Csengős bárány

A nagy őszben kicsi sugár egy szál piros virág: ilyen a nyájban a csengős bárány. Ha nincs sehol nóta, akkor is nótázik, ha sötétség ereszkedik, akkor is elvezet a jó úton.

Panaszkodott mifelénk az öreg gubás, hogy farkas kerülgeti a nyájat.

S panaszkodott a farkas a világban, hogy a kölykei a csengettyűszótól nem tudnak aludni otthon.

– Csináljak egyet neked is? – kérdezte akkor az öreg gubás. – Ha eljátszanak vele a kölykeid, majd aludni is tudnak.

A farkas csak mordult rá:

– Hozd ide a bárányt!

Az öreg odahívta. Szép kicsi volt. A bundája, mint a hó, a nyakán pirinyó csengő.

A farkas újra mordult:

– Szedd le róla! Hadd nézzem, milyen.

A gubás mosolygott.

– Azt nem lehet.

– Miért nem?

– Mert odanőtt. Aki sokáig viseli, ahhoz odanő. De néked szívesen csinálok egy másikat.

A farkas lenyelte a dühét. Még egy csengőt? Mikor ez az egy is sok! De azért ravaszul rábólintott.

– Várok három napig, de akkorra meglegyen!

Azzal eltrappogott.

Éjszaka azonban lopva visszatért, és elrabolta a szép, csengős bárányt. Hogy ami odanőtt, letépje, s a göndör fehér bundát bepirosítsa.

De minél jobban szaggatta a bárányt, a csengő annál harsányabban szólt. Ha vonszolta a földön, akkor is zengett. Ha föl-le nyekkentette, akkor is.

S most már a farkas csapott zenebonát, nemhogy aludni hagyta volna féltett kölykeit.

„Egye meg – gondolta – csengőstül-bundástul? De mi lesz, ha benne csengettyűzik tovább?”

S úgy döntött, hogy a bárányt darabokra tépi, a világba széthordja, és csengettyűstül elássa. „A föld alól csak nem szól!” – gondolta a farkas.

És megcselekedte. Aztán mosolyogva hazatért.

Kemény tél borongott el, míg kitavaszodott. A csupasz ágak átszúrták a ködöt; csupa feslett gyolcsing, foszló pántlika, nem volt, ki feltűzze. Az öreg gubás is bénán gunnyasztott. Újat a régi helyébe? Csak a régit siratta.

Így érkeztek meg a nagy esők, a jégolvasztó szelek.

Egy nap aztán, ahol a csengős martalékot elásta a farkas, gyönyörűen hajlongó, piros csengettyűvirág nőtt ki a földből. Kinőtt, és odatartotta magát a szélnek. Kicsike volt, de a hangja annál bátrabb. S ezt már az öreg gubás is meghallotta, az egész nyáj fölfigyelt. Egyszeribe mind fölkerekedtek, a virágot megkeresték, és egy szép növendék bárány nyakába odaakasztották. Olyan volt a bundája, mint a hó, mely a boldogságtól mindjárt elolvad.

Azt beszélik mifelénk, a farkas még sokáig panaszkodott a világban, hogy a kölykei csak úgy tudnak aludni, ha a csengettyűszót hallják; s dühében széttépte édes kölykeit. Azóta egyedül, kiverten bódorog a fogatlan ordas – az édeseit keresi, és bárányok etetik.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]