványosság alkalmából a csődület sosem marad el. Mondja a szóbeszéd, hogy aki ebbe a házba kerül, purgatóriumban lakik, dolga éppen elég akad, de „szűk a cipő”. Egy szőke Hannelore volt a bűnös, mikor a mester ott időzött. Mindenki elborzadására a meregető edényét kinyújtotta a bálvány ablakán és eleresztette az ujjai közül. Állát az ablakluk párkányára támasztotta és mosolyogva várta meg, míg a víz tükröző falat nem vont közte és a világ között. Csudálatos módon akkor is egy arc rajzolódott ki az események palettáján, mely nem hasonlított Hanneloréra, csupán azonos volt vele. A mester Gelderlandon keresztül tért vissza a hazájába, átkelt az Ijssel folyón és Arnhemnél érte el azt a dombos vidéket – sűrű erdőkkel, bozótosokkal, barlangokkal, mohos kőfalakkal, cserjésbe húzódó birkákkal – mely majdnemhogy buja egzotikum a hollandusok földjén; ezért emlegetik hollandus Svájcként. Ha föntebbről – honnét? – pillanthatnánk a palettára, úgy tárulna elénk ez a tájdarab, mint egy bizonytalan parancsra nyugalomba bénult meztelen testtömeg, néhány szőrzet bozonttal, melyeket meg tud borzolni a szél. Néhány kivételes oázis az Édent megelőző időkből, mikor csöppent ugyan a must, de – lévén a kezdet mindig terhes – vérrel vegyítve. Meglehet, hogy itt hált el a mester a képpel, miután Hannelore arca már mindenre rá tudott másolódni; és igazában képtelen is volt fölidézni a vonásait.

 

A másik igazság az lehet, hogy jószerivel ki sem lépett az utcára azon a nyárutói délutánon. A napot 1625 augusztus végére tehetjük, s ez épp a tizedik év a halála előtt. Már túl volt az ország a spanyolok ellen vívott szabadságharc első szakaszán. Móric herceg Flandriában emelte magasra a győzelem zászlaját, jóllehet Ostende három évi ostrom után kénytelen volt meghódolni. Ekkorra azonban III. Fülöp is kimerült, és 12 évre fegyvernyugvást kötött. (Mint a telhetetlen habzsolók, akik utolsó fogásként büdös klistérozást kérnek a lakomán – allövetet, ahogy mifelénk mondják.) És amíg ez a béke illatozott, a Keletindiai Társaságnak sikerült ravaszul megszereznie a Magellán-szoros és a Jóreménység-fokon túli közlekedés monopóliumát. Gott ist der Weysen Helffer. Ps. 10.^* Épp az 1625. év az, mikor a fegyvernyugvás leteltével a harcok újra fellángolnak; s a törpe hollandus sokat tesz azért, hogy a spanyol óriáson beteljesedjék a süllyedés kora és kezdetét vegye a szellemi sötétség. Gott ist der Weysen Helffer. A mesternek nincsenek értesülései, csak annyi, amennyit a mindennapok bontófésűje kiszaggat a gubancból. Értesülések helyett arczsábája van; s ez az ő esetében majdnemhogy szimbolikus – vagy nevezzük kevésbé tudálékosan? Talán úgy volna igazabb. Maga a ház is idős, ahol lakik, az alsó traktus örökké nedves – a tenger ügynöke már ekkor elkezdi a maga földalatti munkáját. Maga az őselem, személyesen, csupán száznyolcvannégy év múlva intéz majd nagy és áttörő támadást az ország ellen – Emerichtől Dordrechtig, Rotterdamig elárasztja a virágzó földeket, falvak és malmok ezrei pusztulnak el – de a mi városkánk akkor már árnyéka önmagának. Elszórtan néhány ház, a süppedékekbe vízimadarak költöztek. A konzol-töredékeket ott faragják tovább, ahol a mocsár még csak kezdő ellenfél volt. Az arczsába viszont – cserébe? – filozofikus betegség. Szüntelenül több arcunk van, mint az ördög példázatainak, melyek magukat is kérdőjel közé teszik. Percekre, órákra kisimulunk, mintha egy infernális szeretkezés tébolyából érkeznénk vissza a kiherélt emelkedettség paradicsomába. Aztán megint visszaesünk, és ez folytatódik. Sok jel mutat rá – többek között maga a kép –, hogy a szokásosnál több arcrángató görcs kínozta a mestert ezen a napon. Alhasi fájdalmak is erőt vettek rajta, csupa olyan körülmény, ami a naturalizmusig teszi közönségessé a piaci elképzelést, hogy az átlényegülés patyolat szűz, mint az ostya. Arnhemtől északkeletre szokatlan formájú domb magasodik fel, a teteje enyhén ovális alakú: gyerek harap ki ilyen falatot a kenyérből, mikor nógatva a szájába dugják. A környéket jégkori moréna-felhalmozódás teszi változatossá, s ez a domb egy a sok közül. Némely barlang és partszakadék alagútbejárat benyomását kelti, mely pontosan és hangsúlyozottan innét vezet valahová, de hogy hová, az már a legkevésbé sem pontos és hangsúlyozott. S ez nagyjában meg is felel a titokzatosság átlag-kritériumának. Az elgurult gombolyag esete, mikor útközben több szál keveredik már, s egy idő múlva el is feledkezünk a gombolyagról, a fonál lesz érdekes. És itt is a késő délután a kiválasztott véletlen időpont. Az egyik barlangban hatvanhét idehurcolt vízi geus csontja fehérlik, tilos hozzájuk nyúlni, ősszel egér zörög közöttük, az idegen megilletődik. Távolabb romos fal húzódik a tetőn, a fény-árnyék kiegészíti a körvonalakat s egy-egy pillanatra fölépíti a bástya-ormos rezidenciát. A mester érzi egy lehetséges roham kezdetét. A domb lejtős beugrójában kilenc bárányforma, fehér gyapjas állat legel, de ez inkább estéli búcsú csak az ízesebb füvektől. Őrizőjük félkönyökre támaszkodva hever, mint Árkádiában. Suta házoldal homálylik a partszakadék mellett, a lombok félrerajzolják, szinte nincs is ablaka, a keretek annyira azonosulni próbálnak a falfelülettel. Kéménye mereven odaszúródott szarvhegy, nem fojtós füstnek való, legfeljebb szelíd villámok csalogatója. Láttuk. A tékfa ajtóból alig tíz lépés a miniatűr rózsaágyásig, a tulipánok meander-szegélyéig a nyírt gyep vasárnapias karéjában. Igen, még a reggeli görcs előtt megborotválkoztunk. Csak a kertbe lép ki, ma nem engedélyezhet nagyobb kockázatot. Ha valahol az utcán „jön rá” a zsába-roham, vasárnap feszélyezettebben ülhet be majd a templomba, az első sorba. Az orgona bevág a visszhangos csendbe – és ez amúgyis próbára szokta tenni a nyugtalanságra kész arcidegeit. Mégsem vigyoroghat bele torzpofával az Oltáriszentségbe. Meg kell találnunk a megfelelő formát, ami nem hazudik el semmit, mégis megtalálja a rést, ahonnét…

 

Hannelore vasárnapja. Semmi szükség a merítőkanálra. Vagy mégis a kétség indokolt? Folytonosan és parttalanul a tenger képe úszik be, ahogy körbemossa a világot, ami a kereten túl esik. Egy geus – a közönséges koldulók rendjéből (koldus), bár mégis az a fajta, akinek nem kell kéregetnie, elég ha meghordozza magát közöttünk vagy a pillantását veti ránk s mi nem tehetünk mást, adunk – egy ilyen geus vonszolódott el reggel a ház előtt és benézett a nyitott ablakos verandára. Vállára vetve ágasfára akasztott ormótlan zsák, meggörbedt alatta, s pillantása ebből a golgotai szögből szegeződött a mesterre. Mondani lehetne, hogy ez az interakció a legkevésbé sem volt számításba véve. Alig pár perce lépett ki a szobából, mert megragadta figyelmét egy enyhén imbolygó fénytócsa az ágyások felé vezető ösvényen. Indokolatlan volt, nem lehetett beilleszteni a kert okozat-hálózatába, a reggelbe. Partizánkodott, noha ezt a fogalmat akkor még nem így nevezték. A zsákos öreg arca is moréna jellegű, töredezett és szabdalt a borosta- és szakállerdőben. Súlyos fej, rövid és átható pillantás. (Villanások adatnak – és az is kevés?) A különös az, hogy az egész mégis elfelejtődött. Mert sok a tennivaló. Először is nyomára kellett jutni előbb a fénytócsa eredetének. A szálak egy vasszögekkel körbe lyuggatott rézlemezhez vezettek, melyet a kis téren fölállított árboccsúcsról szakított le sok éve egy emlékezetes vihar. Így került a veranda eresz alá, ott is vasszögre akasztva, de most már nem tövig kalapálva, ahogy egykor a legionáriusok kezére adta magát minden szög, amibe úton-útfélen beleakadtak. Hanem csak úgy lazán, emlékként lógott ott, a szellő megbillenthette. És pontosan ez is történt: épp az előző nap tisztogatták ki az ereszt az oda indázó vadszőlőtől, ami a lemezt régóta eltakarta – végre így kedvére tükrözhetett. Ennek az apró nyomozásnak sok értelme nem volt, de segített késleltetni a nap kezdetét, a fájdalmakra és bosszúságokra való szokásos felkészülést. S persze, van indulatos önhittség is, hogy nincs senkinek, semminek illetékessége jogot követelni a kertünkben, csak amikor nekünk van szükségünk ajtónyitásra. A gazda bekeríti házát. Azaz: a mű? Hát teheti? Nem; de a felejtés joga fenn van tartva. És a geus tovább vonszolja magát. Kilép a képből? Hihetnénk, hogy talán ott sem volt; mert ilyen szelíden és fenyegetően szerény.

 

Marad hát a lehető legtermészetesebb, legtermészetibb megnyilvánulás, az önkéntelen kép. „Öl auf Leinwand”. El vagyunk vele. Felejtjük, aztán újra megakad rajta a szemünk, okoskodva helyét keressük a rangsorban, amilyen az ízléskedvünk éppen. Kíméletlenek vagyunk és rajongók. Megértünk és félremagyarázunk. Táplálkozunk belőle és nem vesszük észre. Ennek ellenére a pillét tartózkodással vegyes borzongással az éjszaka rendhagyásának tekintjük. Talán többet is tud a csápjával, mint ami megengedhető és megbocsátható. Mert mintha bűnről is szó lehetne itt, valamilyen rejtélyes, megváltó formában. Vajon Hannelore az, aki sejt erről valamit, és a geus az, aki tud?

 

Miután e fénytócsa eredete föl lett derítve, majd számtalan elszáradt rózsaszirom is szórakozottan szét lett morzsolva, hogy az összkép harmóniáját ne rontsák; miután gondos vizsgálat alá lett vetve, hogy az esővízgyűjtő kőedényben a vízipók hány cikcakkal szeli át a tengert egyik sziklaparttól a másikig, s vajon milyen manőverezéssel akkor, ha egy kavics-meteor zuhan a tengerbe; és még más elodázhatatlan tennivalók hosszú sora – a mester végül mindezek után botozott csak vissza a verandára és a legtökéletesebb ürességgel bámult vissza a kertre. Csodálatos ünnep! Szünnap! Lelki szegények vakációja! Üresség! Áldassék! S minthogy nem az a típus (erről volt szó), akinek gondja volna, hogy bármit is szavakban fogalmazzon meg, csak azt érzi határozottan, hogy semmi köze a szabadsághoz, ami mindig annyit tesz, hogy csak valamihez képest, valamit csorbítva lehet köze hozzá. És most ez nincs – nincs képest. Aki majd a pontos szavakat is megtalálja ehhez – az igazi szabadság csakis az első ok és semmi egyéb – még csak hét esztendős, az amszterdami Éc chájjim tanintézet látogatója, és a költői szépségű Aggáda részleteivel ismerkedik; s még senki nem sejti róla, hogy ő lesz az a legszelídebb üvegcsiszoló Amszterdamban, akit elfelejtenek szentté avatni.

 

Csiszolás közben juthat eszünkbe, hogy a pille is immanens, nem tranzigens. De ezen a napon egyetlen ecsetvonás sem került a vászonra. Fontos körülmény ez, s úgy látszik, hasonlít ahhoz a legmagasabbrendű kényelmességhez és türelemhez, ami a természet sajátja.

 

Hódarát hozott a nap, mikor a kép elkészült, decemberig váratott magára. Tulajdonképpen elbámulhatunk, hogy nem igényelt többet 19x25 cm-nél. Váratlan részletekkel gazdagodott a dombtető látványa. Végülis teraszosan megtört, bensőséges domborzatot tár elénk, ahol feltehetően az idill tesz kísérletet, hogy egy elmondhatatlan múltnak megbocsásson. Félkaréjos ívben meredek sziklaoldal támasztja a magasba, melyből heroikusan ágazik ki két virágba borult csenevész fa, mint a hősök túlélő tollforgója. A terep egy része megművelt, gondozott, elválasztja a szorgosság világát az öntudatlan tenyészettől. Nem hiányzik a lombsűrűvel takart odú sejtetett bejárata sem, ahol mindig előfordul a csontváz, az ürülék. Legfeltűnőbb változás a személyek gazdagodása. A háttérben magasodó tömzsi és erődszerű várkastély felől kétágú ösvény közeledik felénk, majd egy ágba torkollik össze. Itt lépked lefelé egy másik (?) Hannelore két vizeskannával. Lelkesült egyszerűséget árul el a tartása. A pásztor a birkáival védett oldal-mélyedésben hever, nincs igeideje. Hihetjük, hogy Hannelore a homályba húzódó ház felé fog letérni (melynek szinte nincsen ablaka), de ez sem olyasmi, ami teljes bizonyossággal eldönthető. Noha lépked, mégis megtorpanva áll – amit tévesen tulajdoníthatunk a kép fogyatékosságának – hisz meglehet, hogy a mozgás sokkal magasabbrendű létállapotáról ad hírt. Ó, már annyira mozdulok, hogy folytonos visszaérkezésben is vagyok. Elképzelhetjük a mestert, amint december közepe táján kinéz a verandaablakon a hódarás kertre. Mi zúghat ott le az ünnepi ürességben! A völgységi járásban – ha mond ez valamit – nálunk méteres a hó, az indákkal befont szőlőprés helyén akkoriban még csak vadkörtefa áll, és épp azon a télen szakad le két robusztus oldalága – sok volt neki a szépség, amivel a külön-külön könnyű pelyhek megajándékozták. Csak hol az elviselhető teljesség határa? Mi a mérce? Mi a szereteté? A pontosságé? Minek nincs fonákja? Mi tudható kockázat nélkül? Hol az ok, aminek nincs következménye, csak tündököl? A mű? Dehát milyen mű, az egek szerelmére?! Avagy egyszerűen hagyni kell mindent forró-hideg szívvel. Legyen. Talpalni kell a cipőt, talpalni a cipőt, talpalni…

 

Ezúttal egy idilli cipőt, most minden erre játszik. Hannelore az ösvényen jöttében maga a megtestesült kifoszthatóság, központi célpont az Y-formán elágazó ösvény fókuszában. Az ösvény nem a házhoz kanyarodik el, ami az észszerűnek látszó dolgok históriai predestinációjából következnék, hanem nekifut egy kerítésnek, ahonnét nincs lejárat. Oda, ahhoz a teraszos kiszögelléshez ugyanis, amelyből vaskos kőmellvéd kerít el egy darabot majdnem hibátlan körívvel, s amelyből ugyancsak nincs kijárat, legalábbis a kép nem fitogtatja, inkább rejti. Erre a mellvédre támaszkodik egy jelenlét nélküli ifjú, fejét a megbékélt melankólia jóindulatával biccenti oldalt és maga elé néz. Pontosabban, az alant nyugvó víz tükrére. Korántsem tó ez, még kevésbé patak kiöblösödése. A domboldalt támasztó sziklafal mentén lagúna kanyarodik be és az juhászítja szemünk elé a tengert. Nem az ügynökét, magát a tengert. Keskeny hasadékon messze ki is látunk rá. A horizont fölött magasan két elmosódó madár köröz, egy másik a lagúna résben, egészen alacsonyan. Kifelé tart, a tenger felé. Ezt tudomásul vesszük, de mégsincs olyan érzésünk, hogy illetéktelen hírekkel távozik vagy akár egy bizonyos megfejtés, toronyszoba-titok kulcsát viszi magával a csőrében. Ami van, itt van, nincs is vinni hová, hiszen éppen ide lett hozva. Van azonban egy még alsóbb terasz szint is, ott már a lagúna tűkre nem látszik, de partján ott is ül egy jelenlét nélküli ifjú és enyhén horgasztott fejjel szintén maga elé néz, a víztükör felé. Akár a Doppelgängerek, bársonykelme ruhában. És végre is, Hannelore feléjük tart a védtelen mozdulatlanságával. Vajon ki és mi osztódott itt kettőbe – és minek a nevében? Ki fog vétkezni Hanneloréval?

 

A vasbálványon ezernyi lyuk van és a víz szünetlen zuhog bele. Mi tehető? Az idill a választás pillanata? – vagy a már eldöntött pillanat? a foganás pillanata? Van szerepmegosztás a két ifjú között? Az egyik vétkezik, mereng és alkot, a másik lunatikusan és fáradhatatlanul burogatja a vizet a fukar ablakon? S amit látunk, az éppen az utolsó lélekzetvétel szünete?

 

December vége felé esik meg az utolsó ecsetvonás. Kevéssé érdekes, hogy miképp értékeljük. Megtörtént a létrejövetel; s visel nyomokat. Például ha kissé oldalról vetünk pillantást a képre – elmenőben vagy érkezőben, mindegy – kitetszik egy földre döntött férfifej körvonala, csontos és szabdalt, a borosta és szakáll bozont pontosan a helyén van, a szem nyitva is csukott. Kegyetlen és szenvedő az összkép, megviselt és elnyugodott, mintha egyszerre volna kívül és belül, immanens és tranziens. Nyugodtan vállalhatná a hasonlóságot egy Alba herceg is, egy geus is. És hogy ki még?

 

Ne csináljunk szimbólumot a pilléből. Elég, ha a címbe bekerül, noha mitse tudunk róla. De hogy egyedül van, nagyon egyedül, az bizonyos.

 

Későre jár, barátaim; már bontják az asztalt.

Egy-ügyű gondolati séta a szfinx körül

Orwell vízióját – 1984; regény – megszoktuk a politika, a politológia, a társadalomtudomány, a hatalom-elmélet, az ahrimáni utópiák szemszögéből vizsgálni. Minden jó okunk megvan, hogy így tegyünk. Látomása nem swifti, nem a keserűség és megvetés engesztelhetetlen túlzása, sokkal inkább a valóságos lehetőségek kinagyítása. Nem életszemléletből fakadó igazság-elefantizmus, hanem tapasztalatra támaszkodó könyörtelen számítás. A swifti tézis szerint az ember eleve menthetetlen s ezt olyan költőien bizonyítja, hogy erőt meríthetünk belőle: a szó legigazibb művészi értelmében katartikus. Orwell szerint – immár minden eszköz és készség rendelkezésre áll, hogy az embert menthetetlenné tegyük:így lesz regényéből a lehetséges előrejelzések egyike, felruházva a kétségbeesett figyelmeztetés nemes demagógiájával. Előlegezett tükör, hogy már a gyermek arcában felfedezzük az ördögöt. Ez a gesztus indokolja, hogy ne szépirodalomként, ne politikai scifiként, ne középkori értelemben vett negatív moralitásként olvassuk, hanem forgatókönyvként.

 

Ha töprengeni próbálunk egy ilyen rendhagyó művön, önkéntelenül is gyakorlatias gyógymódot igyekszünk végiggondolni. Hiszen korunk emblémája: az alligátor a küszöbön. Számtalan javasolt módszert ismerünk a veszély elhárítására. Az említett diszciplinák programszerűen foglalkoznak azzal, hogy miként lehetne – logikus és racionális meggondolások alapján – olyan feltételeket teremteni, amelyek fölébe tudnak emelkedni a nem-logikus és nem-racionális erőknek. E programok bármennyire szükséges kísérletek, többnyire hasonló alkati hibában szenvednek: szívesen keresik az alapvető okokat a következmények szférájában. Mivel ez gyorsabb, kézzelfoghatóbb választ ígér, s ennek megfelelően – talán – gyógymódot is. Természetesen – akár az orvos – itt sem mondhatunk le a tüneti kezelésről, csak tudnunk kell, hogy nem a betegség okához férkőztünk hozzá. Nehézséget okoz azonban, hogy a társadalom betegségeiről mi döntjük el, hogy azok betegségek-e vagy sem; a kólikáról nem.

A lehetséges változatok két osztályba sorolhatók. Az egyik osztályban „az eleve biztosított demokratizmus” keretei hivatottak engedélyezni és teremteni olyan helyzetet, hogy – ha a társadalom képes rá – szabad fejlődése közben vesse ki magából a torzító-manipulatív elemeket. A másikban „ideológiai előkészítés és nevelés” után helyeztetik kilátásba az általánosan érvényesülő demokratizmus, az ideológia keretei között. Az első változatok negatív véglete lehet a szabadság-anarchia; második esetben az ideológiailag beszabályozott szabadság-korlátozás nagy valószínűséggel szekularizált vallásos normává merevül, ex cathedra. Mindez közhely; bár épp ezért mindig újra tisztázandó. Ugyanakkor a hasonlóságok is észben tartandók: mindkettő alkati hajlama, hogy a tüneti szférában keressék az alapvető okokat.

Ám általánosabb megjegyzés is tehető: magának a politikának a természetében van, hogy így tegyen, méghozzá szükségszerűen. Nem alkalmas arra, hogy alapvető okokra ráérezzen, szép magyar szóval: fölérezze őket – lévén a „személytelen helyesség” az elsődleges mércéje; amihez a személyeset nivellálja. A mi legsorsdöntőbb „okaink” azonban elsődlegesen a személyes szférában leledzenek; s azok megközelítése, befolyásolása – tartósan és lényegszerűen – a politika semmilyen csipeszével, vasfogójával sem sikerülhet. Így fogalmazódik meg a banális tény, hogy a társadalmi létben mindig a személy, a személyesség kerül folyamatosan veszélyhelyzetbe. Bárhol és mindig.

További megjegyzés: ha úgy véljük, hogy a személyes szféra sarkított szembeállítása a politika szférájával olyan pragmatikus megalkuvás, ami nincs híján a gyakorlati jobb-nincs-bölcsességnek – akkor nem vélekedünk hamisan. S mindez esetleg még úgy is elkönyvelhető, mint az epiktétoszi rabszolga-filozófia keserű-józan aktualizálása: vannak dolgok, melyek a hatalmamban vannak, vannak, amelyek nincsenek – tehát… Vagyis rabszolga-álláspontra helyezkedés önmagunk emberi mivoltával és méltóságával szemben. Hogy ez vajon miért késztet Epiktetosznál hiteles és komor belenyugvásra – és nekünk miért kevés a belenyugváshoz? Talán a pszichologizáltabb érzékenységünkön is múlik ez. Másfelől a személyesség korántsem antik, hanem kereszténységgel beoltott, „modern” és sérülékenyebben autonóm megélésén.

S valójában ez a modern-keresztény „megélés” juttatja eszünkbe, hogy a Hegyibeszéden és a Logionokon is számonkérjük a lenyűgöző „irrealitást”: mivel amire azok hagyatkoznak, az nem csupán kívül esik a hatalmunkon, hanem felelős „részességgel” is megterhel bennünket. Ennek pedig már nem lehet köze az antik fátumhoz. S jóllehet személyességünk bőven rendelkezik irányíthatatlannak tűnő szférákkal, ez az irányíthatatlanság – elvileg és számtalan egyedi példa tanúsága szerint – mégsem mindenestől determinált. Ami persze törékeny remény még arra, hogy ez a kivételesség, kiváltság kollektívvé is legyen. S a hatalom, a politika ebből építi meg azt, amit Históriának nevezünk. A Swiftek, Orwellek víziója ettől olyan, amilyen.

 

De ez is csak körbejárás. Próbáljunk még modernebb együgyűséggel fogalmazni: Mai személyességünk bizonyosan nem csupán azt jelenti, hogy kitüntetetten és külön-külön tudatosak vagyunk, hanem azt is, hogy ezt a minőségünket, jellegzetességünket, státuszunkat akkor sem veszíthetjük el, ha „lemondunk” róla. Fizikai és szellemi értelemben stigma. A tudatosságnak lehetnek különböző formációi, fokozatai, minőségrendjei; csupán a nemléte nem lehetséges. Ha viszont valóban következetesen gondoljuk ezt – nem mellőzve az elemi részecskék gondolkodási akauzalitásának lehetőségét (ami nem igazolható egyértelműen, de bizonyíthatóan nem is cáfolható) – az említett különböző formációk, fokozatok, minőségrendek végtelen sorát van jogunk sejteni és számításba venni a világban – akár ínyére van ez a mi „emberi” kivételezettségünk hitének, akár nincs, akár meghaladja a képzelőerőnket, akár nem. Magyarán, ha a nekünk mutatkozó világot már elemi-embrionális szinten is valamiképp „személyes” érintettségűnek ítélhetjük, gondolatunk is kell legyen arról, hogy mit értünk ezen? A teleologikus szervezettség és működés mechanikus stigmáját, ami természettudományos hitünknek annyira masszív és hasznosítható alapot ad? Amit viszont éppen a természettudományos hitünk logikájával volna hiba csupán látszatszerűen célirányosnak minősíteni, pusztán azért, mert az egész működési céljára nincs magyarázatunk. Másfelől épp a jelenség-földerítés mélyülése sugallja, hogy (Shakespeare szavával) még a rendszer rendszertelenségében, indeterminizmusában is van rendszer, abszurditásában raison, céltalanságában önmagát meghaladó cél és logikum, ami az „értelmetlenséget” a meglét tényével olyan rendszerré-működéssé fogalmazza át, hogy annak jellemzésére már sem az „értelmes”, sem az „értelmetlen” szavunk nem alkalmazható; csak jobb híján megközelítésül. Ha így pillantunk a világba és magunkba, a mi kifejlett és sokszor bénítóan árnyalt személyességünket csak érzés- és gondolkodásbeli salto mortaléval vélhetjük előzmény nélküli, egyszeri, rokontalan, privilegizált minőségnek, mely csak belénk építve létezik, nélkülünk nincs, és velünk – mint egyeddel, s általában mint emberi jelenséggel – megszűnik. Ha viszont megszűnik, vajon a „megszűnéssel” át sem fogalmazódhat? Nem összegződhet? Nincs sorsa? Nincs fizikánkon túli „fizikája”? Nincs és nem lehet személyes szublimációja? Ha így véljük, a személyességnek valóban nincs elemi-embrionális szintje (tudat-vízjele) – csak személytelen, konokul sűrű meglét van – mint a Fekete Lyuké – mely nem bocsát ki (állítólag) sugárzást. Csupán önmaga alkalma. Személyességünk ily módon olyan eredmény, melyhez csupán szerencsés alkalom kellett, de ennek az alkalomnak és szerencsének háttér- és előzménymotiváltsága nélkül. Vagyis embrió kell/lehet (első ok), de a személyesség petéje és ondója már a hit és képzelgés világába utaltatik.

Az ilyen bizonygatás azonban még kirívóbban csak körbejárás. Szükségképpen „naiv”. Nagymúltú „naivitás”. S végre is ellenőrizhetetlen ráfogás. És bármelyike mindig csak egy a sok közül. Ismeretesek illetékesebb ráfogások; filozófiák, teológiák. A miénk tudatosan is közérzeti, intuitív-logikai. Kívül és innét filozófián, teológián. Történetesen egy íróé, aki egyebet sem tesz, mint utánozza (véli utánozni) a létesülést, a létesítést, a teremtést. Amivel szükségképpen személyes viszonyba kerül. S naivan zavarba jönne, ha kétségbevonnák őt, az ő meghatározó személyességét – mint „háttér- és előzmény-motivációt”. Naivitásával kevéssé tudja elhinni, hogy struktúrát, rendszert, világot (bármelyet) lehetséges úgy létrehozni, működtetni, hogy ami abban működik és van, előzményként még nyomjel formájában se legyen lehetséges. Ez az ő elfogultsága – nem filozófiai, nem teológiai. Ráfogása szolíd; mondhatná, hogy racionális munkatapasztalat. Foglalkozási „ártalom”. A magyarázhatatlanra nem magyarázatot keres és talál, hanem – kap. A világot és a saját teremtett világát kénytelen végső soron azonos törvényszerűségeknek engedelmeskedő rendszereknek, struktúráknak, létnek és minőségnek elfogadni – ha nem akarja magát még okosabb és teremtőbb „istennek” vélni. Mint azt a rejtőzőt, ami azzal a magyarázhatatlannal lehetne azonos (újabb ráfogás), amit éppen a művészi munkája közben kénytelen homályban hagyni, mivel épp annak a jóvoltából teremt… Ahogy közvetlenül a reflektor sem világíthatja meg magát, hanem mindig csak valami mást (és csak valami másban önmagát) – őt magát pedig közvetlenül mindig csak egy másik reflektor. Olyan üldözésről van itt szó, ahol a szökevénynek, üldözőnek állandó és folyamatos találkozása az állandó és folyamatos pszeudó kitérésben valósul meg. Mivel se szavunk, se képzelőerőnk nincs a szökés és üldözés ontológiai tényben adott egységének megragadására.

 

Orwelltől, Swifttől, politikától, társadalmi struktúrák alternatíváitól kanyarodtunk idáig. Holott nem elkanyarodásról van szó, hanem körözésről. A Szfinksz kiszámíthatatlan kalauz; csak az kiszámítható, hogy mindig ugyanoda lyukad ki.

És mindig szerény eredménnyel kell megelégedni, hogy maradjon holnapra is. Addig pedig van az út. Cervantes írja: „Az út mindig jobb, mint a fogadók”. Már csak azért is, mert mi más van nekünk, mint az út? Egyetlen pillanatra meg nem pihenő alkatrészek vagyunk, nincs módunk hozzá, hogy mások lehessünk. Sztrádánkon nincs pihenő-kitérő, mivel nincs legitim, meghatározható pont, amihez képest kitérhetnénk. Nem csupán történelemre vagyunk ítélve, de arra is, hogy indulásunk és megérkezésünk között ne tehessünk egyértelmű különbséget. A születésünket kísérő még öntudatlan aspirációk testvérien simulnak bele az elmúlásunk már öntudatlanságba vesző reményeibe. De melyik a „tudatos” fázis, melyik az „öntudatlan”? Közben mindenesetre meglakjuk azt a valóságot és légvárat, ami ki van téve annak a kemény következménynek, hogy ami egyszer lenni sikeredett, többé nincs módja meg nem történtté lenni. Így nemcsak a létezés történelmének vagyunk kiszolgáltatva, hanem a felelősség legkülönbözőképpen címkézett, pontosabban: címkézhető ösztönzéseinek. S ezzel már bele is kerültünk a dilemmák sűrűjébe: mit tegyünk, mit tehetünk egymással, s mit magunkkal? Színpadra lép a homo politicus, hogy a csonkítások mészáros, és a formálások sebészi munkáját elvégezze a homo personalison (beleértve a privatus és proprius jelentésárnyalatot is). Valójában minden a személyesség körül forog: a mészáros vagy sebész éppúgy viviszekciónak veti alá magát, mint akit ő vet alá annak. Semmivel és senkivel nem tehetek úgy, hogy magammal is ne tennék valamit. A személyiség keserves csodája és abszurditása, hogy különvalósága csak csonkításban demonstrálódhat.

Ha pedig mégis várnánk egy szót, egy még egy-együgyűbb szót, hogy mindez miért van/lehet mégis egészen másképp – a Szfinksz hallgat. Egyetértésben Jóbbal.

 

Későre jár, barátaim; már bontják az asztalt.

Vakügetés és megbocsátás

Idő lopakodik bennünk, mi meg zavartan gyanakszunk, vajon nem az emlékeink között lappang-e a jövő s nem a jövő derít-e fényt az emlékeinkre. Milyen áthallás, eldöntöttség, rögtönzések világában élünk? Az ilyen töprengés akár mindennapossá tehetné bennünk a mágia varázslatát. Igen… Lovasunk egy folyton táguló gömbfelületen üget a maga biztos célja felé, s ha történetesen nem elégszik meg a hódító megtorpanással (például elmúlik egy perc, egy század, ami mégsem akármilyen eredmény a dolgok alakulásában), semmi nem akadályozza, hogy még hódítóbb tartással ügessen tovább s térjen vissza – a kiindulópontjához. Sőt, anélkül teheti ezt, hogy akár egyszer is az ismétlődés epikájába szürkülne bele (holott egyebet sem tesz), mivel az irány számtalan, a táj kimeríthetetlen, az esetek önnemzőek. Vagyis biztos végeredménnyel nyújtanak fogalmat a végtelenről; bár csak fogalmat. Nem csoda, ha szédülés fog el, a fejünket elfordítjuk s még fokozottabb fontosságot tulajdonítunk egy csóknak vagy tőzsdekrachnak. Vagy úgy filozofálunk, hogy záróakkordjával a lírát koronázzuk meg. Igen, közöljük ilyenkor, a mi lovasunk centripetális szép balek, ez az ő menedéke (gravitáció), ez rajzol köréje hazát, ahol mégsincs otthon. Viszont kárpótlásul elhiteti magával, hogy centrifugális Apollón-Dionüszosz. Mintha a gömbfelületre horzsolt sebhely-fókuszból valóban kilovagolhatna az érintő egyenese mentén… Ami csakugyan nagyszabású kép, ha látni is próbáljuk magunk előtt: táguló gömbfelület, melyről archaikus ragaszkodással nem szakad le az érintő egyenese. Jelezvén, hogy ez az egyetlen ösvény, mely visz valahová? Csupán miből hová. Valami eleve elrendelt további görbületbe? S ha igen, milyen görbület, mozdulat ez – az ölelésé vagy a végtelenített megfojtásunké? Persze, ez is szó-mágia; mivel a szónak csak gyermekkora lehet. Nem menekülhetünk a dadogástól, a „biztos” vezérfonalaink rögtönzéseitől. Vagy az irányok, tájak és esetek templomi sejtésétől, hogy kíméletlen szimpátiával és megfontoltsággal rögtönöznek bennünket. Különösképpen az íróasztalunkat nem övezi semmilyen védtöltés: a szabadság kiszolgáltatott árterülete, rögeszmék királyian pünkösdi paradicsoma, cellába zárt óceán, mely fölé csak a nap tükörképe kel föl. Paralizált remény. Hátán a centripetális batyuval: vajon a rögtönzés mihez képest determinált – és mihez képest mégsem az?

 

Vakügetés?

 

Vagy a lámpás fénykörében mégis ott rajzolódik a vadvizek tervezett labirintusa, a homály pedantériája?

 

Úgy emlékszem, tizenhárom évesek lehettünk. Hárman voltunk a bandában: Hadnagy Pál Terus, Tóth Karcsi és Vidus. Egy dunántúli kisvárosban laktunk, elég messze a központtól, viszont közel a vásártérhez, futballpályához, vasúti restihez, jégpályához. Onnét jártunk be a főtéri gimnáziumba. Másfél kilométer semmi, az ember lefutja, ha muszáj. Néha mégis hosszabbnak tűnt, mint az örökkévalóság, különösen, ha elgazoltunk valamit, s csak később kaptunk észbe, mondjuk nyolc előtt öt perccel. Óránk még nem volt, csak a főtéri templomé, mely többnyire fél hatot mutatott, lógtak a mutatói. Azonkívül Koncz úrra lehetett még számítani, az órásra, túl a fele úton. Ott az egész kirakat kajánul ketyegett s egyúttal a kirakat tükrében is megnézhettük magunkat, hogyan festünk nyolc előtt öt perccel. Csakhogy ez túl kézenfekvő megoldás volt, tehát gyanús, ugyanígy az is, hogy megszólítsunk valakit. Nem kínált dramatizálható újdonságot a mindennapos gömbfelület epikájában. Ilyen megalkuvás eszünkbe se jutott. Kivételesebb órára vágytunk az evidenciák világegyetemében. Vidus ekkor fedezte fel zseniálisan Kripsz urat; akit mi neveztünk el így. Igazi nevét mai napig homály fedi és azt is, hogy ki volt, mit gondolt rólunk. Hatvan-hetven évesnek becsültük s ez olyan kornak tűnt, ami legföljebb a teknősbékáknak adatik meg vagy a nagy bűnösöknek. Kripsz úrnak sárga sétapálcája és fekete keménykalapja volt, ami már önmagában is rejtély és humor. Galaktikai bicsaklás, ami konokul játszott rá az eleve elrendelésre, s látszott, hogy nem hajlandó helyesbíteni magát. S nekünk épp ez jött kapóra. Ugyanis minden reggel háromnegyed nyolckor lépett ki a Hármas-Híd utcából, megállt a sarkon, kifújta az orrát, majd kis szatyrával a kezében tovább sétált. Mint valami beütemezett varjú: hibátlan abszolút, a relatív élő cáfolata. S pusztán már ezért is szeretni kellett, a rémisztően aggálytalan pontosságáért, ami mégiscsak egy esendő szervezetbe volt beépítve. Elhatároztuk, hogy őt használjuk órának. Tervünk és kísérletünk alig volt indokolhatóbb, mint a homály pedantériája. Egyszóval, isteni volt, jó mulatságnak ígérkezett. S úgy döntöttünk, minden reggel illedelmesen köszönteni fogjuk, mosoly és kétértelműség nélkül, hogy még véletlenül se lehessen félreérteni megbízhatóságunk méltóságát. Kripsz úr őszintén megdöbbent, mikor első alkalommal kórusban jóreggelt kívántunk s még meg is hajoltunk hozzá. Szemöldökbozontja felszökött, mint egy csonka szalmacsutak. Csöppet se látszott hálásnak, szó nélkül tovább csoszogott és néhány napig semmilyen változást nem észleltünk a magatartásában. Egyre mogorvább lett. Végül az egyik reggel megtörtént a csoda: alig észrevehetően megbiccentette a fejét, s mintha a pillantása se lett volna olyan szigorú. Odavoltunk a gyönyörüségtől – lám, a paralizált remény is megszüli magzatát. S még egy Kripsz úrból is választ lehet kisajtolni, ha az ember elszántan vágyik rá. Minden hibátlanul funkcionált – a kórusban köszöntés, a tartózkodóan hálás mosoly, a biccentés. Sőt, egyik nap a kalapját is megemelte. Új rendbe rendeződött egy világegyetem, melyről eddig gyáva elképzeléseink voltak. Szerettük Kripsz urat, mivel eldőlt a meccs és győztünk. Ezután már csak a finomítás lehetett hátra. Néhány kísérleti nap eltelte után – mikor a kalapemelés már megható kalaplengetéssé forrósodott – váratlanul és minden előkészítés nélkül átnéztünk rajta, nem viszonoztuk a köszöntését, olyan közönnyel, ahogy a természeti törvények bánnak el a bizalmunkkal. Még azt is meg tudtuk állni, hogy ne engedjünk a kíváncsiságunknak, ne nézzünk vissza s ne arassunk le semmilyen önelégült babért. Kripsz úr rossz álomnak vélhette a világrend változást, mert néhány napig még szívósan kísérletezett a kalapemeléssel – bár egyre csökkenő lendülettel. Arca olyan lett, mint a naspolya, a válla is görnyedtebb, amitől még nevetségesebbé vált a csoszogása. Aztán hamarosan ki is múlt az életünkből. Vagy útvonalat vagy időpontot változtatott – esetleg meghalt. Ez is felmerült. Mire megjött a nagyvakáció, már olyan emlékké távolodott, melyből – akkor még – aligha lehetett bármilyen jövőt kikövetkeztetni. Az uralmat újra átvette fölöttünk a jelenidő, újra győzni akartunk és példamutatóan beavatkozni a világóra járásába. Hogy igenis lehetséges ez. S hogy igenis ez a dolgunk, bármi is az ár. A vakügetés képe, gondolata meg sem kísértett bennünket.

Igaz, a megbocsátás gondolatával sem tudtunk volna mit kezdeni – ha történetesen egy assisibeli madarász élére állítja előttünk ezt a pálcika-keresztet. Megbocsátani – kinek? Magunknak? Nevetséges. Akadtak fontosabb végrehajtanivalók.

 

Néhány év múlva újabb cikázást kellett tudomásul venni az ég földi tükörképén. Ahogy a vidéki kúriák bútorcsendjébe repeszt bele egy válogatatlan holmikkal teletömött, ki tudja kitől örökölt almárium reccsenése. Akkoriban erősen hadilábon álltam a templomlépcsőn üldögélő kéregetőkkel. Ingerelt az alázatuk, a kegyes szövegük. A számítóan gépies önlefokozás, a cukrász-mázzal bevont nyomorúság kölcsönös szentesítése. Tisztább ügynek éreztem volna, ha mellbe üt, mint a bútorreccsenés: „Egy szóra, uram. Magának jobban sikerült. Rendben: Nincs harag, de lássuk egyszer az okokat is.” Persze, tizenhatéves voltam, egy elképzelhetetlen, vértelen forradalom megszállottja. S a magam akkori eszével érteni véltem Nietzschét: „Nem imádkozol többé, nem nyugszol többé határtalan bizodalomban – megtagadod magadnak, hogy egy végső bölcsesség, jóság, hatalom előtt megállj és lekantározd gondolataidat – nincs szüntelen őröd és bánatod hét magánosságod számára – úgy élsz, hogy nincs kilátásod a hegyre, melynek a fején hó, szívében vulkán – számodra nincs jutalmazó, büntető, nincs végsőt simító-javító – nem találsz értelmet abban, ami történik, szeretetet abban, ami veled fog történni – szíved számára nem nyílik menedék-pihenő, ahol csak találnia kell, nem pedig keresnie is – te tusakodol bármely végső béke ellen, te a háború és béke örök visszatértét akarod: – te lemondás embere, minderről le akarsz mondani? Még nem volt ember, kiben ily erő lett volna! – Van egy tó, mely egy szép napon megtagadta magától a lefolyást és töltést hányt föl addigi lefolyó-helyén: azóta ez a tó egyre magasabbra emelkedik. Lehet, hogy talán éppen ez a lemondás fogja megadni azt az erőt, amellyel magát a lemondást is el lehet viselni; lehet, hogy az ember onnan fog magasabbra emelkedni, ahol már nem árad ki valamely istenségbe.”

Utólag úgy értékelem a koldus-epizódot, hogy a homály pedantériája felnőttebbé formálta magát. Az idő kora nyár volt, kora délután, a színhely a templomtér macskaköves katlana, ahol a délelőtti piacosok szagorgiája még mindig ott áporodott a levegőben. A rothadás képzete ilyenkor megvilágosodásszerűen tud összekapcsolódni a mindent beindázó bujaság képsoraival. S mindez úgy hat, mint egy fülledt megszólítás. Ködösen elképzelt szajhát lehetett odagondolni a templom tölgyfaajtaja mögé, aki szétterpeszkedik a padsorok közt s a szutykos szoknyaráncaitól – mégha behatolsz is közéjük – nem lehet hozzáférni ahhoz a személyes-szerelmes kinyilatkoztatáshoz, ami jón-rosszon túl van: a még meztelenebb bárányhoz. Mivel minden egyéb igaz lehet, csak a bárány nem. S ehhez mintha a nevetséges fillérekért hálálkodó koldusnak is köze volna: úgy ült a templomlépcsőn, mint egy olcsóságba és személytelenségbe tompult kapzsi égi kéjenc.

Még az év decembere végén – erős fagy volt ezen a karácsonyon, a szánok kékes glisszandó nyomokkal rajzolták tele a tér keményre döngölt hótakaróját – megpróbáltam egy puritán novellát szerkeszteni ennek a nyári délutánnak az eseménytörtenetéről. Pontosabban, a saját pengémmel kimetszett rögtönzésemről. Koldusom a valóságban is szunyókált, nemcsak a novella kedvéért – merthát a tét is az volt, hogy a dolgokat fel kell ébreszteni. A sarki trafikban felváltottam egy pengőt nyolc tízfilléresre és egy huszasra. Kilencszer szándékoztam pénzt pottyantani a kopott kalapba, nem ötletszerűen, hanem nagyon is kiszámított szüneteket tartva, ahogy a metronóm emeli át az inga-mutató csücskére tolt ólomlapocskát egyik oldalról a másikra: kínos lassúsággal, mégis a visszautasíthatatlan táncrendek biztos ritmusára. S ez – ha akarja, ha nem – kilencszer kényszeríti majd rá szoros egymásutánban, hogy ledarálja a kegyes patefon-szöveget. Ha el nem akad a tű. Reménnyel voltam tele. Elhatároztam, hogy a legkülönbözőbb fifikákkal közelítem meg, az ismétlődésnek mindig új feszültséget kölcsönözve. Az irány számtalan, a megoldások kimeríthetetlenek. Megközelíthetem a sekrestye felől, a buxusok mögül, a Szent Sebestyén szobor virágpalánkja mellé húzódhatom és onnét lephetem meg, kiléphetek a templomajtón, mint aki az ájtatosság félhomályából támolyog ki a napfény realizmusába – a változatok televény-szaporák, mint az élet áramütései. Tetszés szerint föltehetem, levehetem a napszemüvegemet, élhetek az inkognitónak ezzel a nyíltszíni, ártatlan trükkösködésével. Ledobhatom a trikómat, cipőmet és úgy lopakodhatom feléje, mint egy őshonos indián. A csúcspontnak azonban annak kell lennie, mikor a törvényszék épülete felől célzom meg, kezemben a maradék húsz filléressel. Vagyis fontos a fokozás. S minden arra mutatott, hogy koldusom megértette, miről kell szó legyen. Már a hatodik-hetedik akciónál közel volt hozzá, hogy a patefon-tű eltörjön benne: A körbekerített vad szorongásával forgatta a fejét s már nem engem, nem is alamizsnát várt, hanem támadást. Nyolcadik visszatérésemkor egészen közel léptem hozzá, lehajoltam, belekotortam a kalapba és bocsánatkérő hangon közöltem, hogy csupán felváltok egy huszast, de tizet ott hagyok belőle. Most először maradt el a gépiesen kántált szövegelés, helyette lihegve nekifeszítette hátát a lépcsőfoknak és belemarkolt a mocskos nadrágjába. Mikor néhány lépés után visszafordultam hirtelen és hanyagul az utolsó tízfillérest a kalapba dobtam – rekedt „Nem köll!” kiáltással felém vágott a botjával és a kalapot is félresöpörte, szertegurultak a fillérek. Tanácsosabb volt futva távoznom. A mérleg azonban pozitívnak bizonyult és a novella is meglehetősen jól sikerült. Igaz, az első szövegváltozatban még nem tudtam megállni, hogy „magasra tartott göcsörtös botját” ne úgy jellemezzem, „mint egy viharvert rönk friss vadhajtását” – de ezt a túlburjánzást később gondolkodás nélkül kigyomláltam. Okosabb lettem a szakmában? Kérdés, miben még.

 

Aztán ismét évek múltak el. A világra rálépett a háború, s lehetett filozofálni, megrendülni, keselyű módjára tépni magunkat, hogy a háború megbocsáthatatlan, jóllehet mániákusan és egyidejűleg a béke érték-kategóriáit is újra alapozza. Szükségből? Shakespeare mit hallgatott el tapintatosan, mikor azt írta, „a béke megrothad”? S még a béke is milyen találékony, hogy elkerülje a maga olcsó felbomlását… milyen hidegvérrel igyekszik előre gyúlékony taplóba csomagolni a csábító érték-kategóriáit! Hogy aztán újra rom-kövekből építse meg a béke még szebb palotáit.

 

Akkoriban egy istenhátamögötti présházban dolgoztam a Saulus-regényemen. A völgyet stílusosan Porkoláb-völgynek hívták, igazában bekötőútja sem volt, csupán egy vízmosás, melyet feltöltött, majd újra tovább mélyített a lezúduló agyagos áradat. Napok óta bajlódtam egy éjszakai razzia leírásával. Sehogyse ment. Vagy az arányokat vétettem el, vagy a hangsúlyok akusztikája hatott művinek abban a lefegyverző idillben, amit a völgy valósága igazolni látszott. Paralizált tanácstalansággal ültem a diófa alatt. Csupán mitológiai vigasz kínálkozott: a jóságos hatalmú Athéné, aki a villám rémtüneményéből bontakozott ki; jóllehet a vértől kígyós fürtű Gorgó-arc is az ő arca volt eredetileg. Igazában nem is szabadult meg tőle, kecskebőr vértjének örökös tartozéka maradt a torz-kegyetlen ábrázat. Mikor sok év múlva először találkoztam a müncheni Glyptothekban a „Rondanini-Gorgóval”, melyet a halál fájdalma, a passió békéje nemesít meg, eszembe juthatott a hajdani rajz és művészettörténet órák oktatása: „a művész szeretetteljes tekintete” még a legrútabbat is megváltja „a maga szépségének simogató varázserejével”. Okos; csakhogy ezt végre is kell hajtani. S ha pedig minden mesterségnek megvan a maga bánata… Ha ugyan ez szerencsés kifejezés itt. Végül azzal próbáltam tanácstalanságomat oldani (haladék, közbeiktatott ünnep), hogy ártatlan spektákulummal ajándékoztam meg magamat: egy zöldgyík tanulmányozásával. Dél volt, hőségbe tikkadt völgy, pattanásig feszült létezés-szünet. A ferdére nyaklott szőlőtőkék félbehagyott mozdulatok archaikumát lopták a tájba. Az egyik sütkérező gyíkra szitát borítottam és ügyeltem, hogy kerüljek minden heves mozdulatot, amit félreérthetne. Aztán a szita mellé ültem s nyilván „a művész szeretetteljes tekintetével” nem tudtam betelni a létezők egyik kivételes ékszerének szépségével. Megunhatatlan gyönyörűség az ilyesmi, s ezúttal még azt is megkívántam, hogy szaknyelven is azonosítsam. Valahogy ez is hozzátartozott most a teljességhez, a mindenre kiterjedő ismeret. A dolgok csillagállásába semmivel se több szórakozottság csúszott be, mint abba a szerkezeti adottságba, hogy vannak bogarak, melyek, ha a hátukra esnek, az esetek többségében nem tudnak visszafordulni. Mire végére jártam a szaknyelvi azonosításnak, a gyík tovább maradt megszakítás nélkül a tűző napon, mint amennyit a szervezete el tudott viselni. Mire visszaértem hozzá s már meg tudtam volna nevezni – Lacerta viridis – visszafordíthatatlanul jelentkeztek rajta a kiszáradás tünetei. Már a végét járta, s még hozzá az ékszermivoltához illő csodálatos koreográfiával. Alig tehettem mást (mesterség), mint azt, hogy igyekeztem az utolsó rezdülésig, rángásig emlékezetembe vésni ezt a koreográfiát; melynek azóta is megvan a kivételes helye a látványok világegyetemében. S tehettem, mint eleve elrendelt tanú.

Nem az okozatiság valamilyen szövevényére célzok, mikor hozzáteszem, hogy néhány órával később az éjszakai razzia-jelenetet minden nehézség nélkül gépbe tudtam tenni. Mint mikor ég szakad föl, noha lezuhan. Nem okozatiság. Meglehet, hogy több, lehet, hogy kevesebb. Talán helyzet inkább, melyhez nem a szaknyelvi állítások illenek, hanem a lassan ülepedő felismerés: mi vagyunk csak abban a helyzetben, hogy megbocsássunk a világnak. Nem a nietzschei tó; ez a mi kiáradásunk.

 

Új rang? Vagy éppenséggel a szeretet újrafogalmazása? Felnőttkora? Megbocsátásunk mécsese a hold, a homály pedantériája a nap?

 

Későre jár, barátaim; már bontják az asztalt.

A teremtés spirálján

A teremtés – vagy megfontoltabb nemtudással: a Teremtés – a létesülés rejtvényének összegzése: a mozgó mozdulatlanság folyamatáé. Giordano Bruno gondolat-víziója pontos analogon: „egy pillanat alatt végezni a mozgást és nem mozdulni: egy és ugyanaz”. Érzékletesebben alig lehet mondani valamit a van ontológiai mutatványáról. A lét tetemrehívása szükségképpen philosophia interrogatoriába torkollik. De ennek öncáfolat nélküli megvalósítására csak a gyermek és a művészet axiómákat nélkülöző gondolkodásmódja képes: nem igényli az állítást, hogy megértsen. Rendelkezik a legérintetlenebb merészséggel és a legparttalanabbul tud otthon lenni az ellentmondásban. Hitre, kételyre nincs külön szavuk (mégha van is), mert képesek rá, hogy a kettőt ne megkülönböztetendőnek érezzék, hanem egynek, a valóság és igazság holográf dimenziójában. Nem rabjai a konkrétság, helyesség, logika és igazolhatóság fata morgánájának. Nem vonják kétségbe, hogy éppen a következetes kiaknázásuk vezethet el oda, hogy nyilvánvalóvá legyen az egyenértékű ellen-helyesség, ellen-konkrétság, ellen-logika. Ahogy az anti-anyag sem ellentéte az anyagnak. A kitöltött hiány körülírhatatlan határvidéke ez, ahol a kérdést – az egyetlen kérdést – már nem terhelik antropomorf késztetések. Wittgenstein itt mérlegeli a filozófia helyzetét; és megszünteti. Heidegger itt tartja fontosnak elemezni az eszköz létrehozásának pragmatizmusát, amihez igazodva megélni, emberi jelenségként fennmaradni tudunk; s ami – úgymond – felfogható képet, meggyőződést fogadtat el velünk a valóságról, a világról. Beckett itt dönt úgy, hogy egyetlen döntő kérdés van: Isten léte vagy nemléte. Einstein ezért töpreng még halálos ágyán is a határfeltételek matematikai-filozófiai problémájának megoldásán, ami sommázni és boltozni képes; feloldva a nem beilleszthető – jóllehet a praktikus megértésünkből, valóság-magyarázatunkból annál kevésbé kiiktatható – komplementaritáselvet. Malraux ezen a ponton emeli följebb a pillantását: „A XXI. század vagy hívő lesz vagy nem lesz.” Babits itt írja Az esti kérdést. E határon túl lobban át minden a Lehetőség misztériumába. És ez – ha valamennyire is lefordítható emberi nyelvre – a legjobb esetben is csak konzumálás: nélkülözhetetlen és eleve kevesebb. S mutatis mutandis, ez teológiára, filozófiára egyformán érvényes. Érvelhetünk, bizonyíthatunk, „teremthetünk” – akkor is csak a homály a fény. Állványzatunk szükségképpen csonka, amelyen belül képes csak a számtalan dimenzió axiomatizálni a maga determinált határfeltételeit. Csupán kalkulálni tudunk; ahogy Opousensky tesz rá ezoterikus kísérletet (Tertium Organum) a különböző dimenziók szemléleti és ismeretelméleti lehetőségeinek végiggondolása során. Tolsztoj írta a Titkos Naplójában: „Honnét is ismernéd a föld életét, mikor szenvedélytelen, személytelen működésnek tekinted, ahogy az egyetlen óráig élő rovar tekinti halottnak a testedet, mert nem látja mozgását…” Tolsztoj művész, tehát gyermek is. Tudja a Lehetőség misztériumának helyét az emberi valóságban.

Vagyis határvidék ez, melytől nem idegen, nem lehet idegen a tudomány és filozófia „lírája” sem: a tovább nem fokozható konkrétság és helyesség továbblépése, ami bár magában foglalja a helyességet és konkrétságot, mégsem azonosítható velük. Lévén itt már más nemtudásról szó. De ismételnem kell ezt anekdotikusabb kiindulóponttal. Régi bibliaórára emlékszem. Az után érdeklődtem, hogy amennyiben érvényes az anyag megmaradásának elve, lehetséges-e, hogy ugyanúgy érvényes a gondolatoké és érzelmeké is – valamilyen formában? A válaszra nem emlékszem. De valószínű, hogy természettudományos pontosságú választ vártam. A Bibliák mindenképpen hordozzák az esélyt, hogy totális kiegészítettségre utaljanak a mindenkori, az éppen aktuális struktúrák és kiegészítések mögött. Amit képviselnek, a teremtő kétely és bizonytalanság kihívásai is; s mint ilyenek vannak szüntelen önkilépésben. Lehetőségben és soha lezártságban. A tudomány határa abban van, hogy a reflektor elvileg mindent megvilágíthat, csupán hasonló igazoltsággal önmagát nem. A nyitottság viszont – amire utaltam – éppenhogy ennél a határnál kezdi el önmagát. Itt kezd történni – itt kezd történtetni. Ez a vállalkozás – történtetés – beláthatatlanul sok változó formát ölthet még, illetve, beavatódást tehet lehetővé. S talán már nem is fog emlékeztetni a régire, a maira; csupán a lényegben. A Bibliák elpusztíthatatlan esélye az ontológiai kíváncsiság akaratlansága, elkötelezetlensége; amiben egyúttal a logika elégtelensége is megfogalmazódik. A logika eléri a határát. Pontosabban, úgy képes önmaga révén kioltódni, hogy önmagát cáfolva helyezi evidenciába a logikán túlit. Ha ez gyengeség, akkor ez a legrangosabb emberi esély, mivel lehetővé teszi, hogy az igazoltságok minden ajánlatát számításba véve, teremtő kétellyel kezdjük ki akár a legbiztosabbnak vélt axiómáinkat is. S nem lesz szükség rá, hogy ezt makacsul hitnek nevezzük, hanem a nemtudás hitnél magasabb fokozatának.

