A füstben lakó vénasszonyÉlt egyszer egy leány meg egy legény, farsangkor jól megnézték egymást, nyáron összevesztek, ősszel lakodalmat ültek. Mindez sorjában így történt. A szóban forgó leányzóba különösen nagy természet szorult. A nyelve, szeme, keze, mindene nagyon a helyén volt; s leány létére elnevezték Ember Katinak. Farsangkor is ő csinálta a legtöbb bolondságot. Bogáncsot dobigált a legények hajába, kos hátán lovagolt, a kos szarvába lyukat fúrt, teleöntötte márccal, és szalmaszálon onnan szürcsölte az édes levet. Ilyet senki más nem tudott kitalálni. Legkevésbé Balik Zsiga. Ő behemót legény, de szelíd; csöndes, de bivalyerős. Még a legnagyobb zenebonát is méltósággal hallgatja, s csak akkor rikkantja el magát, mikor elül a lárma. – Ihaj! – szól ilyenkor, és rezeg a padlás. Így volt ez farsangkor is. Táncolt a fiatalság, Balik Zsiga meg komoran nézte. Közben magánakvalóan iszogatott, s azt találgatta: milyen lány is kellenék neki? És sorba vette a jelenlevőket, Ez sem… ez sem… ez sem. Hát ki? Az egyik lánynak csupa tüskével volt kipitykézve a szoknyája, s mind csak egyedül rázogatta magát a lampionos teremben, senki sem táncolt vele. „Persze, félnek a tüskétől – dörmögte a legény. – Hát majd én letöröm őket!” S türelemmel megvárta, míg csend lett; ekkor gyorsan odalépett a lány háta mögé, és kieresztette a hangját: – Ihaj! A szoknya rettenve megperdült: Ember Kati szembe találta magát Balik Zsigával. Most látta csak Zsiga, milyen volt a leány! A haja csücskösre fonva, mint a tüske, a szeme parázslott, a korom meg mind lehullott az arcára, itt fekete volt, ott szürke – ilyet csak alvó ember tudna sokáig nézni. A legény megrázkódott tőle, s behunyta a szemét. Fejét fogva kirohant a teremből – nem válogatott tovább menyasszonyt. A lánynak azonban nagyon fülébe csengett az az ihaj – így még senki se mert szólni hozzá. És rögtön Zsiga után futott. – Megállj! – kiáltotta. – Ittfelejtettél valamit… – Micsodát? – fordult vissza a legény. – Engem… – mondta Kati, de egészen olyan hangon, mint mikor a váratlan melegtől a jég csöpögni kezd. Aztán felkapott a földről egy kis kásás havat, és letörölte vele az arcát. Abban a pillanatban olyan hamvas szép lett, olyan ártatlan, mint a frissen szedett gyümölcs; még a haja is lágyan göndörödött le a vállára. Volt min töprenkedjen Balik Zsiga, hogy most már melyik arca igazi a leányzónak? S úgy döntött, hogy vár farsang utánig, akkor majd csak világosság derül a dologra. Peregtek a napok, mint máskor. Együtt jártak el a fonóba, a játszóba – de csudák csudájára Ember Kati viselkedett mindenütt a legpéldásabban. Csupán egyszer feledkezett meg magáról. Éppen kint heverésztek a domboldalon, a zöld füvön, s daloltak, mesét mondtak – ezt hívták ők játszónak. De mikor megszólalt a harang, úgy illett, hogy mindenki elhallgasson. Kati meg épp akkor kezdett rá:
