A rókaszemű menyecske

Volt egyszer egy öreg király, volt neki három fia. Mire a három fiú felnőtt, annyira elaggott a király, hogy már a palotája udvarából se tudott kimenni. Ott üldögélt napestig az udvarban, s nézegette azt a cifra, magas tornyot, amit még ifjú korában építtetett a királyné gyönyörűségére.

Történt egy nap, hogy míg kint az udvaron üldögélt, egyszer csak egy madár szólalt meg a torony tetejében. S mikor a király meghallotta a madár szólását, úgy megifjodott rögtön, mint egy húszéves legény.

Azonnal szólt a fiainak, hogy fogják meg néki azt a madarat.

Elsőnek a legidősebb fiú mászott fel a toronyba, de mikor éppen rátette volna kezét a madárra, az elrepült.

A fiú meg leste, hogy hova, merre repül.

A messzi távolban egy erdő feketéllett, s úgy látta, hogy az erdő szélibe szállt le a madár, egy csupasz tetejű fára. Gyorsan lemászott a toronyból, s azt mondta az édesapjának:

– Megfogni nem tudtam, de láttam, hova repült, megyek utána!

– Járj szerencsével! – mondta az öreg király, s megölelte a fiát.

Az meg jól betarisznyált magának, s lóháton, fegyverrel, kopóval útnak indult. Késő este lett, mire az erdő széléhez ért. Tüzet rakott magának, s falatozni kezdett. De alig nyelt le egy-két falatot, látja, hogy egy róka szalad a sötétben, mint valami vörös árnyék. Azonnal odaszólt a kutyájának:

– Eredj, kopó, fogd meg azt a rókát, nem hívta ide senki vacsorára!

A kopó ugrott, mint a villám, de a róka még gyorsabb volt. Megtorpant, s így kiáltott fel:

– Légy kőbálvány kutyástul, lovastul!

S abban a szempillantásban kővé vált a kutya, ló, királyfi.

A madár pedig másnap reggel is odaszállt a torony tetejére, és énekelt, énekelt… S akkor a közbülső királyfi határozta el, hogy ügyesebb lesz, mint a bátyja. Gyorsan felmászott a toronyba – de ő is csak ugyanúgy járt, s ő is útnak indult nyomban. Jól feltarisznyált, lóra ült, s kutyát, fegyvert vitt magával. Öreg este lett, mire az erdőhöz ért. Tüzet rakott, vacsorázni kezdett, s ahogy falatozott, megint csak feltűnt a róka, ott szaladt el a közelben, kis vinnyogó hanggal.

– Eredj, kopóm, fogd meg azt a rókát, ne csihogjon itt a fülünkbe! – mondta a kutyájának.

Mire a róka neki is visszakiáltott:

– Légy kőbálvány te is, kutyástul, lovastul!

És úgy lett.

S másnap reggel megint csak megszólalt a madár a torony tetején. Nosza felment a toronyba a legkisebb királyfi, de a madár az ő keze alól is kiröpült, s látta ő is az erdőt, ahová visszaszökött. Mit tehetett volna mást, ő is tarisznyát vett a vállára, lovat nyergeltetett, s útnak indult kutyával, fegyverrel. Szurokeste lett, mire az erdőt elérte. Tüzet gyújtott, és eszegetni kezdett. Nem sok idő telt el, mikor a róka neki is megjelent, ott szaladt el pár lépésnyire tőle. Ő meg odaszólt neki:

– Édes rókám, ne siess úgy, gyere ide hozzám vacsorára!

– Mennék én szívesen, de félek a kutyádtól.

– Attól sose félj – mondta a kis királyfi. – De ha mégis félsz tőle, megkötöm.

Azzal elővett egy kis szíjacskát, és odakötötte a kutyát az egyik bokorhoz.

Aztán közösen elfogyasztották a rókával az elemózsiát. A vacsora végeztével megkérdezte a róka:

– Királyúrfi, te csakugyan azt hiszed, hogy a madár itt lakik valamelyik fán?

– Nemcsak hiszem, hanem tudom, a két szememmel láttam, hogy ide repült a toronyról – mondta a kis királyfi; s mindjárt fel is mutatott az egyik csupasz koronájú fára, amin látszott, valami csüng: a kis királyfi azt hitte, hogy éppen ez a madárfészek.

De a róka csak a fejét rázta.

– Jaj, nem jól hiszed te azt – mondta –, az a madár messze van még innét. De ne búsulj semmit, én majd segítek megtalálni. Ott van az a madár a Veres Király országában, az pedig nincs másutt, mint a hetedik országszélen. Annak a királynak a kertjében van egy odvas körtefa, az odvas körtefában egy odú, ott fészkel az a madár, oda költ. Akarod, hogy odakísérjelek?

