Jelentés egy sosevolt cirkuszról

Tekintetes Olvasó Hallgatóság!

 

A Bernárdin Unyiról elnevezett világhírű vándorcirkuszban Unyi Bernárdinnak hívják a fő-fő bohócot, akinek a céklapiros orra a saját eredeti orra, és semmi köze sincs a közönséges, kertben nőtt céklához.

A cirkusz pedig a következőkből áll:

sárgára festett ötkerekű lakókocsi, a hatodik a pótkerék, ez póznára tűzve forog a fejük felett, ha fúj a szél,

két hucul lovacska,

egy zebra, amelyiknek az egyik oldaláról elvesztek a csíkok,

egy szalmaoroszlán, amelyiket estéről estére megeszi a zebra, s másnap mégis egy új oroszlán cammog be a porondra,

három fekete papagáj,

egy szakállas kutya,

egy borotvált fejű macska.

Bernárdin Unyi igazgató úrnak harminchárom pepita kockából ragasztották össze a nadrágját, és minden szökőévben egy újat ragasztanak hozzá.

Albinó, a légtornász éjszakánként felhúzza az ágyát a cirkuszsátor legmagasabb csücskébe, és ott alszik.

Meridián, a műlovarnő évek óta lábára festett csizmában lovagol, mert a bőrcsizmája töri a lábát.

Bux, a bűvész esténként eltöri a pálcáját, s álmában újra éppé varázsolja.

Romm, az erőművész előadás után a pénztár rézfilléreit törögeti felibe, hogy több pénzük legyen, mint amire számítottak.

Henye Egyed, a süket állatidomár még hortyogva is meghallja, ha a macska ugat, a kutya nyávog, a papagájok nyihognak, a zebra bőg, a szalmaoroszlán nyerít – csak a két hucul lovacskával nincs szerencséje, mivel mind a kettő néma.

Potyondi, a másodbohóc reggelenként másfél órát sír a bal szemével, délben a jobb szemével, s csak így sikerül mind a két szemével sírni, mikor a palacsintasütővel a fejére ütnek.

Dalidó, a zenebolond egy lyukas babszemben tartja a hegedűjét, s mióta az egyik papagáj megette a babszemet, azóta a papagájon húzza el a nótáját.

A féllábú Imbrisimovics Marinusz legszívesebben kézen állva sétálgat napközben, hogy este annál frissebben tudjon a kötélen táncolni.

Csokolatéró és Pecikán sziámi ikerpárnak mindenükből kettő van, csak a kontyuk egy, s abba mindig két szál piros rozmaringot tűznek.

Legfőbb Márkus fejszámoló még olyan kérdésekre is tud válaszolni, amiket senki se kérdezett tőle.

Végezetül a szakács, a százhúsz kilós Jukundusz Mukunda három hüvelyk széles mutatóujjával kavargatja a levest meg a sercegő zsírt, hogy elég forró-e már.

Ami a konyhát illeti, az sokkal kisebb, mint amilyen nagy lehetne, de azért így is elfér benne, amire éppen szükség van.

Az úti éléskamrában (valamikor) a következők voltak találhatók:

öt vekni cirkuszigazgató kenyér (igazgatói adag),

egy vekni fő-fő bohóc kenyér,

egy-egy vekni hucul lovacska kenyér,

egy vekni zebra kenyér,

egy vekni szalmaoroszlán kenyér (szalmából),

egy-egy vekni papagáj kenyér,

egy vekni kutya kenyér,

egy vekni macska kenyér,

egy vekni bűvész kenyér (láthatatlan),

egy vekni légtornász kenyér,

egy vekni műlovarnő kenyér,

tíz vekni erőművész kenyér (fölemelt adag),

egy vekni állatidomár kenyér,

fél vekni féllábú kötéltáncos kenyér,

egy-egy vekni sziámi ikerpár kenyér (két gyürkével),

egy vekni fejszámoló kenyér,

huszonöt vekni szakács kenyér (ellenőrizhetetlen adag).

