A vaddisznó, aki hajnalcsillag volt

Hol volt, hol nem, az Óperenciás-tengeren is túl, de még az Üveghegyen is túl, volt egy nagy erdő, az erdőben egy nagy tó, s ebben a tóban temérdek sulyom. Ezt a sok sulymot senki emberfia nem ette, mégis mindig elfogyott őszre. Pedig volt a tó közelében egy csőszház is, abban lakott, hol meg nem lakott a csősz, aki az erdőre meg a vadakra vigyázott; de a sulyom felől ő sem tudott semmit.

Történt egyszer, hogy a király ott vadászott ebben az erdőben. Vad bőviben volt, szarvas, róka, vaddisznó – még medve is akadt; így hát jól felkészültek a vadászok.

Legelőbb azt beszélték meg apróra, hogy mint is legyen a vadászat. A király kikötötte, hogy őt senki ne kísérje; a maga szemével akarja meglátni, maga kezével lelőni, ha valami szép vad elébe fut. Mindenki járja a maga útját, aztán estére kürtölnek majd, s akkor mindenki eldicsekedhet a szerencséjével.

Ezen aztán váltig csodálkoztak az udvari emberek. Ki hallott már olyat, hogy a király álló nap egyedül járja az erdőt? Ki ad neki egy ital vizet? Ki ad enni, ha megéhezik? Ki viszi utána a teméntelen puskagolyót? Aztán meg el is tévedhet – s majd ott maradnak árván, király nélkül. Nem, ezt nem lehet megengedni.

Ezért a legfiatalabb vadász, Vencel odasomfordált a királyhoz, és azt mondta szép lassan:

– Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom, de én bizony magadra nem hagylak. Veled megyek, és ígérem, hogy még egy sánta szarkát sem lövök, csak ott leszek melletted.

A király először elkergette a legényt, de az nem tágított, egyre csak ott sündörgött körülötte. Végre is mit volt mit tenni, ráhagyta, és odaadta neki az aranyos tarisznyáját. Vitte a kis vadász boldogan, még az ágakat is elhajlította a király útjából. Mentek a fák közt erre-arra, s közben figyelmesen hallgatóztak, honnan jön a vad.

De nem jött sehonnan, mintha mind a föld alá bújt volna. Csak jó sokára, alkonyattájt vette észre a legény, hogy nem messze tőlük egy vaddisznó csörtet, és maga előtt tol egy taligát.

– No, ez aztán furcsa szerzet! – állt el a lélegzete, s megbökte a királyt. De azt nem kellett bökni, az már azt is észrevette, hogy a taligában egy gyönyörű kislány ül, öklöcskéjére hajtja a fejét, s a haja olyan, mint a göndör arany.

– Ilyen furcsát se láttam még! – ámuldozott a király, s vigyázva mindketten a vaddisznó után lopakodtak.

Az pedig egyenesen a sulymos tó felé igyekezett. A partjánál megállt, a taligát földre eresztette, és máris indult neki a víznek, hogy belegázoljon.

A király alig bírt magával. Rögtön kigondolta, hogy elkéri, megszerzi valahogy a gyönyörű csöppséget, és elviszi haza a palotába, a feleségének úgysincs gyermeke.

Azzal előlépett a fák közül, és odaszólt a legénynek:

– Eredj, kérdezd meg tőle, mit akar ezzel a kislánnyal!

A vaddisznó nem ijedt meg tőlük, sőt inkább úgy látszott, hogy kereste is őket. A legény kérdésére nem válaszolt semmit, de amikor látta, hogy a király nem tudja levenni a szemét a kislányról, megszólalt szép emberi hangon:

– No, királyom, nem mondok én semmit, hanem itt hagyom ezt a kislányt, és rád bízom. Ha eljön az ideje, úgyis sok örömöd lesz benne.

S mint aki jól végezte dolgát, besétált a vízbe, és eszegetni kezdte a sulymot. A kislány kacagása meg úgy csengett, mintha muzsikáltak volna valahol.

Hát boldog volt a király, nem gondolt már a vadászatra, semmire, csak azt várta, hogy mielőbb a palotában legyen. De előbb még visszafordult a vaddisznóhoz.

– Azt mondd meg legalább, kié ez a szép gyermek.

A vaddisznó kiemelte fejét a vízből, és úgy mondta nagy csámcsogva:

– Majd megtudod, ha sokáig élsz.

És vígan falatozott tovább.

A királyt fúrta kíváncsiság – de ha már így van, így van, az a fontos, hogy a kislány az övé ezentúl, akárkié volt is. S nagy boldogan ölébe kapta a gyermeket, aki mindjárt úgy simult hozzá, mint egyik hajszál a másikhoz.

De halljatok csudát, mikor kiemelte a taligából a gyermeket, egyszerre olyan ragyogás lett a szürkülő erdőben, hogy a fa meg a fű szinte szikrázott körülöttük. A taliga tele volt mindenféle gyönggyel, drágakővel!

