Az égig érő fa

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy király, s annak egy gyönyörű felesége meg egy gyönyörű kislánya. Még alig apródesztendős volt ez a lány, mikor az édesanyja egy nap váratlanul megbetegedett, s meghalt. Búsult a király nagyon, nem evett, nem aludt, mind csak a feleségét siratta. A kislány meg vigasztalta.

– Ne sírj, édesapám, hiszen te is tudod, hogy nem egyszerre születtünk, így hát nem is egyszerre halunk meg. De hogy lássad, milyen lányod vagyok, inkább én se megyek férjhez, nem hagylak el a szomorúságodban.

Ezt mondta egyik nap a lány – s lám, mi történt másnap!

Éppen kint sétált a palota virágoskertjében, aminek a közepében egy akkora fa állott, hogy szinte az eget érte. S körbe mindenféle, ezernyi ritka virág illatozott. Itt sétált a kislány, s egyre csak gondolkodott: „Istenem, miért is mennék én férjhez? Hát találok én olyan szép kertet bárhol is, mint az édesapámé?”

De alighogy ezt gondolta, egyszerre szél indult, de olyan, hogy az óriási fát majdnem kidöntötte. Őt magát meg fölkapta a levegőbe, s a lombok közé pottyantotta. És senki nem látta, hová tűnt a lány.

Az édesapja meg csak várta otthon a palotában, de se délben nem került elő, se este. Küldte a szakácsnőt a kislány után, de az se találta. Fölkutatták minden zugát a virágoskertnek – hiába. Katonaságot parancsolt ki a városba, hogy utcáról utcára keressék – az is hiába. Szegény király végül már nem tudott okosabbat kitalálni, kihirdette, hogy a lánya elveszett, s aki tud felőle, azonnal jelentse.

De senki nem tudott semmit, még a legbölcsebb tanácsadói sem.

Míg aztán egy nap maga a király látott egy olyan csudálatos álmot, hogy rögtön felébredt tőle. Álmában ugyanis hatalmas szél kerekedett, a szél felkapott a kertjéből egy gyönyörű nyíló virágot, és az óriás fa tetejére pottyantotta. A király pedig mindjárt tudta, hogy ez a gyönyörű virág nem lehet más, csak az ő elveszett kislánya. S ki is hirdettette másnap, hogy ha kerül olyan vitéz, aki lehozza a lányát a fa tetejéről, nemcsak a fele királyságát kapja meg, de a lányát is annak adja feleségül.

Bizony, amikor ezt meghirdették, jöttek egyre-másra a királyfiak, hercegek, bárók, olyan sudár, daliás legények, mint a szép szál gyújtott gyertya. Reggeltől estig adták egymásnak a kilincset, jelentkeztek, fogadkoztak, hogy majd ők lehozzák a leányt.

Csak éppen olyan legény nem akadt, aki fel tudott volna menni a fára. Valameddig ugyan feljutott mindegyik, de előbb vagy utóbb mind visszapottyantak, s kinek a karja törött el, kinek a lába.

A király meg sírt, búsult – ez volt minden, amit tenni tudott.

Volt azonban a királynak egy kanászfiúcskája, aki a disznókat legeltette. Lehetett úgy tizenöt-tizenhat éves. Jánoskának hívták. Hát amint egy nap kiment az erdőre a disznókkal, s rátámaszkodott szomorúan a botjára – merthogy ő is sajnálta nagyon a szegény királykisasszonyt –, egyszer csak odament hozzá az egyik kismalac, és így szólt:

– Ne búsulj, Jánoska, ami nem sikerült senkinek, neked majd sikerül: te hozod le a fáról az elveszett királykisasszonyt.

Jánoska azt hitte először, hogy a füle tréfál vele.

– Mit beszélsz, te kismalac? Még hogy én hoznám le?!

– Bizony te – folytatta a kismalac. – Csak mindent tégy úgy, ahogy mondom. Menj fel a palotába, jelentkezz a királynál, de mielőtt útnak indulnál, mondjad ezt neki: „Felséges királyom, én lehozom a királykisasszonyt, de előbb vágasd le a bihaltehenet, a bőréből csináltass nekem hét pár bocskort, hét rend ruhát, s mire azok elszakadnak, akkorra én is visszajövök a királykisasszonnyal!”

