Makonaura és Anuanaitu
Hajdanában, mikor még a dédanyáink dédanyái sem éltek, más volt a világ, mint ma. A fák egész éven
át gyümölcsöt teremtek, a folyókat nem verte föl a hullám, s még a magas sziklákról is olyan
nesztelenül zuhant le a víz, mint a pihe. S a kígyónak sem volt méregfoga. Az állatok békességben éltek
egymás mellett, és a kis aguti is félelem nélkül játszadozott a jaguár szakállával.
Szóval minden másképpen volt, mint ma.
És még ember sem élt akkor a földön. Adeheli azonban, a napisten, nagyon szomorú volt emiatt.
Leszállt tehát az égből, hogy emberrel népesítse be a földet. A kajmánból teremtett embereket, és két
nemre osztotta őket: asszonyokra és férfiakra.
Az asszonyok kivétel nélkül gyönyörűek, bálványszépek voltak; de a férfiak között sok taszító,
utálatos arcú akadt. S végül is ez lett az oka a szétszóródásuknak. A szép arcúak nem tudtak sokáig a
csúf arcúak társaságában élni; elváltak tőlük, és nyugatra vándoroltak.
A csúf arcúak meg ott maradtak keleten, azokkal az asszonyokkal, akiket választottak maguknak.
Azóta sok-sok évszázad múlt el. Nemzedékek haltak, nemzedékek születtek – s közben még az
emléke is feledésbe merült ezeknek a régi időknek. Csupán egy-két öregasszony meg egy-két varázsló
tudta, hogy mindez így volt valamikor.
Később, sok évszázad múlva élt egyszer egy bátor fiatal férfi a szép arcúak törzsében.
Makonaurának hívták. Hatalmas termetével, ügyességével kivált a társai közül. Gazdagon díszített
bőrkötényt viselt, s egy szép gyűrű lógott az orrában. Messze környéken a legkülönb vadász volt, a
varsája mindig tele volt hallal. És a kosárfonásban sem lépett senki a nyomába, az övéi voltak a
legkeresettebbek.
De nemcsak ő, az édesanyja is nevezetes asszony volt: ő készítette a legtartósabb függőágyakat,
és ő erjesztette, szűrte a legpompásabb tapanaitalt. Az egész törzs csodálta a művészetéért.
Így aztán boldogan, békességben éltek, anya és fia, nem csupán egymással, hanem minden
falubelivel. Nem szenvedtek soha semmitől, legföljebb a melegtől meg a hidegtől néha. És gonosz
állatok se zaklatták őket soha, mivelhogy nem is garázdálkodtak ilyen állatok az ő erdőségeikben.
Egy nap aztán, mikor Makonaura a varsáját akarta fölszedni, megdöbbenve látta, hogy valaki
szétszaggatta, s a hal az utolsó szálig hiányzik belőle.
Emberemlékezet óta nem történt ilyesmi az ő falujukban!
Makonaura rettentő dühbe jött, és elhatározta, hogy bosszút áll.
De hogyan akadjon a tolvaj nyomára?
Végül is az állatok siettek a segítségére: egy harkály tűnt fel váratlanul. Makonaura azonnal
odaállította őrnek a varsája közelébe, s megparancsolta neki, hogy bárki idegen közeledik – legyen az
állat vagy ember –, nyomban kezdjen el kopácsolni a csőrével.
Aztán hazament, s elmesélte kalandját az édesanyjának. Az öregasszony figyelmesen meghallgatta
a fiát, s közben egyszerre eszébe jutottak a régi mendemondák.
És ő is rettentő haragra lobbant.
De hiába. Egyelőre nem tehettek semmit, várniuk kellett.
Következő nap a harkály már kora reggel éktelen lármát csapott. Makonaura a dühödt „tok-tok”
kiáltozásra ébredt föl.
Azonnal leugrott a függőágyról, és rohanni kezdett a folyópart felé – de mire odaért a varsájához,
már ismét szétszaggatva találta, és egyetlen hal sem volt benne.
Jobb híján jól leszidta a harkályt, hogy miért volt olyan lusta, miért nem kiáltozott jobban, és egy
varjút állított helyére őrnek. Azt remélte, az majd éberebb lesz.