És még az alábbiak, a különböző fiókokban és zacskókban, a különböző kampókon és másutt:

szárított ürühús,

szárítatlan kecskehús,

vaderős vadhús,

harmatgyenge borjúhús,

törött rizskása,

ikrás halméz,

bársony süvegcukor,

sárga gyömbér,

három kanál tiszta liszt,

huszonhárom és fél tojás,

török pótkávé,

faggyú- és viaszgyertya,

sok faolaj,

még több sáfrány,

ibolyaillatú rózsavíz,

pörkölt köménymag,

darabos timsó,

folyékony jégcukor,

óriás bors,

aszú meggy,

pálmagyümölcs csonthéja,

füstölt füge,

kimagozott mazsola,

száraz laska,

szegfűszeg szegfűkalapáccsal,

kámfor,

szedetlen kókuszdió,

lisztláng,

fehér szerecsendió,

citrommag,

édes tej,

aludttej,

ébredttej,

vereshagyma zölden,

árpakása,

marhaláb,

metélt narancsvirág,

édes ecet,

piros só,

sajtlyuk,

csípős túró,

savanyú mandula,

közönséges víz

és három hordó birsomliktáriom.

Unyi Bernárdin fő-fő bohóc egyébként mellékfoglalkozásként azonos a cirkusz igazgatójával, a híres Bernárdin Unyival. Ezt ugyan mindenki tudja róluk, udvariasságból mégse teszik szóvá, s hagyják, hogy akkor is ketten legyenek, amikor ők is csak egyedül vannak.

Ugyanakkor maga a cirkuszsátor sokkal kisebbnek látszik kívülről, mint amilyen óriási belülről. A félig csíkos zebrának például félnapi körberohangálásába kerül, amíg a farkát a szájába tudja venni. És csak ilyenkor nyugszik meg. Ilyenkor békésen lefekszik a fűrészporos porondon, és észre sem veszi, hogy a farka a kijáraton lóg ki, a füle meg a bejáraton.

A sátor tetejét nyáridőben egészen a csillagokig kinyitja Bernárdin Unyi igazgató úr, s csak akkor gyújtja meg a maradék faggyúgyertyát, ha már valamennyi ülőhelyen ül valaki. Ha pedig éppen szökőév is van, egy ünnepélyes „AKROBAT, OH!” kiáltással hozzáragaszt a nadrágjához egy újabb pepita kockát, előhúzza a nadrágjából a lyukas palacsintasütőt, és egy szempillantás alatt átváltozik Unyi Bernárdin fő-fő bohóccá.

Mindez azonban csak akkor sikerülhet jól, ha megfelelő helyen állítják fel a sátrat. Erre pedig az olyan rét a legalkalmasabb, amelyik két víz között fekszik. Ott ugyanis mindig szebb a fű, s akár jobbra mennek legelni az állatok, akár balra, vizet mindig találnak. Másrészt Meridián, a műlovarnő is többnyire víz partján szokott csizmát cserélni, amikor a régit lemossa, és újat fest a helyébe.

Van azonban a cirkuszi lakókocsinak egy olyan kuckója, ahová se víz, se szél nem teheti be a lábát: a lyukas babszembe, ahol Dalidó a hegedűjét tartja. Csak mióta megette a papagáj a babszemet, ez sem olyan egyszerű már. Ha ugyanis meghalna a papagáj, Dalidó biztos visszakapná a hegedűjét – de ki adná vissza a papagájt, aki véglegesen meghalt? Dalidó pedig ettől szomorú. S valahányszor kimegy a fűrészporos porondra, hogy elhitesse a közönséggel: a papagájban csakugyan az ő hegedűje szól – a szíve úgy összeszorul, hogy legszívesebben elfújná a faggyúgyertyát.

Persze az is megesik, hogy nem Dalidó fújja el, hanem a szél. Ilyenkor aztán elmarad az előadás, és Jukundusz Mukunda nekiáll sütni-főzni, hogy azért mégse maradjanak éhen.

Az ilyenfajta vacsora pedig így zajlik le, ha valóban sor kerül rá:

