Miért nincsen szárnyad?

Volt egyszer egy pár madár, s azoknak egy kicsi fiókájuk. De nem volt sok örömük benne, a kismadár nem tudott repülni, mind a két szárnya hiányzott.

A két madár sokat búsult ezen, féltették, szégyellték is fiókájukat, hogy ilyen magával tehetetlen. Hiszen micsoda élete lesz így? Nem kergetőzhet a széllel, a felhőket se láthatja közelről, úgy él majd köztük, mintha nem is élne.

S kinek jó az?

Végül annyira elteltek a féltéssel meg a szégyenkezéssel, hogy lelökték a fészekből. Az emberek közt, gondolták, inkább ellesz majd szárny nélkül.

A csöppség persze sírt a fa alatt – a madár is csak ilyen.

De nagyobb baja mégsem lett, mint hogy egy szegény favágó megtalálta, s hazavitte a sánta fiának, akit nagyon szeretett.

– Gyere csak ide – mondta –, találtam neked valamit. Nincsen szárnya, ez majd nem tud elrepülni tőled.

S vigyázva kinyitotta a markát; a madár ott aludt.

A kis nyomorék alig nézett oda, máris elfordult, s még szomorúbb lett. Az apja nem tudta, miért. Valami mást várt talán? Más játszótársat? Lám, a gyerek meg ilyen.

De ez csak az első este volt így.

Csakhamar úgy megvigasztalódott, hogy vidámabb lett, mint valaha. Ha elbicegett a kertaljig, a madár mellette lépkedett, ha lefeküdt a fűbe, fölkapaszkodott a mellére, ha az ujjára vette, ott maradt. Így aztán a favágó is örülhetett, hogy kitalálta, mi hiányzik a fiának.

A madár közben szépen tollasodott, s az énekléshez is megjött a bátorsága, olyan volt az éneke, mint a legszebb furulyaszó. A fiú csak ezt szerette a legjobban hallgatni. Úgy érezte ilyenkor, hogy tágas domboldalon futkos, a madár meg fölötte röpköd – sok jó napot éltek így együtt.

Egyszer mégis megesett a baj: komédiások érkeztek a faluba.

Egy kürtös meg egy bohóc nagy csinnadrattával hirdette az utcán, hogy mi minden látható majd a titokzatos ponyvasátor mögött. A kis nyomorék, aki még soha nem volt cirkuszban, nagyon vágyott rá, hogy végre megláthassa, mi az; az apjának meg nem volt szíve megtagadni tőle, elvitte a gyereket, s leültek valamelyik szegény helyre, a leghátsó sorba. Szerencsére onnan is ugyanazt látták, mint egyebünnen.

A többi között egy csillogó ruhás embert, aki kiállt a porond közepére, és halkan azt kiáltotta:

– Muki, gyere elő!

Erre a színes függönyajtón kiröppent egy szarka, felrepült a sátor tetejéig, körbeszárnyalt az emberek feje fölött, s végül odaült a gazdája karjára. Az meg így szólt hozzá:

– Muki, mit láttál?

– Csillagot! – mondta a madár tiszta emberhangon, s ez majdnem igaz is volt, mert a sátor ponyváján felül festett csillagok díszelegtek.

Még sok egyebet is kérdezett a szarkától: „Mit ettél?” „Főtt babot.” „Mit ittál?” „Csak vizet” – amin mindenki nevetett, csak a kisfiú nem.

„Mért nem az igazi csillagot mutatják neki? – tűnődött. – Úgy nem volna sokkal szebb?”

S szörnyen megkívánta, hogy övé legyen ez a beszélő-repülő madár, ő bezzeg majd tudná, hogyan játsszon vele!

Míg mentek hazafelé, egyre csak ez járt a fejében; az apjának is feltűnt, hogy olyan nagyon szótlan.

– Hát nem tetszett? – kérdezte csodálkozva.

– De igen… – motyogta a fiú, s mielőtt lefeküdt, még sokáig kint ült a kályhasutban a szárnyatlan kismadár mellett, de ahhoz se szólt semmit, csak nézte.

Reggel aztán odabújt az édesapjához.

– Úgy szeretném azt a szarkát – súgta –, szerezze meg nékem, édesapám… akkor sose búsulnék többet.

A favágó a szívét is kitette volna a fiáért, most se tudott nemet mondani.

– De hogyan vegyem meg? – töprenkedett. – Mert ingyen nem adják ám!

– Odaadom cserébe az enyémet – mondta a fiú.

A szegény ember rábólintott. Hát jó, majd megpróbálja. S elment a komédiáshoz. De az hallani sem akart a dologról. Csupán akkor állt kötélnek, mikor a favágó megtoldotta a csereberét egy jó kövér tyúkkal is; így már ment a vásár. Elkelt a szárnyatlan, helyébe ott volt a szarka.

– No, örülsz? – kérdezte a fiától.

A kis nyomorék ragyogott a boldogságtól. Egész nap a bolondos szarka röpködésében gyönyörködött, s mind csak azt kérdezte tőle: „Hol voltál? Mit láttál? Mit ettél? Mit ittál?” – a szarka pedig mindig ugyanazt válaszolta; még nappal is a csillagokat emlegette.

