Este

Már árnyék sincs a levelesszínben, se fény. Minden sötét, csak a vadlegeltető csillag játszik a magasban. Még sokára jön fel a hold. Nem szégyelljük, bevalljuk – kidőltek az apródesztendősök…

Farsang

Libidári dombon, longori hegy alatt, kilenc legény baktat.

Tréfás kilenc legények. Este betértek a kocsmába, és rendeltek kilenc meszely bort. Amíg a kocsmáros odajárt, előkotortak a tűzből kilenc szenesedő rőzseszálat, párat fújtak a pléh cigarettadóznira, az volt a tükör. De előbb kitartóan dörzsölgették a combjukon.

– Fényesedik?

– Már füstöl! – felel rá a másik.

Nahát, ha füstöl, akkor igazán jó. S mindent elvégeznek a sárga gyertyavilágnál, ahogy sohasem látták senkitől.

A kocsmáros savó ember, nem iszik, pedig inna, csak magamagával nem tud egyezséget kötni. Ha keveset számol, sajnál kidobni annyit. Most rémületében majd elejti a halom üveget.

– Kilenc ördögöt nem szolgálok…! – motyogja, s valamit tesz-csinál, amitől reped a köténye hátul.

– Böjti szél! – hangzik az asztalvégről, ahol a legfeketébb ül: fekete a szarva, fekete a bajusza, szeme körül fekete holdak. Ilyen fekete holdas a többi is, mindegyik borzas, szél hátán varrták a gúnyájuk, talán nincs is apjuk, csak anyjuk.

A kocsmáros megbátorodik.

– Aztán fizetni tudtok-e?

Hirtelen kilenc macska nyávog, mintha egyszerre mind kölykezni akarna.

– Nyugodj, bácsu, nálunk a pénz is kölykezik!

S körbe-körbe négykézláb ugrálnak, nadrágjukból mindnek potyog valami bogyó, olyan mint a kecskebogyó.

– Istentelenek! Idepiszkíttok! Takarodjatok! – és suhogtatja a sereshordó csapját.

– Ha nem kell, ne egyed – nyávogják a legények, s amit elszórtak, szemenkint felszedik és megeszik.

Alig győz szellőztetni utánuk.

A falu sötét már, az utca üres még. Kócból most kötnek kontyot a lányok, a górék mögötti ingekbe, gatyákba zörgő kukoricaszárat tömködnek, a hegyébe kosfejet – csak a tülökszót várják.

Micsoda tánc lesz!

Megállnak a kerekszájú kútnál. Az ágason rúd himbálózik, de ők csak harangoznak vele, hogy a békákat felébresszék és kitudják, mi bölcset brekegnek.

A legidősebb így szól:

– Hallottátok a szózatot! Kilenc vénember mellett kilenc gyönyörű badár menyecske fekszik…

– Kilenc kóró helyébe kilenc eleven vesszőt teszünk! – bakkant fel a másik.

– A jégre parazsat!

– Csukott ablakfára pántlikás madarat!

– A sötétbe csillagot!

– Az erdőbe ösvényt!

– Hordócskát a csepegő alá!

– Sót a levesbe!

– Kilenc monyast a hintó elibe!

Már csak a rikkogásuk hallatszik, amint verik egymást botokkal, hogy gyerünk ám, nem szikrázik a patkó, döcög a hintó!

Megállnak az első ablak alatt, és kiszáll a hintóból az első legény. Óvakodva besóvárog a homloknyi résen: a menyecske éppen tejjel füröszti az arcát, nyalogatja, törölgeti.

– Csak egy csöppet az édeséből… – sóhajt, de az ámbitusról vasvilla repül.

Ez bizony fogadjistennek keserves.

Üget tovább a kilenc monyas, csak az egyik húzza a lábát, elveszítette a patkóját. De hát a többinek se szívvel vertek patkót a lábára: mind elhagyogatták, alig csak fickándoztak.

Kárvallottan ülnek az árok partján, ott vakargatják egymást.

– Az ám a baj, hogy nagyon kopog a csizmánk!

– Az még nagyobb baj, hogy nem csörgettünk mogyorót a zsebkendőnkben!

És kötik, kötik a kendert a lábukra, tömik, tömik a mogyorót a zsebükbe. Csak az egyik nem, a legkisebb.

– Rosszkor csikózott az anyánk, én nem bolondoskodom tovább! – és még a kecskebogyót is kihányja, azt is szétszórja.

Egyszerre megbiggyed a kedvük – hát a duda mégse nekik szól? S féltükben, hogy éhen maradnak, dühösen támadnak a kicsire, a hitványra.

– Add vissza a csontot, nyavalyás, mert megropogtatunk!

Ebből nem kér a kicsi. Máris felkapnak kilenc redves fát, és abból szürcsölik a velőt nagy gyönyörűséggel. Dehogyis mennek haza! Hajgatva körüljárják a falut, s megnézik, megvan-e az eleje-hátulja meg a farka: ott kanyarog a csürhejárás a libidári dombra.

Megvolt.

Két sudár fa között kéken sütött a holdvilág, de a két fa ágán nem tollászkodott madár. Így aztán senki se szólt, semmi se mozdult; ők se. A domb meg a rét színültig rakva volt csenddel, abból éppen jóllakhattak volna.

– Hogyan, hogy nem ugat egyetlen kutya sem? – csodálkoztak.

– Azért nem, mivelhogy itt feküsznek.

Pár bakugrásra tőlük, a csenderbe kilenc szépen termett kutya hevert kinyúlva egy nagy mogyoróbokor alján.

Csendben odahajoltak föléjük, leültek a zöld gyepre. Észre se vették, hogy szemük gödrében megfialtak a fekete holdak.

– Madár kalitján ablakot nyissunk-e?

– Nyissunk – felelték rá, és rázendítettek siránkozva.

– Csatakos bundám sose szárítgattam… Sose víz mentibe mentem… Palló mindig eltörött alattam… Mindig kevés csontot porcogattam… Csenderesbe ritkán heverésztem… Farkamat egy vasas kerék csúful megnyomogatta…

– Szegény… szegény.

– Holdvilágnál szívesen ugattam…

– Kertmegi réten sündisznót kergettem…

– Azóta is orrodban a tüsök, jaj, jaj!

– Most ide jutottam… örök sötétségbe hanyatlottam.

Hirtelen mind felugrálnak: látják, négy felől lobogó tűz keríti a falut. Verik a kolompot, fújják a tülköt.

– Most hová?

– Gyerünk a dombra, ott fúj a szél!

S húzni, vonszolni kezdik a kilenc döglött kutyát, hol nem bírják, leteszik, megint vállukra veszik, végül ölükben viszik. Ahol a szél legjobban fújt, ott költögette mindegyik a magáét, de hiába: a szemük nyitva volt, a csend árnyéka benne volt, csak a lábuk nem mozdult.

Hát, levágták mind a kilencnek a lábát, és egy falásra megették. A kilenc fület is lenyelték. Hasukat kifakasztván, belsőrészüket is mind magukba tömték. Csatakos bundájukat is gyomrukba gyűrték. Elcseppent vérüket is felnyalogatták. Aztán szép sorban, elöl a legvénebb, hátul a legkisebb, elindultak vissza a faluba.

Egyenesen a kocsmába.

Iszonyú csaholással rontják be az ajtót, senki se pisszen, a kilenc méltóságos bácsu se, a badár gödölyék se.

A kocsmáros rémülten gurítja elő a hordókat.

– Kedves farkasok, mit kívántok?

– Vályút, te kutya, és kilenc tehénfarkot!

Habos vályúból itatják a gödölyéket, a bácsuknak aranyrojtot kötnek kilenc tehénfarokból. Utána hátukra kapják a menyecskéket, és kivágtatnak az utcára.

– Farkasom, farkasom, fakardokkal szétszaggatnak, korbáccsal meghasogatnak, bújjunk a sötétbe…

– Ne félj, vastag a bundám, éles a fogam.

– Farkasom, farkasom, bundáddal engem melengess, fogaddal engem ropogtass, bújjunk a sötétbe…

– Ne félj, meleg a bundám, éles a fogam.

És hallik, amerre ügetnek, nekik van mindenütt sötét meg meleg: libidári dombon, longori hegy alatt kilenc kutya hátán kilenc gödölye sikongat…

 

*

Ideki a csenderbe, reggelre, Kilenc kutya, libidári dombon, Longori hegyen, dögölve.

Kökény kisasszony

Napsütötte hegyoldalon élt Kökény kisasszony, a lakása csupa ablak volt, gics-göcs a fala, levél-zsúp a teteje. Bármilyen szellőcske jött, az mind tisztelgett nála; megsimogatták, megcsiklandozták – talán attól lett olyan gyönyörű kék.

Lakása legfelső ablakában könyökölt egész nap, és mind csak arra gondolt: vajon milyen lesz, ha egyszer megcsípi a Dér? Még kékebb? Még gömbölyűbb? Vagy talán egy még csodálatosabb ablakban fog könyökölni azután is? Ki tudja?

Tavasztól őszig sok minden történt.

A meggy, a cseresznye, az alma – mind siettek nagyon, hogy még a meleg nyár megérlelje őket; féltek a csípős ősztől. Úgy tanulták, hogy ősszel már a kamrában vagy a föld alatt illik aludni. S még véletlenül se mondtak jót Kökény kisasszonyról; de rosszat annál többet. Hogy ilyen meg olyan, könnyelmű és meggondolatlan, egyszer majd biztos megjárja – s titokban valamennyien irigyelték.

Késő ősz lett, mire elcsöndesedett a hegyoldal, már senki se pletykált többet. Csak a nap sütött, s a levegő pengett. Kökény kisasszony pedig kékebb volt, mint valaha; majd kicsattant a boldogságtól.

Az egyik nap Sas úrfi valamelyik közeli sziklára szállt le, és meglátta Kökény kisasszonyt. Akarta, nem akarta, mindjárt megrebbentek a szárnyai.

– Milyen kék! – ámuldozott, és odarepült a gics-göcs ablak alá.

– Kisasszony… – mondta zavartan – még soha nem láttam a földön olyan kéket, mint kegyed. Jöjjön velem… kegyed lesz a kék égen a legkékebb.

Ez olyan gyönyörűen hangzott, hogy Kökény kisasszony csak sóhajtani tudott, s bent, a hamvas bőre alatt, ahol egy kicsi mag bújt meg, összeszorult a szíve.

De akkor már tudta, hogy ez a szép szárnyas valaki nem lehet más, csak a Dér. S ahogy az öregektől tanulta, lehajtotta karcsú szár-nyakát, és várt.

Sas úrfi is erre várt. Lecsippentette csőrével Kökény kisasszonyt, magához emelte az ablakból, és odafektette a begye alá, a puha pihetollak közé. Így szállt fel a magasba, hogy bemutassa a birodalmát.

Hát, csudálatos birodalom volt ez. Nem volt teteje, nem volt fala, csak fény volt benne és ragyogás. Kökény kisasszonynak káprázott a szeme. Már bizony nem bánta volna, ha megpihennek valahol, leheverednek valahová… ő énekelne, Sas úrfi meg hallgatná – milyen szép is volna!

De az egész nagy birodalomban nem akadt egyetlen darabka föld sem.

Más kincsekkel volt az megrakva: palotákkal, gomolygó rétekkel, csillagokkal – s ezeket mind Kökény kisasszonynak ígérte Sas úrfi. Az pedig egyre szomorúbb lett a boldogságtól. Hiszen még végig sem járták a palotákat, máris szétfoszlottak! A rétek is ott voltak, és mégsem voltak sehol…

„Talán a csillagok!” – gondolta Kökény kisasszony reménykedve; és Sas úrfi máris megsuhogtatta a szárnyát. Úgy repült fölfelé, mintha egyszerre gondoltak volna ugyanarra.

Nagy, teli éjszaka volt, fekete és szikrázó, amilyen csak egyszer van egy évben; ezt is az öregektől hallotta Kökény kisasszony – és most örült, hogy megérte ezt az éjszakát. Megbújt a pihetollak között, és hallgatta Sas úrfi énekét.

 

Csillagom, kökényem, csillagom, kökényem…

 

Még sok verse volt az éneknek, de Sas úrfi ezt ismételgette.

Csak dalolt, dalolt, és már a szárnyait is egyre lassabban suhogtatta; előbb az egyiket húzta be, aztán a másikat, a csőrét meg odafektette a begye alá – már csak ehhez volt ereje.

– Megérkeztünk? – kérdezte kicsi hangján Kökény kisaszszony.

Éppen megérkeztek. Úgy zuhantak vissza a hegyoldalra, mintha csak most repültek volna igazán. Kökény kisasszony egy apró lyukba gurult, és mindjárt elaludt. Ott érte az eső, a szél, a napfény, a föld betemette, s attól még szebbeket álmodott. Sas úrfi pedig kitartóan őrködött mellette.

Sok idő elmúlt ezután, hetek, hónapok. A hó leesett, a hó elolvadt – de akkor már nem volt sehol se Sas úrfi: talán csak az öreg Hegypásztor tudná megmondani, hogy hova tűnt.

Kökény kisasszony pedig – akiből azóta gyönyörű bokrocska lett – unokáinak minden ősszel elmeséli, hogy milyen is az, ha egyszer eljön a Dér. Olyankor mindig mosolyog.

Csak a meggy, a cseresznye, az alma, azok nem tudnak megbékülni vele. Még véletlenül se mondanak semmi jót Kökény kisasszonyról; de rosszat annál többet.

Hét torony kedvence

Volt egyszer egy szép ifjú király, boldogan élt a szép ifjú feleségével.

Héttornyú palotában laktak, s valahányszor elmúlt egy év, a király mindig újabb tornyot építtetett a palotához, megépíttette, és a tornyok ablakába virágot rakatott – ilyen nagyon szerette a feleségét. A királynő pedig örült, hogy ezeknek a virágoknak senki sem viselheti gondját, csak ő; más kezétől talán el is hervadtak volna. Volt közöttük olyan, amelyiket éjszaka kellett öntözni, volt, amelyiket reggel, a másikat délben. A király nagy fáradsággal gyűjtötte össze őket, még háborúba is keveredett miattuk, de a ritka palántákat mégiscsak megszerezte – hadd gyönyörködjék bennük a felesége. Végül már annyi volt a szomjas virág, hogy a nap egyetlen órája se maradt gyönyörűség nélkül.

Hát lehettek volna még boldogabbak?

A birodalom vezetése sok gonddal-bajjal járt; a király még a legtávolibb falucskába is elnyargalt, ha a falu vénei már nem voltak elég okosak – de közben szüntelenül a feleségére gondolt: „Vajon nevet most? Vagy csak mosolyog? A királyt emlegeti, vagy a hites urát?” És nem nyugodott addig, míg ki nem gondolta, hogy az ő szépséges asszonya éppen akkor mit csinál. S mikor hazatért a palotába, ragyogó, szerelmes arccal elmesélte, hogy mi minden történt otthon, amíg ő távol volt – hányszor szomjaztak meg a virágok, hányszor csordult az ezüst öntözőkanna s még seregnyi apró bolondságot, ami senki másnak nem jutott volna eszébe. Ez volt a legszebb mese, amit a nagyvilágban hallott; hazavitte, s míg a királynő el nem aludt, egyre csak azt mesélte.

– Ugye tetszik, kincsem? – kérdezte ilyenkor; s a válasz mindig ugyanaz volt:

– Még soha nem hallottam ilyen szépet, édes királyuram…

Egyszer arra kérte a feleségét, hogy énekelne neki, hiszen a rigók, a csízek is énekelnek, mért ne tudna hát ő is még sokkal-sokkal szebben.

A királynő majdnem tűzpiros lett a boldogságtól, s mindjárt elfutott a hetedik torony hetedik ablakába – a király sose tudta meg, hogy ott mit csinált.

Máris nyeregbe kellett szállnia, éjjel-nappal vágtatott. A birodalom legdélibb csücskében is szükség volt a tudományára, pedig ott örökké sütött a nap, a tenger kék volt, a sziklák fehérek – most éppen oda sietett.

A jámbor népek leveles trónusra ültették, hogy ne unja magát köztük, s ő csakhamar nem is unatkozott. Valamelyik ház udvarán énekszó csendült fel, mintha rigó vagy csíz fütyülgetne. De nem madár volt, hanem leány, fiatal, kék szemű, a haja a derekáig ért, s egy fehér kövön ült.

A király mindjárt arra gondolt: „Milyen szép hangja van… a feleségem biztos szívesen elhallgatná… együtt énekelgetnének… Hát nem lenne gyönyörű?”

És aranyos ruhába öltöztette a lányt, aranyos hintóba ültette, így vitte haza a palotába, hogy szép hitvesének udvarhölgye legyen.

Bizony, különb ajándékot ki sem találhatott volna. Még fel sem ébredtek reggel, már dúdolgatott a lány, s mire este lett, már mind a hét torony csordultig volt az énekével – még csak fáradnia sem kellett a királynőnek, csak hallgatni, hallgatni mindig.

És a király szíve tele volt megelégedéssel: „Hogy örülhet most a feleségem… milyen csudálatos a hangja!” S az egész birodalom ujjongott, hogy a palotában örökké süt a nap.

Pedig zord idők is jártak, a tél a tornyok ablakáig fújta a havat, s farkasok ólálkodtak mindenfelé; alig győzték menedék alá hajtani a párás barmokat.

Egy nap szép növendék kutyát kergetett be a hóvihar a palota udvarára, senki se tudta, honnan, egyszer csak ott volt és nyüszített – mindjárt jelentették a királynak. Az pedig menten elhatározta, hogy a kutyát felséges asszonyának ajándékozza. Csak az ő kedvére fog szolgálni, csak az ő kezét fogja nyalogatni – micsoda meglepetés lesz!