– De ez még mind semmi, Jánoska – folytatta a kismalac. – Hanem amit most mondok, azt vésd az eszedbe. Amikor felérsz az óriás fa derekáig, elérsz egy vékony ágat, de olyan hosszú az az ág, mint a másfél világ hossza, s neked azon a vékony ágon kell végigcsúsznod, másképp soha nem érsz fel a fa tetejére. Mikor aztán végigcsúsztál ezen a vékony ágon, akkora leveleket találsz majd ott, hogy mindegyiken elférne egy-egy ország. S ha már ott vagy, egyéb dolgod nincs is, mint megkeresni azt az óriás levelet, amelyikre a forgószél a királykisasszonyt odapottyantotta.

Így szólt a kismalac, s a következő pillanatban már vissza is futott a többi malac közé, mintha ott se lett volna.

Jánoska meg egy nagyot rikkantott – és még aznap este jelentkezett a királynál. Megállt előtte, mélyen meghajolt, utána meg büszkén kihúzta magát.

– Felséges királyom, ha megengeded, én lehozom néked az elveszett királykisasszonyt!

A király, mióta a felesége meghalt, egyszer se nevetett még. De most elnevette magát.

– Mi jutott eszedbe, Jánoska! Éppen te? Mikor annyi daliás vitéz hiába tett próbát?

S csak nevetett újra – de Jánoska nem hagyta magát.

– Az az én gondom, király uram – mondta –, hogy mit hogyan csinálok. Tőled csak azt kérem, hogy vágasd le a bihaltehenet, csináltass nekem a bőréből hét pár bocskort, hét rend ruhát, s mire azok elszakadnak, én is újra itt leszek meg a királykisasszony is.

A király hitte is, nem is – de engedett. Levágatta a bihaltehenet, megcsináltatta a bocskorokat, ruhákat, s még útravalót is csomagolt Jánoskának, ő maga személyesen.

És Jánoska útnak indult.

A nagy csudára annyian gyűltek össze a kertben, mintha legalábbis égi jelenségre vártak volna. De csak Jánoskára vártak, aki késett egy kicsit, mert a kisbaltáját kereste otthon, anélkül pedig el nem indult volna semmi kincsért! Mikor aztán meglett a balta is, búcsút mondott a világnak – belevágta a baltáját a fába, utánakúszott, megint feljebb vágta a baltát, megint utánakúszott… S így haladt fölfelé, míg el nem tűnt a sok udvari népség szeme elől. Bizony, hosszú út volt, míg a fa derekát elérte, de még hosszabb, míg a fa derekán is sikerült túlkapaszkodnia. Ám ő csak vágta a kisbaltáját mind följebb, mind följebb, elmúlt egy nap, kettő, éjszaka lett, nappal – és még mindig nem látott semmi levelet.

Hanem egy nap aztán, mikor éppen kelt fel a nap, megpillantotta azt a keskeny ágat, amiről a kismalac beszélt neki. Bizony, olyan keskeny volt az, hogy csak hasmánt tudott reácsúszni, de úgy is lelógott a karja, lába.

„Mindegy! – gondolta magában. – Eddig úgy másztam, mint a mókus, most majd úgy csúszok, mint a kígyó.”

S tovább is indult rögtön, éppen csak falatozott egy kicsit.

Három nap, három éjszaka kúszott előre a keskeny ágon, míg végre megpillantotta az első levelet. Olyan óriási levél volt, hogy szinte az eget betakarta. S akkor Jánoska hirtelen talpra állt, behunyta a szemét, és így kiáltott:

– Szervusz, világ! – s ráugrott a levélre, mint egy béka.

Mikor utána felnyitotta a szemét, majdnem elállt a lélegzete.

– Hát itt is olyan világ van, mint odahaza? – kiáltotta.

S nem győzött csodálkozni. Olyan városok voltak odafent is, mint idelent, s még a szántóföldek is ugyanolyanok voltak. Csak éppen sehol nem látott egy teremtett lelket sem…

„Na – gondolta Jánoska –, ha ezen az óriási levélen nem találom meg a királykisasszonyt, ugorhatok a másik levélre! S ki tudja, nem éppen a százegyedik levélre vitte-e a szél a kislányt! Akkor pedig a szakállam is fehér lesz, mire odaérek… ”

Így ijesztgette-rémítgette magát, s közben járta az üres utcákat, nézte az üres palotákat, a csukott ablakokat – mikor hirtelen hangot hallott a magasból:

– Hol jársz te, Jánoska?

Ezt kérdezte a hang, ő meg gyorsan fölkapta a fejét. S kit látott meg az egyik palota hetedik emeletén, a hetedik ablakban?

A királykisasszonyt!

– Éppen téged kereslek! – kiáltott fel hozzá, s örömében rikkantott egy nagyot.