Ennek azonban már sehogy se tudott örülni a kisfiú; s csakhamar annak se, hogy ha sétálni mentek, a szarka folyton magára hagyta, ide-oda szállt.

És akkor egyszerre szívébe nyilallt: mi lehet most az ő szárnyatlan pajtásával? Él-e, hal-e? Ó, hogyan tudott megválni tőle! Hogy tudott ilyen kegyetlen lenni hozzá! Hiszen mégiscsak az volt az ő igazi barátja – ha együtt botladoztak a kertben, mindig el tudta képzelni, hogy ő szalad, a kis szárnyatlan meg röpül.

S attól kezdve sírt éjjel-nappal, siratta a régi madarát.

A favágó ezt már végképp nem értette, de azért igazat adott a fiúnak; s megígérte, hogy megkeríti a madarat.

Csak hát hogyan? Merre keresse? Könnyebb egy szekér szénában meglelni egy tűt, mint egy vándorkomédiás családot. Nem is sikerült, hiába fáradt.

De a fiát mégsem akarta búsulni hagyni, és kifundálta, mit tesz.

Egy nap fölkerekedett, és elment oda, ahol a régi madarat találta. A nagyok éppen repülni tanították a kicsiket – s ő mindjárt beállt lesbe az egyik bokor mellé. Nem számított rosszul, egy ügyetlenke szinte a lába elé potyogott le a földre. Hamar kapta a kalapját, s míg az anyamadár visszarepült a fára, letakarta a fiókát; mégsem akarta megszomorítani, hogy előtte elvegye a gyerekét. Aztán kiszedte a kalap alól az ijedt apróságot. Annak ugyan volt szárnya, de még olyan kis csonka, hogy nem tudott repülni vele.

„Nahát, ha ilyen satnya vagy, majd én elkötöm a szárnyad, akkor nem is nől ki soha!” – gondolta a favágó, s meg is tette, amit gondolt, úgy vitte haza a fiókát, megnyomorítva.

Mutatta a fiának.

– Nézd csak… Megismered-e? Ez is csak olyan ám…

A fiú rögtön észrevette, hogy másik madár az, de hogy miből, hogyan, azt maga sem tudta. De azért így is nagyon megörült. Ha sétált, volt megint bicegő társa, volt, aki fölugráljon a mellére. És újra tudott kacagni a szarka sok csacsiságán.

De ez az öröm se tartott örökké, ismét megtörtént a baj.

A kis nyomorékhoz egyszer eljött látogatóba a keresztapja, s vele jött a fia is, egy vásott, rossz kölyök. Ennek a suhancnak semmi játék nem volt elég, még a mókás szarkát is úgy felbosszantotta, hogy végül már egyetlen szót se szólt, csak cserregett mérgesen.

A kismadarat meg faggatta, húzgálta, hogy miért nincs szárnya.

A nyomorék fiú kétségbeesetten könyörgött neki:

– Ne kínozd már… Hagyd békén! Honnan tudja szegény?

De az nem hallgatott rá; addig fogdosta a madarat, míg rá nem jött a turpisságra. Rögtön előszedte a bicskáját, és kiszabadította a két elkötözött szárnyacskát. Ez tán még nem lett volna baj, de mihelyt elengedték a madarat, olyan ügyetlenül vergődött, hogy ott előttük kimúlt.

Erre pedig a favágó sem tudott orvosságot. Se a halott madár bajára, se a fia sírására, mert az úgy zokogott, hogy az egész utcát fölverte. Egyre csak azt hajtogatta, hogy ha meghalt a madara, amelyiknek nem volt szárnya, ő is meghal, hiszen neki sincsen lába.

A szarkának kicsi esze volt, de azért megértett annyit, hogy most az ő bolondoskodása se használ. S nagyon megsajnálta a gazdáját. Hiszen az mégiscsak jó volt hozzá, s ha mégse tudják boldogítani egymást, ugyan ki hibás benne?

S elrepült a nagyvilágba, éjjel-nappal repült. Járt mindenfelé, amerre csak megfordultak komédiások; végül is, ami a favágónak nem sikerült, sikerült neki: meglelte a kis szárnyatlant, az igazit.

Gyengéden csőrébe vette, s a favágó házáig meg sem állt vele.

Ott aztán bekiáltott az ajtón: „Mit eszel? Mit iszol?” A kisfiú nem hitt a szemének, mikor meglátta őket. Ölelte, csókolta, akit régen holtnak hitt már – s attól kezdve mindkét madarat egyformán szerette; az egyik a lába mellett lépkedett, a másik a feje fölött röpködött; így voltak boldogok, míg meg nem haltak.

Ha valaki mégis megkérdezte tőlük, hogy „Mért nincs szárnyad, mért nincs lábad?” – mindig a szarka felelt mindannyiuk helyett: „Van már szárnyunk, van már lábunk!”

Csak ők hárman tudták, hogy ez csakugyan igaz.