Az elvarázsolt tűzoltózenekarAki akar, emlékezhet rá, a falu közepén trónolt a beszálló vendéglő, komoly, fehérre meszelt épület, az udvarán tágas levelesszín, ott muzsikált vasárnaponként a tűzoltózenekar. Aki látta, hallotta, sohasem felejtheti el, hogyan játszott Vak Fördős; egyik kezével verte a taktust, a másikkal a billentyűket nyomorgatta – bizony, csuda volt az! Azóta sincs, aki különbül fújná, pedig – halljátok – mindig fél kézzel fogta a csillogó szerszámot. Szép, öblös trombitája volt, rézből, s kifogyhatatlanul kacskaringóztak belőle a finom dallamok. Egyszer még a levelesszín teteje is szárnyra kapott; hogyan, hová, azt már nehéz volna kikutatni, mi se firtassuk. De ezt már az öregek mesélik, ők jobban tudják nálam. Éppen vasárnap volt, rettentő meleg nyár, a nádasban, a bereken túl, riccs-reccs, ropogott a nád, mintha valaki titokban gyújtósnak törögetné. De hát begyújtani – ilyenkor? Eszement bolond lehet az. És Szép Sulika tovább heverészett a fűben. Róla csak annyit, hogy szépnek sose volt szép, mert ragya verte szegényt, és lánynak se lány volt, hanem ember: ő volt a kanász. Vasárnap is mindig kihajtotta a disznókat, akkor kiváltképp szívesen, mert a muzsika volt a mindene – az pedig kihallatszott a rétre. Este aztán ő is elballagott a nagyvendéglőbe. Sose a nagykapun ment be, hanem szépen megkerülte az udvart, s mint egy lompos kutya, egyszer csak ott ült a levelesszín mellett. Mikor a táncosok elfáradtak, Vak Fördős ölébe engedte a trombitáját, és – illik, nem illik – szép szilvakék egyenruhájában odahajolt a toprongyos öreglegényhez. – No, mit láttál, Sulika? És az rendre elmondta ilyenkor, hogy mit látott a világban. Egyszer zöld madarat, máskor pirosat, de mindig valami érdekeset. Volt persze olyasmi is, amivel sose tudott betelni, és azt újra meg újra elmesélte, egyszer így, egyszer úgy. Legutóbb azt súgta izgatottan: – Nyárfára szállt a holló, fekete nyárfára! Vak Fördős csak mosolygott rá. – No, már megint? – Bizony isten! – makacskodott Sulika, és szinte maga látta a hollót a nyárfán, pedig neki két látó szeme volt. – Hát majszter uram mit csinál? Sulika ezt is kitudta rögtön. Megkereste az iddogálók között majszter uramat, megszámolta a mellényén a pitykéket, a három sárfröccsöt a csizmáján, és jelentette az újságot: – A pityke most is csak mind ezüst, de a három sarkantyú nem tudom, miféle. Így történt, hogy Vak Fördős mindig mindenről értesült, Sulika úgy eltartotta szóval; és még útjában sem volt senkinek. Hogy, hogy nem, ezen a meleg nyári estén mégis szemet szúrt valahogy. Kezdődött azzal, hogy majszter uramnak kialudt a pipája, pedig szívta is, fújta is, minden lehetőt megpróbált. Végül azt gondolta, hogy mindez a trombita miatt van. Elkezdte hát az asztalt döngetni, hogy: hamis! hamis! – de nem hitték el neki. Akkor jobb híján Sulikát célozta meg a szemével. – Eridj! – parancsolta. – Hozzál parazsat a markodban! És Sulika nem mert ellenkezni. Elment, kikotort a sütőkemencéből egy marokra valót, és odavitte az asztalhoz; de közben keservesen szégyellte magát, hogy ilyen gyáva. Visszacsoszogott a levelesszínhez, s ott lógatta a fejét. – Jaj, nem érdemlek én jó szót – siránkozott. – Vérfüvet szedtem majszter uramnak, de bár ne tettem volna. Mindet beletömte a pipájába, most majd megesz minket a füst. – Ameddig én fújom, addig te ne félj – vigasztalta az öreg trombitás, és megveregette a