– Hogyne akarnám! – ragyogott föl a kis királyfi arca, s éppen meg akarta ölelni a rókát, hogy megköszönje neki a segítséget, mikor a róka hirtelen átbucskázott a fején, és egy daliás fiatalember lett belőle, alatta meg egy tüzes paripa ficánkolt.

– Ne csodálkozz – nevetett a fiatalember a kis királyfira –, én azért csak róka vagyok, ezt sose felejtsd el.

S azzal útra kerekedtek.

Telt-múlt az idő, nem is kevés, sok nappal, sok éjszaka járt el, míg végül megérkeztek abba a városba, amelyikben a Veres Király palotája volt. Fogták magukat, és beszállásoltak az egyik vendégfogadóba. A két lovat otthagyták az istállóban, s csak úgy gyalogosan indultak neki az utcáknak, hogy szétnézzenek a városban. Mikor odaértek a király kertjéhez, a róka rámutatott az egyik fára.

– Látod-e, királyúrfi, ez az a körtefa. De jól vigyázz, mert a madarat könnyen megfoghatod rajta, hanem amikor jössz lefelé a fáról, azok a szép körték mind erőszakkal igyekeznek majd a szádba, s ha csak az egyiket is meg találod harapni, olyat csendül a fa, hogy az egész királyi őrség azonnal talpon lesz.

S csakugyan így történt. A kis királyfi megvárta az éjfélt, akkor lopódzott oda a körtefához, megkereste az odút, magához vette a csöpp kis madarat, és becsúsztatta az inge alá – hanem amikor mászott vissza a földre, hirtelen odacsapódott a szájához egy körte, s hiába nem akarta: meg találta harapni a hamvas gyümölcsöt. S akkor már nem volt mit tenni: a fa megcsendült, az őrség azonnal talpon volt, s a kis királyfit a király elé cipelték.

A Veres Király először csak végigmérte a díszes ruhájú legényt, aztán úgy szólt:

– Látom, hogy királyfi vagy, és mégis lopni jöttél hozzám! Úgy volna rendjén, hogy megbüntesselek. De megkegyelmezek neked, egy feltétel mellett.

– Mi legyen az a feltétel? – kérdezte bátran a kis királyfi.

– A Veres-tengernek partján van egy gyönyörű szép palota. Abban a palotában lakik egy királykisasszony. Ha őt elhozod nekem, szabadon bocsátlak – mondta a Veres Király. – Vállalod?

– Vállalom – mondta a kis királyfi. – De csak úgy, ha a szépen szóló madarat is magammal vihetem.

– Vigyed – hagyta rá a Veres Király. – A madár lesz a fizetséged, ha sikerrel jársz az úton. De ha üres kézzel jössz vissza, reszkess. Ha meg vissza se jössz, és szökni próbálsz, még a világ végén is megkerestetlek. Most pedig eredj!

A rókából lett legény közben kint várakozott a palota előtt, s mikor meglátta a kis királyfit, mindjárt félrehívta az egyik sikátorba.

– Most aztán nagyot vállaltál, királyúrfi – mondta –, magad se tudod, mekkorát. De bízzál bennem, majd én segítek rajtad. Teérted megteszem, mert te jó voltál hozzám.

Azzal újra útnak indultak, s addig vándoroltak, míg csak el nem értek a Veres-tenger innenső partjára. Csakhogy az a szép palota meg a királykisasszony nem ott voltak ám, hanem a tenger túlsó partján. Törték erősen a fejüket, hogy mitévők legyenek. Végül is a róka leszakított egy nagy parti lapulevelet, csónakot csinált belőle, evezőt, belevágta magát a csónakba, és odaszólt a kis királyfinak:

– Te csak maradj itt, és várj türelemmel!

Azzal csapott egy nagyot az evezővel, és abban a szempillantásban a túlsó parton termett. De akkor már híre-hamva se volt a csónaknak: egy pár gyönyörű aranycipő lett belőle. A rókából pedig egy vénséges vén suszter, a szakálla a térdét verte, s mint a kender, olyan fehér volt. A róka kezébe vette a két szép aranycipőt, s mint akinek semmi más dolga sincs, sétálgatni kezdett a palota előtt. A királykisasszony meg éppen akkor lépett oda az ablakhoz, kinézett, meglátta a csillogó cipőket. Nagyot dobbant a szíve, s mindjárt lekiáltott:

– Hallod-e, te szegény suszter, hozd fel azokat az aranycipőket, megveszem tőled jó áron.