 

Vélhető, hogy az istenszobrok kiegyensúlyozott mosolya a mi bölcsességünk tévedése: olyan semmivel kecsegtet, amit az isteneknek sincs módjukban alfává vagy – önredukcióval – ómegává tenni. A képesség alkotás nélkül elégedetlen. Az „alvó képesség” csak metafora: ami lehet, az mindig lesz is, s ami volt, az mindig van is. A vanban kivédhetetlenül benne van a megmásíthatatlanság. Hordoznia kell minden lehetséges történelmet, az abszolút emlékezet jelen idejét éli. Mi tud a nem-levés képtelenségével megbirkózni? Az időtlenség nosztalgiája lehetne, hogy a nem-levés illúzióját is megteremtse a fárasztó vanban. A múlandóságé, hogy az elmúlhatatlanságot hitesse el magával. Nincs nyertes, vesztes sincs. A képesség rabsága nem vidámabb, mint a kiszolgáltatottságé. Egy sziklára emlékszem a normandiai tengerparton. A habok átcsaptak fölötte, a szikla mindig újra előtűnt. Banális emlék, mégis akkor hívódott elő bennem valamilyen transzcendens káröröm: az időtlenség a múlandóságon keresztül tud csak megnyilatkozni – és fordítva. Ha többre nem is, de egyetlen sziklára, egyetlen habra mindig szükség lesz; de az emlékére bizonyosan.

 

S persze, a három-dimenziós lét reflektáló koronájaként: az ember. Van és lett. Fűzzünk ehhez egy kis mitológiai szemináriumot. Tehát: Prométheusz először a titánok oldalán harcolt az Olümposziak ellen. A titánok nem fogadják meg a tanácsát, hogy előrelátással, józanul dolgozzák ki a stratégiát; helyette a megfontolás nélküli erőszak mellett döntenek. Prométheusz ekkor áll át az Olümposziak oldalára. Tanácsára Zeusz kiengedi Tartarosz foglyait (Küklópszokat, Százkarú Óriásokat) – s ez biztosítja a győzelmet. A Titánok lesznek a Tartarosz foglyai. De mi legyen Prométheusz jutalma? Zeusz jobbján ülni? Prométheusz nem fogadja el. Új világot teremt, amely majd – túl a meglévőn – átalakítja Zeusz birodalmát is. Elindul és embert teremt a néptelen földnek; akinek a védtelenségét és gyengeségét az eszköz ellensúlyozza. (Amire addig nem volt szükség.) Csak egyet titkol el Prométheusz: hogy mikor éri utol az embert a halál. Zeusz látja, hogy az istenek világa az emberek világa lesz. Irigység fogja el s megparancsolja, hogy legalább mutassanak be áldozatot az emberek. Prométheusz beleegyezik és lakomát rendez: szarvasmarha a terítéken. Prométheusz osztja szét a darabokat. Zeusz választ. Egyik halom csupa jó falat, beborítva belekkel; a másik csupa csont, letakarva fehérlő zsírral. Zeusz az utóbbit választja. Megtörténik az első becsapás és csalás. Az ember életrevaló – stb.

Létrevaló? Életrevaló? A kettő nem szükségképpen egy. Avagy, már eleve: milyen semmi milyen két protonjának milyen szövetkezése csapta be itt a milyen semmit? Tanmese. De van-e, lehetséges-e más?

 

A kérdés még személyesebb, vagy pontosabban: másképp személyes, ha írónak is vélem magamat. A legszerényebb fogalmazással: mesterségem egy organikus világ létesítése – legmindennaposabb élményem egy organikus világ létesülésének folyamata. S bármennyire is olyan gonddal kell dolgoznom, mint Beckett szabójának („Uram, nézze meg ezt a ruhát – és nézze meg a világot!”) – beavatódásom mégsem korlátozódhat csupán az elkészült öltönyre. Kénytelen vagyok annak a semmihez nem hasonlítható kegyelmi zavarnak is részese lenni, hogy ezúttal bennem-általam történt meg valami, ami több, mint az öltöny. Több, mint az eszköz pragmatizmusa, mégsem azonosítható vele. Valami, ami nem volt és mégis lett; és bármennyire lett is, mindig volt is: az organikus Lehetőségben.

 

A gyermek, a művész philosophia interrogatoriája így kérdez: az abszolútban az abszolút jövő is benne van?

 

Pár éve egy hosszabb poémában (Elégia) próbáltam tisztázni magamban, hogy miért a homály a fény. Megközelítéseimnek ez a végállomása. A 10. és 11. részt tenném ide epilógusnak:

 

Persze, így felejthetetlen. Sorjázó rétegek dúsítják a szövetet, bepólyál, menetelsz a sorban, matricából kilépsz, lépsz a következőbe; épül az emlék-Bábel, s zuhan a fekete lyukba; préselődik a felejthetetlen, keményedik a magma, s már a törvény is zavarban, az újabb végtelent ki rögtönözze, melyik szilánk a vőlegény, melyik az ara, milyen elképzelés települjön, az integrálba, differenciálba, az imaginárius szikla-ténybe, miközben herélt holdak tanácskoznak a rőtfény halaszthatatlanban, áttekinthetetlen hangár-huzatban; átvilágított ködök raportja teljes menetszerelékben, noha szigorú bizonytalanban, s már kora virradatkor is alkonyatban – talán lecke és fáradság is már, hömpölygő kelepce, sereg-vonulás, ám folytatva is csak mozdulatlan szemle – csak kezdeni mit, ha már meglett, a furdalón kivérzett megismételhetetlennel?

Ilyenkor szakítasz időt. Fölpeckelt szájjal, Gorgó-rémületben heversz földirányosan, karod szétdobva, félbemaradt kereszt, s míg habrontó gáton az örök hasonmás skandál, pozdorja cseppek, elunhatatlan temetés – „Havazik. – Te sírsz? Én újraéledek” –, csapódnak törmelék vendégzajok, csapódik virág, s egyszerre átéled a súlyt, amit hordoz, kocsány tengelyét, pártás sziromkoszorút, levél-takarót, porzót, nedvező bibeszált, segélykérő ujjait a betömött űrsötétben – Homérosz előkép-szerkezetét, Mária mutatványosáét; s csak heversz; kezdeted lekuporodik a pont árnyékába, s már alig több, mint árterek füzeseibe gyűrűző evezőnyom, diluviális távolodás: félszeg gondolat mása – vagy az sem, csak lebukik a tévedésbe, és vízjel nélkül megtér: tapadókorongba fulladt csók epopeiája – s egyszerre ebbe szédülsz bele; zihálás nyálmelege csap meg, gyönyörű sebek és szügyre tapadt vér íze, szemek szándéktalan értelme, ahogy sürgetve rád-üt: Ébredj! – csavarodj ficamodva, simulj, harapd a habját, zuhanj szálka-kés agancs-verembe, törj ki, döfj hanyatt a holdig, s szürcsöld indulat nélkül fogad közé, már úgysem bocsáthat meg, az engedékeny csend lesimítja az üszköt; mire az erdő mögött az ég elgyújtja a tüzet, s a hegygerinc bordáján megrándul a bőr – pihenhetsz, Labrosz; a párázó ékbe szorulva ketten maradtatok, s ő tudja, hogy nincs gyász (pedig szelídebb a holnap se lesz); s akárcsak ő, haránt te is odanyalsz majd a csapzott hasalji mezőkre – s csak heversz; vagy éppen hogy tovább zuhansz, útban egy másik televény, az Időzített Parlag hűvösebb paraméterei közé, kristály horhosok s szénsötét szurdikok tárlóiba a birodalmi úton – most ez a táj; körbe-körül ültetett semmi, számsor szegély (mint a fák), évszaktalan és alkonytalan ég, virradat-hiány, karámban rajzó szemcsék, sokaság: átjárható, s mégis kikezdhetetlen magány, s még a befulladt magban is ugyanaz a végtelen: beton-üres távolság-hiány, lefele bomló, fölfele sugárzó elragadtatás; makacs örökszövés, mely öröktől kész, miközben készül: a mind külön, s mind magára hajló gondolatszem, és nem ismétlődő minta; láncszem, mely maga a lánc; noha beszorzott szemcséiből mégsem arc – csak tetszhalott fény, széttördelt szabadság, s a szigorú, már-már törékeny szilárdság, hogy ne minden történjen mindig, s ne bármi, akárhol – bűvész önmegtartóztatás? vagy pusztán csak annyi, hogy a molekula-csendbe, gazdátlan hírnökként, bezúg a túlnani csend? – s csak heversz; s hirtelen magad sem érted: béklyózott düh fog el, kapuban toporgó szégyen, kezd süketíteni a közösbe vesző csend, a logikus képtelen harmóniája, az illeszkedő szabás, a kivésett Geometria, s az exodus a Geometriából, olcsó varázs, lunatikus pillanat és robot időrost metszetek, s a hátrálva is gyümölcsbe ájult előrerohanás – az önmagára ítélt Nagy Fehér Egér; ad rem, az önmagát kikapcsolni nem tudó levés, gigászi impotencia, szakadékba zuhant szakadék, csúcsra bukott csúcs – az a Valami, az a Szegény! – s csak heversz; s már nem is Gorgó-rémület: jeges bambaság, s ha mankóra támaszkodva is, de: fölény; csupán ez is kevés; eszed becsaphatatlan Kentaur: patával tapos – de tudja; vagy a maradék személyes éppen az, hogy ne értse? és nem fogod felejteni, hogy földön heversz: te, a Nagy Görbület egyenesébe helyezett nyíl, veszteglő száguldás, nyíltszíni kétértelműség, tények cáfolatba forrasztott valódisága, a Nagy Sudár rézsút íve (s a rézsút irgalom? a dies és dies irae?) – és csak annál kevésbé felejtheted; vagy nem épp a görbülettől leszel szent? felejtheted, hogy ami elindul, büszkén kullogva visszatér, a vonal vonalba simul? miféle képlet ez? mi minek mása? csupán a nárcizmus akarása? s mi a görbület kényszere? s a szívós mozdulat, ahogy a karod is ölel akár élőt vagy hullát – vagy épp az Est kezdete ez már? az ujjongó s fiatal Egyenes ejti le így a karját? a magába fáradt végtelen a görbületbe? s csak heversz; majd kezd fölengedni a jeges bambaság, fölényed csendesebb lesz; tűnődsz; hogyan legyen itt győztes, s hogyan vesztes, ha egymás élő szövetéből egymásért szövetkeznek? vagy ez lenne a titok? ez a gravitáció? s igaz a semmit kémlelő tükör szomorú históriája, mely magát a tükröt is kétségbe vonja? – s mintha csakugyan sejlene a lezuhant ég fölött egy ugyanolyan égi kémia, a visszafordíthatatlan nyitja: mire jó, ha úgyis tükörbe néz minden; s a relatív, ha minden eleve él? játék tehát, eldöntött végeredménnyel? az analízis csak matematikai fogás? s az ajándék: forró homállyal kendőzött mechanika? mivel csak úgy nem esik folt, ha a Teljesben a teljes jövő is benne van? s akkor az ünnep fonákja is közös, az önmagával határolt végtelen bánata? s csak heversz; s mintha az értelem épp abba költözne, ami nem ő, de még a visszája sem, rokona sem: felülmúlhatatlan Idegen, ki rég, mielőtt még ott találná magát, betér, ki-be jár, a Pásztor házában holográf ajtókat nyit-csuk, kipillant, miközben benéz, akár egy vízfelszínbe préselt tájba, ahol együtt a parttalan mélység, magasság, tegnapi hegyek holnapja, s a rend, hogy az omlásból úgyis csak újra hegy, súlyra változatlan, csorbítatlan energia, csorbítatlan anyag – s hogy omlás volt: alig több, mint képzelt halálból a rögtöni felébredés, csupasz bálványarcra képzelt szemöldök rándulása: elvillant múlás, mely rés, noha már nyitatlan betemetődik; mert ami nem lehet Egész is – hogyan is lehetne? és heversz; de már nem a földön, hanem vele: nyűgözött ló és lovasa, együtt – béklyózott vágtájuk a kiszakadt Tartam ámok elágazása? kiosztatlanul is rájuk lőcsölt negatív Feltámadás? s ha buknak: ők buknak el? vagy a Történés maga? mi ha lett már, és a magáét megtette – végül mégis visszafordítható? s hullhat megint a rezzenetlen élet-előttibe, mi nem lett szegényebb, se gazdagabb attól, mit az elkattant Történés belétett? ilyen durva lenne a mérleg? vagy hever mégis mag a pascali szakadékban? képzelhető, hogy a „történő” minőség túlélő többlet, magát sokszorozó találat – akár a szemből kilépő pillantás –, s csak mit visszahagy, energiát, csak azt nyűgözheti a mennyiség „megmaradása”? vagy azt sem, mert a kilépés új Szintézis, tovább nem mérhető Újra-Fogalmazás? képzelhető, hogy a csillagpornál több gondolat is él, duzzad (tágítja a Teret?), s önsúlyától hajlik a Nagy Terhesség gyengéd görbületébe, az anyaság mind sűrűbb fókuszába – az egykori Nagy Sudár dimenziókon túli Egyenesébe? s ha igen – mit ér utol a látomás? mit az értelem? és mit a kettő találkozása? vagy oly természetes, hogy személyes vagy, s az Ok személytelen? végül is mire kapat a képtelen evidencia, egyirányú csoda, bicsaklott logika? mért nem birkózhatsz az élő kirándulással: személyesből a személytelenbe bukni át? – vagy volna Ok, mi nem bélyeges rokona a távolodó Hatásnak? úgy volna igaz, hogy az Ok útravalója véges, nem tudván, mit ad, s mit nem vesz vissza magába s csupán te volnál végtelen: tudván azt is, miféle az Ok; csak azt nem, hogy mitől vagy személyes, s a Minőség mért lenne hűtlen a Mennyiséghez? – kérdezed; és egyre egy-ügyűbben: ha nem volt személyes, hanem lett: múló Mutáció csak? alkalmi Átalakulás? a Személytelen asszimetriája? kisbetűs teremtés? nagybetűs Semmiből – Lopás? s ha már a Legkisebb is, akár a bebábozódott lepke: minden? s fölöttünk, mint árnyék-suhanás: az értelemnél éberebb Nagy Alvó Lehetőség – a Szimmetriák? ilyenkor szakítasz időt; s szakadsz te is darabokra – hasztalan? mégis, kikerülhetetlen utazás; és te, batyutlan utas, ama tizenharmadik, nőtlen kőműves – az éjszaka jön, és reggelre leomlik a fal.

 

A poéma lezárása mégis ez kellett legyen:

 

De nem; már nem kezded újra; bár csak lehetnél kevesebb, értelem! – köszönnéd. S csak száguldasz, heversz; még nem jött fel a nap.

 

Ám a nap sem tud fölkelni – mondaná Hérakleitosz – csak mindig fölkelőben lenni.

 

Későre jár, barátaim; már bontják az asztalt.

Meditációk Közép-Európából

 

Egy per historico-patológiája

Elek Judit filmje a Martinovics-per újra-megrendezésére korlátozza magát, mégis úgy hat, mint egy perújrafelvétel – s ennek egyik oka bizonyára az, hogy nem azt teljesíti, amit általában elvárunk egy filmtől. Kihívóan a szavakra koncentrál elsősorban, mozzanatokra, amelyek gondolat-értékűek, s az ilyesmi inkább csonkítani szokta a film lehetőségeit. Hogy mégsem ez következik be, az nem kis részben a témának köszönhető: az ábrázolás így tudja még filmszerűbben dramatikussá tenni, hogy amit látunk-hallunk, az éppen az értelem vaslogikájú abszurdja. A Martinovics-per szövegei különösen alkalmasak rá, hogy ilyesmit dokumentáljanak. A rendezés erénye, hogy nem beavatkozik, hanem előhív, s biztosítja, hogy az eredeti szöveganyag győzzön és mutasson túl önmagán. Így még a minimumra csökkentett technika is álcázottabb a szokottnál. Tere se nagyon van. Táj alig csúszik be, helyette az egyhangúan visszatérő arcok közelije válik egyre tájszerűbbé, belső tájjá. Amit a kamera monomániás ismétlődéssel befog, az már nem élet-tér, csak egy ablak nélküli dimenzió, amelyben logikusan és abszurdan forognak a fogaskerekek: mintegy figyelmeztetve, hogy mi lepleződik le, és mit kell perújrafelvételen érteni. Működik itt azonban egy másik effektus is, egy ősi. Pusztán attól, hogy az iratok és dokumentumok elvontságából húsba-vérbe galvanizálódik az egykori dráma, gondolatilag is felgazdagodnak a lehetséges értelmezések – lévén a mimus archaikus kulcs ahhoz, amire a gondolat már nem tudja rávezetni magát. Mennyire kitalálhatatlan egy olyan „megrendezett” alma-lehullás, amilyen Newtonnak adatott! De gondolhatunk a kollektív intuícióra is, mely a győztes forradalom után kitalálta és igényelte a Téli Palota elfoglalásának újra-eljátszását, a valóságnak megfelelő tömegekkel, számos halottal a sorsdöntő színhelyen – hogy az archaikus mimus révén is „megszentelődjék”, ami történt. A nürnbergi per „eredetije” ma is további gondolatokat ébreszt, nem évül. Ha volna „eredetije” a Dimitrov-pernek, a vádlott kivételes magatartása más intenzitással volna felidézhető tanulságul. Nyilván a mi hazai pereink, rehabilitálásaink mementója is katartikusabb élménnyé lett volna a társadalom számára, ha a megőrzött képi közvetlenség vagy a valósághű újra-játszás konfrontációja is megélhetővé teszi. Ami egyébként még mindig bekövetkezhet (amikor porlunk már) – ha egy nép művészi és erkölcsi önellenőrzése nem béna. Mindezek ellenére alapvető félreértés azt hinni, hogy ez a film rejtjeles beszéd akar lenni, mondjuk, a Rajk-perről. Kamerája egy mechanizmus tágasabb történelmi bugyraiba merül le, s ilyen célra a mi jakobinus perünk – minden előzményével, következményével együtt – időtálló sűrítmény: előre-hátra sommáz. A mi Duna-térségünk nehezen feldolgozható „gubanca” – s nehezen kiheverhető is. Motívumainak szövevénye vitatott rejtély, számos meggyőző értelmezést kínál, és ugyanolyan meggyőzően a cáfolatukat.

Ami elsőre feltűnik, hogy olyasmi demonstrálódik itt, ami nem egyszerűen egy forradalmi-politikai szándék megvalósításának természetes ellentmondásaival rendelkezik, hanem a logikus illuzionizmus abszurditásával is. S ettől ugyanúgy nem mentesek az összeesküvők, mint a per legfőbb irányítói és a vallató apparátus. Az ilyesmi sosem véletlen, s mechanizmusa emlékeztet az indukált pszichóziséhoz. Kialakulása nagyon összetett folyamat, de legáltalánosabb meghatározó körülménynek az látszik, hogy a hatalmat olyan kamarilla képviselte itt, melynek mindig nagyobb érzéke volt az abszolutizmushoz, mint az alkotmányossághoz – ami önmagában nem ritkaság, de a mi térségünkben speciális szindrómává tudtak szerveződni a következményei – gondolkodásban, magatartásban, a függés és nem-függés megélésében. (Később majd Kafka, Musil, Hašek, Krleža lesznek ennek a mesteri analizálói: s hogy nem írhatunk melléjük egyetemesebb kipillantású magyar „analitikust”, csak annak tudható be, hogy talentummal mitizáljuk a saját sérelmeink kivételességét, a taktikusnak vélt késleltetést, míg végül már nincs tétje-haszna a kimondásnak.) Másrészt, ebben a kamarillában nemcsak ahhoz volt erő, hogy már ébredése pillanatában elfojtson valamit, hanem kellő vakság is, hogy fejlődésképtelenné manipuláljon tovább már nem megtagadható engedményeket. A francia forradalmat követő, emlékekkel terhelt restaurációból, például, hiányzott már az ilyen megfontolt-merev törekvés (ha a vér, panama, romlottság nem is) – és még számos példa, ahol a hatalom eleve képes volt arra, hogy nagyobb érzékenységet áruljon el a jövő iránt. Ilyenkor gyakorlatilag a Marquise kód-értékű „Après nous le deluge”-e helyett a nietzschei „Die Wüste wachst, weh dem, der Wüsten birgt” ígéretesebb felismerése érvényesül – amihez majd Heidegger fűzi hozzá, hogy a sivatag fogalmilag nem csak pusztítást jelent, hanem minden igazi növés meggátolását. Vagyis ésszerű azt gondolni, hogy a hatalom gyakorlásának pragmatikus alternatívája, ha abba – a dinamizmus feladása nélkül – az észszerű kétely is szervesen beleépül. Azaz messianisztikus fanatizmus nélkül, mérsékeltebb önhittséggel működteti magát; ami bizonyos mértékig és jobb híján még bűnöket, nagy tévedéseket is pozitív előzménnyé minősíthet – távlatilag. Ezt nevezhetnénk a hatalom előrelátó reakcionizmusának: mikor az omnipotencia egyszerűen önérdekből és ösztönös okossággal a Kiszámíthatatlanra is játszik, hagy ennek is játékteret. És teszi ezt anélkül, hogy igazi vagy vélt érdekeit megtagadná, csupán alkalmassá teszi magát az elkerülhetetlen históriai változásra. Ami mindenesetre természetesebb lefutású, áldozatmentesebb lehetőséget biztosít a jövő formálódásának.

A demokrácia, ha valódi, jobb pillanataiban a maga belső evidenciái révén tudhat erről; hiszen az axiómáiban lényegszerűen ez is benne van. Annak, hogy ma nyugati és közép-keleti Európáról beszélhetünk, döntően ilyen fejlődéstörténeti háttere van. Fontos észrevennünk, hogy a „Habsburg-Bécs” és az „örök-Moszkva” – bár eltérő hangsúlyokkal – strukturálisan mennyire analóg módon hárította el, hogy a Kiszámíthatatlant is számításba vegye, s hogy az érték-átmentődés esélyeit eleve ne akadályozza.

A Habsburg politikától más okokból sem állt semmi messzebb, mint egy ilyen felismerés. Európa legrégibb uralmi rendszeréről volt szó, s ez is belejátszott (más „alkati adottságok” mellett), hogy karaktere abszurdizálódjon, a történelmet behatárolt képzelőerővel élje meg, mint valami pedánsan körvonalazható Iskolai Feladatot. Erre épült rá a paternális küldetés-ideológia, melytől nem lett idegen a képzet, hogy az egészet egy mitikussá ködösülő Hivatal liturgizálhatja. S ennek az anyanyelve a logikus illuzionizmus. Ami egyébként mindig bekövetkezik, mikor a folyamatos félmegoldások, elodázások sosem a nevükön neveződnek, hanem manipulált kivetítésként axiomatizálódnak. Így válhatott természetessé, hogy egy eszméket ütköztető perben vádlott és bírája már a Monarchiában sokban hasonlíthatott egymásra. Az összeesküvő ilyen körülmények között könnyen belekénytelenedik, bele-tévesztheti magát abba, hogy ugyanazok a logikus hazugságok jelentsenek számára korlátot az összeesküvésben, másrészt alapot a védekezéshez, mint amilyenek a hatalom számára axiomatikusak. Játszma ez, ahol megközelítően ugyanannak az „istennek” a nevében vallatnak, védekeznek, ahol politikai „eretnekségről” lehet már beszélni, ami veszedelmesebb, mint a „pogányság”. Megteremtődik a politikai inkvizíciós perek légköre és mechanizmusa. A mi perünkben ehhez hagyományosan is biztosítva voltak az előfeltételek. A monarchikus jónak és egységnek az ideája, a Nagy Álom predesztinációs tekintélye a jakobinusaink számára is ambivalens Rubicon maradt, s nem engedte mindenestől elszakadni őket attól a logikus illuzionizmustól, melyet ugyanakkor a káték szellemében felszámolni akartak. Másfelől megvolt a saját logikus illuzionizmusuk is, tekintettel az előkészítetlen és be nem érett társadalmi háttérre. Utóbbi azonban mégis elhanyagolódhatott, miután Európa másik felén egy totális forradalom nyújtott olyan reményt, hogy a példa erejével fog hatni, és az alvókat is fölébreszti. (A gyors bekövetkezésre számító tervezésnek ezt a romantikáját a történelem mindig újratermeli, s nyilván a jövőben is így lesz.) A filmben-perben mégis állandóan nyugtalanít egy belső kérdés: az összeesküvők a Monarchiát valóban megreformálhatónak tartották-e, vagy jakobinus következetességgel le akarták rombolni. Nem eldönthető. Az előkészületek dokumentumaiból nem facsarható ki egyértelmű válasz, a védekezés szövegei pedig különösen felismerhetetlenné teszik a határt őszinteség és taktika között. Ha sikerülne tisztázni a kérdést, a per és résztvevői a magyar radikalizmus történetében azonnal egyértelműbb minősítést nyerhetnének. Megszűnne a homály és zavar, az eszmei felemásság is más fénytörést kapna, tragikusan nagyszabásúnak lehetne értékelni a politikai dilettantizmus elemeit, Martinovics személyét nem illetné a kalandorság és patológia gyanúja, s a társaiban is többet és mást kellene csodálnunk, mint a becsületesség, bátorság, az emelkedett naivitás és nyíltság kivételes bajnokait. Csakhogy: itt eleve nem volt, nem is lehetett szó egyértelműségről: ugyanannak a „szentesített tisztázatlanságnak” a logikai rendszere determinálta mind az összeesküvést, mind a halálos ítéleteket is. Nem valamilyen racionalizálható igazság, hanem egy jogrendbe betáplált szakralitás nevében ítéltek – és a mi összeesküvőink ehhez képest nem tudtak pogányok lenni. Mivelhogy az összeesküvéseket, forradalmakat karakterizálja is az, amiből kiszakítják magukat.

Röviden talán ezek lehetnének azok a historikusan is megragadható nyomjelek, melyek a per és a film jobb megértéséhez szükségesek. Innét kezdve már kevésbé garantálható, hogy elemzésünk nem távolodik el a közvetlenül megragadható tényektől – hogy tényközelben maradhasson.

Van ennek a hús-vér-eleven perújrafelvételnek egy lebegtetett motívuma, mely a Monarchiát meghatározó olajozott működtetés személytelen abszurdjában fölcsillantja a lázadó, a forradalmi személyeset. Schilling kormánytanácsos és Martinovics kapcsolatának lappangó motivációja ez: a vádlotté és a legközvetlenebb vallatójáé. Kiindulásul emeljünk ki két mozzanatot, egyet magából a perből, egyet a filmből. Vegyük elsőnek a megragadhatóbbat: Martinovics fantasztikusnak tűnő terveit, gondolat-konstrukcióit, melyeket a Monarchia megmentésére dolgoz ki és ad elő a per folyamán. Korántsem olyan elrugaszkodott, végiggondolás nélküli rögtönzések ezek, mint amilyennek az első pillanatban látszanak. Főképp, ha a Monarchia záróvizsgáját nézzük; s ez még akkor is így van, ha eldönthetetlen, hogy mennyiben motiválta őket a védekezés kétségbeesett találékonysága, egy nem mindennapos elme rendhagyó intuíciója. Az, hogy Schillinget hogyan és mennyire őszintén gondolkoztatták meg ezek a tervek, nem dokumentálható. Tény viszont, hogy a per bécsi szakaszának lezárása után nyugdíjazták (vagy maga is kérte ezt?) – mindenesetre feltűnő az időbeli egybeesés, s talán az a körülmény is, hogy alig ötven éves még. A film kikezdi ezt a homályt, s egy olyan jelenetet komponál, melyben a magányos Schilling (már úgy értve, hogy a fülelő inasa azért ott van a közelben) a Marseillaise-t fütyörészi – miközben naponként hallgatja Martinovics Monarchia-mentő javaslatainak áradatát. Mindez a filmen belül talán túlságosan is kisarkított, de kétségkívül egyike a legfontosabb jelzéseknek, mert a dráma kevéssé racionalizálható vonatkozásait döntő ponton tudja a valósághoz kötni. A Marseillaise egyértelmű politikum, de az adott esetben többet is jelent: vádlott és vallatója között éppen a személyesség hangütése. Eszmei érzelmi belekalandozás a másikba? A kérdést nyitva lehetne hagyni, ha nem kapcsolódnának ide azok a jelenetek, mikor a kormánytanácsos feszes körülményességgel beszámol fölöttesének a vallatás pillanatnyi állásáról. Nincs értékelhető megingás ezekben a beszámolókban, fokozatosan mégis felfedik a vallató belső áthangolódását a perrel és Martinovics személyével kapcsolatban. Noha ugyanakkor mindenestől azt fogadja el, ami történni fog, s ami nem is történhet másképp. Lehetne méricskélni, hogy a film és a valóság kikalkulálható Schillingje mennyire hozhatók fedésbe. A történész jellemzése szerint a kormánytanácsos csöndes, szerény, rokonszenves jelenség, magabiztos és önálló, a fennálló rendnek megbízható híve, de soha nem csúszómászó, illetve, amennyire hivatalnok, ugyanannyira polgár is. Nem rendkívüli karakterjegyek, bár néhány közülük alkalmas lehetett arra, hogy az ő beosztásában szokatlanabb hangsúlyt kapjon. Egy ilyen perben már az elütő is gyanús, a gyanú is bizonyíték lehet. Ha személyiségét azokéval hasonlítjuk össze, akik a pert alacsonyabb vagy magasabb szinten irányították, annyi mindenképpen kitűnik, hogy Schilling kormánytanácsos kivétel lehetett a bécsi apparátusban, bár még nem kifogásolható módon. Könnyen elképzelhető, hogy volt benne valami, ami csak bizonyos rendhagyással tudott megfelelni a Monarchia-szindrómának, s a perbeli munkája ezt fölerősítette benne. De egy ilyen méricskélésnél sokkal gyümölcsözőbb, ha azt gondoljuk, hogy Schilling – akárki volt is – pusztán szerepköre és helyzete révén számunkra determináltan – kulcsa a per és a Martinovics-probléma megértésének. Lényeget sűrítő alkatrész, közbeiktatott elem, valaki, de egyben valami is, tárgya és alanya a viviszekciónak, a nélkülözhetetlen ráfogásoknak, aki a per valamennyi szereplője közül azért kényszerül megkülönböztetett módon élőnek maradni, mert a valóság tünteti ki ezzel: ő egy reális hipotézis. Nélküle Martinovics nem tudna valóban élőként lépni ki a papiros-sírból.

Ha csupán annyit teszünk fel, hogy a végnélküli „beszélgetések” során, az idegölően elhúzódó vallatás atmoszférájában Schilling és Martinovics úgy intimizálódtak egymás számára, hogy az már lehetővé tette, hogy bizonyos fokig egymást megkísértsék – akkor még nagyon is tényközelben maradtunk. Az elmúlt ötven év vallomásai és visszaemlékezései minden korábbinál bővebb adatokkal szolgáltak ahhoz a pszichológiához, mely az eszmei meggyőződésük és tevékenységük miatt rabságba vetettek és vallatóik viszonyát – bizonyos idő eltelte után – jobban vagy kevésbé meghatározza. Az adatok és önmegfigyelések olyan archaikus léthelyzet-mélységekbe világítanak be, ahol nemegyszer a függés-kapcsolódás ős-változatai tudnak megteremtődni – a lehető legtorzultabb formában. Kiderül e vallomásokból, hogy mindennek elkerülhetetlenül köze lesz egy torz isten-és-teremtménye viszony abszurdjához, mely annyiban mégsem abszurd, hogy a halál kapujában még ez látszik a legkevésbé hazugnak. És minden torzsága ellenére is „rokonságban” tud maradni a függés-kapcsolódás eredeti irracionalitásával és pszichológiájával: mintegy annak az imitációjába – értsd, poklába – menekül. A mai és tegnapi kortárs-konfessziók arra is utalnak, hogy az így kialakult viszonyt homoerotikus ösztönzések, kísértések is átszőhetik, melyek mögött a legkevésbé sem alkati hangoltság áll. Nincs okunk feltenni, hogy mindez 1795-ben nem így volt. Schilling és Martinovics viszonyában egy ilyen imitáció minden körülménye adva van: itt is minden szó a pallos árnyékában hangzik el. Alaphelyzetük az a négyszemközt, mely valóban emlékeztet az utolsó gyóntatófülkére, ahol a legrendkívülibb megnyilatkozásokra kerülhet sor – akár kölcsönösen. S ez fontos, mert itt az őszinteség akkor is őszinteség marad, ha a vallatás provokáló technikájához tartozik hozzá, vagy a másik oldalon a védekezés hazárdja. Mindez, ha kifacsartan is, de képes olyan bizalom-légkört teremteni, amelyben mintha valóban titokért adnának titkot, személyesért személyest. Vagy csakugyan azt. S ez pszichológiailag nem maradhat nyomtalan. A kiszolgáltatottal szemben érzett omnipotencia másfelől ennek az omnipotenciának olyan elfogadása a kiszolgáltatott részéről, hogy abba mindjárt bele is építheti a maga „zsaroló” őszinteségét: az egymástól függésnek olyan zárt körét teremtheti meg, melyen belül valóban van esély rá, hogy elbizonytalanodjanak a határok, ki hol áll, mit képvisel és mikor csúsznak át egymásba. Mindenekelőtt az omnipotencia képviselőjével eshet meg, hogy rásejt a szigorúan homogén, „az oktrojált igazságban” rejlő igazságtalanságra – és legalábbis megérinti az emberi használatra egyedül méltó igazságosság titka: a szemléletek és meggyőződések heterogenitása. A kiszolgáltatott pedig egy olyan meggyőződésbe – hitbe – kapaszkodhat, hogy a homogén egy-igazságot is csak a heterogenitás szabadsága segítheti hozzá méltó módon önmagához: vagyis egymásra utaltak. Ami világosan mutatja, hogy milyen viszonynak a torz imitációjáról van szó. Ebben a gyóntatófülkében azonban mindez csak kölcsönös öntévesztéssel demonstrálódhat, öntévesztő egymáshoz közeledéssel. És a homoerotizmusnak is csak ilyen értelemben van vagy lehet itt metaforikus kód-értéke. A hatalom, a monarchikus szakralitás omnipotenciája (a filmben) ennek révén értheti meg a maga kiszolgáltatottját úgy, hogy ezzel a megértéssel mintegy magába semmisíti – magába öli. És ennek az aktusnak a mechanizmusa kétségkívül rokon a szexualitáséval. A metaforikus homoerotizmus azonban épp azt jelzi, hogy itt eleve kvázi-imitáció helyettesíti csak azt a „férfi-nő-uniót”, melyben az a kivételes és az a nem imitálható győzelem, hogy a heterogenitást, a külön-neműséget képes egyenrangúan egymásba semmisíteni. Itt viszont feltétel és kényszer, hogy ez elmaradjon. Lefordítva a metaforát: Schilling szerepét és lehetőségeit meghaladja, hogy megakadályozza a pallos lezuhanását; hozzájárulhat az elviselés megkönnyítéséhez s csak a kölcsönös öntévesztés bizalmasságában szublimálhat, szakralizálhat. Imitált unió tehát, melybe bele van építve az áldozat, a feláldozás. Nem egyenrangúságról van szó ebben az „unióban”, hanem szakralizált hierarchiáról. És ez nemcsakhogy belefér a monarchikus liturgiába, de hozzátartozik: végülis ez avatja a pallost az abszurd kegyelem eszközévé. Ugyanennek a liturgiának a része az is, hogy a tények felderítése után az összeesküvőket kiszolgáltatják Pest-Budának – aminek semmi egyéb jelentősége nincs, csak az, hogy jogi-rituális keretet adjon egy olyan nemzeti függetlenségnek a Monarchián belül, amely saját magát is csak úgy fogalmazhatja meg, mint „kivívott függőséget”.

A filmnek van egy enigmatikus-mimikus fogása: nővel játszatja a nádor szerepét, aki a per legfőbb irányítója. Nyílt szimbolika ez (az egyetlen a filmben), mely az egybemosott férfi-nő látványával behozza a szexuális kétértelműség atmoszféráját – dramaturgiailag viszont semmit nem kezd vele, csak hagyja, hogy látványként lappangjon. Fontos hozzátenni, hogy Martinovics egyetlen pillanatra sem kerül a nádor elé (akinél tehát – legalábbis az egybemosott férfi-nő látványával – exponálva van valamilyen szexuális motiváció) – a Schilling-Martinovics viszony ábrázolásában viszont egyetlen képi elem sem utal (szó még kevésbé) bármilyen homoerotikus érintettségre. És ez nagyon hitelesen van így, a probléma-megértés így marad tényközelben. Ti. reális, hogy a mindent kézben tartó nádor hűvös megközelíthetetlenséggel van távol a vallatás színhelyeitől (ahogyan történt is a valóságban) – reális, hogy az isten-teremtmény viszony torz imitációjában egy kijelölt közvetítő – Schilling – legyen a médium. Ebben a tágabb relációban Schilling nem Isten már, csak kis-isten; mint ahogy a nádor sem a Legfőbb, csupán a Legfőbb Közvetítő. Ebben a hatalmi struktúrában megkülönböztetett jelentősége van a közvetettségnek, a hierarchiának. Távolságtartás eredendően van, és nem kiiktatható. Kafka hőse vár a „kapu” előtt, amely nem nyílik; de idegtépően sok beszélgetést folytathat, vallomást tehet és puhatolózhat egy külön erre a célra rendelt elő-környezetben, ahol a titkok már kéznyújtásnyira vannak, de ő sosem igazán a „kastélyban”. Amit a homoerotika Martinovics számára Schillingen keresztül kódolhat, az valójában a legfönt szférájában helyezkedik el, a nádor irányában. Annak a személye azonban már elérhetetlen, szándéka, jóindulata, indulata nem kiismerhető – sőt, még a homoerotikán is túlmutató kétértelműség veszi körül (amit az egybemosott férfi–nő látvány kódol). Ez mint az androgünitás látvány-sejtelme jelentkezik a filmben, s mintegy előrejelzése is annak, hogy a Csúcsban (az Eredetben) milyen ellentétek válhatnak eggyé, érthetik meg egymást. Martinovics gyakori hivatkozásai az elhunyt uralkodóra (II. Lipót), aki megértéssel vette a terveit, sőt, megbízatásokkal látta el: bizonyos vonatkozásban valóban dokumentálhatók. Mégsem a közvetlen tényszerűség a döntő ebben, hanem amit takar: Martinovics erőfeszítését, hogy valami Legfőbbhöz kösse a maga lázadó-forradalmi „bűnét”: ahol az nem bűn már, hanem megbocsátható, harmonizálódó alkotóelem. Ha nem torz imitációról volna szó, a Csúcson valóban igazolódhatna valami ilyesmi – itt azonban soha. Itt a szakralizált „szolgálati út”, a végeérhetetlenül egymást követő lépcsőfokok helyettesítik a megérkezést, az „unio mysticát” – ismét Kafkára gondoljunk, a folyosóira, labirintusaira. S ezzel pontosan az küszöbölődik ki, ami a hatalmi-politikai szférában az ilyen „uniónak” egyáltalán megfelelője lehet: a hatalom és egyén közvetlen konfrontációban tisztázott egyenrangúságban megvalósult egymásba-szervülése. A politika szótárában ennek fenntartott neve van: liberális demokrácia. A Monarchia azonban még a „legjobb fázisaiban” is félt ettől, idegen maradt a számára. A per idején meg különösen így volt. Az összemosott nő-férfi nádor azért is jó találat a filmben, mert egyszerű és világos szimbolikával utal arra, hogy a természetes és egyértelmű „unió” ebben a struktúrában lehetetlen. S ezzel az egész Monarchia-szindróma vall magáról: sem így, sem úgy nem képes kiemelkedni a logikus illuzionizmusból, abszurdból, csak szakralizált kétértelműségre képes. Világában nincs mód a másság egyenrangúságában találkozni a csúccsal (vagyis a szabadságjogokkal, a demokráciával), – és még az imitációs kiélés is korlátozott itt: a Schillingek szintjéig még van rá lehelőség, de a nádor szintjén már nem. Az igazi unió pedig, melyben a heterogenitás homogén egységgé is tudna válni: megmarad manipulált Nagy Álomnak. Ebbe meg úgy lehet beleszokni, mintha már rég nem is álom-manipulálás volna, hanem valóság. A felbomlott Monarchia legszívósabb öröksége ez, mely a maga szláv, keleti, ortodox-bizantikus „új variánsa” révén máig hatóan megkapta a históriai megerősítést és legalizálást.

A perünkhöz csatolható historico-patológiai kórkép ellenére sem volna tárgyilagos azt állítani, hogy a Monarchia uralmi struktúrájának – minden patológiája mellett is – nem volt történelmi funkciója. Amilyen volt s ahogyan volt – még torz és skizofrén formájában is olyan örökség, melynek sem a következményeit, sem a „hiányát” nem tudta a térség mindmáig igazában megemészteni. Illetve, a korszerű szabadság-normákhoz igazodó egymás mellett élésnek, egymástól függésnek politikai, gazdasági és érzelmi egyensúlyát megteremteni.

A Martinovics-per, azt hiszem, ma különösen időszerű meditációra ösztönözhet.

Esély és handicap az irodalomban – közép-európai szemmel

A kérdés, amit érinteni szeretnék, nem teoretikus. Több köze van az írás és mű életéhez, mint az elméletéhez. Talán ezért is beszélünk róla olyan keveset. Pedig ha jobban szemügyre vesszük, egyre árnyaltabbnak mutatkozik.

Kérdésem tehát az, hogy az esztétikai értéktől függetlenül is, milyen formában és motivációkkal teremtődik meg egyes irodalmak számára az esély, illetve, a handicap?

Spontán válaszunk általában az, hogy bizonyos törénelemformáló erő és helyzeti adottság – a különböző korszakok szellemi hatásövezetén belül – szinte törvényszerűen emel ki mindenestől irodalmakat, mint általános érvényűnek elfogadott egységet, patternt, norma-konvenciót. Más irodalmak viszont – ezeket nevezném itt „izolációs helyzetű” irodalmaknak – csupán egyes műveikkel, alkotóikkal tudnak beépülni az ún. világirodalmi köztudatba, általánosabb ismertségbe. Ehhez járul még az egyes nyelvek eleve adott pattern-ereje, ami minden vonatkozásban nagyobb esélyt is jelent.

Úgy tűnik hát, hogy a hierarchia szülőanyja maga a Bábel; és az izolációs státus bele van építve az egyetemesség szerkezetébe. Kérdés, hogy ennek milyen gyakorlati következményei vannak és lehetnek az alkotók számára? S vajon meghatározó módon befolyásolja-e a művészi nyersanyag felhasználásának módját, irányát, játékterét?

Két rövid anekdotával folytatnám.

Thomas Mann budapesti látogatásakor találkozott az egyik neves írónkkal, Móricz Zsigmonddal. Móricz Erdély című regénye akkor jelent meg németül. Mann szóba hozta a regényt és bevallotta, nem kellőképpen érti, bár érzi, hogy nagyszabású mű. Móricz válaszában jelezte, hogy neki Mann műveinek olvasásakor nem volt hasonló problémája. Vagyis nyilván nem arról volt szó, hogy Mann közvetlenül a regényt – mint écriture-t – nem „érthette”; hiszen Móricz regénye semmivel sem bonyolultabb, mint a Les Thibault, például. Mann a Móricz művének „izolációs” érvényességű hangsúlyaival, viszonylataival, historikumával stb. került információs zavarba, és ezt puszta écriture-ként sem pótolhatta kielégítően a regény az olvasói élményben.

A másik anekdota még világosabbá s árnyaltabbá teszi a problémát. Sok éve már, hogy egy bécsi kerekasztal-konferencián megismerkedtem Audennel. Egyik beszélgetésünk során Thomas Hardy neve is elhangzott. Auden azt fejtegette, hogy Hardy művei nem a nagyságának megfelelően mentek át a nemzetközi irodalmi köztudatba; de ő ezen nem csodálkozik, mivel Hardy olyan mélyen angol, hogy az világirodalmi szempontból már handicap is. Őszintén meglepődött, mikor ennek ellenkezőjét kezdtem bizonygatni. Vagyis az történt, hogy Auden, az angol, öntudatlan természetességgel a kelleténél kevesebbet tételezett fel az izolációs helyzetű irodalom, illetve olvasók befogadó és megértő képességének szükségszerű tágasságáról. Egy ilyen szükségszerűségről neki, mint angolnak, nem is lehetett belső élménye. Nem szorult rá, hogy legyen. És ez nem értékítélet, csupán jelzése a helyzeti determinánsok fontosságának.

Persze, ezek csak anekdoták. Arra mégis jók, hogy bizonyos alapnehézségek, dilemmák mérlegelését életszerűbbé tegyék.

Egészen pontosan azt, hogy bizonyos történelmileg fémjelzett pattern- és jelentőség-konvenciót egyes irodalmak érvényesebben és köztudottabban hordoznak – és hogy ez a művészi nyersanyag érthetőségét, ismertségi hatósugarát mindenképpen befolyásolja. Nekem, mint magyarnak, értenem kell – illik – a francia, angol, stb. irodalmak szövetének történelmiségét, a sajátosságok számos árnyalatát, anélkül, hogy sikerrel igényelhetném ezt cserébe.

Tegyem azonban mindjárt hozzá, hogy ez elsősorban olyan művekre áll, melyeknek a szövete döntően társadalmi. Azaz, olyan háttérre és alapra hivatkoznak, melyet megszoktunk és elfogadtunk az „általános” keretének is tekinteni – konvenciószerűen. Illetve, ha nem, akkor többnyire olyan vallomásra számíthatunk, mint Thomas Manné.

Tehát az ugyanaz nem mindig ugyanaz. És ez nem feltétlenül jelent érték- és minőségkülönbséget is.

Mindezt azonban meg is kérdőjelezhetjük mindjárt, mivel annyi a látványos és meggyőző kivétel, az ellenpélda. Nem haszontalan tehát, ha azt is mérlegelni próbáljuk, vajon a kivételnek mi a külső és belső motivációja. Illetve mikor és milyen körülmények között mutatkozhat az izolációs helyzetű irodalmak számára nagyobb esély.

A dráma például gyakoribb kivételnek látszik. Talán mert eleve stilizáció? Mert mindig és mindenütt hús-vér valósággá tud és kénytelen válni? A Nórát például – ha történetesen egy nézői-olvasói gondolatkísérletet végzünk el magunkban – úgy tűnik, hogy könnyebb általános érvényűnek és érdekességűnek éreznünk színpadon, mint egy norvég társadalmi regényben. Ott inkább tűnne elhatároltnak az egyetemestől, s noha értékeinél fogva fontos híradás maradna, de nem annyira maga a Híradás – ahogy színpadon annak érezték és érezzük még mindig.

Feltűnhetne továbbá az is, hogy az izolációs helyzetű irodalmak rurikus tematikái, prózája hosszú ideig – amennyiben az esztétikai érték sem hiányzott – spontánabbul tudtak a világirodalomba szervülni. Ezt feltehetően az motiválta, hogy a rurikus körülmények és a hozzájuk kapcsolható reflexek, reflexiók, helyzetek és történések archaikusabban közös és ismerős élményanyagra támaszkodnak. S ez a megértést, elfogadást is megkönnyíti.

Bonyolultabb a képlete a differenciáltabb kultúra, civilizáció és társadalom irodalmainak. Jóllehet a rokonságuk közös sablonja látványosan meggyőző lehet – de ez mégis csak a felszín. Ugyanis éppen a differenciáltság teremt sokkal mélyrehatóbb sokféleséget és olyan sajátosságokat, melyek az egyöntetűség látszata ellenére is az idegenség érzését mélyítik el. Valószínű, hogy ez nem választható el a differenciáltsággal együtt járó általános alap-elidegenedettségtől – megteremtve annak is a sajátosan differenciált formáit. És az esély is ehhez igazodva teremtődik meg: olyan irodalmakból szippantódnak ki az ún. számontartott értékek, melyek révén ez a differenciáltság egyetemesebb érvénnyel élhető meg.

A motivációknak ismét más rendje, mikor a meghatározó jellegű irodalmak vitális ereje halványul és az izolációs helyzetű irodalmak számára így teremtődik a korábbinál nagyobb esély. Ez a helyzet lehet átmeneti, de lehet egy véglegesebb kulturális folyamat kezdete is. Ilyenkor fordul elő nagyobb valószínűséggel, hogy az „izolációs kuriozitás” a hiány helyét betöltve tud általános érthetőséggé tágulni. És egyben szükségletté. Kavafisz ezt a szellemi, kultúrtörténeti pillanatot sarkítja ki könyörtelenül a Barbárokra várva című versében.

Friss modell a dél-amerikai irodalom hallatlanul gyors és szuggesztív betörése a világirodalmi értéktudatba. Ebben egyéb motivációk mellett bizonyára nem elhanyagolható az a tény, hogy az európai irodalomban a történet archaikus gyökerű szerepe megingott és erős tendenciát mutat, hogy önmaga párájává finomodjon – noha kétséges, hogy tartósan és pótolhatóan nélkülözhető. A dél-amerikai irodalomban ugyanakkor új hitelességgel és jelentőséggel tudott jelentkezni. Párája, vize is van a nyersanyaguknak, másrészt értenek hozzá, hogy a tényekből, történésekből felszabaduljon a mitológia: vagyis a lélegző elementaritás. A mai európai irodalom mintha kevésbé meggyőzően kísérletezne a pára-víz házasítással. Vagy a pára túlságosan művi, vagy a víz páraképtelen. Közelebb esik az irodalmi-művészi „algebrához” – ami kétségkívül redukció; és távolabb a lélegző elementaritástól – ami ugyanakkor nem vonja kétségbe, sőt, sikerrel tudja integrálni az „algebra” művészi szféráját is. Az „algebra” – sok jel mutat rá – előbb-utóbb hiányérzetet szülhet. A dél-amerikai irodalomnak – nagyon vázlatosan jelezve az okok egyikét – ez a konstelláció teremtett a korábbinál nagyobb esélyt.

Külön elemzés tárgya lehetne az észak-amerikai irodalom növekvő szerepe.

Észak-Amerika a fejlődésnek nem azt az útját járta, mint amit az egy helyhez gyökeresedett népek a nemzetállammá szerveződésük során. A pionír számára nem az volt a természetes kihívás, hogy egymást kiegészítő párhuzamossággal teremtsen kultúrát, illetve civilizációt. Meglévő kultúrbázisát hasznosítva – amit vitt magával – a civilizációs kihívást helyezhette előtérbe s ezzel olyan fejlődést indított el, ami a kultúra jellegét, lehetséges autonómiáját újra fogalmazta. Ma sokkal közvetlenebbül és egyenrangúbban, sokkal egzisztenciálisabban éljük meg kultúránk teljesítményeiben a civilizációnkat is, mint eddig bármikor. Kultúránk bizonyos értelemben elveszítette „exluzív szüzességét” – és ez kétségkívül észak-amerikai hozzájárulás az egyetemes fejlődéshez. És nem kisebb kihívás, csábítás, mint a dél-amerikai – noha éppenséggel más pólust jelöl mindkettő.

Ismét más szempontokat vet fel az Uralig elgondolható Európa kérdése: ti. a kultúrkörök határproblémáját. Hol az élő és szerves összetartozás, egymásrahatás limese? Oroszország, majd a forradalmi Szovjetunió a messianisztikus újra-fogalmazás igényével, illetve a politikai-ideológiai megtagadás értékpusztító normáinak végletei között viszonyult Európához. Nélküle mégsincs újkori-modern Európa. Ezt épp a francia Vogues tette először irodalmi felismeréssé Dosztojevszkij kapcsán. Az orosz történelmi és kulturális lét viszont önként vállalt „skizoid izoláció” Európa nélkül – ha fenntartja vallásos hevületű, missziós aspirációit. Szellemi-irodalmi vonása azért szűnt meg szükségképpen a XIX. századi hatalmas teljesítményei után, mert olyan saját-értékek megtagadását is vállalta, melyekről sem Európa, sem a világirodalom nem mondhat le. És ez kétségkívül skizofrén helyzet. Napjaink friss eseményei nyomán talán remélhető, hogy az orosz értékek hazai megbecsülése lassú pálfordulással ismét bekövetkezhet s így az egészséges kapcsolat is helyreállhat a közös múltú Európával. Az Uralig elgondolható Európát csak ez teheti vitálisan is működni tudó valósággá.

Egyúttal ez a kulcsa Közép-Európa szellemi-kulturális jövőjének is.

Ez a térség azonban az esélyek és handicapek vonatkozásában is külön stúdium. Politikai geográfiája miatt – az európai fejlődéssel való összeforrottsága ellenére – Európán belüli sajátos izoláció. Sokszor kényszerült szellemi-művészeti elszigeteltségbe – és nem csupán a fasizmustól a legutolsó időkig, máig. Izolációjából mindig szakaszosan tudott csak kitörni, de még ilyen feltételek mellett sem szűnt meg soha az európai fejlődés alkotó, iskola-teremtő és hagyományőrző részese lenni. Éppen ezért hat sokszor visszásnak, mikor szellemi és művészi teljesítményei méltánylásánál az indokoltnál jobban kerül előtérbe e térség politikai tragikuma, pikantériái, a politikai időszerűség erotikája. Nyilvánvaló, hogy ez Közép-Európával kapcsolatban jóideje nem is nagyon kerülhető meg – mégsem tekinthető igazságosnak és tárgyilagosnak, ha kizárólag vagy döntően ez a szempont válik uralkodóvá a méltánylásnál, megítélésnél és értékelésnél. A politika jön és megy, a szellemi és művészi érték marad. Ha az utóbbira nem figyelünk oda, ez érdeklődésünk és kíváncsiságunk értéknívóját is minősíti.

További részletezése az esély-handicap problémának, hogy a már eredetileg is izolációs helyzetű próza számára vajon jelent-e, s ha igen, hogyan jelent külön terhelést, ha vállalt vagy kényszerű emigrációban születik. Itt ugyanis vaskosan és parlagian merülhet fel a kérdés – akár az emigrációs lét kezdetén, akár később, folyamatában – hogy: miről írjon és hogyan?

Említsünk néhány jelentős példát. Gombrowicz mindvégig lengyelül írt, Beckett és Ionesco az anyanyelv aposztatái. Beckett pattern-erejű nyelvet és irodalmi közeget váltott át hasonlóra, Gombrowicz és Ionesco nem. Amire mégis fel kell figyelni, hogy műveik javát tekintve egyikük sem a valóságot reálisan modellírozó irodalom művelői, hanem olyan prózáé, amely az écriture de l’existence tágasabb kategóriájával címkézhető.

Vajon mert alkatilag is ilyen prózára születtek és alkalmasak? Minthogy jelentős aposztatákról van szó: egészen bizonyosan.

Tehetünk azonban más észrevételt is. Számos esetben következik be, hogy írók, akik tartós vagy végleges elszakítottságban élnek – különösen, ha a közvetlen kapcsolatok zárlatáról is szó van, mint a disszidensség új jogi státusa esetében – előbb-utóbb a személyes alkati-írói adottságuk ellenére is, az említett écriture de l’existence irányába kanyarodnak el. Vagy ha mégis a reális modellírozást választják, bizonyos lassú eljellegtelenedés következik be, a tehetség személyességének elszürkülése, banalizálódása. Vagy abból az emlék- és élményanyagból, nyelvi közvetlenségből élnek és dolgoznak, amelyből valamikor kiemelődtek. Ami viszont, ha nem frissülhet meg: elérheti a maga kritikus határát. Az is bizonyos viszont, hogy azok az írók, akiknek eleve rokon volt az alkatukkal az écriture de l’existence formanyelve, világa – azoknak a művészi teljesítményét kevésbé töri meg vagy deformálja a kényszerű vagy vállalt elszakítottság. Sőt lehet, hogy éppen ez bontakoztatja ki az igazi tehetségüket.

Ismert író említette egyszer nekem, aki kamaszként került ki Angliába és angolul ír: talán mindenről tudok írni angolként, de hogy egy angol gyerek hogyan játszik és gondolkodik valójában – ott megáll a tudományom. Pontos észrevétel, de lehetne bátrabb is. A tudatnak számtalan olyan rétege van, melyek nem emelhetők ki az élmények alapkörnyezetéből és csonkulás nélkül nem operálhatók át egy másik alapkörnyezetbe. Ez viszont feltétlenül kikezdi egy lényegében reálisan modellírozó (vagy arra is támaszkodó) próza önfeledt eredetiségét. Akarva-akaratlan a műviséget erősítheti, a téma és motívumkezelés autonómiájába önkéntelenül is beépítheti a csonkítás és önkorlátozás elemeit.