csillogó szerszámot. – Jaj, de más baj is van! – sóhajtozott Sulika. – Valaki gyújtósnak törögeti a nádat már tegnap reggel óta… – S hogy mutassa, hogyan: az ujjait ropogtatta ízenként, még hallgatni is rossz volt. Ez volt az első eset, hogy Vak Fördős nem szólt semmit. Persze azért a muzsika szólt tovább, legalább éjfélig állt a tánc, csupán az öreg hallgatott úgy, mintha azt is értené, amit a kanász nem tud. Pedig hát mi mindent tudott szegény feje! Valahányszor lefeküdt esténként, mindig megszámolt annyi csillagot, ahány disznó volt a kondában – így soha nem veszett el egy sem. De most a számolás sem segített. Csak hányta-vetette magát egész éjszaka, és még a szokottnál is korábban ébredt, olyan nyugtalan volt. „Majd alszom egy kis ráadást – gondolta –, a nyárfák alatt jó hűvös az árnyék.” S kihajtotta a disznókat, leheveredett a fűbe, és nyomban elaludt. Azazhogy maga sem tudta… Egyszer csak a nádas felől egy csupa csont, cingár ember közeledett feléje, olyan magas, mint a meszelő. Színtiszta feketébe volt öltözve, a fején fekete keménykalap, a nyaka körül virító piros csokornyakkendő. Egy nádpálcát pörgetett a kezében, de olyan ügyesen, hogy még az ujja hegyén is megállt a pálca, és ott forgott. Fütyörészve odasétált Sulikához, és leült melléje. – Megengedi uraságod? – kérdezte választékos udvariassággal. Sulika azt álmodta, hogy nagyon megijedt. – Kicsoda maga? – Kukumus vagyok, szolgálatjára – mondta az idegen. – Az kicsoda? – Az én volnék, szolgálatjára. Nagyon örvendek, hogy ilyen jelentős személyiség került az utamba. Ugyebár a faluban kegyeskedik lakni? Az igazat megvallva, Sulika sosem lakott a faluban, hanem mindig a faluszélen, még a cigánysoron is túl – most sem akart hát hazudni. – Nem, nem ott lakom, kérem… – motyogta, s mindjárt elmagyarázta, hogy merre van a lakása. A lóherés mellett egy kis sárkalyiba, télen meleg, nyáron hűvös, éppen megfelelő, kaszálás után minden illat az ő orra alá száll. Hát kívánhatna különbet? Kukumus szaporán rázta a fejét – nem, ennél ő se tudna jobbat kitalálni. S hirtelen fölállt, és megpörgette párszor a pálcáját. Sulika ámulva látta, hogy egy fényes, lampionos kocsmaudvar terem oda eléjük, s ennek az udvarnak a közepén ő táncol egyedül, a lábán ragyogó csizma – s a csizmán három sarkantyú peneg. Ezt látta, hallotta, de mikor közelebb akart lépni, minden szétfoszlott; a fekete ruhás Kukumus is. Ettől a pillanattól kezdve semmire sem tudott visszaemlékezni, csak a sejtelem kínozta, hogy valami nagyot hibázott. És ez így ment egész héten, így ment vasárnapig. A trombitaszó hallatára aztán újra megnyugodott. Egyszeribe úgy érezte magát, mint bármikor azelőtt, csak hevert a fűben, ábrándozott, s úgy találta, hogy a világon minden a helyén van – a disznók a réten, a felhők az égen. De a jókedve nem tartott soká. A szép muzsikát hirtelen harsány kiáltozás csúfította el, mintha sarkaiból forgatnák ki a falut. Sulika nem bírt a kíváncsiságával; sorba megvakargatta a disznókat, hogy bajuk ne essék, árnyékba terelte őket, ő maga meg futva megindult a vendéglő felé. Hát, csuda ribilliót talált ott, olyat még nem látott ember! Egy csupa csont, cingár férfi – fekete ruhás, virító nyakkendős – éppen nagyban vendégelte a falu apraját-nagyját, csak úgy dőlt a bor, mint ősszel az esőlé. Sulika megállt és elbámult: honnét ismeri ő ezt az embert – honnét? De sehogy sem tudott rájönni. Így