De a suszter – azazhogy a róka – megrázta a fejét.

– Jaj, nagyon öreg vagyok én már, nem tudok én oda felmenni. A cipő meg olyan jószág, hogy vagy talál, vagy nem talál. Legjobb lesz, ha magad lesétálsz ide, királykisasszonykám, és itt felpróbálod.

A királykisasszonynak se kellett több, nyomban leszaladt, s felpróbálta a cipőket.

Hát, uramfia, úgy talált a lábára, mintha azzal együtt született volna! S ahogy illegett benne, nézegette a gyönyörű cipőket, egyszer csak felhallatszott a tenger túlsó partjáról a szépen szóló madár éneke…

A róka meg csak erre várt! És nyomban felkiáltott:

– Hipp-hopp, kis cipőim, ott legyünk mind a ketten, ahol én akarom!

És azonnal a tenger túlsó partján találták magukat, a kis királyfi mellett.

Nagyot nézett a királykisasszony, még pityeregni is elfelejtett.

– Mit akartok most velem csinálni? – kérdezte.

– Mi bizony azért jöttünk – mondta a róka –, hogy elvigyünk téged a Veres Királynak. Ismered-e őt?

– Hogyne ismerném – tört ki a zokogás a királykisasszonyból. – De én ahhoz nem megyek feleségül, akkor inkább meghalok, inkább elemésztem magam!

– És a kis királyfit, akit itt látsz magad előtt, őt se tudnád szeretni? – kérdezte a róka.

– Őt igen – mondta kis hangon a királykisasszony, és lesütötte a szemét.

– Hát akkor egyet se búsulj, felséges kisasszonykám – nevetett a róka. – Majd leszek én helyetted a Veres Király felesége! Énnekem nem kerül az sokba!

Azzal újra útnak indultak, vissza a Veres Király városába. Amikor megérkeztek, ugyanabba a vendégfogadóba szálltak, amelyikben jövet is megpihentek. A róka itt újra átbucskázott a fején, és azon nyomban szépséges kisasszony lett belőle: édes hasonmása az igazi királykisasszonynak.

S akkor így szólt a kis királyfi a maga igazi párjához:

– Légy türelemmel, kedves. Mindjárt visszajövök érted, csak elkísérem a Veres Királyhoz a mi jótevőnket.

Mikor a Veres Király megpillantotta a rókából lett kisasszonyt, még a szava is elakadt az ámulattól. Szentül hitte, hogy olcsó áron, egy kicsi madárért, a világ legszebb királykisasszonyát raboltatta el magának. Azonnal összehívatta a minisztereit, valamennyi jóbarátját, hogy még aznap este megüljék a lakodalmat. Marasztalta a kis királyfit is, de az csak hímezett-hámozott, hogy sietős az útja, indul vissza az édesapjához – és gyorsan elköszönt.

Hanem aztán este, amikor valamennyi vendég ott ült már a lakodalmi asztalnál, egyszer csak megszólal az egyik szúrós szemű miniszter:

– Király uram – mondta –, szép, szép, gyönyörű szép a mi jövendő királynénk, de azért mégse hibátlan egészen.

A vendégek összenéztek, mindenki elképedt.

– Hát aztán mi volna az a hiba? – kérdezték.

– Csupán csak annyi, hogy rókaszeme van! – mondta a miniszter.

S ahogy ezt kimondta, valamennyi szempár a menyasszonyra szegeződött. Az meg egy nagyot kacagott, lebukott az asztal alá, átalvetette magát a fején, s róka lett megint, egy nagy, lompos farkú róka – és egyetlen szökelléssel kiugrott a lakodalmas terem ablakán. Mire a vendégek magukhoz tértek, s futottak utána, hogy elfogják, lelőjék, már csak hűlt helyét találták, úgy eltűnt a sötétségben.

Pedig hát nem futott nagyon messzire a róka, éppen csak a vendégfogadóba. Ott besurrant a kis királyfi szobájába, és csak annyit mondott:

– Gyertek, indulhatunk!

Azzal összeszedték a motyójukat, és elindultak hárman.

Mikor az erdőszélhez értek, ahol a kis királyfi a rókát megvendégelte, a róka hirtelen felkiáltott:

– Látod azokat a kőbálványokat ott?

– Hogyne látnám – mondta a kis királyfi.

– Tudod, hogy azok a te bátyáid, lovastul, kutyástul?

– Az én bátyáim? De hát ki tette ezt velük?

– Én varázsoltam őket kőbálvánnyá, mert rám uszították a kutyájukat – mondta a róka. – De ha úgy kívánod, újra életre keltem őket. Néked megteszem.