De a királykisasszony ijedten pisszet intett neki:

– Csöndesen, te, nehogy meghallja az uram, mert akkor mindkettőnknek jaj! A nagyajtó mellett van a kisajtó, ott gyere fel, de halkan!

Jánoska megkereste a kisajtót, s lopva felsietett a hetedik emeletre. És suttogva elmondta, hogy mi járatban van.

– Jaj, Jánoska! – mondta a királykisasszony. – Tudod te, hogy az én uram a huszonnégy fejű sárkány, s ha megtudja, mért jöttél, te se látod meg soha a lenti világot? Most ugyan éppen nincs itthon, de mi lesz, ha hazajön?

Így sopánkodott, de azért boldog is volt nagyon a királykisasszony, hogy végre valaki emberforma emberrel beszélhet, méghozzá olyannal, aki az édesapjáról is hírt hoz… S mindjárt enni-inni adott a bátor legénykének.

Aztán így szólt:

– Jól figyelj rám, Jánoska. Én most elbújtatlak téged egy teknő alá. Ott maradsz mindaddig, amíg elő nem hívlak. De nehogy mocorogni, tüsszenteni próbálj ott a teknő alatt!

– Jó, nem mocorgok, nem tüsszentek – ígérte Jánoska, s bebújt a teknő alá.

Éppen jókor, mert már közeledett is a sárkány. Még ugyan csak hétmérföldnyire volt, de a buzogányát úgy előrehajította, hogy azonnal kétfelé nyílt a palota nagykapuja.

S még hetet se lehetett számolni, már meg is érkezett, és rontott föl a hetedik emeletre.

– Miféle idegen szag van itt? – bömbölte. – Ki járt itt? Ki van itt? Már útközben csavarta az orrom ez az idegen szag!

– Jaj – mondta a királykisasszony –, ne haragudj énrám, odalentről feljött utánam az én kedves kis kanászom, de egyedül csak azért jött, hogy engem itt szolgáljon tovább.

A sárkány fújtatott egy kicsit még, aztán nagy kegyesen megenyhült.

– Hol van az a legény? Add elő!

– Én előadom – mondta a királykisasszony –, de ígérd meg, hogy nem bántod, mert egyedül csak azért jött, hogy a szolgálatomra legyen.

A sárkány dörmögött, mint a mozsár, de ez csak azt jelentette, hogy jól van.

A királykisasszony meg előbújtatta Jánoskát a teknő alól. A kis kanász odaállt a sárkány elé, de mire egyet is gondolhatott volna, már a sárkány hatalmas, karmos markában volt, s egyik markából a másikba dobigálta a sárkány, végig mind a huszonnégybe – aztán újra odarakta maga elé, a földre.

– Nahát, ha azért jöttél ide, hogy szolgáld a királynődet, nem bánom, maradj. Most pedig ülj le, és egyél velem – mondta a sárkány.

És ettek. Nem éppen parazsat, de olyan rengeteg kását, hogy Jánoska alig tudott felkelni utána.

S akkor kimentek együtt az istállóba, a sárkány megmutatta a lovait, marháit, s elmagyarázta, hogyan kell etetni, gondozni őket.

Hanem volt a többi ló között – az istálló szögletében, hátul – egy csikó, de ez a csikó olyan sovány volt, hogy csak feküdni tudott, felállni nem, a nagy erőtlenségtől. A többi ló meg olyan kövér volt, hogy a hasuk az almot érte.

S akkor azt mondta a sárkány:

– Valamennyi marhát, lovat etesd, itasd, pucoljad, de ezt az egy csikót, amelyik itt fekszik, ezt nem kell soha pucolnod, és enni sem azt adsz neki, mint a többieknek, hanem amikor szénát kér, zabot, amikor zabot kér, vizet adsz, de sohasem azt, amit ő akar.

Azzal otthagyta a legénykét az istállóban, és visszament a palotába. Jánoska meg mindent úgy csinált, ahogy a sárkány parancsolta. Azt gondolta, jobb előbb megnyerni a sárkány bizalmát, és csak azután próbát tenni a szökéssel.

Egy napon a sárkány elment vadászni. Jánoska meg éppen etetett az istállóban, és megállt a csont-bőr csikó mellett.

– Ó, te szegény csikó! – sóhajtott fel. – De szívesen adnék neked azt, amit te kívánsz… De láthatod, az én szolgálatom se könnyű.

Megszólalt erre a csikó:

– Látom, jó szíved van, Jánoska. S nekem ennyi elég. Ha meghallgatsz, segítek rajtad.

– Beszélj, beszélj, csikó! – mondta Jánoska izgatottan, és odakucorodott melléje.

