Fehér cédrus

Már apródesztendős korában fejszével járt ki az irtásra, hajnalban kelt, este tért haza, akár az öregek. Előbb csak a kidöntött fákat gallyazta, noha megbírt volna emberebb munkát is; de az erdőn nagy úr a szokás. Egy hosszú télen át inaskodott, azután már egymaga birkózott a fákkal. Csakhamar fanyűvő híre lett, pedig soha nem bizonygatta az erejét. Szelíd volt, mint a magános szarvasbikák, akik néhanap megjelentek a gerincen, és lassú mozdulattal végighordozták pillantásukat a völgyön. A lányok makacsul hitték, hogy egyszer elbődül valamelyik, leront a faluba, és hegyes agancsára veti a legszebbik szüzet. De ezt csak a babonás iszonyat kívántatta velük; nem ártottak ezek a bikák senkinek.

A fiú ritkán mutatkozott a faluban, inkább csak vasárnap. Olyankor kisétált a templom mögötti játszórétre, és a közeli baromállás alacsony szálfarúdjára ült. Legszívesebben onnan nézgelődött, keresztbefont karral, csizmás lábfejét könnyedén összeakasztva: mintha karcsú göcsnek valaki odafaragta volna. Azt a leveles ágat sodorgatta ujjai között, amit még az erdőn szakított; minden vasárnap másfélét, csert, bükköt, tölgyet – ami éppen került. A játszórét leányai hamar kitudták ezt a szokását, s ha meglátták, maguk is leveles ágat törtek, visongva összefogóztak körülötte, mintha csúfolnák. A fiú meghallotta egyszer, amint sugdosnak mögötte: „Szagos kan!” S csakugyan, mire este lett, már szaglott a tenyere az agyonmorzsolt levelektől.

Egy ilyen vasárnap estén előszedte fejszéjét, és a tizenhárom rovásgyűrű mellé odavéste a tizennegyediket; minden év tavaszán megszaporította eggyel a gyűrűket.

Ezen az ünnepi napon kint költötték el vacsorájukat az udvaron. Házuknak nem volt szomszédja, udvaruk bozótos rétbe futott. Ha kiültek az ácsolt rönkasztal mellé, mintha senki más, csak ők ketten ültek volna az ég alatt; az asszony és a fia.

A fiú kék vászonkendőt terített a rönkre, s odakészítette az agancsnyelű kést; az asszony zöld cserépedényben friss kecsketejet hozott. Boldoggá tette őket a három szín: az alkonyi kék, a tej fehérsége, a kenyér aranysárgája. A cipót a fiú szelte meg.

– Néki adom a gyürkéjét – mondta vidáman. Az asszony elmosolyodott. – Azt nagyon szerette apád.

Még jól emlékeztek rá, hogyan morzsolgatta erős ujjaival a puha kenyérbelet – az a nagydarab ember egy apróka morzsát!

Így lepte meg őket az éjszaka; a hold, az ég csillagállatai – és egy kecske. Nem mesebeli, nem aranyat tojó, hanem az ő ólbeli kecskéjük, kicsit vén, de azért még duzzadó tőgyű – ott legelészett az udvar gyepén, s meg-megállt, rájuk meresztve vöröslő golyószemét.

A fiú ölébe vette az anyját, s kérte, hogy meséljen neki.

Ám ahogy buzgott a mese, úgy fogyatkozott egyre az asszony arcán a pír.

– Mi bajod? – kérdezte a fiú, s látta, hogy az anyja gyertyafehér. E csepp ijedelemnél azonban nem történt több; már újra nevettek.

– Várj! – kiáltott a fiú, és elfutott.

Nagy halom szénát vetett az udvar két oldalán, rőzsét rakott rá, és meggyújtotta, aztán csendben visszaemelte ölébe az anyját.

– Ugye, pirosodsz már? – hunyorított, s kérte, hogy meséljen tovább.

Hónapokkal később az asszony ágynak dőlt, és többé nem kelt fel. A melle meghorpadt, a hangja megvékonyodott, csak a szemében világított új és távoli fény. A fiú szégyellte, de most még szebbnek látta anyját, mint azelőtt.

Egy nap avval indult az erdőre, hogy most már nem tér meg ajándék nélkül: azt az utolsót szerelmes gonddal választja ki. Talált is egy szép sudár juharfát; tövénél zömök vadhajtás lombosodott. Vigyázva, hogy a vadhajtást meg ne sértse, kidöntötte a fát, szívós indákból csúszókát font alája, és így ereszkedett alá a roppant terüvel.