Az elmondottakat elsősorban provokáló hangosan gondolkodásnak szántam. Főképp a nehézségeket említettem, de éppen azért, hogy tudatosításukkal igyekezzünk túl is lépni rajtuk. Meggyőződésem, hogy az esélyek és handicapek problémája minden vonatkozásban változóban van. Szoros összefüggésben az új szociológiai tényezőkkel, a technikai adottságokkal, a politika és hatalom új és kényszerű lehetőségeivel. Már csak önérdekből is fokozottabban kell érdeklődnünk egymás iránt. A kuriózum devalválódott – az ún. általános differenciálódott. A sajátos közelebb került az egyetemeshez, az egyetemes a többértelműséghez. Ez pedig az önmegmutatásunk minden motívumát befolyásolja. Nyitottabbak vagyunk – bár nem azért, mert a történelmi ember humán magatartása lett nagykorúbb. Egyelőre csak az értelem és az érdek teremtett új helyzetet. Információban és hatásátvitelben valóban egyek lehetünk már, de ez önmagában még nem megértés. Ez csak ismeretanyagnövekedés. A szellemi-lelki feldolgozással, vagyis a megértéssel még változatlanul adósok vagyunk. A folyamatot azonban csak lassítani lehet már, megállítani nem. Hogy ez gyakorlatilag hogyan fog eltérni a jelenünktől – a kultúrtörténeti futurológia témája lehet. Itt csak az irányváltozás elkerülhetetlenségét akartam jelezni. Hiszen a harmadik világ távlati esélyeit, történelemformáló szerepét még igazában számításba sem vettük. Sem a fehér ember sors- és szerepkilátásait egy újra rendeződő emberi egyetemességen belül.

Neves költőnk, Illyés Gyula írta le egyszer, hogy az ún. „kisnépek” a maguk számára és örömére teremtenek világirodalmat. Úgy érzem, ez a rezignált megállapítás nem mentes némi durcásságtól. Mintha azt venné csak figyelembe, ami eddig szükségképpen volt, és nem azt, ami szükségszerűen lenni akar. Ami a jövő esélyének ígérkezik. Ha emberszabású földlakók maradunk.

 

Érintések (1978–1989)

 

I/A

 

Film és könyv

Közhely, mégis újra és újra melegen kellene tartani – legalább emlékeztetőül, higiéniából: igen, még mindig több rossz filmet nézünk meg s vagyunk képesek elviselni, mint könyvet. A képnek bocsátjuk meg azt, ami valójában megbocsáthatatlan. Mert olyan rettenetesen élethű, mégha rettenetesen elrontott is. Erre a csalárdságra semmi nem képes, csak a film. A helyzetet még bonyolultabbá teszi, hogy a film nemcsak egy testi rezdülést, centinyi tárgyi részletet tud tetszés szerint felnagyítani, hangsúlyossá tenni (s mindezt barbárul direkt élethűséggel) – hanem ugyanígy az ízlés, elvek, célok, mondandó stb. hamisságait is fokozottabban kirívóvá teszi. Ami jó. Csakhogy épp a képi mivoltával mindjárt csökkenti is a hatást, észrevétlenül semleges kíváncsiságba, ámulatba, hökkenetbe szivárogtatja el a kritikát, mérlegelést, tanulságot, el- vagy megítélést. Helyette ámulunk: „Milyen furcsa a szája… Fantasztikus egy szeme van!… És hogy lovagol!… És micsoda mellek!…” stb., vagy a táj, a környezet, a tárgyak, a világ ömlesztett rekvizítumai a filmen: valóságosan, érdekfeszítően és kivédhetetlenül… Csak éppen mire és milyen értékszinten használódik fel mindez? Próbáljon egy dilettáns író tájat leírni, embert elénk állítani; azonnal megbukik. Egy dilettáns filmcsináló nem (legalábbis nem azonnal). Még ravaszabbá teszi a dolgot, hogy míg dühvel-bosszankodással „végig-szórakozzuk” a rossz filmeket – közben óvott igényességünket sem tagadjuk meg, csupán „fektetjük”.

A film aktuálisan ható felelőssége mérhetetlenül nagyobb, mint az irodalomé. Ez McLuhan nélkül is belátható. Gondunk lehetne, hogy a tartósabb felelősség mégis az irodalom rangja, keserve maradjon. Nem a film ellenében, korántsem. A nagyobb múltú felelősség jogán.

Elképzelhető, hogy a jászolban – végezetül – mégis könyv fekszik?

Lektori jelentés

Kivételes könyv. Meg kellett írni, hogy legyen újabb indok inkább a korábbiakat csodálni. Valószínűleg a túlfogalmazás önkielégüléséről van szó. Szépség, áhítat, megrendülés, torokszorítóan halmozott egyszerűség – minden azon a határon, amelyen túl igyekszünk már elnézőek lenni. Egy ilyen könyv már-már úgy mond, hogy diszkréten mégse mond. Az általánosítások és hasonlatok nem jótállható közegében olyan szertartás következik be, mely a stilisztikai széptevés, a körbejáró elragadtatottság nemesen kicsiszolt ürességévé tud lenni. A szöveg olyan emelkedetten veszi komolyan önmagát, hogy rábeszél: lekenyerezett megilletődöttséggel töprengjek a mondanivaló mélységén és higgyem el becsületszóra, hogy valóban mély dolgok ezek. És hárítsam el az eszköz, a próza dohogását: „Mire használnak itt engem? Rajtam keresztül csak másképp lehet túllépni rajtam.” Kétségkívül azzal csukhatjuk be a könyvet, hogy illetéktelenség történt. Mintha tiszta levegőt nyelegettünk volna kenyér helyett; és van is bennünk bizonyos jóllakottság-érzés. Csupán – hogyan is mondjuk – az ürítés maradt el, mint annak bizonyítéka, hogy csakugyan történt valami.

Részletezés

„Mondom, ahogy érthetőbb, ahogy Goggelmoggel is érti. Amelyik erősebb, és nincs tovább – csak az van, amilyen jelentést én adok neki, és nincs tovább. Sőt, mondhatnék holnaptól harangot is, mást is, ahogy Goggelmoggel mondaná

„És nincs tovább

„Tehát a szavak? Ahol mégis kezdődhetne valami?

„Igen! Valami egészen, egészen ugyanaz, amire még Goggelmoggel se merne gondolni

„Ó, nem. Alice rögtön megkérdezné: mi az, hogy ugyanaz?

„És nincs tovább…

In memoriam Huszárik Zoltán

Nem sztorit, lekerekített történetet terveztünk filmre vinni, hanem Közép-Európa, szűkebben Magyarország mindennapos élettényeiből összeálló, sűrített film-epikát. A realitás kimetszett tényeit összefüggésbe hozni egy nép, egy táj kollektív létezésének a panorámájával. Mindezt nem a megszokott tér-idő kronológia figyelembevételével, hanem az összefüggések olyan logikáját követve, ami a valóság elemeit úgy általánosítja, hogy túllép a sztorik irodalmiasságán. Vagyis, ahogy többnyire élünk, átélünk. Ahogy a valóság pillanatról-pillanatra millió elemet rendez el bennünk; akár a kaleidoszkóp, mely minden mozdulatra az adott X számú elemet folyton új képpé állítja össze. Azt reméltük, egy ilyen megközelítéssel – noha különböző egyéni sorsok mozaikjaiból építkezünk – mégsem kötjük mondanivalónkat egy vagy több sors és történés kizárólagosságához. Helyette a kronológia szokásos logikájának megbontásával reálisan (azaz, nem szürreálisan, nem abszurdul, nem szimbolikusan és allegorikusan) általánosítunk.

Huszárik filmjeiben az ilyen törekvésnek előtörténete van; saját újabb próza-törekvéseim is ebben az irányban keresnek új játékteret.

Különösen Huszárik Elégiájának összefüggés-rendszere nem idegen a fentiektől. A Szindbád építkezése sem. Noha mindkettő másképp, mégis mindkettő hajlik arra, hogy úgy állítsa meg a művön belüli időt, hogy egy mindenkori idődimenzióban is érvényes lehessen. Vagyis az állandó jelenidőben keresni meg azt a kollektív érvényességet, amiben a tegnap és ma közelebb kerülnek egymáshoz; s már előlegezik egy lehetséges jövő jelenidejét. Úgy általánosítani tehát, hogy maga a valóság általánosodjék, a maga egészében – s ne egy adott sztori, konstrukció akarja elhitetni, hogy mi volt, van, lesz, hogy mi a valóság.

Az Elégia az állatok, tárgyak, tájak elemeinek egyenrangú mellérendelésével egy aktuálisra mindig lefordítható térképet – közérzet-térképet – tud szuggerálni. A maga módján a Szindbád is ezt teszi, a nosztalgikus megszállottság és közérzet síkján. Úgy érzem, a vázolt szemlélet és megidézési mód „új” filmnyelv is lehetne. (Semmi sem új.) S az irodalmiasságnak – mert hiszen ezúttal is szerkesztett műről lenne szó s nem mozaikok dokumentum jellegű összevágásáról – ez elkerülhetetlen „irodalmiasságnak” is hitelesebb formájára nyílna kilátás.

Tovább árnyalva: az embert adni – az emberit magát. Feltételezve, hogy ehhez nem az egyént (az egyéni sztorit stb.) kellene ezúttal általánosítani, hanem megkeresni az egyéni kis-mozaikok összefüggés-rendszerét olyan jelenidőben, ami az emberit nem múló lehetőségben ábrázolja – egy mindig továbblépő összességben.

Az Elégiában frappánsan érvényesül a létezés nem-múló, nem pillanatnyi érvényességű emberi-tárgyi-állati szomorúsága. A Szindbádban a nosztalgiák és érzelmek (bizonyos területekre exponált) halhatatlansága. S éppen azért, mert a múlt mindkettőben jelenidejűvé lett. Mindannyiunk közös sorsára tudott utalni az egyes sors- és történés-mozzanatok hierarchia nélküli megbecsülésével; s ha kell, illogikus összefüggésbe-hozásukkal.

Amire a magam részéről tematikusan gondoltam:

1. A Pontos történetek, útközben című regényem; egy bizonyos hazai-közép-európai „mélyvilág” mindennapos élettényeinek kis gyűjteménye.

2. Tervezett másik regényem téma-anyaga; egy történelembe széthulló „középpolgári” család tagjainak bolyongása s az ehhez kapcsolódó emlék- és élettény-anyag – a századelőtől máig.

Mindkettő jellemzője: egyetlen alak szűri meg s láttatja mindazt, ami a film. S aki egyben a kamera pártatlansága is. Úgy láttat, hogy kissé mindig háttérben marad. Nem ő motiválódik elsősorban, hanem rajta keresztül, jelenléte révén a világ (s a „mozaikok” sora). Ő hívja elő a valóságot, és benne saját magát is, persze; de nem egy kiemelt sztori-vonulat kiemelt főhőseként.

Ami az első témát illeti, az asszonyalak, az utas, mintegy másképp felfogott változata lehetne Szindbádnak. Vagy ha jobban tetszik: ellen-Szindbád, az ellentétesség olyan nyíltságával, ami már rokonítja is őket. Egy nem önmagába rögzített alkat (mint amilyen példaszerűen Szindbád) bolyong itt – ellenkezőleg: a figyelő részvét és részvétel, a magát kioltó és másokat megmutatkozni hagyó „női-ellen-Szindbád” ez az utas. A megfigyelés, az ösztönös „katalizátorság” elhivatottja. A dolgok, sorsok, történések utazgató hídja – dolgoktól dolgokig, embertől emberig.

A másik témát is felfoghatjuk úgy, mint egy utas bolyongását és történetét, akihez kapcsolódik ugyan az adott család, az adott történelem mozaik-világa; csupán itt sem az ő sorsa a fontos, s szokásos értelemben. Azért utas a filmben, hogy rajta keresztül fedhesse fel magát egy széthulló család mitológiája. Férfi-ellen-Szindbád tehát.

Mindez azt is jelenti, hogy mindkét utas bizonyos értelemben perszonifikált, átélő kamera is. Úgy tűnhet, hogy ezzel megsemmisítjük az egyént, a személyességet, a kivételességet, a hőst; akinek – hogy élményként bekebelezhessük – oly szívesen rendeljük alá magunkat nézőként, olvasóként. De ez a megsemmisítés csak látszat. Más valóságra, más közérzet tudatosítására törekszik a fent vázolt „grammatika” és „nyelv”. A személyesség olyan öntudatos szerénységére, ami korszerűbbé teszi egyéni méltóságunk alapjait és távlatait. S mintegy ábrázolással, formanyelvvel is igyekszik utalni arra, hogy létezésünk „testvériessége” épp abban a felismerésben van/lehet, hogy semmik vagyunk a többiek nélkül.

Realizmus – nem-realizmus

Két alapvető nosztalgiánk: tettenérni a valóságot és eltérni tőle.

 

Általában: a realizmusok hasonlítani igyekeznek a valósághoz; a nem-realizmusok a valóság hasonlat-rendszerei, képletei kívánnak lenni.

 

A totális hasonlítás, hasonlat, fikció egyformán megvalósíthatatlan. Egyrészt beavatkozásunk elkerülhetetlensége szigetel el a valóságtól; másrészt a fikció is függőség, lévén valamilyen valóság továbbgondolása.

 

Nincsenek tiszta képletek, de van uralkodó vonás. Csak eszerint osztályozhatunk és különíthetünk el.

 

A múlt realizmusai célkitűzésekhez formált (deformált) valóságot járnak körül. Ehhez szabottan egyszerűsítő elhagyásokkal, ráfogásokkal, kitüntetett elemekkel élnek; s mivel minden eleve-célkitűzés egyértelműségben keresi a súlypontját, e realizmusok egyúttal szuggerálják is az egyértelműséget. Kimerítőnek tüntetik fel a beépített okokat, kielégítőnek a „szabályos” logika ajánlatait, mint történés-magyarázatot. Azaz, úgy szubjektivizálnak, mintha nem azt tennék. Sommázva két módszert ismernek: a) a célkitűzésekhez legjobban illő valóságelemeket meghatározó módon használják fel és építik bele a műbe; azzal az engedménnyel, hogy a spontánul kitalált elemek határozzák meg a valóság-jelleget a művi hasonlítás révén. Tükrözésük ennyiben szükségképp közvetett lesz s ez sokféleségükben is közös marad; b) a másik módszernél csupán a hangsúly fordított: meghatározó igény a valóság-elemek még fokozottabb dokumentáló, konkrét és közvetlen beépítése a műbe, és a kitalált elemek eleve ehhez igazodva kell szolgálják a válóság-jelleget (naturalizmus és különböző változatai).

 

A múlt nem-realizmusai („tiszta fikció”) többségükben rokon ellentétei a kor realizmus-elképzeléseinek. A képzelt valóságnak olyan célkitűzésekhez formált hasonlatai és hasonlat-képletei, melyek kapcsolatba és összefüggésbe hozhatók az egyértelmű valós-valóság szemléletével. S számítanak is az egyértelmű megfejtésre, hasonlóan koruk realizmusaihoz.

 

A mai realizmusok már eleve kritikussá teszik (kénytelenek tenni) az egyértelműség jogát és hitelességét. Valóságismereteink következményei miatt szükségképpen abszurddá, numinózusabbá, kiszámíthatatlanabbá váltak: elkötelezetlenül nyitottá. A fokozottabb igényű objektivitás-norma szintén támogatja a többértelműséget, mivel objektíve lettek igazolhatóbbá a tettenérésünk határai. „Ha a realitás felfoghatatlan, akkor nekünk felfoghatatlan koncepciókat kell kovácsolnunk” – írja Hegel. Ez ma a legidőszerűbb realitás-igényt és lehetőséget fogalmazza meg. Megfejthetőség és realitás-igény viszonya megváltozott.

 

A mai nem-realizmusok ugyancsak sok szempontból hozhatók kapcsolatba a kor realizmus-normáival. Sőt, ma lényeg szerint is közelebb kerültek egymáshoz – a határvonal elmosódóbb. Lévén meghatározóbb közérzetünk, hogy nemcsak az elérhető objektivitás fiktív jellegű, hanem a fikció is potenciálisan „objektív” – miután a táguló tapasztalat és a csupán elgondolhatónak a végső egymásba tükrözése révén valóban azzá is válik/válhat. Ennek ellenőrizhetősége viszont nem eleve igényelt feltétel, elegendő, ha a kor kalkulusai legalábbis valószínűsítik. Az abszurd és képtelen mind kevésbé tud „megállapodottan” abszolút lenni.

 

Az eddigi realizmusok és nem-realizmusok mögött mindeddig döntően motivált az abszolútnak valamilyen tisztelete, számításbavétele. A metafizikai kivetítések és a természettudományos felismerések korábban együtt hitelesítették az abszolútot. Ennek hitele ingott meg; bár nosztalgiája megmaradt. Lehetséges kitörés: az alkalmi abszolútba – és az ott berendezkedés.

 

Az alkalmi abszolút következményei a művészetben: változó modellek – változó érvényességek – többértelműség, mint a konkrét formája – megnevezés helyett utalás – enigmatikusság – azaz: nem cél a megnyugtatás és megértetés minden áron.

Az utalás mai funkciója: pontatlansággal rámutatni olyan pontosságra, ami megnevezhetetlen – pontosan megadott elemek pontatlan kapcsolatba hozásával rámutatni a megnevezhetetlen pontosságra.

 

Szürrealizmus pl.: pontos elemek önkényes-ellentmondásos összefűzése.

 

Szürrealizmus intuitíve teszi azt, amit a kamera mechanikusan: elemek szigorú egymás-mellé-rendelését, spontán kombinatorikáját hozza létre. Mint a direkt műfajok általában: friss élménnyé téve az élet irányíthatatlanságban tobzódó gazdagságát.

 

Végülis: az okok végtelenek és a tények lehetséges száma (esete; Wittgenstein) véges.

Az esetlegesség és kiszámíthatatlanság az objektivitás jelzője lett.

 

A logika ajánlatai zárt rendszer ajánlatai csupán.

 

A szökevény valóság hitegető harcban áll az elhatározásainkkal. Nem enged el bennünket; talán mert gazdátlan nélkülünk?

 

*

 

A „tények tisztelete” közérzet – bár némiképp ellentmondásnak látszik – valójában inkább az eddigi realizmus-sémák okozta csömörre válaszol, és nem a „tiszta” fikció jegyében született művek sémájára. A hasonlítás eddigi szabványaival vitázik, a hasonlat-képletek normáival; ami nyíltan más. A ráfogás kiszűrése és csökkentésének lehetősége érdekli.

 

A direkt műfajok szükségképpen a többértelmű valóság megragadását szolgálják. Ugyanis elemeikben összehasonlíthatatlanul pontosabbak a realizmus eddigi normáinál; miután elemeik spontán egymásutánja és egymás-mellettisége nélkülözi az eleve-koncepciót. (Más kérdés, hogy csak kevésbé, de nem teljesen; ami már a szükségképpeni beavatkozás problémájába csúszik át.)

 

A szürrealizmus puszta technikája (fontos ez a szűkítés) analóg a direkt műfajokéval: önmagában pontos elemek „vak játékára” hívja fel – végülis – a figyelmet. Azaz, ennyiben a totális történelem (egyáltalán: a történülések) alap-felfoghatatlanságára utal, mikroméretben. Ha igen, mindkét megközelítés úgy hagy éhen, ahogy az élet, a történelem: totális értelemben.

 

Felfoghatom a művészetet úgy is, mint ennek az éhségnek a kompenzálását: mint teremtő beavatkozást az „értelmetlenség” ellen.

 

Vagyis ahogy az életben is: szándékaimmal, célkitűzéseimmel kompenzálok.

 

Akarom, nem akarom: a művészet gesztusaival, reflexeivel tudok csak elviselhetően és értelmesen élni.

 

Alkotásban egzisztálhatok csak.

 

A szürrealizmus – minthogy elsősorban költői ihletéssel valósult meg a különböző műfajokban – a belső, lelki dimenzióban valósított meg egy fokozottabb valóság-tettenérést. A külső realitástól pl. kevésbé elszakadni tudó próza csupán kevésbé radikálisan tudott és tudhat erre az útra lépni. Mégis: költészet és próza bizonyos rímelése az eddiginél sokkal természetesebb, elkerülhetetlenebb már.

 

Más aspektus: a történelem (történülések) kis fázisai követhető cél- és értelem-normákkal szembesítenek. De ezek szakaszos érvényűek, s így ambivalensek is egyidejűleg. A valóság kis parcellái – amit a direkt műfajok pl. lehetőleg beavatkozásmentesen igyekeznek követni – nem csupán látványossá teszik, de banalizálják is a kielégítő megválaszolhatóság hiányát. Banálissá teszik a kérdésességben való egzisztálást. Abban a közérzetben lakályosítanak bennünket, hogy az élet-tények spontán szövődése összességében nem rendszerezhető. S ez éppen a tények tiszteletének köszönhető. Az élet-tények kis parcellái – noha elemeikben nagyon erős a mimikri, ti. hogy éppen most célszerűek, világosak és logikusak – összességükben mégis radikálisabban szembesítenek az ilyen kérdésekkel: csakugyan van, de miért? van, de mit is jelent? van, de mi haszna? Radikálisabban, mint az ún. realizmusok.

 

*

 

Mindenek ellenére sem indokolt a művészettől választ, megnevezést várni, csupán utalást, sugalmazást. Így a direkt műfajok – de az ezek irányába eső más megközelítések is – az említett szempontból kétségkívül kritikusak. Bár a sugalmazás „alkatilag” következik belőlük, a tanulságuk, példájuk és objektív agnoszticizmusuk nélkül a más jellegű modern művészetek sem tudnak korszerűen önmaguk lenni. Alapvetően módosult tehát, és módosulnia kell a módszereinknek, önhittségünk formáinak és a „végleges” tablóink válaszainak. Bárhogy fejezzük is ki őket.

 

Azaz, itt kell éles különbséget tenni az ismeret, a megismerési szint – és a megértés között. Egyre kevéssé keverhetjük össze a kettőt nagyvonalúan.

 

A direkt műfajok a technika minden eszközét igénybe véve folyamatosan közvetítik az egzakt információk, tények egyre rétegezettebb gazdagságát, minden ábrázolás és bemutatás lehető nyersanyagát (így a fikció új változatainak nyersanyagát is, biztosítva a valóság „tovább-gondolásának” új perspektíváit) – vagyis, miközben a legradikálisabbak abban, hogy kiszűrjék és elkerüljék a sugalmazást – gyakorlatilag mégis a sugalmazásban megragadható megértést mélyítik el.

 

A megértésnek technikája van: öntevékenységben nyílik ki. A befogadó ismeret egyként lehet passzív vagy aktív. A megértés igényli – mintegy kihívásra adott válaszként – a kiegészítéseimet. Kibontakozása ismereteim és kiegészítéseim együttese révén lehet csak azzá, ami majd mind a kettőt meghaladja. S éppen az a sajátsága, hogy nem objektiválható, közvetlenül nem ábrázolható, nem kimondható. Így a mű-megértés is a küszöbön túl van.

A „megállításról” és a „lefutásról”

Kavafisznál a „megállított anekdota”, a „megállított” epikai mozaik a történelmiségtől kap bizonyos fokú csendélet jelleget.

 

A múlt, a historikum legdinamikusabb elemei ellenére is az egyhelyben mozgás élményét adja. Szüntelen ki-nem-lépő kilépés ez. Itt lepleződik le legjobban, mennyire fikció minden ún. már-belátható folyamat – vagyis, amit valójában lefutásában tekinthetünk át. Áttekintésünk szükségképpen egyidejű megállítás is lesz. Minden ellenkező közérzetünk, meggyőződésünk ellenére sem tudunk teljes folyamatot valójóban sem átélni, sem regisztrálni; csak fikcióváltozatot. Átélésünk, röviden: kvantáló. A történés-tér, amit képesek vagyunk befogni, mindig átélés-kvantumba kereteződik. Idő nincs számunkra a maga „folyamatában”, csak egymást követő dinamikus holtpontjaiban.

 

A „valóság illúzió” közérzetének gyökere itt van, noha kétértelműen: mintha a látszólagosság valóság-értékű folyamatában egzisztálnánk, miközben mégis rendelkezünk azzal a skizofrén tudattal, közérzettel, hogy mindig csak egy történés-kvantum van adva nekünk. És hogy ezt csak fikció-szinten élhetjük meg, mint összefüggést – nem lévén igazolható áttekintésünk az összefüggés arányairól.

 

A realizmusok valóság-fikciók – az önmegnyugtatás szolgálatában. Fedni látszanak a valóság olyan lefutását, ami ugyanakkor nem veszi, nem veheti figyelembe, hogy a maga valóban objektív realitását szükségképpen a szubjektív átélés módosításai teremtik meg. Innét az objektivitás mimikrijével kiteljesedő egyszerűsítéseink. De ezek az egyszerűsítések feltételei a (művészi és nem művészi) cselekvés gyakorlatának.

 

A cselekvés, mint tény, mindig „egyszerűbb”, mint az immanens árnyalatai. Kimerítően árnyalt tény nincs. A tények bennünk árnyalódnak. A tények önlétükben magányosak. Én váltom meg, (fűzőm össze) őket.

Úgy érezhetem tehát, hogy mindig éppen „alkalmazott” első okként én indítom be a körülöttem létező világot, mint egy motor.

 

Amit emlékezem, amit igazolt statisztikai biztonsággal a holnapra tervezek, számomra csak egy „megállított-létezés-kvantumban” megélhető élmény, illetve, képzet: mozgás a Mozdulatlanságon, lefutások a Megállítottságon belül.

 

Meglehet: az utolsó szakadék ott van, hogy a világ nem tud olyannak látszani, amilyen; noha éppenséggel azáltal van, hogy látszik?

 

Meglehet: a „látszani” nemcsak a mi közmegegyezésünk, hogy a világ s a dolgok olyanok, amilyennek látszanak; hanem a lét kényszere is, hogy olyan legyen, amilyen nem?

 

Meglehet: a lét azért nem árulhatja el, hogy milyen, mert van? Nekünk viszont azért lehet vélelmünk arról, hogy milyen, mert képes látszani?

 

Vagy túlmutató egyszerűséggel: a lét pontosan az, ami csak lehetőségben tud egzisztálni és éppen ez eredményezi azt, hogy folyamatosan megállítás és lefutás, illúzió és valóság, folyamatosan prolongált fikció és bekövetkezés.

 

Meglehet, hogy a művészet a lét legheroikusabb mimikri-balekje – fáradhatatlan túlmutató mímelő.

 

*

 

Minden elem (eset) szemléleti központ is. Látens vagy kijátszott. A hierarchia azonban mindig meghatározott a megvalósulásban. Nincs esetleges struktúra, csak esetlegesen motivált. A szavak grammatikai értékük stb. révén szintén szükségszerű, lehető szemléleti központok. Új kommunikációs konvenció kialakulásának (kialakításának) lehetősége elvileg bármikor nyitott. A világ végre is kifordítható a sarkaiból; a sarkok-jelölte pontok koordinátáján belül. Bár ezek száma véges, kombinatorikájuk mégis végtelen. A táguló világ (világegyetem) matematikájának végegyenlete csak paradoxon lehet.

I/B

 

Notesz

Az érzékenyen és élesen megjelenített tárgyban, helyzetben már eleve benne van az epika? S mégha mi akarjuk is bonyolítani, legalább annyira önmagát alakítja? Halott tárgy?? Nem száguld és történik benne – eleve és folyton – a gazdagság, ami ő maga valójában?

 

*

 

A líra, mint a személyes és kollektív „én” tükre – a próza, mint a személyes és kollektív „mi” tükre?

 

*

 

Lactitia Pikington írja az Emlékirataiban (Virginia Woolf közli) – hogy Swift sosem nevetett, nevetés helyett beszívta az orcáit.

Ennek a befelé mozdulásnak az elemzése megfelelő beleérző talentummal: a mű értelmezésének új rétegeit bonthatná ki.

 

*

 

Intuíció? Nem tudom. Valami olyasmi, ami sebezhetőbb, „kikezdhetőbb” – homok. A láthatatlan és foghatatlan szél minden moccanására, üzenetére érzékeny. Egyáltalán nem szikla, nem napi praktikumokhoz idomuló „föld” (döngölt kemény), amelyen mindennaposan járni lehet (és kell). Nem – masszív homok. Folytonos változásaiban és visszajelzéseiben engesztelhetetlenül következetes. Hajlandóság és predesztináltság, hogy bárhová sodródjon, lerakódjon. Keats mondja: „víz felszínére írok”. Másra gondolt? De talán erre is.

 

*

 

Így kell eképzelnünk az olasz származású (Guadagni) magyar urat, gr. Gvadányi József nyugalmazott tábornokot, ha néhanap föltűnt a fővárosban: nagy fehér kürtőkalapban, kezében tőrös bot, zsebeiben négy zsebóra, frakkja hasítékában könyv, markában lakkozott japán tobákos pikszis. Miről is írt volna másról, mikor hazatért a kúriájába – mint Egy falusi nótáriusnak budai utazásáról vagy egy magyar lovas közkatona életéről – avagy: A mostan folyó országgyűlésnek satyrico critice leírását szedte versbe. – Szép ez így. Dichtung und Wahrheit. S nagyon fontos az a tőrös bot is, az egyszerre-mindjárt négy zsebóra a zsebben, a frakk, a japán pikszis. Distanc a műtől, valamilyen vetületben fontos! – hiszen tudjuk, hogy’ van ez.

Ötven évvel későbbi apró adalék – mintegy a fordított distanc példájaként: Petőfi a pesti Zsibárus-köz tejeldéjében, a „Depscher”-ben savóval és ordával élt, miközben akasztotta a királyokat. Dichtung und Wahrheit.

 

*

 

A naplók varázsa. Újra kezembe kerül Jósika Naplója. Személyes, tiszteletlen, elfogult, szókimondó, frivol, rosszmájú, nagyvonalú, érzékeny, tárgyilagos, pletykás, bölcs, ostoba stb. Elragadó. Élő-lélegző nyelv, szellemes és találékony stílus. Ma: archaizáltan modern. Így lett túlélő ez a szöveg. Csak mikor irodalmat akar írni és felnyújtózni a mintakép prózaíró óriások mellé, az aktuálisnak érzett próza-módi mellé… – Hát nem. De egyúttal örök-szomorú hazai modell is: mint igényes torzóság és másodlagosság.

 

*

 

Film c. regényemet féltettem a címétől. Úgy gondoltam, félrevezeti az olvasót, s majd olyasmit vár a regénytől, amire az csak megtévesztően utal.

Szabad asszociációs cím-ötletek, forgácsok gyártására beszéltem rá magamat. Mi jutott eszembe tíz perc alatt?

Akkoriban ez: Rács – Egy séta törmelékei – Búcsú a kertkapunál – Időrend – Jézus, Jézus, nem tetszik, amit látok – Számbavétel – Séta, évgyűrűkkel – Háttal – Verseny – Mutatvány – Helyszínelés – Hány méter kell a pontos célzáshoz – A boldogság esélyei – Amikor akarva van – A hazatérés feltételei – Patt – Ezekben az utcákban ment le a nap – Oldalfény – Beállítás – Befejezés – Látószög – Lassított felvétel – Mozgó állókép – Rendezés és végrehajtás – Érintkezés – A nagy tükör – Földérintő – Búcsú a tényektől – Mellékes észrevételek – Mutatkozás – Helyszíni térképezés – Adataink szerint – Légvonalban – Háttér – Úgy itt a földön is – És úgy lett – Névtelenek sétája – A megfigyelő – Az idő nyolc óra körül lehet – Terepismertetés – Aggroncs – Szúrófényben – Esti kihallgatás – Utcányi ég – Menetelés – Súrlódás – Hajsza – Rövidvágta – Képzelt megfigyelések – Felidézés – Áthidalás – Helybenjárás – Múltra múlt – Elvonulás – És soha nem fejeződik be a vége – Kiemelések – Idézés – Séta, néma szereplőkkel – Egy délután bemérése – Életrajzi tévedések – Fölfelé – Hogy van tehát? – Hagyjuk – Legördül – Járkálás – Állomások – Tanügetés – Mindennapos… – Forgalom – Hazatérés – Földrajzi szigetek – Hazajáró – Átminősülés – Irány – A dolgok elbeszélése – A tények utcája – Mozgó tények – Napforduló – Itt vonultak ők – Méterről méterre – Élő halottak – Egy régi kép – Nyárvég – Órarend – Aztán minden újra – Perújrafelvétel – Érintésközelben – Egy hazatérés nehézségei – Zuhanás.

Utólag majd mindegyik ötlet, forgács erőltetett racionalizálásnak hatott. Hiába volt a spontán asszociálás, valami azt is a megmagyarázás felé húzta. De micsoda? Talán mégsem kell rázni a fát? Várni kell, hogy ölbe pottyanjon, ami akar? S maradt a legelső, ami lepotyogott: Film.

 

*

 

Napóleon 1808 október 2.-án találkozik Goethével Erfurtban. Indokolt sejtés, hogy eszmecseréjük nem minden részlete jegyeztetett föl (Eckermann). Napóleon itt teszi szóvá, hogy szerinte a Werther „nem állja ki a tüzetes vizsgálat próbáját”. Goethe ezzel egyetért. (Lotte pl. milyen pszihológiai indokoltsággal nem tesz említést Albertnek szóban is – a pisztolyokkal kapcsolatban – a maga baljós sejtelmeiről?) – Napóleon ugyanakkor finoman provokál Voltaire Cézár halála c. drámájával kapcsolatban: „Önnek kellene megírnia Julius Cézár halálát. Nagyszerűbben tudná, mint Voltaire. Megmutatni, hogy a világ sokkal szerencsésebb lett volna, ha időt hagynak nagyszabású tervei megvalósítására”. Goethe október 6.-án már ismét Weimarban van. A francia színészek éppen a szóbanforgó Voltaire-dráma bemutatójára készülnek a színházban. Milyen érzések, gondolatok Goethében a bemutató estéjén – pár nappal az erfurti találkozás és Napóleon provokáló-hízelgő megjegyzése után? Goethei „pecséttel” látni el a Nagy Másik rögeszméit? Milyen kísértés? Milyen konfliktus Goethében a „világpolgár” és a „német” között? – Az erfurti találkozás további személyes vonatkozása: Goethe több mint harminc éve ifjúként is járt itt (Amália hercegnőnél, Ernő Ágost Konstantin szász-weimari herceg feleségénél) – talán ugyanazokban a szobákban, termekben, ahol most Napóleonnal találkozott? Milyen (gyengéd?) emlékrajzást indított el benne ez az egész más jellegű visszatérés a régi „színhelyre”? Mit jelentett számára személyesen ez a színhely – s mit a hercegnő? (aki épp egy éve halott volt már, 1807-ben hunyt el.)

Téma.

 

*

 

Pontos észrevétel: La Fayette „rádöbbentette korát a tömörség szépségére”; de ez csak azért volt lehetséges, mert korábban azon fáradoztak, hogy „kibogozzák az érzelmeket”.

 

*

 

A cselekmény, dallam.

 

*

 

Tíz évvel ezelőtti jegyzet; N. P. faggat, hogy mi maradt meg bennem a regényindításából (100–120 oldal, azóta abbahagyott vállalkozás). Ezt találom egy cetlin: „Kevés; de ami épp a túlméretezettségétől hat kevésnek. A kihagyás nélkül működő túlérzékenység folyton hullámzó észrevételei, jelzései mögött nehezen kitapintható a váz. Kissé fogódzó nélkül marad az olvasó az érzékenység burjánzásában (nyelvi vonatkozásban is).” Neki mégis az az érzése, hogy folyton kihagy. Persze; minden egyes darabot nem lehet kézbefogni (Broch). Csak a sugalmazó válogatás adhat hírt a totalitásról. A probléma wittgensteini; magáról a maga kimerítően nem nyilatkozhat, a nyelv a nyelvet nem mondhatja ki stb. Ökonómia és megalkuvás problémák. Az értelmezés, a nem ájult, hanem öntudatba horgonyzott megragadás csak a redukció változatai között válogathat? Banális nehézségek; de mindig újra felbukkannak, mindig ugyanazok. A saját nagyon más eszközeivel, de a flaubert-i álom körül köröz: egy regény, mely nem szól semmiről. (Azaz, mikor a totális summája adná ki azt a bizonyos „semmit”; mint a számok összege a végtelent) – Legújabban publikált regényrészletei azonban Fejezetek egy emlékiratból – mintha épp ennek a régi vállalkozásnak-álomnak találnák meg a szuggesztív, járható útját. Parttalan epika-párlatot ígér.

 

*

 

„Csak Isten két keze / van olyan irtózatosan távol / mintha összekulcsolódna” – olvasom Holan egyik versében. Hirtelen asszociációként Bolyai „párhuzamosai” ugranak be: vajon nem ilyen költészetet kell sugároznia a matematika-geometria legvégső bugyrainak is? De Pascal, Simone Weil summázata is lehetne ez a hideg-forró sor.

Másutt írja: „Gyönge a szemem mindig / ha egy ló sír előttem” –, majd ismét másutt: „Amit Isten kigondolt, azt kéne átérezni itt.”

Párhuzamos sorok.

 

*

 

Zsuzsi néni mondja: „A szőlő bálványába ültettem tököt” – „Bálványosra kapáltam” (bakhátasra). – Ilyenkor kell mindig és újra beleszeretnünk a nyelvünkbe. De ahogy a szerelemben sem célszerű agyonhasználni a „szeretlek” szót – író számára sem célszerű, ha minden szavát petárdának tekinti. A ház mégiscsak szerény téglákból épül. Egyedül a Zsuzsi nénik tehetik meg, hogy minden szavuk ékkő legyen – ők önfeledt ártatlanok. Mi azonmód handlékká válunk, ha utánozzuk őket, és semmi nem évül úgy, mint a handlé-portéka. Semmi szó-illuzionizmus tehát. Csupán anyaggá, téglává alvadt illúzió. Nem szemantikai petárda.

 

*

 

Bouhours, a nagy francia jezsuita nyelvész és kritikus volt talán az első, aki kertelés nélkül le merte írni: olyan a tökéletes stílus, mint egy pohár víz, melynek nincs íze. Vitatható norma? Mindenképpen haszonnal vitatható. Szükséges volt egyszer leírni. Hogy például kiegészíteni lehessen: mindenki a maga forrásából öntsön pohár tiszta vizet, melynek úgy nincs íze, hogy egyúttal ő maga az íz. S akkor már nem jöhet szóba, hogy milyen ízről van. A lámpa se mondja: én világítok. Világít.

A stílusról még: a 88 éves Miró így nyilatkozott utolsó interjújában: A stílus nem fontos. Egy irányzat önmagában semmire sem lehet mentség. Én mindig a munkákat néztem és az embereket. – Majd Cage-ről és Duchamp-ról: Cage-nek nem annyira a zenéjét, inkább a gondolkodását találom a legérdekesebbnek. Nagyon emlékeztet engem Duchamp-ra. Duchamp gondolkodása mindig érdekelt. Persze, az ő alkotásaiból nem lehetne olyan múzeumot összeállítani, mint például Rembrandt festményeiből. De Duchamp-nál nem is a kész művek az érdekesek, hanem a gondolatmenet, ahogy eljutott egy-egy műalkotáshoz.

 

*

 

A gáz követi a hajlatokat (neon) – a fény nem. Mutatis mutandis: a gondolat nem – az érzelem igen? A líra alkatilag precízebb, mint a próza.

 

*

 

Nincs virág, nincs virág… – dünnyögöm és sétálok derűsen az őszben. Lappang az érzés, hogy ilyen melankóliában szerettem volna gyermekkorom óta élni. A kedély kicsattanása (aminek végül is nem tudok ellenállni) azzal fenyeget, hogy széttöröm, beomlasztom a dolgok templomkapuját. A legvidámabb remekmű a legszorongatóbban szomorú.

 

*

 

A szivárvány hídjának nem a színek a varázsa, hanem az, hogy nincs lába. A fenséges nyomorékság. Az a handicapünk, hogy csupán nyomorúságosan vagyunk épek. Nem részesülhettünk az istenek mindent felülmúló és bekebelező fogyatékosságaiban. A mi társas-magányunkat összemérni a teljes lét magányával? – Hőseimét, szereplőimét az enyémmel?

 

*

 

Az időnek is van arca, arckifejezése, teste. Hol Nagy Jánosnak, Nagy Eszternek hívják, hol elefántnak, hol franciakulcsnak. Bármiről írunk, az időről írunk.

 

*

 

Néhány útjelzőtábla: A művészet választott igazság (Vigny) – A gondolat természeténél fogva nélkülözi a stílust. – A politika malomkő az irodalom nyakán-hátán. Pisztolylövés a koncert közepén. (Stendhal) – Ahhoz, hogy jól írjunk, el kell vetnünk a közbeeső gondolatokat. (Montesquieu) – A realizmus mindenekelőtt az író szellemi attitűdje, ami a világról alkotott koncepciójának az eredménye. (A fiatal Aragon)

 

*

 

T. de Chardin írja a Nagy Monád c. írásában: „…Már teljesen éj borult Chemin des Dames-ra. Felálltam, hogy a front mögé menjek, szállásomra. De amint visszamentem, hogy mégegyszer lássam a szent Frontvonalakat, az arcvonal meleg és élő csíkját, félbemaradt intuíció fényénél láttam, hogy Valami fenséges és magasrendű Valósággá alakul át. Éreztem, szinte láttam, amint nagy egységgé fonódik… S akkor azokra az elképesztő kataklizmákra gondoltam, melyeknek valaha az állatok voltak a szemtanúi. És akkor úgy tűnt, hogy a lassan alakuló Valami előtt én is olyan állathoz hasonlítok, amelynek lelke öntudatra ébred s összefüggő valóságok csoportjait észleli, de nem képes megérteni, hogy minek a kapcsa tartja össze őket.”

Ez a passzus – valahányszor újraolvasom – elszakíthatatlanul kapcsolódik össze bennem a mindentudó Tolsztoj Andrej hercegének felülmúlhatatlan pillanatával, mikor a harctéren fölnéz az éjszakai égre. Keservesen igaz lehet, hogy T. de Chardin teológiai Teremtés- és teremtődés-víziója nem kis részben azért tud olyan földi esendőséggel hiteles lenni, mert a háborút élményszerűen is érti.

 

*

 

A hopi indián nyelve ahistorikus, a múlt általános fogalmát nem ismeri, a múlt számukra implicite mindig a jelenben játszódik. Az igealak idő szempontjából e nyelven irreleváns. Pergi = menni. Saja pergi = én menni azelőtt (azaz, mentem). Utóbbi nem azonos a mi fogalmaink szerinti múlttal, sokkal inkább múltba transzponált jelen. Ami gyakorlatilag jelenbe transzponált múlt is egyúttal. Mi ezt a fajta – archaikus-organikus életérzést érzékeltetni tudó – nyelvi jelleget és használatot művi módon közelítgetjük. Nálunk a szemlélet és létélmény evidenciájának másságáról van szó, amihez formálódva csiszolódott, alakult ki nyelvünk. Analóg törekvéseink – főképp a prózában – legalábbis jelzik, hogy baj van a kronológia hitelével, az idő megbízhatóságával. Az organikus teljességre – hála a logikai sarkítások szenvedélyének – csupán szüntelen körülírásokkal tudunk utalni – a közvetlen bemutatás-érzékeltetés nyelvben adott közvetlensége és természetessége helyett. Azt gondolom, a magyar nyelv (irodalmi nyelv) különösképpen alkalmassá tehető, hogy az időt hopi módon lebegtessük. Krúdy pl. számtalanszor él vele. Saját terminus technicusom: praesens-plusquam-perfectum. Tulajdonképpen ennek a folyamatosságát érezném a leghitelesebb előadásmódnak. Nem ínyenc-színesítő stílus-variánsként, hanem az organikus szemlélet nyelvi többleteként. Ugyanis nem az igeidők szegényítéséről van ez esetben szó, hanem a még érzékenyebb szolidaritásukról.

 

*

 

„Átmenet évei a végtelenből a végeshez” – Novalis merhetett csak így beszélni az életével és munkájával (Heinrich von Ofterdingen) kapcsolatban. Ő, aki Sophie halála után ezt jegyzi fel: „Este Sophie-hoz mentem (a sírhoz), leírhatatlanul örvendező voltam, felvillanó lelkesültség pillanatai – a sírt porként fújtam el magam elől, évezredek olyanok voltak, mint a pillanatok, közelsége érezhető volt, úgy hittem, mindig elő kell lépnie.” A lányt tizenhárom éves korában ismerte meg és tizenöt évesen temeti el, hogy maradjon utána a kettős élet: a mű – és követni Sophie-t. Utánahalni. Átmenet évei a végesből a végtelenbe – mi csak ezt a banalitást merhetjük leírni.

I/C

 

In memoriam Hajnóczy Péter

Ha volt és marad „ködlovagja” a 70–80-as években kibontakozó irodalmunknak, Hajnóczy Péter mindannyiuk közül az élen fog maradni.

A tudat metszet-hűvös szakadékaiba ezidőben ő ereszkedett le a legvakmerőbben, leggyümölcsözőbben és legkilátástalanabbul. Eleve olyan határok közé internálta magát, ahol kis eséllyel lehetett a szakadékok magas mélységeivel találkozni. Ő „egyszerűen” e mélységek felületébe ásta be magát és ott rendezkedett be hideglelős következetességgel, kartéziánus fegyelemmel. S mintegy kivilágítva hagyta magukra a tényeket, a képeket, a repedésekben megnyilatkozó abszurdot, a megmutatkozni tudó igazságok kietlenül alacsony égboltját. A mámornak (gondolhatunk itt a nietzschei-görög értelemben vett dionüszoszinak egy kibernetizált világba való száműzetésére) – olyan magát boncoló józanságával nézett farkasszemet, ami nélkül az apollói is halványabb, hiteltelenebb.

Rosszul tennék a mi közös „játszmánk” időleges túlélői (kritikusok, mások), ha valamilyen szabványosított „torzónak” akarnák illedelmesíteni az alakját. Téves. A legesendőbben, pátosz és romantika nélkül volt bátor, a szó legegyszerűbb és épp ezért a legkevésbé racionalizálható értelmében. Ő is jakobinus volt, mint híres őse; csak a mi XX. századi „létezési” perünkben. Illetve, abban a bátorságban volt otthon, melynek gyakorlása nem előírásos előfeltétele a „megalkuvó egyensúlyba rendezett egyensúlytalanságnak” – noha utalás is lehetne minden művészetre – mégis nagyon sokszor lét-szükséges és kikerülhetetlen kísérő. És világos: ami nem előfeltétel és mégis szükség, az annak is ad és attól is kap értéket, ami nem ő.

Tudjuk, mindig kevés volt neki a szeretet, ami lehetséges. Ilyenkor tett kísérletet, hogy a legutolsó toronyszobába betörjön, akármilyen áron. Ilyenkor kellett a bármilyen szó, bármilyen közelség, az éjszakai telefon, a talponálló, a nem fokozható meztelenség. Szenvedve attól, hogy bármit áldozunk is fel, még mindig felöltözötten írjuk vagy kopogjuk le az utolsó szavakat, és hogy a szemünket is így fogjuk lehunyni. Egyik kötetét így dedikálta nekem:

Ha mód volna rá, egy idősebb pályatársa üzenné neki, hogy a magány valamiféle érdemrend lehet, csak nem közlik, miért tűzik a mellre.

 

Képeslevelezőlap, odaátra

Dallos Sándor apai jóbarátommá lett, mikor zöldfülű íróként, de száz évesre barázdált férfiként a frontról hazajöttem. A háború utáni inflációs nyáron, néhány író barátjával családias felolvasó esteket tartottak Tolnában; ha másutt nem volt hely, kis falusi templomokban, templomkertekben. Szekszárd volt az utolsó állomásuk. Én akkoriban ott újságíróskodtam, s még nem jutottam végleges döntésre, hogy a háború mocskából alig felocsúdva mitévő legyek. Az a szellemi égbolt, amely ortodox szigorral bontakozni kezdett, inkább sorvezetős palatáblához hasonlított, és nem tiszta papírlaphoz. Az ember rákényszerül hogy sommázva döntsön, ha vele szemben is sommázva döntenek. Ha mocskosan törpe a történelem – meg kell építenünk a magunk történelmét. Huszonévesen pedig könnyű a kalandot mitizálni, az exodust; és jogosnak gondolni azt, ami végülis igaz: az ember ügyét bárhol szolgálhatom a magam módján, ahol hagyják. A Lisztesben, egy diófás présház előtt ültünk, s lopóval hoztam fel a pincehűvös bort. Nekem ez a szertartás akkor már eldöntött búcsúzás volt. Az „irodalom” lehűtve, lelakatolva az útibugyor alján; készen a Rimbaud-i szökésre – éppen csak művek nélkül. Mégis lelkesített az ismeretlen, mely nem közli előre a kiszabott sorsot, hanem hagyja, hogy játszmává legyen. Nyitottá. A völgy, ahová leláttunk, marasztalóan paradicsomi volt; a gálicos tőkesorokon a nyugvó nap éppen azt az árnyalatot keverte ki, melyen már nem csak áthallatszanak a neszek, hanem rákarcolódnak. Csak a véglegesség tud ennyire törékeny lenni. Sándor mozdíthatatlan gazdaként ült mellettem. Már sejthette a szavaimból, hogy milyen exodusra készülődöm; s nyilván úgy akart megzavarni, mintha másról beszélne: „Hát ezt próbáld elküldeni egy képeslapon!” – mondta, s körbemutatott. Sok évvel később, Szigligeten, Füst Milán behívott párunkat a szobájába, és felolvasott egy verset, éppen aznap írta. Címet később adott neki: Egy tesszáliai költő az Erinniszekhez. Mi célja lehet még az öreg költőnek? – „S mi a célja? Sírjának barna pereme, igen az, Mert Tesszáliában barna az anyaföld.” Ebből a gyönyörű két sorból hasonló predesztinált csend sugárzik, mint annakidején a Lisztes völgyéből – nemcsak áthallatszanak rajta az otthoni neszek, hanem rákarcolódnak. És mégsem postázható. Vagy mégis? Csodáltam Füst Milán költészetét, szerettem „indulatát” a művészetben, esztétikai előadásaira bejártam az egyetemre. Az ő két sora is lebeszélt a „szökésről”. Másfajta kalandban, exodusban lett részem, mint ami felé elindultam. Magyar író lettem. Ki mondhatja el, hogy maga dönt, noha senki más nem dönthet helyette?

A katarzis előszobájában

Most bontakozó prózairodalmunk fontos állomása Esterházy Péter Termelési regénye. Nem csupán azért, mert ritka önfeledtséggel és erudícióval megírt könyv, hanem azért is, mert – nálunk egyébként szokatlan módon – kimunkált tudatossággal reflektál is önmagára. Önfeledt és átgondoltan programozott. S éppen ennek az utóbbinak a gyümölcse a többszörösen rétegezett szerkezet, mely a régi leleménynek – regény a regényben – olyan újragondolása, hogy ne csak az „általános” mondanivaló elmélyítését szolgálja, hanem e mondanivaló speciálisan magyar, mai és tegnapi, közép-kelet-európai vetületét is távlatos iróniával segítse hozzá az elmondhatósághoz. Nálunk ugyancsak szokatlan eleganciával. Mindez külön elemzést érdemelne, de ezúttal másképp szeretnék közelíteni a regényhez.

Olvastam kritikákat, hallottam sereg magánvéleményt. A legvisszatérőbb megállapítás és észrevétel, hogy a regény frivol, inkább játékosan ironikus derűje, továbbá az a gesztus és anyagkezelés, ahogy a dolgok fölé hajol, kézbe veszi és elejti őket; ahogy értelmez, majd az értelmezést fájdalom-, sőt katarzismentessé teszi; ahogy a szart, bűntevést és igazságtalanságot – személyes és történelmi létünk emez árnyékosabb ékköveit – ugyanazzal a derűvel érintgeti, mint mást. S hogy az így hangszerelt tény- és anyagkezelés már-már megengedhetetlen egy olyan világban, ahol és amikor… Egyszóval, hogy ez a következetesen fungáló derű végül is megfosztja a szerzőt attól, hogy olyan mélységet világítson be, ahol a dolgok valódi lényege megragadható. Amennyire spontán és példákkal igazolható egy ilyen észrevétel, legalább annyira felületes is. Esterházy derűje – értsük tágasabban, mondjunk létezési derűt – nyilván és minden jel szerint alkati; s ez ilyen értelemben az ő magánügye. A mi számunkra az lehet csupán érdekes, hogy mint írói alapállás és alaphang, valóban redukálttá teszi-e a világát, illetve korlátozza-e az eszközöket, amelyekkel írói világát építi. Azt hiszem, igen is, nem is. A dolog bonyolult. Mintha abban akarnánk tételes döntést hozni, hogy a derű csipeszével, gesztusával meg lehet-e ragadni azt a tűnékeny, szép, borzalmas kiismerhetetlenséget, ami a közegünk. Tény, hogy az átfogó lét- és életélményről hírt adó művek – még ha a hit útját járják is – a borzasztóságok fekete lukjai felé közelítenek. Valahol itt van az örökérvényű „lektűrök” és az engesztelhetetlenül keresztre feszítő művek határvidéke; ahol szükségszerűen el is válik az útjuk. Tételes döntésre mindazonáltal nincs mód. A „derűs” anyagkezelést a fenti meggondolással megkérdőjelezni nem lehet, legfeljebb egy más végletű alkat elfogultsága kísérletezhet effélével – ami hatálytalan.

Gyümölcsözőbb volna – Esterházy esetében különösen – ha annak nyomoznánk utána, hogy anyagkezelésének melyek a nemzedéki, történelmi mozgatói; van-e benne olyan elaborálásra való törekvés, olyan személyes és történelmi helyzetfelismerés, társadalmi tapasztalat, még általánosabban: olyan lét-tapasztalat az előbbiek hatására, amely a „derűs” anyagkezelést – ha nem is végleges választással, de itt és most – a járható utak közül még a leginkább hitelesíti számára. Ti. hogy még ezen az úton közelíthet meg leginkább egy igényeinek megfelelő teljességet. S mindez már kapcsolódna ahhoz az új és közös hangvételhez, mely a bontakozó új prózánkból – a különbségek ellenére is – kihallható.

Sokszor fogalmazódik meg fiatalok-fiatalabbak részéről olyasmi, hogy számukra nemcsak idegen, de végső soron célját vesztett is egy olyan irodalom erőszakolása, egy olyan komor hegymászás, mely folyton csúcsokat akar elérni, amelyek netán nincsenek is – vagy úgysem tudhatunk meg róluk semmit. Ez persze egyszerűsítő jelzése egy önmagában nagyon összetett írói-alkotói közérzetnek. S ami még fontosabb: nemzedéki közérzetnek. A csúcsok, a „netán nincsenek is” csúcsok, persze, minden elhárító és távolságtartó döntés ellenére is megmaradnak annak, amik: a teljes világnak, amely nem én vagyok. Amely úgy tesz a maga alkatrészévé, hogy igazában nem avat be önmagába, nem is igényli, hogy beleavatódjak; egzisztál a maga áthatolhatatlan tömbszerűségében, indok nélkül tipor és fölemel, a saját értelmességéről nem ad felvilágosítást – és így tovább. Vagyis teljességgel ésszerűnek vehető, ha mindezt – a szó művészi értelmében is – nem hajszoló kihívásnak tekintjük, hanem a hibás kérdésfeltevések felelősének. Van azonban egy más univerzum, amely érdemben faggatható; más ablak, ahonnét kinézve a világ – ha nem is értelmezhető megnyugtatóan – legalább a véleményünk pányvájába fogható: s ez az én-központú megragadás. (Aminek természetesen semmi köze az első személyű előadásmódhoz.) Amiről itt szó van: a világra alkalmazott nem-személyes kivetítések „klasszikus” sémáinak (amely magát optimálisan „tárgyilagosnak” értékeli) tudatos visszavonása, és tudatos visszavonulás az én mikrokozmoszába: azzal a reménnyel (vagy akár meggyőződéssel), hogy ott a makrokozmosz lényege és értelme is jobban megvilágosodhat. Sőt talán másutt nem is, csak ott. Így nyer polgárjogot minden eddiginél jobban – mert az előzmények itt sem hiányoznak – az intim-személyes szféra eluralkodása, nem egy esetben elefantizmusa; egy olyan bensőségesség, mely az általános érvényességét épp azzal próbálja elérni, hogy mind jobban totalizálja a személyességet: remélve, hogy éppen ez hozza majd mozgásba az olvasó személyességét is – a két tükör összevillan, s mintegy tudósítják egymást: „Nálad így?” – „Nálam így.” S létrejön egy kapcsolat, melybe a kiismerhetetlen „csúcsokat” alig vagy szinte be se kellett vonni. Talán mondani se kell, mennyire más itt az igény s a lehetséges eredmény, mint ott, ahol a világ a maga megfoghatatlanságával in extenso próbál beáramlani a műbe. (Pl. a Száz év magányban; vagy az egyetlen tudat mégsem privatizáló vonatkozásrendszerében, az Ulyssesben.)

Mindezt nagyon sarkítva mondtam el egy tendenciáról, mely más-más módon és mértékben jelentkezik legjobb fiatal prózaíróinknál. A legvégletesebben Tandorinál, a legálcázottabb nyomjelekkel Nádasnál. Esterházy frivol középhelyezett; s ezt nem csupán a „derűs” anyagkezelésével éri el. Privatizáló, én-központú anyagkezelés – bár inkább csak a beállítottságot tágítja ki szükségszerűen – olyan területekre is elsodorja, ahol a világ harsányan kínálja nyersanyagát. A derűnek ugyanis – mivel lényegénél fogva élet-kíváncsi és nem válogatós – nincs módja arisztokratikusan kiszűrni és elhárítani a jelenségek gazdagságát. Befogadja a hálójába. Ellentétben a már eleve alkotói szemléletté, sőt életfilozófiává fejlesztett én-központú kisvilág-teremtéssel, mely – ha valóban következetes – alig kerülheti el, hogy aggályosan gépiessé, már-már magánérdekűvé ne váljon. Némiképp az egynemű gazdagság bosszújaként. (A leglátványosabban Tandori veszélyzónája ez.)