S csakugyan úgy lett.

A királynő, ha éppen nem öntözte a virágokat, nem hallgatta az udvarhölgye énekét, mindjárt a kutyához sietett, azt simogatta, annak a fülébe sugdosott, úgy elvoltak ketten; már-már azt lehetett hinni, hogy értik egymás szavát.

De férjeurának még ez sem volt elég. Titokban véres hússal etette a kutyát, s megtanította minden mesterfogásra, amit csak tudnia kell egy igazi vadhajtónak – és alig várta, hogy megörvendeztesse feleségét egy szép mutatvánnyal.

A következő télen eljött a méltó alkalom. A szél a tornyok ablakáig fújta a havat, s farkasok jártak olyan éhesen, mintha nyáron át, őszön át mind csak koplaltak volna. Üvöltésüktől visszhangzott a palota valamennyi tornya, valamennyi terme, mindenki rettegett.

A nagy farkashajtásból azonban senki sem maradhatott ki; így rendelkezett a király. Megnyergelték a lovakat, és kivágtattak a havas rétekre – köztük a királynő is; mert hiszen nem a farkasokért, minden őérette volt.

Gyönyörűség volt nézni, hogy hullott a sok állat, messze környéken vöröslött a hó. Csak a vezérlő ordassal nem bírtak sehogy.

– Várjatok! – kiáltott sugárzó arccal a király, és előparancsolta a kutyát, hadd mutassa be, mit tud.

A királynő nem hitt a szemének, mikor kedves kutyáját vicsorogni látta. Úgy rohant rá a farkasra, mint egy fenevad, harapott, mart, tiport, még az ordas se tudta legyűrni. A kutya átharapta a nyakát, az ordas meg az övét.

– Ugye hős volt! A tiéd volt! – lelkendezett a király, és olyan lakomát csapott rögtön, mint még soha. Szólt a zene, az udvarhölgy énekelt, a virágok illatoztak. Utoljára még az ordas bundáját is a feleségének ajándékozta, arany ágya elé, puha lábalávalónak.

Most már igazán nem tudta senki, még a királynő sem, hogyan is lehetnének még boldogabbak?

De elmúlt a tél, s mire kitavaszodott, leégett a király legszebb erdeje.

Mindenki azt hitte, hogy gyászba borul a palota, hiszen ott még soha nem próbálták a szomorúságot – mégis másképp történt.

A király hadba hívta legjobb embereit, riadót fúvatott, s elindult, hogy meghódítson egy még hatalmasabb erdőt, teli vaddal, szép agancsosokkal – hadd kószálgasson benne a felesége, a régit már úgyis jól ismerte.

És harcolt, küzdött a király, híre ment a világba. Mindenki csudálta, hogy milyen hős, milyen bátor – végre is megszerezte az erdőt. Megszerezte és körülkerítette, az óriás fák között kanyargó csapást vágatott, széleset, mint egy vadászhintó, nehogy tüske, inda felsértse a királynő lábát, ha arra jár.

Az pedig – úgy látszott – minden eddig-volt ajándéknál jobban örült ennek az újnak. Nem múlt el nap, hogy villámgyors hintóján ki ne hajtatott volna az erdőre. Ott sétálgatott egyedül, a haját teletűzte vadvirággal, az őzeket megsimogatta, de legesleginkább egy szép agancsossal kötött barátságot. Valahányszor megpillantották egymást, a szarvas odairamodott hozzá, és lehajtotta a fejét, mintha kérné, hogy fogóddzék meg benne; aztán így hordozta körül az erdőn – ez volt a legcsudálatosabb.

A király nem is sejtette, hogy milyen örömet szerzett, annyira nem, hogy még ezután is újabb meglepetéseken törte a fejét.

– Igazán boldog vagy? – kérdezte telhetetlenül; és a királynő hálásan mosolygott rá: – Még soha nem voltam ilyen boldog, édes királyuram…

De a király nem nyugodott.

Két bízott emberével útra kelt hajnalban, senki se tudta, hová. Elmúlt dél, sehol se voltak; megjött az este, akkor sem voltak sehol.

Késő éjszaka vágtattak be a palota kapuján, és a lobogó fáklyafényben megálltak a legszebb toronyerkély alatt.

A királynő álmából ébredt éppen, kinézett az ablakon – és nyomban behunyta a szemét. De a király szerelmes, büszke hangját akkor is hallotta:

– Nézd, kincsem, elhoztam az erdő legszebb szarvasát, tiéd a koronája, mind a tizenkét ágboga… már igazán nem tudtam gyönyörűbbet kitalálni!

Az udvar haván a szép agancsos feküdt, lába összekötve hánccsal, feje oldalra billent; csak a hatalmas agancs árnyéka nyújtózott fel a torony ablakáig. Reggelig el sem vitték onnan, még a fáklyákat is ott hagyták, hogy kedvére gyönyörködhessék a királynő a ritka zsákmányban.

Az pedig csak nézte, nézte az elejtett állatot; s hogy gyönyörködött-e, vagy a szíve hasadt meg – ezt megint csak nem tudta meg a király…

Máris nyeregbe kellett szállnia, éjjel-nappal vágtatott. Még a birodalom legészakibb csücskében is szükség volt a tudományára, pedig ott örökké fehér volt a föld, a hó szikrázott, a jég sosem olvadt el – most éppen oda sietett.

Annyi bizonyos, hogy mire meghajnallott, egy ragyogó gyöngyöcske perdült ki a királynő szeméből, mely úgy ragyogott, mint a gyémánt, s mint az ólom, olyan nehéz volt.

S mikor eljött a nagy nap, ezt a gyöngyöcskét ajándékozta a királynak harmincadik születésnapjára. Az egész birodalom elküldte ajándékait a palotába, de ehhez a gyöngyöcskéhez foghatót senki sem tudott küldeni. Meg is becsülte a király, minden kincsénél jobban. És hogy mindig nála legyen, soha el ne veszíthesse, az udvari mívessel aranyba foglaltatta, és puskája agyába – díszül – beleépíttette.

Gyigyimóka

Gyigyimókának hívta mindenki a faluban, rövidnadrágos, szeplős fiúcska volt, tán még tízéves se.

A bakter nagyon büszke volt rá, persze csak úgy, a maga módján, mert bizony folyton-folyvást ivott, ha meg nem ivott, aludt – így aztán nem sokat látta a fiát.

De este, mikor a kampós botját leakasztotta a szögről, lámpájában meggyújtotta a kanócot, és nekiindult, hogy végigjárja az utcákat, ide meg oda, a fiát is mindig kiénekelte:

 

Gyigyimóóóka… az én fiiaaam… Jól éneklő tengelicééét… nála lehet kapniii!

 

Ebben annyi volt az igazság, hogy egyszer Gyigyimóka talált egy tengelicét, de nem zárta kalitba, hanem szabadon nevelgette, mintha édes egytestvérek volnának. A kenyeréből morzsolt neki, a vizéből megitatta, télen a kabátja alatt melengette. A tengelice meg cserében gyönyörűségesen füttyögetett.

Hát ezt hallotta a bakter nappal, félálmában, és éjszaka evvel dicsekedett.

De ki hallgatja az éjjeli bakter kántálását? Senki. Hiszen éppen azért kántál, mert más mindenki alszik: a kisbíró álmában a dobját dübögteti, a tanító krétát hegyez, a kofák a piacon üres zsákokból rázzák a diót.

Így aztán nem vett senki tengelicét, az emberek csak legyintettek: úgyis hallani ilyesmit akármelyik fáról – s miféle kincs az, amihez bárki hozzájuthat?

Gyigyimóka nem volt ennyire okos, egyszerűen boldog volt. Csak az szomorította el, hogy ezt a boldogságot senkivel sem tudja megosztani. A pajtásai zsineget akartak a madár lábára kötni, hogy mikor jó magasan fent jár, akkor rántsák le ismét, mint valami zörgő papírsárkányt. A vásárosok be akarták festeni sárgára, hogy olyan legyen, mint a kanári. Úgy talán még el lehetne adni, mondták, de így bizony fabatkát sem ér. S a hangjára még csak kíváncsiak se voltak. Csupán egy ágrólszakadt legény, az is a háborúba indult, s nagyon neki volt keseredve; egy rozmaringággal bökdöste a madárkát: „Azt fütyüld, komám, hogy …nem bánja, ha térgyig is megy a vérbe, nem számítja, van-e Isten az égbe.”

Gyigyimóka ilyenkor csak a fejét rázta szelíden; inkább tovább rongyoskodott, és a pajtásait is elkerülte.

Így múlt el a nyár, az ősz, így jött meg a tél.

A bakter ezután is ivott és aludt, esténként vette a botját meg a lámpáját, s míg bandukolt ide meg oda, el-elbődintette magát:

 

Gyigyimóóóka… az én fiaaam… Jól éneklő tengelicééét… nála lehet kapniii!

 

Szinte csuda, de valahányszor elkántálta a mondókát, mindig nagyon elérzékenyült, olyan büszke volt a fiára – pedig hát nappal nem is látta. „Majd ha megöregszem – vigasztalta magát –, akkor bizony isten odahagyom a bakterságot – odahagyom, és mi leszünk a legboldogabbak!”

De addig muszáj volt inni, különösen ilyen csikorgó, téli időben.

Ezen a kemény télen történt, hogy a tengelice egy nap felborzolta a tollát, csak pittyegett aprókat, de többet sem szólt.

Gyigyimóka nagyon megijedt; fújta, becézgette a madarat, még fütyült is neki. A tengelice hálásan bújt meg a tenyerében, sőt mintha tetézni is akarta volna a háláját, odadugta a csőrét a fiú ujjaszárnya közé, és szépen elaludt.

Aztán nem is ébredt föl többé.

Kint a világban szikrázott a hó, a levegőben száncsengők fogócskáztak. A szomszéd tehene átbámult a kerítésen, és egy kórót rágcsált. A jégcsapok árnyéka is egyre nőtt.

Csak Gyigyimókának kellett valami keserveset kitalálni.

Felment a padlásra, és a sok kacat közül kiválasztott egy darab fenyőfa deszkát, s addig ügyeskedett, míg egy mintás ládikót fabrikált belőle. Ebbe fektette a tengelicét, puha szalma közé, aztán elkattintotta a titkos zárat, hogy senki ne tudja kinyitni. Hadd legyen békén legalább, ha már nem lesz a gazdája; ha megtalálnák, a vásárosok biztos sárgára festenék.

S lefeküdt korán, hogy majd hajnalban eltemesse a madarat, hiszen akkor is hajnal volt, mikor az erdőszélen rátalált.

Az első csillaggal a bakter is ébredezni kezdett.

Vette a botját, meggyújtotta a lámpáját – s akkor hirtelen megakadt a szeme a faragott ládikón; ott feküdt a fiú szalmazsákja mellett.

– Nicsak! – dörmögte. – Mit nem tud ez a kölyök!

S mindjárt arra gondolt, vajon ezért mennyi pálinkát mérne a kocsmáros. Öt decit? Nyolc decit? Ilyen ítéletidőben még a fele is jól fog jönni… S a ládikót becsúsztatta a zsebébe.

– No, no… – dörmögte az alvó fiú felé. – Ha egyet csináltál, tudsz te másikat is csinálni, ne sajnáld az apádtól. Majd kiénekellek én cserébe százszor szebben…

És elment egyenesen a kocsmába. A kocsmárosnak nagyon megtetszett a fura holmi.

– Hát ezt hol szedted? – kérdezte fitymálva, mintha nem is érdekelné a dolog.

– Találtam – hazudta a bakter, de becsületére legyen mondva, szégyellte, hogy hazudik. „Majd ha abbahagyom a bakterságot… akkor minden más lesz!” – s már nyúlt is a pohárért, melyet a kocsmáros nagy kegyesen eléje rakott.

Még soha nem kántált olyan szépen, mint ezen az éjszakán.

 

Gyigyimóóóka… Az én fiaaam…

 

Bezzeg a kocsmáros annál jobban pukkadozott. Azt gondolta, valami ritka kincs rejtőzik a talált ládikóban – csak éppen kinyitni nem tudta sehogy. Végül nagy mérgesen bevetette a tűzbe, és lefeküdt aludni.

A ládikó egykettőre lángra kapott, a füstje fölszállt a kürtőn, s mire a kémény szájához ért, olyan lett, mint egy hamvasan fénylő, bodor felhő.

De ezt senki nem látta. Se Gyigyimóka, se a bakter, a kisbíró se, a tanító se, a kofák se – csak a szél, az pedig suttyomban felkapta a magasba, és elvitte valahová. Most már kereshetjük.

A legfurcsább, hogy maga Gyigyimóka sem kereste. Kitalált egy mesét, és ezt mondogatta magának: „A tengelice ládikóstul elrepült, kár is lett volna őt a föld alá bezárni.”

S teltek-múltak a napok. Az emberek annyit sóhajtoztak a hideg miatt, hogy végül is elolvadt a hó.

Gyigyimóka egyedül bódorgott a faluban, de amire megkérték, azt szívesen elvégezte. Olyan fuss-ide-fuss-oda-számba vették. A tanítónak meghegyezte a krétáját, a kofáknak zsákokat emelgetett, a kisbírónak a dobját cipelte.

Így találta őt az első tavaszi nap, mikor minden kizöldül, fölébrednek a méhek, a madarak. Vajon mit csinálhat most a tengelice?

De erről nem szólt a mese, amit Gyigyimóka kitalált – pedig tudta, hogy a mese még nincs befejezve.

Egy nap kiment az erdőszélre: hátha oda repült vissza az ő kedves madara. De sehol se találta. Látott mindenféle fajtát, csak az ő tengelicéjét nem.

Talán följebb repült a hegyoldalban, ott rakott volna fészket?

S ment följebb, tölgyesből bükkösbe, bükkösből nyíresbe – végül egy hatalmas fennsíkra ért.

„Istenem, mekkora sík föld!” – csodálkozott el. Lám, a hegyek se mindig olyanok, mint amilyennek mutatják magukat; s mindjárt nekivágott, hogy a fennsíkot bejárja.

De csakhamar megállította valami.

A fennsík szélén hirtelen egy bodor felhő kerekedett, és egyenesen őfelé iramodott.

Gyigyimóka alig bírt mozdulni a gyönyörűségtől, olyan tündöklő volt ez a felhő. „Jaj, csak érne utol! – sóhajtott vágyakozva, de nyomban meg is fordult. – Jaj, csak ne érne utol!” – és szaladt visszafelé.

Hát most ki tudja, mit akar?

Rohant lélekszakadva, az arca meg sugárzott. A felhő pedig a nyomában; addig űzte, hajszolta Gyigyimókát, míg az térdre rogyott, és behunyta a szemét. Mint egy lágy suhintás, úgy szelte át a felhő Gyigyimóka testét, átszelte a szívét – aztán szétfoszlott.

A faluban éppen delet harangoztak.

Gyigyimóka esküdni mert volna, hogy a levegőben seregnyi harang fogócskázik. Vidáman, ugrándozva szaladt hazafelé, le a hegyoldalon, végig a főutcán…

Éppen szembe jött vele a kisbíró; a homlokán nagy, szigorú ránc, a bajusza, mint a kifent kés. Mindennap kihirdette, hogy mi jár ennek meg annak… Ilyen ember volt.

Mikor meglátta Gyigyimókát, rámordult:

– Mi ütött beléd?

Gyigyimóka nem tudta; de hirtelenében a kisbíró sem tudta.

– Nesze, vidd a dobot – mondta gyanakvó képpel; s a kisfiú boldogan engedelmeskedett.

Az első utcasarkon megálltak, ott megint rámordult a kisbíró:

– No, mi lesz! Tram-taram…tram-taram… Elfelejtetted?

Gyigyimóka verte, ütötte a dobot… tram-taram… tram-taram… – s az utca egy szempillantás alatt megbolydult. A kakasok nagy kukorékolással felültek az ülőre, a tehenek átbámultak a kerítésen, a szamarak a farkukat csapkodták; utoljára a madarak is odagyűltek, legalább ezer, s mind más hangon csiviteltek.

Gyigyimóka a maga együgyű módján mindezt gyönyörűnek találta. De nem úgy az emberek; hajkurászták az állatokat, hessegették a madarakat.

– Halljuk, halljuk! – kiabálták. – Mi jár ennek meg annak? Halljuk a kisbírót!

Tram-taram…tram-taram…

A kisbíró csavarta ki kezéből a dobot, s egy jó nagyot koppintott a fejére.

– Az ördög bújt beléd! Takarodj!

És hirdetni kezdte:

– Ennek meg ennek meg ennek… annak meg annak meg annak!

A nagy csöndben villogott a bajusza, s ott, a bajusza csücskén szorongott valamennyi pillantás, a szomszédé meg a másik szomszédé. Így aztán már jó volt; legalábbis azt mondják.

Gyigyimóka pedig örült, hogy békén elsompolyoghatott. De nem járt különbül azután se.

A tanító éppen kinézett az iskola ablakán, és behívta Gyigyimókát, hogy hegyezze meg a krétát. De jaj, ott is mit csinált! Úgy meghegyezte, hogy a kréta elfelejtett csikorogni, pedig máskor mindig csikorgott, ezt a gyerekek is tudták, a tanító úr is tudta: a kréta csikorog a táblán.

A… A… B… B… – írta a tanító úr, de valahányszor kanyarintott egyet a krétával, az úgy füttyögött, mint egy bolondos rigó. A tanító meg vörös lett, mint a paprika.

– Csönd legyen! – kiáltotta; s aznap az egész osztály térdepelt, Gyigyimókát pedig örökre kitiltották az iskolából. Hiába, az ilyesmi soha nincs büntetés nélkül.