Mindenki rosszallóan nézett rá, de legmorcosabban Zsiga. Csendben megszorította a lány csuklóját, és sokat ígérő pillantással odasúgta a fülébe: ihaj! A varázsszó segített. Kati szende képpel hallgatta a harangszót, még fehér margarétát is tűzött a hajába. Így sétáltak haza a faluba este, kéz a kézben, öröm volt rájuk nézni. Már azt is suttogták, hogy hamarosan meglesz a lakodalom. S hát kellett is, hogy meglegyen, mert a szőlő már elvirágzott, permetezni is muszáj volt; úgy lett volna rendjén, ha ősszel egy-pár, egy-gazdaként szüretelnek. Egy nyár eleji napon kimentek a szőlőbe, Zsiga vitte a permetezőgépet, Kati meg kosarában az elemózsiát. Mikor eljött az ebédidő, odakiáltotta a legényt a bogrács mellé, ő maga meg ugrálós jókedvvel guggolt a tűz mellett; hol megpiszkálta, hol meg fújta, maga se tudta, mért, de mintha minden szikra őt csiklandozta volna. S közben így dudorászott:
Zsiga ebben a pillanatban ért oda, és gyanútlanul azt találta mondani: – Rókabőr. Kati szeme megvillant, s csak úgy guggon ülve, rávágta: – Nem igaz, kutyabőr! Zsiga nem értette, hogy mért olyan fontos ez. Hát nem mindegy? S elnevette magát. De Kati annál jobban pörölt, már a parazsat csapkodta. – Ha nem mondod, hogy kutyabőr, nem eszel a kosaramból, itt rögtön kiburítom a bográcsot! S nagy szeleverdin mindjárt ledöntötte az ágasfát, a paprikás lé beleloccsant a tűzbe, és egyszerre büdös füstbe burkolta a leányt. Mikor kiemelkedett a füstből, Kati akkurát olyan volt, mint farsangkor, a haja is ugyanúgy csavarodott. Zsiga gyorsan rádörrent, mint máskor – de most nem volt foganatja az ihajnak. A lány csak hadarta a magáét, és csípőre tett kézzel rugdosta a tüzet. – Mondod-e, hogy kutyabőr? Másképp nem lesz ebéd! Balik Zsiga nem mondott semmit. Rendben elrakta a permetezőgépet, és döngő léptekkel elvonult. Kati meg ott maradt – keservesen egyedül. – Hát már ennyit se tesz meg nekem a rózsám?… – sírta. – Már ennyit se?… Jaj, én szerencsétlen életem… minek is botlottam bele… pedig nem tudok nélküle élni! Mit volt mit tenni, el kellett menni ahhoz a vénséges vénasszonyhoz, akinek efféle ügyekben tudománya volt. De hol lakik az? Pontosan ott, ahol senki se gondolta volna: a falu közepén, a papék mellett. Nappal igen jámbor volt ez a vénasszony, de éjszaka mindig megetetett egy fekete tyúkot. Ez a tyúk aztán addig karatyált az illetékes ablak alatt, míg meg nem értették odabent, hogy a vénasszonyhoz most bátran elmehetnek. Kati ugyanígy járt; a párnáját telesírta már, mikor egyszer csak figyelmes lett a karicsálásra. Rögtön felöltözött, és kiszökött az ablakon. – Né csak! – csodálkozott. – Egy tyúk okosított ki. S szó nélkül elindult a tyúk után. A paplak előtt kicsit megborzongott. – Juj, csak nem ide viszel engem? Nem éppen oda, hanem melléje. A vénasszony a kemencepadkán ült, és aszalt vadkörtéből fűzött, rengeteg hosszú olvasót morzsolt. Csak úgy mellékesen rápislantott a lányra. – Baj van, ugyi? – dödögte. – Baj… – lehelte a lány. – Összevesztem a rózsámmal, szeretnék kibékülni vele. Hogyan fogjak hozzá? Én még senkivel nem békültem… de most meghalok, ha nem békülhetek. Tanítson meg, öreganyám, hogy kell azt csinálni. A vénasszony ötölt-hatolt, mintha ebben mindenki segíthetne, csak ő nem. – Haj, haj, lányom – mondta –, én inkább csak összeveszíteni tudok, galambot a gerlicemadárral, embert az asszonnyal, lovat a szamárral… Hanem az én menyem, az ért a békítéshez. De hát az a füstben lakik. – Hol? – ijedt