aztán elnevezte Kukumusnak. És már szaladt is a levelesszínhez, hogy rendre elmeséljen mindent – de ott újra elképedt. A zenészek közül már csak a cintányéros meg a pikulás tartott ki Vak Fördős mellett, a többi mind lerakta a hangszerét, s ki tudja, hol csetlett-botlott, az udvar melyik sarkában. De a trombita szólt, szebben, mint valaha. Sulika haragjában a saját fülét kezdte csavargatni. „Nem hallják… nem hallják… megsüketültek!” – ilyesmiket dörmögött. Pedig példát vehetett volna Vak Fördősről, az öreg úgy ült a lócán szilvakék egyenruhájában, mintha az ítéletnap se kelthetné föl. Egyik kezével a taktust verte, a másikkal a billentyűket nyomogatta – hiszen tudjátok már. Sulika azonnal vitte a hírt: – Jaj, nagy baj van ám… egy fekete Kukumus zargatja a kondát, csak az ég tudja, mi lesz ebből! – Isznak-e? – kérdezte Vak Fördős nyugalommal. – De még hogy vedelnek! – Esznek-e? – Már a kórót is rágják! – No, majd jóllaknak – bólogatott az öreg, és fújta tovább a trombitát. Ezek után Sulika sem ülhetett ölbe tett kézzel, törte a fejét, hogy mihez kezdjen. De még ki sem gondolhatta, az ugrabugra Kukumus máris megelőzte. Verte, csapkodta csontos tenyerét, még hallgatni is rossz volt. – Ide, ide… oda, oda! – s közben terelte szanaszét az embereket. Végül az egyik oldalra csupa sovány került, a másik oldalra csupa kövér, leány meg legény vegyest – volt mit nézniük egymáson. Csak majszter uram nem került sehová, hanem ott feszített az udvar közepén, és harsogta:
Ez persze tetszett Kukumusnak. – Rajta! Rajta! – veregette majszter uram vállát. – Kigyelmed csak pöngesse, én majd suhogtatom. És elkezdte suhogtatni a pálcáját. Mire Sulika föleszmélt, már az egész népség táncra kerekedett, kövér a kövérrel, sovány a sovánnyal, vadul döngették a földet – míg csak az egyik kövér kacagni nem kezdett valamelyik soványon. Akkor menten vége lett a táncnak. Ott helyben rögtön összecsaptak, csepülték, marták egymást, csak úgy porzott az udvar. Egyedül Vak Fördős nem mozdult a helyéről, egyre gyönyörűbb dallamokat eregetett a trombitájából – pedig már se cintányérosa, se pikulása nem volt… Sulika nagyon elszomorodott. Odaballagott hozzá, és lekuporodott a lóca mellé. – Mi baj, Sulika? – kérdezte az öreg. – Jaj, már magam se tudom – mondta citerázva. – Egymást eszi a kövér meg a sovány… Majszter uram meg veri a taktust. – Nohát, ha majd elkopik az a harmadik sarkantyú, akkor megint jó lesz – dörmögte Vak Fördős, és megsimogatta a kanász fejét. Sulika úgy érezte, mintha parázzsal dobták volna képen. Fölnézett, s hát Kukumus állt előttük, egyenesen őrá szegezte a tekintetét. De nem volt sok köszönet benne, mindjárt kiverte a forróság. – Hát te mit kullancskodsz itt? – mordult rá a fekete-piros ember. – Nem tartozol sehová? Eredj, még van egy kis aljabor – és vigyorogva megropogtatta az ujjait. Sulika szó nélkül felállt, és odahasalt az első hordó alá; de közben rettentően szégyellte magát, hogy ilyen gyáva. Egy kortyot lenyelt, egy kortyot kiköpött, mégse tudott segíteni magán, csak egyre inkább kóválygott a feje. Kukumus ezalatt Vak Fördőst kerülgette óvatosan. Végül előhúzott a zsebéből egy csillogó aranytallért, és belepottyantotta a trombita szájába. – Elég volt, mehetsz aludni, öreg – mondta. Vak Fördős csakugyan abbahagyta a muzsikálást – de egy pillanatra csak. Azután már a tallér is őneki segített: úgy kocódott, táncolt a trombitában, mintha