Kökény kisasszonyNapsütötte hegyoldalon élt Kökény kisasszony, a lakása csupa ablak volt, gics-göcs a fala, levél-zsúp a teteje. Bármilyen szellőcske jött, az mind tisztelgett nála; megsimogatták, megcsiklandozták – talán attól lett olyan gyönyörű kék. Lakása legfelső ablakában könyökölt egész nap, és mind csak arra gondolt: vajon milyen lesz, ha egyszer megcsípi a Dér? Még kékebb? Még gömbölyűbb? Vagy talán egy még csodálatosabb ablakban fog könyökölni azután is? Ki tudja? Tavasztól őszig sok minden történt. A meggy, a cseresznye, az alma – mind siettek nagyon, hogy még a meleg nyár megérlelje őket; féltek a csípős ősztől. Úgy tanulták, hogy ősszel már a kamrában vagy a föld alatt illik aludni. S még véletlenül se mondtak jót Kökény kisasszonyról; de rosszat annál többet. Hogy ilyen meg olyan, könnyelmű és meggondolatlan, egyszer majd biztos megjárja – s titokban valamennyien irigyelték. Késő ősz lett, mire elcsöndesedett a hegyoldal, már senki se pletykált többet. Csak a nap sütött, s a levegő pengett. Kökény kisasszony pedig kékebb volt, mint valaha; majd kicsattant a boldogságtól. Az egyik nap Sas úrfi valamelyik közeli sziklára szállt le, és meglátta Kökény kisasszonyt. Akarta, nem akarta, mindjárt megrebbentek a szárnyai. – Milyen kék! – ámuldozott, és odarepült a gics-göcs ablak alá. – Kisasszony… – mondta zavartan – még soha nem láttam a földön olyan kéket, mint kegyed. Jöjjön velem… kegyed lesz a kék égen a legkékebb. Ez olyan gyönyörűen hangzott, hogy Kökény kisasszony csak sóhajtani tudott, s bent, a hamvas bőre alatt, ahol egy kicsi mag bújt meg, összeszorult a szíve. De akkor már tudta, hogy ez a szép szárnyas valaki nem lehet más, csak a Dér. S ahogy az öregektől tanulta, lehajtotta karcsú szár-nyakát, és várt. Sas úrfi is erre várt. Lecsippentette csőrével Kökény kisasszonyt, magához emelte az ablakból, és odafektette a begye alá, a puha pihetollak közé. Így szállt fel a magasba, hogy bemutassa a birodalmát. Hát, csudálatos birodalom volt ez. Nem volt teteje, nem volt fala, csak fény volt benne és ragyogás. Kökény kisasszonynak káprázott a szeme. Már bizony nem bánta volna, ha megpihennek valahol, leheverednek valahová… ő énekelne, Sas úrfi meg hallgatná – milyen szép is volna! De az egész nagy birodalomban nem akadt egyetlen darabka föld sem. Más kincsekkel volt az megrakva: palotákkal, gomolygó rétekkel, csillagokkal – s ezeket mind Kökény kisasszonynak ígérte Sas úrfi. Az pedig egyre szomorúbb lett a boldogságtól. Hiszen még végig sem járták a palotákat, máris szétfoszlottak! A rétek is ott voltak, és mégsem voltak sehol… „Talán a csillagok!” – gondolta Kökény kisasszony reménykedve; és Sas úrfi máris megsuhogtatta a szárnyát. Úgy repült fölfelé, mintha egyszerre gondoltak volna ugyanarra. Nagy, teli éjszaka volt, fekete és szikrázó, amilyen csak egyszer van egy évben; ezt is az öregektől hallotta Kökény kisasszony – és most örült, hogy megérte ezt az éjszakát. Megbújt a pihetollak között, és hallgatta Sas úrfi énekét.
Még sok verse volt az éneknek, de Sas úrfi ezt ismételgette. Csak dalolt, dalolt, és már a szárnyait is egyre lassabban suhogtatta; előbb az egyiket húzta be, aztán a másikat, a csőrét meg odafektette a begye alá – már csak ehhez volt ereje. – Megérkeztünk? – kérdezte kicsi hangján Kökény kisaszszony. Éppen megérkeztek. Úgy zuhantak vissza a hegyoldalra, mintha csak most repültek volna igazán. Kökény kisasszony egy apró lyukba gurult, és mindjárt elaludt. Ott érte az eső, a szél, a napfény, a föld betemette, s attól még szebbeket álmodott. Sas úrfi pedig kitartóan őrködött mellette. Sok idő elmúlt ezután, hetek, hónapok. A hó leesett, a hó elolvadt – de akkor már nem volt sehol se Sas úrfi: talán csak az öreg Hegypásztor tudná megmondani, hogy hova tűnt. Kökény kisasszony pedig – akiből azóta gyönyörű bokrocska lett – unokáinak minden ősszel elmeséli, hogy milyen is az, ha egyszer eljön a Dér. Olyankor mindig mosolyog. Csak a meggy, a cseresznye, az alma, azok nem tudnak megbékülni vele. Még véletlenül se mondanak semmi jót Kökény kisasszonyról; de rosszat annál többet. |