Kint süvölt az eső, zuhog a szél. A két víz közti réten nincs senki emberfia, csak a sátorponyva csattog, mintha az otthon maradt nézők tapsolnának a jól fűtőtt szobákban. Ők meg ott üldögélnek a padokon, és várják, hogy Jukundusz Mukunda betolja a piros rojtos függöny mögül az ötlábú konyhaasztalt. (Az ötödik lábra csak azért van szükség, mert a negyediket szétrágták a hucul lovacskák.) A főpáholyban Bernárdin Unyi igazgató úr és Unyi Bernárdin fő-fő bohóc tartózkodnak, s az izgatottságtól hol az egyikük áll fel, hol a másikuk ül le. Céklapiros orrukon aranypettyes másli, amit azonban csak akkor szoktak feltenni, amikor süvölt az eső kint, és zuhog a szél, amikor a jegypénztár fiókjában nincs egyetlen rézfillér sem, amikor nincs AKROBAT, OH!, nincs nevetés és sóhajtozás – amikor csak ők vannak, és várják Jukundusz Mukundát, hogy elkészítse nekik az aznapi utolsó vacsorát. Aztán lábujjhegyen az állatok is elfoglalják a helyüket, ki ülve, ki fekve, ki törökülésben, ki másképp, ahogy a legkényelmesebb. (Egyedül a zebra furakszik oda erőnek erejével a szalmaoroszlán mellé, s időnként kiharap belőle egy darabot, mintha senki se látná, az igazság azonban az, hogy mindenki rossz szemmel nézi ezt a vásott falánkságot.) Aztán egyszerre brummogó csettintés hallatszik fel kintről, ami azt jelenti, hogy Jukundusz Mukunda elégedett a főztjével – s egy hatalmas tüsszentéssel betolja a konyhaasztalt, rajta egy dézsanagy bográccsal. És erre egyszeriben csönd lesz. Csak az eső süvölt, meg a szél zuhog változatlanul, mintha el akarná söpörni a ponyvasátrat, de erről szó sem lehet, ugyanis Romm, az erőművész a sátor valamennyi tartókötelét ott szorítja a markában, másik kezével meg egy ibolyaszirmot tart az orra alá, és azt szagolgatja. Jukundusz Mukunda pedig fölemeli a három hüvelyk széles mutatóujját, és így szól: PÖRKÖLT KÖMÉNYES MAG DARABOS TIMSÓVAL! Vagyis hogy ez lesz az ünnepi vacsora. Amire persze azonnal kitör a tapsvihar, csak éppen a szélvihartól nem lehet hallani. És rögtön nekilátnak a lakomának. A bogrács kézről kézre, lábról lábra jár, s úgy ropogtatják, ami benne van, mintha csakugyan más volna benne. SOHA ILYEN VACSORA! – kiáltozzák kórusban, és mindenki a szomszédja hasát simogatja.

Bernárdin Unyi igazgató úr pedig ezt a pillanatot tartja alkalmasnak, hogy ünnepi beszédet mondjon.

– HÍVEIM! – mondja meghatottan. – TUDJÁTOK-E IMMÁR, HOGY MILY SZERENCSE KIVÁLASZTOTT ÁLDOZATAI VAGYUNK? ÍME, AMOTT HEVER A MI FÉLIG CSÍKOS SZERETETT BARÁTUNK, ÉS MEGRÖGZÖTT FEJÉT CSÓVÁLJA! Ó, NYISD FEL FÜLEIDET, TE OKOS MÁLÉ SZÁJÚ! Ó, NE BÚSULJ, TE ÖRÖKKÉ FANCSALI! GONDOLD MEG, HOGY ÉLÉSKAMRÁNKBAN MI MINDEN VOLT MÁR, AMI NINCS! Ó, TE ROSSZUL SIKERÜLT FESZÜLET, INKÁBB TÁRD SZÉT A KARODAT, ÉS ADJ HÁLÁT A SÁTOROK URÁNAK! DE NÉZZÉTEK CSAK ŐKEGYELMÉT, IMBRISIMOVICS MARINUSZT! HÁT NEM Ő LEHETNE A MI MINTAKÉPÜNK, KI FÉL LÁBÁVAL IS A KÖTÉLEN TÁNCOL? Ó, SZERETETT HÍVEIM! FEKETE BOR AZ ASZTALON, DE A CSILLAGOK FÉNYE ARANY! PERSZE, NONO! AZÉRT CSAK EL NE KIABÁLJUK! HA NEM VIGYÁZUNK, TORKUNKRA FORR A ZSÍRJA A VIHAROS BOLDOGSÁGNAK! ÖRÜLNI A KEVÉSNEK, SÍRNI A SOK FELETT – Ó, HÁT NEM ERRE TETTÜNK ESKÜT? AZT KELL MONDANOM HÁT, HOGY A MI SZERETETT BUXUNK A VILÁG LEGCSODÁLATOSABB BŰVÉSZE, DE A MI SZERETETT JUKUNDUSZ MUKUNDÁNK A VILÁG LEGCSODÁLATOSABB VARÁZSLÓJA! MA EGYETLEN NÉZŐ SE LÁTOGATOTT MEG BENNÜNKET, MIVELHOGY SÜVÖLT AZ ESŐ, ÉS ZUHOG A SZÉL! Ó, A KISHITŰEK! AZT HISZIK, HOGY MI MAGUNKNAK NEM TUDUNK TAPSOLNI? RAJTA HÁT! MEGVOLT AZ ÜNNEPI VACSORA – JÖJJÖN AZ ÜNNEPI BÚCSÚELŐADÁS! KÉT VÍZ PARTJA KÖZÖTT KÉT VÍZ PARTJA KÖZÉ MEGYÜNK! Ó, HOGYAN IS TÉVEDHETNÉNK EL! ELMÚLIK AZ ÉJSZAKA, MEGJÖN A HAJNAL! HOLNAP A HÍRES-NEVEZETES EPIDAMNUM VÁROSÁBA INDULUNK, AHOL MÁR LOBOGNAK A ZÁSZLÓK, SZÓLNAK A KÜRTÖK, AHOL MINDENKI BENNÜNKET VÁR! ÉN MONDOM NEKTEK, HOGY MÉG A PÓTSZÉKEK ALATT IS TOLONGANI FOGNAK, LÁBUKAT MEG A SZOMSZÉDJUK ZSEBÉBE DUGJÁK, MERT NEM LESZ MÁSUTT HELY! RAJTA HÁT!