Nem is tudom, mondjam-e tovább? Mi történt a piacon a zsákokkal meg a dióval… Erről csak suttogtak a faluban, s volt, aki elhitte, volt aki nem. De abban már mindenki megegyezett, hogy Gyigyimóka csúfot űz belőlük – igazán jobb volna, ha valahogy nem is volna.

El is határozták, hogy egyszer beszélnek a bakterral, tanítsa rendre a fiát. De hát a bakter nappal aludt, éjszaka meg ki mászik ki szívesen az ágyból?

És ezt Gyigyimóka sem akarta. Addig búsult, addig bolyongott árván, míg egy nap összeszedte a motyóját, és elment, át a réten, végig az országúton, valahová. Most már őt is kereshetjük.

Csak sokára, hónapok múlva jutott eszükbe megint.

A kisbíró dobolt, az emberek lassan elszállingóztak – mégis, valahogy hibázott valami.

– Ennek meg ennek meg ennek… annak meg annak meg annak…

S egyszer csak elmosolyodott a kisbíró, megpödörte a bajuszát.

– Emlékeznek kendtek… hogy értette ez a kölyök! Tram-taram… tram-taram…

Hát majdnem sírt mindenki.

A tanító úr az iskolában a krétát hegyezgette titokban, így meg úgy – s egyszer mintha másképp csikorgott volna. A gyerekek fölkacagtak:

– Azért az szebb volt, az volt az igazi.

Egyedül a kofák nem mertek még mindig hangosan beszélni. Csak suttogtak, nevetgéltek… „Hej, ha még egyszer úgy volna!” – és tovább rázogatták a poros zsákot.

Úgy gondolom, a bakter is sejthetett valamit, mert változatlanul nagyon büszke volt a fiára, persze csak úgy, a maga módján, mert azóta is folyton-folyvást ivott, csak még sokkal-sokkal többet, és ott is Gyigyimókát látta, ahol az nem volt, teszem azt a szalmazsákon. És mikor végigjárta az utcákat, ide meg oda, most is mindig kiénekelte a fiát:

 

Gyigyimóka… az én fiaaam… Jól éneklő tengelicééét… nála lehet kapniii!

 

S szentül hitte, hogy ha majd megöregszik, ha odahagyja a bakterságot… haj, akkor minden másképpen lesz. Akkor, bizony isten, ők lesznek a legboldogabbak a világon.

Kitrikoty-mese

Három domb magasodott a fényességes város közepén, és mindhárom tetején egy csudaszép palota állt. A középső volt a Királyé, a másik a Bakóé, a harmadik a Fuvolásé. Mióta világ a világ, az efféle sose volt másképp. A Bakó őrizte a Királyt, a Király meg hallgatta a Fuvolást. Ha már csak az egyik is hiányzott volna, bizonyosan nagy baj lett volna.

A Bakó egyébiránt szelíd ábrázatú volt, csupán a termete és a bozontos szemöldöke nem passzolt össze a szelídséggel. Abból a kettőből ugyanis minden egyébre lehetett gondolni – ha ugyan mert volna valaki. Sőt akadtak olyanok, akik azt híresztelték róla, hogy egyszer még az orgona is kivirágzott a kertjében, csupa fehér orgona – akkor pedig csakugyan tiszta lélek lehet.

A Királyról – sajna – még ennyi jót se mondhatunk. Folyvást arra ügyelt, hogy rettentő szigorúnak lássék, s ahol csak nevettek, daloltak kedvükre, ott rögtön veszedelmet szimatolt. Egyszer éjszaka riadt fel rémülten, mert reccsent valami; rögtön végigjárta lopva a folyosókat, pincéket, de semmi gyanúsat nem talált. Minden úgy volt, ahogy lenni muszáj. Az őrök szigorúan vágták a lépést, s aki aludt, az is szigorú képpel horkolt. Mégse nyugodott meg; csendben kilopódzott a palota legszélső bástyájára, és lenézett a mélybe: lent, a sötétben ott feketéllett a város, az ablakszemekben a hold se tükrözött, csak a tornyok féllábú kakasai csikorogtak a vacogtató csendben.

És akkor elégedetten bólogatott a Király: jól van, rendben van, csikorogni szabad… – de azért reggel küldte a Bakót, hogy járja végig a várost, és tegyen jelentést: mit látott, mit tapasztalt.

Ő maga meg kiült a palota kertjébe, és hívatta a Fuvolást.

Az se volt akármiféle ember. Úgy hasonlított a Királyra, mintha édes öccse volna. Pedig nem volt az; valamikor a fényességes város egyik utcáját sepregette becsületes szorgalommal, mikor véletlenül arra robogott el őfelsége hintója. Meghűlt benne a vér. Az utolsó pillanatban vette észre, hogy az úttest közepén egy felibe tört szalmaszál hever. Uramisten, mi lesz, ha a kényes lovak megbotlanak benne? S rögtön előkapott zsebéből egy rekedt sípot, és belefújt. A lovak csakugyan megtorpantak, s ez volt a jó. Mikor megtudta a Király, hogy miféle veszedelemtől szabadult meg, azonnal megbocsátott, s a rekedt síp helyett egy fuvolát adott neki.

– Ezentúl – mondta szigorú szeretettel – ezen a fuvolán játszol, ez lesz a dolgod. Eredj, tanulj meg fuvolázni!

A Fuvolás meg azt gondolta: ha a sípot tudta fújni, majd a fuvolát is tudja.

S nem is gondolta rosszul. A fuvola szólt, a Királynak meg tetszett – ugyan ki ne lett volna boldog ilyen szerencsével? És hogy lerója háláját jótevője iránt, előbb a homlokát kezdte ráncolni, az orrát facsarta turcsira, majd utoljára a pocakját is pontosan akkorára nevelte, mint őfelsége. Bizony, nagy dolog a hűség, ha sok van belőle!

És ettől kezdve nem múlt el nap, hogy ott ne ült volna ura lábánál, s egy kicsit ne muzsikáltak volna. A Király mindennap kitalált valami újabb nótát, legutoljára egy különösen szépet – s most éppen ezt a gyönyörűt akarta hallani.

– Fújjad csak! – mondta, s a Fuvolás rázendített:

 

Kecském mondja: De jó nékem! Juhom mondja: De jó nékem! Disznóm mondja: De jó nékem! Ludam mondja: De jó nékem!

 

A Király harsányan közberikkantott:

– Tovább! Tovább! Hangosabban!

És a Fuvolás harsogta:

 

Pulykám mondja: De jó nékem! Récém mondja: De jó nékem! Csirkém mondja: De jó nékem! Tyúkom mondja: De jó nékem!

 

De ne higgyétek, hogy a Király jóllakott ennyivel – dehogyis! Jól megcsapkodta a Fuvolás hátát, s kezdték elölről, nyúzták tovább a sefüle nótát, muzsikáltak, csak úgy visszhangzott a város; még a tornyok kakasai se csikorogtak szebben.

 

A Bakó meg közben járta az utcákat, s szigorúan úgy tett, mintha semmit se látott volna. Persze azért mindent látott-hallott. Ilyen alkalmakkor a szelídebbik ruháját öltötte magára, s fütyörészve sétálgatott, kezében fehér orgonavirággal – szó, mi szó, elég szokatlan látvány volt a sok viseltes járókelő között.

De most… most valami furcsa történt vele; talán a nap sütött a szemébe, vagy egyéb ördöngösség fogott ki rajta – egyszer csak megállt a Bakó, és elkezdett mosolyogni. Aztán odahajolt egy pöttöm kislány fölé, és megsimogatta a haját. Ilyen példátlan merészséget művelt! Mosolygott, simogatott – mikor ezt a Fuvolás se fújja, a Király se parancsolja –, mi lesz ebből, mi lesz?!

De semmi se lett. Csak irigyen, iszonyodva pislogtak utána, akik se egyiket, se másikat nem tehették, és a Bakó elégedetten dörmögte:

– Jó, jó, pislogni azt szabad, csak a nótát tudjátok betéve!

S abban sehol nem volt hiba. Még a sánta legények, a púpos lányok is így sóhajtoztak:

 

Legény mondja: De jó nékem! Leány mondja: De jó nékem!

 

Így aztán bátran megtehette a szigorú jelentést, hogy saját magán kívül senkit nem látott mosolyogni a fényességes városban. Persze ezt nem így mondta, hanem csak majdnem elszólta magát; s a Király rögtön gyanút fogott.

– Igazat beszélsz te? – förmedt rá.

– Igazat… – makogta a Bakó. – De csak elrettentés okából mosolyogtam… hadd lássák a bitangok, hogy mi az, ami tilos.

Ebbe aztán a Király is belenyugodott. Végre is a Bakót nem fejeztetheti le, abból csak egy van, s elbocsátotta kegyelemmel.

A Bakó meg elment haza a palotájába, és kiült a kertjébe, az orgonabokor alá. Ott heverészett estig. Már a hold is feljött, az ég is csillagos volt, mikor halk surranással két rigó szállt az egyik orgonaágra. Az egyik lány volt, a másik fiú, s elkezdtek beszélgetni. A leány azt mondta: „Csincselle…” – a fiú meg ráfelelt: „Bombolla!”

A Bakót megbizsergette ez a haszontalan fecsegés. De mihelyt fölállt, hogy szemügyre vegye a két madarat, azok ijedten elröppentek. Csak a csincselle és a bombolla maradtak ott – a fülében. Hiába mondogatta, hogy „eh, buta rigóbeszéd”; hiába húzott dunyhát magára, egészen megbolondították a csácsogásukkal.

Végül elment sétálni, azt hitte, akkor jobb lesz. De hol sétál a Bakó éjszaka? Nem otthon, az biztos. A palota mellett volt egy erdő, a szélén lábashíd állott – egyenesen oda indult el, hogy kiszellőztesse a fejét.

De ott még jobban meghökkent: a híd karfáján egy kamasz legény lógázta a lábát, egy szál rojtos ingben, csupa folt nadrágban, és a holdat bámulta. Ez már magában gyanús volt! Mért nem alszik, mikor a Király is alszik? De nem is ettől hőkölt meg igazán, hanem amit dudorászott, attól, az pedig így hangzott szóról szóra:

 

Nyikrabá, behehe, röff, röff, röff, gigágá. Dardaru, rip hajnal, csip, csip, csip, kitrikoty…

 

A Bakó nem bírt magával, olyan izgatott lett; odarohant, és megragadta a legényt.

– Mi volt ez? – kérdezte szelíden. – Beszélj, vagy meghalsz rögtön.

A legény reszketett, de reszketve is csak ugyanazt tudta mondani:

– Nyikrabá… behehe…

– Hallgass! Nyeld le! – mordult rá; majd hirtelen meggondolta magát.

– No, mondd csak!

S a legény mondta; egyszer, kétszer, háromszor… ahányszor parancsolták neki. S a Bakónak már zúgott a füle: csincselle… bombolla… nyikrabá… behehe… – hát ki szégyellje most magát: ő vagy a rigó? Ő bolondult meg vagy a legény?

És nem tudta eltagadni, hogy a dolog neki is egyre jobban tetszik. Csakhogy mit kezdjen a legénnyel? Igazság szerint le kéne nyakaznia, díszesen, példásan, de aztán legyintett csak: fickó ez még, suhanc, nem piszkítja vele a kezét. És jól a szeme közé nézett.

– Jól figyelj rám! Addig élsz, ameddig hallgatsz, ha beszélni próbálsz, kosárba gurul a fejed. Hát úgy vigyázz!

S kegyes mosollyal elbocsátotta a legényt. De másnap annál furcsábban ébredt. Csak járt-kelt nyugtalanul, a feje meg zsongott, mintha bogarak verdesnék belül. Elment a fuvoláshoz, de az már ott volt a Királynál. Elment a Királyhoz, ott meg már nagyban muzsikáltak. Mit tehetett mást, hallgatta, de sehogy se tetszett neki. Elsétált a kert végébe, visszajött, végigjárta a bástyákat, megint visszajött, míg egyszer csak felfigyelt rá a Király.

– Te Bakó, te mit dünnyögsz magadban? – kérdezte.

A termetes nagy ember elpirult.

– Eh, butaság – mondta. – Egy rigó fütyülte reggel.

– Rigó? Miféle rigó?

– Hát egy feketerigó. Én meg azt gondoltam, ugyan minek tekerjem ki a nyakát, hiszen úgyse hallotta más, csak én… s ha mi halljuk, abból még nem lehet baj – s merészen elvigyorította magát.

A Fuvolásban bennrekedt a szó; nem tudta, mit tegyen, várta, hogy mit szól a Király. De azért megkérdezte hűséges hangon:

– Kezdjem elölről, felség?

A Király azonban rá se hederített, csak állt, és csóválgatta a fejét.

– Hogy miket nem hallasz te! Csincselle… bombolla… Aztán mondd csak – súgta izgatottan –, tovább nincsen?

– Hát vóna még – hunyorított a Bakó, s halkan fújni kezdte, amit a legénykétől hallott. Elmondta egyszer, kétszer, háromszor… de hiába, a Királynak nem volt elég, már semmi sem volt elég, most már ő maga akarta bömbölni, hogy: „Nyikrabá! Behehe!” – úgy megnevettette a sohasem hallott nóta.

S akkor királyi gondolata támadt: karon fogta a Bakót, és elvonult vele a palota legrejtettebb zugába, hogy kedvükre kimulassák magukat. A Fuvolást meg – azt szépen kint hagyták a kertben, hogy csak fújja, amíg szusz van benne, nehogy kihallatsszék a fényességes városba, hogy min kacag a Király.

Mert odabent nem kicsi dolog történt. A Bakó négykézláb mászott a földön, a hátán meg a Király ült, és teli torokkal kiabálták a nyikrabát. Aztán cseréltek, a Király mászott a földön, és a Bakó ült a hátára. Így ment ez szünet nélkül, megfeledkeztek ebédről, vacsoráról, Fuvolásról – talán még a fényességes városról is. Jaj, csak meg ne hallják… – törölgette szemét a Király, de még akkor is hahotázott. S valahányszor végére jutottak a mondókának, összeölelkeztek, összecsókolóztak – csincselle, bombolla –, és kezdték elölről a mulatozást, bele az estébe, bele az éjszakába…

 

A Fuvolás meg fújta, fújta odakint, amíg megpukkadt. De ha nem is pukkadt meg, mindenesetre elaludt – s ez volt a jó.

Halljátok, hogy miért. A rojtos ingű, csupa folt nadrágú legényke azóta is úgy csámborgott az utcákon, mint akinek a szívét kimetszették. Senkije, semmije nem volt, csak a Bakó parancsolta szörnyű némasága. Pedig hogy sütött a hold, hogy csobogott a patak! Mégse szólhatott semmit. S keserves szívvel elballagott az erdőbe, odaült a lábashíd karfájára, csak ült, és nem lógázta a lábát.

De csakhamar annál nagyobbat ugrott. A bástyák felől, a palotából ismerős nóta szüremlett ki, rekedten, csúfan, de azért mégiscsak az volt – az ő énekük volt!

S a legényke jámbor reménységgel kacagott fel. Hát már ők is… már a palotában is? Hiszen akkor szabad… akkor vége a némaságnak!

És táncolva, ujjongva elindult a fényességes város felé, hogy tiszta, csengő hangon belerikoltson az éjszakába:

 

Nyikrabá! Behehe!

 

És végig, végig, tovább, hogy mindenki meghallja, mindenki fölébredjen rá:

 

Dardaru, rip hajnal!

 

Bizony, úgy csengett ez, mint valami harsány kürtszó. S ami ott lett egyszeribe, azt csudálta mind az egész világ. Valahány ablak volt, az mind kicsapódott, kinyíltak a kapuk, az ólak, a ketrecek, s mint a megáradt tenger, úgy özönlött elő a seregnyi sok ember meg állat. A kezükben, hajukban, szárnyuk közt, szarvukon ünnepi virág virított, leveles ág zöldellt, így vonultak végig a városon – a három palotadomb visszhangzott az éneküktől. Előbb csak bátortalanul, innen-onnan hallatszott fel, aztán egyszerre mind rázendítettek a nótára, és együtt énekelték az egészet:

 

Leány mondja: csincselle, legény mondja: bombolla, kecském mondja: nyikrabá, juhom mondja: behehe, disznóm mondja: röff, röff, röff, ludam mondja: gigágá, pulykám mondja: dardaru, récém mondja: rip hajnal, csirkém mondja: csip, csip, csip, tyúkom mondja: kitrikoty…

 

Így lett jó vége mégis a szomorú kitrikoty-mesének. Ami elveszett, megkerült, mindenki visszakapta a hangját. Azóta nincs király, nincs bakó, nincs fuvolás, csak boldogság van és igazság.

Csupán három javíthatatlan hazudozó sóhajtozik még mindig a tömlöc fenekén. Az egyik hajtogatja: „Király mondja: De jó nékem!” – a másik meg: „Bakó mondja: De jó nékem!” – a harmadik pedig mind a kettőre hűségesen rábólint, hogy őneki is jó.

Virágok beszélgetése

A boglárka beszélte a búzavirágnak, a búzavirág a zsályának – így tudtam meg Jeszenák Kránicz történetét, érdemes meghallgatni.

 

A szőlőhegy aljában – meséli Boglárka –, úgy kora tavasz tájt, egy nap megjelent Jeszenák Kránicz, és beköltözött az üres csőszkunyhóba. Nappal végigjárta a szurdikokat, minden kis nyiladékba bekukkantott, a maradék hó alól előkotorta az avart, néha órákig elbíbelődött egy-egy ilyen apró kupaccal. Sokan azt mondták rá, hogy zenebonás, széllelbélelt – hát csak mondják, én tudom, milyen volt.

Mikor először rakott tüzet a kunyhó előtt, mindjárt láttam, hogy valami nyomja a lelkét. Ült csak, a parazsat bámulta, a sistergő szalonnát a kenyere mellé csöpögtette – nem csoda, ha engem se vett észre. Pedig hogy virítottam! Elmúlt egy nap, kettő, és felém se nézett.