meg a lány. – A füstben. – No, akkor én sose találom meg… A vénasszony csendben pergette az olvasót. – Nem ám, ha én nem küldelek oda. Kati erre mindjárt könyörögni kezdett: ígért fűt-fát a vénasszonynak, csak mutassa meg, merre is menjen. Az meg hagyta, hogy rimánkodjék. Így telt az idő éjfélig, a lány arca már csurom harmat volt a könnytől. Akkor a vénasszony görnyedten fölállt, és kinyitotta a kéményajtót. – Ergye hát! – mondta. – De előbb a lábad dugd be, csak azután a fejed. A menyemet meg tiszteltetem, megmondhatod neki. Avval betaszította a lányt a lyukon, hogy hozzásegítse az elhatározáshoz. És máris kattant az ajtó retesze. Kati először szeppenten nézett körül – de aztán nagyot dobbant a szíve. A sötét kéménylyukban egy karszéket pillantott meg, s azon egy még vénségesebb vénasszony ült. „No lám csak, nem is kellett gyalogolni sokat” – s vigyázva közelebb hajolt, hogy megsimítsa a banyát. – Öreganyám… De alighogy kimondta, a banya elmállott, széjjelment, mint a köd. „Hát ez hová lett? – rémüldözött. – Hiszen a két szememmel láttam, hogy itt volt!” S hogy erőt gyűjtsön, pihegve leült a karszékre. De mihelyt ráült, már az se volt sehol, ő pedig egyszeribe lehuppant a pernyecsomóra. Ott meg olyan melege lett, hogy menten föl kellett ugornia. Igen ám, de ahogy felugrott, kiütötte a kéményt – és máris kint volt a feje a szép holdvilágos estében. Kati úgy érezte hirtelen, hogy ahol eddig járt, az csak tornáca volt a vénasszony házának, igazában most került be a kürtőbe: bármerre nézett, szikrák hunyorogtak fölötte, de azok között is volt egy legnagyobb – talán a banya jobbik szeme? És illendőségből ő is behunyta a fél szemét. Behunyta, fölnyitotta, behunyta, fölnyitotta… Így végképp szem elől veszítette a banyát; csak a csillagok maradtak vele meg a hold. Rettentő félelem szállta meg, ült a kémény csücskében, s szinte maga sem tudta, hogyan varázsolódott oda. Mi lesz, ha meglátják? Mit szólnak a papék? Mit szól majd Zsiga? S csak sírdogált, az eget meg a kihalt utcát nézte, de egyformán messze volt mind a kettő. „Bárcsak repülni tudnék!” – sóhajtotta; csak ahhoz még nem volt elég a tudománya. Ha ugyan valami meg nem tanítja rá… Aztán az is meglett. Hirtelen fölneszelt, hogy nem messze a háztól gyenge zaj közeledik. Mindjárt kinyújtózott jobban, hogy lásson is, halljon is – és íme, ezt látta: egy lány meg egy legény kéz a kézben mentek az úton, a legény csak hallgatott, és a lány folyton sugdosott neki valamit. Kati szerette volna tudni, hogy mit. Hiszen lelkem este1 volt, amikor minden jóra fordul – bár lehet, hogy azok is csak haragban voltak, mint ők Zsigával, és most békülnek kifele. De jó is volna hallani, hogy mit mond az a lány! Hátha azt kéne neki mondani… Végül addig nyújtózkodott a kéményből, míg azon kapta magát, hogy kint áll a ház előtt. A lány meg a legény éppen akkor értek oda – s a legény a behemót Zsiga volt! El lehet gondolni, hogy mit éreztek külön-külön. Kati majdnem szörnyethalt, olyan szép volt az idegen lány; Zsiga meg azt hitte Katiról, hogy boszorkány termett oda eléjük: a haja égnek állt, az arca fekete volt, a ruhája összevissza tépve… Nem is