A csikó meg folytatta:

– Eredj a királykisasszonyhoz, és kérd meg, hogy valahogy tudja ki a sárkány urától – édes beszéddel, okossággal –, hogy hol s miben tartja az erejét. Aztán gyere vissza hozzám, s mindent mondj el nekem.

Úgy is lett. Jánoska beszélt a királykisasszonnyal, az meg megígérte, hogy megpróbálja a lehetetlent.

Egyszer, amikor megint vadászatból jött haza a sárkány, olyan bőséges, finom vacsorát adott neki, amilyet csak akkor főz az asszony, ha nagyon szereti az urát. S vacsora után kedveskedve beszélni kezdett hozzá:

– Te csak mindig vadászni jársz. Pedig úgy kívánnám, hogy egy nap itthon ülj velem.

– Aztán miért? Csak nem félsz egyedül?

– Félni nem félek – mondta a királykisasszony –, de szeretnék egyszer kérdezni tőled valamit.

– No rajta, halljam! – morzsolta a szót a sárkány. – Most jót vacsoráztam, most kérdezhetsz akármit.

A királykisasszony nagy lélegzetet vett, aztán kinyögte:

– Azt szeretném tudni, hogy hol tartod az erődet?

Huj, micsodát bömbölt erre a sárkány! Az egész palota beléreszketett.

– Az én erőm? Azt senki se tudhatja! Még te sem! Hallod?

A királykisasszony meg úgy tett, mint akit a szíve mélyéig megsértettek.

– Akkor nem is szeretsz te engem igazán – mondta. – Úgy látszik, csak a főztömet szereted…

No de erre a sárkány is kénytelen volt megenyhülni. Féltette nagyon a finom ebédeket, vacsorákat, amiket a királykisasszony kénytelen-kelletlen főzött neki – inkább azt mondta hát:

– Jól van, elárulom, de csak az egyvilágon neked, senki másnak. Ott van az én erőm kint az erdőn, ahol az ezüstmedve él, amelyik minden délben az ezüstpatakhoz jár vizet inni. Azt a medvét ha valaki meglőné, s a fejét kettéhasítaná, abból kiugrana egy vaddisznó; ha ezt a vaddisznót valaki lelőné, s a fejét kettéhasítaná, abból kiugrana egy nyúl; ha ezt a nyulat valaki lelőné, s a fejét kettéhasítaná, abból kiugrana egy skatulya; ha ezt a skatulyát valaki két kővel összetörné, találna benne kilenc darazsat – s hát, ha tudni akarod, ebben a kilenc darázsban van az én erőm! Ha valaki ezeket elpusztítaná, annyi erőm se maradna, mint egy beteg légynek.

Így szólt a sárkány, s mindjárt nyúlt is a kancsó után, hogy egy hatalmasat igyon. Aztán a királykisasszonynak nyújtotta a kancsót.

– Gyerünk! Most igyunk a te egészségedre!

A királykisasszony azonban csak úgy csinált, mintha inna: a bort titokban a földre öntötte. A sárkány meg újabb kancsót hozott elő, és újra ivott.

– Most kire igyunk? – kérdezte rettenetes hangon.

– Hát a Jánoska egészségére!

– Legyen! – bömbölte a sárkány, s ivott.

Aztán megint a királykisasszonyt kínálta, majd újra maga kezdett el vedelni.

– És most… most kire igyunk? – kérdezte.

– Arra, hogy minden úgy sikerüljön, ahogy a legjobban szeretnénk! – felelte a királykisasszony.

S a sárkány az utolsó cseppig kiitta a bort. Kiitta, de aztán el is dőlt rögtön, mint egy darab fa. S úgy horkolt, hogy a szélkakasok azt hitték kint a háztetőn, megjött a vihar.

De csak Jánoska érkezett meg rohanva az istállóból. A királykisasszony meg nyomban elmondta neki, amit a sárkánytól hallott. Több se kellett Jánoskának, szaladt vissza a csikóhoz, s rendre elmondta az ezüstmedvét, a vaddisznót, a nyulat, a skatulyát meg a darazsakat.

Mire a csikó fölkapta a fejét.

– No, Jánoska – mondta –, most aztán eredj, csinálj tüzet egy öl fából, várd meg, amíg parazsára ég, s akkor hozz ide nekem három lapáttal belőle.

Jánoska pedig ugrott s engedelmeskedett. Tüzet csinált, és vitte a parazsat. A csikó meg felnyalta mindet egy szempillantás alatt, és rúgkapálva felpattant fektéből.

– Eredj, nyisd ki az istálló ajtaját! – nyerítette.