Végre a harmadik nap megállt előttem.

– Nem fázik a sárga gúnyája?

– Nem bizony! – nevettem, s kivert a forróság.

– Mert akkor leülök…

– Csak tessék…

Azt hiszem, elpirultam. Így ismerkedtünk össze.

Ő azontúl is a dombokat járta, én meg szüntelenül azt lestem, hol tűnik fel a kalapja, melyik fordulóban.

Az egyik este annyi meleg bújt belém, hogy megkérdeztem:

– Mondd, te Jeszenák Kránicz, nem unod még a szurdikokat? Csak jössz-mész, soha sincsen nyugtod…

Tudjátok, mit felelt? Elmondom, hogy okuljatok.

– Egy bogarat keresek, kedves Boglárkám, öt fekete petty van a hátán, őt muszáj megtalálnom.

– Ó, te szegény, így akarsz te katicabogarat találni?

S elárultam neki a titkot:

– Sárga pettyes az a bogár, egyszer az én levelemen aludt, biztos visszajön újra.

Jeszenák Kránicz nagyon elcsudálkozott. Aztán a botjával karikát rajzolt körénk, s azt mondta:

– Ha visszajön, nem engedjük el többé.

S az egyik levélkémet a zekéjére tűzte. Gondolhatjátok, mit éreztem, az egész hegyoldal minket irigyelt.

Most mégis sírok.

A kántor az oka. Már a nyár közelgett, olyankor mindig elfog a nyugtalanság. Ő aludt, én meg hallgattam, hogyan horkol. Senki se tudott úgy horkolni, mint ő. Csak húzta-rezegtette – s nekem minden levelem-ágam reszketett a gyönyörűségtől.

Akkor jött arra a kántor. Kicsit sokat ihatott, mert valami csúf nótát énekelt:

 

Bo… bogárka… bogárka…

 

De sehogy se tudta folytatni.

 

Bo… bogárka…

 

A bogáncs tudja, miért, addig se állhattam ezt az embert, de akkor végképp meggyűlöltem. Felébresztette Jeszenák Krániczot. Nem szólt az akkor semmit, hanem reggel, amikor fölkelt, elkezdte porolgatni a zekéjét – s az én levélkéim sorban megszürkültek. Nagyon összeszorult a szívem. Csak az vigasztalt, hogy az akác, a bodza is szürke volt – úgy látszik, ilyen tikkasztó melegben mindannyiunknak kijut a porból. Ó, bárcsak jönne egy kis eső, akkor majd csapnánk táncot!

De arra hiába vártam. Helyette egy zötyögős szekér kapaszkodott fölfelé a szurdikon, gálicos hordót vitt a hegyoldalra.

Akkor egyszerre megvillant Jeszenák Kránicz szeme; mintha csak ezt várta volna. Felugrott a szekérre, és meglengette a kalapját.

Sokszor azóta is hallom horkolni, pedig üres a kunyhó.

Zsálya, Búzavirág – nem tudjátok, hova lett?

 

– Én ne tudnám? – folytatta Búzavirág. – Úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Éppen szundítottam; mikor tűz a nap, olyankor tudok a legjobban aludni. Azt mondják, nevetek álmomban, kár, hogy akkor sose látom magam. A szajkót se láttam, pedig ott röpködött a cseresznyefák közt, az ő kiáltozására ébredtem föl.

 

Kránicz, Kék, mint a gálic!

 

Sok butaságot fecseg a szajkó, de most mintha megjött volna az esze. Ami kék, az már nem lehet csúnya.

Akkor vettem észre, hogy ott hajolgat a tőkesorok között, és a leveleket vizsgálja. De úgy ám, mintha mindegyikről verset akarna írni.

Mindjárt jókedvem támadt. Kicsi hangom van, de azért nekieresztettem:

 

Kránicz, Kék, mint a gálic!

 

Erre azonnal felfigyelt.

– Szajkó, gyere ide!

Én meg visszanevettem.

– Kránicz, gyere ide!

Így lettünk barátok. Szép volt. Egész nap táncoltattam magam a széllel, s közben kigondoltam, vajon hány levél lehet még hátra, amit nem vizsgált meg. De hiába, én csak százig tudok számolni – a pászta meg olyan nagy! A végén már ő is olyan sovány volt, mint a tavalyi kóró. Ilyen soványan ült le mellém pihenni, ágat farigcsált – azt hitte, hogy kenyér.

– Ugyan, nyugodj már – kérleltem –, inkább meséld el, milyen vagyok, ha alszom.

S rögtön elaludtam a kedvéért. Ő meg elcsavargott. Csak késő este jött haza, fáradtan, biztos várta, hogy vigasztaljam. De én nem, egy szót se – nem bocsátom meg, hogy becsapott!

– Soha, soha! – zokogtam.

Tudjátok, mit felelt? Ebből is okulhattok.

– Nyugodnék én, kedves Búzavirág, de egy bogarat keresek, öt fekete petty van a hátán…

Hát persze, hogy nevettem rajta.

– Fekete? Hiszen kék pettyes az a bogár, búzavirágkék!

Először nem nagyon hitte, de azért elgondolkozott.

– Ha kék, akkor majd idecsalogatjuk – s rám hunyorított.

Másnap már egy vincellérforma emberrel járta végig a pásztákat; az ember erre-arra mutogatott, Jeszenák Kránicz meg bólogatott rá. Aztán rézputtonyt kötött a hátára, és az egész hegyoldalt bepermetezte. Most már minden kék volt, még ő maga is.

Azt gondoltam, örökké így lesz.

Mégis másképp lett.

Egy nap olyan eső kerekedett, hogy mind elmosta a kéket a tőkékről, engem is levert a földre, azóta vagyok ilyen nyomorék, nem tudok fölállni.

És ő sem ismert meg többé. Csak elsétált mellettem, pedig láttam, hogy keres. De nem tudtam szólni, s nem is akartam. Ne lásson engem senki csúfnak, akkor már inkább így halok meg. Le is hunyom a szemem. Úgy látszik, ilyen rövid a nyár.

 

Az ősz se volt hosszabb – szólt csendben a Zsálya. – Már javában kereplőztek fönt a dombtetőn, mikor Jeszenák Kránicz odaérkezett. Csuda nagy felfordulás volt, éppen takarították a tanyaházat. Mindennek tavalyi mustszaga volt. Szó se róla, szeretem én a tavalyi szagát is, de azt már nem, ha a piszkos levet rám borítják. Csak úgy prüszköltem tőle.

Egyszer csak hallom, hogy Jeszenák Kránicz megszólítja a gazdát:

– Ugyan tessék mondani, ki énekel itt ilyen szépen?

Hát csak nevettek rajta.

– Lesz majd ének is – mondták –, de az még odább lesz.

S kezébe nyomtak egy kereplőt, hogy ijesztgesse a seregélyeket. Este mindenki hazament, ő ott maradt éjszakára a filagóriában.

Ej, gondoltam, ennek se lehet sok helyen lakása; majd jól összefázik, s a végén ő is prüsszögni kezd. Úgy is lett; hajnalra már visszhangzott a filagória.

– Ugyan ki énekel itt ilyen szépen? – kérdeztem.

Rögtön odatelepedett mellém.

– Én volnék – mutatkozott be. – Egy seregély belebújt a zsebembe.

– Azt el is hiszem! Nem gondolja, hogy egy kicsit lyukas a zekéje?

– Az ám! – csodálkozott. – Pedig tavasszal még semmi baja nem volt.

S kidugta az öklét az egyik lyukon.

– Itt bújt be a seregély, kicsipkedte a gazember…

S megint rákezdett a tüsszögésre, alig tudta abbahagyni. Mondtam neki, főzzön teát a levelemből, attól biztos meggyógyul.

– Nem hiszed?

– Milyen furcsa vagy te! – dörmögte. – Mintha a nővérem volnál.

– Hiszen hát lehetnék is… – mondtam. – Ráférne a zekédre.

– De nem lehetne ám – lógatta a fejét. – Egy bogarat keresek, őt muszáj megtalálnom, öt fekete petty van a hátán.

Akkor rögtön láttam, hogy igazán beteg. Hogy lehet a pirosat a feketével összetéveszteni – hiszen piros pettyek azok! Olyan pirosak, akárcsak én.

S azontúl mindennap megkínáltam teával, és mindennap jobban ízlett neki. Már alig volt levelem, mint a kóró, megkopaszodtam – mégis ez volt a boldogság.

De meddig tartott? Éppen csak szüretig.

Szép volt, jó volt az is, nem mondom, a szedők mind énekeltek, a puttonyosok behordták a fürtöket, hoppon maradtak a seregélyek – nagy, vidám nap volt.

Csak aztán reggelre megváltozott a világ. A hóharmat úgy belepte a hegyoldalt, hogy egyszerre oda lett a pirosságom.

Akkor láttam utoljára Jeszenák Krániczot; odajött hozzám.

– Ne búsulj – mondta. – Most már nyomon vagyok. Valahol elhagytak egy piros szőlőbilinget, odabújt a piros pettyes bogár, a hóban most biztos rátalálok.

Mit gondoltok, visszajön?

Azt beszélik, a következő tavasszal ismét ott látták Jeszenák Krániczot a szőlőhegy aljában; de az is lehet, hogy másvalaki volt.

Csengős bárány

A nagy őszben kicsi sugár egy szál piros virág: ilyen a nyájban a csengős bárány. Ha nincs sehol nóta, akkor is nótázik, ha sötétség ereszkedik, akkor is elvezet a jó úton.

Panaszkodott mifelénk az öreg gubás, hogy farkas kerülgeti a nyájat.

S panaszkodott a farkas a világban, hogy a kölykei a csengettyűszótól nem tudnak aludni otthon.

– Csináljak egyet neked is? – kérdezte akkor az öreg gubás. – Ha eljátszanak vele a kölykeid, majd aludni is tudnak.

A farkas csak mordult rá:

– Hozd ide a bárányt!

Az öreg odahívta. Szép kicsi volt. A bundája, mint a hó, a nyakán pirinyó csengő.

A farkas újra mordult:

– Szedd le róla! Hadd nézzem, milyen.

A gubás mosolygott.

– Azt nem lehet.

– Miért nem?

– Mert odanőtt. Aki sokáig viseli, ahhoz odanő. De néked szívesen csinálok egy másikat.

A farkas lenyelte a dühét. Még egy csengőt? Mikor ez az egy is sok! De azért ravaszul rábólintott.

– Várok három napig, de akkorra meglegyen!

Azzal eltrappogott.

Éjszaka azonban lopva visszatért, és elrabolta a szép, csengős bárányt. Hogy ami odanőtt, letépje, s a göndör fehér bundát bepirosítsa.

De minél jobban szaggatta a bárányt, a csengő annál harsányabban szólt. Ha vonszolta a földön, akkor is zengett. Ha föl-le nyekkentette, akkor is.

S most már a farkas csapott zenebonát, nemhogy aludni hagyta volna féltett kölykeit.

„Egye meg – gondolta – csengőstül-bundástul? De mi lesz, ha benne csengettyűzik tovább?”

S úgy döntött, hogy a bárányt darabokra tépi, a világba széthordja, és csengettyűstül elássa. „A föld alól csak nem szól!” – gondolta a farkas.

És megcselekedte. Aztán mosolyogva hazatért.

Kemény tél borongott el, míg kitavaszodott. A csupasz ágak átszúrták a ködöt; csupa feslett gyolcsing, foszló pántlika, nem volt, ki feltűzze. Az öreg gubás is bénán gunnyasztott. Újat a régi helyébe? Csak a régit siratta.

Így érkeztek meg a nagy esők, a jégolvasztó szelek.

Egy nap aztán, ahol a csengős martalékot elásta a farkas, gyönyörűen hajlongó, piros csengettyűvirág nőtt ki a földből. Kinőtt, és odatartotta magát a szélnek. Kicsike volt, de a hangja annál bátrabb. S ezt már az öreg gubás is meghallotta, az egész nyáj fölfigyelt. Egyszeribe mind fölkerekedtek, a virágot megkeresték, és egy szép növendék bárány nyakába odaakasztották. Olyan volt a bundája, mint a hó, mely a boldogságtól mindjárt elolvad.

Azt beszélik mifelénk, a farkas még sokáig panaszkodott a világban, hogy a kölykei csak úgy tudnak aludni, ha a csengettyűszót hallják; s dühében széttépte édes kölykeit. Azóta egyedül, kiverten bódorog a fogatlan ordas – az édeseit keresi, és bárányok etetik.

Miért nincsen szárnyad?

Volt egyszer egy pár madár, s azoknak egy kicsi fiókájuk. De nem volt sok örömük benne, a kismadár nem tudott repülni, mind a két szárnya hiányzott.

A két madár sokat búsult ezen, féltették, szégyellték is fiókájukat, hogy ilyen magával tehetetlen. Hiszen micsoda élete lesz így? Nem kergetőzhet a széllel, a felhőket se láthatja közelről, úgy él majd köztük, mintha nem is élne.

S kinek jó az?

Végül annyira elteltek a féltéssel meg a szégyenkezéssel, hogy lelökték a fészekből. Az emberek közt, gondolták, inkább ellesz majd szárny nélkül.

A csöppség persze sírt a fa alatt – a madár is csak ilyen.

De nagyobb baja mégsem lett, mint hogy egy szegény favágó megtalálta, s hazavitte a sánta fiának, akit nagyon szeretett.

– Gyere csak ide – mondta –, találtam neked valamit. Nincsen szárnya, ez majd nem tud elrepülni tőled.

S vigyázva kinyitotta a markát; a madár ott aludt.

A kis nyomorék alig nézett oda, máris elfordult, s még szomorúbb lett. Az apja nem tudta, miért. Valami mást várt talán? Más játszótársat? Lám, a gyerek meg ilyen.

De ez csak az első este volt így.

Csakhamar úgy megvigasztalódott, hogy vidámabb lett, mint valaha. Ha elbicegett a kertaljig, a madár mellette lépkedett, ha lefeküdt a fűbe, fölkapaszkodott a mellére, ha az ujjára vette, ott maradt. Így aztán a favágó is örülhetett, hogy kitalálta, mi hiányzik a fiának.

A madár közben szépen tollasodott, s az énekléshez is megjött a bátorsága, olyan volt az éneke, mint a legszebb furulyaszó. A fiú csak ezt szerette a legjobban hallgatni. Úgy érezte ilyenkor, hogy tágas domboldalon futkos, a madár meg fölötte röpköd – sok jó napot éltek így együtt.

Egyszer mégis megesett a baj: komédiások érkeztek a faluba.

Egy kürtös meg egy bohóc nagy csinnadrattával hirdette az utcán, hogy mi minden látható majd a titokzatos ponyvasátor mögött. A kis nyomorék, aki még soha nem volt cirkuszban, nagyon vágyott rá, hogy végre megláthassa, mi az; az apjának meg nem volt szíve megtagadni tőle, elvitte a gyereket, s leültek valamelyik szegény helyre, a leghátsó sorba. Szerencsére onnan is ugyanazt látták, mint egyebünnen.

A többi között egy csillogó ruhás embert, aki kiállt a porond közepére, és halkan azt kiáltotta:

– Muki, gyere elő!

Erre a színes függönyajtón kiröppent egy szarka, felrepült a sátor tetejéig, körbeszárnyalt az emberek feje fölött, s végül odaült a gazdája karjára. Az meg így szólt hozzá:

– Muki, mit láttál?

– Csillagot! – mondta a madár tiszta emberhangon, s ez majdnem igaz is volt, mert a sátor ponyváján felül festett csillagok díszelegtek.

Még sok egyebet is kérdezett a szarkától: „Mit ettél?” „Főtt babot.” „Mit ittál?” „Csak vizet” – amin mindenki nevetett, csak a kisfiú nem.

„Mért nem az igazi csillagot mutatják neki? – tűnődött. – Úgy nem volna sokkal szebb?”

S szörnyen megkívánta, hogy övé legyen ez a beszélő-repülő madár, ő bezzeg majd tudná, hogyan játsszon vele!

Míg mentek hazafelé, egyre csak ez járt a fejében; az apjának is feltűnt, hogy olyan nagyon szótlan.

– Hát nem tetszett? – kérdezte csodálkozva.

– De igen… – motyogta a fiú, s mielőtt lefeküdt, még sokáig kint ült a kályhasutban a szárnyatlan kismadár mellett, de ahhoz se szólt semmit, csak nézte.

Reggel aztán odabújt az édesapjához.

– Úgy szeretném azt a szarkát – súgta –, szerezze meg nékem, édesapám… akkor sose búsulnék többet.

A favágó a szívét is kitette volna a fiáért, most se tudott nemet mondani.

– De hogyan vegyem meg? – töprenkedett. – Mert ingyen nem adják ám!

– Odaadom cserébe az enyémet – mondta a fiú.

A szegény ember rábólintott. Hát jó, majd megpróbálja. S elment a komédiáshoz. De az hallani sem akart a dologról. Csupán akkor állt kötélnek, mikor a favágó megtoldotta a csereberét egy jó kövér tyúkkal is; így már ment a vásár. Elkelt a szárnyatlan, helyébe ott volt a szarka.

– No, örülsz? – kérdezte a fiától.

A kis nyomorék ragyogott a boldogságtól. Egész nap a bolondos szarka röpködésében gyönyörködött, s mind csak azt kérdezte tőle: „Hol voltál? Mit láttál? Mit ettél? Mit ittál?” – a szarka pedig mindig ugyanazt válaszolta; még nappal is a csillagokat emlegette.

Ennek azonban már sehogy se tudott örülni a kisfiú; s csakhamar annak se, hogy ha sétálni mentek, a szarka folyton magára hagyta, ide-oda szállt.