S csakugyan, másnap a varjú harsogó „pong-pong” hangjára riadt föl Makonaura.
Mint a villám, fölkapta az íját, néhány mérgezett nyilat vett magához, és odasietett a varsájához.
Alighogy odaért, egy hatalmas kajmánfejet pillantott meg a varsa közelében.
Makonaura nem töprengett sokat: gyorsan célzott, lőtt – s a nyílvessző szisszenve fúródott az állat
két szeme közt a koponyájába. S utána el is merült rögtön, egy borzalmas „glu-glu” kiáltással.
Makonaura meg szépen összekötözgette a szétszaggatott varsát, és megparancsolta a varjúnak,
hogy tovább is őrködjék, tartsa jól nyitva a szemét.
Aztán hazament.
De még egy óra sem múlt el, hirtelen ismét felhallatszott a varjú kiáltozása.
Makonaura rohanva száguldott vissza a vízpartra – s megállt lihegve…
Azt hitte, nem jól lát.
Egy szépséges, gyönyörű lányt talált ott. S a lány zokogott.
Makonaura meghatódott a lány könnyeitől, s megkérdezte tőle:
– Miért sírsz? Mi bajod?
De a lány csak megingatta a fejét, sírva.
– Nem mondhatom meg neked.
S kérte a fiút, hogy hagyja magára.
Makonaura azonban nem mozdult.
– Csak akkor megyek el innét, ha te is velem jössz – felelte.
– Nem… én nem mehetek – mondta a lány, aki szinte gyermek volt még. – Kérlek, hagyj
magamra… – És ismét zokogásban tört ki.
Makonaura erre a karjába vette, és hazavitte az édesanyja kunyhójába.
Az öregasszony szívesen fogadta a kis ismeretlent, megsimogatta az arcát.
– Hogy hívnak, gyermekem? – kérdezte tőle.
– Anuanaitunak – felelte a lány.
– És kik a rokonaid?
– Jaj, azt ne kérdezd! – mondta rémülten a kislány, és eltakarta karjával az arcát.
Makonaura és az édesanyja nem faggatták tovább, helyette megkínálták szárított hallal, hússal meg
frissen szűrt tapanával. Anuanaitu megköszönte a kínálást, és mindenből evett-ivott. Utána meg
elnyújtózott a földön, hogy kipihenje magát. Makonaura hiába könyörgött, hogy feküdjön az ő
függőágyába, a kislány visszautasította. Sőt éjszakára is ott maradt a földön – és a következő éjszakára
is.
A fiú azzal válaszolt a visszautasításra, hogy ő sem aludt tovább a fekvőhelyén; annyira bántotta,
hogy a lány nem fogadta el, amit gyengédségből fölajánlott neki.
Végül is az öregasszony teremtett rendet: rávette Anuanaitut, hogy az ő függőágyát használja
addig, amíg el nem készül az új, amelyet majd neki készítenek. De Anuanaitu ebbe is csak úgy egyezett
bele, ha az ő ágyát, az újat, a kunyhó legszerényebb sarkában állítják majd föl.
Megígérték neki.
S miután így minden kívánsága szerint történt, úgy látszott, hogy boldog napok köszöntenek a
kunyhó békés lakóira. Pedig hát Anuanaitu ezután sem lett sokkal beszédesebb, továbbra is makacsul
hallgatott a családjáról, a gyerekkoráról. Csak akkor ragyogott fel az arca, ha oda-odabújhatott az
öregasszonyhoz – mintha a tulajdon édesanyja lett volna.
Így telt-múlt az idő, szinte észrevétlenül. Anuanaitu közben gyönyörű lánnyá serdült. Makonaura
pedig halálosan szerelmes lett belé. De ezt nem merte megmondani a lánynak, helyette öreg
édesanyjának vallotta be.
Az anyja örömmel ölelte magához, majd megfogta a kezét, és odavezette Anuanaituhoz.
– Lányom – mondta neki –, a fiam szeret téged. Legyetek egymáséi. Ha ti boldogok lesztek, én
is boldog leszek.
Anuanaitu csendesen sírni kezdett. És semmit sem szólt rá.