tudta nézni sokáig; rémülten elrohant az éjszakába, és az idegen lányt is elnyelte a sötétség. Így okkal csodálkozhatott Kati, hogy valaki mégis ott maradt vele. De kicsoda? Ki ez a rettenetes csúfság? Csak nem az a vénasszony, akit ő a füstben keresett? S kétségbeesetten a banya felé kapott, hogy megragadja, és el ne eressze addig, míg szóra nem bírja valahogy – de az csak táncolt, ugrált előtte, mint az árnyék, se el nem futott, se közelebb nem jött, nem tudta megfogni. Valahányszor rávetette magát, a banya is mindig tovább szökött, és ott trappogott az orra előtt. Így rohantak végig a falun, a holdsütötte utcán, ki a mezőre, a mezőről egy másik rétre, hajnalig egyfolytában rohantak, percnyi szünet nélkül. Gyilkos hajsza volt. Napkeltére elérkeztek egy tóhoz. Kati megkívánta, hogy igyon egy csepp vizet, annyira eltikkadt; de úgy látszik, a banya is, mert az is arra tartott. „Annál jobb – gondolta a lány –, ott majd elcsípem a réklijét.” És reszkető lábakkal megállt a parton. A vízből rávigyorgott a banya. Oda azonban már nem merte követni. Megszólította: – Mit csináljak… – suttogta lihegve – mit csináljak, öreganyám, hogy a rózsám megbékéljen velem? De hiába könyörgött, a vízbeli arc meg se mukkant, csak az ezernyi ránc tekergőzött az arcán, a kendője libegett. Iszonyú volt. S akkor váratlanul egyéb csuda is történt. Hirtelen egy erős markú legény lopódzott oda Kati mögé, megragadta a derekát, és belelökte a tóba. Az volt a szerencse, hogy nem volt mély a tó. A lány prüsszögve fölegyenesedett, göndör haján ezüstösen hunyorogtak a vízcseppek, két orcája egyszerre piros meg fehér lett, mint két teli gyümölcs. S míg ott állt térdig vízben, és sütötte a nap, csak egyre gyönyörűbb lett. Már a banyáról is megfeledkezett. Csupán az furdalta, hogy ki tette vele ezt a tréfát. Csak nem az a legény, aki ott hevert egy vízmosta ficfa alatt, és jóízűen aludt? Pedig csak az lehetett, más nem volt a közelben. S csendben odasurrant – de rögtön el is sikkantotta magát. – Uramisten… – és szája elé kapta a kezét. Aztán egy zöld faággal birizgálni kezdte a legény arcát meg pilláját. A legény egyszer csak fölébredt, és nagyon úgy tett, mint aki csodálkozik. – Kati…! – kiáltott fel. Merthogy Balik Zsiga volt. – Hát megvagy… hát itt vagy? – szorongatta a lány kezét. – Hát nem mentél el a füstben lakó vénasszonyhoz? És két nagy csókot cuppantott a lány arcára. Az meg hagyta, hadd örülje ki magát a legény – de aztán majd ő is elmond ám mindent! Legelőbb is azt a másik leányt, akivel kéz a kézben látta sétálni, ott a papék előtt… – Zsiga – nézett rá reménykedve –, hogy tehettél ilyet? Ugye nem volt igaz? A legény jámbor tudatlansággal rázta meg a fejét. – Ha én azt tudnám, hogy mi volt igaz, mi nem, akkor Balik Zsigának hívnának. De mondok én valamit, galambom. Tudjuk, amit tudunk – aztán nem lesz nálunk boldogabb a földön. Csak az ne támadjon föl soha, aki máma ebbe a tóba belefulladt. Mit szólhatott erre a lány? Elpirult és hallgatott. Még délben is ott üldögéltek a ficfa alatt, s nevetve sugdostak egymásnak. Már sokan jártak arrafelé, de mivel mindenki látta, hogy kibékültek, senki se szólt semmit. |