Jégvirág

Mesélik, hogy élt egyszer egy öreg Mutatványos, akinek a jámborságán kívül semmi egyebe nem volt, csak egy furulyája meg három bábuja: az Okos, a Bolondos és az Éhes.

Evvel a három fickóval járta a világot faluról falura, városról városra, kora tavasztól késő őszig. A rozoga kordét az öreg maga húzta, a bábuk meg közben egy kosárban heverésztek, puha bársonytakarón. A legkisebb szüntelen libacombot majszolt, a középső folyton az orrát-fülét mozgatta, a legnagyobb pedig egyre-másra bölcseket mondott – egyszer ilyet: „Kis tó, nagy tó, mindegyikben víz van”, máskor meg effélét: „Az égen sok a csillag, a földön sok a kavics.”

Egyszóval, a maguk módján szépen elszórakoztak.

De az igazi mulatság mégiscsak az volt, mikor sátrat vertek valahol. Annyi nép összecsődült ilyenkor, hogy szinte egymást tiporták el: mind látni, hallani akarták, hogyan tömi magát az Éhes, hogyan bukfencezik a Bolondos, mi bölcset talált ki az Okos.

Már-már nagyobb hírük volt, mint akármelyik királynak – ami ugyan nem nagy fényesség, hiszen a királyok ríkatni szeretnek inkább, az emberek meg nevetni. Ahhoz pedig náluk senki nem értett jobban.

Persze megesett, hogy ők is kifogytak a mókából; olyankor aztán az öreg Mutatványos lépett ki a sátor elé, hogy megtegye a magáét. Elővette a furulyáját, s ami csengő-bongó hang volt benne, azt mind kifurulyázta. De olyan szépen, olyan gyönyörűséggel, hogy attól még a jég is meglágyult volna.

De mi volt ez ahhoz, amit a három ördöngös fickó tudott!

Legtöbben csak legyintettek az öregre: „Ugyan, hallottunk már ilyet!” Mások meg durrogtak: „Ugyan, ki hallott már ilyet?” Végül is árván magára maradt a furulyaszóval, mindenki faképnél hagyta. A bábuk meg jót kacagtak a háta mögött: „Szegény bolond, bár inkább mitőlünk tanulna, mindjárt többre vinné.”

És ez így ment, így volt, valahányszor felütötték a sátrukat – így ment ez tavasztól őszig, míg csak le nem esett a hó. Akkor az öreg Mutatványos sem vándorolt tovább, hanem elkocogott haza, egy kis erdőszéli házba, téli szállására, a bábukat fölrakta a padlásra, ő maga meg csendben elüldögélt a kemence mellett, ott furulyázgatott.

Egyszer kegyetlen hosszú tél köszöntött be, sehogy se akart kitavaszodni.

Bolondos, aki néha még álmában is bukfencet hányt, egy nap arra ébredt föl, hogy senki sem tapsol neki a szép mutatványáért. Kíváncsian odament a padlásablakhoz, hogy kikukkantson: miféle világ az, ahol ilyesmi megtörténhet? Nagyon meglepődött. Az ablak üvegén, mint a metszett gyémánt, hűvösen és titokzatosan, csillámló szirmú virágok pompáztak. Gyorsan felköltötte a két komáját.

– Nézzétek! – kiáltott. – Virág nőtt az ablakon, a gazdánk meg ittfelejtett minket. Biztos tavasz van már.

Erre aztán mind lázba jöttek, s dugták-nyomták a képüket az ablaküvegre. De hiába – látni semmit se láttak, a szirmok mögé nem tudtak kilesni.

– Szakítsuk le őket! – ajánlotta Bolondos.

– Együk meg őket! – kurjantotta Éhes.

De hát se így, se úgy nem ment a dolog, csak az ujjuk koppant nagyokat, csak a levegőt markolták; amire persze Okos mindjárt mondott egy bölcset:

– Virágnak üveg, üvegnek virág, ez már nyilvánvaló.

S ezen mélyen elmorfondíroztak; de nem sokáig.

Hirtelen valamelyik padlássarokból egy kicsi madár röppent eléjük: egy cinke, valami kis magot dézsmálgatott biztos.

– Hát ti mit nyeltetek? – kérdezte a három fickót.

– Mit, mit! – mordultak azok. – El akarjuk takarítani ezt a sok haszontalan virágot.

– De azt nem úgy kell ám, kézzel! – mosolygott a cinke.

– Hanem hogyan?

– Fújni, lehelni kell.

A fickók hitték is, nem is, de azért ráálltak a dologra. Olyan süvöltözést csaptak, mint három szélzsák.

– Jaj, jaj, nem jó! – sopánkodott a cinege. – Ne hideget, meleget fújjatok.

– Hát ha olyan nagyon tudod, gyere, fújjad magad! – mondták sértődötten, s látszott, hogy nem is értik, mi az a „hideg” meg „meleg”.

A cinke pedig nem kérette magát, szívesen odaröppent, s ahogy az erejéből tellett, aprókat fújt az üvegre, és ahányszor fuvintott egy picit, annyiszor csicserikelt is, így szokta már meg. És lám: az egyik szirom engedelmesen olvadozni kezdett, kis csöppekben szétfolyt, és a kerek lyukon betűzött a napfény.

– No nézd csak! – ámultak el. – Se libacombot nem fal, se bukfenceket nem hány, se bölcseket nem mond – és mégis mit tud!

Aztán izgatottan kibámultak a lyukon, ki a világba, akárcsak a sátor ponyvája mögül nyáron, mielőtt a függöny elé kiléptek…

De bizony most fia embert se láttak sehol. Hanem valami mást.

Tenger nagy szikrázó fehérséget, hóbundás erdőt s réteket, az erdőszélen egy hatalmas farkast meg egy kicsi őzet, ott hevertek a hóban egymáshoz bújva, úgy hallgatták a házból kiszüremlő furulyaszót.

– Ugye szép? Ugye szép? – csicserikelt a cinke, s nem tudott hova lenni a boldogságtól, hogy erre a szelíd csudálatosságra ő nyitott ablakot.

A három fickó azonban fitymálva vonta meg a vállát. Mintha azt mondanák: „Hát ez is valami, ez a semmi? Csak minket hallanál egyszer!”

De még ennyit se szóltak. Ugyan mit értene belőle egy cinke? Csalódottan visszafeküdtek a kosárba, és hortyogtak tovább. Csupán az egy Okos nyilatkozott még egyszer, mondván.

– Őz, őz, farkas, farkas – mindegyik csak állat.

Aztán büszkén, elégedetten ő is elaludt; föl se ébredt tavaszig.