De pár nap múlva, mikor Makonaura hazatért a vadászatból, egy új függőágyat talált a sajátja
mellett. S akkor egyszerre feldobogott a szíve! Most már biztosra vehette, hogy a lány meghallgatta a
kérését, és hajlandó a felesége lenni.
Nem is hiányzott most már semmi a boldogságukhoz, egyedül a lány szüleinek a beleegyezése.
Aztán elmúlt egy boldog hónap, s ők folyton csak együtt voltak. Nem tudtak egymással betelni.
De jött egy nap, mikor Anuanaitu mégiscsak megkívánta, hogy viszontláthassa az édesanyját.
– Elmegyek és meglátogatom – mondta Makonaurának. – Két hét, míg odaérek, két hét, míg
visszatérek. De utána már mindig csak együtt leszünk, sose válunk el többet.
Makonaura gondolkodott egy kicsit, aztán így válaszolt:
– Jól van, látogasd meg az édesanyádat, de én is elkísérlek.
A lány azonban sehogy sem akart beleegyezni. Megijedt, sírt, próbálta lebeszélni a fiút – s végül
is azt mondta, hogy akkor inkább ő sem megy sehová.
– Akkor megyek én egyedül! – mondta Makonaura. – Elmegyek, és meghozom a beleegyezésüket
a házasságunkhoz.
– Nem… ne tedd! – kiáltott fel ijedten Anuanaitu. – Jobb, ha itthon maradsz… Különben jaj lesz
valamennyiünknek, még szegény édesanyádnak is!
De Makonaurát már nem lehetett visszatartani. Előkészített az útra egy nagy csónakot,
összeválogatta az ajándékokat a rokonságnak, és élelmet is gyűjtött, kétszer két hétre valót.
Aztán elbúcsúzott az édesanyjától.
– Anyám – szólt hozzá –, tudom, hogy veszélyes útra indulok, de a varázslónk azt mondta, a
szellemek jóindulatúak lesznek hozzám, s épségben, egészségben térek vissza a falunkba. Ne félj hát
semmire, jó anyám!
Azzal útnak indultak Anuanaituval.
Csendes vizeken ereszkedtek lefelé, egyetlen evezőcsapás nélkül, úgy vitte őket az ár.
És két hét múlva egy falu határába értek.
– Megérkeztünk! – mondta akkor Anuanaitu, és kiszállt a csónakból. – Te maradj itt – fordult
Makonaurához –, én addig elmegyek, s megkeresem édesanyámat. Ha megtaláltam, ő majd
személyesen jön ide hozzád, és hoz neked két kalabassalevelet: az egyiken véres nyers húst, a másikon
lepényt és frissen szűrt tapanát. Légy okos, és válassz jól: a sorsunk függ tőle.
Azzal elsietett.
Pár óra múlva csakugyan megjelent két asszony a folyóparton. Odamentek a csónaknál várakozó
Makonaurához, barátságosan üdvözölték, majd az idősebbik asszony így szólt:
– Férje a lányomnak, örülünk, hogy megismerhettünk téged. Fogadd jó szívvel ezeket a frissítőket.
S a két teli kalabassalevelet odahelyezte a fiatalember elé.
Makonaura habozás nélkül a maniókalepényt és a frissen szűrt tapanát választotta.
Az asszony elmosolyodott.
– Jól van, helyesen választottál, Makonaura. A lányom sok szépet mesélt rólad meg az
édesanyádról. Én szívesen beleegyezem, hogy összeházasodjatok. De bizony félek, hogy az uram nem
fogad olyan örömmel a családunkba, mint én.
S mindjárt le is telepedtek a vízparton, hogy megtanácskozzák: vajon hogyan csikarják ki
Anuanaitu édesapjának a beleegyezését?
Mikor kisütöttek végre valamit, a két asszony fölkerekedett, és visszament a faluba. De hamarosan
sírva jöttek vissza. Kaikucsi – ez volt a lány apjának a neve – megesküdött rá, hogy véres bosszút áll
Anuanaitu megszöktetőjén.
Így aztán Makonaura se tehetett mást: el kellett rejtőznie az erdőben. De megegyeztek, hogy
mihelyt megnyugszik a megharagított apa, eljönnek érte, és értesítik.