Aminek Esterházy anyagkezelése valóban ellenáll: az igazán katartikus ütközés. Ez ugyan nem helyettesíthető, de valami mégis kárpótol érte: az állandóan működtetett irónia, a bármilyen életténnyel szemben kijátszott játékos-komoly nárcizmus és exhibíció ellenpontozása. Amivel egyúttal azt is eléri, hogy „médiumai” – melyeket s akiket a privatizálásnak és én-központúságnak többnyire alávet, illetve kitesz – nem sínylik meg ezt az írói figyelmet, magukat is képesek adni, nemcsak az írót illusztrálják – azaz, nem azért ítélődnek elsősorban életre, hogy viviszekcióra kiválasztott médiumai legyenek egy túltengő alanyiságnak. Sőt, kétértelmű a saját alanyiságának további szublimálása a választott Mester-Ego, a Goethe-Eckermann párhuzam, mellyel úgy álcáz mindvégig, hogy fel is hívja rá a figyelmet: vagyis ironikus álcázásról van szó az el- és kimondhatóság érdekében. Végül mindez, együtt, rafináltan „érintőleges” valóságkritikát és -értelmezést tesz lehetővé, mely nem nélkülözi a szembesülésre késztető racionális keménységet sem; katarzis nélkül.

Hogy aztán a derű katarzisa mi lehet? Nyilván az hozza meg a választ, ha ez a derű többé nem tud már ugyanaz lenni; csak másképp ugyanaz.

 

Vonalak, születés

Csupán műveket kedvelő képnéző szenvedélyt mondhatok a magaménak, s feltehető, hogy a képnézők nagy része rokonom.

Vagyis ártatlanul meditálok a Százados úti műteremben. Átütőbb, személyesebb és filozofikusabb konfesszió kínálja itt magát, mint amilyennel a hagyományos izmus-felekezetek manapság egyre-másra szolgálnak. Megkapó gyűjtemény: minden ízében archaikus ámulat és áhítat járja át. Az érzékenységnek olyan minősége ez, ami nélkül csak ismereti benyomásaink lehetnek a világról, de nem megértésbe ágyazódó sejtelmeink. És ugyan mit ér a diadalmas ismeret, ha megfejti a soros rejtvényeket, csupán hiányzik belőle a megértés törvényeken kívüli, immár kifejezhetetlen többlete! Pontosan tudjuk, mit ér ez a többlet – ha mondjuk átlapozzuk a lebilincselő technikák világ-árjegyzékét; majd leülünk utána egy haldokló mellé, és elbeszélgetünk vele. Hatásvadász példa, de ehelyütt talán mégsem az. Sőt, tekintsük kiindulópontnak. Találok itt egy szerény fotókompozíciót: Rekviem az édesapáért. Nem kell eltitkolni: a művész édesapjáért. Templomrészlet, szószék, szószékről lelépő pap alakja, majd ahogy távolodik a szószéktől – de jelzésként talán elég is ennyi. Fázisokra tördelt alak, miliő- és sorstöredék, egy hajdani folyamatosság férfiasan tartózkodó sikolya. Vagy éppenséggel ars poetica is? A fázisokban megragadott létélmény számos más képen is visszatér majd. A széttört és lehulló kő diribdarabjainak súlytalanságba idegenített magánya, például. Vajon az összerendeződés előfázisában látjuk a diribdarabokat? Vagy egy fizikánkon túli egység-látomásról van szó? A fenyegető artisztikummal megmunkált fakés áthatol az üvegen; a fa a fán; a szilárd a szilárdon, látható erőkifejtés és kataklizma nélkül. Vajon mindez az áthatolás természetességének a víziója, az abszurdnak és a legegyszerűbb evidenciáknak a lírája? Olyan arché-képzetek fölidézése, melyekben az anyag rokon azzal, ami – úgymond – nem-anyag? Amikor a „valaminek” a születése még nem elválasztható attól, amit mi okos tudatlansággal – nemlétnek gondolunk? Holott lehet, hogy minden folyamatosan együtt van, s csupán mi kategorizálunk, kronologizálunk? Ilyenkor foghat el bennünket az ámulat és áhítat: hogy milyen hallatlan érzékenységgel és sokat-tudással nem tudjuk, amit tudni vélünk. Egy ilyen ars poeticának van azonban további kínzó és művészileg különösen termékenyítő vetülete is. Az tudniillik, hogy egyáltalán és csakugyan: lehet-e elnyugodott folyamatosság? Nem úgy van-e inkább, hogy minden létező egy Kapu előtt tolong, ahol előbb megkísérli magát, megkísérli a maga egyetlen lehetséges formáját; ahol minden sugárzó eldöntetlenségben időzik, precíz bizonytalanban – s ahol maga a létrejövés az élethosszig tartó Nagy Kaland, a Bensőséges Küldetés? És nincs is más, csak ez a Folyamat?

Vajon így van-e ez? Akit megérint az ilyesmi, az mindenesetre be lesz oltva a dilemmával, hogy amit véglegesnek és kimerítőnek gondolhatunk, az mély rokonságban van a ráfogással. Boldog kor, amelyik nem ismerte ezt a dilemmát. Szabados Árpád – úgy érzem – bárminő pikturális ráfogás helyett a teremtő eldöntetlenséghez vonzódik. Ha igaz ez az észrevétel, kép- és látványépítő törekvését legalapvetőbben az jellemzi, hogy magának a létesülésnek célrafutóan indeterminált alak- és formaváltozásait puhatolja és felmutassa. Képvilága dinamikus készenlét a megvalósulás előszobájában. Sodró és iramló híradás a Káosz rejtett struktúrájáról – s épp ennek felel meg a tűéles vonalak, a foltok és elúszó maszatolódások prelogikus rendje, a látszat-hevenyészettség. Hiszen a Káosz csupán a bepillantásunk mélységétől függően „kaotikus” – s végre is a fázisaira tördelt Szent Embrió minden eleme ott van benne, akár kihalásszuk, akár nem. Szabados Árpádot ez a halászat vonzza. Képei a teljesnek és a harmóniának az előzményét gyónják meg, a vajúdást. S mindezt egy olyan térben, mely kizárólag attól létezik, hogy létesülések színtere. Sosem pikturális üres tér, amely valamelyest – paradox módon – láthatóvá is tehető. Szabadosnál ez még ösztönző problémaként sem létezik. Elsősorban olyan tárgyi adalékok, forma- és alakkezdemények foglalkoztatják, melyek úgy lebegnek a tetten ért létesülés pillanatában, mint kipányvázatlan csillagok – várva és felkészülve arra, hogy a tér emberi módon köréjük szelídüljön. Tragikum és mesei reménykedés határvidéke ez. Bizalom a születésben – és szorongás is tőle. Bizonyára innét van, hogy képei legtöbbjén a tárgyak valamiféle csészealj-szomorúságot sugároznak – a még nem domesztikált térben. Színei frivol intimitással hárítják el az összebékítő átmeneteket és árnyalatokat. Ugyanakkor a formák, alakzatok és vonalak játékos revolúciójáról is beszélhetnénk. Ez abból az ironikus bölcsességből sejtet meg valamit, hogy netán a létezés és a dolgok önléte függetlenebb derű, mint ahogy azt elmúlásunk tragikus igézetében gondolni szeretjük. Talán olyan, önmagát felülmúló játék is eleme a világnak, ami a maga kedvére funkcionál; mert a kedv – ha jól és egyetemesen értjük a lényeget – megváltó lendület, szárnyalás, elan vital. S ki tudja, talán még a puszta működésben is lappang valamiféle tragikumra érzéketlen, számunkra felfoghatatlan mosoly. Buddha mosolyog. Nagyon európaian azt tehetnénk fel, hogy a H₂ mosolyogva egyesül az O-val. Ez a piktúra sejt és közvetít valamit ebből a mosolyból. Mit ajánlhatnék? Adjuk át magunkat e képek eldöntetlenségben időző lírájának, mesekép-fantáziájának, vagy a régi mesterek módján kidolgozott egyes tárgyi adalékainak: fölfedezhetjük bennük a megjelenés kertelés nélküli örömét és az egyidejűleg relativizáló öniróniát. Mintha az ontológiai Nagy Játékos mögöttes kéznyomára figyelne Szabados, és az ezekkel rokon „hullámhosszokat” fogná. Ritka és rendhagyó jelenség a mi műanyagból párolt szellemi éghajlatunk alatt. Ezt a dimenziót fölérezni és hírt adni róla: csak az archaikus ámulat és áhítat képességének az adománya lehet.

Társaink, a dolgok, mindig túldobják magukat a fölfejthető törvényszerűségek sáncán – hogy ismét univerzális költészetté szerveződjenek. Ennek a költészetnek soha nincs záróstrófája. Az ilyen ihletésű piktúra ezért nem lezárható, befejezhető, a folytonos létesülésben lélegzik. Ha jól értem, Szabadosnak ez a választott hitvallása. A mindig várandós életre szavaz.

 

In memoriam Bálint Endre

Szeminárium a Dunán

Az volna a feladatunk, hogy vitára ösztönző beszélgetést kezdeményezzünk mai irodalmunkról, az újdonságként értékelhető jelenségekről, az előzmények motivációiról, a lehetséges távlatokról.

Előljáróban egy általános megjegyzést szeretnék tenni mai irodalmunk pozícióját illetően. Többször megfogalmazódott a vád, hogy irodalmunk veszedelmesen távolodik, sőt el is szakad – úgymond – a „nemzeti gyökerektől”. Hogy eszmei-szellemi kozmopolitizmus fenyegeti. A vád, enyhébb szóval az aggodalom mögött nem nehéz felfedezni az áldatlanul manipulált és sanda célzattal utóéletre szorított népi-urbánus vita hiszterizált, valójában mindenestől poros szempontjait és előítéleteit. Sajnálatos, de még mindig szükséges elmondani, hogy nincs ennél vagy amannál „magyarabb” írás. Csak „jó” mű és írás van. S ha azt magyarul írják – mert a szerző ezt érzi hivatásának –, akkor az elszakíthatatlanul hozzá fog tartozni a „nemzeti gyökerekhez”. Mert hová is tartozhatna máshová. A „nemzeti gyökér” nem szent-tehén-kályha, amit egyetlen csempefajtából építettek meg valaha a pusztákon, hanem, hála isten, örökösen módosuló, gazdagodó, változó pásztortűz, búbos kemence, vaskályha, radiátor, konvektor, infrasugárzó: mindegyikhez mi adtuk és adjuk, mi szenvedtük és szenvedjük meg a fűtőanyagot. Egyszer már megéltük a szelektált „haladó hagyományok” időszakát, ami – akármi volt is a szándék – egyetemes kultúránkat csonkította meg barbárul. Ne kezdjünk hát éppen mi „szelektálni”, mégha más motivációk alapján is. A barbárságot semmilyen címke nem menti. De nem akarom a kérdést tovább göngyölni. Talán ennyiből is kitetszik: ma bontakozó irodalmunkat messzemenően hűséges irodalomnak érzem. Csupán a hűséget mélyebb fekvésben, kevésbé hivalkodóan, higgadt ragaszkodással, csábító ködöktől mentesen, fokozottabb világirodalmi kitekintéssel tudja és akarja vállalni. Nincs tehát törés az eszmei-szellemi folytonosságban. Ha volt ilyen, arra az ’50-es években lehetett aggódva felfigyelni.

Mindebből máris következik számos téma-góc, ami tárgyunk megvitatásánál aligha megkerülhető. Csak kapásból néhány közülük: a provinciálisnak és egyetemesnek megváltozott távlatai – a „nemzeti irodalom” fogalmi újraértelmezése – az esztétikai normák világszerte tapasztalható hangsúlyeltolódása és az ehhez való felzárkózás folyamata – a műfajok és műfaji elemek látványosan rendhagyó formációinak korántsem öncélú szerepe és elkerülhetetlensége – az új médiák forma- és eszköztárt befolyásoló hatása – a tradíciók vállalásának, bizonyos tradíciók elhárításának új indítékai – a mindezt elvontabban is meghatározó modern létélmény – az alkotás eddiginél sarkítottabb erkölcsi dilemmái – az írói lét éthosza.

S még folytathatnánk. A hozzászólásoktól várjuk a folytatást és részletezést.

A magam részéről három jelenséget említenék, melyekhez – véleményem szerint – sok más is visszakapcsolható, ami irodalmunk legjobb teljesítményeit jellemezni látszik. Egyik sem olyan azonban, amely nem szerves folyamat gyümölcse volna. Ha ma jelentős fordulat bontakozásáról beszélhetünk, a szakelemzés nyilván kimutathatja, hogy ehhez a közeli és közvetlen előzményt – a klasszikus előzmények mellett – az elmúlt huszonöt év magányos műhelyei teremtették meg, javarészt szüntelenül támadott munkásságukkal. A fejfa nem kevés; a temetők helyén viszont töményebb a humusz. Sine ira et studio lehet ezt már megállapítani, mert a legfontosabb ablakok már kinyíltak; ha nincsenek is éppen kitámasztva, vihar esetére. És annak se látom jelét, hogy a fiatalabb nemzedék ezt az előzményt ködösíteni akarná. Ellenkezőleg. Ami további bizonyíték, hogy „hűséges” irodalom a mai. Csupán a hűségben is a maga autonómiáját igényli, és elhárítja a felkínált pórázokat.

Megvitatásra szánt első megjegyzésem az idő és múlt szemléletére vonatkozik. Ennek a nem újkeletű jelenségnek általánosabb jegyeit húsz éve egy bécsi konferencián – ahol a tradíció és forradalom volt a vitatéma – így próbáltam körvonalazni:

A ma emberének nemcsak a tudománya változott meg, de létezésének a tónusa is. Időzavarba és időeufóriába estünk. A csábítóan szubjektív távlatok mellett az eddiginél mérhetetlenül személytelenebb univerzum nyílt meg előttünk, melyből kilopódott minden kitüntetett fogódzó. Ez arra kényszerít, hogy minden tényt és tendenciát a maga ellentétével együtt vegyünk figyelembe. Így viszont objektivitásunk sem lehet több, mint prolongált munkahipotézis, aminek nincs végső próbája. És ezt csak okos skizofréniával lehet elviselni. A kiiktatott abszolút helyébe pillanatról-pillanatra teremtjük meg az alkalmi-abszolútot, a pillanat elképzelését a relatív időtlenről és végesről. Ennek a következményei igen sokrétűek. A múlt értékei nem devalválódtak, inkább arról van szó, hogy történelmiségük tekintélye lett kevésbé autonóm. Nem múltról és jelenről akarunk tudni, hanem a lét és az emberi relációk egyidejűsített történelméről. Nem kizárólagosságként csodálni a múlt örökségét, hanem belerántva a mába, ha kell, tiszteletlenül, s mintegy megfosztva a saját idejétől. Mintha a történelmiség megszüntetését keresnénk; és ez nem a megtagadás gesztusa, hanem a mélyebb megértés kísérlete. Inzultáló jelenlétté szeretnénk tenni, hogy a mi érdeklődésünk szubjektivizálása révén kapja meg a történelmi hitelességét is. Az aktualitás erotikájával akarunk hálni vele.

Mai irodalmunk szemlélete és az ennek megfelelő technikák – úgy vélem – világosan utalnak egy ilyen folyamatra is. Akkor pedig nem késésben, hanem ezúttal szinkronban vagyunk a világirodalmi trendek egyik legjelentősebbikével – elég csak a grúz Okudzsavát említeni az egyik póluson, a másikon szinte összességében a dél-amerikai irodalmat. A jelenségnek azonban van specifikuma is nálunk. Olyan műfajokat, műfaji fogásokat és elemeket emelt ki látszólagos honi porosságukból, amelyek épp a kontraszthatás révén egy mechanikusan civilizálódó világ és társadalom problémáit – pozitív sokkolásként – még egy archaikusan nem múló kódrendszeren is képes áttükröztetni. Gondolok itt a mitikus-mitologikus vonatkozások fokozottabb szerepére, és a mintájuk nyomán születő szerkesztési és kompozíciós újításokra. Az anekdota és anekdotikusság esetében pedig egy már-már bénító örökség kap egyre inkább új funkciót: ez a nagy hagyományú, zsongítóan titkos nyelv, amelyen bármikor ki lehetett mondani az „iszonyút”, anélkül, hogy ki kellett volna mondani. S ami egyúttal a katartikus megütközés behízelgő oldását is jelentette. Ahogy viszont ma jelentkezik és megifjul, egészen más célzatú. Segítő közege és szövete a mitikus-mitologikus építkezésnek, és a mind fölé emelkedő iróniának. Azt a típusú iróniát vélem számos műben felfedezni, amiben például a cseh géniusz olyan gazdag s a miénkben olyan ritka madár. A felülemelkedés megbocsátó kíméletlenségére gondolok, ami a pátosz, a rendíthetetlen komorság helyett a csendes esőzés viszonylataiban érti meg s szemléli a végre is pusztulásra ítélt szorgoskodásokat. Mindehhez pedig valóban az kell, hogy az időben másképp higgyünk és a múltat másképp lássuk, mint eddig.

Második megvitatásra szánt megjegyzésem – belső logikája szerint – kapcsolódik az előbbihez. Kilépve, vagy legalábbis kilépőben a nemzeti és egyéb katekizmusok önismétlő linearitásából (amire egyébként az epigon dogmatizmusok és konzervativizmusok szoktak illetéktelenül hivatkozni, hogy a gyökeresen más szenvedéstörténetű klasszicizmusok tekintélyével próbálják hitelesíteni magukat) – szabadabb lélegzetvétellel kezdjük fölfedezni az áthallások, a lappangó összefüggések új távlatokat nyitó dimenzióját. Az illúziókat dagasztó ál-objektivitás helyett egyre több műben látunk elmozdulást (vagy már sikeresen többet) a felelősségteljes, vagyis az önreflektáló, magát is megkérdőjelezni képes szubjektivitás felé. Olyasmit sugallva, hogy a szubjektív korántsem ellentéte és ellensége az objektívnak – mint ahogy a foncsor sem ellentéte és ellensége a tükörnek. Szimbiózisuk az áhított csoda, s nem az, ha marcona eszmei elkötelezettséggel szembeállítjuk őket. Hogy ez miért van így, és miért korszerű, hogy így legyen, talán nem itt kellene most részletezni, inkább a vitában kitérni rá. Legfeljebb annyit hangpendítésül, amit egyszer József Attilával kapcsolatban jegyeztem föl magamnak: „A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog” – ez a szív a legnagyobb modernkori nagyságrendek közé tartozik, és a közérzete is ennek megfelelő. Annyira élesen önmaga és önmagára utalt, hogy nem érezheti másképp: határtalan és visszhangtalan tér rabja. A közérzet itt a szubjektív lét, az elhatároltság olyan mértékű felfokozhatóságát éli meg, ami ugyanakkor meg is szabadít annak korlátaitól. Vagyis, ami megszenvedett szubjektív, már olyan ojektivitással lehet rokon, amihez képest az értelem objektivitása csak közelítés. – Nekem mindig gyanús volt, hogy a maga mélyebb valóságában akkor értettem meg az embert és a Históriát, mikor már-már jegessé fokozódó szubjektív elborultsággal elesett bajtársainkból építettünk lövősáncot. Ott éltem meg, mi az objektív bepillantás, nem a történelemkönyvek lapjain. S vajon az író, az irodalom milyen más ablakon keresztül pillanthatna hitelesen és maradandóan a világra?

Végül az utolsó megjegyzésem is szerves folytatása az előbbi kettőnek. Alig tagadható, hogy az irracionális, ezoterikus, fantasztikus, abszurd, mesei és az ezekkel rokon szférák jelentősége irodalmunkban megnőtt. Közvetlenül vagy áttételesen motiválják a valóságszemléletet, a történést, az ábrázolást, az értelmezést. Ez minden jel szerint annak a „mágikus” (vagy mondjam: természettudományunk végkövetkeztetéseitől sem messze eső) létélménynek a következménye, hogy a dolgok pusztán szomatikus megközelítése és skatulyázása csak felületi tudósítást eredményezhet. A művekben több a rejtély, a megoldatlanság, mint eddig. Több a leárnyékolt zug, a töredékesség és a töredék maga. S ez egyáltalán nem úgy jelentkezik, mint meghátrálás, hanem úgy, mint a totalitás új kódrendszere, emblémája. Mi, akik a következő napokat sem tudhatjuk biztosnak és kiszámíthatónak, minden bizonnyal a legtermészetesebb belső hitelességgel teszünk kísérletet arra, hogy valóságunk tablóját, a szakadékokat és az átmeneti réteket ne a tegnapi eszközökkel próbáljuk műbe sűríteni. Korunkkal adekvát lehetőségeinket és eszközeinket kell kutatnunk-keresnünk, sosem függetlenül a valóságtól és az igazságtól. Ezeknek mellőzése más hatalmak luxusa; sosem a szellemé. Tanácstalan és értetlen olvasóinknak is gondolniuk kellene erre.

Két kiegészítő észrevétel kívánkoznék ide. Az egyik, hogy az avantgard, illetve neoavantgard – ha megkésve is, de mindenképpen hiányt pótolva és teljesebbé téve irodalmunk spektrumát – nem kis részben az itt vázolt létélményre válaszolt és kapott mozgalomszerűen erőre – mihelyt nagyobb játék– és publikációs térhez jutott. Ami nagyjában egybe is esett az egyéb modern irányzatok megerősödésével. Ez is mutatja, hogy a külső intézkedések milyen mélyen és nemzedékre szólóan tudnak sikerrel beavatkozni egy irodalom spontán és természetes fejlődésébe. Jóllehet a megszületni akaró gyümölcsök mégiscsak megszületnek. S ez legalábbis el kellene, hogy gondolkoztasson.

A másik észrevétel inkább akadémikus. Joggal tűnhet fel, hogy irodalmunkból – milyen tartósan már – még a kísérlete is hiányzik az igazán nagyigényű totális társadalomábrázolásnak. Gondolhatjuk, hogy a kor alkotói igényei mások, s éppen a kor jellege nem kedvez a totális megragadásnak. Amiben van sok igazság. Ám a világirodalom mégsincs híjával az ilyen vállalkozásoknak. Ezzel kapcsolatban valóban akadémikus szinten gondolkodhatunk el azon, hogy vajon születhet-e egyáltalán totálisabb társadalomábrázolás ott és akkor, ahol az egyén és társadalom létviszonyai és adottságai számos területen nem megközelíthetők az igényes és megvesztegethetetlen etikájú írói szókimondással, vagy csak meghatározott tilalomfák között közelíthetők meg. Meggyőződésem, hogy ez a körülmény irodalmunk irányzatait és téma-kereteit nem elhanyagolható módon befolyásolta. Illetve, fejlődését továbbra is téma-specifikusan teheti, még olyan tolerancia mellett is, mint amilyen nálunk pillanatnyilag biztosítva van.

Röviden ennyi volna, amivel hozzájárulnék a beszélgetés megindításához. Összegezve: mégis az a benyomásom, hogy irodalmunk ma a szemlélet- és horizont-tágulás időszakát éli. Nem beszéltem az új vonások és jelenségek torzulási lehetőségéről, a mindig kísértő egyoldalúság mániáiról, a technikák és módszerek öncélú halmozásáról, hasonlókról. Vagyis a tehetséges hamisságról, a megtévesztő ürességről. Mert akad mindegyikből.

Csak szívvel szabad és lehet írni – vallotta az idős Faulkner a Nobel-díj átvételekor. Ne tévesszen meg bennünket a megfogalmazás lírája. Kíméletlenül van igaza.

 

A valóság édességéről

– sosem lehettek illúzióink. A História éppúgy beleteszi a maga keserű piruláit, mint a személyes lét üzemzavarai.

Kukorelly Endre kötetének már csak azért is szerencsés és találó a címe, mert versvilágában és hangjában van annyi hökkentő, jóllehet szordínóssá csitított és mélyebb áramlású eredetiség, hogy az édesség poklának, és a pokol édességének új és friss hátterét világítsa meg.

Nemzedéktársai közül talán ő figyelmeztet a legmarkánsabban az egyszerűre, az abszurd idill és a provokálóan nyilvánossá tett, sőt a nevetségességig fokozott védtelenség nélkülözhetetlen távlataira. Sürgetően fontosnak ismeri fel a fellegjáró gondolatok korszerű árleszállítását, a pátosz lemeztelenítését, az érzés és érzelmek intim kicsontozását, az idolok körüli ködoszlatást.

S teszi ezt mindvégig úgy, mint aki eltökélte, hogy „szelíd motorosként” bógnizik a mindennapok nyílt és álcázott tankjai, lövészárkai, és az annyi gonddal föllógatott mézesmadzagok között.

Általánosítva úgy is fogalmazhatnék, hogy hangvételében és versvilágában – mutatis mutandis – egy egész nemzedék villantja elő a maga „tétlen” radikalizmusának tisztán megóvott vízjeleit – anélkül, hogy közben koturnust öltve akarna érvelni vagy éppenséggel diktatorikusan állítani valamit.

Ehelyett csupán sejt, ráérez és sugalmaz – autonóm esendőséggel.

Beleszőve mindebbe a felelősségteljes komolytalanságot, a tényekkel maskarázó blaszfémiát.

Miközben a szomorú bohócok biztonságával sikerült neki ott is rálelni az igazság áhítatára, ahol a felületes szem és figyelem esetleg csak egy bicsaklott humor-foszlányba, elkapott röhejbe-mosolyba, az irónia groteszkjébe vél beleütközni.

Mindezekből következik, hogy verseinek legtöbbjét pengeélesre kimunkált együgyűség lengi át, méghozzá olyan desztillált töménységgel, hogy belső és külső valóságunk megcsúfolt és megtiport tényei szinte familiáris bőséggel találhatók meg benne.

Az említettek természetesen sommázó címszavai csupán egy lehetséges elemzésnek – ami talán meg is haladná már a kompetenciámat. Így a továbbiakban is csak rövid villanásokra vállalkozom.

Például annak a banális kiemelésére, hogy ez a költészet – akarva és akaratlanul is – költői.

Úgy értem ezt, hogy a szó legegyszerűbb és legrangosabb értelmében lírai sugárzása, megemésztettsége és megszenvedettsége van. Afelől azonban már nem vagyok meggyőződve, hogy egy ilyen lehetőség, illetve dicséretféle nem hangzik-e kissé kompromittálóan manapság. Ugyanis a legfrissebb költészeti kihívásokkal kapcsolatos emelkedett félreértések meglehetősen rossz hírbe hozták az úgynevezett líraiságot. Úgymond, inkább idejétmúlt kölönc az, mint röptető szárny ama úton, mely a költészet táguló világegyetemébe vezet. Még a kívülálló is érzékeli, hogy a „berkekben” milyen szemellenzősen naiv versengések és hierarchizálási manipulációk folynak az avantgard, a neoavantgard, a pusztán modern-modernista, valamint a tradicionális formációk s hangvételek képviselői és csoportjai között. Mindenesetre a szándékok és törekvések kiélezett különbözősége számos olyan tanulsággal jár, ami éppenséggel kapóra jön, hogy bizonyos félreértések helyébe a sajátos funkciók biztosabb felismerése kerüljön.

Ezt szeretném egy kicsit világosabbá tenni.

Próbáljunk elképzelni egy olyan alkotói éghajlatot, melynek kiélése során elgondolkoztatóan világlik ki, hogy bizonyos szabadjára engedett automatizmusok, valamint egy rejtjeles-rejtvényszerű összefüggésekkel operáló tudatosság formációinak milyen meglepő az azonossága.

Vajon ellentmondás ez? Nem hiszem.

Feltehetően azért van ez így, mert a tudatosság – abbéli igyekvésében, hogy túllépjen önmagán – végre is nagyon kis eséllyel tud lényegszerűen többet és mást produkálni, mint egy bármilyen mélyről jövő automatizmus ugyancsak rejtjeles-rejtvényszerű kaleidoszkóp-mechanikussága.

Ugyanis mindkét esetben – a módszer öntörvénye folytán – hiányozni fog (vagy csak csonkán érvényesülhet) a tettként is bedobott személyesség semmi mással nem helyettesíthető aurája és atmoszférája.

Vagyis az a megszólított személyesség, melyet sem a szervező-szerkesztő tudatosság, sem a tudatmélyi anonim áramlás nem semlegesíthet már, s nem béníthat le.

Természetesen a személyesség ilyen szerepe nélkül is születik és születhet esztétikai inzultus – de ez inkább ahhoz az izgalomhoz, majd elnyugváshoz lesz hasonlatos, mint ami akkor fog el bennünket, amikor egy rejtvénynek nekigyürkőzünk, majd végül megfejtjük. A rejtjelesnek-rejtvényszerűnek valóban ez az egyetlen és nagy pillanata, mely szintén nem pótolható mással: pontosan azt az esztétikai-műélvező inzultusalkalmat biztosítja, amire képes, s ami a funkciója is. Ez a funkciója, és nem más.

De vajon lehet-e kallódóbb, funkciótlanabb valami a megfejtő számára, mint egy megfejtett rejtvény? Az emelkedetten naiv, harcias és elfogult félreértések általában ott kezdődnek, mikor ezt a sajátos, korunkba valóban mélyen gyökerező funkcióteljesítést szektás nagyvonalúsággal mindjárt abszolutizálni is akarják. Holott nyilvánvaló: merőben másról van szó, ha valami a megszólított személyesség lírájából képes kibontakozni.

Az ilyen esztétikai inzultus és objektum mindenekelőtt egy valójában soha meg nem fejthető evidencia: azaz, pontosan ellenkezője a rejtvénynek, a kalkulált rejtvényszerűnek. Csodája és funkciója éppen abban áll, hogy mindig újra rá tud venni, el tud csábítani: gyürkőzzünk neki, s kísértsük meg újra a megfejtést.

Úgy is mondhatnám: reverzibilis esztétikai inzultusként funkcionál. A reverzibilitása pedig mindig új játszma, miután a reményt nem kielégíti, csupán ígéri.

Kukorelly pontos önismerettel tájolja be magát, mikor így ír: „ezekkel a szavaimmal mit csinálok / egymás mellé másolom, sorokat formálok velük / Törékeny műremek / szívesen megbontom a mondatot / lássuk mennyit bír el / lássuk hogyan csuklik össze // egymás alá másolom a közérzetünk / lássuk mennyit bírunk el / és hogyan csuklunk össze műremegve”.

Aki ilyen mórikálva végzi el a módszertani viviszekciót, és sem önmagától, sem ezoterikus-hermetikus gondolatoktól nincs megvesztegetődve és meghatódva: az bizonyára alkalmatlan is, hogy előlegezett teóriák szektás rabja legyen. Aki így szól, az sokkal inkább figyelő-lírai műszer és figyelő-szenvedő-lírai tárgy egyszemélyben. Olyan valaki, akivel a világ és a dolgok érző-lélegző módon tudnak elkeveredni, és ő is azokkal.

Ahogy netán egy ómódi lírai költővel esik meg az ilyesmi – vagy egy holnapival, holnaputánival.

 

Irodalomról – másképp

Sajnos, az utóbbi időben az irodalomról se tudunk másképp beszélni, csak másképp. Csak a politika engedi meg magának azt a veszedelmes luxust, hogy általában úgy fogalmaz, mintha az irodalom nem volna meghatározó eleme a nemzeti egészségnek. Mi nem engedhetjük meg magunknak ezt a kockázatos luxust. Mai válsághelyzetünkben különösképpen nem. Most, a kétnapos konferencia végén megállapíthatjuk, hogy nemcsak az irodalomról voltunk kénytelenek másképp beszélni, de szükségképpen a politikáról is.

Sommázó benyomásom, hogy eszmecseréink eddig nem tapasztalható módon egységesek voltak a szellemi és morális alapelvek megítélésében. S még a fontos részletkérdésekben is. Az ilyen egységes megnyilatkozás nálunk a manipulálás – illetve önkéntes manipulálódás – fegyverténye szokott lenni. Világos, hogy ezúttal másról volt szó. Mindenekelőtt arról, hogy az irodalom szféráját illetően nem volt véleménykülönbség a hatalom „illetékességének” megítélésében. És ez új dolog. A mostani Irodalmi Napok lehetne határkő is – és legyen is az. A hangot megütő korreferátumok – Balassa Péteré, Csoóri Sándoré, Nemes Nagy Ágnesé, Sándor Iváné – mind súlyban, mind minőségben biztosították a szemléleti újat a borús múlthoz képest, másrészt a mérlegelések függetlenségét, erkölcsi hitelét. Viszont, ha ilyen nagy a spontán egyöntetűség, mégiscsak kettőt jelenthet. Jelezheti valamiféle győzelem szentesítését – de lehet drámai vészjelzés is. Az utóbbiról volt és van szó. Sajnos. Mindegyik korreferátumon átsütött az aggodalom, amit nem lehet elválasztani a társadalom egyéb szféráinak kérdéseitől. A válság – amit a sok évtizedes politikai vezetés záróvizsgaként produkált hazánkban – organikussá lett. Sikerült elérni, hogy minden mindentől büdösödik. Így átfogó értelemben igaz, hogy változatlanul nem kielégítően garantált az állampolgárnak engedélyezett játéktér, változatlanul kegy és engedélyezés árnyékában leledzik, aminek visszavonhatatlan jognak kellene lennie. S ezt még aggasztóbbá teszik a megszorítások törvényesített kiskapui. Az aggodalmat a minisztériumi kiküldött megkapóan „tavaszias” szavai sem tudták elaltatni. A glasznoszty nem öntermékenyítő, peresztrojka nélkül nincs fölnevelhető gyermek. A szerelemhez kettő kell. Különben a meddő onánia lámpásházává züllesztjük az országot. Bocsánat – ez triviális, mégis emelkedetten világítja meg, hogy a szabadság milyen szerelem gyermeke.

Itt kell idéznem Balassa Pétert: mindent századszor mondunk el. Amit előbb-utóbb a nevetségesség fenyeget. Szükséges a stop. A nyomatékos magatartás ideje érett be. A pokoli csak az, hogy a megreformált szemantikájú kormányzat is századszor ígéri, mondja ugyanazt – s utána gong. Az egyik gong minősíti a politikai tehetetlenséget, stratégiát, a másik a tehetetlen állampolgárt. A valóban értékelhető elmozdulás feltétele a szavak meghaladása. De vajon hogyan mondhat ilyesmit egy író magának? A szó, a toll méltósága – amit Nemes Nagy Ágnes méltán helyezett fontosságban minden más elé – százegyedszerre mégis csak át kell lobbanjon cselekvő magatartásba. Hogy miképp? Ez már a személyes állapotbeli kötelesség szféráját érinti – ami nélkül kollektív elmozdulás nem lehetséges. Azaz, egyénileg tenni, élni, bizonyítani azt, amit a szó, a toll mond és vállal.

Ennek ellenére fogas kérdés marad: vajon mi béklyózza olyan fatálisan az egyént nálunk, ha csakugyan tenni akar? Banális a válasz: az „úgyis hiába” vén tapasztalata. Ami viszont szorosan kapcsolódik az általános rotáció-hiány masszívan fékező erejéhez. Vagyis, nincs vagy alig van módja állampolgárunknak független-intuitív cselekvővé válni. Foroghatunk a nagy nemzeti forgóajtóban, mégis minduntalan ugyanabba (vagy egy ugyanarra formádzó) londinerbe ütközünk. Aztán kívül rekedünk. Magyarán: értékveszejtő módon gazdálkodunk kicsiségünkhöz képest kivételesen gazdag ember-értékeinkkel. És ez rotáció-probléma.

Nálunk pl. nem ismerik a demokrácia klasszikus felismerését, hogy a kormányválság, kormányváltás összefügg a haladással. Még ha bizonyos átmeneti tünetek ezt cáfolni is látszanak. Az időszakosan felbukkanó kormányválság és -változás egészséges lüktetés: az újnak és újszerűen dinamikusnak szerves bekapcsolódását biztosítja a mindenkori politikai lehetségesbe. Mi ehelyett nemzet-válságot produkálunk inkább – és isten ments kormányválságot. S az elkerülhetetlen személyi rotációnál is gonddal ügyelünk, hogy lehetőleg sziámi ikreket preparáljunk szét a művelethez. Talán világos, hogy ennek is megvan az irodalmi-szellemi vonzata-gyakorlata. A mostani debreceni irodalmi napok komoly lépést tettek az igazi és sürgető rotáció követelése felé – amit ünnepelni kell. S ezt éppen a szemléletet megújító korreferátumok tették félreérthetetlenné (s a hozzászólások többsége). Hogy további reményeket is ébreszthet-e ez – nem tudom. Mindenesetre konok esőcsepp is lukaszthat követ. S mégha holdvilágon nem sül is cipó – a jó pék már olyankor dagaszt. Azt hiszem, sok minden sikerrel dagasztódott ebben a két napban. Hiányérzetem, hogy több foghatóbb, konkrétabb javaslatot lett volna jó hallani. Az összegyűlt anyag publikálása remélhetőleg segíteni fogja a „szavak meghaladását”.

 

II/A.

 

Botrányok demokráciája

Ügyeletes botrány, bűn, felháborodás stb. – mint a befolyásoló mesterkedés tömegirányító eszköze. Számításba nem vett eredménye, hogy az időzítés és tervszerű megrendezettség hamarosan civil közönyt vált ki, sőt, kificamodott rokonszenvet az ügyeletes botrány iránt. A nem-ügyeletes botrány-változatok mindennapos megítélését viszont aránytalanul elsúlyosítja és szélsőségessé teszi; de mindenképpen hibás mérlegelésbe sodor bele. Circulus vitiosus, mind kis-közösségi, mind össztársadalmi szinten, azaz: mindenütt, ahol értesülések és tényközlések csoportosított hangsúlyozásával befolyásolni lehet. Vagyis bárhol. Tisztes vívmányainkból így lesz csőd – még a demokráciából is, ti. a kisiklások iránti erkölcsi érzékenység erőszakos és irányított felcsigázása révén.

Úgy volna jó, ha a botrányok és infámiák hírközlési demokráciájából szabadna csak kiindulni, nem tévesztve szem elől a minőségi és hatásbeli különbséget. Továbbá azt, hogy a fogalmak folyamatos tisztázása nélkül kockázatos bármit állítani. A nyelv politika; a helyes gyakorlat: tisztázott nyelv.

Lét és kaland

Az a tény, hogy egyáltalán van valami – hogy a Van van: a tudat számára okosan kiiktatható rejtvény, sőt, elmebaj tűnődni rajta. Mégsem állítható, hogy mint mögöttes elintézetlenség nem motivál. A gyermekek szívós rákérdezései (van vagy nincs?) – még képesek vállalni az eszmélet elmebajos arche-mélységeit. Mi természetesen nem. Mi különböző módon gyógyítjuk magunkat, esetleg betegre. Egyik általános feldolgozási mód: bizonyos feltételes bizonyosság érzésének kimunkálása magunkban az életben létrejöhető minden jelenség hátterével kapcsolatban. Aminek következménye egy olyan titkolt (vagy nem titkolt) létezési közérzet, hogy az élet elintézetlenségre és megoldhatatlanságra kárhoztatott (vagy éppen kitüntetett) – kaland. Pontosabban: Kaland – vagyis, ami nem minősítés már, hanem kimerítő, élet- és valóság-azonos fogalmi megjelölés. Persze, aki ilyen Kalandban vesz részt, jól teszi, ha az önterápiás feltételes bizonyosság érzését nem engedi magában abszolút bizonyossággá állandósulni – gyengítve és felkészületlenné téve befogadóképességét a Kaland nem elgondolható fordulatai iránt. A létezési kényelem ugyanis efelé szorít. Az igazi létezési egészség csak a várakozás, a kíváncsiság skizofréniájában fogalmazódhat meg.

A bot dilemmája

Alapvető sántaságunk kényszerít rá, hogy döntsünk, melyik a „bot vége”. Hogy egyáltalán járni tudjunk. Holott ugyanannak a botnak két végéről van szó. Állítjuk innét, hogy a bot olyan valami, melynek sáros a vége – onnét meg azt, hogy sima és fényes. Ha a „sár” legmagasabb szerveződési formája a „simaság-fényesség”; ha a „simaság-fényesség” legalacsonyabb szerveződési formája a „sár” – megfogalmazásunk fontos megállapítást tesz a Nagy Viszonylagosságról: ugyanaz a módszer képes tisztázni és indokolni a merőben ellentétesnek látszót. Csupán azt nem, hogy mihez képest lehet axióma az innét vagy onnét. Így jön létre a gyakorlatias elfogultság, mint egyetlen lehetőség, hogy így vagy úgy, igazoltan tudjunk igaznak tekinteni és érezni valamit, ami csupán „alkalmi bot” a kezünkben, hogy tovább tudjunk lépni. Materializmus, idealizmus? Egyik sem. A mi botunknak két vége van. Ennyit tudhatunk. A botról semmit.

Szabadság – belátás – teológia

Amiről szó kellene legyen, nem a teljes és nem a korlátozott, hanem a belátásos szabadság. Vezetők és vezetettek pszichológiai és filantrópikus érettsége nélkül (milyen avítt, csudabogár szó lett az utóbbi!) beszélni sem érdemes demokráciáról. Ez a szó megérdemelné, hogy mint fogalmat, eszmét tisztán őrizzük meg és ne ajándékozzuk meg vele a sikertelenséget, a félsikert vagy valami olyasmit, ami alapvetően más. Nem tart ott a világ, hogy kétértelműség nélkül építhesse bele a gyakorlat szótárába. A belátásos szabadság olyan miliőt igényel, melyben a világi teológia már otthonos. Amíg erről nem lehet szó, önnevelőbb, ha annak mondjuk, olyannak írjuk le magunkat, akik és amilyenek vagyunk.

Miért csak a halálos ágyon vagy az utolsó szó jogán vagyunk képesek (vagy akkor sem) kendőzés nélkül megnevezni magunkat?

Kérdések a kérdésről

A logikai megközelítésnek, manipulációnak lehetséges olyan ultraparadox pontja, amikor – egyidejűleg és elfogadhatóan – a vele ellentéteset is állítani képes?

Kell legyen formulája ennek a kritikus pontnak? Gondolkodásunk számára ez lehetne az „egzakt” ontológiai megközelítés egyedül lehetséges formája?

A két ellen-érvényesség szüntelenül egymásba-átforduló egzakt eldöntetlenségében fogalmazódna meg az egzakt eldöntöttség?

Ha igen, akkor ez új értelmezést adna mind a dialektikának, mind a relatív fogalmának?

Ha igen, akkor ez az „ontológiai határfeltételek” matematika-logikai leírását adná?

Pozitív zsákutca

Mindig aktuális modell, hogy az igazság eltorzítása heurisztikusan mutat rá a jobbra, igazabbra, követendőre.

Vajon foglalkoztunk eleget a tévedés, a hamis és torzított tendenciák pozitív szerepével – minden területen és vonatkozásban?

Nem eszméltetőbbek az anti-utópiák, mint az utópiák?

Mindenesetre szakadékos távlat, ha ad abszurdum gondoljuk ezt végig. De vajon nem e szerint haladunk-e lépésről-lépésre, a szerint, ahogy a lakályosított zsákutcáink vezetnek?

Akkor viszont tudatosítanunk kellene legalább, hogyan menetelünk. Így inkább volna remény, hogy felismerjük: hol a határ, ameddig el lehet menni, hogy vállalkozásaink – ha már meglettek, bármilyen áron is – legalább a rövidebb zsákutca felé terelődjenek.

Napi gondolkodásunk logikáját vajon nem kellene ilyen terápiának folyamatosan alávetni?

A szavahihetőség záloga

Szavahihetőbbé vált-e a történelem attól, hogy megsokasodtak a forrásai? – kérdezi Goncsarov. A mi szkepszisünk mást latolgat. Elrugaszkodott példa: komputer, mely minden megesett esemény-darabot rögzít, majd kivetíti elénk, mint a megoldás és értelmezés sűrítmény-emblémáját. Nagyon valószínű, hogy láttán még az is rejtéllyé kuszálódna, amit addig érteni véltünk. A történelem szavahihető tántrája? Ilyen veszély nem fenyeget. A források dömpingje viszont figyelmeztethet az állítás és ítélet szükséges „önvédelmi” autonómiájára. Azaz, a források redukciójára, hogy optimálisan helyes maradhasson a mérlegelés és megítélés. A megragadható értelem a tények összességén innen van, s ennek van mennyiségi határa. Még az is meglehet, hogy egyetlen forrásban rejlik az, ami a szavahihetőség záloga. Csak tudni kellene, melyik az.

Művészet, aberráció

A természettudományos bepillantás felzárkózása a költői-művészi érzékenység és többet-tudás szférájába? – A Kirlián-fényképezés eljutott a Szovjetunióból Amerikába. Az új kutatások szerint a nagyfrekvenciás fényképezési módszer meglepő képet ad: a felvételeken világító fénypontok, koronakisülések, akár egy ujjhegyről, falevélről vagy pénzdarabról készült fotó. Hukstrunk biológus szerint ilyen módszerrel az emberi érzelmek is lefényképezhetők: a vizsgált személy a készülék lemezére teszi az ujját, a szerelemre gondol, gyűlöletet próbál felidézni magában. Ha a falevélből levágnak egy darabot, a Kirlián-képen nemcsak a megmaradt rész, hanem a levágott darab körvonala is kirajzolódik. Mielőtt levágnának egy darabot, filmre helyezik a levelet. Bár nem látható szabad szemmel, a levágott darab nyomot hagy a filmen. Itt valójában az ionizációs hatás válik láthatóvá. Úgy tűnik, valamennyi energiamező hozzáférhető így (infravörös, ibolyántúli, gravitációs energia, biomágnesesség). Utóbbi megfelel „az élő szervezet energiamezőinek”, így a telepátia, a távolbalátás és más hasonló jelenségek mechanizmusát is magyarázhatja.

Meglehet, hogy – bizonyos határok között – aktuálissá lesz a mítoszok, mitológiák, a költészet, az ábrázolóművészetek „aberrált” látásmódjainak egzakt-természettudományos revíziója?

Valóság, látszat, fikció, illúzió

Minden folyamat, mely már belátható (vagyis teljes lefutásában látszik áttekinthetőnek) – számunkra csak fikció, látszat, illúzió lehet. Egy ilyen áttekintés ugyanis egy-egy részlet megállítása is. Teljes folyamatot valójában nem tudunk átélni, csak tér, idő, történés stb. „kvantumokat”, egymást követő holtpontjaikban. És azok önigazoltsága szükségképpen teremt hiány-közérzetet; s megteremti a feltételességhez való gyakorlati alkalmazkodást is, az abban való berendezkedés szükségét. Mégis, annak a mindig újra felbukkanó közérzetnek, filozófiai gondolatnak gyökere – ti. hogy a valóság számunkra (végelemzésben) fikció, látszat, illúzió, illetve, csak ilyen formában demonstrálódhat – ide nyúlik. Amennyiben valóságon lefutást, folyton „történő” összefüggés-rendszert értünk.

Van azonban olyan valóság-közérzet, melyet nem kísér illúzió-közérzet. De ez csak kiemelt ténnyel, mindent átfogó tárggyal szemben és kapcsolatban lehetséges. A meditáció és kontempláció így figyel; és találkozik a valósággal. Ezért részese a kinyilatkoztatásszerű közérzetnek: a kiemelt tényben, a mindent átfogó tárgyban az egész revelálódik. A megállítás itt nem kiszakított részletet érint, hanem maga a lefutás, a folyamat válik analóggá a megállítással. (Bruno gondolatvíziója: a fokozhatatlan mozgás és mozdulatlanság egybeesik.)

A valóság praktikus megélése számunkra azon az áron valósulhat meg, hogy közvetlenül az érzékeink vagy a legfejlettebb műszerek adataiból kiolvasható következtetéseknek elhisszük: a valóság olyan, amilyennek látszik, illetve, igazolódik. Csupán ez a mi közmegegyezésünk. A valóság sem látszani, sem igazolódni nem tud, csupán mindkettőt meghaladó értelemben lenni. A mi közmegegyezésünk praktikus álláspont a dolgok állását és lefutását illetően; a statisztikailag megalapozott konvenció szintjén. Erre építünk házat, tervet, elgondolást, magyarázatot.

A művészet kísérletet tehet, hogy ezt a konvenciót kritikussá tegye – lévén éppen az a feladata (termékenyítő kockázata), hogy ne pragmatikus illúzióba, fikcióba, látszatba rendezkedjen be megtévesztő sikerrel, hanem megütköztessen a semmilyen pragmatikussal nem kecsegtető valósággal. Vagyis közelítsen egy olyan objektívhez, ami a látszatot, fikciót, illúziót leleplezi – anélkül, hogy kiiktatni vagy gyakorlatiasan helyettesíteni tudná.

A lehetőségeinkben adott „skizofrénia” tehát többszörös. Ti. a fikció, illúzió, látszat lelepleződése – ugyanakkor – ismét csak megállításban valósulhat meg, mely – másfelől – az át nem élhető teljes lefutást szintén látszattá, fikcióvá, illúzióvá teszi. Csak ez már a művészet „hangszerelésében” válik azzá. S ez a dallam már közelebbi rokonságban van a valósággal.

Religió, marxizmus

(Ha valóban az ember teremti meg a maga metafizikai függőségét – mire véljem? Mi teremti meg ezt a tendenciáját, mi hajlamosítja erre újabb és újabb álarcban, megingathatatlanul?)

 

*

 

A vallások rendelkezhetnek már kiértékelhető gyakorlattal – és a figyelmeztető kudarcok folytán bizonyossággal is –, hogy nem „intézményes megvalósulásukban” van az igazi történelmi szerepük, hanem a tét higiéniájában. (Ma elsősorban a keresztény Egyház dilemmája lehet ez.)

A marxizmus elméleti racionalizmusa – párhuzamos igényként – nem nélkülözi a saját racionalizmusához képest idealisztikus cél-jelleget, és ilyen értelmű szükségszerűségének jóslását. (Az „égi forradalom” megtagadásából mintegy kompenzatórikusan csap át a fejlődés-messianizmusba – a „földi forradalmiság” idealisztikusba hajló várakozásába.) A marxizmus megélt történelmi ideje kevés, de félszázadba sűrítve is teremtett már számos olyan analógiát, „fokozatot”, mint a kereszténység sok évszázad alatt. A Nagy Példa Haß–Liebe bűvöletében.

 

*

 

„Isteni” – marxi szóhasználattal: „közvetített végpontok önálló előfeltétele”.

Vajon e végpontok szüntelen számba- és figyelembevétele: nem ez teszi lehetővé, hogy a „közvetítés” eredménye minél kevésbé antropomorfizált szubjektummá is váljon; azaz, egyre inkább az egyéni szubjektumok „cseréinek” egyetemességévé? Vajon nem az ontológiaival való szüntelen szembenézés, az ontológiai megfogalmazásának és körbejárásának állandó kísérlete a feltétel, hogy személyes és kollektív létezésünk racionálisan lezárhatatlan disputája ne negatív-korlátozó, hanem pozitív-előrehúzó erő legyen?

Ám hogy mi felé húz, az nem lehet előlegezett döntés.

 

*

 

(Ha valóban az ember teremti meg a maga metafizikai függőségét – mire véljem? Mitől várható, hogy leszokjon róla?)

Gnózis

Aztán – a titok útrakel, hogy dolgavégeztével ismét öncélú legyen.

II/B.

 

Notesz

Logikánk használhatóságának mértéke egyúttal a dolgokkal való rokonságunk mértéke is.

 

*

 

Igen sok kifogás emelhető az ellen, ha emberi analógiákat, analogonokat állapítunk meg bármilyen jelenséggel, tény-struktúrákkal, e struktúrák működésével kapcsolatban. A tetszetős, heurisztikus megfelelések kétségkívül indokolatlan, megalapozatlan összevetésekre csábítanak. Mégis, csupán e kapcsolatba hozásokat illető óvatosság a szükséges szabályozó elv, nem az elvszerű mechanikus kizárás, ami az organikus felismerését eleve axiomatikusan korlátozza. Büchner pl. arra figyelmeztet, hogy a szerves világ származási és fejlődéstörvénye (igen sokszor) a szellemi világra is érvényes. Hozzátehető, hogy a szerves-szervetlen világ megkülönböztetése kétségkívül a legdöntőbb felismerés, ami lehetővé tette a megismerés metodikájának kidolgozását – jóllehet elvszerűen szét is választott olyasmit, aminek a jogos szétválasztása elvszerűen mégsem igazolható. A művészet, bár enigmatikusabban, mégis hitelesebben tud (talán) véglegesebbet erről (a baudelaire-i correspondance pl., mint versszövet, szinte iskolás utalás erre). A művészet magába és magához öleli a világot, mert érti, ill. érteni véli. A nélkülözhetetlen tudomány akkor is távol tartja magától, mikor a legközelebb hajol föléje, éppenséggel azért, hogy a szükségképpeni nem-megérthetőség gyakorlatilag hasznosítható előnyeit tegye minél analitikusabban világossá. Mindenesetre sokkoló felismerés, hogy a tudomány sikerei, eredményei a nem-megérthetőség racionális és következetes számításba vételének gyümölcse – mintegy kényszerítő módon feledkezve meg arról, ami túlmutat és mutathat a csupán mechanikusan értelmezett „organikus” látszatokon. A valóban „organikus” mibenléte nem témája a tudománynak – ami ugyancsak heroikusan nagy teljesítmény, ti. hogy lehetőségeinket be- és fölmérjük; illetve, minősítve tudjuk őket a helyükre tenni.

 

*

 

Mindig a „semmiben” jelölünk ki egy újabb pontot (axióma) – és arra építhetünk masszívan. A kézzelfoghatóság: pillanatba betonozott tűnékenység. Az idő zsombékja, mocsara.

 

*

 

A térviszonyok eltúlzása a tér hiányát vezeti be. (Buddhizmus).

 

*

 

Absztrakt hang-piramis vázlat: hang – intenzitás – árnyalódás – szakaszosság – kód-értékű szakaszosság – ritmus – kód-értékű ritmus – amorf dallamosság – kód-értékű dallamosság – dallamosság szemcsésedése – szakaszosság reverzibilis rögzülése – amorf dinamizmus révén szerkezet-embriók rögzülése – amorf rendszereződésük – amorf kombinatorikájuk – dallamosság, érzelem-hangsúly, zeneiség kód-értékű reverzibilitása – hangban-artikulációban jelentkező „teleológia”: lehetőség a zenei, nyelvi szintaxis felé.

 

*

 

A történelem, mint permanens (bujkáló) fasizmus – trinitás kvaternitás helyett?

 

*

 

Lorenz ír a tendenciás (appetenciás) viselkedésről – az állat olyan kiváltó helyzeteket keres, melyekben lezajlik a befejező cselekedet. Ami korántsem állatra szűkíthető tendencia. A megmaradás-pusztulás, fejlődés-megtorpanás (stagnálás) szükségképpeni kettős kétértelműségének nyitottsága ez. A személyen, társadalmon, fajon túlmutató indeterminizmus számára itt van a mindenkori rés.

 

*

 

Heideggernél az ember elvetettségben van, nem a létező ura, a lét Pásztora. A Pásztor lényege, méltósága, hogy maga a lét szólítja: őrizze igazságát. A Pásztor szomszédja a létnek. Korábban Vignynél bukkan fel a Pásztor Háza, mint filozófiai fogalom-sűrítmény. Germán ihletésű fogalom-kép? – vagy latin? Mindenképpen érzékeny és rokon összehangzás Vigny lét-hangulatával. Heideggernél a lét háza a nyelv. Az ember e házban lakik. Őrzi a házat? A nyelvben az igazságot? De nem azonos vele. E viszony azonban – önmagában véve – mindenképp elégikus: kiszolgáltatottságra hangolt, bensőséges, a nem megváltoztathatónak komor nyugalmával s az ítélet ismeretével teljes, ami alatt az ember él. (Ami az elégia filozófiai műfaj-meghatározásának is megfelelhet.)

 

*

 

A háború mint létélmény? Heidegger Háza az emberi létezés pszichikai lényegének otthona. De ez nem adott, ez megvalósítandó. Élni ennek irányában kell. Élni ennek katarzisában, e katarzis pólusai közt: a lealjasodás és tragikus tisztulás ívében. Háború? A létfenntartó vadászat is több az élelemszerzésnél: ritualizált létélmény. Létfenntartó szükséglet lenne tehát áldozattal térni ki az egyetemes feláldozódás elől? Háború? Metafizikai kitágítás? Valamikor a bajvívásokat háborúkat eldöntő bűnbocsánatnak nevezték (Gerson). De mondanánk-e ma: „csak hadgyakorlat élessel”? Vajon lehetséges még háborús kódex? A technikai perspektívák szorongásában mit érhet a megemésztetlen Treuga Dei csodavárása? A szorongás, félelem bármi „konszolidálót” is prolongálhat, csak akkor nem, ha a lealjasodás és tragikus tisztulás ívében nem érinti, nem képes találkozni az emberi létezés megvalósítandó pszichikai lényegével.

 

*

 

Ne becsüljük túl teherbírásunkat: nem igazságra van szükségünk, hanem a valóság mitológiájára.