A vadásznak is káprázott a szeme, a királynak is. Ugyan kié lehet ez a rengeteg kincs ebben az egyszerű taligában? Csak visszamentek a tóhoz, és megkérdezték a vaddisznót, ugyan kié ez a sok kincs a taligában.

– Kié, kié! Hát azé, aki felneveli az Erdőnleltet!

Csak ennyit mondott, szóval se többet.

Így hát nem volt mit várjanak, elindultak haza, a király az ölében vitte a kislányt, a legény meg a taligát tolta utánuk.

Mikor hazaértek a palotába, a király rögtön hívatta a felesége szolgálóját, és karjára adta a gyermeket.

– Vidd be a királynénak, s mondd meg, hogy ezt hoztam néki ajándékba!

Bezzeg nem örült a királyné az ajándéknak! Toporzékolva rohant a király elé.

– Mit gondol felőlem kigyelmed? – kiáltotta. – Hogy bárki porontyát magamhoz veszem? Csak vigye vissza oda, ahol eddig volt a lány. Én a szeretetem megtartom a magam gyermekének, nem pazarolom el senki fiára, lányára.

S úgy elrohant, hogy minden ajtót becsapott maga mögött.

Bizony, szívtelen volt ez a királyné, nem tudta, mit csinál. Annyira nem tudta, hogy még bajt is zúdított magára! Ettől kezdve a nap nem sütött be többé a szobájába, s ha ment az úton, a kertben, akkor is mindjárt árnyék lopakodott oda, ahol ő járt – de a makacsságából mégsem engedett.

A király azonban nem veszítette el a türelmét. Gondolta, egyszer majd másképp lesz. S csakugyan, még egy év sem múlt el, fia született a királynénak, szép, derék fiú, s ahová a bölcsőjét rakták, egy kicsi napsugár mindig odasütött – ennek örült legjobban a királyné. És a király is boldog volt, mert reménykedett, hogy talán most fölenged a felesége dacossága, s végre a kis Erdőnleltet is szívükre ölelhetik.

De korai volt az öröm, a királyné hallani sem akart a dologról.

Mit tehetett a király, magához hívatta a fiatal vadászt, aki vele volt az erdőn, és tudott mindent.

– Hallod-e, Vencel fiam – mondta –, a feleségem nem tudja, mit csinál, de én nem tehetek ellene semmit. És a kis Erdőnleltet sem tudom hova rejteni már. Arra kérlek hát, neveld fel, mintha igazában királykisasszony volna. Minden drágaságot, amit a talicskában találsz, vigyél magaddal, s éljetek boldogan, bőségben. Aztán majd elválik egyszer, hogy kinek a gyereke Erdőnlelt, s miért ilyen gyönyörű.

Így történt, hogy a kis Erdőnlelt a vadászéknál nevelkedett fel. A vadász szép kastélyt építtetett, s úgy tartotta a kislányt, mintha királykisasszony volna. Az idő meg telt, évre év rakódott.

A palotában a fiúcska cseperedett legénnyé, a kastélyban meg a hajdani Erdőnlelt világszép leányzóvá. Most már sok öröme telt a királynak mindkettőben. A fiú bátor volt és mégis szelíd, s nagyon szerette az apját; a kislány meg, valahányszor a király meglátogatta, mindig dalolt, táncolt neki, s ha elbúcsúztak, most is úgy simult hozzá, mint egyik hajszál a másikhoz.

Persze a királyné minderről semmit se tudott. És sokáig a fiú se. De egyszer mégis azt találta kérni az apjától, hogy vigye el őt is a vadászékhoz. A király megörült a fia kívánságának – s szép titokban még aznap ellovagoltak.

Micsoda öröm volt, mikor a két fiatal megpillantotta egymást! Úgy beszéltek meg mosolyogtak rögtön, hogy nézni is boldogság volt. Estig se fogytak ki a szóból, mintha csak ők ketten lettek volna a világon.

Mikor mentek hazafelé, a királyfi nagy hallgatás után így szólt az apjához:

– Édesapám, köszönöm, hogy elhozott ide engem. Erdőnlelt énrám várt, én meg őrá, egy a mi szívünk gyökere-ága. Mától kezdve mindennap kijövök ide hozzá, s ha édesapámék is megengedik, feleségül veszem őt!

A király elmosolyodott, de azért a fejét is csóválgatta.

– Jól van, édes fiam, én nem bánom, én szívem szerint kívánom, de mi lesz, ha édesanyád nem nyugszik bele?

A kis királyfinak elkomorodott az arca.

– Akkor bizony nem látnak engem többé édesapámék, úgy elbujdosom, hogy csak a szél hoz majd hírt rólam, ha elpusztulok…

Hát nagyon elbúsulta magát a király, s mihelyt megérkeztek, mindent elmesélt a feleségének.