S úgy is lett.
A lány édesanyja pár nap múlva fölkereste Makonaurát, s hozta a várva várt jó hírt: Kaikucsi
beleegyezett, hogy lássa őt, és az ajándékokat is hajlandó elfogadni.
Erre rögtön elindultak a falu felé, s Anuanaitu, aki eléjük jött az úton, elvezette az urát az
édesapjához.
De nem volt sok örömük a találkozásban.
Kaikucsi, alighogy megpillantotta őket, toprzékolni kezdett.
– Takarodjatok a szemem elől! Takarodjatok!
Mire Makonaura csöndesen így szólt:
– Hallgass meg, Kaikucsi. Tudom, hogy a lányod nem az ősi szokások szerint lett a feleségem.
De éppen azért jöttem ide, hogy jóvátegyem a hibámat. Bármit megteszek, fölajánlok, amit csak
kívánsz tőlem.
Kaikucsi meghökkent egy pillanatra, majd megvetően nevetni kezdett.
– Hát jó – mondta. – Csinálj akkor nekem egyetlen éjszaka egy varázszsámolyt. Az egyik oldalára
jaguárfejet faragj, a másik oldalára pedig az én képmásomat.
És Makonaura munkához látott.
Éjszaka közepére készen is lett a zsámoly – csak éppen Kaikucsi képmása hiányzott róla. Ahhoz
sehogy sem tudott hozzákezdeni Makonaura. Ugyanis az volt a szokása Kaikucsinak, hogy egy nagy
kobaktökhéjat viselt az arcán, mint valami álarcot, két kicsi lyukkal a szeme helyén, és mindig így
mutatkozott az idegenek előtt.
Azok meg csak találgathatták legföljebb, hogy milyen lehet az arca.
Makonaura a feleségét kérte meg, hogy írja le neki valahogy Kaikucsi arcvonásait.
De Anuanaitu sápadtan rázta meg a fejét.
– Ezt az egyet ne kívánd tőlem – mondta. – Apám maga is varázsló, ő mindent tud. Mindkettőnket
megöl, ha megteszem.
– Jó, akkor majd segítek másképp magamon – válaszolt Makonaura. Azzal elrohant, végig a sötét
falun, és belopózott Kaikucsi kunyhójába, hogy álmában lesse meg, vajon milyen is az arca.
De nem járt szerencsével.
A varázsló úgy összegömbölyödött a függőágyban, mint valami rücskös golyó, és csak a horkolása
árulta el, hogy ember fekszik ott.
A fejét meg nem is látta sehol.
Már éppen indulni akart szomorúan, mikor egy szúnyog repült a füléhez, és halkan dönögve így
szólt:
– Várj, majd én segítek!
S odarepült Kaikucsihoz, és beleeresztette a fullánkját.
A varázsló meg sem rezzent.
Makonaura erre ismét indulni akart, de hirtelen úgy érezte, hogy valami rovar mászik fölfelé a
lábán.
Egy repülőpók volt.
– Várj, majd én segítek! – mondta most a pók. – Legyél csak türelemmel.
Azzal ő is odarepült a függőágyhoz, és vadul belemart Kaikucsi combjába. Az meg egy
mozdulattal megölte, anélkül, hogy a fejét fölemelte volna.
Makonaura most már végképp kétségbeesett, nem tudta, mihez kezdjen. S akkor, az utolsó
pillanatban, váratlanul hangyák másztak elő, egy egész sereg, s a vezetőjük így szólt hozzá:
– Ne félj semmit, mi majd segítünk!
S ahányan csak voltak, mind egyszerre estek neki Kaikucsinak. De ezt már a varázsló sem tudta
elviselni. Dühösen felült, s a tenyerével végigsöpört a testén… Makonaura pedig meglátta az arcát!
Iszonyú volt.
Mire azonban Kaikucsi észrevehette volna, hogy meglesték, Makonaura már kiosont a kunyhóból,
eliramodott, mint az árnyék, végig a sötét falun – rohant vissza a kunyhójába, hogy folytassa a munkát.
És reggelre készen lett a zsámoly.