Ez a beszéd, persze, sose hangzott el, mégis mindenki betéve tudta, mivel mindenki ilyen gyönyörű beszédre vágyott. Annyi tény azonban, hogy mikor végeztek a vacsorával, s a szél meg az eső is elállt, széthúzták a ponyvasátor tetejét, hogy a hold bevilágítson a porondra – és csakugyan elkezdődött a búcsúelőadás.

A műsor a következő volt:

(Első búcsúszám)

Unyi Bernárdin fő-fő bohóc széttolja a piros rojtos függönyt, nagyokat pislogat, majd hirtelen kidugja a három méter hosszú nyelvét, és így szól: MÉZECSKE, MÉZECSKE, CSURRANJ IDE MÉZECSKE! S bezzeg, csurran is! Potyondi, a másodbohóc ásítozva odasétál egy rettentő nagy üveggel, és belenyomja az üveg szájába a fő-fő bohóc nyelvét. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, lefekszik aludni. HIHIHI! Az üveg ugyanis üres, miután Potyondi még tavaly ilyenkor kinyalta belőle a mézet.

(Második búcsúszám)

A szakállas kutya és a borotvált fejű macska szótlanul leülnek a fűrészporra, és rémisztő mozdulatlansággal nézni kezdik egymást. Utána unottan hátat fordítanak, s csak a farkukat mozgatják, mintha így diskurálnának. Igen ám, csak ahogy izegnek-mozognak, a farkuk úgy összebogozódik, hogy egy nagy csomó lesz belőlük. S minél jobban rángatják a sajátjukat, a csomó annál szorosabb lesz. HIHIHI! HIHIHI! Egyedül a süket állatidomár csóválja a fejét, és befogja a fülét.

(Harmadik búcsúszám)

Vad trappogással beront a két hucul lovacska, és körbe-körbe vágtat, mintha a holnapi abrakot akarná utolérni. Meridián, a lobogó sörényű műlovarnő merészen áll a porond közepén, az ostorát durrogtatja – s egyszer csak elhűlve látják, hogy ezúttal igazi bőrcsizma van rajta, amelyik töri a lábát! És mégis úgy mosolyog, mintha tüskés savanyúcukrot szopogatna. Ez igen! AH, AH… AH, AH…

(Negyedik búcsúszám)

A hallgatag Albinó megvárja, míg elül a lárma, s csak akkor lép elő púderfehér arccal, színezüst trikóban. Könnyedén meghajol, majd fölnéz a magasba, és máris fönt suhan a trapézon, mint egy karácsonyi madár. Unyi Bernárdin fő-fő bohóc lent a porondon próbálja utánozni Albinó mozdulatait, s a meghatottságtól Potyondi másodbohóc nyakkendőjébe fújja az orrát. Aztán mind a ketten sírva fakadnak, és a lyukas palacsintasütőt közös erővel darabokra törik. Albinó meg csak száll, mint a szárnysuhogás. OH, OH… OH, OH…

(Ötödik búcsúszám)

Henye Egyed, a süket állatidomár kézenfogva beballag a szalmaoroszlánnal és a félig csíkos zebrával, s miután biztatóan rájuk néz, szomorúan faképnél hagyja őket, és visszasétál a piros rojtos függöny mögé. A nézőtéren feszült csend, senki se tudja, mi következik. A zebra se. A szalmaoroszlán se. Tanácstalanul álldogálnak. Várnak. A szalmaoroszlán végül megkínálja a sörényével a zebrát, s az bele is harap kedvetlenül, de valahogy most az sem ízlik neki. Jóllakott volna a vacsorával?! És kézenfogva ők is visszaballagnak a piros rojtos függöny mögé. HIHI!