És akkor egyszerre szívébe nyilallt: mi lehet most az ő szárnyatlan pajtásával? Él-e, hal-e? Ó, hogyan tudott megválni tőle! Hogy tudott ilyen kegyetlen lenni hozzá! Hiszen mégiscsak az volt az ő igazi barátja – ha együtt botladoztak a kertben, mindig el tudta képzelni, hogy ő szalad, a kis szárnyatlan meg röpül.

S attól kezdve sírt éjjel-nappal, siratta a régi madarát.

A favágó ezt már végképp nem értette, de azért igazat adott a fiúnak; s megígérte, hogy megkeríti a madarat.

Csak hát hogyan? Merre keresse? Könnyebb egy szekér szénában meglelni egy tűt, mint egy vándorkomédiás családot. Nem is sikerült, hiába fáradt.

De a fiát mégsem akarta búsulni hagyni, és kifundálta, mit tesz.

Egy nap fölkerekedett, és elment oda, ahol a régi madarat találta. A nagyok éppen repülni tanították a kicsiket – s ő mindjárt beállt lesbe az egyik bokor mellé. Nem számított rosszul, egy ügyetlenke szinte a lába elé potyogott le a földre. Hamar kapta a kalapját, s míg az anyamadár visszarepült a fára, letakarta a fiókát; mégsem akarta megszomorítani, hogy előtte elvegye a gyerekét. Aztán kiszedte a kalap alól az ijedt apróságot. Annak ugyan volt szárnya, de még olyan kis csonka, hogy nem tudott repülni vele.

„Nahát, ha ilyen satnya vagy, majd én elkötöm a szárnyad, akkor nem is nől ki soha!” – gondolta a favágó, s meg is tette, amit gondolt, úgy vitte haza a fiókát, megnyomorítva.

Mutatta a fiának.

– Nézd csak… Megismered-e? Ez is csak olyan ám…

A fiú rögtön észrevette, hogy másik madár az, de hogy miből, hogyan, azt maga sem tudta. De azért így is nagyon megörült. Ha sétált, volt megint bicegő társa, volt, aki fölugráljon a mellére. És újra tudott kacagni a szarka sok csacsiságán.

De ez az öröm se tartott örökké, ismét megtörtént a baj.

A kis nyomorékhoz egyszer eljött látogatóba a keresztapja, s vele jött a fia is, egy vásott, rossz kölyök. Ennek a suhancnak semmi játék nem volt elég, még a mókás szarkát is úgy felbosszantotta, hogy végül már egyetlen szót se szólt, csak cserregett mérgesen.

A kismadarat meg faggatta, húzgálta, hogy miért nincs szárnya.

A nyomorék fiú kétségbeesetten könyörgött neki:

– Ne kínozd már… Hagyd békén! Honnan tudja szegény?

De az nem hallgatott rá; addig fogdosta a madarat, míg rá nem jött a turpisságra. Rögtön előszedte a bicskáját, és kiszabadította a két elkötözött szárnyacskát. Ez tán még nem lett volna baj, de mihelyt elengedték a madarat, olyan ügyetlenül vergődött, hogy ott előttük kimúlt.

Erre pedig a favágó sem tudott orvosságot. Se a halott madár bajára, se a fia sírására, mert az úgy zokogott, hogy az egész utcát fölverte. Egyre csak azt hajtogatta, hogy ha meghalt a madara, amelyiknek nem volt szárnya, ő is meghal, hiszen neki sincsen lába.

A szarkának kicsi esze volt, de azért megértett annyit, hogy most az ő bolondoskodása se használ. S nagyon megsajnálta a gazdáját. Hiszen az mégiscsak jó volt hozzá, s ha mégse tudják boldogítani egymást, ugyan ki hibás benne?

S elrepült a nagyvilágba, éjjel-nappal repült. Járt mindenfelé, amerre csak megfordultak komédiások; végül is, ami a favágónak nem sikerült, sikerült neki: meglelte a kis szárnyatlant, az igazit.

Gyengéden csőrébe vette, s a favágó házáig meg sem állt vele.

Ott aztán bekiáltott az ajtón: „Mit eszel? Mit iszol?” A kisfiú nem hitt a szemének, mikor meglátta őket. Ölelte, csókolta, akit régen holtnak hitt már – s attól kezdve mindkét madarat egyformán szerette; az egyik a lába mellett lépkedett, a másik a feje fölött röpködött; így voltak boldogok, míg meg nem haltak.

Ha valaki mégis megkérdezte tőlük, hogy „Mért nincs szárnyad, mért nincs lábad?” – mindig a szarka felelt mindannyiuk helyett: „Van már szárnyunk, van már lábunk!”

Csak ők hárman tudták, hogy ez csakugyan igaz.

Fehér cédrus

Már apródesztendős korában fejszével járt ki az irtásra, hajnalban kelt, este tért haza, akár az öregek. Előbb csak a kidöntött fákat gallyazta, noha megbírt volna emberebb munkát is; de az erdőn nagy úr a szokás. Egy hosszú télen át inaskodott, azután már egymaga birkózott a fákkal. Csakhamar fanyűvő híre lett, pedig soha nem bizonygatta az erejét. Szelíd volt, mint a magános szarvasbikák, akik néhanap megjelentek a gerincen, és lassú mozdulattal végighordozták pillantásukat a völgyön. A lányok makacsul hitték, hogy egyszer elbődül valamelyik, leront a faluba, és hegyes agancsára veti a legszebbik szüzet. De ezt csak a babonás iszonyat kívántatta velük; nem ártottak ezek a bikák senkinek.

A fiú ritkán mutatkozott a faluban, inkább csak vasárnap. Olyankor kisétált a templom mögötti játszórétre, és a közeli baromállás alacsony szálfarúdjára ült. Legszívesebben onnan nézgelődött, keresztbefont karral, csizmás lábfejét könnyedén összeakasztva: mintha karcsú göcsnek valaki odafaragta volna. Azt a leveles ágat sodorgatta ujjai között, amit még az erdőn szakított; minden vasárnap másfélét, csert, bükköt, tölgyet – ami éppen került. A játszórét leányai hamar kitudták ezt a szokását, s ha meglátták, maguk is leveles ágat törtek, visongva összefogóztak körülötte, mintha csúfolnák. A fiú meghallotta egyszer, amint sugdosnak mögötte: „Szagos kan!” S csakugyan, mire este lett, már szaglott a tenyere az agyonmorzsolt levelektől.

Egy ilyen vasárnap estén előszedte fejszéjét, és a tizenhárom rovásgyűrű mellé odavéste a tizennegyediket; minden év tavaszán megszaporította eggyel a gyűrűket.

Ezen az ünnepi napon kint költötték el vacsorájukat az udvaron. Házuknak nem volt szomszédja, udvaruk bozótos rétbe futott. Ha kiültek az ácsolt rönkasztal mellé, mintha senki más, csak ők ketten ültek volna az ég alatt; az asszony és a fia.

A fiú kék vászonkendőt terített a rönkre, s odakészítette az agancsnyelű kést; az asszony zöld cserépedényben friss kecsketejet hozott. Boldoggá tette őket a három szín: az alkonyi kék, a tej fehérsége, a kenyér aranysárgája. A cipót a fiú szelte meg.

– Néki adom a gyürkéjét – mondta vidáman. Az asszony elmosolyodott. – Azt nagyon szerette apád.

Még jól emlékeztek rá, hogyan morzsolgatta erős ujjaival a puha kenyérbelet – az a nagydarab ember egy apróka morzsát!

Így lepte meg őket az éjszaka; a hold, az ég csillagállatai – és egy kecske. Nem mesebeli, nem aranyat tojó, hanem az ő ólbeli kecskéjük, kicsit vén, de azért még duzzadó tőgyű – ott legelészett az udvar gyepén, s meg-megállt, rájuk meresztve vöröslő golyószemét.

A fiú ölébe vette az anyját, s kérte, hogy meséljen neki.

Ám ahogy buzgott a mese, úgy fogyatkozott egyre az asszony arcán a pír.

– Mi bajod? – kérdezte a fiú, s látta, hogy az anyja gyertyafehér. E csepp ijedelemnél azonban nem történt több; már újra nevettek.

– Várj! – kiáltott a fiú, és elfutott.

Nagy halom szénát vetett az udvar két oldalán, rőzsét rakott rá, és meggyújtotta, aztán csendben visszaemelte ölébe az anyját.

– Ugye, pirosodsz már? – hunyorított, s kérte, hogy meséljen tovább.

Hónapokkal később az asszony ágynak dőlt, és többé nem kelt fel. A melle meghorpadt, a hangja megvékonyodott, csak a szemében világított új és távoli fény. A fiú szégyellte, de most még szebbnek látta anyját, mint azelőtt.

Egy nap avval indult az erdőre, hogy most már nem tér meg ajándék nélkül: azt az utolsót szerelmes gonddal választja ki. Talált is egy szép sudár juharfát; tövénél zömök vadhajtás lombosodott. Vigyázva, hogy a vadhajtást meg ne sértse, kidöntötte a fát, szívós indákból csúszókát font alája, és így ereszkedett alá a roppant terüvel.

Az irtás felett, egy lejtős tisztáson hajlongó nyírfaágon akadt meg a szeme; azt hitte, nyírfaág, olyan ezüstösszőkén lobogott. De nem az volt; egy hat-hét esztendős lányka lépkedett a magas sarjúban, mikor meglátta a fiút, odafutott hozzá.

– Elveszítettem a kecskegidámat, nem találkoztál vele? – kérdezte csengő hangon.

A fiú gondolatai messziről tértek meg, hát nem csodálkozott; pedig csodálatos volt, hogy fent a hegyek között egy kicsi lány ilyesmit kérdez tőle.

– Eggyel találkoztam reggel – mosolygott –, de az már vénecske kicsit.

– Ó, én már nagyon rég elveszítettem – mondta a kislány, és bizalommal a fiú mellé szegődött. Mókásnak találhatta, hogy az akkora szálfát vonszol, mert minduntalan kacagott, szökdécselt. Végül ráült a szálfára, és azon húzatta magát. Amint azonban lejjebb s lejjebb ereszkedtek, egyre kevesebbet szólt – aztán elcsitult egészen. Néma lett.

A fiú lemutatott a völgybe, ahol a folyó kanyargott; apró, összetorlódott pálcikák úsztak rajta délnek, a part másik oldalán piros gyufafejek füstölögtek.

– Az ott lent a falunk – magyarázta, de már nem kapott választ. A lány inge ujjába kapaszkodva várta, hogy vezesse tovább.

A folyón szilaj módra keltek át, egyik szálfáról a másikra ugrálva – késő este lett, mire hazaértek. Otthon kézen fogta a kislányt, és az anyja ágyához vezette.

– Ő veszítette el a kecskegidát – mondta, s a lány lehajolt, hogy megcsókolja a rozsdafoltos kezet.

– Egy kis tejet innék – sóhajtott fel az asszony, s megkönnyebbülten elmosolyodott.

A lányka nesztelen léptekkel kiment. Az udvaron megsimogatta az alvó kecskét, mintha régtől ismerné; megvakargatta, hogy szívesen ébredjen, aztán megfejte a teli tőgyeket. Másnap ugyanígy tett, harmadnap, negyednap is. Amíg a fiú az erdőn járt, ő etette, ápolta az erőtlen asszonyt. Ötödik nap már tejet se kért a beteg, ágyához hívta mindkettőjüket.

– Tegyetek le a földre – parancsolta szelíden –, most már ott aludhatnék.

A földre szórt szalmán egyszeribe kisimultak a vonásai. A fiú a második szál gyertyát is meggyújtotta, az ablakot is kitárta, hogy ne hiányozzék anyjának se a fényesség, se a magasság. Hajnalig virrasztottak így; akkor megácsolta juharfából az utolsó szálláshelyet. Csak ő énekelt a sírnál, a néma lány a friss dombot boronálgatta ujjaival.

Aztán telt-múlt az idő.

A fiú ezután is hajnalban kelt, estére tért haza; s otthon mindig terített asztal várta. Mikor először sétáltak ki együtt a rétre, mindenki megcsodálta őket, és azt kérdezték:

– Kicsoda a húgod?

– Ő kereste soká a kecskegidát – mondta a fiú; s mint rég, most is a baromállás szálfarúdjára ült. Onnét mutogatta az egyszerű látnivalókat: a házuk szalmakontyát; a farkasrétet, ahol gyermeket szaggatott szét az ordas; a levelesszínt, ahonnét muzsika szólt – s míg beszélt, egy apró vállfodrot gyűrögetett a lányka vászonruháján.

Évek múlva egyszer megállt valaki a házuk előtt, hogy vessen valamit az árváknak. Ki szénát rakott le, ki tojást – ez is egyike volt az avas szokásoknak.

Ez az ember nagy kosár almát emelt le a szekérről. A lány kiborította a gyepre a piros ajándékot, s hálás mosollyal visszaadta a kosarat. Az ember azon kapta magát, hogy a lányon felejti a szemét, az ő két gyenge almáján – az vajon kinek nevelkedik?

Aznap soká időztek kint az udvaron; szép tavaszeste volt. A temérdek alma mámorossá tette őket; mint a gyermekek, bele-beleharaptak egybe, és mindjárt másik után nyúltak. A fiú előbb csak egyet hajított fel a magasba, aztán a másodikat, harmadikat, negyediket… Borzongva lesték, hogy surrogva hova pottyannak az almák a sötétben. Végül ott álltak kifosztva, az ölük üres volt, de a fűben mindenfelé kemény kis halmokra léptek.

Úgy aludtak el, egymás karjában a rönkasztal mellett.

E naptól kezdve ritkulni kezdtek az ajándékok, s egyszer csak el is maradtak. Mindenki kerülte őket, mintha rejtelmes undokság árulkodna az arcukon. A testvérek mit se tudtak erről. Azt hitték, ők kerülik az embereket, hiszen még egymás elől is jólesett elbújniok. Mikor esténkint megjött a fiú, a lány minduntalan talált valami tennivalót a ház körül. Egyszer éppen a kecskének vitt almot, s útközben el-elszórta a zizegő szalmát; de visszafelé már egyetlen szálat se látott a földön. Ezek az apró csudák később se világosodtak meg, de a napjaik megékesedtek tőlük.

Pedig a fiú még csak most készülődött, hogy ami megoszthatatlan, azt is megfelezze a lánnyal: fejszéje nyelén a huszonnegyedik rovásgyűrűt. Felét ő véste a fába, másik felét a lány. Aztán útnak indult, hogy illő nyoszolyát készítsen maguknak, fehér cédrusfából.

Messze az irtás fölött, a hegy csúcsán virágzott a fehérlombú fa. Soha senki sem látta még, de azért bizonyosan ott volt. A fiú az apjától hallotta hírét, apja az ő apjától – csak az asszonyok nem akartak hinni benne: titokban ingükön átszűrt tejjel étették kedvesüket.

A néma lány tudatlanságában semmi ilyesmit nem tett, hanem örült, mert a fiú is örült, s még az ünneplőjét is felöltötte, hogy búcsújuk emlékezetes legyen.

A folyóparton váltak el. Onnét már csak a fiú ment tovább, át a vízen, neki a sűrűnek, kék batyukendőjét lobogtatva, mely nem is kék volt már, hanem mint a szivárvány, annyi színű – legalábbis így hitte a lány.

Aztán minden megváltozott. Sok éj, sok nap követte egymást, de az idő nem öregedett – legalábbis így hitte a fiú. Mintha vetkőzne, és egyre új gúnyát öltene, úgy gyűrte maga mögé a csapások kanyargóit. Ha megfáradt, állati odúkban hált, melyek még nyirkosak voltak a test melegétől – de állatot nem látott sehol. Csupán a nyomok kísérték mindenhová, régi és új nyomok, melyek – maga se tudta, hogy – mind ismerősek voltak, mindbe beleillett a lába. És ez újabb erőt adott neki. Már arra sem tékozolt időt, hogy az éhét csitítsa; még az útravalóról is megfeledkezett, amit a lány csomagolt neki. S mégis, valahányszor visszapillantott a völgybe, úgy érezte, hogy semmit el nem felejtett, minden ösvényt külön lát, egyszerre mindet, és mindegyiket külön. Semmire sem gondolt, és mégis tudott mindent: a fák robaját, a lobogó rőzselángot, a szalma zizzenését. Soha életében nem volt még ilyen boldog.

Egy nap aztán megpillantotta a fát. Úgy magasodott a csúcson, mint egy oszloplábon nyugvó, aluvó madár. Óriási volt, fehér és mozdulatlan, a fél eget betöltötte roppant koronája.

Mikor a fa alá ért, elővette a fejszéjét, és rácsapott a legszebbik ágtőre.

Huszonnégy ütés bongatta meg a fát.

És mind a huszonnégyszer forgács pattant le a fiú testéről, és surrogva odaforrott az ághoz, a baltavágás helyén. A fiú ízenként fogyatkozott meg, a fa pedig ízenként lett gazdagabb. Utoljára már semmi más nem maradt a fiúból, csak a baltát szorító jobb keze; aztán az utolsó ütéssel az is odaforrott a fához. De ott a fán, ott sem változott sokat a legény: mintha csak karcsú göcsnek valaki odafaragta volna.

Késő ősszel egyszer a hazatérő favágók egy fiatal kecskegidát vettek észre a folyón, amint az úszó szálfákon botladozott sután, egyikről a másikra ugrált. De hogy honnan jött, hová igyekezett, senki se tudta. S csak akkor kezdtek el jámboran félni, mikor híre ment, hogy a szalmakontyos ház udvarát fölverte a gaz; s hogy senki élő nem járt azon, se állat, se ember.