Aztán elvitte, s megmutatta a varázslónak.
Kaikucsit majd szétvetette a méreg, mikor a zsámolyt meglátta. De kénytelen volt uralkodni
magán. Nem is mondott rá semmit, csak bámulta sokáig, aztán hirtelen fölnevetett.
– De ez még mind nem elég ám! Ez csak az első próba. Ha a lányomat akarod, építs egy olyan
kunyhót egyetlen éjszaka, amelyiknek tollból van a teteje, csupa színes madártollból!
S mint aki biztos benne, hogy lehetetlent kíván, még meg is veregette gúnyosan Makonaura vállát.
– Most pedig eredj! – mondta. – Most megmutathatod, mit tudsz.
Makonaura meg elment, és késő estig gyűjtögette a színes tollakat az erdőn, de még egy
negyedkosárnyival sem tudott összegyűjteni.
És egyre szomorúbb lett.
S akkor egy kicsi hangot hallott a magasból, maga sem tudta, kiét.
– Te csak építsd fel a kunyhót – mondta a hang –, a többivel ne törődj!
Makonaura nem sokat gondolkozott – menten nekilátott a kunyhóépítésnek. Éjszaka közepére el
is készült vele, s már épp csak a tető hiányzott – mikor egyszerre újra felhallatszott a kicsi hang:
– A többivel ne törődj! A többivel ne törődj!
S abban a szempillantásban, mint a szélsuhogás, száz meg száz kolibri röppent elő a fákról, a
sötétből, és mind ott surrogtak a feje fölött, és mind lepottyantottak egy-egy tollat a kunyhójára. S ez
így ment egészen addig, amíg meg nem virradt. Csak akkor látta Makonaura, hogy milyen csodát
műveltek a csöpp kis madarak: mint a szivárvány, annyi színben tündöklött, ragyogott a kunyhó teteje!
S evvel már Kaikucsi is meg volt elégedve. Legalábbis úgy mutatta. Makonaura megállta a próbát,
s ezzel az ősi szokások szerint is kiérdemelte magának a szépséges Anuanaitut.
Ők pedig boldogan éltek együtt megint pár hónapig.
De csak pár hónapig.
Makonaura egy nap arra kérte a feleségét, hogy látogassák meg együtt az édesanyját, mert nagyon
aggódik érte. Anuanaitu boldogan egyezett bele, és már az útra is felkészült, mikor Kaikucsi váratlanul
azt üzente, hogy ha elmegy, ha elkíséri az urát, soha többé ne kerüljön a szeme elé, de még a faluba se
tegye be a lábát.
A két fiatal nem értette, hogy a varázsló miért dühödött meg így újra, de a békesség kedvéért
engedelmeskedtek neki. Így aztán Makonaura egyedül indult útnak.
Két hetet töltött otthon az édesanyjánál. Az öregasszony sírt az örömtől, mikor meglátta feltűnni
az ismerős csónakot, és rögtön hozzáfogott, hogy friss tapanát szűrjön, maniókalepényt szeljen
Makonaurának. Aztán töviről hegyire mindent elmeséltetett a fiával – a próbákat, a fenyegetéseket meg
ahogy sikerült túljárnia Kaikucsi eszén. Vége-hossza nem volt a beszélgetésüknek. És amikor
Makonaura kifogyott a szóból, az édesanyja kezdte el a regélést-mesélést a hajdani legendákról, régi
mendemondákról, s szinte észre sem vették közben, hogy közeledik az elválás napja.
Makonaura azonban megígérte Anuanaitunak, hogy amilyen gyorsan csak lehet, visszatér hozzá,
és nem akarta megszegni a szavát. Így aztán lassan készülődni kezdett.
De előbb még fölkereste a falujuk varázslóját, hogy tanácsot kérjen tőle, mielőtt útnak indul.
De bizony a varázsló nem sok jóval biztatta. Kereken azt mondta neki:
– Ne menj el, Makonaura! A szellemek nem akarják, hogy csónakra szállj! Ne menj el,
Makonaura!
S ez nagyon elszomorította szegény Makonaurát. Sokáig habozott, nem tudta, mit csináljon, nem
tudta, hogyan döntsön. De aztán végül is megnyugodott.