 

*

 

A növényi lét a maga állapotbeli determinizmusa révén az életszerűnek szimbólum értékű határzónájában van: szüntelenül a helyén van, helyt-áll. Kiszolgáltatottsága a legkövetkezetesebb: csak elvisel és kiteszi magát. Miután nélkülözi a létezési indeterminizmus „közegét”, a mozgást: elpusztítható, de nem legyőzhető. Az átültetés sem őket, a lényegüket érinti. Nem a terüket, mert az mozdíthatatlanul ott van bennük: Raum an sich. Pontos megszólításuk ez.

 

*

 

A gazdagság (televény, bőség, számlálhatatlanság) – az elkerülhető elkerülését veszélyezteti.

 

*

 

Medúzának – aki szüntelenül ordít, borzalmas és minden édeni ellentéte – a mitológiai arányérzék jóvoltából hol is élne másutt a halandó két nénje, mint a Boldogok Szigete szomszédságában.

 

*

 

Pszichés tapasztalat, hogy a lényegszerű közelében az időnek (másképp nem jellemezhető módon) atmoszférája van – vagyis nem dimenziója, nem tér-ideje. Feltehetően az előbbi van közelebb ahhoz az átfogó, mögöttes természettörvényhez, melyhez képest a „dimenzió”, a „tér-idő” csupán mankó. A mágneses tér egzaktságáról már lehet beszélni; az atmoszféra-téré még sokkol és mosolyogtat.

III

 

Naplójegyzetek

Minél gyorsabb egy közlekedési eszköz, annál kisebb a személyi szabadság? Szánkon a tagadó válasz. Pedig a ma és holnap egyik legösszetettebb problémáját érinti ez a kérdés, konkréten és szimbolikusan is: az útközbeniség sorvadását, zsugorodását. Mintha a bölcsesség fontos eleme iktatódna ki – a birtokló lassúság. Viszont annál több megérkezést birtoklunk? Persze; csak éppen így kerül még csábítóbban kétes helyzetbe a belső személyes szabadságunk.

 

*

 

(Biliológia)

A bilik története! Miért is nem tudunk már az ilyen elragadó és mély bepillantásokra serkentő almanach-elmélkedésekkel foglalkozni! (G. Christoph Lichtenberg varázslatos tollára gondoljunk.) A Keletindiai Társaság bilijei például kivétel nélkül rózsaszínű edények voltak. A XIX. században kedvelték az erősen ovális formát, s ez már önmagában is megfontolandó gondolatokat ébreszthet kényelem és esztétikai igény gyakorlatias vagy éppenséggel nem gyakorlatias ötvöződésének divat-rejtelmeiről. (Megfeledkezve pl. a szikár és a hegyesszögű ülepekről.) A német császárság tartalékosait cifra üvegtartályok illették meg. Tehát nem edény, hanem tartály: az elmélkedő kutatót ez pszicho-szociológiai fejtegetésre ösztönözhetné. A francia Lajosok bilije alján nemegyszer kalligrafikus szócska pillantott fel: Látlak! Némi blaszfémiával gondolhatjuk, hogy ez Montaigne újítása is lehetett volna… De mindenképpen gall.

 

*

 

Albertus Magnus írja, hogy „a természet átadja az embereknek a tulajdonságait, amennyire csak teheti”. Erről ennyit.

 

*

 

Minden héten új csoda-ifjítószer. Ne feledkezzünk meg a régiekről sem. Külön tudós elnevezést kapott – gerokómia – az a kúra, amely fiatal lányok lehelletének beszívásából áll. Már a római Hermippus (sírfelirata szerint) 111 évet és 5 napot élt a gyermeki lehelletek jóvoltából; és sohasem vált meg az 5–14 éves lánykák társaságától, akiknek nevelője volt. Továbbá segít a saspor és a szarvasszív csontjából készített őrlemény. Tanács az is, hogy keressük az egészségesek társaságát, mivel „miképp a betegségben van fertőzés, az egészségben van gyógyhatás”. Id. Plinius jegyzi fel, hogy a gyengék és öregek habozás nélkül ették meg az emberi combcsont velejét és a gyermeki agyat. Hippokratész szerint a bor a vér növényi változata. A reneszánsz idején ismeretes volt az organoterápia: az állatok vérét, nemesebb szerveit fogyasztva szert tehetünk az állat fiatalságára, erejére, szépségére. A nyúlherét például nyersen kell enni; a szamárherét (főképp a jobboldalit) összezúzva, tejbe keverve; a szárított, porrá tört szarvasherét borban; a hiénák nemi szervét mézzel. Különlegesen hatásos ifjítószer a stimento, az izzadságnak és olívaolajnak pépes keveréke, melyet a gladiátor kapar le magáról a testgyakorlás után – de csak akkor hat, ha a bronz strigilisszal történt a levakarás. Nem hihetjük, hogy minderre felelőtlenül jöttünk rá. Olyan ősök szavatolják még fel nem derített titkukat, mint az első emberek, akik mandragórák voltak, és maguktól nőttek ki a földből. Emlékezzünk csak.

 

*

 

Tegyük biedermeier keretbe ezt a kis képet: Páncélos Sarolta télvíz idején betér egy szegényember kunyhójába, ahol dermesztő a hideg, semmi tüzelő, szánalmában sírni kezd, könnye lecsordogál a lábfejére, onnét hátra a sarkára, mely ettől kizöldül, kis fa növekedik fel, és annak az ágaival rak tüzet.

 

*

 

Ingres Delacroixról: zseni, de ne beszéljünk róla.

 

*

 

Példázat estére, haszonnal reggelre: szekérrúdra szállott a mesebeli légy s azt hitte, ő húzza a szekeret.

 

*

 

Ion Codru Drăgusanu útleírásában-naplójában (Erdélyi peregrinus) találom ezt az elragadó hasonlatot, a Duomo di Milanóról: „…tornyok, tornyocskák erdeje koszorúzza, mintha fölfelé fordított jégcsapok nyúlnának az ég felé, mindeniknek a hegyében egy szent kifaragva”. Rómában az eminens diák otthon ápolgatott áhítatát zavarja meg, mikor szembesül vele, hogy a Forum Romanum, Róma hajdani lelke a tehenek nevét viseli (Campo de Vaccino); s hogy a szónoki emelvények tövében valóban kecskék meg borjak legelnek. Hol volt ő még a mi edzettségünktől!

 

*

 

Achilles! A görögök még tudtak sírni. Mi fizetünk, ki- és megfizetünk inkább a könnyeinkkel.

 

*

 

Már Horváth István panaszkodik a Mindennapi-ban, hogy „bajos recensealni a’ Magyar Író könyvét. És, ha tsak mindenben nem magasztaltatik, boszonkodva boszonkodik. A’ legkisebb intés, vagy dorgálás, feddés tüstén szörnyű bántás.” Tudósít arról is, hogy „Révai, ha csak teheti, elégeti művét.” Jó magyar vagy-vagy.

 

*

 

(Egyszerű szavak egy téeszben)

„…Biztos vagyok benne, hogy minden városban vannak ilyen maffia-szerű szövevények, érdekszövetség, protekció. Hogyan is lenne másképp. Csak az megy előre, aki tartozik valahová.” (Vezetőségi tag)

„…Nézze, nekem ez volt az életem, a fiatalságom. Most már nem hagyhatom abba. Ha nem csinálnám, magamat köpném szembe. Azt, aki voltam. Amiért elindultam egy úton. Nem én lennék, ha nem csinálnám.” (Párttitkár)

„…A miénk, az cselekvő provincializmus.” (Valaki)

Sebtiben elkapott szótár ugyanott: villanytelep (szív) – fájinger (jó, szép) – csinya (csinos) – trágyász (mezőgazdasági mérnök) – dögész (állatorvos) – copákos (hentes) – kéményseprő (nőgyógyász) – tevevíziós (tévés) – fogyasztja a sót (sír) – köszörűkőre ül (megjárja, ráfizet) – fölment a toronyba (előléptették) – fűpréselő (kurva) – holdjárta (kopasz) – toll (haj)

 

*

 

(Amerikai cetlik)

New York, Central Park-Zoo. Orangután befelé hajlított „kézujjaira” támaszkodik féloldalasan, másik „kezével” almát emel, harap, közben eltartja kissé a begörbített kisujját, és könnyed érintéssel megdörzsöli vele az orrát. Akkurát ugyanúgy, ahogy a harmincas években Gizi néni a tánc- és illemtanórán szemléltette a kisujj szerepét, ha teáscsészét emelünk a szánkhoz, vagy futó viszketést akarunk távoztatni az orrunkról, arcunkról. – Utcákon kerékpárosok, görkorcsolyázók, kocogók, távgyaloglók, autók békésen együtt, egymás járataiba indázva. Autók nem gyorsabban, mint a görkorcsolyázók. – Mentőautókon színes a villogó lámpák garmadája; különböző hangfekvésben tülkök, szirénák: mint egy földíszített, farsangi mozgó-látványosság. Az ügyeletes orvos fehér köpenyén katonai öv, rajta pisztolytáska, hátul olló, kés, zseblámpa, a nyakában szívhallgató. – A kresz nagyvonalú, gyakorlatias, döntő a közlekedés egyenletes bonyolítása, sokat bíz rá az egyéni találékonyságra. Viszont a kipufogógáz ellenőrzése annál gyakoribb, magas pénzbüntetés, ha az előírásnak nem felel meg, s az autót a helyszínről elszállítják. (A fontossági sorrend!) – Mennyi elfajzott, túltenyésztett kutya! – Testi hiba, „unesztétikus” külső (abnormis kövérség, stb.) a lehető legnagyobb természetességgel vállalható öltözetben, mozgásban, viselkedésben – nincs utána-forgolódás, megjegyzés, bántó-zavaró pillantás. Hobbik, személyi excentrikusságok tisztelete. Demokrácia-modell, behaviorista vetületben. – Jóindulat ipara (Goodwill Industry): használt tárgyakat javítanak, eladják, szegényeket segítenek. Ha gazdagabb ország leszünk, nekünk is eszünkbe juthat majd…? – Los Angeles a hegyekből: szikrázó-azúros gomolytakaró alól kiszökkenő felhőkarcolócsúcsok, hibátlanul kék égboltozat alatt. A szmog lírája. – Repülőtereken, másutt, halk és tonizáló zene. Szuggerálja a halk beszélgetést, viselkedést. – Chicago: megfontoltan autó halad az utcán, éktelen macskanyávogást, kutyaugatást, nevetést stb. játszik magnóról a járókelőknek. Hangszórója két műanyag agyfélteke. – Építkezéseket lehetőleg utcaképhez illő fallal, takarással különítik el. Rajtuk ablakok, ahonnét az építkezést figyelemmel kísérheti bárki járókelő. Így együtt a rend, tisztaság, a nyilvánosság demokratizmusa. – New York az üzleteivel nemcsak az újnak, Európa elsüllyedt tárgyi világának is nagy bazárja. Sehol ennyi újra-gyártott, nagyanyáink, dédapáink idejéből való eszköz, tárgy. – Magán idő, üzleti idő. Óradíjra, bérre minden átszámítható, s át is számítódik. A magántulajdon idővetülete. Hiányzik a csúszó-sodródó idő, amely sem a közé, sem az egyéné igazán. – Gyors alkalmazkodás. Egy-egy új típusú, új rendeltetésű és vonzatú épület (komplexum) pillanatok alatt kialakítja és megváltoztatja a környék szolgáltatásait; pozitív és negatív értelemben. – San Diego; Vietnamot járt fiatalember. Helikopter-felderítő beosztást kér. „Föntről legalább látom, hogy mi van, tudom értesíteni a többieket.” Képet mutat: Hanoi, katolikus templom. A vietnami katona (akinek a hullája mellett találta) a templomlépcsőn ül, karján a gyerekével. „Ugyanott együtt is ülhetnénk most, együtt imádkozhatnánk”, mondta. „Tudtam, hogy az életem meg fog változni.”

 

*

 

(Hajdan faluszép, ma töpörödött anyó meséli a tornácon, vasárnap délután)

„A fáraó elengedte a népet, de aztán megint elérte a sereg. Aztán negyven esztendeig nem tudtak hazamenni, hallod-e? Bizony, még Mária se font negyven napig. Meggyűlt a melle, meleg korpát kellett tenni rá. Hájsze, láttam én is egyszer, hogy nagyon kerülik a templomot meg énekelnek: Mária, Mária, te vagy az a szép rózsa! Hiszed-e, nem-e, két hétig feküdtem utána. Ó jaj, paptól jőve volt az úgy, hogy olyat is kellett mondanom, amit nem tartottam bűnnek… Ifjúság, az bolond. De egyszer azért még vénen is felöltöztem menyasszonynak, a rozmaringkoszorút is föltettem a fejemre… De nem néztem meg magamat a tükörben. Megálltam.” Ugyancsak ő: „A darát a lisztből úgy ki nem szitálták soha, ahogy mi a farunkat riszáltuk!”

 

*

 

Egyházi meggondolás volt, hogy ha a kánon csendes imádkozását sokszor hallanák, megszokottá válna, tiszteletlenül ismételgétnék. Az „augurok” kicselezése azonban mindig vonzó; mégha kockázattal jár is. Hetedik századi intő példa: pásztorok a mezőn kenyerük fölött énekelték az átváltozás szavait – s villám sújtotta őket. (Az átváltozás szavai – hoc est corpus meum – népi etimologizálásunkban: hókuszpókusz.) Ez a szokás a legutóbbi időkig élő volt nálunk is. Simkó Tamás, juhász mondja: „Én mindig csak kint voltam misén.” Szép Barnus, juhász: „Körülálltuk a nagy kenyeret a pusztában, kántáltunk fölötte, és mi ezt misének tartottuk.” – A titok popularizálódni akar (hogy új augurokat neveljen).

*

 

(Mondja…)

Egy gyermek mondja: „Hát nem érti, a gyerekeken kell valahogy segíteni!”

Özvegy mondja a másik özvegyről: „Érdekes, nem az Istent szidja, hanem az életet. De azóta nem megy templomba.”

Fiatal özvegy mondja szemérmes, figyelemelterelő, hamis közvetlenséggel: „Jaj, nincs rajtam az új kosztümkabát, nem vetem le a felöltőmet.” (Alatta komplett gyászruha.)

Öreg paraszt mondja, a kispadon pipázva: „Egy falu mindig nézi valakiről, hogy jó köszönő-e.”

Szikár, sasarcú parasztasszony mondja emlékezőn, messze pillantva a tornácról: „Volt a hegyen egy emlékmű… milyen emlékmű? Hát… egy sasmadár.”

Jojóka mondja az álmait: „Sok fa, gyógynövény, sok szelíd állat volt a szigeten, de ember egy se, aztán egy mégis csapdát állított az állatoknak – és a fejüket fölhasználta. Aztán egy kicsi utcába, ahol sok előkert volt, beszáll alacsonyan egy helikopter, be a bokorba, onnét észrevették anyut, mire leszálltak egészen, nálam meg volt egy fazék Biopon, de nem kellett nekik, téglát törtek és azt súgták a fülünkbe, hogyha azt leejtik, valamennyien fölrobbanunk – mondja azt is, hogy a pingvineknek külön házuk volt, óriási nagy, benne hideg klíma, ami éppen jó nekik, és gombnyomásra oda lehetett hozni a tengert. Ha még egyszer megnyomtuk a gombot, mindig újra feltűnt a szárazföld. Az oroszlánoknak is külön házuk volt, minden állat szabadon kószált és így szaporodtak. A macskáké modern ház volt, ajtók is voltak benne, de csak ők tudták kinyitni meg én, más nem. Gombnyomásra kaptak asztalt, rajta csöcsös üvegekkel, a tej a szájukba csordult. Ha öreg leszek, majd nekem is odarepül gombnyomásra a tányér. De ami még fontosabb, kapunk egy oltást. Ha ez meglesz, többé nem öregszünk, sose halunk meg. Én 66 évesen kapom majd, az éppen jó. Persze az is lehet, hogy már 28-nál kérem az oltást, Zsuzsi meg 38 évesen… De nem, az sok volna, kapja csak ő is már 30 éves korában. Persze, az állatok meg gyerekek azért növekednének. Akkor oltjuk be őket, amikor akarják. Egyébként hagyjuk őket nőni.”

Öreg sírásó mondja: „Egy csontváz, egy koporsó, a halál kakájával.”

Beteg gyermek mondja: „Édesanyám, most már teljesen tropa vagyok, most már nem itt meg ott fáj, most már az egész gyerek fáj.”

Gyászoló anya mondja: Éppen szombat volt, zárás előtt, el akartak küldeni bennünket. Végre odakerültünk a kiszemelt kislányhoz. Gépiesen vett át mindent, kérte az okmánybélyeget, nem volt, a férjem elment a trafikba, én meg ott maradtam. A kislány kinyitotta István személyijét, letette, rámnézett. Kérdezte, az én fiam-e. Bólintottam. Erre azonnal sírva fakadt, hogy szörnyű… ilyen szép fiút elveszíteni! És érdeklődött, milyet akarunk? Mondtam, hogy mindent, amit csak tudnak, és mindenből a legszebbet. Akkor egy könyvet vett elő, lapozott benne, mutogatta. Elértünk az ezüst koporsóig. Kértem, ne lapozzon tovább. Érckoporsó, ezüst bevonattal, ez megnyugtatott. Csak az is eszembe jutott mindjárt, hogy az érc hideg – vajon raknak-e bele vastag derékaljat, kispárnát? A kislány fehér selyem brokátot ajánlott szemfedőnek, azt mondta, az a legszebb, s akkor a derékaljat is ugyanolyan fehér brokáttal húzzák be, meg a kispárnát is. Persze ez pluszban lesz már, de akkor is megéri. Aztán a papnál volt még egy kis beszélgetés. Kérdezte, mikor volt István elsőáldozó. Mondtam, hogy nem volt. És hogy most mért fordulok hozzá? Mondtam, hogy pénzért szeretném én, nem ingyen, sőt, elsőosztályút rendelnék, csak adjanak, amit lehet, megfizetem. Azt válaszolta, az Anyaszentegyháznál nincsen elsőosztály. Jó, akkor legyen osztálynélküli temetés, válaszoltam, csak ne hiányozzon belőle semmi, amit az Anyaszentegyház adni tud. Ezután figyelmeztetett, hogy a dalárdájuk hiányos, sok a torokfájós. Megnyugtattam, hogy nem baj, hiszen úgyis jön a fújós zenekar. Azt mondta, az nem tőlük függ. Végülis megegyeztünk, és tényleg volt minden, nemcsak örökláng, harangszó. Temetés után mindjárt vettünk egy dupla sírhelyet, Istvántól négy méterre. Megbeszéltük a férjemmel, hogy én kerülök majd a jobb oldalra, annyival is közelebb leszek Istvánhoz. A férjem beleegyezett. Később tudtuk meg a vállalatnál, hogy István sírja mélyített, arra még rá lehet temetni egyet. Azonnal azt gondoltam, hogy majd én megyek át hozzá, de már éjszaka elbizonytalanodtam… én mégsem akarom nyomni Istvánt! Az István az… eszembe jutott, hogy mégis… Akkor ajánlotta a vállalati nő, hogy exhumáltassuk, tegyük át dupla sírba, hiszen érckoporsó, nem kell bántani őt, egyből át lehet rakni. És így is mellette lehetek. Végül mégse nyúltunk hozzá. Én nem akartam. Az az ő helye, úgyse bírnám onnan elmozdítani. Meghát meg is szenvedtünk azért a helyért, a legszebb sírhely volt a temetőben. Hatalmas orgonabokor állt ott, előbb azt ki kellett pucoltatni. Az a gödör lett a sír. Most majd én ültetek oda fehér orgonát, dupla fehéret… piros futórózsát… A fekete keret már meg is van hozzá, a rózsa majd arra fut föl. Az egészet úgy helyezzük el, hogy a szobrot is körülvegye később… Egy gyönyörű siratóanya lesz, így, így fogja a fejét… És a rózsák mind odahullanak rá. A keretet István nagy szánkójából csinálta a férjem, mert ő is vigyáz, hogy ami megmaradt tőle, azt mind az ő emlékére használjuk fel. Így élünk. Én a virágokat ápolom, a férjem a sír környékét. Ha véletlenül leejtek egy szál gyufát, azt is fölszedem. István is fölszedett minden pihét, piszkot a szőnyegről.

 

*

 

Neesters által végzett kísérletben a halak úgy teljesítették a különböző feladatokat s alkalmazkodtak a feltételekhez, mint egy kétéves gyermek. – Ha igen, csak a gyermek emlékezetében bízhatunk.

 

*

 

Grzimek jegyzi fel, hogy egy csimpánz kilincs kinyitásához széket vett segítségül. Ajtót zárva találta, több széket vitt oda. Jó hiba! A helyes belátás (szék) vitte tévútra. Páratlanul emberi.

 

*

 

Ha festett-színes öreg bútorokat látunk, gondoljunk rá, hogy jól tapadó cukros-savós kancatejben feloldott festékkel festették rá a virágokat; tulipánozták. S hagyjuk, hogy ez is beitatódjon a szemlélődésünkbe. Másképp fogjuk nézni. A „létrejövés” parlagi epopeiája el fog bűvölni bennünket. Kipróbáltuk.

 

*

 

Az utolsó élő toronyőr mesélte, hogy minden negyedórában kürtölt a toronyból. Gyerekkorában hetenként zenézni is kellett ugyanonnét; még régebben éjfélkor is mindig, iszonyú sírdalokat, dobszó kíséretében.

 

*

 

Nem lenni – az a bravúr!

 

*

 

Javaslat: Nem megbillogozni a szeretetet kizárólagossággal.

 

*

 

(Álom)

Összeszedtük a faluban az árnyékokat, nagy szánra tettük őket, elindultunk egy hatalmas síkságon, hogy szétteregessük a rakományt. Ebből lett a Nap.

 

*

 

Két göröngy között rozsdásodó söröskupak, benne morzsányi föld, egy szál sápadt-zöld fű. Némely illegalitás emblémája.

 

*

 

Tudom, nem tudom, akarom, nem akarom: minden lövésem kétcsövű puskával esik meg. Minden állításom paradoxon.

 

*

 

Csak a Nagy Ígéretek tudják hatalmasan fogalmazni a semmit – „Seirből így kiáltanak hozzám: Vigyázó! meddig tart még az éjszaka, meddig még az éj? Szólt a Vigyázó: Eljön a reggel, de még éjszaka van, ha kérdezni akartok, jertek el újból.” (Edomita őrdal, a száműzetés korából; Ézsaiás 21/11–12)

 

*

 

Azt gondolom, szerencsés, hogy Hérakleitosz részletes gondolatait nem ismerjük. Hogyan lehetne másképp annyi részletes gondolat atyja? Az istenek technikája ez.

 

*

 

Az a baj, hogy nemcsak az orvosok betegek, hanem a beteg is.

 

*

 

Homályosodik az ablaküveg – mondta egyszer. Ragyogó napsütés, ősz, alagút-hosszú szőlőlugas, azon botoz végig, a lugas végében roskadásig rakva a barackfa, de nem fordul vissza. Képzeletemben ott maradt szoborként. Így halt meg. Soha nem láttam többet. Így történt? Nem történhetett másképp.

 

*

 

Vigyázva vétem el, amit már biztosan tudok.

 

*

 

Ah, ez is időszerűnek tűnik: nemcsak a nemi szerveket kellene nevén nevezni, hanem a dolgok pucér igazságát is; netán a körbe-grammatikázás helyett. Még az sem volna tragédia, ha ezért a pornográfia vádjával illetnek bennünket. Legyünk végre kéjencek, impotenskedő uraim.

 

*

 

Tévedek? No és? Nem teszem normává mások számára; és így maradok mégis az igazság legközelebbi rokona.

 

*

 

Büszke természettudományunk határa: pontosság, mely lírába torkollik.

 

*

 

Helyére tenni a hiúságot – és megőrizni a becsvágyat.

 

*

 

Szemérmetlen dolog a hitet kizárólag annak tartani fent, ami nekünk a legkellemesebb.

 

*

 

Hideg konyha, dermedt zsírfolt, mosatlan edény: temetésutáni csendélet.

 

*

 

Ha minden színre léphetne egyszerre! – például ez az apró üvegszilánk a szőnyegen: egész nap észrevétlen maradt. Egyetlen pillanata van, amikor felragyog, este hat óra körül, a fény akkor esik rá a megfelelő szögben. Mi is csak így várakozunk a színfalak mögött.

 

*

 

Semmi nem jellemzi olyan skizofrén rokonsággal egymást, mint a múlás és az állandóság – úgy alapjában véve.

 

*

 

Megértésből származó tévedés, tévedésből származó megértés. Minden pszichológia.

 

*

 

Fiatal lány húzódik az eresz alá a buszmegállónál. Szemerkél. Púderes-krémes pattanásain nem gördülnek át az esőcseppek, megtapadnak rajtuk, mindegyiken egy: kis csillogó gömbök. A lány szeme valószínűtlenül kék. Botticelli láthatta-ismerhette volna ilyennek a Tavasz, vagy E. de Bonnencontre A három grácia modelljeit – kamaszkorukban.

 

*

 

Résbe keretezett rés. – Helyben vagyunk.

 

*

 

„Leszámoltam ezzel, amazzal…” – Nevetséges fitogtatás. Porszem gördül porszemre. Hogy is vonhatnám ki magamat a nagy közös ülepedésből? A majdani hegy nélkülem legyen alacsonyabb, a kilátás szűkösebb?! Nem szabad gőgösen keveset gondolni magamról; még a butaságaimról se.

 

*

 

Az aszfalton tőrt vetnek az anarchista, kósza kis fények… Mindenütt a gyötrelmes analógiáim. Elviselhetetlenül enyém a világ; én meg az övé.

 

*

 

L. beszélgetés közben az utolsó mondatom utolsó szavait állandóan megismétli helyeselve – aztán ugyanolyan hangsúllyal éppen az ellenkezőjét fogalmazza meg. Idegesít ez a selyempapír csomagolás. Noha kétségkívül esztergályozott technika.

 

*

 

Szeressük úgy a jelent, mint egy méltán halálraítéltet.

 

*

 

(Párbeszéd)

„Magára hagyott a világ…” „Egy hitetlen számára igen, de egy hívő…” „Én is hitetlen vagyok” „És akkor mért vagy jó?” „Isten helyett”

 

*

 

A polícia szentté avatása: ha meglopnak, a rendőrség kijelenti, hogy semmi inkorrektség nem történt, csak további elrendeződés.

 

*

 

Holan, a rejtelmesen világos szavú költő Ellenségeimnek c. versében írja: „Csak egy könnyű, a szar”. – Kevésbé ezoterikusan tenném hozzá: „Van, aki szikáran döglik, más zsírosan löttyed szét. Vigasz: ami szikár, biztosabban szárad használható pergamentté.”

 

*

 

(Spanyol notesz) Toledo. Szűk folyosó-utcák, várfal, magas házfalak, ablak alig. Metafizikus útvesztő, megkeresztelt labirintus. A bizalmatlan Szeretet sündisznóállása. Az Úr Sing-Singje.

 

„A spanyol nép! A spanyol nap!” – nemzeti büszkeség.

 

Ékszer épületek. Nekünk a törökök, spanyoloknak a mórok – meg is látszik.

 

Építészet, mely majdnem kiszűri a tájat: kompenzáló belső terek, kisajátítva a külső „pusztaságból”. A kárpótlás architektúrája.

 

Valencia. Katedrális terén az „öregek padja”; az éppen soros öregasszony a padon ülők előtt áll, és viszi a hangot. A macskák a zebrán kelnek át. Szűk sikátor a holdfényben, valamelyik emeletről csembaló szól; egy ablakon kihajló lány hosszasan mond valamit – vagy verset, vagy csak spanyolul beszél. Tolókocsiban középkorú férfi, idős asszony sétáltatja (tolja) a téren – az anyja? Megható, természetes és egészséges, ahogy keményen, egyenrangúként kötekedik a férfival, meg-megszólítja, veszekszik vele és gyengéd hozzá: elaborált tragédia; a Dél élet- és létművészete. Színes virágos napvédő ponyvák a kávéházak teraszai fölött, nonstop ünnep-előtti zsibongás. Öreg, utcai cipőtisztogató kis hordozható székkel, faládával pendlizik az asztalok között; igazi veterán, barnás-fekete arc, kicserzett, ujjnyi mély ráncaiban megülepedett izzadság-fény. Kínálja magát, nincs pénzem, de az se baj, már rakja is elém a széket: „Uram, legalább beszélgettünk egy kicsit közben!” A bikaviadalok, a torreádorok múzeumában megejtően semmitmondó, ócska, giccses személyes tárgyak halmaza, köztük néhány remekmívű is, sárguló újságkivonatok, képek és fotók, a család, az unokák, a rokonság, a hős a legkülönbözőbb pozitúrákban, a nagy jelenet megörökítése, a döfés, a torreádor holtteste, a tömeg a temetésen, a lelkes-zokogó arcok; bábukra ráhúzva, falra kifeszítve színes-csipkés ruhák, bőr-másnis cipők, az ingeken, mellényeken foszlott lukak és hasítások, körülöttük halványuló folt-maszat, az egykori vér. És sok kereszt. És áhítatos csend. Innét visz a villamos a tengerpartra. Alkonyi sétálók a parton, apálykor: csontvárys jelenés. Valahol távolabb egy dzsip is feltűnik a plázson, lassú kanyarokkal az is sétál, a morajlástól nem hallani a motorzúgást: nosztalgikusan álomszerű, ahogy bógnizik a homokon.

 

Barcelona. A Rambla madárárusai a műfényben, este: csőrükkel, lábukkal kapaszkodó papagájok, kanárik összezsúfolva, kupacban az egymáshoz bújó majmok; a kirakatokban napos-hetes csibék az egzotikus állatok és madarak mellett, valamennyien bóbiskolnak, szomjasan tátognak a lárvaszerű fényben. Az egyik madaras bódé előtt fiatalember fekszik a földön, halott, pénisze félig az aszfaltra lóg ki. Körülötte megállíthatatlanul fecsegő, zsongó tömeg; egy részük nevetgélve állja körül, semmi megrendültség, autó jön, elviszik a halottat, úgy oszlanak szét, mintha valamilyen derűs látványt hagynának ott, csak a halott helyét kerülik ki néhány percig. Az újságja maradt ott az aszfalton, és egy kis tócsa vizelet. A bódés a tócsa fölött rázogatja a pultjára állított virágcsokrot, s a fáradt szirmok a tócsát is eltüntetik. A kikötőben Kolombusz hajójának a mása; nehéz elbúcsúzni tőle; vagy húszszor is fölmászok, lemászok, leülök, kinézek, végiglépem, mozdulatokat teszek – a mikro-tér mágikus léptékei, amelyből új galaktika lett.

 

Madrid. Rideg-hűvös bankház-székesegyházak. Fegyelmezettebb zsibongás és lárma, mint másutt; mindenben valami „tartás”, mint a fekete kendő eleganciájában az asszonyok vállán. A gyerekek is késő éjszakáig az utcán nyüzsögnek. Öltözetük majdnem pontos mása a felnőttekének: miniatürizált hölgyek és urak. Akár a nagy festők képein. Realistább piktúra ez, mint amilyennek az első pillanatban (vagy csupán albumok nyomán) látszik: az ég, a felhők, a sziklák, a táj végletes szín-orgiája, a természetes alakzatok egzaltációja: valóság. És a Goyák torzításai is. S az éjszakai ég valóban fekete a földi valóság fölött: a csillagok, a hold nem annyira dimenzionált, nem „udvaros” fényszigetek az űrben, inkább fekete kartonra festett fényfelületek. Még a késő reggelek is hűvösek, de makacsul úgy tesznek, mintha nem volna az. A nők kollektív mozdulata reggel az utcán: melegebb öltözet helyett egyenes derékkal, szorosan keresztbe fonják mellükön a karjukat; s a kislányaik ugyanígy, hosszú szoknyácskáikban, emelt sarkú cipőikben.

 

*

 

Útban Avila felé. Sziklás, gyérfüvű, monoton táj, majd váratlanul felbukkanó zöld szigetek, eszelősen merész rajzolatú facsoportok, buja tenyészet. A képzeletnek semmi nem áll útjában; színpad, ahol bármilyen valóság lejátszódhat, akár Jézusé, akár Don Quijotéé.

 

Lloret de Mar. A tengerre kifutó domb tetején egy dilinós agglegény megalkotta a „béke kertjét”. Kagyló-építmények, vessző-bábuk, totemek, cserepek száza; és „beözönlő” tenger-jelenlét. A kertajtón embléma: fekete spanyol kalap és egy kis játékhegedű.

 

Valahol, útközben: szakadt napernyő alatt öreg pásztor, szemhatárig sehol egy fa. Mindig akadnak öregemberek a világban, akiket őriznek a birkák?

 

*

 

Annyiszor kérdezték tőlem fiatalok, hogy – „Jó, jó, de úgy igazában végül is: hogyan volt ott a lövészárokban, vagy roham közben?” Egy anekdotából az igazság minden árnyalata kibontható. Napóleon Toulon ostrománál reszket. Egy tiszt megdöbben: „Ön remeg a félelemtől?” Mire: „Ha Ön úgy félne, mint én, már régen elpucolt volna.” Valahogy így volt.

 

*

 

Ismerős nap – támadásba mentek át a tárgyak.

 

*

 

Te okos kődarab! – nem zavarod mozgással az értelmed működését.

 

*

 

Nézel rám egy fényképről, képről, szoborról – ez világos. De hová követem én a pillantásodat?

 

*

 

Nem ismerek minden ellenvetést; igazában nem tudom, mit állítok.

 

*

 

Beteg mondja bizalmasan: „Karácsonyi mese? Hatalmas jéghegyet képzeljen el, egy minden égnél magasabb ég alatt. És mégcsak nem is a tengerben úszik ez a jéghegy, hanem egy ólmos fémtó felszínén. És ennek a tetején fekszik a kékre fagyott csecsemő. Már csak ilyen most a karácsony.”

 

*

 

Kevés dolog izgat úgy, mint az, hogy egy szent hogyan néz szembe, egyezkedik, él együtt a belső démoniájával, mocskaival; s hogyan egy elvetemült vagy gyakorló becstelen a tiszta tartalmaival. – Általában észre sem vesszük, milyen körültekintően festjük át az emberi helyzeteket. Rögtön tudjuk a bűvszót: meg-ideologizálni. Ez a korunkat terhelő utcanyelvi formula egyre szemérmetlenebbül utal a rangosított hamisságra: a hitté, elkötelezettséggé patetizált sminkre. Hogy már otthon, a magányunkban se moshassuk le, ne kelljen lemosni magunkról. Gondoljunk bele egyszer frissen, nem fásultan.

 

*

 

A markomba köpök, mielőtt valami foghatós valamibe fognék, hogy tapadósabb legyen, a szorítása feszesebb – többnyire azonban képletes ez a köpés. És mégis átsegít valamin, hozzásegít, légkört teremt, meghatároz bizonyos magatartást, viselkedést, ami előbb még nem volt időszerű, de ezzel a külső körítéssel együtt most már az… S ennek a többnyire képletes apróságnak a révén nemcsak cinkosa leszek mindazoknak, akik valaha is bíztatóan és eredményesen kézbe vettek valamit – hanem majdnem megfiatalítóan sok millió évessé tesz.

 

*

 

Este vendégeim voltak, halottak; láthatólag semmi rendkívülit nem akartak, csak kimondani és megosztani a tapasztalataikat: „Igen. Egy alvó, szótlan, megalvadt Istennel még tudtunk mit kezdeni. Feküdt, mint egy megváltó Gulliver, mi meg mászkáltunk a csudás hegy oldalán, a repedései elirányítottak, ösvényeket vágtunk-tapostunk rajta. Megszokott, hozzánk illő kis Lareseinknek is akadt keresztút, ahol mindig meg lehetett szólítani őket, el lehetett beszélgetni velük. Valahogy mindennek volt határa, nekik is, nekünk is. Voltak utak, ligetek, zugok. Most mintha az egész hegyoldal föltápászkodott volna. Semmi nincs. Minden van. Úttalan, lassú áradás. Olyan egyetemes minden”. Így beszéltek, aztán mégis csak haza-mentek.

 

*

 

Kutyám nyomában a vadnyom. Megérkezik a fonák. Lassan összeáll a kép. Hisz erre vágytam. Erre?

 

*

 

Évszakhoz megtért színek – higgadtan reményteljes takarodó. Bogyó-piros műanyagzsák a kényes fügefa csemetén: mint vénasszony száján a rúzs. Valahányszor odanézek, a Zserbó asztalsora jut eszembe, délután öt és hat között.

 

*

 

Algor mortis, vagyis testem halál utáni lehűlése a párolgás folytán: környezetemnél alacsonyabb hőfokra. Partizán individualitásom utolsó morzsája.

 

*

 

A Corvus (Holló) csillagkép ß-val jelölt csillagának nagyságrendje 2.8, színképe G5 típusú. Nem kevésbé fontos, mint te, én vagy a Jóisten.

 

*

 

Álom? – nem, nem álom!

Döntsem el? Miképp?

Önhittség.

Döntések végállomása.

Ám: a látszat szüksége.

Döntök.

 

*

 

Fáradt-éles napfény göngyölödik szét az őszi gyepen, és azonmód megszállnak mindent az árnyékok – akár egy földalatti különítmény tagjai: villámgyorsan foglalják el a parancs szerinti helyeket.

 

*

 

Hány árnyék telne ki belőlem?

A fény hány elmozdulása szakíthatja ki belőlem – kétszer sem ugyanazt?

 

*

 

Az is vagyok, akit sejtenek, hisznek, gondolnak rólam?

 

*

 

„Jaj, szép! – mintha siratni kellene”.

Kell is.

 

*

 

Jegyezzük fel: Juan Dolores papago indiántól való ez a Szent Ferenc-i mondat – Én egy odaadó semmi vagyok.

 

*

 

Nincs olyan damaszt, amiért odaadnám a háziszőttesek szövéshibáit.

 

*

 

Történész barátom így tan-mesél a negyedik házasságáról: az aleuadák thesszáliai nemzetség, állhatatlanságukról váltak híressé, átpártoltak a perzsákhoz, majd Thébaihoz fordultak segítségért, végül ismét Makedóniához szegődtek – s annak lettek a provinciája.

 

*

 

Sebesen (gyorsan) – szükségképp sebet is ejtve? Egyáltalán: min ejt sebet a mozgás? Kell seb legyen a dolgok alján?

 

*

 

Romhalmaz – hány intim odú, üreg, járat, rés, szöglet, hány otthon alatta, benne!

 

*

 

Az első zúzmarás hajnal. Autóm a fák közt deresen, ködfátyol mögött – most él. Lemosva, csillogva csupán piperkőc gép.

 

*

 

Annyi tapintat nincs benned, hogy legalább durva legyél.

 

*

 

Tere-fere-Bardo: „Aztán emlékeztessetek, hogy meghaltam.”

 

*

 

A gumilány fő csábtevékenysége az volt, hogy meztelenül lábhegyre perdült a szoba közepén, kinyújtott jobb lábát gyertyaegyenesen magasba csapta és odaszorította a melléhez, arcához. Mint az artista-fölvételin. Szinte várta a tapsot. Cserébe ámultam; aztán ő is.

 

*

 

Vannak vendégeim, akik kint a lugasban úgy ülnek le az asztal mellé, mint egy leendő képbe s várják, hogy bekeretezzük őket.

 

*

 

Valahol macska nyávog, ki tudja, hol.

Ő tudja.

(S ez már a megismerés zsugoriságának a kérdését is fölveti.)

 

*

 

Látomáska: A kanóc meztelen gyertya. Perverz; csak felöltözve tud szeretkezni a fénnyel.

 

*

 

Napokig felhúzatlan a karórám – és mégis eligazít. Kiindulópontot, viszonyítási pontot ad. Alig-alig tévedek. Úgy használom ilyenkor, mint a kávézaccot a jós.

 

*

 

A villamosról még mindig hajlamos vagyok elhinni, hogy nem kanyarodik be az orrom előtt, hanem tovább rohan, egyenesen nekem.

Miután nem annyira szemetszúró a determinált kerék-lába, mint a vonaté: úgy tesz, mintha valóban dönthetne.

 

*

 

„Érted?… tömbökben szakad le rólam a múlt, nem lassan kopik és porlik. Jön valami jótékony robbanás – mint a kőbányában – hirtelen új rések, üregek világosodnak meg s kerülnek napfényre. Lehet tovább bányászni. Élni. Egy élet kevés, hogy kivárjam, amíg magától lekopik, elporlik, ami az új alternatívákat takarja. Ha nem robbantok – végem.”

 

*

 

Istenem – ez a tulajdonító rag még a Bibliában is zavar. Csírája annak is, hogy a szeretet egyetemlegességét folyton és folyamatosan csonkítjuk – akarva-akaratlanul is.

„Jaj Földanya, tedd, hogy éljek” – ez jobb, igazabb.

 

*

 

Értelek én, hát persze… Árvíz idején lehet igazán szomjan veszni.

 

*

 

Egy régi majális kis királynőjére emlékszem – olyan volt, mint a szöcskenyár.

 

*

 

Magányos látogatás a behavazott présházban. A veretes zár kulcslukja belülről is zúzmarás. Bent a szobában kékabroszos asztalon kőkeményre száradt morzsák, a szalonnázó bicskán rádermedt zsírpöszmékek. A kancsóban spirállá fagyott egértetem. A sziléziai vaskályhán mézcsík, néhány beleragadt pille, bogár. Muszáj összefont karral odaállni a lőrés-kicsi ablak elé és kibámulni. Eocén csönd üli meg a völgyet. A vörös napkorong engesztelhetetlenül inaktív, mint a végső tények. Arra eszmélsz, hogy egy latin igét ragozol, a jelentését nem tudod fölidézni, csak ragozod.

 

*

 

Éjszaka ág veri az ablakot – figyelmeztet vagy be akar jönni?

 

Végigjátszod az abszurdot: Kinyitod az ajtót, vársz.

 

*

 

A kis mini-lakásban alig lép ki a vécéből, már oda is ér az ajtó-közbe. Ott húzkodja följebb a térdig lecsúsztatott bugyit. Mozdulata elakad, kinéz az üres utcára. Aztán odatéved a pillantása a fiúra, aki a heverőn fekszik. Mély gondolattalansággal nézik egymást. Mint képtárban a képet, mikor még nem tudják, mi lesz a véleményük róla.

 

*

 

S. büszke a sikereire – elszereti, akit más elhagy.

 

*

 

Íróasztalán, kicsi tálkán, félmaroknyi színes féldrága-kavics a Colorado medréből – egy kis magazinban vásárolta Colorado Cityben. Utána befizetett a félórás körrepülésre: miniatűr szárnyas varrógép vitte be őket az ezer méter mély szakadékba. Ötszemélyes a varrógép; a hatodik ülés a pilótáé. Sikerült a pilóta mellé kerülnie. Nemcsak fönt köröznek, leereszkednek a szakadékba is, közel a meder fölé. Lent trópusi vegetáció. Aztán vissza. A varrógép fejhangon fölberreg – majdnem függőlegesen húznak fölfelé a sziklafal mellett. Hallja, hogy mögötte szorgalmasan csuklanak, hánynak a zacskóba. Cinkosan nevetnek össze a pilótával s ez kitünteti: részesül a könnyedén vett vakmerőségből – mintha másképp, de maga is gazdája volna a hűséges varrógép teljesítményének. Kamaszosan fellengzős érzés, emlék-kérődzés ez – majd vissza lehet térni rá egyszer, nyugdíjas totyogással. (Lásd Érzelmek iskolája végén az emlékmaszatot, a bordélyházi emlékfoszlányt.) De ez mégis más, ennek a fényét nem töri meg semmilyen kedvetlenítő önleleplezés. Ezek a féldrága-kavicsok nem vesztik ragyogásukat. Valahányszor rájuk néz, szinte hallja, ahogy a háta mögött csuklanak, hánynak. És ez részvéttelenül és gonoszul fölemelő.

 

*

 

Kiadod magad – holott éppenséggel nem adsz ki semmit, hanem még mélyebbre ásol valamit. Őszinteség? Újabb mitológiai álarc. Minden analízis még mélyebb furatú rejtőzés. Csak a csend, a hallgatás tud meztelen lenni. Egyedül Isten meztelen – mi folyton és reménytelenül nyakig gálában. Szavakban.

 

*

 

Long story – a Tejút bekezdés nélküli mondat, végén a Hold pontjával. Kiadatlan.

 

*

 

Azt gondolom: japán, kínai – és azt gondolom: létcsendélet.

 

*

 

Átfutott az agyamon; máskor átsétált, átsántított, átszökött, átlopakodott, áttáncolt, átcsörtetett, átmászott, átsüvített. Van amelyik elesik közben, elvérzik. Ő az enyém. Feláldozta magát értem.

 

*

 

Ránkborult az ég – mondjuk jeles önhittséggel. Pedig csak beborult. Így halászgatunk Newton Óceánjának a partján.

 

*

 

Joseph Beuys írja: „Miért ne? Vagy talán nevetés nélkül képzelik el a forradalmat?” – Még ha nincsenek is már hippik és provók (azaz nincsenek úgy, ahogy azelőtt), kitörölhetetlen emléket hagytak arról, hogy mi is lehetne a jövő nagy, kollektív csodafegyvere… Emlékszünk még a provók utolsó felvonulására Amszterdamban? – mikor már küldöttjük volt a városi tanácsban, de tiszta képük is arról, hogy egy városi tanács önmaga napi gyakorlatában micsoda és mit takar. Ezen az önmagát feloszlató felvonuláson egy iszonytató nagy fehér lepedőt vittek, minden írás, jelszó nélkül. Korántsem hiszem, hogy ezek a hallatlanul művelt fiatalemberek és lányok (két éjszakát töltöttem a zártkörű klubjukban) felelőtlenül néztek volna el a történelem és társadalom mellett. Csupán a hazugság fölé emelkedtek a zárkába dughatatlan, meggumibotozhatatlan mosolyukkal. Gandhi aprószentjei, a cinikusok kései utódai? Azért ne írjuk le őket olyan gyorsan; sem a módszereiket. Hogyan viselnénk el mosolytalan sikereinket az ő jelentős sikertelenségük nélkül?

 

*

 

Nagybátyám, az S.-i szegények ingyenorvosa mondá: „Öcsém, hatvan évig magyarnak lenni untig elég.” Betartotta. Mióta túlléptem a határt, várom, hogy igazoltassanak.

 

*

 

H.-t kérdezem, mi bolondította meg legjobban a régi New York kávéházban. – „Az a néhány perc, amikor érkezés után végigmentem a piros kókuszszőnyegen, megálltam az asztalomnál, bedugtam a két hüvelykujjamat a mellényzsebbe és körülnéztem. De mit tudtok ti már ehhez!”

 

*

 

Hogy jár a szátok! Csak éppen nem halad.

 

*

 

Az első szivárvány csoda volt – írja Hobbes. Vélem, az utolsó is az lesz.

 

*

 

Vannak korok, amikor minden analógia – pl. egy apáca fát visz s azt képzeli, hogy kereszt nyomja a vállát; vak nő mosás közben azt hiszi, a teknő jászol, a mosókonyha az istálló. Örök séma ez: nemcsak a mindennapok kis-pszichológiájában, akciókban és képzelgésekben, hanem a hitek, rögeszmék, elhivatottságok, elkötelezettségek legkülönbözőbb szféráiban is. Eszméltető volna kis „mai breviáriumot” összeállítani effélékből. Avagy kiderülne, hogy nem is igen van olyasmi, ami méltó analógiákig felnőhetne.

 

*

 

„Akasszuk fel magunkat, mert a pigmeusok fajtájához tartozunk? Ne igyekezzünk inkább a pigmeusok között a legnagyobbnak lenni?” – írja Thoreau a Waldenben.

 

*

 

Lehető közérzet: még nem is a semmi ágán; a semmi árnyékában.

 

*

 

Meglehet, hogy az embernek magának kell berendeznie azt a vadászmezőt is, ahol mindegy már, élesre van-e töltve a puskája vagy nincs – mert ott már minden boldogan szíven van találva.

 

*

 

(Utolsó szavak)

Voltaire: (lámpa fellobbant) Mi az? Máris a lángok?

E. Lee tábornok: Sátrat felgöngyölni!

Edison: Milyen szép odaát!

Oscar Wilde: Egyikünk távozik, vagy ez a tapéta vagy én.

 

*

 

Mennyire nem mondjuk, pedig nyáron át így halljuk: bogarak dombolása. A nyelv nagy felejtő. Például por fedi az egykor közkedvelt írói-publicisztikai kifejezést is: kávéházi kémjelentések. Persze, nincsenek már igazi kávéházak. Vannak helyette megbízható poloskáink; akár az ágyunkban is. A nyelv nagy realista.

 

*

 

História: átkelés, harc, pihenés, városalapítás, lakoma, temetés. A maradék meg megírja.

Író, döntsd el, melyik stáció a válladon.

 

*

 

Szeretem a régi köznépi családneveket – Aggod, Gondatom, Salya, Téruzs, Bota, Nyúzó Zugi, Danka, Hiti, Kandiai, Köret, Macsári, Réta, Diviki, Szudi – szinte makett-élességgel föl is építenek bennem egy bizonyosan-volt, sosem-volt világot, mely mélyebb fekvésben a miénk, mint amiről hisszük-gondoljuk, hogy a sajátunk.

 

*

 

Színvonallejtő – írták régebben, ami egyben jelzi is, mennyire más mércével-modorral közeledtek, mérlegeltek. Odaképzelem mögéje a szimpla gallért, a lazán szögletesre kötött nyakkendőt, az ellenlábasok közös tarokk-partiját, a paritásos jogokra támaszkodó korrekt játékszabályokat – és hogy ezért minden kimondatott azon a bizonyos „ahogy lehet” alapon. Másképp miből idéznénk a „haladó” dobogóinkon annyit, annyiszor… Persze, a világ azért összedőlt, méltán. De vajon ettől-e? Nagy luxus a kiöntött víz tócsájából nem visszahalászni a teknőbe, ami megérdemli.

 

*

 

Ropogós, pettyes, négyszegletű volt a Regalia Media Especialis. Mai Dózsánk puritánul és komoran füstölög, viszont becsüljük meg, hogy legalább nem csap be: az, ami. Funkcionális, ideológiai körítés nélkül. Büdös.

 

*

 

Én még ittam gyarmatkávét (colonialkaffét) – Gauzer bácsinál, a fűszer- és petróleumszagú pult mellett. Aztán „bombasérült” kávét, melyet egy Őcsény határában lezuhant Liberator roncsai közül mentettek ki és árultak a városban. A „másodpörkölés” nem használt ugyan neki, de azért mégis ihatatlanul jó volt szükség idején. Majd viharosan tért hódított a két hörpintésnyi méreg, az „eszpressz”. Milyen kávé jöhet még? Féljünk? Ne féljünk?

 

*

 

A hajdúvárosok riadója volt: Likra pógár! (A céhek férfiait riadóztatták így veszély esetén, hogy a várospalánk réseihez siessenek). Kisvárosunk sárga házában (az volt a zenés-gramofonos kupleráj) egy kedves hajdúsági lány szolgált egy nyáron – ő fogadott így, mikor beléptünk. Közel ötven év múlva kell megtudnom, hogy nemcsak szorgos tündér volt, de csudás hagyományőrzője is édes anyanyelvünknek.

 

*

 

1790-ben Dunapentelén a Helybeli Tudósok Társasága ülést tartott, hogy a tartós szárazság okát kitudja. Csak boszorkányságról lehet szó. Ki legyen a próba-áldozat? Csak asszony lehet. S mi legyen az ismérv, hogy melyik és kicsoda? „Az legyen, aki csak 7 fontot nyomna.” (Mivelhogy szárazság-soványság fogalma úgyis egymásba kapaszkodik.) Helyiség asszonyai mind megmérettek a sokaság jelenlétében. Akadt, aki megfelelt a kívánalomnak. Hogy lőn-e eső, arról nincs híradás.

 

*

 

A kavicsos utat felveri a gyom, néhány betört ablakon keretre szegezett átlós deszkák. Az őrfülke nyitott ajtaján is átlós léc. Főkapu közelében lapos tetős, sivár cementépület, vasrácsos ablakokkal. Ezt történetesen lakják (a gondnok?). A csukott ablakon piros függöny. A ház körül, a magas burjánba veszve, ferdére roggyant nyugágyon fürdőruhás, kövér nő klöplifüggönyt foltoz. A burján-sűrűből táskarádió szól. Fasor mögött a sivár kocka-tömb. A műúton egymás után csapódnak el a hétvégi autók, motorosok, égnek meredő horgászbotokkal. Mint a vakációzó játék-páncéltörők. A tábla betűit – Fényképezni Tilos – frissen festették.

Ki hinné: mindez egy lakatlan laktanyáról készített gyors-skicc, honunkban… Biztosan veszteséges szegény.

 

*

 

Hazai innen-onnan

 

(Milleneumi dráma) Fingerhut István Szigetszentmiklóson volt napszámos. Szerette Kerekes Rebekát. Kérte, hogy házasodjanak össze, de Rebeka tétovázott. Búcsúban mégis összecsókolóztak, Fingerhut szájába szívta Rebeka nyelvét, s ettől úgy felizgult, hogy le is harapta mindjárt. Rebeka elájult. Fingerhut ijedtében nem várta meg az orvost, eliszkolt, fölutazott Pestre, hogy revolvert vesz s főbelövi magát. Revolvert nem kapott, végül följelentette magát a rendőrségen. Rebekát közben a Rókusba szállították. Lett belőle mégis Fingerhutné, csak néma.

 

(Soroksári báb-Faust) Faust öregen, betegen tengődik Soroksáron, ifjúságról, gazdagságról álmodik. Inasa, Gáspárka: polgári középszer. Faust 12 évi ifjúságért eladja a lelkét az Ördögnek. Gáspárka huszonegyen elnyeri az Ördög pénzét, gatyáját. Megvirrad. Az Ördögnek kapupénzre sincs pénze. Gáspárka 1 millió forintos váltóért ad neki egy piculát. Faust közben dőzsöl, habzsolja az élet örömeit. Gáspárka elveszi az elcsábított Gretchent. Vastag polgárasszony lesz belőle, pirospozsgás gyerekeket potyogtat. Gáspárkát megválasztják soroksári bakternak, éjszaka a templomtoronyból hirdeti: tartózkodj a szép nőktől, a problémáktól, egy májushurka és egy pint sör többet ér az élet minden álmánál, mámoránál. Tizenkettőt üt az óra. Szép Heléna – akit az Ördög egy ferrarai női csontvázból varázsol Faust mellé csábos szeretőnek – visszaváltozik csontvázzá. Faust új mámorokért eseng. Gáspárka a toronyban a májushurkát zabálja és issza a sörét. Az Ördög közben Faustot lábánál fogva a templom falához csapja és szemétdombra hajítja. Gáspárka a toronyból szavalja a zengzetes morált.

 

(Dráva-közben még így tudják:) Házamban van az oltár Szent oltáron szent abrosz Az alatt van Három őrangyal Egyik őriz, másik vigyáz Harmadik éjjeli álmomban Fölserkent Mönj el Sátán, mönj el Mert olyan fejem van neköm: Fejem a názáreti Jézus Aki mögfelel az én Szegény becsületömért Amen.

 

(Egykorú lajstrom néhány alávaló mesterségről)

Pervátatisztító – örökös adós – más után hazudozó – babonáló – kanördög – vásárokon tekergő – veszekedő (kotaperdező) – koldusok bírája – kormányos szolgája – rongyot szedegető – erszényt metsző – tereh hurcoló (vonó) – titkon sóval kereskedő – magavető (kérkedő) – tömlöctartó – katona (szakács) inas – más zsebéből kereskedő – kukta – kémlelő – tengeri tolvaj – szeméthordozó – hóhérinas – titkos gyilkos – vásárból kicsapatott – adósság miatt eltekergő…

 

(Gari Bandi)

A környéken ő a legvénebb róka: zárfüvet, élőfüvet vág a tenyerébe, s attól minden zár, lakat megnyílik. Az a fűszál jó, melyet a sündisznó megkeresztezett (kereszt alakban ment át rajta), mikor a kicsinyei veszélybe kerültek. Aki ilyen fűszál birtokosa, előbb megvágja a tenyerét (így hatásosabb), a fűszálat a sebre teszi s az odaforr. Ilyen tenyér simításának semmilyen zár-lakat nem tud ellenállni.

 

(Csontváz-viccek a századelőről)

Éjfélkor kilépnek a halottak a sírból. Egyik a sírkövét viszi a hóna alatt. Kérdezik: „Ezzel meg mit akarsz?„ – „Sose megyek ki a házból a személyi papírjaim nélkül.”

„Nézd, a szemközti páholyban nem az Esterházy grófnő ül?” – „Fél évvel ezelőtt meghalt.” „Csakugyan! Akkor lehet, hogy ő él és mi nem?”

 

Csontváz a vendéglői pulthoz lép: „Egy sört kérek. És egy törlőrongyot.”

 

(Haditudósítás, egykor)

„…Vér ömlött a föld színére. Folyásától a mező folyammá változott. A vas ruházatú keresztények földre hullottak. A mezőt vas borította el. Hullákkal lőn tele mező és lapály. A föld színe a vértől rózsaszínű lett. A harc szikráitól elégtek a gyaurok. A hitetlenség világa elaludt. Győzelmes lőn ott az Izlám hada. Az ellenség serege pedig összetöretett… (Folytatás a következő futárpostával.)”