A mindent próbáló szegényember

Élt egyszer egy szegényember, akinek egész életében keserű szerencse adódott. Volt ugyan háza, de azt a házat mindig megtalálta a villám, a megáradt patak vize. Volt barma, de azt száz közül meg lehetett ismerni megapadt tőgyéről. Volt szép asszonya, sudár, mint a kalász, de időnek előtte meghalt, még magocska sem pergett belőle. Volt földje is, míg csak egy borzalmas sziklaomlás be nem borította. Végül semmije sem maradt, csak egy kis szőleje a dombháton; abba ölte minden erejét. A vadat irtotta, a nemeset gondozta, a tőkék mellé csupa akácfa-karót vert; még a végüket is megpörkölte lángon, hogy ne korhadjanak.

De mindez kárba veszett fáradozás volt. Szőleje pusztult, satnyult. Egyszer a dér kapta virágjában, másszor vihar csupálta tönkre – legutóbb meg a jég verte el, de úgy, hogy bokáig gázolhatott az éretlen fürtök közt.

Ekkor már nemcsak a kedve borult el, de azt lehetett hinni, az elméje is.

Ölre való sást gyűjtött, és a lehullott fürtöket sorba visszakötözte oda, ahová valók. Hat napig cselekedte ezt – akkor elfogytak a fürtök. A hetedik napon aztán kiült a tanya elé, s várta, hogy kisüssön a nap. Soha nem látott még ilyen szép őszt a szegényember. Minden arra hajtott benne, hogy a gyümölcsök megérjenek, a hordók megteljenek. Még arról sem feledkezett meg, hogy kereplőt készítsen magának, és álló nap forgassa.

Most majd elválik, gondolta, melyikük erősebb: a sors vagy ő?

Mikor a szüret napja eljött, már kora reggel nekifogott a munkának. A szikkadt fürtök kavicsként koppantak a puttonyban, de ő ezt nem hallotta. Az igaz, hogy töppedtek, de annál finomabb aszúbor lesz belőlük! – bizakodott, és konokul szedte tovább a halott fürtöket.

A szomszéd gazda, kinek a domb túlsó oldalán volt szőleje, épp akkor állított be hozzá, mikor a sajtoló rúdját kezdte forgatni. A must vékonyan folydogált, de a sajtoló annál inkább recsegett; mintha venyigét zúztak volna benne.

A szomszéd azt hitte, valami kamatozó titokzatosságot művel a szegényember, de mikor látta, hogy csak a zaj nagy, a must kevés – megnyugodott.

– Aztán ad-e a kóró levet? – kérdezte.

– A szegény a kórót is megbecsüli.

– Én ugyan nem – mondta a szomszéd. – Hova is jutnék, ha minden biling után kapkodnék. Csak a javát, de azt is kényelmesen.

– Amit a jég elpusztít, azt a kényelem vissza nem szerzi – sóhajtott a szegényember. – Minekünk kell görnyedni olyankor.

– No már csak annak, akit megkeres a jég. Az én szőlőmre egyetlen szem se hullott.

– És a madarak? Kereplőt csak készítettél?

A szomszéd jót kacagott.

Tanyázik ott elég vércse, azok ellátják a tolvajok dolgát. Én bizony aludtam csak, aztán magától meglett minden.

A szegényembernek megferdült a szája.

– És a karókat se pörkölted lángon…?

– Hát, valami hasonlót csakugyan csináltam – mondta a szomszéd, s látszott, hogy a reszketős kérdésre legalább őszintén akar válaszolni. – Egyszer fogytán volt a tüzelőm, akkor kirángattam tíz karót és felaprítottam. De hinnéd-e, az a tíz bokor lett a legszebb a pásztában!

A szegényember nem kérdezett többet, hanem iszonyú halkan így szólt:

– Köszönöm, hogy meglátogattál. De hogy emlékezz is rám, jöjj velem.

És elindult a letarolt pászták felé.

A szomszéd tapasztalásból tudta, hogy az efféle balkezes ördögök mindig kitalálnak valamit, amivel jámborságukat bizonyíthatják. Azt adják a jólelkek, ami telik tőlük, csak a visszautasítás sérti őket. És szót fogadott.

A tőkéken nem volt már se levél, se halott fürt, csak a kötözősás gubancos pántlikái. A szegényember körülmutatott.

– Úgy illik, hogy a temetőben imádkozzék az ember – mondta, s térdre ereszkedett, majd inas kezével a szomszédot is földre kényszerítette. Az úgy megriadt, hogy nem mert ellenkezni. Még a kezét is összekulcsolta, s gyanakvón pislogott.

Kis idő múlva kérdi a szegényember.

– Imádkoztál eleget?

– Azt nem tudom – fanyalgott –, de a térdem már zsibbad.

– Akkor jó. Ha a test fárad, akkor imádkozik.

S az egyik tőke mellől kihúzott egy hegyes karót.

A szomszéd fehér lett, mint a mész.

– Mit akarsz? – hebegte.

– Elosztom az igazságot kettőnk között – mondta a szegényember. – Azt akarom, hogy végre megtudd, mit lát az én szemem, mit ízlel az én nyelvem.

Azzal ledöntötte a földre a szerencsés embert, két szemét kiszúrta, nyelvét megroncsolta – s utána tanyájába tért.

De nyugalom ezután se költözött szívébe. Látnia kellett, hogy az ő bora nem lett több, a szomszédét meg lopkodta, aki érte. Még az is tetézte szomorúságát, hogy a szőlőbokor, amely mellé a véres karót leszúrta, elszáradt, s foszlós kérgéből nyüvek milliója özönlött elő. A domb mindkét oldalán a nyüvek diadalmaskodtak. Őt pedig kerülni kezdték, mint a bélpoklost szokás. Az a hír járta, hogy a tenger szenvedésnek egyedül ő az oka, az ő irigysége és elégedetlensége – csupán mentségére nem talált senki szót. Így aztán nemcsak szomszédja, de barátja sem volt többé.

Végül is számvetést csinált, hogy vajon mit tehet ő még, amiért élni érdemes. Úgy találta, hogy sajtárnyi bora az egyetlen érték, ami igazán az övé; oly sűrű, mint a karóról lecsöppent vér, s oly keserű, mint a munka, amit rápazarolt. Elhatározta hát, hogy elhagyja földjét, tanyáját, és addig nem nyugszik, míg nem talál egy igaz embert, akivel borát csalatkozás nélkül megoszthatja.

A bort egy lapos hordócskába szűrte, melyet apja is csak akkor vett elő, mikor szűkös volt a termés. Vatalléból inni annyit jelentett, mint emlékezni a rosszra. Ezt vette a vállára, s még napkelte előtt útrakelt.

Hosszas bolyongás után egy kietlen pusztasághoz ért. Szakálla ekkor már lengő fonadékká nőtt, melynek szálai közt megült a por, a szemcsés humusz. Egy nap azt vette észre, hogy szakálla bozontjában apró, pirosszirmú virág nyitotta ki szirmát. Ennek úgy megörült, hogy azontúl még kevesebb bogyót s gyökeret evett, és inni, amennyit a pusztai farkas lábnyoma gyűjt, csak annyit ivott. Teste így készült a jövendőre, elméje pedig megtelt bizonyossággal: az igazság meg fog nyilatkozni néki. Szertelen indulattal vágyott rá, hogy mindez így legyen.

S akkor elérkezett egy puszta hegyre, melyet semmi nem ékesített, csak pár csenevész bokor. Az egyik úgy virított, mint a láng. Mikor közelebb ért, lobogó tüzet látott, de a tűz a bokrot mégsem emésztette el. És a lángok se lángok voltak csupán, hanem kéz és láb és fej és lengedező haj.

– Nem tudom, kit tiszteljek benned – szólt bátran –, de ha nemcsak lobogó láng vagy, mondanád meg, ki vagy, mert én az egy igaz embert keresem, hogy boromat megosszam vele.

– Én az Isten vagyok! – hangzott a válasz.

A szegényember bizalommal lépett közelébb, de a bokor azonmód távolodni kezdett tőle. Ez kedvét szegte a szegényembernek, de bátorságát nem vette el.

– Jó – mondta –, ha úgy tetszik, rejtőzz magadba. De előbb nyilatkoztasd ki, az vagy-é csakugyan, akit én keresek?

A bokor e pillanatban ezernyi lánggá bomlott, és mindenegy lángnyelvecskéből fa növekedett: a kopár hegy s a pusztaság rengeteg erdővé változott.

A szegényemberre estéli árnyék borult, s még annyit se látott, mint előbb. De azt jól látta, hogy az egyik fa óriás, a másik meg törpe, az egyiket folyondár béklyózza, a másikat semmi.

És megingatta fejét.

– Csodát műveltél, de mégse vagy igaz ember. Én pedig megfogadtam, hogy nem alkuszom.

S tovább vándorolt. Az erdő homálya fakóvá fonnyasztotta bőrét, bocskora szétfoszlott, mint a rothadó avar – csak a piros virág virított változatlanul szakálla fonadékában. És ettől az ő hite is megerősödött. Egy nap ritkulni kezdett az erdő, ámbár világosabb nem lett. Inkább a fák kezdtek furcsamód hasonlítani egymáshoz: a folyondár mindet bekúszta, a rothadás mindet kikezdte.

Egyszer aztán megtorpant: ormótlan sziklák meredtek elébe, melyeket moha és zuzmó borított. Különösen az egyik szikla villódzott zöldesen, mintha valami élő tapadt volna reá, amely mégsem élt.

Akkor ismét megkérdezte:

– Nem tudom, kit tiszteljek benned, de ha nemcsak moha és zuzmó vagy, mondanád meg, ki vagy, mert én az egy igaz embert keresem.

– Én a Halál vagyok! – hangzott a válasz.

S bár akart vagy nem akart, lépnie kellett közelébb.

– Nem tőled félek – mondta –, hanem attól, hogy borom megecetesedik. Ha igaz ember volnál, veled osztanám meg. Tégy hát bizonyságot!

A villódzó szikla hirtelen ezernyi darabbá hullott, s az erdő valamennyi fáját lekaszabolta, a fák tetemeit beborította. Mire felocsúdott, köves pusztaság vette körül.

A Halál egy sziklaél hegyén ült, és gúnyosan kérdezte:

– Kell-é különb bizonyság?

– Ami téged illet, abban jól mért a markod – szólt kényszeredetten a szegényember, s a vatallé után nyúlt. – Itt a hordó, igyál!

Rég ivott a Halál ilyen magánakvaló gyönyörűséggel. Rikkantott, szürcsölt, csámcsogott – a szegényember meg csak állt elborzadva: hát csakugyan nem tekinthet többre? Az ő igazsága csak követ s zuzmót teremhet?

Míg ezen tépődött, a vigyázatlan Halál belémászott a feldöntött hordóba, hogy az utolsó csöppeket is kiszürcsölje. A szegényember egyszeribe ráeszmélt, hogy miféle szerencse kínálkozik neki. Gyorsan a hordó mellé ugrott, és az akonát a lyukba szorította.

– Méltó nyugvóhelyed lesz! – kiáltott. – Magad választottad.

S bár dörömbölt a Halál, a hordóból nem szabadulhatott.

Ezután mély gödörbe rakta a vatallét, sziklát gördített föléje – és ismét útrakelt.

Csakhamar egy roppant völgykatlanhoz ért, mely tele volt elhullott állatokkal. Mintha messze földről mind oda vánszorogtak volna, szelíd és vad vegyest, hogy maradék erejükkel a mélységbe vessék magukat, s ott pihenjenek békén.

Ebből megérthette, hogy az ő számára éppen megérett az idő.

Éjszaka volt, mikor annyira jutott már, hogy a távolban hatalmas máglyák fényét pillanthatta meg. Először azt hitte, örömtüzek, de közeledvén látta, hogy a nyomorúság máglyái, s a levegő sem illatokkal terhes, hanem elviselhetetlen bűzzel. Hullák ezreit égették a város falai alatt. A bástyakapukon megrakott szekerek cammogtak kifelé, s üresen száguldottak vissza. E körforgás szüntelen volt, mint az önmagát nyeldeklő kígyó vergődése: amennyit elnyelt, ugyanannyit visszaokádni látszott. A zsíros pernye úgy ereszkedett a városra, mint valami förtelmes hóesés.

Távolabb, a szántók felett, rőt felhő gomolygott, és finom permetként hullt alá. Odaérvén, üszkös gabonaföldeket látott, s a földek szélén mezítlen lányokat, akik fel-felugrálva, sarlóikkal sebezték testüket.

A szegényember nem fecsérelte az időt, hanem sietve mindenüvé betért, ahol az éhség sárból dagasztott kenyeret, s a téboly üres bölcsőket ringatott.

– Bizakodjatok – mondta –, mert vége a nyomorúságnak. A Rém börtönbe záratott.

Az emberek azonban nem hittek neki. Sőt, csakhamar azt kezdték suttogni, hogy egy idegen járja a várost, aki ahelyett, hogy sírna, mosolyog, és hiú ígéretekkel bolondítja az együgyűeket. Minthogy se megalázni, se megszomorítani nem tudták, végül bilincset vertek rá, kiszáradt kút mélyére vetették, s hamarosan el is feledkeztek róla.

Ám ahogy múlt az idő, különös változások kezdtek mutatkozni. Az elgyengültekbe erő költözött, a pusztaság helyén búza sarjadt. Az egész világ lábadozni látszott, csupán az emberek szívébe lopakodott bátortalanul a reménység.

Ezidőtt történt, hogy egy halászember, napi munkáját befejezvén, még egyszer kivetette hálóját, hátha akadna benne valami játékos, kicsi hal, amit a gyermekének hazavihetne. De nem halat fogott, hanem egy csillagképű, piros virágot. Mindjárt földerengett benne, hogy ő már látta azt valahol – s boldogan futott társaihoz.

– Nézzétek! – kiáltott. – Ő küldte, akit bilincsbe vertünk!

S a virág kézről kézre járt. Nézték, szagolták – és mind mosolyogtak.

– Jertek, szabadítsuk ki! – szólt közülük az első.

A kis csapat csakhamar ujjongó tömeggé nőtt. De amiképpen nőtt, úgy fogyott a virág. Végül már annyifelé volt, valahány szempár mosolygott: mind őrzött belőle valamit. És mind a távoli kút felé özönlöttek, hogy megkövessék a szegényembert.

Csodálatos idő következett ekkor. A gyümölcsök megértek, de nem férgesedtek meg, s amit nevelt az egyik évszak, a másik még teljesebbé tette. Akár a víz, mely iramlik ugyan, de még a fövenyt se sodorja tovább, úgy ringatta őket az idő.

A szegényembert különösen az tette boldoggá, hogy az ő rokkant álmai is mind valóra váltak. Az utak mentén szőlőlugasok zöldelltek; a bástyák köveiből házak emelődtek; a ciszternák vizéből bárki meríthetett; s kosár annyi termett a palánkok vesszőiből, hogy a fák gyümölcse mind belefért.

Így szépült a világ, míg egyszer csak Isten ki nem nyitotta szemét, hogy pásztoroló pillantását a földre vesse. Akkor látta, hogy a szegényember olyasmit művelt, amiben találkozott ugyan igazság, de bölcsesség annál kevesebb.

Szólította tehát az Angyalt, kinek tiszte volt, hogy a leggyorsabb legyen a többi között.

– Gördítsd el a sziklát a Halál fölül, és küldd ide hozzám! – mondta.

Az Angyal még sohase látott vatallét (valahogy úgy esett, hogy mindig a bőséges termésből kapott kóstolót). Mihelyt kirántotta az akonát, a Halál nyomban kisuttyant a lyukon.

– Átkozott! – szisszent fel, s a vatalléba rúgott.

De az Angyal elébe vágott a káromkodásnak.

– Menj félelemmel, mert Ő hívott!

– Ha félünk, ketten félünk! – morgolódott a Halál, s elszáguldott.

De az Isten előtt mégiscsak megjuhászodott.

– Hívattál! – szólt sunyítva.

– Hagytad kialudni a máglyák mécseit, maholnap a csillagaim is kihunynak – szólt az Isten. – Menj, és zabolázd meg a szegényembert, mert ha nem, kifosztja csűrjeinket.

– Többet nem fog ki rajtam! – bizonykodott a Halál. – Most megkaparintom, és a Te termésedet is begyűjtöm.

Azzal újra visszatért a földre, hogy megbosszulja a csúfságot, ami rajta esett.

A szegényember éppen egy diófa árnyékában hevert, és régi falatozó bicskájával mintákat vésett a botja nyelére. Már rég nem csinált ilyet, pedig hajdan nagyon szeretett botot faragni; olyankor még a gondjait is feledte.

Amint így farigcsált elmerülten, egy nagy bagolypille repült a kezére, párat tátogott a szárnyával, aztán a földre hullott. Riadtan nyúlt utána. Próbálta élesztgetni, de meg se mozdult. Annyira nem, hogy csakhamar csapatnyi hangya özönlött elő, parányi fogaikkal rést nyitottak a hamvas potrohon. Semmi se maradt a pilléből, még egy íz sem.

A Halál ekkor lépett elő, és egy bucok tetejére perdült.

– Drágán adtad a bort – kiáltott –, de most nem menekülsz! Az én vatallémból ki nem bújsz!

És nekirontott a szegényembernek. De az se volt rest. Első riadalmában botját kapta elő – mint a karót valamikor –, és egy borzalmasat suhintott vele. Azt ugyan ő se hitte, hogy ez segít – inkább a kétségbeesés jajdult benne, látván, hogy amiért fáradott, most mind odaveszhet; a műve mégiscsak törékeny.

De vajon akad-e más, aki szilárdabbat épít? Aki többet szenvedhet, mint ő? Vagy talán ő sem áldozott még eleget?