„Ha a próbákat kiálltam – gondolta –, ha Kaikucsi fenyegetéseitől sem ijedtem meg, miért ne lenne
szerencsém most is?”
De azért megegyezett az édesanyjával, hogy ha mégis valami baj érné, gyors röptű madarat
meneszt haza, ha pedig meghalna közben, majd a bagoly hoz hírt a haláláról.
Aztán sírva elbúcsúztak egymástól, és Makonaura útra kelt.
Keserves utazás volt ez, tele szorongó várakozással, hogy csakugyan igazat mondtak-e a
szellemek.
De úgy látszott, tévedtek ezúttal: Makonaura épségben, baj nélkül megérkezett.
Boldogan ugrott ki a csónakból, és azonnal elindult a falu felé – míg csak félúton össze nem
találkozott Anuanaituval és az édesanyjával. S akkor egyszerre lelohadt a kedve. A két asszony sírva
rimánkodott neki, hogy forduljon vissza, ha jót akar, mert Kaikucsi úgy tombol, dühöng otthon, hogy
senkit nem tűr meg a közelében.
– Valami rossz hírt kapott – mondták –, de senki sem tudja, mit, senki sem tudja, kitől.
– Fordulj vissza – könyörgött Anuanaitu –, az én kedvemért tedd meg…
De Makonaura nem hallgatott rá.
– Én nem vagyok ellensége az apádnak – mondta. – És azt akarom, hogy ő se legyen az én
ellenségem. Engedjetek! – kiáltotta, s azzal otthagyta a két síró asszonyt, és egyenesen Kaikucsi
kunyhójához sietett.
De még annyi ideje sem maradt, hogy köszöntse a varázslót, máris megtörtént a szörnyűség, amit
a szellemek jósoltak, s amitől Anuanaitu rettegett.
Kaikucsi már kint a küszöbön várta Makonaurát, s ahogy közeledett feléje, hirtelen fölkapta az
íját, és nyilat eresztett a két szeme közé. Hajszálra ugyanúgy végzett vele, ahogy az végzett a kajmánnal
annak idején, mikor a varsáját dézsmálta.
S ezzel örökre vége lett a boldogságnak, amit a két fiatal éppen csak megízlelt.
De a szerencsétlenség olyan, hogy az egyik kölykezi a másikat.
És most is úgy lett.
Makonaura édesanyja alig hunyta le a szemét, amióta a fia elment tőle. Ha ébren volt, szüntelen
rossz sejtelmek kínozták; ha meg aludt, az álmai nem hagyták nyugton. Így aztán nem is lepődött meg,
mikor az egyik reggel egy kicsi zöld tollú madár röppent a kunyhója elé, s szomorú „buuutu-buuutu”
énekével órákig ott szálldosott. Az öregasszony azonnal tudta, hogy a fiát fenyegeti veszély – s
csakugyan, mire beesteledett, a bagoly is megérkezett az ő még szomorúbb „pooo-pooo” kiáltozásával.
Erre aztán rögtön útra kelt.
Vízre húzta a könnyű kéregcsónakot, s elindult, hogy a fia holttestét megkeresse. A bagoly meg
hűségesen vele maradt, ott repült előtte, és mutatta az utat.
Egy eldugott kis barlangban találták meg Makonaurát, ahová Anuanaitu rejtette el. Az öregasszony
vállára vette, s ahogy öreg erejéből tellett, elvitte a folyópartra, befektette a csónakba, és hazavitte a
falujukba.
Mikor megérkeztek, a falu férfijai gyönyörű vesszőkoporsót fontak, és színes tollakkal tűzdelték
tele. Az asszonyok meg nekiláttak, hogy frissen szűrt tapanát készítsenek a temetésre. Végül, mikor
mindennel készen voltak, összegyűlt a törzs apraja-nagyja, hogy meghallgassák, az öregasszony hogyan
búcsúztatja el egyetlen, drága fiát.