„…a kardok a csatatéren, mint valami birkózók. Földhöz vagdalták a gyaurokat, kiknek vérök patakokban folyt. A lándzsák és kopják, mintha orvosok lettek volna, felvagdalták a hitetlenek ereit, és az ellenség vére Nílussá áradt… És zsákmánnyal megrakodott a szegény és gazdag. Rendkívüli bőségben voltak a szolgák is. Eladták a jázmin arcú tündéreket. A vevők nagyon olcsón vették meg a hold arcúakat, a gyönyörűeket, az egyenes termetű, rózsás testűeket. A foglyok száma nagyobb volt a seregénél, annyi, mint a Tejút csillaga. A bálványoktól templomokká váltak a sátrak, a népektől pedig földi paradicsommá…”

 

(Falusi szótár)

Nagy sorozások idején, öreg paraszt: „Úgy elmúlik az emberiség (férfiak), hogy az asszonyok ha forgácsot találnak, veszkődnek majd érte, mert azt még emberkéz csinálta…”

„Nem jó a bölcsőt üresen rángatni…

„Megél ez, nem kell félteni. Kutyát szopott, míg az anyja a piacon volt…

„Katona meg a pap, oda megy, ahol kap…

„Nem bánja, ha pondrós kutya is, csak kan legyen…

„Maradt volna a kanba…

„Csak én bírnám egyszer elfogni a nyeldeklőjét!…

„Ment volna édes két kézzel a férjéhez, majd kapna mást…

„Mennyi idős? Kan alá való…

„Vágsz neki cucát, ha nagyon rí… (Kenyeret cukorral fehér ruhába kötnek, gyerek szájába adják.) Testvérek közül az egyik nagyon sovány – miért? Egyik mondja: „Én rágtam neki cucát, javát kiszívtam, csak beleköptem a kenyeret a ruhába, egyél!…

„Keresztelőkor a gyereket pad alá tettük, onnét a magasba: ekkora legyél! Aztán kapkodtuk egymástól: ilyen kapós legyél! Letettük a földre, cukorral körbeszórtuk, azt meg a gyerekek fölszedték…

(Megnyalja a gyerek szemhéját) „Szemverése van ennek a gyereknek. Sós a szeme. Jegykendőt kössél rá…

„Kerékagyba kiabálni, az úgy nagyon hatásos…

„Mit szórja, mit szórja! Kend a koldusok szivibe jut…

„Cica Annus meg Sakter Panna – ők tudtak olyan tekergetősen, likanyalósan táncolni…

„Mi már csak úgy mondjuk, finghólyag… (herpesz)

„Ahány nap van az esztendőben, annyi szög volt hegyivel fölfelé, ilyen ágyban feküdt, sarcolta magát a Jézus szenvedésiért…

„Nem volt családi életük, nem is lesz, amíg Palika Teca meleg lesz…

„Megválogatja a vejeit, amelyik neki ízlik, most meg a papot járatja magához…

„Az ugye nagy száraz asszony volt. Nyimkó…

„Némely a más galambját aranyozván a magáét lövi meg…

„Az állapot boldogsága hasonlít a tenger csendességéhez…

„Mindjárt oda vagyunk, mikor Istennek úgy tetszik…

„Kenyér, melynek szemei vannak…

„Bor – mely megugrik…

„Sajt – mely sír…

„Ez a játék nem érdemli meg a gyertyát…

„Ott aztán elfeketednénk (elestelenednénk)…

„Ki ezt hazudta, bújjon a lóba…

„Szoros szelencébe estem…

 

*

 

Széna téri piac. Középidős, kövérkés nő lép oda hozzám, haja simán hátrafésülve, duzzadt arca mimikátlan.

„Mentsd meg a lelkedet. Mózes 19-17” – mondja minden átmenet nélkül. Majd így folytatja: „Sodoma és Gomorra ez a város. Aki meg nem tért és meg nem bánja bűneit, bizony elveszett. Mózes 19.”

„Nem lehet tudni, mely órában jön a vőlegény. Máté 26:6” – litániázza tovább.

„Mindig hozzáteszi, hogy honnét az idézet?” – kérdezem. Mögötte segítségre készen, valamivel fiatalabb nő áll és figyel. Lesújtóan hallgatnak.

„Milyen keretben végzi ezt a munkát?” – érdeklődöm.

„Nincs keret” – mondja. „Mindenki önmagáért felel” – s ugyanolyan hangsúllyal folytatja: „Menjetek és tegyetek tanítványokká minden népeket. Máté 29:19.”

„Én is hívő vagyok” – mondom kíváncsi várakozással, de félbeszakít.

„Ne csináljatok magatoknak faragott képeket, ne imádd és ne tiszteld azokat. II. Mózes 20:4-5.”

Kis zsebmagnóval rögzítem a beszélgetést, otthon ellenőrzöm a laza hivatkozásokat. Sajnos, félig sem stimmelnek. Olyan érzés fog el, mint mikor az újságot teszem le; még a morzsa igazsággal is becsapottan. Mert ha az egész nem igaz… Bizony, dilemma ez.

 

*

 

Tiszta szegénység – a megrökönyödésig bosszantanak az ilyen presziőz-humánus fogalmak. Milyen a piszkos szegénység? Sumákoló, ködösítő csalás van itt.

 

*

 

Vannak imák, melyeket csak a logika nyelvén lehet elmondani.

 

*

 

(A hit uszályában)

„A böjt húsvét éjszakáján süti meg a zsemléit…

„A böjt és húsevés csatáját vívjuk most…

„Az eskü szent. Nyelvbotlás az esküszöveg felmondása közben, érvényteleníti az esküt…

„Párbajozók a szent ostyára akarnak esküdni. Az egyik nyilván hamisan. Tanács: Ne! Fogadjatok inkább 500 koronában!…

„Isten azt akarta, hogy Mária menjen férjhez a szentéletű Józsefhez, aki derék és öreg ember volt; mert Isten házasságban akart megszületni, hogy eleget tegyen a szokásos követelményeknek és elkerülje a pletykát… „Egy nemes egy paraszthoz: Micsoda, te tagadod Istent, anélkül, hogy nemes volnál?!…

„Kérdés: Krisztus teste oszlásnak indult volna, ha nem támad föl?…

„Az Úr, aki sújtott, áldott is, aki elvett, hagyott is. Áldott legyen a szent neve…

„Csak ránézek és megismerem, hogy bűnös-e. Lehetetlen, hogy hamisan vádoljak… (Inkvizíciós bíró; később megőrül.)

„Hogyan jobb tiszta lelkiismerettel harcolni: éhgyomorra vagy étkezés után?… (Kérdés a szószékről.)

„Prédikátor elhallgat beszéd közben, keresztalakban széttárt karral áll egy negyedóráig… (Érvként és igazolásként.)

 

*

 

Kapus-apáca visszakívánkozik a világba. Elmenőben a kulcsokat a Mária-szobor kezére akasztja. Szűz Mária – a szökevény apáca alakját magára öltve – hét évig látja el a kapusi szolgálatot. Mikor az apáca töredelmesen visszatér, akkor derül ki Szűz Mária szeretete a megtévedt lány iránt. – A Mária-szobor másnapra koldus-apáca ruhát ölt. Egyes végrendelkezők (Johanniták korában) alapítványt tettek, hogy haláluk után, majd haláluk minden évfordulóján a város szegényei megfürödjenek és ünnepi torban részeltessenek.

 

*

 

„A büdös szél is jó szagot fújhat” – vigasztal Bornemissza Péter. Pedig ha valaki, ő már fölösen sokat tudhatott az ördögökről. Lehet olyan sejtésünk, hogy az ördög este, szobájába zárkózva, unalmában pucér angyalokat rajzolgat a falra.

 

*

 

Már szeretnivaló – véljük nagylelkűen – mert lényegtelen.

 

*

 

Penzum, megírandó: egy mindenre kiterjedő „monológ, szenvedőknek”.

 

*

 

Ecetbe mézet. Mézbe ecetet. Csak együtt a kettőt. Hogy az egyiket eltaláljam.

 

*

 

Remény: talán egy kiégett bálvány a pusztákon túl.

 

*

 

Millió év; és egyetlen páratlan lábú élőlény sem? Ekkora rend volna itt? Ennyire foglya itt valami önmagának?

 

*

 

Átkozottul áttekinthetetlen a nemváltozás!

 

*

 

Bűn az, amit az ellenségem tesz…

 

*

 

„Ez a víz olyan hideg, mint a németek…

 

*

 

Aki halk beszédhez szokott, egyszer azt is győztessé lehet tenni az ordításban.

 

*

 

Koldusok, bohócok nagy nemzetközisége – kocsmákban hallom: Lexi szelíd, szolíd koldus volt. Egyszer karácsonykor havat kapart a rossz kalapjába, bement a templomba, s a havat oda szórta a – Mária szobor elé. Nyilván sosem olvasta Victor Hugot; csak tudta, amit Hugo.

 

*

 

A külföldi folyóirat paksamétából nekem ma ez hullott ki:

 

Spät entschloss sich der Tag eine Weile zu bleiben Sein Rat war schwer zu verstehen Die Menschen sprechen nur wenig Ein Schweigen gab das andere Wie rasch es Winter ist unter den Worten (Walter Helmut Fritz)

 

Olyan érzékenyen lejt, mint egy vándor értelmiségi éji dala. Megállított.

 

*

 

„Megöltünk” – nevetett elégedetten; és folytatta: „Most akár tegnapelőtt is lehetne.”

 

*

 

(Melinda vers-kezdeménye) Fúj a szél Fúj a szél Remegnek a fák Levelek is Cseresznyék is Leborulnak fán Levelesi rézalmák is Leesnek a fán A virágok leborulnak Aztán fölkerekednek A lámpa is elszalad az időbe A nap is elszalad az időbe Óriáskerék fölgurul a plafonra Kiskereke begurul a templomba

 

*

 

Kár, hogy az ember keze már ügyetlen, mikor a koporsóból kinyúl, hogy mutassa: ez jó – az lehetne jobb is.

 

*

 

Elérkeztem valahová; a kihúzott szavakat gyömködtem magam alá, lépcsőnek.

 

*

 

Nyomvér, ujholt (csenevész élőlény) – szeressük az ilyen sutba dobott szavainkat, bányásszuk elő, használjuk, tegyük a holnap szavaivá őket. Talán mi is másképp leszünk újak és mások – érzőbb-érzékletesebb, még a természetre (Natura, Gea) is emlékezni tudó, elkerülhetetlen technika-varázslók. A nyelv terápia is; s egyben köldökzsinór, amely akár az űrig, a kozmikus távlatokig is elnyúlhat, anélkül, hogy szükségképpen elszakadna. S ami egyedül képes odakötni bennünket a megtépázott, „kiesnek” becézett kis Noé-bárkánkhoz. Csak a bölcsőjétől kezdve megőrzött nyelv értheti meg a galamb üzenetét.

 

*

 

Nincs fényes homloka a szenvedésnek.

 

*

 

„Mivel a valóságra épül, újra megmagyarázhatatlanságban kell végződnie” – írja Kafka 2985-ben.

 

*

 

Büchner, Fichte, Schopenhauer szerint az állat jogalany. Egyetértek! Így lesz makulátlanabb a jogom, hogy az ember jogalanyiságáért szót emeljek, ha kell.

 

*

 

Hallgatom a fogatlan, öreg rendőrfelügyelőt. Nedvezik a szeme, szája, de a pillantása, mint a karvalyé. Hamarosan kibontakozik a kép, a jelenet. Metszetéles –

A Dorottya volt az egyetlen hely, ahol hivatásos pincérnőt is alkalmaztak. Megérkezésük után nála kellett jelentkezniük. A kőlábas városháza hátsó udvarára nyílt a szobája. Korrekt szoba. Asztal, szék, spárgával összekötött dosszié-halom. Kemény dívány. A falon Horthy. Zsizel a bárcáját nézegeti. Nem ülteti le.

„Veszprém? Ott dolgoztál?”

„A Kakasban.” (Széket húz magának, leül.)

„Mennyi időre szegődöl?”

„Egyelőre két hónapra. Remélem, nem sokat fognak macerálni.”

„Kicsoda?”

„Maga, például. Undok egy szobája van. Simándinak Veszprémben konyakja is volt az irattartó mögött.”

„Simándiból sosem lesz főfelügyelő. Hány éves vagy?”

„Nézze meg a bárcámban.”

„Most tőled kérdezem.”

„Hivatalosan?”

„Itt minden hivatalos.”

„Tizennégy, mondjuk.”

„Az a jó! (Nevet) Akkor mutasd!”

Csak most zárja be az ajtót. Jus noctis. Aztán jöhet a város fiatalsága. „De ez a kis szuka átvert! A nyomozótól tudtam meg, hogy minden vasárnap gyónni ment. Ugyanahhoz a paphoz, akihez én is jártam!” – mondja később.

Még most is vér önti el. Úgy éli meg, hogy úri belügyébe kurválkodtak bele.

 

*

 

– Maga az a futballista?

– Nem.

– Hát?

– Író.

– Aj, az jó. Kérjen már egy autogrammot, magánál biztos van ceruza.

 

*

 

Az elmeórát nem lehet szabályozni, nem lehet kikapcsolni, az elmeóra folyton működik – kvarc, nyomógomb nélkül. Ős-modern.

 

*

 

Helyközi járat – értsem úgy, hogy két hely között jár, valami jár, és akár tetszés szerint is hozzágondolható, hogy mi között, két hely között, nem is szükséges feltüntetni, mi között… S már egy élet odavan.

 

*

 

Jamma mondja titokzatosan: „Egy vadmacska él itt, van egy luk, amelyik az övé. De oda nem lehet követni, nem szabad. Ha követjük, a hold nem tud fölkelni, éjszaka marad, és a nap meghal.”

Olyan pillanat ez, mikor a Nagy Tó fölött fúj a szél. Állunk ketten a dombon. Ő a térdemig ér. Csak az origo világít sötéten. Nagyon régi dolgokra emlékezünk.

 

*

 

(Csend-életek)

„Ott még jó volt lenni, babot csíráztattam, meg volt bélyeggyűjteményem is. Farsang is volt, én voltam a Piroska, akkor még olyan jól állott nekem a ruha. Volt egy fiú, ő volt a Jancsi, aztán volt egy, aki felöltözött boszorkánynak, és egy nagy sütőlapáttal kergetett bennünket… De szép is volt! Már csak a hamuját fújom. Fingot ér, bizony.”

 

„Kezdett estelegni. Kigyúltak a szanaszét elterülő szénbányák villanymécsei, nem lehetett látni mást, mint felszálló sziporkákkal telt vörösfehéres füstgomolyagokat, melyeket egyhangúan eregettek magasba a karcsú kémények. A gáz-szellentyűk pöfögtek, vasutak jöttek-mentek s eszeveszetten sípoltak. Minden fekete volt a szénportól, országút, emberek, házak. Csapatokban halvány, sápadt bányászok jöttek és mentek, kezökben a feketekávéval telt bádogszelencével. Az egész környék sűrű füst volt, gőzbe volt burkolva és fullasztó kénszagot árasztott. Egy XIX. századi ideál-látomány. És így kellett az éjnek eljönni. Ilyen világban éltem én.”

 

„Olyan volt a ménes, mintha egy békésen sullogó bárányfelhő ereszkedett volna a földszintre, amelyből néha kihallatszott egy-egy ló nyekegése. Én meg hevertem a fűben, a földi csikó.”

 

„Hogy milyen volt? Hát nem láti a szemével, ha mondom – lézzegő, heverő, tekergő, hitvány, csavargó, erdő határán járó, cseren futó, bokorugró, Istentől futamodott, majorságtól elrugaszkodott… Hát nem láti, ha mondom? Hiszen ott áll. A fiam. Akkurát az apja.”

 

„Hatodikos lehettem, felkaptam egy darab fát a kályha mellől, nekiugrottam apámnak és bevertem a fejét. Először megijedt kicsit, de aztán összevert. Kárpótlásul másnap elcsórtam egy doboz cigijét és elszívtam mind. Karácsonykor volt ez, apám berúgott, elverte anyámat, összetörte a karácsonyfát. Rohadt egy kapadohányt szítt.”

 

„Hát megyek fel délután valamiért a padlásra, és ott van ő, a kisfiam! A kezében tükör! És bámul mereven a tükörbe! Hipnotizálni akarta saját magát… Olyan furcsa lett attól kezdve a nézése. Este ülünk csak a sutban, ki-ki a magáéban, de ez már nem olyan, mint a régi esték. Valami titok van közöttünk.”

 

„Zimankós téli este. Ablak alján jégvirágok. Körül a fal mellett nők pergetik álmosan az orsót. A falióra mutatója elhaladta a tízet. Egy-egy fej gyökkintve előrehajlik. Valaki dúdolni kezdi a Szekszárdi Mariska balladáját. Az álmos szemek kikerekednek. Valaki cserépdarabot tesz a lámpaüveg tetejére. A lámpaláng megéled, és meg az egész fonóház is. A Szekszárdi Mariskát két karikagyűrűjéért táncoltatták halálra… Ilyesmit el tud képzelni? Mert így volt. Tizenhét éves volt. Két koporsóba tették, mind a két legénytől kapott egyet. De sokszor elképzelem azt a táncot! Ezzel a kacska lábammal…”

 

*

 

Csaruga Jovo nagy róka volt az eltűnésben. Olyan csizmát hordott, melynek elöl is, hátul is eleje volt. Lova lábára is fordítva verette föl a patkót. Szava volt, hogy még a halált is kifullasztja.

 

*

 

Tábla a ház falán: Ide hatszor törtek be, itt nincs több elvinnivaló.

 

*

 

Esteban Montejo szavai, gondolatai közül néhány:

„Mindig is tetszett nekem az ég, olyan fényes…

„A természet minden…

„Jézus Krisztus nem Afrikában született, hanem a Természetből jött, mivel Szűz Mária leány volt…

„Nem ismerhettem a szüleimet, nem is láttam. Mégsem szomorú ez, mert igaz…

„Az öszvér makacs állat, néha úgy kellett nekifeszülni, húzni, hogy púpos lett tőle az ember…

„Úgy játszottak, hogy a pultra kitettek néhány sóskekszet és a hímvesszővel kellett széttörni. A kancsópróbánál a száján dugták be a hímvesszőt, s nyert, aki a fenekét érte. Oda aztán hamut szórtak…

„Ha tüsszentőport teszünk oda, ahova az asszony ülni szokott, s ha kicsit is éri a fenekét, erősen szellenteni kezd…

„A haj a legfurcsább dolog a világon, látni, hogy nő meg minden, mégis halott…

„A bagoly úgy húz el a levegőben, mint a fénysugár…

„Az árnyék olyan a fának, mint a szellem az embernek. A szellem a lélek tükre. Látni is lehet…

„A fa beszél is – ucs, ucs, ucs, ucs…

„A lélek olyasmi, mint egy belül viselt amulett…

„Álmok azért vannak, hogy kapcsolatunk legyen velük. Van, akinek csak úgy van lelke, ahogy amulettje van – másoknak természetes értelemben is. Előfordul, hogy a lélek elhagyja a testet – ha meghal vagy alszik az ember. Ilyenkor a lélek bejárja a teret. Ez a pihenése – hiszen ki bírná az örökös viszályt, vitát? Amíg az ember alszik, a lélek kint kószál, üresen hagyja az embert. A szív más. Sose hagyja el a helyét. S ha megáll, vége a mókának. Ezért nem szabad bízni benne…

 

*

 

Újabb adalék olvasmányaim nyomán, hogy miért vonzódom annyira a buddhizmushoz: a buddhisták az élet és a vadon megbecsülésére tanítanak. Az emberi élet (mindenkié) a vadonnal szétszakíthatatlan hálózatot alkot, egymásba hatolnak. Kamasz vadász-korom óta nagy élményem ez. Másképpen és mégis ugyanígy.

Gary Snyder írja a Teknősbéka-sziget c. könyvében: „…A pueblo indiánok tisztálkodással kezdik a vadászatukat, önmegtartóztatással, koncentrációval – hogy csakugyan szükségük van-e vadra. A hegyekben rögtönzött dalokat énekelve – könyörögnek az őznek, áldozza fel magát értük. Az az érzésed támad, hogy nem te keresed az őzet, hanem az keres téged. Te csak lehetővé teszed számára, hogy átadja magát neked. Akkor megölöd. Miután megölted, levágod a fejét és kelet felé fordítod. A szája elé kukoricát szórsz és imádkozol hozzá, hiszen mindannyiunknak élelemre van szüksége…”

S mi? Ha legalább gyilkos-vadász pueblo-buddhistákká tökéletesedtünk volna! Helyette a „természet uraivá” tompultunk. És nem önszabályozókká. Meg sem értjük a kérdést: „Csakugyan szükségünk van rá?”

Másutt így ír Snyder: „…A Teknősbéka-sziget az évezredek óta itt élő emberek mítoszvilágából eredő név, s újabban egész Észak-Amerikát így nevezik. Osztoznak a világszerte elterjedt hiedelemben, hogy a Föld és a világűr az örökkévalóság óriásteknőcének a hátán nyugszik.” Hozzáteszi, hogy „kutassuk fel ősi szolidaritásunkat, hogy aztán a Teknősbéka-szigeten való együttélésünkön munkálkodhassunk…”

Bevallom, már csak ilyen hiedelmek, kemény rítusok tudnának reményt kelteni bennem. Az ilyen zöld-programok, békefelhívások. A hiedelem és rítus mai újrafogalmazása. Mi lehet racionalizáltabb egy modern vágóhídnál – vagy egy emberhús-fog-haj-csont feldolgozó láger-üzemnél? Csak az úton kell elindulni, s minden ésszerű szükségszerűséggé fog ártatlanodni, ami megesni akar. Nem vagyunk a helyünkön a puszta rációban; haza kellene mennünk, jóemberek.

 

*

 

Csak egyszer jártam Skandináviában. Most egy vers töményen visszaidézte bennem, amit egy szeptemberi éjszakán a télről képzelegtem Észak-Karjalában, egy kis faházban. Nem tudom, ki írta, egy cetlire firkantottam ki valahonnét.

 

Fenyő fa csúcsok. Sötétkék éjben zúzmaraköd, az égen ragyog a hold. Fenyő fa csúcsok, kék-fehér hajlat enyészik az égbe, zúzmara, csillagfény. Csizmák csikorognak, nyúlnyomok, őznyomok. Mily keveset tudunk.

 

Úgy akadhattam rá, mint egy anzix-fotóra. Azóta visszajár.

 

*

 

Ballada. X. szereti Z.-t, de Y. el akarja csábítani tőle. X. azt álmodja, hogy hatalmas galambraj lepi el az eget, köztük egy hím, égő gyertyával a fején, s ő Y.-nal nézi egy füvetlen síkságról. A következő éjszaka X. újra madárral álmodik, de most zuhanni látja – lelőtték? – és érzi az arcán, hogy véresen odacsapódik. Y.-nal együtt a füvetlen földre fektetik, leülnek melléje. A fű nőni kezd a madár körül, egyre magasabbra, már nem látják a madarat, végül egymást se.

 

*

 

Társas szex. Még társasabb szex. Legtársasabb szex. Társtalanságban társas szex. Társaságban társtalan szex. Szex. SE. X.

 

*

 

Cs. Külüs a nagyapjáról, Bátán: „Olyan öreg, hogy már kézzel eléri a gerendát, annyi a törmelék alatta.”

 

*

 

Maris nénivel beszélgetek a kidőlt kerítés mellett. „Jó föld az”, mondja. „De nem ám úgy, hogy le van szarva. Oda is kell azt rakni.” Később újra eltűnődik. „Az a jó hízó, amelyik a vályúba szarik.”

 

*

 

Fiatal legény meghal a tahi úton, otthon terítik ki, otthon ravatalozzák. Az arca nagyon piros. Az egyik rokon piros rózsákat hoz, azt akarja a halott feje köré tenni. „Azt ne! Az a két piros nem megy együtt.”

 

*

 

B. fontos tanácsot bízott rám halála előtt egy órával: „Pincében kell csinálni a krémest, mert fönt másképp lágyul meg a vaj s nem lesz olyan réteges.”

 

*

 

„Volt perc, amikor azt hittük a lövészárokban, hogy a béke is olyan, amit össze lehet hajtogatni, mint a kapcát, a hosszú alsót, s egy jól megválasztott pillanatban, mikor örülni akarunk, ünnepélyesen szét lehet bontani. Álmos trükk-nosztalgiák! Feküdjünk vissza a lőszeres ládára. Még van egy kis idő a váltásig…”

 

*

 

(Jung jegyzi fel) Egy öreg néger a fiához: „Itt áll az én testemmel és még csak szót sem fogad nekem!” – Szinte ugyanezt Cs. Andrásné Bátán, ’49-ben.

 

*

 

Távirat a tengerről: „Kiégett szipkámmal sorsközösségben, mindennek az ellenkezőjétől is távol. A holnapi csend is megérkezett. Évezredes tegnapi patanyomok. Homokba nyomódott mellbimbó ceruzavég gödrében törperák. Árnyékunk közösül a sziklafalon. Ürességbe kövesedve lüktet. Még néhány érvényes ebédjegy a közös halálig.”

 

*

 

Vidéki vendéglő, közel a benzinkúthoz. A gumimintás keréknyomokból olajcseppeket szív ki a nap. Az agglegény kútkezelő egy madarat talál ki, esténként kiengedi a zubbonyzsebéből, vele itatja fel az olajcseppeket.

 

*

 

Normandiából haza autóval. Argentanban vásárba csöppenünk. Alkonyodó kék-lila ég alatt neon-strasszköves sátorponyva homlokzat. A bisztró padlója tele színes műanyag szalmaszállal. Fekete-fényes, páncélos bogár mászik elő a plasztik réteg alól, megriad, gyorsan visszahúzódik. Már sötét van, mikor továbbindulunk. Elalszom. Álmomban egy áthatolhatatlan, feketére lakkozott ég színes szikrákat pontoz.

 

*

 

Pribék szabadsága a terrorban. Gyanú nélkül lehet akár szent is. Költő. Írhatja a tilosat. Végül a kor legnagyobb költője lesz.

 

*

 

(Szerelemről szólván)

Szerelmeskedők, akik nem mentik ki maguk alól a fűben menekülő bogarat – nincs rá paragrafus.

Szerelem súlya alatt kívánni a megcsalást, megcsalatást – még nem elég felnőtt ehhez a mi kis erkölcsünk.

A hűtlenség mint a hűség expanziója.

Távirat, álomban: „A vadszőlő gyönyörű és ezer perec.” Nő kijavítja: „Ezer kifli.”

 

*

 

Jánoska két meséje:

Most mondok valamit, ami csak mesében lehet. Egy cicukának a házát lerontotta a kismajom. Utána együtt építettek egy új házat, abban laktak együtt. Később egérke is odaköltözött. Aztán az egérke leharapta cicuka fülét, s annak napokig nőtt a füle – napokig, napokig. Közben az új ház is össze akart dőlni, mindig letört belőle valami, az ajtó is összetörött. Akkor a cicuka – aki áj-báj macska volt – bánatában fölmászott a kéménybe, s mikor előjött, nem olyan macska volt, mint egy ember, hanem fekete, piszkos, mint egy kéményseprő. Utána az egérke is bemászott a füstbe, de ő ott is akart maradni, mert áj-báj egérke szeretett volna lenni. És nem is jött elő addig, míg a ház össze nem dőlt egészen. De akkor már csak a kismajmot találta otthon, aki a téglák között ült és sírt, hogy mért is rontotta össze a cicuka házát. Az egérke meg azért sírt, hogy mért harapta le a cicuka fülét. De már nem építettek új házat. Várták, hogy cicuka mikor jön haza haragudni.

A fekete égből egy fecske szállt az ablak párkányára, beszállt anyuka ágyára s ott elbeszélgettek. A fecske anyukával, anyuka a fecskével. Később a fecske beszéd helyett halkan ugatni kezdett – árva kutya lett belőle, nem volt senkije. De aztán búcsúznia kellett, megint visszafecskült, és visszaszállt a fekete felhőbe. De most nem a közepébe, hanem a tetejére. S akkor a fecske belenézett a napba és elrontotta a szemét. Anyuka nem felejtette el a fecskét, most ő helyette vak.

 

*

 

(Filosz-káröröm) X. panaszkodik, hogy valahányszor támadják, nyakazzák, Z. folyton ott van a támadók között. „Akárcsak Cauchon, szeret minden máglyaégetésnél tanácsadó lenni, ha-ha! – de ő csak nyavalyás cochon de lait.”

 

*

 

(Régimódi vallomás) Marianne csókolgatni kezdi Klárát, Dezső feleségét. „Bárcsak Dezső helyében lehetnék…” – súgja közben.

 

*

 

„A hajad is jobb most ilyen kupolásan…”

„Csuda érzékeny vagy máma.”

„Most jobban szeretlek, mint mikor szerelmes voltam beléd.”

Vajon ennyi ellentmondás nélkül állíthatjuk-e, hogy tudunk valamit az érzelmekről?

 

*

 

Pesten Szoros-utcának hívták egykor a prostituáltak utcáját – Freud ihletése nélkül.

 

*

 

K. ügyész talpraesett csevegő a kaszinóban. „Hogy van a kedves? (Pillanatra elhallgat, kivágja magát.) Még mindig a nyugati temetőben pihen?”

 

*

 

Guillaume Dufay németalföldi zeneszerző (1400–1474) volt az első, aki szerelmi dalok témájára miséket komponált. Mutatis mutandis: az első rock-miséket.

 

*

 

Selyemfiúk balettje a Louvre-ban, 1609-ben. A szereplők a színpadról ajánlják fel szolgálataikat a hölgyeknek. – Sully miniszter ellenőrzi lányát, van-e mivel kielégítse férjét. – XIII. Lajost egy hölgy ruhakivágása annyira felháborít, hogy ráköp. – Ugyanő gyermekkorában unos-untalan a fütyijét mutatja, vacsoraasztalnál csókra nyújtja a nemes uraknak. Úgy állíthatjuk fel a mérleget, hogy tanultunk ezt, cserébe felejtettünk azt…?

 

*

 

Szólás volt Franciaországban, hogy „a nemesek a lovaiknál is nagyobb lovak”. A nép fia ma – ki jószerivel lovat se láthat, nemhogy nemest – mit is moroghatna a bajusza alatt?! „Teringettét, ezek a függönyös Mercedesüknél is nagyobb Mercedesek?!”

 

*

 

(Hallom a szőlőpászta mellől)

„Ugyan hízol ám Erzsi!” – „Hízom bizony. Bölcsőre.”

„Hát csak úgy erővel lekaptad?” – „Dehogy. Megbasztam.”

„Ördög teremtette ördög…”

 

„Baszom annak is a lelkinek a lelkit, aki ezt az országot teremtette…”

 

*

 

(Söntéspultnál) „Hát nem… ezek az unos-untalan… ezek a hetvenhétszer… Hát nincs bennük semmi szemérem? Akár egy csődörparádé! Barátom! Befagy a szádban a lélegzet, ha ki nem köpöd, ami a szíveden…”

 

*

 

„Itt most a vigyázatlanság rendszereibe beépítve vesztitek el a szüzességeteket…”

 

*

 

Oláh Miklós írja, hogy Felhévizen, a Duna mellett, úgy fürdőznek szabad ég alatt a földművesek és vincellérek, hogy csak a fejük, válluk látszik ki. Ez a nézőnek olyan látványt nyújt, mint a templomokban az általános feltámadást ábrázoló festmények. – Semmi különös nincs ebben. A látás és szemléletmód sosem független (konvencionális szinten). Hirtelen felbukkanó bukósisakosaink láttán kinek nem ugrik be az „űrhajós” valós és scifi képzete.

 

*

 

Ilyesmiken múlhatunk: az űrhajós tüsszentése az orbitális pályán mozgó 100 t tömegű űrhajónak 10^-3 m/s² pillanatnyi gyorsulást adhat. A megterhelés sorsdöntő problémái már idáig fajultak.

Jut eszembe erről: Indiában a födém teherbírását hajdan úgy tették próbára, hogy felhúztak rá két elefántot, és két napig hagyták ott csüngeni őket.

Zöld álom: ismét az elefántok tüsszentésén múlni…

 

*

 

Kővel feltámasztott esővizes hordó, hogy az alja ne korhadjon. Karóhoz kötött bokor. Mankóval megtámasztott láb. Hangyalyuk elé görgetett tűfejnyi rög, hogy a bejárat ne omoljon. Egy jelző, hogy a kimeríthetetlen tartalom reménytelenül világosabb legyen. Egy kivégzés a többi helyett. Egy érdemrend a többi helyett. Állványzat – aztán megint állványzat.

 

*

 

(Rövid novella)

Pad öreg fák alatt, öregen.

– Emlékszik?

– Nem kellett. Azóta itt ülök.

 

*

 

Egy városban elhullanak a madarak. Az emberek egyre bőbeszédűbbek lesznek. Egy nap újra megjelenik egy madár. Nagyobb lesz a csend, mint valaha volt.

 

*

 

A. segíti Trézsi anyót meghalni; utolsó, pislákoló napok. Hálából babot szemelget A.-nak, büszkén adja a teli zacskót a termés javából. Temetés után lesz belőle először ebéd. Néhány fonnyadt, zsizsikes szem – ami elkerülte Trézsi anyó figyelmét – mégiscsak belekerült a zacskóba: fönt táncolnak a fővő víz tetején. Őket kell most jobban szeretni: ahogy dobálja őket a víz, masszívan ül rajtuk a „minden elesendők” (Beckett) glóriája.

 

*

 

Mi is a bajom? – Valami, ami a legkevésbé sem az én bajom.

 

*

 

„Ugyan, mit árthatsz nekem! Bűnös vagyok. És ez már exkluzív magánügy, bocsánat.”

 

*

 

Hogy eldöntjük a világot napról-napra! És odaát a mérleg meg se rezzen. Ki vagy te? Kóbor önhittség. Porszem-bemutató a sivatagban.

 

*

 

Egyszer s mindenkorra kisajátított magának egy helyet, mely már nincsen messze a temető bejáratától.

 

*

 

Nő álma: Meg van híva valahová, legjobb ruháját veszi fel. Tükör előtt hirtelen észreveszi: annyira megnőtt, hogy ruhája nagyon rövid lett.

Távolodóban a régi „én”?

 

*

 

Egy orvos mondja: Ha az egyikről levennénk a ruhát, nem sok maradna belőle. A másiknak ugyanannyi volna a súlya, mint azelőtt.

 

*

 

„Folyékonyan hallgatsz, mint a kiszáradt vízesés…”

 

*

 

(Emlék-logika)

„Nem, akkor még nem lehetett szó méhrákról, a Bartina utca sarkán még nem bontották le a boltíves házat, alacsony emeletére föl lehetett dobni a szvetterbe csomózott sármányfiókát…”

 

*

 

Lehet, hogy boncasztalon élünk?

 

*

 

Pap vagyok, nem tartozhatom egyetlen felekezethez sem.

 

*

 

Olvasom: fejlődéstörténetileg a biliárd magasabbrendű tekegurítás. Pirulok: soha nem jutott volna eszembe. Csecsemőkoromban bőgtem, ma sírok. Fantasztikus, hogy fejlődéstörténetileg mekkora utat jártam be, mennyivel magasabbrendű csúcsra érkeztem el!

 

*

 

A határán annak, hogy időszerű legyek: ha kivégzik vagy nyugdíjba küldik a hóhért, attól még nem lesz guru.

 

*

 

Megállapítom, a pille nem véletlenül ütközik neki és csap rá cigarettám parazsára (s marad ott), hanem kiszámítottan.

Villanásnyi történés, kép, jelenség – de ahogy kontroll nélkül hozzá-gondolom, hozzá-érzem rögtön, hogy kiszámítottan, már modellje is annak, ahogy folyamatosan teleologizálom a világot. Egyáltalán: képes vagyok elvonatkoztatni magamat a teleologizáló késztetéseimtől úgy, hogy valami lappangó formában ne kísértsenek?

 

*

 

Az élmény drámája kívül, túl van az igazság fennkölt kategóriáin – mégha egybeesik is velük. Jób másról beszél, mint Platón.

 

*

 

Ma úgy süt az őszi nap, hogy tele vagyok megbántott gyengédséggel.

 

*

 

„Persze, persze, jelentése van… De várj csak – minek nincs?”

 

*

 

Mennyit harsogunk, érvelünk, lázadunk, hogy a társadalom, a nép, a nemzet megkérdezetlen – és így kell jószerivel (jobban vagy kevésbé) kijelölt nyomvonal mentén történülnie… S én, mint személyes ember?! Megkérdezetlen vagyok?! – és… és… Stb. Kínos ez a kérdés. Inkább fiókba vele.

 

*

 

A kelet-afrikai Árokrendszer kialakulásának aránylag gyors, geológiai léptékű kialakulása (kb. 7 millió éve) meghatározó jelentőségű volt a glóbuson. Emberszabású majmok kivétel nélkül az Ároktól nyugatra élnek (olvasom), ahol erdőség dominál. Ősi-kezdeti hominoidák kövületei viszont a másik oldalon kerülnek elő, olyan zónákban, melyek sivatagosabbak, szárazabbak ma is. Felteszik, hogy ebből a földkéregtörésből született az ember – értelmezve esetleg úgy, hogy valamilyen „császármetszéssel”, elszigetelten, olyan területen elzárva, ahol megritkultak a fák? Vagyis éppenséggel nem valamilyen „Édenben”? A geológiai kiűzetés a születésünk? Szép. Majdnem antropomorf logikával tetszik igaznak.

 

*

 

Jó szöveg a Sárga Házból:

„…elhatároztuk, hogy kiküszöböljük a holnapot. Új érzékenységet fejlesztünk ki magunkban…”

„…Elgondoltuk a hierarchia tökéletes felszámolását, a büntetés terhe mellett kötelező anarchiát, amiben a szeretet úgy talál magára, hogy már nem érzi szükségesnek megnevezni magát.”

 

*

 

Max Weber emlékeztet rá, hogy feltalálni, rájönni mámor (a platóni mania értelmében.) Sőt; a két fogalom és szóárnyalat együtt még magasabbra lép: megismertet a bepillantás, a megérkezés szomorúságával.

 

*

 

(Álom-szöveg) „…ugyan kinek mondana bármit is, valószínűleg jobb volna elfelejteni, ha lehetne, de ragaszkodnak a dolgok eszméletlenül, s esetleg még be is hízelgik magukat, mielőtt köréd rakják a szögesdrótot. Az bizonyos, hogy akkoriban még nem lehetett szó méhrákról, az a hófehér test, amelyik bármely antik-görög ligetben odaállhatott volna bármelyik mohos sziklára, akár a legelgondolhatatlanabb pózban is, és semmilyen isten nem emelhetett volna kifogást, hiszen ez a hófehér test…” – Ébredés szikrázó, napsütött téli reggelre, az ablak elé egy hó súlyától domború, nőies idomokkal megformázott faág hajlik le és benéz.

 

*

 

Megmaradt a régi kislányos, bájos arc – csupán belésüppesztve egy zsír- és húspárnácskákból összepréselt képkeretbe.

 

*

 

Szeretnéd leszakítani – aztán mégsem. Hétpróbás torpanás. Aztán elfogynak a mezők, virágok. És már lehajolni se tudsz.

 

*

 

Ott vetkőzik a lány a parti sziklán, mögötte a tenger. Mind a ketten engesztelhetetlenek.

 

*

 

Emlékeztek rá? Holnap meghaltunk, tegnap meg fogunk születni, közben eltévedünk. Most már biztos hazatalálunk.

 

*

 

A szabadság megközelítésének nincs köznapi értelemben vett erkölcse. Remény sincs rá, hogy legyen.

 

*

 

A szempontok szüntelen gazdagodása pürroszi győzelem? Mintha már sejlene, élesedne ez a dilemma.

 

*

 

Elnémulni, eltűnni, személytelenné válni – vajon nem ebben lapul a „legszemélyesebb”? Nem jó tanítómester ez a kor.

 

*

 

Kiserked a csont a bőre alól – ráférne egy csontborotválás.

 

*

 

Kifordított ing hever a szék támláján. A lehullott leveleket senki nem ragasztja vissza a fára. – Miért azonos a két elszótlanodás?

 

*

 

Egy keringő szédülete. Búgócsigák. A föld keringő szédülete. Kozmikus búgócsigák –

 

*

 

Világtalan ég alatt a vakok. A tiszta látás dimenziója?

 

*

 

Büntetés – vágy nélkül halni meg.

 

*

 

Például a napló is; a hamisság más változata. Akárhogy is – de mutatkozás. Nem mutatódás.

 

*

 

Élőt boncolni – halottat koncolni. Mesterségek.

 

*

 

Nálunk még úgy volt Tolnában, hogy a legények maguk fonták a halotti koszorút a legény pajtásuknak.

 

*

 

Levelek, szirmok vonalaira kidolgozott grafológia. Eszembejut efféle, ha a tisztes tudomány futurológiai szakkönyveivel ismerkedem.

 

*

 

Őszinteséggel megmosdatott célok – és még mindig mocskosak. Ám még az őszinteség legvitathatóbb formája is manna a hazugság-sivatagban.

 

*

 

Értékes reménytelenség.

 

*

 

Szénásszekér tetejéről néz le; megpillantja őket, ahogy meztelenül a fűben hevernek. Odabiccent, köszön: a helyzetét tisztázza.

 

*

 

„Nem, most nem kísérlek ki az állomásra. Akkor nem jössz vissza többet…” – Rájön, hogy bonyolultabban kínos ez. Babona? Lustaság?

 

*

 

Mit tudunk a parti iszapba süppedt uszály födélzetének a csendjéről? Mintha egyre inkább egyetlen képbe akarna sűrülni mindaz, amit nem tudok. A felsorolás, a halmozás egyre inkább aggaszt. Olcsón akarja elhitetni, hogy tudok valamit.

 

*

 

Hiába, újra csak ugyanaz a felismerés: nincs olyan mából fúvott palack, amibe bezárhatom magamat, lubickolhatok benne. Valamennyi igeidőre szükségem van.

 

*

 

Szeretném folytatni a Sutting ezredes tündöklését – megírni az ifjúságát, eltűnését is. Még semmi belső értesítés, hogy miképp, hogyan írjam. Kizárólag egy tőmondat áll rendelkezésemre: Sutting ezredes ibolyái. Ez minden. Makacsul nem tágít. Kénytelen leszek a fogságába esni.

 

*

 

Öngyilkos elfogultság – ez is halálnem.

 

*

 

Napkelte, mikor csupa vers lenne az ember! Ha tudna.

 

*

 

Kitárult ön-elfelejtés, ami már mindent bekebelez, ami lehetséges. Biztos sejtés, hogy ez több és más, mint tudni.

 

*

 

Kína: földrengés. Írják, hogy a Nagy Falon egyetlen repedés sem, holott a közelben város pusztult el. Mao pár napra rá meghal. Több hétre tervezett országos gyászszertartás. Csúcspontja: egy megadott órában minden kínai hallgatni fog.

A hallgatás az idő kicselezése? Bizonyos, hogy az élet-, lét- és időérzékelésük, történelmiségük tudata és mindennapos megítélése alapvetően más. Mi absztrakcióvá finomítottuk-spiritualizáltuk a végtelen időt s közben a percben igyekszünk mindent elérni, megvalósítani. Ők mintha nem ismernék ezt a szétválasztást, megkülönböztetést. Innét lehet, hogy jobban tudnak kivárni; míg a perc utoléri az örök-időt, az örök-idő megemészti a percet.

 

*

 

Az igazság-keresés műhelyében minden forgács fontos, semmi nem kerülhet tűzbe. Ahogy Szomju Mózes nazarénus lakatos hodály nagy műhelyéből is tilos volt egyetlen kulcsot is szemétbe dobni…

 

*

 

(Filozófiatörténet, meseórán) Kezdetben az ölelés gyenge íve, melybe mintha kapaszkodni lehetne. Aztán a Nagy Kék fölötte. Ámulat évszaka. Majd csábító felhősziget a Nagy Kékben. Masszív támaszpont. Győzelem reménye. Aztán szaporodó felhő-szövetkezés. A Nagy Kék elborul. Már átszúrhatatlan ballon. Bizakodás roncsolt évei. Végül felhőkre festett ív, melybe úgy-ahogy kapaszkodni lehet.

 

*

 

Nézem a mérleget. Súlyosodom hozzá a földhöz.

 

*

 

Nagyon szerelmesek voltak, a rét felgöngyölődött előttük, ráléptek a tükörképére. Attól kezdve tudták, milyen sok év múltával érkeztek vissza a valóságba.

 

*

 

Szerette elnézni a műremek almacsutkákat a szemétkosár mellett.

 

*

 

Summa: a Jóisten nem akkor létezik, amikor én.

 

*

 

Megbocsátok a világnak – azaz hozzásegítem Istent, hogy méltóbban élhessen bennem, általam?

 

*

 

De Vitt, a neves egykori holland politikus a matematikában alkot jelentőset; Hudde, amszterdami polgármester a valószínűségszámítást műveli és optikával foglalkozik. – Ó aranykor; sóhajtom mai-magyarul.

 

*

 

Álom-szó maradéka, reggel: Hogy begubóztalak! És a pille mégis halott.

 

*

 

Mi még mondtuk, szájaltuk a gimnázium udvarán: „Ugyan, érettségi után le se köp, idősebb kell majd neki.” De így van-e ma? Mintha később érne be ez. S szövődik bele az „apa-hiányba”.

 

*

 

Keserves, de van eset rá, hogy morális alapja lesz a felismerésnek, hogy senkinek nem teszel jót, ha tovább élsz. De csak a szerelem kiúttalansága emelhet föl erre a mélybe zuhant morális csúcsra.

 

*

 

A telitalálat hitelesíti-e a céltáblát – vagy fordítva? Milyen dilemma?

 

*

 

A nélkülözhetetlen közép-minőség hiánya. A táj nem csúcsokból áll; kötelezővé teszi a dombokat, a síkságot. Jószerivel ez a hiány-trend is tájrombolás.

 

*

 

Tragédia? Komédia?

Igazában nem tudom. Talán egyik se.

Mélyebb kategória a kíváncsiság, az ámulat, a dinamikus megsemmisülés.

Amit feldolgozok magamban, ha mélybe ránt is, fölemel.

Szenvedés? Boldogság?

Nem valami mazochista összecsuklás, illetve garantált eufória sarkított általánosításáról van szó – többnyire?

Kivéve, ha nem.

 

*

 

Nem csak belénk, a História ideájába (Platón) is be van építve a betegség.

 

*

 

Falu: minden sétaút a temetőbe vezet.

Falu: doh, pacsuli-kölnis politúr-szag az első szobában; plakátból kivágott választási malac a klöpli függönyre gombostűzve; szőttessel letakart asztalon rekeszes gyümölcsös ládában tojás, szétszedett kakukkosóra.

Falu: ablakszemig hóval befújt járda, derengő fagysötét, s csak két lámpa világít: a rendőrőrs udvarán, a kocsma bejárata fölött.

 

*

 

Nyár: vadzabot szór a lány hajára s azt súgja: most szőke vagy! Mellettük szél rebbenti meg a búzatáblát. Gyermek születik.

 

*

 

Egy zsebóra magánéletéből: hosszú és becsületes loholás után úgy dönt, hogy nem méri tovább az időt. Felhúzzák, azt hiszik, elromlott. Nem veszik észre, hogy mélyebb belátásra jutott.

 

*

 

A rossz lelkiismeret reflexei nem változatosak.

 

*

 

Az úton végig kell menni. De nincs vége. Csak ott talán, ahová az elkopott hídlábak elvándorolnak? Aztán ott is új jelzőtábla fogad. Az úton végig kell menni. De nincs vége. Pedig az úton nem lehet másképp elindulni.

 

*

 

Van ilyen is: eleve elrendelt iszonyat.

 

*

 

Most tér vissza az étkezőkocsiból, elegáns porköpeny a karján, szalmakalap, engedékeny tartózkodással néz ki az ablakon: sajnálatraméltó, piti díszletek között robog át győzelmesen. Nem tudja, csak elmereng: élnek itt is? Csakugyan? Kik?

 

*

 

Szerények vagyunk, segítőkészek stb. – s józanul tudjuk is közben, hogy most tudják rólunk, miszerint szerények, segítőkészek stb. vagyunk. Akárhogy is, de légy ez a tejben. Akarod, nem akarod, beleesik.

 

*

 

Hafiz az, aki nem kertel végre: bűnt elkövetve bűnösnek lenni nyomorúságos dolog; azáltal váltódsz meg, hogy beleveted magad az árba.

 

*

 

Így volt, mondja a családi krónika – „Vigyétek istentelenek, nem hagyok rátok semmit”, kiáltotta R. nyugalmazott ezredes, a tolnai Perczel Mór-tüzérek hőse, és a vörösborral teleszívott üveglopó szárát úgy csapta rá az ágytámla szélére, hogy a bor mind belefolyt az ágyba, a lepedővel letakart leánytestre, aki – mintha vetéléstől vérzett volna át – pár órája halt meg a tífuszjárvány utolsó vasárnapján. A friss sírkőre – az elhunyté mellé – valaki ismeretlen (bűnös-csábító vérrokon?) mégis rákarcolt egy nevet, pontosan nem lehetett kiolvasni. Száztíz éve találgatják, hogy Kitti vagy Gitti-e a karcolt név. Az egyik a somodi, a másik a bogárdi nagyanya nevét vitte volna idő előtt, még meg sem születetten sírba? – ha csakugyan igen.

 

*

 

Meglehetősen közel vagyok hozzá, hogy benyissak a toronyszobába. Nem csodára vagyok elkészülve, csupán egyszerű, indokolatlan, igazolhatatlan hitelességre.

 

*

 

Csábító gondolat egy olyan öntudat, mely akkor is tovább tudná értelmezni magát, mikor már merőben más formációjú élő-lény az Egészen belül, a saját előzményeihez képest. És megelégedve a változott alattvaló-léttel, rész-alkatrész ranggal. Csak lenne mód az új „beosztásban” is értelmezni magát, s az éppen adottból megérteni (próbálni) az Egészet! Akárcsak egy fa vagy csupán egyetlen molekula pozíciójából is, de tudni, ami onnét tudható… Úgy látszik, mégiscsak a tudat az a mérgezés, ami képes (volna) minden kompromisszumba beletörni, ha nagyon megszorítják. Gyengeség volna ez vagy mi? Nincs kategória rá. Vagy ha van: az Öntudatban való részesség legyűrhetetlen öntudata?

 

*

 

A boldogság legitim akar lenni (Max Weber) – ez a boldogság teodiceája. – Viszont a szerelem az, ami nem tudhat megállni a boldog emelkedésben: lenni akar; csupán.

 

*

 

Amit nem tudhatnak Halék: a pikkelyeiktől szabadulni. Feldobják magukat a vízből, szivárványos csillogás veszi körül őket – mi a csudától? Sosem tudják meg, hogy a pikkelyeiktől, mikor rájuk tűz a nap.

 

*

 

Végszó a hiábavaló disputához: egyforma rang és kiválasztottság adni a világnak egy Jézust – és elfogadni tudni. Skolasztikáink, talmudizálásaink fölött egyetlen szivárvány ível. A lehetséges osztályrész, hogy más főhajtással lopkodjuk a színeit a szivárvány-spektrumból.

 

*

 

 

*

 

(Jules Renard apokrif)

Reggel hallom… – „Igen, ott leszakadt a híd” – mondják. Másnap arra megyek, látom, hogy nem. Mégis gyanús marad ez az ellenőrzött ténymegállapítás, ez a nem. Féreg rágja. Idő, míg újra bizonyítani fogja magát.

 

Tél bújt a szavakba. Öregszem, tornaingben. Nem az évszaktól fázom.

 

„Hát, Istenem!” – Ritkán tudom eldönteni, hogy megszólítok-e így, sóhajtok vagy különvéleményt formálok. Ő nem engedi tisztázni.

 

Keserű lombok – mondja a magányos szarvas, miközben cukorként rágcsálja a gyenge levelet.

 

Ma kezdte levetni sárga mellényét az ősz. Készül rá, hogy beöltözzön a meztelenségbe.

 

Nem tudtok semmit. Én is csak ennyivel többet.

 

Hány szívtelenen végeznek majd szívműtétet!

 

Megtöttyedt a hó a szántásban. Öregasszony kiritkult ősz haján áttetszik a vörhenyes, barna foltos fejbőr.

 

Szeress kamaszként. Újra nő a fű. Elégedett lesz a Kaszás.

 

Féltem az erkölcseimet tőletek. Muszáj disznólkodnom.

 

Isten is kedveli a társaságot, pipára gyújt, tüzet csihol; csak mindig távolabb ül le az asztaltól.

 

Reggel becsöngetett a jelenlétem. Ajtót nyitottam. Úgy álltam köztük a küszöbön, mint egy harmadik.

 

Művéből hiányoznak a nők. Elhasználta őket az életében.

 

A rozsda nem öregszik.

 

– Harmadszorra mondom, hogy szeress.

– Késő. Egyszer kellett volna.

 

Este úgy fordulnak utánam a parasztok a nyitott udvarkapuból, mint tehenek a szamár után, aki még a saját udvarkapuját se találja meg.

 

Vigyétek tőlem a kisdedeket. Most elmesélek valamit az Atyáról.

 

Híd alatt a patak vize mindig titokzatosabb.

 

Hol a szín, amit végre megfoghatnék! Így kell majd meghaljál, te író.

 

Ha már benne vagyunk a XX. században, legalább viselkedjünk úgy, mint a XIX. század vadállatai.

 

Nem mesélem el, inkább részletesen elhallgatom neked. Azt akarom, semmi ne maradjon kimondatlan.

 

Azonnal ásítani kezdek, mikor leülök írni. Mint idegesen a kutya, mikor róla van szó.

 

Nem tudok csak rosszat tenni. Mindig akad, akinek jó.

 

Elvesztette a becsületét. Hogy örül majd, aki megtalálja!

 

A kotlós Húsvétkor gyászol.

 

Meghalsz te is, temető.

 

Milyen bántódottság, szomorúság lehet a rajzok, festmények szélének lenni?

 

A magyar Kosztolányi mondja (majd) orvosának a legcsodálatosabb rövid mondatot, távoli tanítványomként: Tedd, hogy éljek.

 

És Jouvet, a francia színész páratlan tömörséggel a Naplójában Hugóról: Nagy fasz.

 

Lautrec úgy hámozza le a nőkről a ruhát, mint egy ételkéjenc a salátaleveleket, hogy a szívét zavartalanul vehesse a szájába.

 

A kritikus haragja, hogy más még nemzőképes.

 

A homoszexuális hálája apja iránt.

 

Télen kevesebb jelző is elég.

 

Karakter. Akkor is odaköszön az ablak felé, ha a függöny össze van húzva. Sosem lehet tudni.

 

Vidéki bordélyház vasárnap délután, vendégek nélkül. A lányok kötnek, az udvaron illatozik a muskátli, a bugyik a barackfán száradnak. Harang szól.

 

Megvásároltam az elveimet, de nem hivatalos áron.

 

Színész; álmodja, hogy színpadon játszik. Ébredés után sem tud szabadulni az álomtól. Félni kezd, elveszti biztonságát, szorong, hogy mikor lepleződik le.

 

Hófúvásban, viharban zárja, reteszeli, lelakatolja az ajtaját: mikor sehol közelben ember. Nyári éjszaka eszébe sem jut.

 

Virágos rét paráznasága. Nem ártatlanabb, csak más nyelven szólal meg.

 

Az évgyűrűk asszimetriája titkos történelem.

 

Koszorút rendel bokréta helyett. Évekig halottkém volt.

 

Rajzó legyek csípése a Golgotán.

 

Poil de Carotte (Csutak úrfi) az a rettenetes homokzsák rajtam, amitől nem láthatják a többi arcomat. Én sem. Vesztemre győztem.

 

„Istenem, mondd!” És ha csakugyan mondaná? Olyan biztos vagy benne, hogy nem a némaságában bíztál, a reményben, ami maradéktalanul és személyesen a tiéd?

 

Flaubert-ben az a bosszantó, hogy szinte remekebbül csinálja meg a gyengét, mint a jót, és képes felismerhetetlenné tenni a különbséget.

 

Hogy igénylitek a realizmust! Ahogy az ördögöt is addig, míg meg nem jelenik. Erősek gyomorkeserűje mindkettő, mért csodálkoztok, ha csikarást kaptok.

 

Nincs időm merésznek lenni, mikor írok. Minden időmet, energiámat leköti, hogy lélekvesztőn kísértsem meg az egyszerűséget, a világosat.

 

A hó akkor is domború, ha homorú. Mert pillant, kilép.

 

Különös, de a remekművek világában élni csöppet se vágyom.

 

Virágjában a cseresznyefa. És a gyökerek sosem tudják meg, milyen is ez.

 

Minden feltört dióba, szétzúzott kő belsejébe te pillantasz be legeslegelőször. Fel tudod fogni, milyen titkok és csodák közt turkálsz közönnyel? A hét minden másodperce vasárnap.

 

A lovak szeme, mint a jövendőmondók, varázslók kristálygömbje. Lovak szemét megérinteni a szempillámmal – nem hagy nyugton a kísértés. Lehet, hogy a halál tartogatja ezt az élményt.

 

A szférák zenéje kevésbé lírai, antropomorf elképzelés, mint Pascal csendje.

 

*

 

(Cserepek, félálomban)

Hajsza egy szökevény emlék után. Sebezhetetlen színtér.