És rettegve készült, hogy szembenézzen a végső megpróbáltatással. Ha már el nem emésztheti, most majd teste börtönébe zárja! – s reávetvén magát, iszonyú csuklásokkal küzdve, szájába gyűrte, s lenyelte a Halált. Aztán, mint a fa, eldőlt a gyomrát facsaró fájdalomtól. Fogai csikkantak, mint a zúzódó kövek, szeme fehérje veres lett, mint a vajúdó asszonyoké. De tűrnie kellett, hogy a Halál rést ne találjon rajta: se száját, se csatornáit nem nyithatta meg többé.

Azontúl bárhova tért, mindenütt kísértések kínozták.

Akár a habókos koldus, úgy szökött a ligetek mellől, a források mellől, utóbb már az emberek elől is, hogy csak ne látná, meg ne gyűlölné azokat, akikért szenvedett. Pedig hányszor szerette volna kitakarni magát, és roncs testén mutogatni a szörnyeteg rúgásait, mondván: mindez érettetek van! – de hát hogyan érthetnék őt, akik maguk nem szenvednek többé?

S inkább elbujdokolt, hogy legalább ne keserítse a boldogságot, amit a földnek ajándékozott. Vad erdőkbe menekült, és az állatokkal hált. Érdes vakkanásaik feledtették vele a szót, ami minduntalan szorongatta torkát; és a szemükben se nyugtalankodott az izgága értelem, amitől mindennél jobban félt. Így lettek társai az állatok; azután a fák, melyek ugyancsak a magukét fújták, nem várván feleletet. Utoljára a kövekhez tért meg, melyek leginkább voltak hasonlatosak őhozzá: sem a magukét, se senkiét nem fújták – bezárkóztak.

Király, akinek nem volt mestersége

Élt egyszer egy király, nem volt se népe, se országa, még mestersége se volt – afféle bolondos királynak csúfolták. Járta a világot, s úgy látszott, hogy ez a járkálás ritka haszontalan dolog, nem lesz tőle senki gazdagabb, se kövérebb, se soványabb. A mi királyunk se ilyen, se olyan nem volt, csak az ég tudja, milyen volt. Kirítt mindenünnen, de ezt is olyan szerényen csinálta, hogy csak akkor vették észre, mikor belebotlottak.

Az üstfoltozó cigányokkal történt. Éppen kint sátoroztak a hegy aljában, ettek, táncoltak, csak a legöregebb kalapált. Ezt hallhatta meg a bolondos király, mert szép lassan mind lejjebb ereszkedett a hegyről, csupasz mellel, mezítláb (pedig odafent már hó takart mindent), aztán úgy, ahogy volt, odaült közéjük; nem azért, hogy vessenek neki valamit, de ha már megkínálták, evett.

Egyszer csak odaguggolt eléje egy szép, csigás hajú cigánylány, és megcsípte az orrát.

– Aj, de szomorkodsz nagyon, gyere táncolni! Tudsz-e?

A bolondos király azt gondolta, hogy tud. Rakta, emelte a lábát, de olyan furcsán, hogy a lány kacagva leült a földre, úgy borzolta a haját; aztán fölugrott.

– Táncos király nem lesz belőled! – bugyogta, és egy villogó legénnyel továbbperdült a gyepen.

Az öreg, aki kalapált, megsajnálta, s odaszólt neki:

– Nem jó szekérre ültél, hallod. Gyere, tanulj mesterséget, az való neked.

S mindjárt kezébe nyomott egy nagy kalapácsvasat, hogy nyelet faragjon hozzá. A bolondos király megörült a munkának; lám, mégis hasznát veszik. És fogta a vasat, s elment a közeli erdőbe. Talált akácfát, gyertyánfát, de egyikkel sem volt megelégedve. Ha már nyél, legyen igazi, gondolta. S jobb kezével megmarkolta a vasat, előrenyújtotta, és úgy nézte hunyorgatva, hogy elég egyenes-e. Csupán a könyöke dudorodott kifelé kicsit, de azt egy rántással beljebb húzta, s mindjárt olyan lett, mint a lénia. Így ment vissza az öreghez, és odarakta melléje tőből a karját, végén a marokra fogott vassal; szinte csuda volt, milyen szép formásan összeillett a kettő. A cigány már a tűz mellett pipázgatott, úgy beesteledett közben; a fiatalok aludtak.

– No, megvan? – kérdezte.

– Megvolna… – bólintott szerényen a bolondos király, és leült, maradék karjára támasztva a fejét.

– Hát ez volna az? – nyúlt utána; de még mindig gyanútlanul.

– Ez.

Az öreg hökkenten ráncolta a homlokát. Hirtelen maga sem tudta, mért nem tetszik neki a nyél. Hiszen jó volt, kézbevaló, még a kéreg is le volt hántva róla, olyan szép simán fehérlett – mégse tudta, mit gondoljon felőle. Végül azt tanácsolta a bolondos embernek:

– Hallod-e, jobb lesz, ha nem várod meg itt a reggelt. És nekem is jobb lesz, ha eldugom a szekéraljba ezt a kalapácsot.

És eldugta. A király meg elment, vándorolt tovább. Jó volt a cigányoknak a vajda is.

Sok év múlva egyszer, valahol a világ másik táján, összetalálkozott a bolondos király egy messze kígyózó menettel. Középtájon gyönyörű, cifra zászló lobogott az emberek feje fölött, piros meg arany szalagok díszítették. Szó nélkül ő is beállt közéjük, úgyis megkívánta már, hogy legyen valaki beszélgető társa. De hamar csalódott; a sok összeverődött ember egyik éneket nyújtotta bele a másikba, nem is ügyeltek egymásra. Elszánt igyekezettel mind a zászlóra meresztették a szemüket, s még azzal sem törődtek, hogy kinek a lábát, kinek az apró gyerekét tapossák el közben.

Egy öregasszony – szája, mint a naspolya gyűrődött befelé – végre megszánta, és szóba állt vele. Kiderült, hogy nem is tudja merre, hova mennek, ő csak a zászlót nézi, azt meg bizonyosan oda viszik, ahol az üdvösséget adják; hiszen mindenki arra vágyik. De ennél többet ő sem volt hajlandó beszélni, fújta tovább az éneket, nehogy mulasztásban maradjon.

Amint így tipródtak, hömpölyögtek az úton, a cifra zászló mind gyakrabban lekókadt, s eltűnt pillanatokra. De úgy látszott, ez csak a bolondos királynak szúrt szemet; a többiek úgy tettek, mintha változatlanul fönt látnák lobogni, ahol megszokták. Ő azonban kíváncsian előrefurakodott. Keserves arcú, görcs emberke vitte a zászlót, ráadásul a fél karja is hiányzott. A bolondos király szó nélkül melléje lépett, s a csonka vállra odahelyezte a maga árva karját – s már indult is tovább. De a kis emberke utánakiáltott.

– Mit aggattál ide? Nem viszed azonnal!

S indulatosan meredt arra a valamire, ami nem is az övé volt, és most mégis a zászlót akarta marokra fogni – hát még ezt is el akarják rabolni tőle? Az utolsót, hogy nincsen, csak egy karja? És kétségbeesetten cibálta magáról a kéretlen kölöncöt, s kívánta, bár sorvadna el – de a zászlót akkor sem engedte, félkarral cipelte azután is.

Így vonult tovább a menet. A bolondos király azonban már nem állt vissza közéjük, leült az út szélére, és hallgatta a távolodó éneket. Eszébe sem jutott, hogy jót tett-e vagy rosszat. Így, kar nélkül már olyan könnyűnek érezte magát, hogy azt hitte: a világon mindenki így van ezzel, s legokosabb, ha ezentúl jókedvű lesz.

Aztán megint elmúlt sok év. A vidám, mosolygó királyt még bolondabbnak csúfolták, mint azelőtt. Aki sírt, dühösen adta ki az útját; aki meg nevetett, az megvolt a maga jókedvével. Szegény már rogyadozott a folytonos vándorlástól, de hiába, még egy kisujjnyit se tudott ajándékozni senkinek. Mégsem az embereket okolta ezért, hanem magát. Vajon nem ő a hibás, hogy mindig csak ezt-azt osztogat magából? Egyszerre kell mindent odakínálni, akkor biztos jobban észreveszik. S elhatározta, mihelyt az első városba érkezik, kiül a piactér közepére, s addig nem mozdul onnét, amíg a többi portékával együtt ő is el nem kél. Sőt, még egy táblát is kerít a nyakába: Drágán szolgált nekem, ingyen szolgál neked. Ezen majd csak megakad az emberek szeme.

Másképp történt. Több napi járóföldre feküdt a város, de hogy eljusson oda, egy útvesztő mocsáron kellett áttörnie magát. Lába alatt orvul süppedezett a zsombék, buckáról buckára kellett ugrándoznia. Űzött vad menekül így – de még csak a vad sem ő volt, akit üldöztek, hanem egy vaddisznó. Négy lovas vadász szorította a gyűrűt a hőkölő, horkanó állat körül, alig kétszáz lépésnyire tőle. A kifulladt kan végül egy sásfüves dombra menekült fel, mellső lábait előre vetette, és merev mozdulatlansággal várta a halált. Egyszerre két lövés dörrent el. A vaddisznó fara fölemelkedett, de mindjárt húzódzkodott is előre az agyarával, a fogaival, hogy valamiképp belegörgesse magát a mocsárba; mindezt elszánt értelmességgel tette: nem akarta, hogy foglyul ejtsék, még a hulláját sem. De felcsattant a harmadik lövés is, s a disznó ottmaradt fekve a sáros domb alján. A vadászok odamentek, körülállták, és soká tanakodtak, hogy mit kezdjenek vele. Valami hibát mindegyikük talált rajta; az agyara csorba volt, s a lövések is túlságosan megroncsolták – így aztán sorsára hagyták. Dicsőségnek már úgyis csúf, haszonnak pedig kevés. S megsarkantyúzva lovaikat, elügettek a buckagátak mentén.

A bolondos király meg odaugrált az elejtett állathoz. A város messze van még, itt talán előbb segíthet, gondolta; s végigtapogatta a vaddisznót, melyben még volt egy csöpp rángatózó élet; két hátsó lábát és a fejét lőtték szét. Mindjárt odafeküdt melléje, s a maga két lábát meg a fejét odahelyezte a szétroncsoltak helyébe. Kis idő múlva éledni kezdett a vaddisznó, és megszűnt mozdulni a bolond király. A kan az ő lábain emelkedett föl, és sörtés nyakán az ő feje nézett körül, ámulva, hogy mi történt vele. S első botladozó lépésével, anélkül hogy észrevette volna, belegurította a mocsárba azt a fatörzsnyi csonkot, ami a bolondos királyból megmaradt. Nyom nélkül süllyedt el a fekete iszapban.

A vaddisznó meg elindult a város felé, ahová a bolondos király is igyekezett. Ünnepnap reggelén érkezett meg a tornyok alá. Az emberek azonnal összefutottak, hogy megcsodálják; s a csodálat hamarosan hódolattá változott. Reszketve simogatták sörtés hátát, melyen még porzott a száradó iszap; s hangjából, pillantásából valami rég várt ígéretet olvastak ki. S azt mondták: Megérkezett. Aztán királyi trónusra ültették, és megtépték ruhájukat előtte.

Az elvarázsolt tűzoltózenekar

Aki akar, emlékezhet rá, a falu közepén trónolt a beszálló vendéglő, komoly, fehérre meszelt épület, az udvarán tágas levelesszín, ott muzsikált vasárnaponként a tűzoltózenekar. Aki látta, hallotta, sohasem felejtheti el, hogyan játszott Vak Fördős; egyik kezével verte a taktust, a másikkal a billentyűket nyomorgatta – bizony, csuda volt az! Azóta sincs, aki különbül fújná, pedig – halljátok – mindig fél kézzel fogta a csillogó szerszámot. Szép, öblös trombitája volt, rézből, s kifogyhatatlanul kacskaringóztak belőle a finom dallamok. Egyszer még a levelesszín teteje is szárnyra kapott; hogyan, hová, azt már nehéz volna kikutatni, mi se firtassuk.

De ezt már az öregek mesélik, ők jobban tudják nálam.

Éppen vasárnap volt, rettentő meleg nyár, a nádasban, a bereken túl, riccs-reccs, ropogott a nád, mintha valaki titokban gyújtósnak törögetné.

De hát begyújtani – ilyenkor? Eszement bolond lehet az.

És Szép Sulika tovább heverészett a fűben. Róla csak annyit, hogy szépnek sose volt szép, mert ragya verte szegényt, és lánynak se lány volt, hanem ember: ő volt a kanász. Vasárnap is mindig kihajtotta a disznókat, akkor kiváltképp szívesen, mert a muzsika volt a mindene – az pedig kihallatszott a rétre.

Este aztán ő is elballagott a nagyvendéglőbe. Sose a nagykapun ment be, hanem szépen megkerülte az udvart, s mint egy lompos kutya, egyszer csak ott ült a levelesszín mellett.

Mikor a táncosok elfáradtak, Vak Fördős ölébe engedte a trombitáját, és – illik, nem illik – szép szilvakék egyenruhájában odahajolt a toprongyos öreglegényhez.

– No, mit láttál, Sulika?

És az rendre elmondta ilyenkor, hogy mit látott a világban. Egyszer zöld madarat, máskor pirosat, de mindig valami érdekeset. Volt persze olyasmi is, amivel sose tudott betelni, és azt újra meg újra elmesélte, egyszer így, egyszer úgy.

Legutóbb azt súgta izgatottan:

– Nyárfára szállt a holló, fekete nyárfára!

Vak Fördős csak mosolygott rá.

– No, már megint?

– Bizony isten! – makacskodott Sulika, és szinte maga látta a hollót a nyárfán, pedig neki két látó szeme volt.

– Hát majszter uram mit csinál?

Sulika ezt is kitudta rögtön. Megkereste az iddogálók között majszter uramat, megszámolta a mellényén a pitykéket, a három sárfröccsöt a csizmáján, és jelentette az újságot:

– A pityke most is csak mind ezüst, de a három sarkantyú nem tudom, miféle.

Így történt, hogy Vak Fördős mindig mindenről értesült, Sulika úgy eltartotta szóval; és még útjában sem volt senkinek.

Hogy, hogy nem, ezen a meleg nyári estén mégis szemet szúrt valahogy. Kezdődött azzal, hogy majszter uramnak kialudt a pipája, pedig szívta is, fújta is, minden lehetőt megpróbált. Végül azt gondolta, hogy mindez a trombita miatt van. Elkezdte hát az asztalt döngetni, hogy: hamis! hamis! – de nem hitték el neki. Akkor jobb híján Sulikát célozta meg a szemével.

– Eridj! – parancsolta. – Hozzál parazsat a markodban!

És Sulika nem mert ellenkezni. Elment, kikotort a sütőkemencéből egy marokra valót, és odavitte az asztalhoz; de közben keservesen szégyellte magát, hogy ilyen gyáva. Visszacsoszogott a levelesszínhez, s ott lógatta a fejét.

– Jaj, nem érdemlek én jó szót – siránkozott. – Vérfüvet szedtem majszter uramnak, de bár ne tettem volna. Mindet beletömte a pipájába, most majd megesz minket a füst.

– Ameddig én fújom, addig te ne félj – vigasztalta az öreg trombitás, és megveregette a csillogó szerszámot.

– Jaj, de más baj is van! – sóhajtozott Sulika. – Valaki gyújtósnak törögeti a nádat már tegnap reggel óta… – S hogy mutassa, hogyan: az ujjait ropogtatta ízenként, még hallgatni is rossz volt.

Ez volt az első eset, hogy Vak Fördős nem szólt semmit. Persze azért a muzsika szólt tovább, legalább éjfélig állt a tánc, csupán az öreg hallgatott úgy, mintha azt is értené, amit a kanász nem tud.

Pedig hát mi mindent tudott szegény feje!

Valahányszor lefeküdt esténként, mindig megszámolt annyi csillagot, ahány disznó volt a kondában – így soha nem veszett el egy sem. De most a számolás sem segített. Csak hányta-vetette magát egész éjszaka, és még a szokottnál is korábban ébredt, olyan nyugtalan volt. „Majd alszom egy kis ráadást – gondolta –, a nyárfák alatt jó hűvös az árnyék.” S kihajtotta a disznókat, leheveredett a fűbe, és nyomban elaludt.

Azazhogy maga sem tudta…

Egyszer csak a nádas felől egy csupa csont, cingár ember közeledett feléje, olyan magas, mint a meszelő. Színtiszta feketébe volt öltözve, a fején fekete keménykalap, a nyaka körül virító piros csokornyakkendő. Egy nádpálcát pörgetett a kezében, de olyan ügyesen, hogy még az ujja hegyén is megállt a pálca, és ott forgott. Fütyörészve odasétált Sulikához, és leült melléje.

– Megengedi uraságod? – kérdezte választékos udvariassággal.

Sulika azt álmodta, hogy nagyon megijedt.

– Kicsoda maga?

– Kukumus vagyok, szolgálatjára – mondta az idegen.

– Az kicsoda?

– Az én volnék, szolgálatjára. Nagyon örvendek, hogy ilyen jelentős személyiség került az utamba. Ugyebár a faluban kegyeskedik lakni?

Az igazat megvallva, Sulika sosem lakott a faluban, hanem mindig a faluszélen, még a cigánysoron is túl – most sem akart hát hazudni.

– Nem, nem ott lakom, kérem… – motyogta, s mindjárt elmagyarázta, hogy merre van a lakása. A lóherés mellett egy kis sárkalyiba, télen meleg, nyáron hűvös, éppen megfelelő, kaszálás után minden illat az ő orra alá száll. Hát kívánhatna különbet?