S Jánoska úgy tett.

A csikó kiszáguldott az istállóajtón, felnyalta az öt fa maradék parazsát, és azonmód aranyszőrű paripa lett belőle, még egy ötödik lába is odatermett hirtelen a négy másik mellé.

– Most pedig eredj a pincébe – mondta –, tudod, hol a kulcs. Találsz lent egy aranynyerget, egy rend aranyruhát, öltözz fel hamar, hozd fel a nyerget, tedd a hátamra, de ott ne felejtsd az aranykardot, ami a falon lóg, kösd a derekadra azt is!

Jánoska szót se szólt, rohant, vette az aranyruhát, belebújt, a kardot felkötötte, a nyerget a csikó hátára dobta – s már repültek is, mint a villám, neki a sárkány erdejének, az ezüstpatak partjára.

S ott azt mondta a csikó:

– Ne félj, Jánoska, semmit! Amíg én itt vagyok, addig ketten vagyunk, a medve meg csak egyedül van!

Bár ugyan a medve akkor még sehol se volt, mert még nem jött el a dél. De délben aztán cammogva előtűnt a sűrűből az iszonyú hatalmas állat. Jánoska sóhajtott egy nagyot, csettintett a csikónak, s az, mint a nyíl, odavágtatott a medve mellé, s úgy megrúgta az ötödik lábával, hogy az ezüstmedve menten lebukott a földre. Jánoska meg kettéhasította a fejét. S csakugyan – egy vaddisznó ugrott ki belőle! De az is csak úgy járt, mint a medve, a csikó megrúgta az ötödik lábával, s Jánoska annak a fejét is kettéhasította. S akkor meg előugrott a nyúl. Szaladt volna az is, de hiába: utolérte a csikó lába, utolérte a kard… S a nyúl fejéből kiesett a skatulya. Jánoska meg fogta a két követ, amit az iszákjában magával hozott, s úgy agyonzúzta a skatulyát, hogy csak egy kupac foszladék maradt belőle, semmi más. És ez lett a sorsa a kilenc darázsnak is.

Miután mindezt elvégezték, hazaszáguldottak a palotába.

S mit látnak!

A sárkány erejét vesztve hentergett a földön, és átkozódott, mint a tüzes eső. De már csak átkozódni tudott, ártani nem. Jánoska pedig mind a huszonnégy fejét levágta a rettenetes házigazdának, hogy átkozódni se tudjon többé soha.

S akkor a csikó megkérdezte:

– Most aztán beszélj, Jánoska, mit akarsz. Itt akarsz király lenni, ebben az országban? Mert ha igen, maradhatsz itt is, most már minden a tiéd itt. De ha úgy akarod, vissza is térhetsz a földre, s a királykisasszonyt is magaddal viheted.

Mire Jánoska így válaszolt:

– Édes csikó komám, köszönöm a szíves ajánlatot, de én inkább hazamegyek, oda, ahol születtem. Meg hát az öreg királynak is megígértem, hogy a lányát visszaszerzem, és visszaadom néki.

– Legyen úgy! – nyerített a csikó. – De akkor már vigyél magaddal annyi kincset, aranyat, amennyit csak akarsz, mert van itt abból elég. Aztán üljetek a hátamra mind a ketten, úgy gyorsabban hazaértek.

S úgy is lett. Jánoska megrakta a zsebeit meg az iszákját arannyal, maga mellé vette a nyeregbe a királykisasszonyt, behunyták a szemüket – s mire kinyitották, már otthon is voltak, az öreg király palotája udvarán. A csikó meg hipp-hopp! – már el is tűnt mellőlük, csak egy kicsi aranyló folt látszott az égen, mint valami cikázó levél, amit a szél felkapott a magasba.

Egy darabig még nézegettek utána, így búcsúztak el a megmentőjüktől, aztán bementek az öreg királyhoz, aki már majdnem halálán volt, a nagy szomorúságtól. Előbb csak Jánoska állt oda eléje, és így szólt:

– Felséges királyom, elhoztam a kedves lányodat, aki után annyira vágyódtál!

Az öreg király erre egyszerre megéledt:

– A lányomat? Hol van?

– Itt vagyok, édesapám – lépett elő a királykisasszony, és odaborult az édesapja vállára. Először csak ők ketten sírtak örömükben, de aztán már hárman, együtt.

S akkor az öreg király a két fiatal vállára tette a kezét.

– János fiam – mondta –, mától fogva te vagy ennek az országnak a királya. De ami még nagyobb kincs, mától fogva a lányom is a tiéd. Éljetek boldogan!

És még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.