 

Végleges alapkőletétel, kokárdás babérkoszorúval. Diadalív, ködből kimetszett négyszögekkel.

 

Világvégi táj. Nomád áramfejlesztők.

 

Senkiföldje a hátra és előre metszéspontján. Lehangolt szépség birodalma.

 

Gyáva előérzet, utólag.

 

Távozásukkal betoppanók.

 

„Kel a madár, fekszik a. Fekszik a madár, kel a.” Hiányos mondatok kiárusítása az ószeren.

 

Részegség. Szavak keresztje.

 

Jobb lator, bal lator apokrif párbeszéde: „Az intelem arányait hogy nem értetted, te boldog!”

 

Árván csalódott. Családosan meghalt.

 

Két villamos közé szorultan elveszni örökre. És ott berendezkedni.

 

Elhasznált gondolatokért cserébe elhasznált gondolatokat cserébe. Valutahiány.

 

Hiányában közlekedni, jelenlétében parkolni.

 

„Kérlek! Törd össze a tükrömet! A szemembe nézz!”

 

Vakok ünnepi víkendje. Kirándulás a fehér mágiába.

 

Körvadászat. Kéjgyilkosság.

 

Néma! Mindig belőlem beszél.

 

Alul a táj, fölötte gondolatok, középütt hanyatt a sík fény. Perspektíva.

 

Nagy szavak, sok kis pondró.

 

Fokozhatatlan masszivitás. Végső tájainkba visszavonuló átmenetiség.

 

Síkföldi étvágy. Síkföldi hatalom.

 

Antik mitológiai intimitás. Görög. Meztelen óriás-testünkön bóklászó kicsi-kezünk.

 

Lény a lényben. Ráhajlás a ráhajláson. Azilum anti-grammaticum.

 

Kibérelt játékok. Magántulajdon gürizés. Állami raison.

 

Vetkőztet, felöltöztet a lárma. Vetkőztet, felöltöztet a csend. A különbségben inkarnálódó sztriptíz.

 

A kikerülhetetlen végrehajtása mentesít a gyanú alól?

 

Tegnapi táj: benépesíthetetlen szomorúság.

 

Valamire biccent a lépésével.

 

Többet tudni a reménytelenségről, mint ami méltányos.

 

Szerettelek. Most helyette szeretlek.

 

Látlelet: a guzsevezőkön a kopasz szálkák önmaguk hosszára vetkőztek.

 

Orvosnál. Metszet-nyomokban az ifjúság, boncasztalra vetve.

 

Tenger, nyár. A só lepereg. A víz sose rab.

 

Te akarsz próféta lenni?! Nekem van autóm.

 

Megfoghatatlan gondolatok, csupán súlyuk van, mint a légnyomásnak.

 

Messziről int. Csak a halál tud ilyen eleganciával közeledni.

 

A sírfelirat mért lenne más, mint egy bölcső-felirat?

 

Az ablak nem teheti meg, hogy aki kinéz rajta, ahhoz ne nézzenek be.

 

A palack csindadrattái.

 

Ne legyen kikötő, ahová a bárkát nyugdíjas tökélyként be lehet vontatni.

 

A múlt az a szerető, akit mindig holnap ismerek meg és teszek magamévá.

 

Nem tudjuk, mikor és hogyan történt, csak a kép erős. Bizonyos hát, hogy így történt…

 

Mért nem tudok a kezemmel csupán káromkodni, csak tenni –

 

Mi nem születik valamennyire is gyalázatból?

 

Üvegfal mögött a szeretet. Tele légypiszokkal az üveg.

 

A pokol az emberitől meleg.

 

Békebeli hadirokkant.

 

Köveket törtem a számmal; a kezem meg megdicsőült.

 

A szerelem gyermek nélkül csak fintor?

 

Madártragédia. Kakaduk közt próbál rigóhangon beszélni.

 

Igen – a világot kellene diagnosztizálni.

 

Ozymandias szobra a legtartósabb példa a reményre.

 

Júniusban már kevésbé borjaznak a jéghegyek.

 

Földön heverő behúzott ernyő a zuhogó esőben, tócsák karéjában. Körvadászaton az egy szál vad.

 

(Búcsú) Ifjúság! Mennyi hiába jel. Csak árnya a kendőlobogásnak. Vihar-leverte gyümölcsök, teljesen nyomtalan.

 

Bensőséges hangzás, megszólítás, amitől azonnal elgyengülünk, annyira távolról és mélyről idézi fel az eltékozoltat.

 

Égi infláció. A megváltás dömpingje.

 

Jár valaki közöttünk személyesen, mégha csak egy elv is; vagy ez az álruhája.

 

Az istenek is szeretik tükörben nézni magukat, mégha ők adják is hozzá a foncsort.

 

Mindegy, istenem, hogyan fogalmazok; mindegy, művészet, hogyan cifrázod – csak emlékezz.

 

A pille vagyok én – ha ő fölébred, többé már nem lehetek mi is.

 

Bizonytalan az ébredése, kiszámíthatatlan. Sem ébren nincs, se nem alszik, sem halott. Kicsoda? Biztosan más módon van. Ilyenkor illenék letenni a tollat?

 

Nem Szókratésznek jutott eszébe: „Mért hagytál el engem?”

 

A mélységnek nincs stílusa.

 

*

 

Akár a szerelem? – a kullancs mindenbe belekapaszkodik, aminek vajsav szaga van és tizenhét fokos hőmérséklete.

 

Drágulnak a nagy csúcsok a nemzetközi piacon. A kisebbek megmászása viszont egyre olcsóbb. Itt sem sikerülhetett a megváltó „egyenlősdi” – bár dilemmatikus, hogy a teljesebb panoráma vagy a megmászás fáradsága kerül-e többe.

 

*

 

Van szükségszerű stilizáció: különböző „fürdők”, preparálás, majd „előhívás”, hogy kiléphessen a negatívból – az igazi?

 

*

 

Mai tévedéseink a holnap ügynökei.

 

*

 

A hatvanas évek táncdal-fesztiváljainak kitalálója, rendezője meséli, hogy az első fesztiválok után a Pártközpont utasítására csitítani kellett a felhajtást, propagandát, a tömeg annyira belejött a boldogságba, hogy végre választhat.

 

*

 

Ez is lehetne formula: Üdvözlöm a többnyire szokott tisztelettel és maradok… stb.

 

*

 

A romantikus-naiv Voltaire: sosem vágják le olyanok fejét, akiknek nincs – írja.

 

*

 

Nemessége: ősrégi gyűjtögető-halászó-vadászgató családból származik, jobbágyai névsora a Gothai Almanachban. Említhető X. hercegnő, hercegségét senki nem adományozta, csak volt neki, mielőtt lett – akár a székely lófőknek.

 

*

 

M. de Châtelet jegyzi fel: Le Notre arra kérte a pápát, hogy inkább kísértéseket adjon neki, mint bűnbocsánatot. – Az egyén és a kereszténység párbeszéde nap mint nap, miből is indulhatna ki másból?

 

*

 

Az állat az agancsot periodikusan ledobja, növekedés közben az agancs alakja is megváltozik, így a viselkedésbe való bevonása a személyiség kiszélesedésével jár együtt. (Lorenz). – Rendhagyóra növesztett körmök, hajzat, arcszőrzet, ezeknek különböző formaváltozatai nem kevésbé megfigyelhető személyiségváltozást (kiszélesedést) eredményeznek. Vagy az autó pl., mint testséma-meghosszabbodás. Vagy a közérzetet, én-tudatot befolyásoló bakancs és csizmaviselés közti közismert különbség (főképp katonaságnál): korántsem erőltetett analogonként elemezhetők. Úgy tűnik viszont, hogy a tudatosan módosított testsémáink inadekvátabban, kevésbé szabályozhatóan befolyásolhatják szellemi habitusunkat.

 

*

 

Eszperantó nyelvkönyvben olvasom ezt a minta-választ: Házasságot törni nem ugyanaz, mint árut hamisítani. – Kíváncsi lettem volna a minta-kérdésre is. Eszperantóul tán hasonló rövidséggel sikerül végre megfogalmazni: miért nem ugyanaz a nem-ugyanaz?

 

*

 

Móricz Zsigmond fröccs: tölcsérbe jég, azon keresztül szódát a borba. Nekem tetszik, sőt ízlik, mégis piszkál, hogy Krúdy hogyan értékelné. Mégis csak ő a mágus.

 

*

 

A Messiás-várás, mint kiirthatatlan nép-pszichés beidegzés – egyúttal világi-történelmi, lét-pszichológiai nyugtalanság és siettetés is?

 

*

 

Újra és újra kell-lehet – sajnos – emlékezni rá: „Csak olyan ideáért lehet meghalni, amit az ember nem ért.” (Hitler)

 

*

 

A gyertyafény hangulati-nosztalgikus újra-felfedezése: a fojtogató munkakényszer hiányának fitogtatása?! Avagy a kompenzáló menekülésé.

 

*

 

Amatőr színháztársulatban Barbara (színésznő) férjhez megy; a rendező férj hamarosan panaszkodik rá, hogy Barbara a házasságban fúriává lett. Prostituált szerepét osztja ki rá – szitok, közönségesség, vadság, minden belefér. Attól kezdve otthon szelíd és kedves. Megszületik a pszichodráma. (Moreno)

 

*

 

Így van ez; ha vesszük a fáradságot, hogy ki is mondjuk: „A csütörtök már jó, mert megyünk kifelé a hétből. A hétfő a legborzasztóbb, olyan kilátástalanul messze van a vasárnap. – Vasárnap? milyen jó becsukni magam után az ajtót, elteszem magamat holnapra.”

A kilátástalan hétfőre. (Közli egy honpolgár a kíváncsiskodó statisztikai kérdőív kitöltése előtt.)

 

*

 

Pestalozzi példái a gyermeki nyelvhasználatra: Én most erőtestemből ezen a réten végigugrom. – Apa, fordulj meg és nézz rám komoly hanggal. – Én embertestemmel azt kezdhetek, amit akarok.

Illusztráció ahhoz, hogy mire képes még a gyermek: „Születés előtti létből hozott eredet-erőt a földi élet számára differenciálni.” (Pestalozzi)

 

*

 

Adat: a magányosság lehetősége évenként 4,5 km sebességgel csökken.

 

*

 

Olvasom, hogy azelőtt minden hernyó bizonyos levéllel táplálkozott, petéiket is bizonyos levelekre rakták. Szakítottak a tabuval. Mintha közös jeladásra tennénk hernyók is, emberek is ugyanezt. Nincs gát, nincs önszabályozó zsilip.

 

*

 

Tolsztojnál a szeretet szinte minden vád forrásává lesz.

 

*

 

Egy sivatagi tücsökfajta milliószámra bújik elő a lárvájából; de előbb tizenhét évet töltenek a föld alatt. S akkor egyszerre tömegesen föltámadnak. – Egyszerre paradigmája a reménynek és lidércálomnak.

 

*

 

Kémikus barátom mondja költőnél hitelesebben: az élet lelkesültség.

 

*

 

Donjuanizmus: mint az emberi test leigázásának mámora.

 

*

 

Buddhista ábécé: A legtávolabbit is megtudja, anélkül, hogy menne – Felismer anélkül, hogy ismerne – Véghezvisz anélkül, hogy cselekedne.

 

*

 

Terrorizmus: kisipari gyilkolás.

 

*

 

Amitől még jobban szenvedünk: szubimperializmus.

 

*

 

Új sajtó-eufória: halottak hírértéke. (A gazdasági manipulációjukat már Gogol felfedezte.)

 

*

 

Az uniformis nemcsak pszichológiát teremt (Brecht), de antropológiát is.

 

*

 

Swift nagysága: nevetségessé torzít, de páratlan pontossággal képes mindig a tárgyat tükrözni. Nem objektív koncepciója van a tárgyról, mint a realizmus legtöbb elkötelezettjének, hanem holográf tükre is hozzá.

 

*

 

Ha volt „muscularis” kereszténység – egyre inkább van „muscularis iszlám”. A követ nehéz visszadobni, sápadtarcú testvéreim.

 

*

 

Az aids meghozza a házasság térhódítását? – de vajon oldja-e majd a családi kis mikrokozmoszok modern izoláltságát? (Nem lévén többé „nagycsalád”.) Hozza-e a modern házasságok lelki reformját?

 

*

 

Gujarati nyelven a történelem a.m.: így történt. (Ki hallott nálunk erről a nyelvről…?) Ugyanezen a nyelven a civilizáció a.m.: jó magaviselet. Miért bajlódunk az eszperantóval?!

 

*

 

A háború az emberi érintkezés ténykedése (Clausewitz). Még nem ismerhette az Új Szótár címszavait, pl.: A genocidium a stratégia abszolútja. – Kulturális genocidium. – Civilek, nők, gyermekek kiirtása hatásos anti-gerilla stratégia. – Azért háborúzunk, hogy bebizonyítsuk: a gerilla nem kifizetődő (Westmoreland tábornok) – Sajtó-tárgyilagosság: Nürnbergi per megkezdődött; ugyanaznap Sétifnél a franciák 70000 algériait lemészároltak.

 

*

 

Cuvier: az állatok hasonlók az alvajárókhoz. – Tiltakozom e hasonlat diagnózisa ellen!

 

*

 

A szerelem varázsszava: teérted; az ösztöné: énértem; a szereteté a mi kettős-alanya. Az extázisnak nincs személyragja. Androgin grammatikája van.

 

*

 

A győzelem hosszú próbatétel. A bukás kényelmesen veszélyes szabadság.

 

*

 

Vízió: körbezárt telepen nem indiánok, hanem fizikusok, kémikusok, endokrinológusok stb. vad törzsei a termeszhangyák könyörtelen kitartásával dolgoznak, éjszaka is, óriási műnapkorong alatt, rablánc helyett színes vezetékekkel, kábelekkel egymáshoz kötözve; s naponta odavetítenek eléjük, föléjük egy hatalmas öklöt, benne morzsalékos föld, egy szál palántavirággal.

 

*

 

A status-jelképet szeretjük a szükséglet „szintjén” racionalizálni. És ez még rosszabb.

 

*

 

Interakcióink hatalma! – biccentés, sakkozás, verekedés, gyilkosság, szexualitás; s mi is még? A skála lebilincselő. Aztán a fantázia, mint imaginárius interakció, a magány interakciói! A lista bekebelező. Szinte vásárian tarka, mulatságos, holtkomoly, minden együtt. Hogyan is összpontosíthatnánk hát az akcióinkra? Mert mintha lappangva mégsem azokért élnénk igazán. Mellékösvényeinken vagyunk otthon. Vicus rectusainkon inkább csak a kötelező történelmi-politikai turistaútjainkat tudjuk le kedvetlenítő komorsággal és monotóniával.

 

*

 

Ikrek meditációs dilemmája lehet: esetükben az ember önmagáról alkotott képmás-képzete születik meg, jön létre? Az azonosság szükségképpen dualitás?

 

*

 

Sikeres amerikai kísérlet: hóhér és áldozat szerepét sorshúzással döntik el. A kísérleti résztvevők – akik kivétel nélkül szimpatikus, aberráció nélküli alanyok – a sorshúzás eredményéről nem tudnak. Kísérlet előtt megismerkednek, elbeszélgetnek. Utána hóhérok is, áldozatok is külön-külön szobába vonulnak: ott tudják meg, hogy ők éppen kik. Az áldozatokra – kölcsönösen így tudják – elektródákat kapcsolnak („villamosszékbe ülnek”) – a hóhérok műszeres asztal elé: szabadon kezelhetik az árambekapcsolót, s egyben ellenőrizhetik az adagolt áramerősséget, s hogy mikor érik el a „veszélyességi” határt. Az áldozatokat a kísérleti szobában beavatják: az elektródákban nincs áram, még „kísérleti” áramütést sem kaphatnak. Hóhérok hangosbeszélőn beszélhetnek áldozataikkal. Ha az áldozat „helytelen” válaszokat ad, a hóhér áramütést adagol. Az áldozat spontán reagálásaitól, válaszaitól függően (vagy attól függetlenül) nem egy hóhér a 45-ös áramerősségig is elment – vállalva a kísérleti feltételt, ti. hogy az elektródákban van áram.

 

*

 

Mellőzzük a „valamire született” dícséret-formulát; inkább arra figyelmeztessünk, hogy „valamivé vált”.

 

*

 

Schönberg finom megkülönböztetése, árnyalása: a zene nem hurcol magával értelmet, miután lényegénél fogva van értelme.

 

*

 

A megtervezett elavulással nem annyira a múltat próbáljuk diszkvalifikálni, mint inkább a jelen bensőségességét sikerül elpusztítanunk.

 

*

 

Ülök Párizsban egy alkalmi-áruházi divatbemutatón. S kapom el kíváncsian a törmelék megjegyzéseket. Mennyi gall szeszesség, irónia, sziporka, esztétikai trouvaille, érzékenység! Végre olyasmiről van szó, ami halhatatlanabb a filozófiáknál. Egy tunika vonalvezetése meggyőzőbben elgyengítő közelség, mint egy logikai gondolatsor végre is kiherélt libidója. Ah! Csak ülök elbűvölve, és észre kell vennem, hogy ínyemre rakódik, retinámba vésődik valami felülmúlhatatlan természetesség, valami szégyentelenül fölbuzgó lelkesültség nő- és hímpora, s vérem dagály-szintje is emelkedni kezd. Ugyanis elsöprőek ezek a ruhák és nők. Azaz képesek rá, hogy tisztára söpörjék azt, amiről szólnak (amit már el se várunk filozófiáktól, egyébtől). Még elme- és vértisztító szórólap is akad a teremben (reklám), ami gondolatainkat még közelebbre kalandoztathatja. A tervezés végre is királyi művészet. Mi minden múlhat a szegélyhosszon, nyakvonalon! Nem beszélve arról, hogy dátumként jelzik a készítés időpontját. Így tárgyalandó például a toplessz dilemmája is: nincs nyakvonal, így nem látni, mikor vették. Dior azonnal védekezik: zárt nyakúakat tervez. Ez csak egy példa. (Nemvárt következmény mindenesetre, hogy Dior reményeivel ellentétben elsősorban a kispolgár asszonyok és dolgozó lányok értenek egyet vele.) A bemutató után viszonylag szolíd propaganda büfé, illatban úszó oldott csevegés, hiszen bugyiig, harisnyakötőig összebilincselt egy-érdekű csapat vagyunk. Utánozhatatlanul cinkos a hangulat, nem is emlékeztet a pesti május elsejére. Sláger-téma a toplessz, e pillanatban nincs sikeres versenytárs. Vér-dagállyal fülelek. Megtudhatom, hogy a call-görlök, sztriptíz táncosnők gyűlölik a toplesszt. Ausztráliában egyik társnőjüket majd agyonverték, mikor abban jelent meg; s elbocsátották. Ugyanígy a prostituáltaknak, selyemfiúknak is érdeke, hogy a sex-sorompó szoros legyen. „Puritánok, hivatásosak között örök a szövetség” – hallom az axiómát. S persze anekdotát is: mikor Oscar Wilde-ot elítélték, a kurvák az utcán táncoltak. (Kinek sírnia kellett, emancipáció hiányában csak titokban tehette.) Ah! – gall hölgy szájából édes a csepülés is: a mell szép, s a nők parttalanul csak azért nem mutathatják (mutatják), mert mi, férfiak obszcének vagyunk. E vétkes orientációnk miatt egyszerűen nem tudjuk elképzelni, hogy a nők mindenekelőtt azért mutatják (ha igen), mert büszkék rá. Csepüljenek csak – fog azért az rajtunk. Bár mégse kívánják, hogy olyan nagyon. Nehogy kölcsönösen ráfizessünk. De ez a divatbemutató beletalált az arany középbe. Mindjárt másképp is festett a világ, míg a Szajna-hídon átandalogtam. Így már puha és bársonyos a séta a kilátásba helyeződő meseszőnyegen. Hölgyeim, fogjunk össze!

 

*

 

Szűkbázisú sztereotípiákban hülyülünk – hogy mondjam így; és legyek közönséges.

 

*

 

Macskakísérlet: ételt csak fogantyú lenyomása után kapnak; ami áramütéssel jár. Később már akkor is nyomják, mikor nem kapnak enni. Az etológussal ellentétben nem mazochizmusra, a „hagyomány örömére” gyanakszom, ami erősebb, mint az áramütés fájdalma – hanem javíthatatlan kíváncsiságra, reményre. Magamra gondolok. Úgy is, mint domesztikált állatra.

 

*

 

A napnak 24, a hétnek 168, az évnek 8000 órája van. Az idő-fóbiások már megtehetik, hogy zsebhomokóra helyett zsebszámológépen folyamatosan levonásba helyezik, ami időt habzsoltak. És megnyugodhatnak folyamatosan, hogy fogynak.

 

*

 

San Diegótól délre, Mexico felé, sárga csík nyújtózik a tenger fölött, mint egy végtelenbe kipányvázott rágógumi. A perspektíva – innét a terasz lugasa mögül – megközelítően olyan, mintha a madarak beleragadnának az anyagtalanul sűrű sárga masszába, jóllaknának vele, majd kecses és engesztelhetetlen szabadsággal újra kitörnének. Szinte hallom a mókásan kárörvendő vijjogásukat. Csupán a tankhajók, konténeres hajók szabdalják illetéktelenül és fantáziátlanul az égi rágógumit. S ott hagyják a matt-fekete-nyomukat, mint a szárazföldet vesztett csigák.

 

*

 

(Időzavar)

Nincs elmúlt-múlt, csak én múlhatok el, akinek közöm van hozzá, elképzelésem róla, pontosan nekem, hogy legyen jelenem. Tévedés, hogy a múlt „messze” esik, „távol van”. Közeli, mint a kihűlt szerető, aki újra s újra fölmelegszik és megint mindenre képes. A múlt mai csoda, amit holnap ismerek meg s teszek magamévá. Mégis úgy élünk, mintha ismerhetnénk a jelent nélküle, s lehetne így is álmunk a holnapról. Ilyen szoros szelencében az ellentmondás, ami igaz. Enélkül hinni és fogadni el a dolgok állását: percemberke-lét, élőhalottság – volt, de minek? Az éppen jelen egyszerre börtön-kelepce és szabadság. Szerencse, ha rájössz, hogy ez az égi turpisság csak edzés. Vagyishogy dereng már. Persze, mi? Nyomorúságos és gyönyörű, hogy még a derengés sem az, amit ígér. Annyi csak, hogy cinkos a sötéttel. Csupán kevésbé sötét. Így villog a kényes szajha: fekete köpenyben, fekete tájban, bár azért vakítóan kivehető. Idő-arculatok. Ám milyen dimenziók összessége? Mert nem külön dimenzió, az bizonyos. Így hát? Tanügetés, gömbpalackban? Nem mozdít magától semmit, hogy múljon, ne múljon, éppen-legyen, ne legyen – avagy folytonos készülődésben van, hogy tudjon lenni, nem lenni? Ragozhatatlan és mégis skandált önelfelejtésben? Néha már sejlik, mi az otthon lenni.

 

*

 

Mindig jobban érdekelt, hogy mi lesz a holnap tradíciója.

 

*

 

A történelmet nem lehet megnyerni, csak mindig újra túlélni. Javíthatatlan bacillus bennünk az, hogy képtelenek vagyunk elfogadni: csak vesztes győztesek lehetünk. Mondjunk le a reményről, a lélegzetvételről? Remény nélkül idő sincs. Miben helyezkedjen el a győzelem? Mélyebb kút ez, mintsem gondolnánk. Mélyebb, mint a „történelem”.

 

*

 

Brâncuşi: Ha nem vagyunk többé gyermekek, halottak vagyunk.

 

*

 

A száguldó üstökös magánya! Csak a csóvája képes jelezni, hogy hol és merre a megérkezés.

 

*

 

Elsorvasztott szerelem – végállomás. A szeretetre, örömre kész ártatlan nyitottság bénulása is. Maszkok, furdalásos hamis játékok, látszatok évadja.

 

*

 

Eszméink – mint „váltóbeállító rendszerek” működnek. A fogadó pályaudvar „rendje” a karambol, nélküle a pályán is csak árnyékvonatok közlekednek.

 

*

 

Három alapkő Arisztotelésztől: értelemmel párosult képesség – megfontolás – önelsajátítás.

Aztán építkezhetünk.

 

*

 

Nem szolgáltam rá a kínra – arra szolgáltam rá, hogy higgyek?

 

*

 

Csábító hinni, hogy kék elemben van a boldogság?

 

*

 

Közeg nélkül nincs autonómia.

 

*

 

Ne kívánjuk a szerencsétlen ember-sampiontól, hogy aranykupa ígérete nélkül magasabbra ugorjon-emelkedjen. Nem pacsirta ő.

 

*

 

Magányosság – hol vannak bájaid?

Népsűrűség – hol vannak előnyeid?

 

*

 

Sivatagban az ördög megtapasztalása könnyebb.

 

*

 

Hideg Elvirának hívták – és a legforróbb lány lett belőle bosszúból.

 

*

 

Élesztő vagyok, nem pék, nem a dagasztás a dolgom. Szelíden ennyit – íróként – a politikai, közéleti csúcsforgalom időszakában.

IV

 

Hatvan év után

– Gondolom, helyénvaló, ha nem teszünk erős hangsúlyt beszélgetésünk alkalmiságára, hiszen az alkalom – 60. születésnapod –, ha jeles nap is, talán nem minden tekintetben egészen örömteli. Ámbár, hadd jegyezzem meg, hogy ez a tekintélyes szám csak azokat lepheti meg, akik jól és közelről ismernek… Arra kérnélek csupán, hogy vegyél részt egy beszélgetésen, szemérmességedet legyőzve, arról, hogy ki és mi vagy most. Hogy rögtön bele is vágjak: most érkeztél vissza az Egyesült Államokból. Milyen volt?

– Meglehetősen kimerítő két hónap. Tizennégy helyen tartottam előadást, pontosabban, én az írásaimból olvastam fel, s feleségem a maga munkaterületének tapasztalatairól beszélt, a tanatológiáról, a meghalás pszichológiájáról. Ha meggondolom, hogy a magyar irodalom a Halotti Beszéddel kezdődik, talán nem is volt ez annyira rendhagyás… Sok jó emberi találkozás emlékét hoztam magammal, egy olyan hallgatóságét, amelyik a beszélgetésekre elmondhatatlanul éhes. Sorskérdések hajnalig… Ezek az emberek a legkülönbözőbb rétegekből kerültek ki, de általában sem érdeklődésben, sem igényben nem lehetett megkülönböztetni, hogy ki munkás, iparos vagy értelmiségi. A benyomásaim persze még túl frissek. Magamnak is meg kell még fogalmaznom a tanulságokat, s remélem hozzájutok, hogy írjak is róla. Egy dolog azonban világos: kétoldalúan kell megpróbálnunk tiszta vizet önteni a pohárba. A közönség egy része itt-ott gyanakvó volt, de ez is hozzátartozik a képhez. Én igyekeztem mindjárt bemutatkozásként tisztázni, hogy mit várhatnak tőlem, mit nem. S főképp, hogy nem „politikusként” utazom – amit ismerős közönség előtt persze nem kellene mondanom, de ők végül is nem ismertek. Újabb tapasztalat, hogy a „független” gondolkodás szinte minden zárt nyit – könnyebben nyit rá a közös gondokra. Örömmel könyvelem el – vagy legalábbis remélem –, hogy beszélgetéseink pozitívuma éppen ez volt. A világ minden pontján vannak – és kell legyenek – minden nézetkülönbségen túlmutató, oszthatatlan magyar érdekek. Ezeket az érdekeket sokféleképpen lehet jól, és sokféleképpen rosszul képviselni. Egy biztos: távlatilag végképp semmire nem vezet, ha különböző kapcsolatainkban – burkoltan vagy kevésbé burkoltan – az idegenben élő magyarok számára előfeltétellé tesszük a szemléleti-ideológiai „felzárkózást”, a felzárkózás reklámértékű mímelését és az effélének látványos jutalmazását. Ez mint cél, irreális, és mint tét, a legkevésbé sem demokratikus. Sem itt, sem ott. Aminek egyedül lehet csak értelme: önmagunk lehető legdemokratikusabb cseréjének a biztosítása. De nézzünk innen odaátra: ők egy másik országban új otthont, boldogulást találtak. Tudjuk, hogy ez sehol, senkinek nem könnyű dolog. Az élet rendje viszont – és szükségszerűen az idő is megteszi a magáét –, hogy ezt az új nemzetkeretet, miliőt nem egyszerűen csak vállalják, elviselik, hanem egy új és jogos önérzettel tudják a magukénak. Ha ezt nem vesszük figyelembe, rossz pszichológiával közeledünk feléjük. Van itt azonban egy döntő mozzanat: a határon túl élő magyarok döntő többségénél – már amennyire statisztikailag meg tudom ítélni – ez egyáltalán nem jelenti a magyarságtudatuk ilyen vagy olyan formájának a feladását. Sőt, sok esetben még bennünket is megszégyenítő módon tárgyilagos, aktív és felelősségteljes ez a tudat. És még olyanoknál is tapasztaltuk ezt, akiknél már tényleg csak a puszta eredettudathoz kapcsolódó rokonszenv érzés lehet a motor. És a motor még mindig működik. És pontosan ez az, ami iránt nem lehetünk közömbösek. Élő szövet ez, amelyik változatlanul a miénk is – csak kérdés, hogy mit kezdünk vele. És ehhez kapcsolódik a gyakorlatilag nagyon fontos kérdés: végül is mit kívánnak erősíteni a hivatalos kiadványaink és akcióink az ő körükben? Zömükben, sajnos, azt a ködösen-nosztalgikus érzelmi dimenziót, ami lényegében – s az esetek többségében – amúgyis nehezen feldolgozhatóvá teszi számukra a felvállalt új sorsukat. Ez pedig olyan „stratégia”, ami egyik félnek sem hoz hasznot. Egy Iowában élő magyarnak – mondjuk – nagyon könnyű leírni nosztalgikusan a Tiszapartot – de ha csupán leírtam, csupán „elbúsítottam” – akkor mi lesz? Tisztáznunk kellene, hogy végül is, hosszabb távon, mi a célunk az ilyen stratégiával – mi a történelmi koncepciónk a határon túl élő magyarok sorsával, létével kapcsolatban. Persze, ez messze vezet, történelem-filozófiai tanulmány témája… A kelták, a gótok, igaz? – és a névtelenek! De ha programban gondolkodunk, nem nézhetünk az idők kútjának legaljáig. Olyan egyszerű dologból kellene kiindulni, hogy például célunk-e a többségük hazatelepedése?! Abszurd elképzelés. Ha viszont számolhatunk vele, hogy belátható történelmi ideig elszórva és nagyobb közösségekben lesznek magyarok szerte a világban, sőt, egyre növekvő súllyal és jelentőséggel – hiszen az utolsó negyven év kirajzása, a korábbiakhoz képest, döntően minőségi, értelmiségi! – akkor a mi kötelességünk se lehet más, mint az, hogy azzal a szellemi, társadalmi potenciállal együtt vegyük őket tudomásul, amit a világban képviselnek. Belekalkulálva azt az új önérzetet, amelyik a magyarságtudatukat ugyanakkor mégsem kezdte ki. Egy olyan kapcsolatteremtés, ami az elmondottakból indul ki, beláthatatlanul gyümölcsöző lehetne. Talán kár is történelmi példákra hivatkozni…

– Vagyis a határon túl élő magyarok nemzeti tudatában a kettősséget, a kettős kötöttség tudatát kellene másképp erősítenünk?

– Igen. Valahogy másképp. Persze, itt kezdődik a dolog neheze, az értelmes skizofrénia. Először is, egy ilyen távlatosabb programot, koncepciót olyan kinti magyarság támogathat igazán, amelyik minél nagyobb számban, minőségileg integrálódik a maga helyén, és szigorúan az állampolgári hűség keretein belül őrzi meg magyarságtudatát, rokonszenvét, s ha úgy adódik, az oszthatatlan érdekkel kapcsolatos segítő aktivitását. Az értelmes skizofréniában azonban mindkét „félnek” részt kell vennie. Nekünk azzal kell szembenéznünk, hogy nemcsak olyan arculatunk lehet, amilyet a Duna-Tisza táján mutatunk vagy tudunk mutatni. Nekik azzal, hogy a haza éppen attól haza, hogy nem köt vándorlaput, helyhez kötve az, ami. És mindig haza. Ha ez nem világos, akkor mindkét oldalon struccpolitikáról kell beszélni. Közhely, hogy a nagy többség számára, ha elkerülnek Magyarországról, kikerülésük pillanatában kicsit megáll az idő. Ezen nincs mit csodálkozni, ez pszichológia. De éppen ezért fontos az érzelmi ködöktől mentes, egészséges kettőstudat kialakulását elősegíteni. Nyíltan, korrektül, ideológiai cselfogások nélkül. Ezt kellene szolgálni a minden területre kiterjedő, átfogó, demokratikus cserének. Lehetővé tenni a minél többeket érintő minőségi kapcsolatteremtést – mindkét irányból. A Csárdáskirálynőre és gulyásra hangszerelt propaganda bizonyára hoz néhány dollárt – de jövőt milyet? Ha a minőségi jövő kölcsönösen egymást kiegészítő és támogató szempontjait elejtjük – hosszabb távra egymást „írjuk le”.

– De vajon nem kell-e szembenézni mégis egy idő után az elhalványodással? Nyelvben, emlékezetben?

– Nyelvben bizonyosan. És példa mindenféle akad. Elutazásom napján ott voltam Kovács Imre temetésén. Ő igazán elszánt harcosa volt a „magyar ügynek”. Ott állt a gyászoló család, odamentem részvétet nyilvánítani – a lánya már nem tud magyarul. Ellenpéldát meg éppen ott talál sokszor az ember, ahol nem várná. Valamilyen szaküzlet a Canal Street környékén New Yorkban, három orthodox zsidó fiatalember a tulajdonos, az egyik zavartan, de hibátlanul beszél velem magyarul, már nem is Magyarországon született, és az édesanyja volt csak idevalósi. Ahogy az egyik nem döntő ok a pesszimizmusra, a másik sem döntő ok az optimizmusra. Szüntelenül van és lesz is „lemorzsolódás”, de ugyanakkor visszatérés is. Más szinten. Beszélgetéseinkben nemegyszer jelentek meg második-harmadik generációs magyarok. Egy szót sem értettek abból, ami elhangzott, mégis szívós makacssággal jelen akartak lenni. Elbóbiskoltak, fölébredtek, de képesek voltak hajnalig ott ülni. Jó debreceni arcú, bajszos fiatalemberek. Most akarnak tanulni magyarul. Bizonyára nem független ez a jelenség attól, ami az egész mai Amerikát jellemzi: a múlt, az eredet, az ősök újrafelfedezése. De ugyanakkor tévednénk, ha azt hinnénk, hogy ez valamiféle atomizálódási folyamat kezdete. Amerika, azt hiszem, a legkülönösebb és legösszehasonlíthatatlanabb struktúra az egész világon. És egyszerűen kényszerűleg lett azzá. Pontosabban, magát kényszerítette arra, maga vállalta, hogy a világ legkülönbözőbb etnikai csoportjainak adjon hazát. Akik odamentek, zömükben önként mentek oda, és ez fontos mozzanat. A világ nem minden pontján van ez így. Persze, a négerek, indiánok… Kérdés viszont, hogy csupán „amerikai” felelősséget terhel-e, ami velük történt – a kollektív fehéremberi történelem-csinálás felelőssége fel sem vethető? Dehát ez is messze visz – és a kérdés aktuális labirintusaiba kéthónapos utazgatás után felelőtlenség volna bemerészkedni. Tény azonban, hogy éppen egy ilyen utazgatás olyasmit sejdít az emberrel, hogy minden bicsaklás – elkerülhetetlen bicsaklás – ellenére nagyszabású kísérlet az, ami ebben az önkéntelen sok-fajú kohóban történik. Valahogy megtalálni, kihordani a módját annak, hogyan éljenek együtt optimálisan a legvegyesebb etnikai csoportok egy struktúrán belül – s ha éppen akarják, azzal a típusú értelmes skizofréniával, amiről beszéltünk. S hogy azért az „amerikai” öntudat mégis döntő és meghatározó maradjon. Majdnem modellszerű „skizofrénia” ez – hiszen az egész glóbus mint egység – mert mi lehetne más? – ezzel küszködik. A buddhizmus olyan vallás, amelyik nem tartja ellentmondásnak hogy bármilyen más vallás hívője is legyél… Vajon nem jut eszébe az embernek valami új, felszabadult és határtalan nomaditás-vándorlás, az önkéntesség parttalansága, amelyik a „hűséget” újrafogalmazza? A haza fogalmát új rangra emeli? – nem elsorvasztja, az gyilkosság volna! –, hanem éppen a demokratikus-szabad nyitottsággal teszi még inkább olyanná, amit nem lehet elveszíteni? Egyszer Németh Lászlóval beszélgettem ezekről a kérdésekről. Ő a mai típusú nacionalizmusok tombolása után egy erőszakosabban kialakuló „világállam” lehetőségét látta valószínűbbnek. A lefegyverzően okos érvek mellett – talán mazochizmusból is? Ki tudja. De amit a munkásságával tett, és amit a magunk módján mi is teszünk – már amikor tesszük –, az mintha mégis valami mást akarna elősegíteni. De azt hiszem, túlságosan is elkanyarodtunk… Azokról a bajuszos, magyarul nem tudó fiatalemberekről kellene inkább beszélni, az ő magyar emlékezetükről – mert arra is mi mindent lehetne építeni! Hiszen ez az emlékezet mobilizálható érték. És pontosan azért „különleges” érték, mert már a társadalomba is beépültek, a hierarchiába is integrálódtak. Az élet millió pillanata közül nem egy akadhat, amikor az ő magatartásuk, megítélésük, döntésük számunkra úgy lehet előnyös és hasznos, hogy mégsem sértik meg vele a kívánatos pártatlanságot. Az egyik déli államban dolgozó Nobel-díjas kémikus – talán a nagyapja vándorolt ki – az el nem idegenedett emlékezet ösztönzésére hív meg rendszeresen arra méltó magyarokat, hosszabb-rövidebb kutatómunkára. Noha hívhatna máshonnan is – s bizonyára hív is – hiszen tehetségben másutt sincs hiány. A mindenütt szűk keretek mégis választás elé állítanak. Az ilyesmi pedig csak egy a temérdek gyakorlatra lebontott lehetőség közül. Vagy ha azt vesszük, hogy ez a réteg – ha jól és okosan nyúlunk utánuk – micsoda tárháza lehetne a jövendő fordítóknak! Az emlékezet és érzelem valamilyen vonulata őket még mindig érdekeltebbé teszi másoknál, hogy figyeljék, mi is történik annak az országnak a szellemi életében, ahonnét eljött az ősük – és hogy ezt a kultúrát támogassák a fordítói tudásukkal.

– Az irodalom milyen módon segíthet egy racionálisabb Magyarország-kép és nemzettudat kialakításában?

– Azt hiszem, fontos kérdés ez, mert a reálisabb és önismeretében, önértékelésében korszerűbb tudat kialakítása – a nagy többséget tekintve – kint is, bent is időszerű. A mai irodalmunk viszont éppen olyan területeken „munkálkodik” ígéretesen, ahol sokáig kint függött a tábla, hogy „kozmopolita”, „magyarságidegen” – és ehhez hasonlók. Ha csak a fiatalabbak csapatában pásztázok – Nádas, Esterházy, Petri, Oravecz, Hajnóczy, Tandori, Bereményi, Csaplár… És még akad. Vagy Csoóri új hangszerelésű, és radikális őszinteség-igényű vallomásai a „hagyományosabb” területeken… Széles a spektrum – és mintha egyre szélesedne. Vagy nézzük a legfiatalabbakat – és ne csak a kísérletező kedvűeket, hiszen azzal minden fiatalság jellemezhető. Inkább azt az új érzékenységet, amit hoztak, s amiből – ha lehiggad – a legjobbaknál csakugyan egy új szemlélet, magyarság-közérzet stb. alakulhat ki. Ne menjünk most bele, hogy ez milyen lesz, milyen lehet… Ez alaposabb elemzést és kalkulációt igényel. Nem is szakmám. Csak a szimatom súgja, hogy ha valamikor, most van és lesz lehetőség rá, hogy közép-európaivá színeződjön, otthoniasodjon sok olyasmi nálunk is, ami például Kassák után, mint vállalkozás és új csapás – elvérzett. Szándékosan mondtam „közép-európait”, és nem „magyart” – mert a kettő között egyre kitapinthatóbb a szimbiózis. S persze, nemcsak nálunk. Kettős a változás, amit kitapintani vélek: az irányzatok újdonságai, nagy „világ-mintái” mintha szervesebben ágyazódnának a sajátunkba, mint eddig, talán az exponáltabb napi vagy történelmi élmények, megrendülések hatására is. Ugyanakkor, ami a sajátunk, nyitottabban tud áttükrözni abba a tágasabb egységbe, amit európainak érzünk. A kérdésedben persze az is benne volt, hogy ez az új típusú szellemi-irodalmi égbolt látható-e és figyelemmel kísért-e odaát Amerikában. Nagyon kevéssé. Először is, az esztétikai értékelésük általában abban hibázik, amiben általában a Nyugat is velünk szemben: a politikai pikantériára jobban odafigyel, mint az esztétikaira – tisztelet a kivételnek. Ami természetesen öngól, ha arra az álláspontra helyezkedünk, hogy az irodalmi érték nem keverhető össze a politikai információk értékével. Dehát ez is megint csak nagyon messze vezet… Van azonban egy másik motívum, ami a kinti átlagolvasók spektrumát szűkíti – ez pedig éppen az, amiről beszéltünk: hogy szívesen és önkéntelenül is ott rögzülnek, azon az érzelmi, pszichikai határvidéken, ahol akkor voltak, amikor elhagyták az országot. Ösztönösen azt várják el, azt szeretnék olvasni, ami ezt az érzelmi hátteret kielégíti, táplálja. Ez pedig egy sajátos, múltba néző irodalmi igényt teremt és tartósít bennük. Inkább visszanyúlnak, mint körülnéznek. Klasszikusok, két háború közti írók… S azok közül is főképp azokat kedvelik, akik lírai felhanggal fogalmazzák meg, hogy mi is volt, hogyan is volt Magyarországon. Persze, ott vannak köztük a java remekíróink, de temérdek selejt is, ami ha mással nem is, az említett érzelmi felhangokkal bőségesen szolgál. S ha mindezt még az is tetézi, hogy mi magunk is traktáljuk őket olcsó magyar emblémákkal… Hozzá kell tegyem azonban, hogy csak azokat érintse ez, akiket csakugyan telibe talál ez az észrevétel. Egyszóval, a mai magyar irodalmi égbolt különösképpen nem ennyire szűkös. Sőt, sokkal pluralistább igényű, mint valaha is volt. És éppen ennek a szellemében, a lényegesnek érzett akciókban példásan meg is tud valósulni az írói-irodalmi egység – ha például hirtelenjében visszagondolok a fiatalok egy-egy erkölcsi, szellemi, irodalmi állásfoglalására és megnyilatkozására. Így viszont, ha nem egy virtuális Magyarországról akarnak gondolkodni a határainkon túl élő magyarok – ami a mi célunk is –, akkor ezzel a szélesebb spektrummal kell megismerkedniük, és nem szabad, hogy megmaradjanak érzelmi és érdeklődési „múltidőben”.

– Egy döbbenetesen új világ megismerése mennyire befolyásolhat egy írót? Bár ez a kérdés így meglehetősen ügyetlennek tűnik. Hadd legyek konkrétabb! A Jelenkorban megindított regényed és Amerika hogy kapcsolódik össze? Szekszárd és az Óperenciás tengeren túl?

– Bennem, azt hiszem, elég jól „összejött”. Régi rögeszmém, hogy ha a történelemben nem állni, lemaradni, eljellegtelenedni, hanem továbblépni akarunk, kell valami mást, újat kezdenünk a hagyományos nemzeti érzésünkkel – amely olyannyira át van itatva jogos vagy nem jogos, virtuális vagy nem virtuális érzelmi tartalmakkal. A mai nagyhatalmi világhelyzetben jóvátehetetlen helyzetbe sodródhatunk így. Újra kell hangszerelnünk a nemzeti érzésünket. Objektívabbá és főképp történelmileg végiggondoltabbá kellene tennünk magunkban, hogy mi az, amiben ésszerűen engedhetünk, és mi az, amiben nem, semmilyen áron és körülmények között. Egy pillanatra sem téveszthetjük szem elől az érdemes megmaradás szempontjait.

– Tehát tisztázandó és tisztítandó a nemzeti identitástudat.

– S persze meg kell teremteni ennek a gyakorlati lehetőségét. A fiataloknál – és most nem a „krémről” beszélek – elképesztőek az ismeretanyagban a hiátusok, a sötét foltok. Az elmúlt évtizedek történelem oktatása – enyhébb szó mellébeszélés volna – egyértelműen bűnös. A jelek, a tünetek egyre világosabban mutatják. Múltunkat minden eredőjével, minden sminkelés nélkül kell megismertetnünk és tanítanunk, a megítélések és értelmezések pluralista sokszínűségével, eleve rá is nevelve a fiatal fiainkat az önálló véleményalkotásra – hogy szabadon szelektálhassanak, elutasíthassanak és egyetérthessenek. Nagyon nem jó volna, ha továbbra is olyasmire akarnánk berendezkedni, mint amit nemegyszer idéztem Madáchtól: „…az eszme előre megy, észre sem veszik, mint fogy a föld lábuk alatt, s maguk elismerik minden öt évben, mi ellen öt év előtt még maguk harcoltak.” És mindezt olyan kertelés nélküli szókimondással, amire 67 óta…

– 18…

– …1867 óta alig-alig volt példa. Az amerikai út élményszerűbbé tette bennem azt, amit eddig is tudtam, persze – ti., hogy nemcsak itt élő magyarság vagyunk, hanem szétszóródásban vagyunk egy magyarság. És ez teljesen új közérzet, ha nem sablonszerűen érzem át. Valahogy egészségesen és frissen teszi múlt időbe azt a már-már beteges gondolkodási és érzelmi reflexet… azt a kisebbrendűségi, behúzott vállú-nyakú közérzetet… – Tóth Árpád szorongatóan szuggesztív sorát idézhetném: begyűrt süvegű öreg kondás – hogy igen, kis nép vagyunk, mit is tehetnénk, jobb szélárnyékban maradni, kiszolgálni a szelet, cserébe talán nem fúj el… Ami az egykori büszke Extra Hungariam-közérzetnek mégiscsak valamilyen torz, lerombolt, lerontott maradványa. Azt kell távlataiban és lehetőségeiben újra végiggondolni, hogy mit jelent, ha a világ távoli pontjain is élő magyar gondolatokkal, emlékezések szövetével találkozom…

– Ez lehet a nagyobb és szerencsésebb nációk nemzeti érzésének, magabiztosságának a lelki alapja.

– Igen… ha el is megy a hazájából, valahogy mégis azon belül marad. De természetesen ezt az érzést nem szabad misztifikálni. Viszont lebecsülni sem lehet a világban való biológiai jelenlét magatartásra, közérzetre visszaható fontosságát. Mi a világban való jelenlétünket eddig a Duna-medencéhez leszögezve tudtuk és próbáltuk megélni. Ma ez már kevés, egyszerűen nem reális.

– Új kifejezést használtál – biológiai jelenlét. Mit értesz ezen? Ugyanúgy a nyelv, emlékezet, a kulturális értékek továbbíthatóságát is?

– Lényegében igen. A külső jelenlét, amit a számszerűség tesz hangsúlyossá, a hazai értékeknek is más külső akusztikát adhat. Itt sem érdemes példákra hivatkozni, ez annyira nyilvánvaló. Mi pedig – sajnos vagy nem sajnos – számszerűségben is nagyot ugrottunk előre külföldön. És ami tény, az tény. Le kell vonni a konzekvenciáit – optimálisan. Kaliforniában, például, majdnemhogy magyar lobby is van, divat magyarnak lenni, magyar származást kimutatni. És ezt bizonyára nem valami patópálos magatartással érték el. Sőt, éppen ugyanott, Kaliforniában, azzal is komolyan számolnak, hogy az ezredfordulóra kétnyelvű lesz a keleti part egy része, olyan nagy a spanyol nyelvűek bevándorlása. Egy rugalmas struktúra ugyanis így válaszol a spontán alakuló változásokra – és feltehetően épp ezzel őrzi meg saját magát is. De ez csak egy „kapcsolt áru” gondolat… Mindenesetre, ha valaki valamilyen túlhajtott nacionalizmus pengetését olvassa ki ezekből a gondolatokból, félreért. Éppen ellenkezőleg! Ártalmas nacionalizmus igazában csak ott van – csak ott lehet –, ahol mereven és elfogultan értelmezik a határok, a hűség fogalmát. Amiről én beszélek, az éppen az, hogy ezen a „mai kocsmán” lépjünk túl. Kíséreljük meg. Mintha az érdemes megmaradásunknak ez volna inkább a záloga. Afelől nem lehet kétség, hogy mind eltűnünk az idők kútjában – vagy legalábbis elhalványodunk. Csak az emberi történés időtálló. Mi csak mind „bedolgozók” vagyunk – ahogy és ameddig lehet, a leggazdagabban kell adni magunkat, itthon és bárhol – saját nyomjelet hagyva. Nacionalizmus? Éppen ellenkezőleg. Megfontolt ön-kiárusítás. Amíg tart a készlet. És amit eddig nem tettem, most emlékeznék meg Püski Sándorról, a vendéglátónkról, a körutunk megszervezőjéről. Misszió, amit ő csinál ott a 82. Street sarkán. Öt intézmény nem tudná elvégezni, amit a feleségével elvégez a könyvesboltjukban. És önzetlenül. Bárhonnan jön valaki a világból, náluk köt ki. Olyan a miniatűr lakásuk, mint egy szeráj. Mondták, hogy január óta nem hűlt ki az ágy, amelyben aludtam. Kemény, békési koponya – ha ez a munkaterület, ez a sors maradt neki, akkor ezt csinálja. Vajon itthon is tisztában vannak a munkája fontosságával? De ez már nem az én asztalom. Meg nagyon bele is vesztünk Amerikába…

– Sorskérdésekbe… De azért mégsem annyira, hogy megfeledkezzünk a beszélgetésünk közvetlen tárgyáról. Nem a múló évekre akarok célozni, de azt hiszem, ma már másként vagy jelen – mindig ez a jelenlét! – a magyar életben, mint évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Tehát bizonyára változott a helyzetértékelésed és helyzettudatod is.

– Tudod, nekem sosem volt jó időérzékem, mindig bajom volt vele, a mindennapi életben, a magam korát és helyzetét illetően… Néhány nemzedéktársammal és velem például furcsa dolog történt az elmúlt nyolc-tíz évben. Rettenetesen gyorsan kellett „megöregednünk”. Korábban – vagy akkor is – a hivatalos megítélés meglehetősen kritikusan, ambivalensen állt velünk szemben. Irodalompolitikai szempontból járhatóbb út volt minket úgy idézőjelbe tenni, megkérdőjelezni – amennyire lehet, semlegesíteni? –, hogy eldöntetlennek, kibontakozatlannak, kísérletezőnek, rögeszmésnek – jobb híján fiatalnak minősítettek. Ilyen volt a besorolásunk, ami egyúttal burkolt negatív minősítést is jelentett. Már amennyiben egy alkotót érinthet az ilyesmi. Nem hiszem, hogy deresebb fejű fiatal írókat számon tartott valaha is a magyar irodalom… Közben sok becsült, szeretett pályatársunk eltávozott az élők sorából. Megritkult azoknak a száma is, akiket a szokásos név szerinti felsorolásoknál említeni lehetett, akik hivatalosan fémjeleztek egy aktuális, élő magyar irodalmat, akik mellett még futhatnak ezek meg ezek meg ezek. Aztán akárhogyan is, de közben valóban megöregedtünk. A publicity szintjén ez úgy mutatkozott, hogy néhány év alatt produkáltuk ezt az öregedést, majdnem fél évszázados fiatalkodás után… Ami persze kitüntető is lehetne – de ez tréfa. A mérlegelő apparátus teremtett olyan helyzetet, amelyben végül is nem mi, írók érezzük kényelmetlenül magunkat.

– Hadd jegyezzem meg, az igazság kedvéért, hogy ebben a kitárulkozó publicitásban – nevezzük így – sokkal több volt a spontán, mint az intézményes elem.

– A hosszan tartó csepülés után az első rokon jelzéseket, szinte kivétel nélkül fiataloktól kaptam. Fiatal kollégáktól, fiatal kritikusoktól. S az első nyilvános, értő szót pedig, amikor ez – hogy úgy mondjam – nem volt veszélytelen, Béládi Miklóstól. De a több dosszié soha meg nem jelenhetett kritikát, tanulmányt, értelmezést, megnyilatkozást – fiataloktól. Büszkén őrzöm őket. Jó találkozás volt ez velük. Én magam belülről, valahogy alkatilag is jobban odaforduló vagyok, ha az utánunk jövőkről van szó. Mindig is jobban szerettem fiatalok közt lenni, talán mert fáradhatatlanul kíváncsi vagyok. Tanulni kész. Lehet, hogy elfogultság, mégis úgy gondolom, hogy amit a velem egykorúaktól tanulhatok, azt magam is tudom, pusztán az életkori azonosság folytán. Akiktől tanulhatok: a sokkal öregebbek és a sokkal fiatalabbak. Különösen szeretek nálam sokkal idősebb, egyszerű emberekkel együtt lenni, hallgatni a dödögéseiket, tetten érni őket a fel-felvillanó, felkiáltójeles lucidum intervallumokban, mikor néhány mondatban egy teljes ifjúság, egy teljes múlt világát tudják fénybe borítani. Ami a fiatalokat illeti – gyerekem nincs. A születő új generáció érzékenységét, reflexeit nem tudom kitapasztalni a szűkebb otthoni körben. Talán ezért is, mindig a barátaim között próbáltam megismerkedni azzal a másfajta érzékenységgel, amivel minden új nemzedék rendelkezik. És amit én már inkább csak az eszemmel érthetek meg, anélkül, hogy az érzelmi háztartásommal akárcsak mímelni is tudnám. Értelme sem volna. Viszont a magam helyét a világban jobban meg tudom érteni, ha így kétfelé figyelek. Tulajdonképpen – szelíden – az öregekből és fiatalokból zsarolom ki azt, amiről azt gondolom majd, hogy az az én jelen-idő-tudásom. Illetve, ezt tapasztom hozzá ahhoz az élményanyaghoz, ami az enyém, mert én éltem át.

– Az emberi nyitottság már etika, s az etikus ember ritkán áll meg a szónál, a gondolatnál. Cselekedni is akar.

– Ha kérdésnek szántad, nem könnyű válaszolnom rá. Az írásaimban van egy közvetlenebb, gőzölgőbb, társadalmibb, életközelesebb – és egy elvontabb, filozofikusabb tendencia. Az ember valamelyest ismeri magát. Ahogy visszagondolok az életemre, ez a két tendencia a mindennapok síkján is szüntelenül megvolt bennem. Sosem volt idegen tőlem a cselekvés, a közvetlen tenniakarás – akár kollektív, akár kevesebbeket érintő célokról volt szó. Otthon, Tolnában, diákkoromban, a hitleri Volksbund-szervezkedés idején mi is szervezetten jártuk a falvakat, falukutattunk, népkutattunk. És a közösen megélt sors szemszögéből tulajdonképpen ellenpropagandát fejtettünk ki az ellen, amit a németországi vakációról, diáktáborokból hazatért diákok próbáltak akkoriban az agyakba belesulykolni. És közvetlenül a német megszállás előtt is adódtak olyan feladatok, melyek azokban a kritikus időkben helyileg nagyon fontosak voltak. De tegyem hozzá, véletlenül éppen ugyanakkor, Bergson Idő és Szabadság című műve volt a napi stúdiumom – és mindez nagyszerűen kiegészítette egymást. Sőt, olyan jegyzetanyagot is találtam az akkori papírjaim között, ahol – a magam akkori eszével – a nemzethez tartozás, a kisebbségi létezés pszichológiai feltételeit próbáltam kideríteni… Annyi év után magam is elhűltem. Az ember egy életen át húzza a kútjából a vizet, és még mindig meg tudja lepni magát. Aztán jött a háború… de ez keservesen hosszú. Meg keservesen elcsépelt is. Sztereotípiák, ha az ember röviden, csak jelzésszerűen próbál valami nagyon személyeset mondani. Nekem is megvannak az ilyen elviselhetetlen sztereotípiáim. Például, néhány bajtársunkból csinálni szükséglövősáncot, mert éppen nincs más. Évekig álmodtam azokkal a folyékony hullákkal, akiket Bor közelében exhumáltunk. Persze, én legalább vezekelve álmodhattam erről… Aztán? Irigylem azokat, akiknek az emlékezetében olyasmi maradhatott meg folttalan csillagként, mint mondjuk a földosztás. Mert vidéki lévén, és mérhetetlenül távol a pesti kávéházakban szerveződő „irodalmi élettől”, nekem fogság után, az első menetben, ilyen munkákban kellett gondolkodnom, hogy kenyerem is legyen. Elég ironikusan, mondhatnám, provokatívan rendelkezett felőlem a sorsomat irányító angyal. Kíméletlenül gyűjtöttem be a burgonyákat azoktól, akiknek maguknak sem igen volt; asszisztáltam a sváb kitelepítésnél, amelyik a lebonyolítást illetően sok helyen alig különbözött a klasszikus deportálástól – látnunk kellett, hogy a kollektív büntetés furorjával ártatlanokat is visznek, és bűnösök intézkednek a sorsuk felől. Mi, akik az elvihető és a visszahagyandó javakat ellenőriztük, magunk vágtunk le idős asszonyokat, férfiakat a kötélről a padláson – mikor a ház túlsó sarkánál már ott várakoztak batyuikkal a betelepülő csángók, hosszú kocsisoraikkal a felvidéki kitelepítettek. És mindeközben szívósan jártam a megye malmait, hogy ellenőrizzem, nincs-e feketeőrlés, noha sokszor nem lehetett másképp biztosítani egy-egy falu szükségletét, csak ha félrenéztünk; és szívósan szerveztük, ellenőriztük a jóvátételi szállítások pontos lebonyolítását, belekalkulálva azokat az idegtépő pillanatokat is, amikor a megyei parancsnokság irodájában valahogy rosszul számolt a különben zseniális fagolyós szorzótábla, és ezt úgy kellett bebizonyítanunk, hogy barátságosan – és csakugyan barátságosan! – néhány üveg itallal becsuktak bennünket egy szobába, és addig nem jöhettünk ki, amíg a kimutatások alapján a hibát újra meg nem állapítottuk. Így kapott vissza egyszer a tamási körzet több mint száz marhát. Megesett ilyesmi, hiszen a „terepen” sok minden előfordul, s ezekre az erőfeszítésekre nem is tudok úgy visszaemlékezni, mint ami hiábavaló volt. Sőt! Az én belső „íróasztalomtól” ugyan mérhetetlenül messze estek – de mindezeket mégis tenni kellett. Aztán hosszú idő következett, amikor radikálisan a belső „íróasztalom” mellett döntöttem. A vállalt hivatás is ezt az aszkézist követelte – már ahogy én értelmezem ezt a hivatást. Ha nincs etikai vagy eszmei ösztönzés, akkor a belső világból való kilépés csak kétértelmű lehet, és főképp pudvásodásra hajlamos.