hárfát zengettek volna. Kukumus mérgesen sarkon fordult, és átcsörtetett az udvaron; közben odasúgta majszter uramnak: – Gyerünk… pöngesse… most jön még a java! – és máris ott termett az udvarkapunál, és elrikkantotta magát: – Utánam! Erre aztán mind kitódultak az utcára. Kukumus elöl ugrabugrált, mint egy kecske, és szüntelenül suhogtatta a pálcáját; de valahányszor suhintott, a pálca mindig rövidebb lett, egy gyújtósnyi darabka elrepült a végéről. De hát ki vesz észre ilyen apróságot? Legföljebb Sulika; és ő éppen ettől józanodott ki. Odarohant a levelesszínhez, és megrázta Vak Fördőst. – Csillagzik a nád – habogta –, ki akar virágozni! – Nem baj – mondta nekipirulva az öreg. – Te csak ügyelj a kondára, az se kevés ám. Ennyi biztatás épp elég volt Sulikának, mindjárt földerült az arca. – Ugye, mégiscsak szükség van rám… – motyogta – mégse haszontalanul születtem a világra! – S megfogadta, hogy ha bármi történik is, nem hagyja el a kondát. Aztán kerített egy mogyoróágat, és elindult majszter uramék után. Furcsa menet voltak, annyi bizonyos. Ordítva, táncolva vonultak végig a falun, az udvarokat feldúlták, a kutakat teleszórták kővel – Sulika alig tudott rendet csinálni utánuk; épp csak elkezdte valahol, már futhatott máshová. Ráadásul a három sarkantyú is egyre jobban pengett, és Kukumus feje is mindenünnen kilátszott. Pedig a tűz még csak ezután lobbant fel. Az se rögtön persze, hanem apránként, mintha ki lett volna számítva. Hol egy pajta mögül, hol a szérűskertek mellől kacskaringóztak elő a vöröslő füstkígyók, míg csak annyira el nem szaporodtak, hogy már lépten-nyomon odasziszegtek az arcukba. Igazán szép mutatvány volt; s majszter uramnak is nőttön-nőtt a kedve:
Ezt fújta, cifrázta egész a templomtérig, pedig ott már vastagon állt a füst, a füst meg tele volt verdeső szárnyasokkal, akiket oda kergetett a vész, s most zsivalyogva röpdöstek a fejük felett, feketén a pernyétől, vörösen a zsaráttól – mert már a sötétség is olyan volt, mintha minden ablakba kitették volna a gyertyát. Sulika mindezt jól eszébe vette, és azt gondolta: ahol ilyen rengeteg gyertya ég, ott biztos van ok a szomorúságra, és ott már nem elég a bot. Szerzett hát melléje egy mázas fazekat, szép szilvakéket, és azt kezdte ütögetni buzgón. – Sírjatok, no! – kiáltozta. – Né, milyen száraz a fű… harmatot ihatnék!… De senki sem hallgatott rá; se a kövérje, se a soványa, mind csak álltak megrökönyödve, és nem tudták, mihez kezdjenek. Kukumus bezzeg tudta. Egyetlen rikkantással szanaszét zargatta a sok málé embert, s mikor már egy se volt a téren, nagy bakugrásokkal ő is elszáguldott. Egyszer az alszegen, másszor a fölszegen látták feltűnni, mintha tízfelé szakadt volna, úgy cikázott házról házra, mert – hogy ne is mondjam – hirtelen ijedtében mindenki a maga portájára rohant. Kukumus meg mindenhová bekiáltott: – Fújjátok, hajgassátok… attól szelídül meg! Amiből persze az lett, hogy valamennyien a szomszéd háza felé fújták a tüzet, s a lángok még magasabbra csaptak. Ha kikergették az első ajtón, visszajött a hátsón – vége-hossza nem volt a versengésnek. Csupán egy ház fehérlett a fekete füstgomolyban, majszter uramé. Arra se szikra, se korom nem hullott rá, még a szélkakasa sem olvadt meg, sőt ahányszor kurjantott a gazda, a kakas vidáman visszakodácsolt neki. Sulika ugyanakkor kétségbeesetten rohangált – hová-merre most?