Az irtás felett, egy lejtős tisztáson hajlongó nyírfaágon akadt meg a szeme; azt hitte, nyírfaág, olyan ezüstösszőkén lobogott. De nem az volt; egy hat-hét esztendős lányka lépkedett a magas sarjúban, mikor meglátta a fiút, odafutott hozzá.

– Elveszítettem a kecskegidámat, nem találkoztál vele? – kérdezte csengő hangon.

A fiú gondolatai messziről tértek meg, hát nem csodálkozott; pedig csodálatos volt, hogy fent a hegyek között egy kicsi lány ilyesmit kérdez tőle.

– Eggyel találkoztam reggel – mosolygott –, de az már vénecske kicsit.

– Ó, én már nagyon rég elveszítettem – mondta a kislány, és bizalommal a fiú mellé szegődött. Mókásnak találhatta, hogy az akkora szálfát vonszol, mert minduntalan kacagott, szökdécselt. Végül ráült a szálfára, és azon húzatta magát. Amint azonban lejjebb s lejjebb ereszkedtek, egyre kevesebbet szólt – aztán elcsitult egészen. Néma lett.

A fiú lemutatott a völgybe, ahol a folyó kanyargott; apró, összetorlódott pálcikák úsztak rajta délnek, a part másik oldalán piros gyufafejek füstölögtek.

– Az ott lent a falunk – magyarázta, de már nem kapott választ. A lány inge ujjába kapaszkodva várta, hogy vezesse tovább.

A folyón szilaj módra keltek át, egyik szálfáról a másikra ugrálva – késő este lett, mire hazaértek. Otthon kézen fogta a kislányt, és az anyja ágyához vezette.

– Ő veszítette el a kecskegidát – mondta, s a lány lehajolt, hogy megcsókolja a rozsdafoltos kezet.

– Egy kis tejet innék – sóhajtott fel az asszony, s megkönnyebbülten elmosolyodott.

A lányka nesztelen léptekkel kiment. Az udvaron megsimogatta az alvó kecskét, mintha régtől ismerné; megvakargatta, hogy szívesen ébredjen, aztán megfejte a teli tőgyeket. Másnap ugyanígy tett, harmadnap, negyednap is. Amíg a fiú az erdőn járt, ő etette, ápolta az erőtlen asszonyt. Ötödik nap már tejet se kért a beteg, ágyához hívta mindkettőjüket.

– Tegyetek le a földre – parancsolta szelíden –, most már ott aludhatnék.

A földre szórt szalmán egyszeribe kisimultak a vonásai. A fiú a második szál gyertyát is meggyújtotta, az ablakot is kitárta, hogy ne hiányozzék anyjának se a fényesség, se a magasság. Hajnalig virrasztottak így; akkor megácsolta juharfából az utolsó szálláshelyet. Csak ő énekelt a sírnál, a néma lány a friss dombot boronálgatta ujjaival.

Aztán telt-múlt az idő.

A fiú ezután is hajnalban kelt, estére tért haza; s otthon mindig terített asztal várta. Mikor először sétáltak ki együtt a rétre, mindenki megcsodálta őket, és azt kérdezték:

– Kicsoda a húgod?

– Ő kereste soká a kecskegidát – mondta a fiú; s mint rég, most is a baromállás szálfarúdjára ült. Onnét mutogatta az egyszerű látnivalókat: a házuk szalmakontyát; a farkasrétet, ahol gyermeket szaggatott szét az ordas; a levelesszínt, ahonnét muzsika szólt – s míg beszélt, egy apró vállfodrot gyűrögetett a lányka vászonruháján.

Évek múlva egyszer megállt valaki a házuk előtt, hogy vessen valamit az árváknak. Ki szénát rakott le, ki tojást – ez is egyike volt az avas szokásoknak.

Ez az ember nagy kosár almát emelt le a szekérről. A lány kiborította a gyepre a piros ajándékot, s hálás mosollyal visszaadta a kosarat. Az ember azon kapta magát, hogy a lányon felejti a szemét, az ő két gyenge almáján – az vajon kinek nevelkedik?

Aznap soká időztek kint az udvaron; szép tavaszeste volt. A temérdek alma mámorossá tette őket; mint a gyermekek, bele-beleharaptak egybe, és mindjárt másik után nyúltak. A fiú előbb csak egyet hajított fel a magasba, aztán a másodikat, harmadikat, negyediket… Borzongva lesték, hogy surrogva hova pottyannak az almák a sötétben. Végül ott álltak kifosztva, az ölük üres volt, de a fűben mindenfelé kemény kis halmokra léptek.