Bizony, rég hallottak annyi panaszos jajszót, mint akkor…
Makonaura minden hőstettét, erényét elsorolta az édesanyja, magasztalta a jóságát, a kedvességét,
elmesélte a házassága történetét, ami olyan szomorúan végződött, aztán fölemelte a tapanával telt
csészét, és zokogva így kiáltott:
– Jaj, ki volt az, aki az én drága fiam életét kioltotta? Jaj, ki küldte őt az Árnyékok Völgyébe? Jaj,
látjátok, testvéreim, én csak egy szegény öregasszony vagyok… az én karom már gyenge… Jaj, ki
bosszulja meg közületek az én drága fiam halálát?…
Erre egyszerre mélységes csend támadt, mindenki olyan lett, mint a szobor.
Kis idő múlva azonban két férfi kilépett a tömegből, kivették az öregasszony kezéből a csészét,
és az utolsó cseppig kiitták. Aztán közrefogták a koporsót, és rázendítettek a szörnyű kanaimura, a vad
bosszúénekükre. Táncoltak és énekeltek, s közben azt kiáltozták: „Megbosszulunk, Makonaura,
megbosszulunk, ne félj!” S mire befejezték a táncot, az egyik férfiba egy óriáskígyó szelleme költözött,
a másikba pedig egy jaguáré.
Minderről azonban mit sem tudott Kaikucsi, hiába volt varázsló. Különben is el volt foglalva
nagyon, ugyanis épp azokban a napokban kezdtek készülődni a tapanaital ünnepére, amelyet minden
évben megültek. Még a környező falvakból is vártak vendégeket – s ahány kunyhó volt, ahány család,
mindenütt a zsinór csomóin számolták, hogy még hány nap van az ünnepig, s esténként szétoldottak
egy csomót.
Csak Anuanaitu és az édesanyja nem vettek részt az előkészületekben, ki se mozdultak otthonról
– mindegyre csak Makonaurát siratták.
A vigalom napja azonban nélkülük is elkövetkezett.
Majdnem százan gyűltek össze. S mikor már mind együtt voltak, a varázsló megadta a jelet, és
mint a nyáj, beözönlöttek abba a tágas kunyhóba, ahol a tapanával teli edényeket őrizték. S rögtön
nekiláttak az evésnek-ivásnak. Ittak és ettek, ittak és ettek, mintha egy hétig se akarnák abbahagyni.
S akkor egyszerre belépett a két férfi – két soha nem látott idegen.
Az egyik jaguárbőrbe volt öltözve, és egy hatalmas buzogányt forgatott a kezében. A másiknak
meg olyan csíkos, sötétre volt festve a ruhája, mint az óriáskígyó bőre.
Nem szólt a két idegen egyetlen szót sem, csak körülnéztek, megálltak – s abban a
szempillantásban Kaikucsi és az emberei holtan buktak le a földre; köztük Anuanaitu édesanyja is, akit
a varázsló beparancsolt a kunyhóba, hogy vigadjon együtt a vendégekkel.
Időbe telt, míg az élve maradottak felocsúdtak az első rémületből. A férfiak az íjukhoz kaptak
rögtön, s egyszerre, mint az erdő, annyi nyílvessző meredt a két idegenre. Azok meg feltartották a
karjukat, s az egyikük így kiáltott fel:
– Várjatok, barátaim! Kezetekben az életünk, de engedjétek, hogy szóljunk előbb hozzátok.
S azzal elmesélte az egybegyűlteknek a szerencsétlen Makonaura történetét, a fiú édesanyjának
a szörnyű fájdalmát, amelyet soha többé nem enyhíthet senki.
És így fejezte be:
– Ítéljetek hát magatok, hogy igazságos volt-e Kaikucsi, és nem adott-e okot az anya bosszújára?
Mikor idáig ért a beszédben, már egyetlen nyílvessző sem szegeződött rájuk, mindenki földre
eresztette az íját. Egy vén harcos pedig odalépett hozzájuk.
– Jól beszéltél, fiatal testvérem – mondta. – Barátunknak fogadunk benneteket! – S megölelte a
két idegent.
De azért a további vigadozáshoz mégsem volt már kedvük. Mindenki szétszéledt, hazament a
falujába, s még akik ott helyben laktak, azok is legszívesebben befogták volna a fülüket, mert tudták:
nincs vége még a szörnyűségeknek, a bosszú bosszút szül, s nincs ember, aki ezt megakadályozhatná.