… Forduljon vissza? De aztán annál konokabbul rázta meg a fejét: nem, most nem lesz gyáva… nem hagyja cserben Vak Fördőst! S elszántan odaindult, ahol legförtelmesebben lobogott a tűz. Már vagy százan fújták ott dülledő szemekkel, nehogy kialudjék valahogy; ő meg csak botorkált közöttük, míg meg nem találta, amit keresett: egy kővel behányt kutat. Nem volt könnyű munka kitakarítani. A kövek folyton visszagörögtek, kezét-lábát véresre zúzták, s már sokszor azt hitte, hogy ott vész dolgavégezetlenül. Aztán mégis ő kerekedett felül, egy nyílás szájánál előcsillant a víz. Sietve színültig merítette a fazekát, és nagy sóhajtással nekivágott a tűztengernek. De nem jutott messzire. Az acsarkodó szomszédok, mihelyst észrevették, bőszülten támadtak rá: hát megbolondult ez? A vesztüket akarja?! – s durván ellökdösték a tűztől. Végül egy markos legény a fazekat is kikapta a kezéből, és nyakig belecsapta a kanász fejébe. Az meg rögtön megtántorodott. A hűvös harmat gyöngyözve folyt végig a ruháján, még meg is pirosodott kicsit – így hagyták ott az úton. De még volt annyi erő benne, hogy felnyissa a szemét. S akkor valami iszonyú szépet látott – – – – – a kondát a réten, amint a harapódzó tűz elől mind kisebb szigetre szorulnak… a drága mancsik, akiknek annyiszor vakargatta a hátát, s akik most mind őfelé pislogtak reménykedve! Sulika egyetlen percig sem várt; összeszedte minden erejét, aztán úgy, ahogy volt, fején a szilvakék koronával, elindult hazafelé, haza a zűrzavarból. Az igaz, hogy pár lépés után lerogyott a földre – de számított az most? Még azután is azt álmodta boldog mosollyal, hogy kint heverészik a réten, s ahány csillagot megszámolt, disznó is annyi szuszogott körülötte – egy sem hiányzott közülük. És ez igaz is volt valamiképpen. Mert alighogy lehanyatlott az árokpartra, és nem mozdult többet, hirtelen olyasmi történt, ami ellen Kukumus se tehetett semmit. A zsivalyon, tűzropogáson keresztül egyszer csak felhallatszott a tűzoltózenekar muzsikája; előbb csak akadozva, bátortalanul, aztán egyre diadalmasabban. Az emberek, mintha hínáros sötétségből bukkannának elő, kóvályogva bámultak egymásra. „Hallod? – motyogták. – Hallod?” Kiderült, hogy mindenki hallja. S amint sorban abbahagyták a hajgatást, úgy nőtt és áradt a muzsika is, a lángok lelohadtak, a füst oszladozni kezdett… és ismét úgy ragyogtak a fehér házacskák, mint tegnap meg tegnapelőtt. És már Kukumus is hiába futkosott közöttük – mintha meg se látták volna. Mind tódultak kigyúlt arccal a kocsmaudvarra, a levelesszín elé; ott aztán hőkölve megálltak. Vak Fördős egy szál egymaga fújta a trombitát, de olyan csodálatosan, hogy vele együtt zengett a többi hangszer is, a cintányér, a pikula, ahány csak ott hevert gazdátlanul a földön, az mind eregette magából a finom dallamokat… Csupán Kukumus és majszter uram nem voltak kíváncsiak rá. A fekete-piros ember egy darabig még ott ólálkodott a kocsma körül, de mikor látta, hogy senki sem hederít rá, hanem mindenki odatelepszik Vak Fördős köré, és a zenészek is visszakullognak a helyükre – csontos tenyerével befogta a fülét, és öles ugrásokkal kirohant a faluból, vissza a nádas rengetegbe. Soha többé nem merészkedett elő. Majszter uramról azonban még ennyit sem tudunk. Csak a portája maradt itt örök figyelmeztetőül: üszkösen, rommá égve, csúf denevértanyaként; büszke szélkakasa helyén egy kormos sarkantyút zörget a szél – azt a harmadikat. |