Úgy aludtak el, egymás karjában a rönkasztal mellett.

E naptól kezdve ritkulni kezdtek az ajándékok, s egyszer csak el is maradtak. Mindenki kerülte őket, mintha rejtelmes undokság árulkodna az arcukon. A testvérek mit se tudtak erről. Azt hitték, ők kerülik az embereket, hiszen még egymás elől is jólesett elbújniok. Mikor esténkint megjött a fiú, a lány minduntalan talált valami tennivalót a ház körül. Egyszer éppen a kecskének vitt almot, s útközben el-elszórta a zizegő szalmát; de visszafelé már egyetlen szálat se látott a földön. Ezek az apró csudák később se világosodtak meg, de a napjaik megékesedtek tőlük.

Pedig a fiú még csak most készülődött, hogy ami megoszthatatlan, azt is megfelezze a lánnyal: fejszéje nyelén a huszonnegyedik rovásgyűrűt. Felét ő véste a fába, másik felét a lány. Aztán útnak indult, hogy illő nyoszolyát készítsen maguknak, fehér cédrusfából.

Messze az irtás fölött, a hegy csúcsán virágzott a fehérlombú fa. Soha senki sem látta még, de azért bizonyosan ott volt. A fiú az apjától hallotta hírét, apja az ő apjától – csak az asszonyok nem akartak hinni benne: titokban ingükön átszűrt tejjel étették kedvesüket.

A néma lány tudatlanságában semmi ilyesmit nem tett, hanem örült, mert a fiú is örült, s még az ünneplőjét is felöltötte, hogy búcsújuk emlékezetes legyen.

A folyóparton váltak el. Onnét már csak a fiú ment tovább, át a vízen, neki a sűrűnek, kék batyukendőjét lobogtatva, mely nem is kék volt már, hanem mint a szivárvány, annyi színű – legalábbis így hitte a lány.

Aztán minden megváltozott. Sok éj, sok nap követte egymást, de az idő nem öregedett – legalábbis így hitte a fiú. Mintha vetkőzne, és egyre új gúnyát öltene, úgy gyűrte maga mögé a csapások kanyargóit. Ha megfáradt, állati odúkban hált, melyek még nyirkosak voltak a test melegétől – de állatot nem látott sehol. Csupán a nyomok kísérték mindenhová, régi és új nyomok, melyek – maga se tudta, hogy – mind ismerősek voltak, mindbe beleillett a lába. És ez újabb erőt adott neki. Már arra sem tékozolt időt, hogy az éhét csitítsa; még az útravalóról is megfeledkezett, amit a lány csomagolt neki. S mégis, valahányszor visszapillantott a völgybe, úgy érezte, hogy semmit el nem felejtett, minden ösvényt külön lát, egyszerre mindet, és mindegyiket külön. Semmire sem gondolt, és mégis tudott mindent: a fák robaját, a lobogó rőzselángot, a szalma zizzenését. Soha életében nem volt még ilyen boldog.

Egy nap aztán megpillantotta a fát. Úgy magasodott a csúcson, mint egy oszloplábon nyugvó, aluvó madár. Óriási volt, fehér és mozdulatlan, a fél eget betöltötte roppant koronája.

Mikor a fa alá ért, elővette a fejszéjét, és rácsapott a legszebbik ágtőre.

Huszonnégy ütés bongatta meg a fát.

És mind a huszonnégyszer forgács pattant le a fiú testéről, és surrogva odaforrott az ághoz, a baltavágás helyén. A fiú ízenként fogyatkozott meg, a fa pedig ízenként lett gazdagabb. Utoljára már semmi más nem maradt a fiúból, csak a baltát szorító jobb keze; aztán az utolsó ütéssel az is odaforrott a fához. De ott a fán, ott sem változott sokat a legény: mintha csak karcsú göcsnek valaki odafaragta volna.

Késő ősszel egyszer a hazatérő favágók egy fiatal kecskegidát vettek észre a folyón, amint az úszó szálfákon botladozott sután, egyikről a másikra ugrált. De hogy honnan jött, hová igyekezett, senki se tudta. S csak akkor kezdtek el jámboran félni, mikor híre ment, hogy a szalmakontyos ház udvarát fölverte a gaz; s hogy senki élő nem járt azon, se állat, se ember.