Kukumus szaporán rázta a fejét – nem, ennél ő se tudna jobbat kitalálni. S hirtelen fölállt, és megpörgette párszor a pálcáját. Sulika ámulva látta, hogy egy fényes, lampionos kocsmaudvar terem oda eléjük, s ennek az udvarnak a közepén ő táncol egyedül, a lábán ragyogó csizma – s a csizmán három sarkantyú peneg.

Ezt látta, hallotta, de mikor közelebb akart lépni, minden szétfoszlott; a fekete ruhás Kukumus is.

Ettől a pillanattól kezdve semmire sem tudott visszaemlékezni, csak a sejtelem kínozta, hogy valami nagyot hibázott. És ez így ment egész héten, így ment vasárnapig. A trombitaszó hallatára aztán újra megnyugodott. Egyszeribe úgy érezte magát, mint bármikor azelőtt, csak hevert a fűben, ábrándozott, s úgy találta, hogy a világon minden a helyén van – a disznók a réten, a felhők az égen.

De a jókedve nem tartott soká. A szép muzsikát hirtelen harsány kiáltozás csúfította el, mintha sarkaiból forgatnák ki a falut.

Sulika nem bírt a kíváncsiságával; sorba megvakargatta a disznókat, hogy bajuk ne essék, árnyékba terelte őket, ő maga meg futva megindult a vendéglő felé.

Hát, csuda ribilliót talált ott, olyat még nem látott ember!

Egy csupa csont, cingár férfi – fekete ruhás, virító nyakkendős – éppen nagyban vendégelte a falu apraját-nagyját, csak úgy dőlt a bor, mint ősszel az esőlé.

Sulika megállt és elbámult: honnét ismeri ő ezt az embert – honnét? De sehogy sem tudott rájönni. Így aztán elnevezte Kukumusnak.

És már szaladt is a levelesszínhez, hogy rendre elmeséljen mindent – de ott újra elképedt. A zenészek közül már csak a cintányéros meg a pikulás tartott ki Vak Fördős mellett, a többi mind lerakta a hangszerét, s ki tudja, hol csetlett-botlott, az udvar melyik sarkában.

De a trombita szólt, szebben, mint valaha.

Sulika haragjában a saját fülét kezdte csavargatni. „Nem hallják… nem hallják… megsüketültek!” – ilyesmiket dörmögött. Pedig példát vehetett volna Vak Fördősről, az öreg úgy ült a lócán szilvakék egyenruhájában, mintha az ítéletnap se kelthetné föl. Egyik kezével a taktust verte, a másikkal a billentyűket nyomogatta – hiszen tudjátok már.

Sulika azonnal vitte a hírt:

– Jaj, nagy baj van ám… egy fekete Kukumus zargatja a kondát, csak az ég tudja, mi lesz ebből!

– Isznak-e? – kérdezte Vak Fördős nyugalommal.

– De még hogy vedelnek!

– Esznek-e?

– Már a kórót is rágják!

– No, majd jóllaknak – bólogatott az öreg, és fújta tovább a trombitát. Ezek után Sulika sem ülhetett ölbe tett kézzel, törte a fejét, hogy mihez kezdjen. De még ki sem gondolhatta, az ugrabugra Kukumus máris megelőzte. Verte, csapkodta csontos tenyerét, még hallgatni is rossz volt.

– Ide, ide… oda, oda! – s közben terelte szanaszét az embereket. Végül az egyik oldalra csupa sovány került, a másik oldalra csupa kövér, leány meg legény vegyest – volt mit nézniük egymáson.

Csak majszter uram nem került sehová, hanem ott feszített az udvar közepén, és harsogta:

 

Tíz faluban sincsen párja, csigirigiri, Az én három sarkantyúmnak, bagaragari!

 

Ez persze tetszett Kukumusnak.

– Rajta! Rajta! – veregette majszter uram vállát. – Kigyelmed csak pöngesse, én majd suhogtatom.

És elkezdte suhogtatni a pálcáját.

Mire Sulika föleszmélt, már az egész népség táncra kerekedett, kövér a kövérrel, sovány a sovánnyal, vadul döngették a földet – míg csak az egyik kövér kacagni nem kezdett valamelyik soványon.

Akkor menten vége lett a táncnak. Ott helyben rögtön összecsaptak, csepülték, marták egymást, csak úgy porzott az udvar.

Egyedül Vak Fördős nem mozdult a helyéről, egyre gyönyörűbb dallamokat eregetett a trombitájából – pedig már se cintányérosa, se pikulása nem volt…

Sulika nagyon elszomorodott. Odaballagott hozzá, és lekuporodott a lóca mellé.

– Mi baj, Sulika? – kérdezte az öreg.

– Jaj, már magam se tudom – mondta citerázva. – Egymást eszi a kövér meg a sovány… Majszter uram meg veri a taktust.

– Nohát, ha majd elkopik az a harmadik sarkantyú, akkor megint jó lesz – dörmögte Vak Fördős, és megsimogatta a kanász fejét.

Sulika úgy érezte, mintha parázzsal dobták volna képen.

Fölnézett, s hát Kukumus állt előttük, egyenesen őrá szegezte a tekintetét. De nem volt sok köszönet benne, mindjárt kiverte a forróság.

– Hát te mit kullancskodsz itt? – mordult rá a fekete-piros ember. – Nem tartozol sehová? Eredj, még van egy kis aljabor – és vigyorogva megropogtatta az ujjait.

Sulika szó nélkül felállt, és odahasalt az első hordó alá; de közben rettentően szégyellte magát, hogy ilyen gyáva. Egy kortyot lenyelt, egy kortyot kiköpött, mégse tudott segíteni magán, csak egyre inkább kóválygott a feje.

Kukumus ezalatt Vak Fördőst kerülgette óvatosan. Végül előhúzott a zsebéből egy csillogó aranytallért, és belepottyantotta a trombita szájába.

– Elég volt, mehetsz aludni, öreg – mondta.

Vak Fördős csakugyan abbahagyta a muzsikálást – de egy pillanatra csak. Azután már a tallér is őneki segített: úgy kocódott, táncolt a trombitában, mintha hárfát zengettek volna.

Kukumus mérgesen sarkon fordult, és átcsörtetett az udvaron; közben odasúgta majszter uramnak:

– Gyerünk… pöngesse… most jön még a java! – és máris ott termett az udvarkapunál, és elrikkantotta magát: – Utánam!

Erre aztán mind kitódultak az utcára.

Kukumus elöl ugrabugrált, mint egy kecske, és szüntelenül suhogtatta a pálcáját; de valahányszor suhintott, a pálca mindig rövidebb lett, egy gyújtósnyi darabka elrepült a végéről.

De hát ki vesz észre ilyen apróságot? Legföljebb Sulika; és ő éppen ettől józanodott ki. Odarohant a levelesszínhez, és megrázta Vak Fördőst.

– Csillagzik a nád – habogta –, ki akar virágozni!

– Nem baj – mondta nekipirulva az öreg. – Te csak ügyelj a kondára, az se kevés ám.

Ennyi biztatás épp elég volt Sulikának, mindjárt földerült az arca.

– Ugye, mégiscsak szükség van rám… – motyogta – mégse haszontalanul születtem a világra! – S megfogadta, hogy ha bármi történik is, nem hagyja el a kondát.

Aztán kerített egy mogyoróágat, és elindult majszter uramék után.

Furcsa menet voltak, annyi bizonyos.

Ordítva, táncolva vonultak végig a falun, az udvarokat feldúlták, a kutakat teleszórták kővel – Sulika alig tudott rendet csinálni utánuk; épp csak elkezdte valahol, már futhatott máshová. Ráadásul a három sarkantyú is egyre jobban pengett, és Kukumus feje is mindenünnen kilátszott.

Pedig a tűz még csak ezután lobbant fel.

Az se rögtön persze, hanem apránként, mintha ki lett volna számítva. Hol egy pajta mögül, hol a szérűskertek mellől kacskaringóztak elő a vöröslő füstkígyók, míg csak annyira el nem szaporodtak, hogy már lépten-nyomon odasziszegtek az arcukba.

Igazán szép mutatvány volt; s majszter uramnak is nőttön-nőtt a kedve:

 

Vess figurát olyan cifrát, hej, data daj, daj A sarkantyúd hányjon szikrát, hej, data daj, daj…

 

Ezt fújta, cifrázta egész a templomtérig, pedig ott már vastagon állt a füst, a füst meg tele volt verdeső szárnyasokkal, akiket oda kergetett a vész, s most zsivalyogva röpdöstek a fejük felett, feketén a pernyétől, vörösen a zsaráttól – mert már a sötétség is olyan volt, mintha minden ablakba kitették volna a gyertyát.

Sulika mindezt jól eszébe vette, és azt gondolta: ahol ilyen rengeteg gyertya ég, ott biztos van ok a szomorúságra, és ott már nem elég a bot. Szerzett hát melléje egy mázas fazekat, szép szilvakéket, és azt kezdte ütögetni buzgón.

– Sírjatok, no! – kiáltozta. – Né, milyen száraz a fű… harmatot ihatnék!…

De senki sem hallgatott rá; se a kövérje, se a soványa, mind csak álltak megrökönyödve, és nem tudták, mihez kezdjenek.

Kukumus bezzeg tudta.

Egyetlen rikkantással szanaszét zargatta a sok málé embert, s mikor már egy se volt a téren, nagy bakugrásokkal ő is elszáguldott. Egyszer az alszegen, másszor a fölszegen látták feltűnni, mintha tízfelé szakadt volna, úgy cikázott házról házra, mert – hogy ne is mondjam – hirtelen ijedtében mindenki a maga portájára rohant.

Kukumus meg mindenhová bekiáltott:

– Fújjátok, hajgassátok… attól szelídül meg!

Amiből persze az lett, hogy valamennyien a szomszéd háza felé fújták a tüzet, s a lángok még magasabbra csaptak. Ha kikergették az első ajtón, visszajött a hátsón – vége-hossza nem volt a versengésnek.

Csupán egy ház fehérlett a fekete füstgomolyban, majszter uramé. Arra se szikra, se korom nem hullott rá, még a szélkakasa sem olvadt meg, sőt ahányszor kurjantott a gazda, a kakas vidáman visszakodácsolt neki.

Sulika ugyanakkor kétségbeesetten rohangált – hová-merre most?… Forduljon vissza? De aztán annál konokabbul rázta meg a fejét: nem, most nem lesz gyáva… nem hagyja cserben Vak Fördőst!

S elszántan odaindult, ahol legförtelmesebben lobogott a tűz.

Már vagy százan fújták ott dülledő szemekkel, nehogy kialudjék valahogy; ő meg csak botorkált közöttük, míg meg nem találta, amit keresett: egy kővel behányt kutat. Nem volt könnyű munka kitakarítani. A kövek folyton visszagörögtek, kezét-lábát véresre zúzták, s már sokszor azt hitte, hogy ott vész dolgavégezetlenül. Aztán mégis ő kerekedett felül, egy nyílás szájánál előcsillant a víz. Sietve színültig merítette a fazekát, és nagy sóhajtással nekivágott a tűztengernek.

De nem jutott messzire.

Az acsarkodó szomszédok, mihelyst észrevették, bőszülten támadtak rá: hát megbolondult ez? A vesztüket akarja?! – s durván ellökdösték a tűztől. Végül egy markos legény a fazekat is kikapta a kezéből, és nyakig belecsapta a kanász fejébe.

Az meg rögtön megtántorodott. A hűvös harmat gyöngyözve folyt végig a ruháján, még meg is pirosodott kicsit – így hagyták ott az úton.

De még volt annyi erő benne, hogy felnyissa a szemét.

S akkor valami iszonyú szépet látott – – – – – a kondát a réten, amint a harapódzó tűz elől mind kisebb szigetre szorulnak… a drága mancsik, akiknek annyiszor vakargatta a hátát, s akik most mind őfelé pislogtak reménykedve!

Sulika egyetlen percig sem várt; összeszedte minden erejét, aztán úgy, ahogy volt, fején a szilvakék koronával, elindult hazafelé, haza a zűrzavarból.

Az igaz, hogy pár lépés után lerogyott a földre – de számított az most? Még azután is azt álmodta boldog mosollyal, hogy kint heverészik a réten, s ahány csillagot megszámolt, disznó is annyi szuszogott körülötte – egy sem hiányzott közülük.

És ez igaz is volt valamiképpen. Mert alighogy lehanyatlott az árokpartra, és nem mozdult többet, hirtelen olyasmi történt, ami ellen Kukumus se tehetett semmit.

A zsivalyon, tűzropogáson keresztül egyszer csak felhallatszott a tűzoltózenekar muzsikája; előbb csak akadozva, bátortalanul, aztán egyre diadalmasabban.

Az emberek, mintha hínáros sötétségből bukkannának elő, kóvályogva bámultak egymásra. „Hallod? – motyogták. – Hallod?”

Kiderült, hogy mindenki hallja.

S amint sorban abbahagyták a hajgatást, úgy nőtt és áradt a muzsika is, a lángok lelohadtak, a füst oszladozni kezdett… és ismét úgy ragyogtak a fehér házacskák, mint tegnap meg tegnapelőtt.

És már Kukumus is hiába futkosott közöttük – mintha meg se látták volna. Mind tódultak kigyúlt arccal a kocsmaudvarra, a levelesszín elé; ott aztán hőkölve megálltak.

Vak Fördős egy szál egymaga fújta a trombitát, de olyan csodálatosan, hogy vele együtt zengett a többi hangszer is, a cintányér, a pikula, ahány csak ott hevert gazdátlanul a földön, az mind eregette magából a finom dallamokat…

Csupán Kukumus és majszter uram nem voltak kíváncsiak rá.

A fekete-piros ember egy darabig még ott ólálkodott a kocsma körül, de mikor látta, hogy senki sem hederít rá, hanem mindenki odatelepszik Vak Fördős köré, és a zenészek is visszakullognak a helyükre – csontos tenyerével befogta a fülét, és öles ugrásokkal kirohant a faluból, vissza a nádas rengetegbe. Soha többé nem merészkedett elő.

Majszter uramról azonban még ennyit sem tudunk. Csak a portája maradt itt örök figyelmeztetőül: üszkösen, rommá égve, csúf denevértanyaként; büszke szélkakasa helyén egy kormos sarkantyút zörget a szél – azt a harmadikat.

Kéksötét hegyek, távol

Ó, semmi! – mondta a három pici hercegnő, és zsibbadt tagjaikat nyújtóztatva kiszálltak a három pici nyári autóból.

Napverte, nyílegyenes autópályán történt ez, mely távoli, kéksötét hegyek közé vezetett.

Körbe-körül sehol valaki, mindenütt síkság és levegő. Amerre ellátott a szem, egyik síkság hevert a másik után – lusta hegyek álma, akik elbliccelték a fölkelést.

Az út mentén két lesoványodott akác támaszkodott a tüskéire, a másik oldalon egy eukaliptuszfa süppedt magába. Még mindig nem értette, hogyan került ide.

A morzsalékos föld vörösbe játszott, a kiégett fű sárga volt, a tócsák szemén zöld dioptriás lencseszemüveg. Csupán az égről nem lehetett eldönteni, hogy szakadásig mosott ing van-e rajta, vagy pucéran is kék.

A pici hercegnőknek váratlanul kicsi dolga akadt, ezért szakították félbe útjukat. Előbb azonban körbetopogták a három autót, megpaskolták a ruhájukat, szellőzködve a hajukat emelgették, ujjukat megnyalogatták és föltartották a levegőbe.

De semmi fuvallat.

Arcukon nem látszott zavar vagy meglepődés, inkább valami zománcból kirakott előérzet.

Aztán odatipegtek az eukaliptuszfához, hátralibbentették a fodorszoknyájukat, mosolyogva leguggoltak egymással szemben.

Ó, semmi! – mondták, és összeérintették az ujjbegyüket.

Akár három rózsaszínű fodorpötty!

A vitrinekben ilyenkor pattannak meg a kristálypoharak.

Utána kecses méltósággal fölemelkedtek, és elindultak vissza az autójukhoz.

Csupán három sárga dioptriás pici szemüveg maradt ott emlékül a vörös morzsalékos földön, széttöredezve, bánatosan, szára nélkül.

Ahogy közeledtek a kéksötét hegyekhez, lassan így hagyogatták el valamennyi dioptriájukat.

S mégis, egyre élesebb lett a pillantásuk!

Még egy porszem sem kerülte el a figyelmüket, ha nem a helyére fújta a szél.

Porszemet azonban egyet sem láttak a napverte úton, viszont annál több nyomot, egykori száguldások és fékezések nyomát. S ezek mintha bele is költöztek volna örökre a seszínű aszfaltba.

Most egy szokatlanul hosszú és szenvedélyes féknyom mellett álltak meg. Síkos csillogása olyan volt, mint a hártyavékonyra préselt éjszaka, ahol nem kel fel a nap, nem gyullad ki csillag.

Sokáig nézték.

Közben ruhájuk mellkivágásából csipkeszegélyes zsebkendőt vettek elő, gyengéden megnyomkodták vele az orrukat, majd megint visszacsúsztatták a fodros mellkivágásba.

Ettől szemlátomást nagyobb lett a csend.

S csak azután térdeltek le az aszfaltra, és munkához láttak.

Nem módszeresen, de nem is összevissza, inkább csak mint a puha esőcsepp: oda-odaérintgették ujjbegyüket a hosszú és szenvedélyes féknyomhoz.

Valami egészen rejtelmes érzést okozhatott ez nekik, mert még az orrcimpájuk is együtt mozgott az ujjukkal.

Ó, semmi! – mondták mosolyogva, s megint összeérintették az ujjbegyüket.

Azután beszálltak az autójukba, és felzümmögött a három pici motor.

Úgy tűntek el a távolban, mint három nyári kolibri. Mint akiknek se kedvük már, se módjuk, hogy a napverte autópályán valaha is visszaforduljanak.