Késő éjszaka volt már, mikor Anuanaitu előjött a kunyhójából, s megkereste a halottak között az
édesanyját. Keserves zokogással kuporodott melléje. Aztán hirtelen felugrott, s kibomlott hajjal,
lázasan égő szemmel ő is rázendített az iszonyú kanaimura, a bosszú énekére. És addig táncolt meg
énekelt, míg csak le nem rogyott a földre. De akkor már elérte, amit akart: egy csörgőkígyó szelleme
költözött belé.
És még éjszaka útnak indult Makonaura falujába.
Ott éppen javában folyt a mulatság, és a két győztes harcost ünnepelték, akik megbosszulták
Makonaura halálát. Az egész falu részt vett az ünnepségen, csak Makonaura édesanyja nem. Amikor
Anuanaitu belépett a kunyhóba, a függőágyában feküdt az öregasszony, és éppen őt szólítgatta álmában:
– Anuanaitu… Anuanaitu…
Az meg ijedten hátrálni kezdett, úgy meglepődött hirtelen. De akkor már az öregasszony is
fölébredt, és kinyújtotta feléje a kezét.
– Gyermekem… mit akarsz itt? Nincs fiam… nincs többé! Árva lettem én is… árva lettél te is… Jaj,
drága Makonaurám! Te már boldog lehetsz… megbosszultam a halálodat!
Anuanaitu meg éppen ezekre a szavakra rázkódott össze. Mikor belépett a kunyhóba, minden
elveszett boldogsága egyszerre eszébe jutott, s már-már úgy érezte, hogy nem lesz ereje megtenni,
amiért idejött, s amire a kegyetlen, ősi törvények kötelezték, de most mégis megkeményítette magát,
amennyire tudta.
Odalépett az öregasszonyhoz, és remegő, kétségbeesett hangon szólt:
– Hallgass meg, hogy megértsél engem is. A kajmán, akit a fiad megölt a varsájánál, az én
édesbátyám volt, mert neki is, mint az apámnak, kajmánfeje volt. Én megbocsátottam ezért
Makonaurának, de apám bosszút állt rajta. A te rokonaid pedig az én családomon álltak bosszút.
Bizony, jaj nekünk, hogy ilyen bosszúba keveredtünk! És éppen Makonaura miatt, akit a világon a
legjobban szerettem… De lásd be, hogy én sem tehetek másképp. És bocsáss meg nekem: nem én
teszem, amit teszek, hanem a csörgőkígyó, aki belém költözött.
Azzal odahajolt az öregasszony fölé, s az a következő pillanatban örökre elaludt.
Anuanaitu meg egy iszonyatos kiáltással elrohant, neki az éjszakának, neki az erdőségnek. De
kiáltásától az egész természet megváltozott egyszerre, a szelek üvöltve visszhangozták a hangját, a fák
gyökerestül dőltek ki, amerre elhaladt, a felhők eltakarták a napisten, Adeheli arcát, és borzalmas
csattanásokkal villámokat szórtak az elátkozott földre. Az eső szűnös-szüntelen esett, a folyók
kiáradtak, s tajtékos, habos vizük összekeveredett a források tiszta vizével. Az állatok, akik eddig
békében éltek egymás mellett, most egyszerre öldökölni kezdték egymást – és a kis aguti sem
játszadozott többet a jaguár szakállával.
Anuanaitu pedig csak rohant, rohant tovább, keresztül a végtelen erdőségeken, amíg csak el nem
érkezett egy hatalmas sziklához, ahonnét vízesés zuhant alá. Ott aztán kitárta a karját, és levetette
magát a mélységbe. Azóta is egy iszonyatos örvény van ott a vízben – még aki messziről nézi, az is
beleszédül.
Mégis mindenki úgy tudja, úgy meséli, hogy Makonaura és Anuanaitu ennek az örvénynek az
alján laknak egy csodálatos, mesebeli kunyhóban, amelyikben nincs is más, csak két függőágy egymás
mellett. És hogy a kunyhó teteje sem olyan, mint másutt, hanem csupa színes toll, mintha száz meg száz
kolibri hullajtotta volna rá a tollát.