(Hatodik búcsúszám)

Legfőbb Márkus fejszámoló fekete kendőt köt a homlokára, megkopogtatja a fejét elöl is, hátul is, s mikor látja, hogy minden rendben, elővesz a zsebéből öt pepita epret, kettőt megeszik, egyet a zsebében hagy, hármat feldob a levegőbe, másfelet újra visszatesz a zsebébe, a maradékot Unyi Bernárdin fő-fő bohóc és Bernárdin Unyi igazgató úr tenyerébe helyezi, s rövid gondolkodás után kijelenti, hogy továbbra is ugyanannyi pepita eper van, mint eddig. HAHA! Ugyanis pepita eper nincsen.

(Hetedik búcsúszám)

Bux, a bűvész sárga cilinderben, földig érő fekete köpenyben betol a porondra egy csillogó rézfogast, zöld karikát rajzol a levegőbe a varázspálcájával, és odaáll a fogas kampója alá, mintha csak egy földig érő fekete köpeny lógna ott, föléje akasztva a sárga cilinder. S csak lóg a köpeny és cilinder, és nem mozdul. Kis idő múlva bejön Potyondi másodbohóc, és mindent tűvé tesz, hogy Buxot megtalálja. Mikor meglátja a fogast, keservesen jajgatni kezd, hogy Bux köpeny és cilinder nélkül vágott neki a fergeteges éjszakának – s kirohan, hogy megkeresse az ő egyetlen, édes jóbarátját, akárhogy süvölt is az eső, és zuhog a szél. HIHIHI! HIHIHI! Potyondi bőrig ázva kullog vissza a porondra, amikor Bux éppen elbúcsúzik a közönségtől, és észre se veszi Potyondit.

(Nyolcadik búcsúszám)

Csokolatéró és Pecikán sziámi ikerpár dúdolgatva tipeg be csipkefehér ruhában, pávatollas kalapban, csipkefehér nyári napernyővel. Olyan gyönyörűek így, mint két gyönyörű iker. Egyszer csak meghallják, hogy Unyi Bernárdin fő-fő bohóc hangosan hortyog a főpáholyban, Bernárdin Unyi igazgató úr pedig dühösen ébresztgeti. Erre úgy elkezdenek kacagni, hogy majd szétesnek. De hogy ez sikerüljön is, suttyomban kikapcsolják a derekuknál a három patentgombot, ami eddig összefogta őket, s most már nincs akadálya, hogy az egyikük jobbra dülöngéljen a nevetéstől, a másikuk meg balra – csak éppen mindegyiknek egy fél kontya marad. Aztán más nem is történik. HÁT, HÁT. HÁT, HÁT.

(Kilencedik búcsúszám)

A féllábú Imbrisimovics Marinusz kötéltáncos egyetlen szökelléssel perdül be a porond közepére, s megáll, mint egy felhúzott lábú gólya. Utána cérnavastag kötelet erősít az egyik oszlopra, másik végét a Nagyérdemű Közönség kezébe adja, hogy az istenért, vigyázzanak ám, el ne engedjék véletlenül! Aztán behunyt szemmel kézállásba nyomja magát, talpát nekifeszíti a kötélnek – és megindul! A közönség úgy elámul ettől a szokatlan látványtól, hogy bámulatukban elengedik a kötelet, s mintha nem látnának jól, mind eltakarják a szemüket. HI–HI–HE–HE–TET–LEN! Imbrisimovics Marinusz azonban nem zavartatja magát, és csak azért is tovább sétál táncolva.

(Tizedik, elmaradt búcsúszám)

Romm, az erőművész, aki a cirkuszsátor tartóköteleit tartotta eddig a kezében, hogy a förgeteges vihar el ne vigye a fejük fölül a sátrat, most nagy merészen föláll, s egy pillanatra elengedi a köteleket, hogy majd röptében kapjon utánuk, mikor a szél belekap a ponyvákba… De HIHIHI, a szél már rég nem zuhog egyáltalán, és az eső se süvölt egyáltalán. Romm pedig, hogy mégis csináljon valamit, megfeszíti a borzasztó izmait, és szétszakítja az ibolyaszirmot, amit szagolgatott eddig. ÉLJEN! ÉLJEN!