– Írók az elefántcsonttoronyban – ingathatta fejét a kritika.

– Hallgatásom nem elefántcsonttorony volt, hanem várakozás. Az elefántcsonttorony egyébként is teljesen idegen tőlem. A természetet igazán nem nevezhetem annak, ott pedig kiválóan érzem magamat. Legalább annyira, mint egy sarki kocsmában, ahol tényleg szag-közelben vagyok bárkivel. A szent állatkert – sokat kell nézni őket, s persze, szeretni is, ha változtatni akarsz rajtuk. Az utóbbi években aztán, anélkül hogy különösképpen akartam volna, a fiatalokkal való kapcsolatom, a viták, a tervezgetések engem is közelebb vittek néhány elképzelésem realizálásához. Olyan visszhangfalat és médiumot találtam bennük, amely keretet adott az értelmes cselekvésnek. Volt egy régi álmom: az elveszett, elfelejtett vagy feledésre ítélt magyar prózai szövegek megjelenése egy parttalan sorozatban. Úgy válogatni és szerkeszteni őket, hogy kicsiholódjék belőlük az „aktualitás erotikája” – de nem valamilyen szemellenzős didaktikával. Nyílt szembenézés a szövegek tényével. Változatlanul hiszem, hogy ez írói szemet, érzékenységet kívánó munka. Olyan fiatalokra találtam, akikben megvolt egy ilyen vállalkozáshoz a szaktudás, a belső dinamizmus és a készségesség – és ez engem is aktivizált. És tett – amennyiben tett – cselekvőbbé.

– A Magyar Tallózó sorsa közismert. Bár…

– Erről nem szívesen. Részleteket legalábbis… Olyan vége lett, amilyen lett. Bizonyos értelemben a lehető legszabályosabban záródott le a részemre, illetve, a részünkre. Magunk között számoltunk is ezzel. De ameddig a kocsi halad, addig is halad – gondoltuk. És valami olyasmi tisztázódott, ami jobb is, ha durván tisztázódik, és nem elkenve, ködösítve. Magyarán, kitervelni jogod lehet valami közérdekű jót, még elismeréssel üdvözlik is, elfogadják, de ha a neved nem elég megbízható „garancia”, hogy nyilvánosan jegyezd is, amit kiterveltél, majd megkérdezésed nélkül olyan nevek közé suvasztanak be, akik között te is „lecsúszol”… Az ember – ha kényes a higiéniájára, s ugyan mért ne legyen az? – ilyenkor siet vissza újra a belső „íróasztala” mellé, és csodálkozik, hogy mért is hagyta ott. Tény viszont, hogy az is eredmény, ha sikerül egy kapós gesztenyét kikaparni. Egyék. Jogi kényszerűségből a sorozat más néven megy tovább, de örömmel látom, hogy a benyújtott tervezetünk téma- és szerző-ajánlatait haszonnal tanulmányozzák. Mindig öröm, ha egy jó könyv megjelenik.

– Ha nem tekinted intimitásnak, kitérhetnénk kisoroszi kertedre.

– Hogyhogy kert? Paradicsom. Kis homoki vadszekfűs rét, néhány sor pusztuló szőlő, kiöregedett szilvafák, akác, ősfű, vadfű, fácánok, nyulak, őzek, szarvasok, a talaj állítólag olyan magas kvarctartalmú homok, hogy már gyógyít, viszont ellen is áll a mezőgazdasági akaratoskodásnak, az úri virágoknak – rajta meg egy kisebb faház. Nagyjában meg is változott az életritmusom, amióta „birtokos” vagyok. A barátaim oda szoktak kijönni, sok fiatal. Amolyan peripatetikus keretet ad ez a táj a találkozásainknak, – amelyek egyébként teljesen spontánok, még azt se mondhatnám, hogy rendszeresek, csupán mindig megismétlődnek. Nekem nagyon sokat jelentenek, mind a munkám szempontjából, mind a saját tágasságom iskolájaként. De erről beszéltünk már. Persze, szomorú dolog a mi éghajlatunk alatt, hogy ha pár ember összejön, az mindjárt az iparengedély nélküli dalárdaalakítás rémképével tölt el bizonyos hivatalos…

– …kedélyeket.

– Mondjuk így.

– Valószínűleg minden emberben megvan a hajlam, hogy közösségbe szerveződjék. De a fiatalokban talán arra is, hogy mestert találjanak, akire egyenrangúként, de mégis csak fölnézhetnek. Legyen hatvan éves, vagy akár harmincöt.

– Ez csali utca, ebbe nem megyek be. Inkább azt értékeljük, ami nagyon egészségesen különbözteti meg a mai fiatalságot a két háború közöttitől. A vezér- és próféta-igénye ennek a generációnak minimális. Egyet akarnak: őszinte dialóguspartnert.

– Akire azért fölnézhetnek. Ilyen – görögös – értelemben mestert.

– Csóti Külös bácsi mondta egyszer nekem az apjáról Bátán: olyan öreg, hogy már a kezével eléri a mennyezetet. Az idő persze hogy megteszi a magáét, teremt egyfajta… minek is mondjam – akusztikát? valamilyen „táncrendet”…? Ez biztos elkerülhetetlen, és természetes is. De ha csakugyan „görögösen” gondolom ezt a dolgot – az öreg Szókratészt például mindig úgy képzelem el, hogy ha szükségszerűen lefelé néz is, ravaszul ugyanakkor fölfelé is kémlel, arra, ami születik, az éppen nyíló kapura. Ez a csukódni készülődő kapu objektív filozófiája. Ha valahol, nálunk csakugyan érdemes csínján bánni a próféta szóval, az eltorzult mester kifejezéssel – mérhetetlen kárt, provinciális beszűkülést okozott már az ilyesmi. Az a hajlam, hogy az elért pozíciónkból csak a hiúságunkat legyezgető epigonjainkra figyeljünk oda… Ami pedig a közösség utáni vágyat illeti, az egyáltalán nem szervezkedési rögeszme. Vagy pontosabban: a szervezkedés vágyát és kényszerét, lélektani feltételeit az emberek nem a bölcsőből hozzák magukkal, hanem kiváltják belőlük. Amire ösztönösen vágyunk – s különösen a szellemi-irodalmi világban van ez így –: a személyes döntés igényével együtt lenni, egymáshoz tartozónak tudni magunkat. S csak ha ezt rossz szemmel nézik, a rokonívásúak – így vagy úgy – akkor szervezkednek. Vagy – éppenhogy a magányt választják. Ami persze lehet eleve alkati adottság. Mindez nagyon banális dolog, már csak azért is, mert nálunk ez keservesen nem virtuális probléma.

– Csapongjunk a művek felé – a fiatalok kapcsán. Kissé provokálóbb lennék. Nem merült még fel benned az aggály, hogy a fiatalok – írók, kritikusok – visszajelzései írói munkásságodnak inkább csak az egyik „irányát” hangsúlyozzák, azt, amit elsősorban a Filmmel jelképezhetnénk? Az elvontabb, a kísérletező, a filozofikus írót. Magyarán: nem deformálnak-e a maguk szemléletének a parancsai szerint? Csak zárójelben utalva itt arra, amit egyszer mondtál, hogy a kritikában leginkább kitüntetett regényed, a Film valami olyan pont, ahonnan tovább nem vezet út. S ez az új családregény nem önvédelmi reflex is egyben? Autonómiád vállalása. Vagy egy írói életmű mélyebb, rejtettebb, metafizikusabb törvények szerint alakul?

– Hogy leszögezzem: egyáltalán nem kitérőnek érzem a Filmet, hanem valamilyen végállomásnak. Ahonnét újabb elágazást próbálok magamnak keresni, találni. De azért maradjunk csak a hatás kérdésénél. Azt hiszem, nem sorolhatom magamat azok közé, akik tökéletesen be tudnak zárkózni a maguknak kitalált, kimunkált „egy-hang” világába.

– Említhetnénk nemzedéktársadat, Mándyt.

– Iván, igen… Ő hatalmasan ilyen típusú alkotó. Az igaziak közül való. Mert talán nem kell mondanom, hogy az „egy-hangnak” az égvilágon semmi köze az ilyen vagy olyan értékességhez. Egyszerűen alkat dolga. Bár Iván is, az ő kései, s talán legszebb teljesítményeiben más. Változott. Az Egy ember álmában, például. Egy jó filológus, szövegelemző ki tudná mutatni, hogy mi ez a változás. Remek szintézis! De visszatérve a kérdésedre – azt hiszem, hogy azt az egészséges mindenkori hatást, amit az éppen születő új irodalom kelt, egyetlen alkotó sem tudja figyelmen kívül hagyni. Bizonyos áttételekkel igenis változtat az írókon, mindenkin. Ha egyebet nem, olyan ösztönzést ad, ami még inkább abban mélyít el, ami a sajátod. Persze lehet közvetlenebb is a hatás – egy idegen dallamfoszlány, amit a magad módján modulálsz tovább. Attól vagy, hogy, ha rejtetten is, együtt élsz a változással. Amit írói autonómiának szoktak mondani, rendkívül eklektikus valami. Csak megszoktuk, hogy ködösen beszéljünk erről. Vagy sehogy. Mintha szégyellnénk. Festőknél, képzőművészeknél mennyire másképp van ez! Nemcsak nyíltan, sokszor harsányan, de szinte programszerűen kapják fel egymás témáit, technikáit. Akad Picassónál harsányabb tolvaj?! S hogy szégyellné? – épp az a bravúr, épp ez a zsenije, hogy nem képes lopni, sem utánozni. Egyszóval, van valami belső nehézkedés, súlypont. Ez a döntő. Az „én” autonómiája az a csomó ott a madzag végén, amit a sós vízbe belemártasz, s rakódik rá, ami rakódik… Az ember mindig belemártja magát valamibe.

– Tehát tagadod a fiatalok ízlésterrorját – hogy egészen alpárian fogalmazzak.

– Igen. Épp eléggé terrorizál engem a saját belső két végletem – vagy ellentmondásom? Egyszer már próbáltam erről kicsit pontosabban beszélni…

– Egy öninterjúban. Sajnos, az ottani kérdezővel nem versenyezhetek.

– Szóval, azt az élménymasszát, amit még otthon, Szekszárdon begyűjtöttem, batyuként vittem magammal. Különböző okokból sokáig nem éreztem magamat alkalmasnak, hogy közvetlenül foglalkozzam vele. Egy másfajta, általánosabb ember, valóság és probléma-közelítés útját jártam – persze, kitérőkkel azért. A három regény, Az atléta halála, a Saulus és a Film elég szükségszerűen, stafétaváltásban követték egymást bennem. Nekem ez a három regény gondolati-érzelmi trilógia. Mélyebb dimenzióban ugyanazt boncolják. Technika szempontjából az Atlétát talán a lélektani regény és az impresszionista ábrázolás címszavaival lehetne durván jellemezni. A Saulusban a mondanivaló választott „fénycsíkja” arra kényszerített, hogy forró szikárságra, jelzésszerűségre törekedjem, az egyes motívumok, tények kódértékű egymásmellettiségével próbáljak építkezni. Éppen a sűrítés érdekében kellett lemondanom a szélesebb epikus kifejtésről. A további meztelenítés, azt is mondhatnám, az ontológiai létezés és ábrázolás megkísértése volt a Film. (Éppen most olvastam Balassa Péter hosszú tanulmányát erről a regényről, s szerzőként állíthatom, hogy szinte többet tud róla, mint amennyit én tudatosan tudtam…) A „végállomás” szót használtam. Ez a regény az emberi történés mérlegelésében olyan végső pontig vitt el, olyan kérdésfelvetésekig, amelyek már majd mindent kétségbe vonnak és mindennek az összetevőjét. Ahol már megszűnik a továbbkérdezés. Innét már csak ennek az útnak a tapasztalataival kereshetek valami újat. Most kezdem érezni, hogy egy szélesebb epikai öleléssel esetleg vissza tudok térni ahhoz a direktebb emberi-társadalmi életanyaghoz, ami eddigi írásaim mögött is ott volt, csak rejtettebben.

– Ennek lehet jele a Magyar novella, és a most indított regény, amely egész nyilvánvalóan imitálja a nagyrealizmus formaelemeit.

– Amolyan parttalannak induló regény – szívesen ajánlanám Tolsztoj, vagy Gogol emlékének. A nagyrealista prózát mindig csodáltam, miközben nem tudtam, nem is akartam mást írni, mint amiket írtam. Vagy ha igen, persze, hogy csak imitálni… valahogy „megbolondítani” a szent normát. Nem elvetni – csak „megbolondítani”. Új felismerések birtokában nem is lehet tenni mást. Newtont ki tudná elvetni? – Einstein, Heisenberg és a többiek nélkül lépni akarni…? Idő és tér, s még ami köréje sorjázik – szinte minden – korántsem fizikai problémák csak. Egyszóval, mindig időszerű marad, hogy „realista” próza is íródjon, de csak akkor lesz igazán meggyőző, ha mindig szervesen lesz gyökeresen más, mint a korábbiak. Az egész avantgardizmus-vita – egy kis megengedhető túlzással – inkább csak a ködkavarást segíti elő, és egyszerűen késlelteti a bontakozó új realizmus-formációk világos felismerését.

– Olvasóid korábban azt szokták meg, hogy megszületik egy regényed, utána novellák, megint egy regény, újra novellák stb. Most a novellák mellett olvashatunk tőled verset, regénykezdetet. Ez utóbbiból legalább…

– Négyet – hogy könnyítsek a leltározó kíváncsiságodon… Azt hiszem, az Anno volt az első, amolyan hangütés. Buda felszabadításától 1956-ig csaknem háromszáz év sors és esemény kavalkádját szeretném elmondani benne. Magyarországét és kicsit Közép-Kelet-Európáét. Háromszáz év szenvedését és abszurdját, a közép-kelet-európai létezés vízióját, a sűrítés és szikárság olyan fokán, ami arra kényszerít, hogy a Saulus és a Film eredményei alapján próbáljam megépíteni. Végül is valamilyen szintézis-kísérlet lenne, de úgy érzem, pillanatnyilag még nincs olyan fegyverzetem hozzá, ami kielégítene. Ez még hosszú út.

– Azért némi fegyverpróbák már történtek. A Térkép Aliscáról című munkádra gondolok. A magyar „praesens perfectum” – a Te meghatározásod ez – kikísérletezésére.

– Igen… talán az biztosíthatná egy ilyen nagy időtávlat epikai összefoglalását. Egy szüntelen jelen idő lüktetését, noha az egymás mellé kerülő eseményeket 100-150 év választja el egymástól. A célom az, hogy az olvasót egy homogén történet és történelmi történés sodra vigye – vagy legalább úgy érezze, hogy az viszi. Ezek technicista problémák is – egy belső vízió stilisztikára váltása.

Aztán… ezzel párhuzamosan nyúltam egy oldottabban szerkesztett, tér-idővel másképp gazdálkodó regény felé. Ne várd, hogy a témájáról konkrétabban… az mindig nehezen megy nekem. Közben derül ki, különben is. Legalábbis nálam. Valamilyen „családáradás” lesz, az időben előre-hátra. Ahogy alakul. Mozaikos szerkezetűnek ígérkezik, mindegyik mozaik kicsit magában is megáll, miközben tovább is építik az előzményeket. Minden fejezetnek címe lesz, mint a régi jó XVII–XIX. századi regényekben. A régi olvasói kedv… Dickensnél, mondjuk… Micsoda öröm töltötte el az embert, ha a fejezetek élén egy címet látott és nagyjából sejtette, hogy mi is fog történni a már ismerős figurákkal. Újabban – megint – nagyon fölmelegítik a szívemet ezek a régi dolgok. De visszanyúlni hozzájuk csak szervesen-gyökeresen másképp lehet. Például lóg a falon egy realista kép. Csupán abban különbözik minden más realista képtől, hogy az egész – mondjuk – balra öt centit ferde. Hát ez a ferdítés, ez az öt centi – ez a pokolian nehéz. Ami nem csoda, mert ez az öt centi vagyok én, vagyunk mi, a mi századunk. Valami ilyesmi lesz, ha sikerül. Ha. De jobb, ha nem beszéltünk róla. Témáról csevegtünk, ennyi az egész.

– Ez eddig két regény. Két szintézis.

– A harmadikból a Hídban jelent meg egy rész. A koncepció kész, de nem vagyok még elég közel hozzá. Pillanatnyilag ez van a polcomon legalul. Felfordulásos vonatutazás története Somogyban, a főszereplője egy harctérről éppen hazatért fiatalember. És se az útnak, se Somogynak, se az éjszakának nem akar végeszakadni. De ezen a vonaton minden lényeges lejátszódik, a születéstől a halálig, gyilkosságig. S ami közel-távol látható, egy vérből éppen kimosakodott ország, egy lehetséges jövő, amit ők fognak csinálni, de még nem tudják, hogyan, és hogyan fog sikerülni. Némi öniróniával és komolytalanul hozzátehetném: talán azért akadtam el vele, mert én már tudom? Ugyanis a végső kibontakozás is csak annyira szokott világos lenni menet közben, mint a holnapi nap – igazában eldöntetlen addig, míg föl nem virrad az utolsó húsz-harminc oldal…

– A negyedik regényről mit mondhatnál elöljáróban?

– Nem regény. Nem tudom, mi. Egy elképzelt színház egy napja, non-stop játék napfelkeltétől napfelkeltéig. Ez így majdnem semmitmondó, de több alig mondható el. Happening? – nézők, színészek, darabok, darabfoszlányok, rögtönzött és véletlen mozzanatok, történések együttes és együtt bonyolódó nem tudom mije. Bonyolult. Illetve, alig megragadhatóan egyszerű. De semmiképpen sem színházregény; mint ahogy azt is szeretném kivédeni, hogy eljátszható legyen. Azt próbálnám itt dramatikusan körbejárni, ami életem során valaha is megrendített, foglalkoztatott. Egy kicsit leltár is lenne. Annyi szereplőre és mozzanatra bontva szét magamat, amennyire csak képes vagyok. Egyébként úgy íródik, ahogy az iszap rakódik. Nem siettetem.

– Olyasmi tehát, ami újra felélesztené a klasszikus barokk életszférát. A világ színház. A lélek színház. Szerepeket játszunk, maszkok, maszkot viselő lények vesznek körül.

– Igen. A végtelenségig lehet tágítani. De ha nem készül el, nem kell számonkérni.

– Hogy a leltározó hálátlan szerepét tovább játsszam… Az Elégia megjelenése, gondolom, azokat is meglephette, akik korábban már olvastak verseket, versféléket tőled.

– Gondolom, engem is meglephetett, hogy effélék kicsúsztak… Az igazat megvallva, szándéktalanul lettek, és továbbra sem akarnak szándékosan lenni. Hamarosan megjelenik egy kis kötetnyi versszerűségem. A szöveg szót nem szeretem már, túl sok kétes akrobatikát bújtatnak mögéje. Ott a fülszövegen, azt hiszem, elég világosan megfogalmaztam, hogy mit gondolok. A költészet és próza határán lehetnek – és vannak – olyan stilisztikai, megfogalmazási lehetőségek, olyan terület, ami sem ide, sem oda nem tartozik. Valami, ami ragaszkodik hozzá, hogy ezen a határvidéken fejezze ki és fogalmazza meg önmagát. S ha már ennyire makacskodik, az író sem tehet mást, mint azt gondolja, hogy ott van a legjobb helyen, ahol van. S az ilyesmitől a prózaíró még nem lesz költő, és a költő sem prózaíró. Nálam – talán – az elmúlt évek naplójegyzeteinek is része lehet a megszületésükben. Az Elégia hosszabb lélegzetű „sem ez, sem az”. Elég váratlanul csúszott ki, az amerikai utam előtti pár hét alatt. Próbáltam másképp, de végül a líra és filozófia keverékével tudtam csak egy számomra fontos és szükséges gondolati szomorúságot megfogalmazni. Lét, világ, ember, történelem, Isten… Elkövetkezik, hogy a kérdések kihívóan leegyszerűsödnek, pontosabban megfogyatkoznak, és a válaszadásban is hajlunk arra, hogy a sok briliáns, sikeres, mégis alacsony égboltú érv helyett – gyököt vonjunk. Amikor rájövünk, hogy csak a legegyszerűbb tud valóban titok lenni. Amikor egy fa nagyobb titok lesz, mondjuk, mint a hatalom elmélete. És annyi más… Meg talán néhány aktuális olvasmányom is lökést adhatott.

– Schrödinger, Heisenberg, Chardin…

– Carl Weizsäckert felejtetted ki. Korunknak egyik legorganikusabban gondolkodó fizikusa, matematikusa. Tágas és nyitott minden irányban, kicsit goethei értelemben „szaktudós” – ilyen tágassággal muszáj is filozófusnak lenni. Az ő szakkérdés-értelmezései, hipotézisei, például, igen sok ponton rímelnek Chardin teológiai és tudományos koncepciójával – vagy inkább víziójával? Bár végül is minden, ami egy gyökeresen új szemlélet elkerülhetetlenségére utal, még sokáig „víziószerű” marad. Vagy ott van Wiegner – amit a tudomány jövőjével, határaival, szükségszerű átformálódásával kapcsolatban felvet, egyáltalán nem esik messze attól, amit Chardin ugyanerről gondol. A szóhasználatuk persze teljesen más. Azt is mondhatnám: kell is legyen. De ez nem jelentheti azt, hogy nem összeköthetők a legfontosabb szálak. Chardin nagy szellem, nagy realista hívő és álmodó. A legtágasabban próbálta letapintani tudomány és vallás között azt a területet, melynek a letapintásával a század iszonyatosan bajban van. Sokan még nem is tudják, mennyire hatott rájuk. A század természettudósai közül épp a legnagyobbak kényszerültek rá, hogy szembesítsék magukat olyan problémákkal, amelyekkel korábban nem kellett még, nem illett foglalkoznia egy tudósnak – vagy egyszerűen rávették magukat, hogy ne szembesüljenek velük. Newton meditatív írásait, például, racionalista sikk enyhén megmosolyogni. Pedig ha ezeket az embereket teljességükben akarjuk látni, gondolkodásuk értékeit felszippantani, akkor nincs jogunk hozzá, hogy életművükről leválasszunk olyasmit, amit korántsem az öreges ellágyulás íratott velük. Bármennyire is kellemetlen itt vagy ott, ennek vagy annak – az életművek teljességéből kell kiolvasni az útravalót. És ez érvényes mindenütt. A tudományban éppúgy, mint az irodalomban. A „zárt anyag” – tipikusan éjszakai gondolat, éjszakai találmány.

– Azt hiszem, ez az a mondat, ahol befejezhetjük a beszélgetést. Nem egy véletlen dátumot üdvözölve, hanem az útravalót köszönve.

 

(Az interjút Alexa Károly készítette.)

Még nem jött föl a nap

– A kompozíció kérdéséhez (Merre a csillag jár) csak annyit: talán ez az első kötetem, amelyet valóban tudatosan, magam számára kicsit programszerűen is, megterveztem. A Film óta írt írásaim javát gyűjtöttem itt össze, függetlenül attól, hogy már kötetben megjelentek. A Film egy következetes út végállomása volt, utána új hajóra kellett szállnom – vagy elhallgatnom, vagy ismételgetni a már kiábrándulásig ismertet. A Film egy korszakot zárt le bennem, amely mindannak, ami az emberi történés világához tartozik, szó szerint a végére akart járni. Persze, ki ne akarna ilyesmit? Ki ne akarná az elkerülhetetlen legyőzetést, ha az út odáig nélkülözhetetlen…? Mert a mi versenyfutásunknak van egy ilyen eleme is. Meghát a tizenkettes nulltalálat se kicsi eredmény, ha jobban belegondolunk. A Film ennek az útnak tett pontot a végére. A változás, amire oda kellett figyelnem, lényegében az volt, hogy egyre kevésbé akartam a dolgok végére járni mindenáron, helyette az vonzott jobban, hogy elvesszek az emberi történés gazdagságában. Azt a meztelenséget, amit a Filmben elértem, meg kellett próbálnom újra felöltöztetni. Múlttal, történelemmel, emberek és tárgyak mesélő, epikusabb jelenlétével. Új kötetem erről az új kedvről, vonzódásról ad hírt – mint előkészületről. Nagyobb kompozíción dolgozom, s ez már egy ilyen típusú prózával szeretné megközelíteni azt a rejtélyes gazdagságot, amiben valaha éltünk, élünk és fogunk is élni. Csak persze a Filmmel záruló alkotói periódusra is szükségem volt ehhez: a meztelenség feltérképezésére. A meztelenség viszonylagos ismeretében most már a felöltöztetés lehetőségeit is másképpen látom, a gazdagság más rétegei is megvilágosodtak. Azt remélem, hogy a realizmusnak valamilyen lappangó bugyrába tudok ezzel az újra hangszerelt prózámmal leereszkedni.

– Eddigi írásaim színhelye, múltja elsősorban Dunántúlhoz és Erdélyhez kötődött. Ez ebben a kötetben se nagyon változott. A történelmi Pannónia és Erdély világa különösen vonz; és itt a történelmire tenném a hangsúlyt. Nem pusztán elvonatkoztatott emberi színjátékokat kerestem és találtam itt, hanem nagyon is sorsba, történelmi sorsba ágyazott színjátékokat, egyénekét, családokét, népekét. Meggyőződésem, hogy ennek a többnyire tragikus, dinamikusan heroikus szövevénynek legalább annyira valóságos és általános érvényű mitológiája van és lehet, mint mondjuk a most bontakozó szellemi-művészi Dél-Amerikának. És ez a „mitológia” túlnő a mi közvetlen köznapi és törtértelmi határainkon. Egyre inkább úgy érzem, hogy csak úgy beszélhetünk és írhatunk magunkról hitelesen, ha egyúttal az egész térség világáról írunk és beszélünk – vagy legalábbis bevonjuk a látókörünkbe ezt a tágasabb, mégis nagyon egy-atmoszférájú világot. Magyarán – Kelet-Közép-Európát kellene megfogalmaznunk prózában. Egy ilyen tablón mi is élesebben, kevésbé provinciálisan, egyetemesebben rajzolódunk ki. Pl. Krúdy ilyen értelemben vett tágasságát és realizmusát talán még nem is értettük meg és értékeltük igazán. Vagy Jókait. Vagy Kemény ilyen értelemben vett tágasságát, azokban a sziklatömb-regényeiben. Van tehát itt bőven tradíció, amit támaszként magunk mögött tudhatunk, és amit korszerűen folytatva újra lehetne építeni és a holnap tradíciójává tenni. Új arcot adni egy olyan mély-realizmusnak, amely magába szívta az „új” próza egyetemesebb technikáit is. Úgy is mondhatnám, a túlélő avantgardizmust. Szándékosan használtam a „mély-realizmus” szót, és nem a lejáratott szókapcsolásokat a realizmussal kapcsolatban. Azt hiszem, meg kell védenünk a realizmust – mindenekelőtt a műveinkkel – a kurzus-megfogalmazásoktól. Mindez persze a hazához, szülőföldhöz való viszonyt is meghatározza a prózaíró számára – új feladatokkal és lehetőségekkel gazdagítja. A problémák, témák, színhelyek, szemléletek kötetlen nyitottsága biztosítja ezt a gazdagságot. Mondanék itt egy szót, ami elértéktelenedett: meg kell tanulnunk ideológiai és plakát-felhangok nélkül internacionálisan hajózni szavainkkal és szemléletünkkel ebben az egy-sorsú térségben. Még akkor is, ha nem kapunk rá azonnal hasonló visszhang-választ. El kéne kezdenünk – ilyen értelemben is – egy új tradíció kimunkálását.

– A Merre a csillag jár-ról nehéz beszélnem, különösen az értelmezéséről. Én mély-realista írásnak érzem, noha sok szempontból álomszerűen naturalista benyomást is kelthet. Vízió-epikának hathat. Dehát legbelül valamennyien tele vagyunk ilyen történésekkel, tájakkal, közérzetekkel, meditációkkal, alakokkal és találkozásokkal. Persze csak akkor, ha jobban odafigyelünk. Mindenesetre az élő létezésünk, majd valamiféle elmúlásunk határvidékének mások a törvényszerűségei, mint a kvantum-fizikának – mégis ugyanarról a rejtélyről beszélnek. Nem kijátszhatók egymással szemben. Mély realizmus bilincseli össze őket. Talán ezt az írást is így kellene olvasni: mint egy tudósítást egy bennünk lappangó, valóságos világról. Végre is, az árnyékunk is mi vagyunk – nélkülünk nincs és mi se vagyunk nélküle. Ismerjük az árnyékát-vesztett ember kalandjait meg tragikumát – a német irodalom egyik mesterműve. Vagyis nemcsak az a tét – nomeg az irodalom témája –, hogy társadalmi-politikai realitásokkal éljünk együtt, hanem az is, hogy az árnyékunkkal is megpróbáljuk a szembenézést. Már csak azért is, mert az árnyékok világába költözünk – ha a nyelv géniusza nem téved. Igen, igazad van: ez az írás valamiképpen a halálról szól. Valamilyen élő halálról. Nem tudom. Talán az elpusztíthatatlan életről.

– Itt térnék vissza egy szóval arra, amit a kompozícióról mondtál; hogy a kötet mesével indít és egy filozófiai költeménnyel zár. Ez is tudatos választás volt. Minden epika bölcsője a mese. Nekem prózaíróként is fontos műfaj – sok mesét írtam gyermekeknek, felnőtteknek. A mese talán a legcsillogóbb „árnyék” rajtunk és bennünk. Valami, ami megfoghatatlanul valóságosabb minden másnál, ami kitelik belőlünk. Minden embernek van egy mese-vízjele. Ez az ő ártatlansága, mégha elbukik is. És milyen gyönyörű egy bukott ember! Mint egy vérző mese. Szóval, sokféle mese van. Az, amelyik a kötet élén áll, előre ráfelel arra, amiről a Merre a csillag jár beszél – vagy filozofikusan az Elégia. Ez a hosszú vers – már amennyire én tudom tárgyilagosan értelmezni – az emberi tudat és személyesség gondolati és érzelmi megütköztetése az ún. végső kérdésekkel. Hogyan van az, hogy vagyunk, hogy miként vagyunk, miért vagyunk…? Csupa banalitás. De azért súlyosak. Esti kérdések – mint Babitséi. Amire nincs válasz. A kérdéseket nem is azért tesszük fel, mintha választ remélhetnénk – magával a kérdezéssel csikarunk ki magunknak egy kis további erőforrást. Egyébként a Vignytől vett mottó szava lehet csak az utolsó szó – Még nem jött fel a nap.

 

Miért szeretem

Kérdik egy rövid novellám kapcsán: miért szeretem?

Egyre gyakrabban veszem észre, milyen nehéz eldönteni, mi egy emlék? Sokszor már annyira nincs helyük, hogy mindent betöltenek, s az ember ilyenkor kezd csodálkozni, hogy csakugyan bérelt helye van a szőlőhegyen, ahol az éveknek eszük ágában sincs elillanni (ami egyébként példásan magyar költői kép). S úgy mindent összevetve, az emlékek se nagyon tagadhatják, hogy hová valók, a táj ismerős, az időjárás is megfelel a többszáz éves átlagnak, s még az is feltűnhet, hogy ezekben a honi szurdikokban a hosszabb árnyék is rövidebbnek hat, minden csak kidekázott fele önmagának. Szabály a takarékosság, hogy jusson holnapra is, ami akkor is előny, ha véletlenül elmarad az a holnap, legalább nem mondhatják, hogy pocsékoltunk, inkább megszületni se hagytunk ezt meg azt, nehogy meghalhasson, vagy ha mégsem így igaz, hanem egészen másképp, akkor is sugárzó a temető, mivelhogy minden átballag a következő naptári évbe – ennyiben megegyezhetünk. Elfogultsággal kedvelem ezt a kis írást (Nyomozás I.), talán azért is, mert nem erőlteti, hogy irodalom legyen – alig több, mint ahogy a parkőr böki fel botjára a leveleket. Avar. Ez itt Drahosch Ildikó, a Günther trafik, Romm őrnagy, Dielette, Keselyűs, Klinger Árminné, Ági – kikről még sok minden elmondható lenne (egyszer). Kálmán bácsiról, például, akinek egerek rágják meg az arany diplomáját, aztán haláláig egy egész községet gyógyít ingyen vagy félig ingyen, ki se látszik a kátyúkból és a jókedvből, s csak akkor sír, ha nagyritkán örülni is lehetne, s egy rossz szava sincs Dezső bácsira (a bátyjára), aki az akkoriban még gyermekcipős agrokémiába bolondul bele, és megszállottan kalkulál, átszervez, míg ki nem rúgja az uradalom gazdája az eszelős újítót, bár később a légynek sem árt, és hálás, ha valaki az árokból fölszedi, a hóból kipofozza és hazatámogatja; vagy a megyeszerte híres lelkész-szónok nagyapánk, aki kedvtelésből lefordítja az egész Faustot, s így mindig van miből dermesztő sorokat citálni a koporsóknál, keresztelőnél, présházak téli pincéiben; vagy ott van apánk… Rejtély, hogy hogyan tudtak annyi hasznosat is csinálni, árvizet levezetni, szivattyútelepet tervezni, töltéseket építeni (anélkül, hogy ott tolongtak volna, ahol a titkos tanácsosi címet osztogatták) – hogyan? –, mikor a folytonos emlékezetünkben mégis úgy élnek tovább, hogy lábuk között a brácsa, kezükben az aranyba kötött Goethe, vállukon a puska. Rejtély. Mintha szemérmesen valamennyiünket be akarnának csapni.

 

A sport zsákutcája

A sport fogalma és gyakorlata a mi világunkban tönkrement, kiürült, meghamisítódott. Nem csupán a sokszor emlegetett görög értelemben nincs már érzékünk hozzá, se igényünk rá, de még a mi első „modern” Olimpiáink szelleméről és célkitűzéseiről is elfeledkeztünk. A sport archaikusabb jelentősége és jelentése szinte nevetségesnek hatna, ha valaki szóba hozná a mai sportrajongók között. Legeredetibb jelentésében és gyakorlatában a sport olyan vetélkedés volt – tudatosan és öntudatlanul –, ami játékká lényegíti át azt a vetélkedést, ami az élet maga; csupán az vérre megy. Az élet kíméletlen dinamizmusának, a felülkerekedés ősi ösztönének szublimált formája volt. Következésképp a lélek iskolája is. Nos, erről mit se tudunk már. A görögök tisztában voltak vele. Sőt még arra is ügyeltek – és később is jelképesen –, hogy a győztesben ne a megnevezhető személyt ünnepeljék, hanem a győzelmet magát. Egy még élő rítus hasonlatával: az Úrfelmutatásban például ne a papot, aki a kelyhet fölemeli, hanem azt, amit fölemel. Gyönyörűnek találom, hogy például a legrégibb olimpiai vetélkedéseiknél csak egy egészen apró, majdnem torz, fölismerhetetlen arcú kis szobrocskát volt szabad készíteni a győztesről és a díj is mindig szimbolikus volt, hangsúlyozottan tárgyi semmiség. Később a szobrocska mérete növekedett, de az elrajzoltsága, a személytelensége nagyon sokáig megmaradt. Mikor az engedélyezett szobor mérete kezdett a valóságos embermérethez közeledni, akkor is szabály maradt, hogy a valóságos emberméretet nem, vagy alig haladhatja meg. És a fölismerhetőséget csak a nagyon erős stilizáltság formájában engedték meg. Egyébként ez is hatással volt a görög szobrászat alakábrázoló realizmusának sajátos alakulására – a személyesnek és személytelennek ez a szép harmóniája. Ők még el tudtak képzelni olyan bajnokot, akinek nem a személyes teljesítményét kell ünnepelni, hanem az ember teljesítményét őbenne. Az egyetemes emberét. A mai helyzet majdnem beteges, skizofrén, gusztustalan. A szó közvetlen értelmében már egyáltalán nem arról van szó, hogy mi magunk is tegyünk valamit a saját magunk játékká nemesített vetélkedő képességéért – ehelyett kitenyésztjük a látványos, helyettünk cselekvő, helyettünk magukat hajszoló sportolókat, akiket aztán bámulunk, ünnepelünk, mint a jól idomított gépeket. Test-lélek harmóniájáról nincs szó, üzletről van szó, elvakult drukkról, jól fizető fogadásokról, hasonlókról. Ismerjük ezt, minden botrányával együtt. Még az isteneket is közöttük akarjuk megtalálni – ha már az egünkről lelőttük őket. Valahová csak föl kell ragasztani egyet. Hát legyen sampion. Egy sport-díva. Kissé radikálisan fogalmazva, de lényege szerint ezt gondolom arról a sportról, ami ma dívik. Az Atléta halálában engem a sport archaikus értelme és jelentése vonzott, érdekelt, azért választottam a főhőst és témát. Ha nagyon őszinte akarok lenni, a Saulus regényemhez sem puszta tetszetős ötletből választottam olyan bibliai mottót, amely sportfogalmakban és hasonlatokkal mond el egy nagy parabolát. Nem, nagyon is tudatosan. A sport lélek nélkül semmi. És a lélek is az, sport nélkül. Csak helyére kell tenni a szavakat, a szavak értelmét és gyakorlatát.

Az intranzigencia térképe

– Mint írod, hosszú ideig magányban, a szélen éltél. Elismerésed hivatalos, de – főképp a fiatal értelmiségiek körében – kevesekéhez hasonlítható. Nemcsak a művek értéke, de a magatartás intranzigenciája is hozzájárult ehhez. Lehet, hogy éppenséggel a hosszantartó magány is?

– Az egyedüllét gyökerei messzebb vezetnek, mint az ötvenes évek. Egészen fiatalon egy vállalhatatlan háború részese kellett legyek, s ebből új emberként, új nézőszöggel kellett kikerülnöm. Mivel nem az én háborúm volt, eleve magányban, „másképpen gondolkodva” lehetett csak elviselni. Ez még inkább megerősítette alkalmi „partizánságomat”, a mindennél erősebb ösztönzést, hogy minden körülmények között függetlenül próbáljak szemközt maradni a tárggyal. A háborúból visszatérve szétesett, átmeneti világba csöppentem, mely a legvégletesebb arcát mutatta. Ahhoz azonban, hogy a harmónia majdani reményében hirtelen belevessem magamat kétes hitekbe, ideológiákba – nem voltam eléggé politikus, vagy ki tudja, apolitikus alkat. Így formálódott kívülállásom és író-voltom pszichológiai görbéje is. A kör szélén, de mindenképpen a körön belül álltam, érdekelt partizánként. Természetesen mindig „segítettem”, amikor tudtam, bár kezdettől látnivaló volt, hogy egy teológiai elvakultságú diktatúra bontakozik ki. Ugyanakkor íróként, emberként is kínzó ellentmondásokat tapasztaltam a dolgok megítélésében. Magamban is. Hiszen megosztott voltam, hajlamos a félrehúzódásra, noha vonzott is a tett világa. Ma is fellelkesít Pascal, akinek volt energiafölöslege arra, hogy Isten létének kérdése mellett foglalkoztassa Párizs közlekedésének a megtervezése. Visszatekintve szomorúsággal állapítom meg, hogy olyan korszakban kellett fiatalnak lennem, mikor morális és eszmei okokból nem lehettem másképp is aktív. Az egy szálra fűzött kizárásos hit nem az én világom. Higiéniámhoz hozzátartozik az önkétségbevonás gesztusa, a tolakodó hitek kikezdése.

– S hogyan lettek ebből a pszichológiából, világlátásból művek? Hogyan születtek az ötletek, a formák ebben a világban?

– Fordított utam jártam. Most, hatvan éves korom táján kezdek visszakanyarodni az elvonatkoztatás, az áttételesség kedvelésétől az életemet végülis meghatározó televény anyaghoz. Aminek hosszú időn keresztül inkább csak a forgácsait használtam föl. Vidéken nőttem fel. Az életanyaghoz, amit megismertem, valószínűleg azért sem nyúltam hozzá mindjárt úgy, ahogy készültem rá, mert az ezt igénylő eszközöket – a magam mércéje szerint – nem éreztem még kielégítőnek. A kitaposott út meg nem vonzott, nyilván untatott is volna. Más utakat próbáltam és találtam, melyek nem kevésbé érdekeltek és tudtak újat ígérni. Így jutottam el az utolsó regényemig, a Filmig. Számomra ez a legkövetkezetesebb gyökvonása volt annak, amit addig megéltem, tapasztaltam. Ezt a „gyökvonást” szeretném most szétbontogatni. Bár azért aggaszt is, hogy nem éppen fiatalon töprengek olyan vállalkozáson, mely ismét egy emberéletet igényelne.

– Tehát redukáltál mindezidáig. A kőtömböt le- és nem kifaragandónak tartottad. Mit hagytál el akkor az úton? Mi az, amit nem írtál meg?

– Emléket idéznék föl. A háború utáni évek számomra nagy vidékjárásokhoz kapcsolódtak. A vérből, piszokból alig kimosakodott országot nagyon közelről láttam akkoriban. Voltam kétkezi munkás, malomellenőr, közben folytak a szovjet jóvátételi szállítások, s én terménybegyűjtési ellenőr voltam. Átmeneti kampányidőre még burgonya-biztosnak is tituláltak… Alakulása közben láttam a világot, az ideológiai zűrzavart, az állatiasnak és meghatóan emberinek abszurd keveredését. Véletlenül megismerkedtem egy egyházi műemlékek kutatásával foglalkozó úrral, aki a szétrombolt országban elképesztő magánszorgalommal a megmaradt kegyhelyeket, kegytárgyakat lajstromozta. Akkori munkahelyemen, a Közellátási Felügyelőségen az volt a feladatom, hogy szarvasmarhákat, terményt hajtsak fel a sváb kitelepítő osztag étkeztetésére. Egy darabig együtt jártuk Tolnát-Baranyát, csak másban utaztunk. Furcsa viszony alakult ki közöttünk. Ő dogmatikusan hívő ember volt, rólam ezt nem lehetett elmondani. Termékeny viták alakultak ki közöttünk. Nem ateista voltam, mindenesetre függetlenebb pozícióból tudtam ránézni minden irracionálisra, metafizikaira. Pár heti közös barangolás után fölrémlett bennem a szerepcsere. S ennek volt valóságalapja is. Egyre inkább nosztalgiával kezdtem latolgatni az ő hitét, magánszorgalmú munkáját – vajon hogyan tudja ezt csinálni? De kezdtem azt is észrevenni, hogy neki meg az én munkámon keresztül nyílik rá a szeme a valóságos életre, amit ilyen durván és közelről nem ismert. Mert a panoráma úgy festett, kis túlzással, mint a harmincéves háború kis lélekzetvételnyi szüneteiben – gyerekek, asszonyok húzták az ekét, árok mellett szültek, hiányzott az élelem, a falak kormosak, üszkösek voltak, de már jókat lehetett szeretkezni. Mindez kezdte fölébreszteni az útitársamat, engem pedig – aki nemrég még folyékony hullákat talicskáztam hadifogolyként – az ő hite, világa kezdett egyre jobban érdekelni. Érdekel azóta is. Mindenesetre gogoli téma meg panoráma volt – egy televény, széthullott ország, két másképp, másra eszmélődő főhőssel… Hát igen. Minden életpályának megvannak a determinált mulasztásai. Ha csakugyan azzá kell lenniük végül.

– És azok a redukciók, lefaragások, amelyeket nem sajnálsz?

– Nem jó szó itt a sajnálat. A dohány is fermentálódik, az élmény is. Minden élmény. Végülis nem elveszítettem témákat, hanem másra forgattam őket vagy terjedelmüket csökkentettem. Tartós törekvésem az volt, hogy ne sok kőből álló nyakéket csináljak, hanem sokféle csillogást sűrítsek egybe-egybe. Saulus regényem első változatában a mainak majdnem háromszorosa volt. Olyan történelmi ágazatokba bonyolódtam, melyek ellentmondtak az első víziónak. Eredetileg úgy élt bennem, mint napverte pusztában az egyszál fa, a maga árnyékával. Olyan keskeny vízió volt ez, mint Camus műveiben az ablakrésen besütő fénysugár. Ebben a sávban akartam berendezkedni. És hogy az egész szerkezet ilyen szikár legyen. Nem a megírás, az elvetés tellett sok időbe. Hat évig írtam ezt a keskeny könyvet.

– A Saulus a ’60-as években keletkezett. Az ’50-es években írtál?

– Egész nemzedékemről elmondható, hogy békés háborúk idejére is vonatkozik az inter arma silent Musae. A fasizmus ideje alatt sem igen született asztalfiókban nagy próza. Az ’50-es években is alig. Ebben az időszakban inkább csak kezdeményeim voltak, törmelékek. Valamilyen eszköztár megszerzése, amit ma magaménak mondhatok. Nehezen írok. Az önkétségbevonás, amit említettem, minden leírt sorra vonatkozik. Kell valami titoknak lennie abban, hogy a Teremtés hat napot igényelt és nem hatszázat. Szóval, naplójegyzeteket írtam, gondolati próza-forgácsot, vázlatokat. Egyébként semmi nem tud olyan gazdag lenni, mint a hallgatás.

– És mi volt az alapvető érzése az embernek akkoriban? Ideiglenesség-érzés, hogy ez nem tarthat örökké?

– Úgy éltünk és voltunk írók, hogy számoltunk vele: névtelenségben fogjuk eltölteni az életünket és palackpostát hagyunk. Persze, ez alkotáslélektanilag nem múlik el nyomtalanul. A forradalomig kizárólag meséket publikáltam, mert ez volt az egyetlen terület, amit az ideológia nem tudott megnyirbálni egészen, bár szívósan próbálkoztak vele. Írtam egyszer egy mesét a királyról, az ő kedves fuvolásáról, és a kedves bakójáról. Mikor Nemes Nagy Ágneséknál fölolvastam néhány barátomnak – odakint őszi köd, suhanó állami kocsik, Vérmező, mi meg a piros lámpaernyő alatt, mint a prolongált halálraítéltek – Jékely Zoli síri hangon megkérdezte: És te ezt a zsebedben ide merted hozni?! Ma közszájon forog Weöres Sándor bon mot-ja: a szellemi szeszcsempészet korszaka volt ez. Házi mottóként évekig ez volt kiírva az íróasztalom fölé: Nagy önuralom kell hozzá, hogy az ember vissza ne éljen a korlátozások adta végtelen szabadsággal. Szóval, a józanságot, a mértéket kellett akkumulálni magunkban. Veszedelmes dolog kimondani, de skizofrén iskola is volt ez nekem, és skizofrénül még hálás is vagyok érte. Sokszor elfutnak előttem az arcok. S nem tudom, hogy olyan halálosan bizonyos-e, vajon a sok érzékeny, fiatal talentum közül valóban azok maradtak-e meg, akik a legtehetségesebbek voltak. Nem esküszöm meg rá. Számított, hogy ki volt szívósabb fakír, kiben volt több ideg- és lélekerő. A játszma vérre ment.

– Szóval ezzel a fegyverzettel léptél be a ’60-as évek konszolidációjába? Hogyan vetnéd össze az ’50-es évek légkörével? Hiszen egy levert forradalom után volt az ország, s ez talán nem a legalkalmasabb klíma arra, hogy jól érezze magát benne az ember. Ugyanakkor nyilvánvalóan többszólamos irodalom alakult ki. A börtönök megteltek megint, majd lassan kiürültek, közben Németh László kiadásától a Tarzan kiadásáig folyt a kulturális konszolidáció. Te magad egyébként ennek az irodalomnak Prügelknábéjává lettél. Műveid hovatovább megjelenhettek, de mindig az ügyeletes polgári dekadencia kolportálójaként jellemzett a kritika. Mindenesetre már nem kellett meséket írnod.

– A közvetlen állampolgári veszélyeztetettség statisztikai mutatója nyilván javult. Ami kialakult s tart máig, az a változatlan elintézetlenségek konszolidáltabb formája és gyakorlata. Elintézetlen maradt a hatalom és az irodalom viszonya, s bár némileg tompult, masszívan megmaradt az ideológiai alap: az ellenségben való gondolkodás. Ugyanez a helyzet az ún. irodalompolitika abszurdjával. A hatalmat birtokló Párt rögeszméjével, hogy a politika játékszabályait sehol nem lehet nélkülözni. Holott amennyire igaz, hogy a szellemi, művészeti szféra mindig is tudott intuitív ajánlatokkal szolgálni a politikának – olyannyira nem áll ez fordítva. A politika alkalmazás, a meglevő elrendezése – anyagkezelés és nem teremtés. Röviden, alkalmazás és teremtés viszonya ártalmasan megbomlik, ha a politika igényt tart a szellemi szférák ellenőrzésére. Sőt, az irodalom jelentősége pl. még ott is igen nagy a politikai szférát illetően, ahol a politikának már nem közvetlenül tesz ajánlatot – mint ahogy a mi történelmünkben kellett annyiszor tennie. Mégha tragikus hiábavalósággal is. Az író akkor is politizál, amikor erkölcsi normákat, emberszabású létfeltételeket fogalmaz meg katartikusan. A politika művészete akkor van a saját magaslatán, ha állandóan tanul a közösségigénytől. A közösség akkor áll a saját magaslatán, ha jó irányba mutató reális feladatokat hord ki a politika számára. Közösség és hatalom között kölcsönös a szolgáltatás: ez volt Bibó István egyik alapgondolata is. Diktatúrákban ennek nincs esélye. Az író szükségképpen magányossá válik, ha olyasmibe akarják csalogatni, kényszeríteni, melyben elveszíti magát. A hatalom a maga tartósabb garanciáit veszti el, ha kollektív visszhang nélkül szab ki irányokat. A politika eldobhatja a sakkfiguráit, önfeladás nélkül változtathat taktikát, szempontokat. Író nem vállalhatja ezt, hiszen ő maga a bábu és a játszma is. A mindennapos írói létezés ilyen körülmények között eszmei, erkölcsi és lélektani képtelenségek kavalkádja. Lécet kell átugornia, mely mindig változik. Az író ellenállásának azonban még ilyen körülmények között is megvan a maga társadalmi jelentősége. Az értékőrzés technikájának talentumát nem lehet elrabolni tőle, ez az égbolt borul föléje, s még a hallgatását is ez alatt az égbolt alatt mondja ki. Az irodalompolitikai fegyelmezésnek egyébként megkülönböztetetten kínos, cinikus, sőt már-már nevetséges abszurdja az, hogy az ilyen fegyelmezés nem tud teljesen bürokratikus lenni. Kénytelen személytől-személyektől szólni személyhez. Lévén az írói szólás szabadsága nem egyszerű iparengedély bevonásának, engedélyezésének kérdése. Így többnyire ugyanazok az alacsony-homlokú személyek adresszálják egyszer az engedékenységet, másszor a szigort, kívánják a kipécézett írótól, hogy legyen ez, néhány év múlva valami más. Író, aki ilyen vitustáncba engedte vagy engedi magát kényszeríteni, ép pszichével aligha ússza meg. Szomorú példa nem egy akad. A kivételek pedig a legkevésbé sem szabályt erősítenek, hanem az isten tudja, mit. A legkevesebb, amit megtehetnek a szerencsés kivételek, hogy eltűnődnek a kegyelem mibenlétén… Egyszóval, ilyesmitől leprásodik még ma is az ún. irodalmi élet, legfeljebb kissé konszolidáltabban. És változatlanul késik a gyakorlattá tett felismerés, hogy az irodalom nem harcmező, ahol az ellenség felkoncolásával vagy megcsonkításával irodalmat lehet nyerni.

– Az a kritika, amely életed folyamán nagyon sokat ért, hogy apolitikus művészetet űzöl, úgy tűnik, visszaütött a politika fejére. Kiderült, hogy amikor kötelező egy politika, akkor az „apolitikusság” is képviselhet politikát. Az utóbbi években, amikor Magyarországon különböző, a hivatalos politikán kívüli polgári kezdeményezések születtek, te ezeknek a kezdeményezéseknek majd mindegyikében résztvettél. Változtál te is?

– A magam sorsát eléggé egyenesvonalúnak érzem. Írásaimban soha nem politizáltam közvetlenül. Becsülöm az ilyen irodalmat is, ha jó. Mégis, inkább vagyok híve a munkamegosztásnak, önismeretnek. Én inkább általánosabb nyomjeleket kerestem. Pontokat próbáltam összekötni, melyek holnapután is összeköthetők, és lábjegyzet nélkül is követhetők. Írásaim közül a Pontos történetek, útközben c. regény durva elítélését érzem a legsüketebbnek, legkomiszabbnak. Közép-Európa kisebbségi és hazai mélyvilágát próbáltam ebben a könyvben feltérképezni, egymásrautaltságunkat, a szorongásban való testvériségünket. Ez az írás sok lehetőséget adott volna a konkrét, akár érzelmi telítettségű politizálásra – hiszen a regény jó részének színtere tragikusan érzékeny számunkra: Erdély. Anyag volt a kezemben, amivel könnyű lett volna visszaélni. A cinkos és elfogult akusztikákon azonban mindig túlfut az idő. A rontása, rombolása pedig igen nagy tud lenni – adott esetben. Mai irodalmunkat olvasva sokszor érzem úgy, hogy a felületi aktualitások erotikájának túl nagy a vonzása. Tolsztoj arányérzéke a példás, aki időtálló frissességgel tudta a zemsztvo-ügyeket is megörökíteni – úgy azonban, hogy ehhez is a pályaudvar, a lóversenytér a vakító fényforrás, vagy az első bálozó Kitty tüneményesen bájos zavara. Ugyanis világos, hogy az ún. „zemsztvo-ügyeket” mindig csak az ő jóvoltukból illeti meg annyi múlandó fény, amennyi jár nekik.

– De ha a zemsztvo-ügyeket a magad számára nem tartod írói feladatnak, akkor – ha jól látom – az értelmiségi feladatot tágabban értelmezed az írói feladatnál. Hiszen vannak írók ma Magyarországon, akik ugyanilyen intranzigenciával írják a maguk nem-zemsztvo ügyeit, s ugyanakkor politikai intranzigenciát egyáltalán nem tanúsítanak.

– Beszélgetésünk elején utaltam rá, hogy megosztott vagyok. És ez egyáltalán nem langyos állapot. Sőt, nagyon is kedvemre való. Biztosan szorult belém valami a homo politicusból, de művészileg csak annyi, hogy izgató és szükséges ösztök maradjon. Valahogy mindig az egyenesség lebegett a szemem előtt, ami nem érdem, egyszerűen kifizetődő higiénia. Azonkívül ebben az igényben tudtam találkozni nekem fontos fiatalokkal. Akik már nem közvetlenül élték át az én nemzedékem nyomorúságait, viszont szívósan tiszta lappal akarnak nekiindulni a saját életüknek. Azzal azonban nem áltatom magamat, hogy az irodalom, amit csinálok, egyértelműen vagy zavar nélkül megfelelne az ízlésüknek. Nagyon-nagyon kevés kivétellel a dolgok rendje szerint alakulunk. A vigasz annyi lehet, hogy az esti ég mégsem volna derengő-világos a pisla csillagok közreműködése nélkül. A halál így értelmes. Mindenesetre sűrűn vagyok együtt fiatalokkal, és ez jóleső emberi kapcsolat is. A művek tisztelete? Az Isten tudja. Valahol leemelnek a világban egy könyvet a polcról – ki tudja kit, milyen könyvet. Az író csak legyen őszinte, és ne maradjon semmilyen hátsó gondolata. Mit tehetne még?