A királyné pedig reszketni kezdett egyszerre. Rikácsolt és csapkodott, s mérgében mindent összetört, ami a keze ügyébe akadt. Vagy fél napig tombolt, akkor eltökélten azt mondta:

– Márpedig Erdőnlelt nem lesz az én fiam felesége. Elég király van a szomszédban, mindegyik szívesen látná a mi fiunkat, s megosztaná vele a trónját. A menyasszonyt majd én választom ki!

És mondta, mondta a királyné a magáét… – de a király se hagyta. Utoljára pedig csendben megkérdezte: mi lesz, ha világgá megy a fiuk, és soha nem látják többé?

Erre végképp megrémült a királyné, mert ezt nem tudta volna elviselni, úgy szerette a fiát. Hangja is csillapodni kezdett, és végül mindenbe beleegyezett.

– Legyen hát úgy, ahogy a fiam akarja… – zokogta – csak ő legyen boldog.

S mikor a fiú bement hozzá, hogy megköszönje a jóságát, már mosolygott is halványan. S akkor egyszerre besütött a nap az ablakon, és nagy fényességgel egy galamb repült a szobába, aki nem volt más, mint maga a Napkirályné, s burukkolva így szólt:

– Gőgös királyné voltál, de megjavultál, hát felejtsük el, ami rossz volt. S most már én is elmondhatom, amit eddig senki se tudott. A kis Erdőnlelt az én uram, a Napkirály leánya, akit elátkozott a Felhőkirály, mert szebb volt az ő lányánál. És a sok drágakő, amit a talicskában találtatok, csupa égi csillag, amit én hullattam oda.

Ennyit szólt a galamb, aztán elrepült. De ott maradt a boldogság a palotában, amit oly soká nélkülöztek. S a királyné mindjárt útra kelt a fiával, hogy meglátogassák a menyasszonyt.

A kis királylány már kint várta őket a kastély kapujában. Tüstént leereszkedett a királyné elé, és megcsókolta ruhája szegélyét. Most már a királyné is nagyon megszerette a lányt, és szánta-bánta, hogy korábban olyan rossz volt hozzá.

Így aztán a lakodalommal se vártak sokat. Megesküdtek, és odaköltöztek a palotába. Több kincsük-gazdagságuk volt, mint az öreg királynak; a talicska sose fogyott ki, a Napkirályné gondoskodott róla, hogy mindig legyen benne drágakő.

Mikor a lakodalom elmúlt, s már minden fáradtságot kialudtak, a kis királyné megkérte az urát, hogy vinné el ahhoz a tóhoz, ahol az édesapjuk, az öreg király hajdan találta őt. A fiatal király boldogan beleegyezett, de maguk mellé vették az öreg Vencel vadászt is, aki jól ismerte az erdő minden zegét-zugát.

Alig értek a csőszházhoz, Vencel csudálkozva látta, hogy a tó nincsen sehol. De hát hova lett? Hiszen mindig ott volt, el csak nem lophatták. És megkérdezte az öreg csőszt:

– Hová lett innen a tó, amelyikben mindig sulyom termett?

A csősz rábólintott.

– Most vagy három hete úgy megsütötte a nap, hogy menten kiszáradt. Azóta nincsen.

– És a vaddisznók… azok hova lettek? – kérdezte Vencel.

– Azok – dörmögte a csősz – elmentek makkolni az erdőbe, csak a legöregebb maradt itt a ház véginél, annak már makk se kell.

– No, mi azt az öreg kocát megnézzük – mondta a vadász, s mind a hárman elindultak a kis ház végéhez. Váltig mondta a csősz, hogy nem érdemes, nincs azon mit nézni, már csak döglődik szegény – de ők annál kíváncsibbak lettek. A kis királyné még egy csupor tejet is kért a csősztől, és úgy sietett az ura után.

Mikor odaértek, látják, hogy egy nagy, tüskés szőrű vaddisznó fekszik a fűben, a hátát a napnak veti, és már alig szuszog. A kis királyné rögtön odatérdelt a koca mellé, és ölelte, csókolta. Az meg felugrott, és olyan röfögést csapott, hogy a fák meginogtak a nagy hangtól.

– Hát megismertél? – mondta aztán emberi szóval, s szinte sírt az örömtől, hogy a kis királyné nem felejtette el az ő régi dajkáját.

Mert ez a vaddisznó – és ezt se árt, ha tudjuk – nem volt mindig vaddisznó, hanem őt is a Felhőkirály átkozta el. Ő volt a hajnalcsillag az égen, ő volt a dajkája a Napkirály lányának. S most, hogy megérezte, hogy nem halt ki a hála Erdőnlelt szívéből, egyszeriben fölmelegedett, és elmúlt az átok is: a vastag bőr lehullt róla, és újra hajnalcsillag lett. Ott a szemük előtt felröppent a magasba, és azóta is fent ragyog.

Legszívesebben akkor néz be a palota ablakán, mikor a fiatal királyné a bölcsőt ringatja, vagy az öreg királyné a kis unokáját altatgatja.

Eddig volt, mese volt, aki hallgatta, azé volt.