(Tizenegyedik búcsú-búcsúelőadás)

Bejön Dalidó, a szegény zenebolond, vállán a három fekete papagájjal. Veszi az egyiket, és odatartja a szívéhez – a papagáj rekedten rikácsol. Szomorúan visszateszi a vállára, veszi a másodikat, azt is odatartja a szívéhez – a papagáj még rekedtebben rikácsol. Szomorúan ezt is visszateszi a vállára, s veszi a harmadikat, hogy a szívéhez tartsa – ez a papagáj azonban kiröppen a kezéből, s ahogy ide-oda röpköd, tisztára úgy hallatszik, mintha a röpködésével egy pirinyó hegedűn egy pirinyó vonót húzogatna. Dalidó meg odahajol a faggyúgyertyához, és boldogan elfújja. OH, OH… AH, AH…

S ezzel nyugovóra is tér a világhírű cirkusztársaság, hogy majd hajnalban útra keljenek, egyenesen Epidamnum városába, ahol halihó, már szólnak a kürtök, és lobognak a zászlók.

Az éjszakát pedig a következőképpen töltik el, ki-ki a maga helyén:

Bernárdin Unyi igazgató úr és Unyi Bernárdin fő-fő bohóc felváltva a céklatulipános ágyban (több ágy nincs is),

Meridián műlovarnő a bőrcsizmáján,

Bux bűvész a fogason,

Romm erőművész a nagy rézmozsárban,

Potyondi másodbohóc az ágy alatt,

Dalidó zenebolond a babos szakajtóban,

a féllábú Imbrisimovics Marinusz kötéltáncos egy sok-sok lábú széken,

Csokolatéró és Pecikán sziámi ikerpár a kétajtós ruhásládában, külön-külön,

Legfőbb Márkus fejszámoló még nem tudja, hol (majd kiszámolja, hogy a lakókocsi melyik sarkában),

Jukundusz Mukunda szakács a nagy vasbográcsban,

a két hucul lovacska az üres abrakoszsákon,

a zebra a szalmában,

a szalmaoroszlán a zebra lába mellett,

a három fekete papagáj Dalidó szíve fölött,

a szakállas kutya és a borotvált fejű macska pedig egy csomóban.

(Egyedül Henye Egyed süket állatidomár nem alszik ezen az éjszakán, ő tartja az őrséget a bakon.)

S mire fölébredünk, már csakugyan hírük-hamvuk nincs, csak a hűlt helyük. De akinek jó a szeme, így se veszíthet nyomot a két víz közti réten, és így is tudni fogja, hogy mi hol volt, hogyan volt. Csak lépésről lépésre át kell kutatni a rét minden szögletét.

Ezekben a patanyomokban, például – melyeknek az alján szivárványlik a víz, és nem akar fölszáradni – a két hucul lovacska rúgkapált, s a sörényükről itt pattogzott föl a napfény.

Amott, ahol olyan csíkos a fű, mintha kerítés dőlt volna rá, a zebra aludt – vagy éppen itt veszítette el az egyik oldaláról a csíkokat?

Emitt egy marék széna – nyilván a szalmaoroszlán farka botjából egy tincs.

Megperzselődött fű, eltaposott hamu ott hátul – könnyű kitalálni, hogy Jukundusz Mukunda ott főzte az ebédet, és onnét eresztette el a bölömbika hangját: PÖRKÖLT TIMSÓÓÓ… DARABOS KÖMÉNYMAGGAAAL!

Aztán a különböző lyukak, kisebbek-nagyobbak. Senki se higgye, hogy közönséges vakondok túrta őket – nem. Romm, az erőművész itt nyomta be a földbe egyetlen pöccintéssel a vaskos cövekeket, a hatalmas sátorrudakat.

Egy csorba tükör – ezt használhatta a macska, amikor borotválkozott; a kutya, amikor a szakállát nyesegette.

Vagy épp itt a lábunknál egy kétlevelű négylevelű lóhere! Biztosra vehetjük, hogy a sziámi ikerpár osztozott meg a hiányzó két levélen.

És a többi, amit még csak ezután veszünk észre!

Hiszen a rét olyan nagy…

Kutassatok tovább.