– Már hogyne akarnám – mondta a kis királyfi. – Hiszen az édes testvéreim!

– Jól van, én feltámasztom őket – mondta a róka. – Csak aztán meg ne bánd!

– Én soha! – kiáltott fel a kis királyfi.

A róka meg odalépett a két kőbálványhoz, megcsapdosta őket egy vesszővel, és így szólt:

– Keljetek fel és éljetek!

S a két testvér nyomban életre kelt, hajszálra olyanok voltak, mint azelőtt.

A róka ezután elbúcsúzott a kis királyfitól meg a királykisasszonytól, de a két idősebb testvérre még pillantást se vetett. S mire felocsúdtak, már el is tűnt a sűrű erdőben. Ők meg vették a motyójukat, s indultak tovább hazafelé, most már négyen.

Hanem a két idősebb testvér hamarosan irigykedni kezdett a kis királyfira.

– Hát illik az – sugdosták egymásnak –, hogy ő, a legkisebb, ő házasodjon meg legelőbb? S méghozzá milyen gyönyörű menyasszonyt szerzett magának!

És elhatározták, hogy valamiképpen megszabadulnak az öccsüktől.

Megvárták a következő estét, s akkor tüzet raktak. De amíg az egyik rakta a tüzet, a másik elhívta magával a kis királyfit, hogy segítsen neki forrásvizet keresni. Forrást ugyan nem találtak, mert elállta az útjukat egy mély szakadék, de a gonosz testvér éppen ennek örült. Hirtelen odalépett az öccse mellé, és belökte a szakadékba. Ő maga meg gyorsan visszafutott a többiekhez, s azt hazudta, hogy egy medve elrabolta a kis királyfit, s ő is csak a szerencséjének köszönheti, hogy megmenekült.

Bizony sírt nagyon a királykisasszony, s azt mondta, inkább ő sem megy tovább egy tapodtat se, nem akar a kis királyfi nélkül élni. A két gonosz testvér persze nem sokat törődött vele, hogy mit mond.

Azt gondolták, csak sírjon, aztán majd úgyis megvigasztalódik. S vitték tovább magukkal a zokogó leányt.

A kis királyfi meg közben a szakadék alján feküdt, szeme lecsukva, az arca csupa sár, mintha élet nem is lett volna benne.

S akkor hirtelen, mint a jelenés, egyszer csak ott termett a róka. Megállt a kis királyfi mellett, és felsóhajtott:

– Ugye nem hittél nekem! Pedig én tudtam, hogy így lesz. Aki kutyát uszít az ártatlanra, az a testvérével se bánik különben. De én nem hagylak cserben, ne félj. Ha addig élek is, fölébresztelek!

Azzal uzsgyi! – elszaladt.

Tudta jól a szegény róka, hogy mit keres, csak azt nem tudta, hol keresse. Hát amint futkos erre, futkos arra, látja ám, hogy egy kígyó jön vele szemben, egy nagy csomó gyógyító fűvel a szájában. Azonnal odanyargalt hozzá, és rákiáltott:

– Kígyó koma, adjál egy kis gyógyító füvet, neked úgyis sok van, nagy szükségem volna rá!

– Dehogy adok – mondta a kígyó –, én is hét esztendeig kerestem, keresd te is hét esztendeig!

A róka nem sokat tétovázott, hirtelen megtaposta a kígyó farkát, az meg dühösen felé fordult, és sziszegve ráfújt. S ez volt éppen a jó, mert közben a gyógyító füvet is kifújta a szájából. A róka pedig felkapta, elszaladt vele, s vitte a kis királyfihoz, a szakadék aljába. Szépen bedörzsölte a fűvel a kis királyfi szemét, száját meg a szíve tájékát – s az egyszeribe fölébredt, talpra ugrott, és nagyot nyújtózott.

– Huj, de nagyot aludtam! – kiáltotta. – Hogyan történt ez velem?

– Ha én nem volnék, örökre itt aludtál volna – mondta a róka. – De azt tanácsolom, ezentúl jobban vigyázz magadra. Most pedig indulj gyorsan haza, nehogy újabb gonoszságot forraljanak ellened.

Azzal elbúcsúztak egymástól, s a kis királyfi útnak eredt.

A róka meg azt gondolta magában: „Mennyi jót tettem ezzel az emberrel, vajon meg tudná ezt hálálni? Vagy ő is csak olyan, mint a többi?”

S fogta magát, nagy kerülővel a kis királyfi elé került, lefeküdt a földre, s tette magát, mintha meg volna dögölve. Mikor a kis királyfi odaérkezett, látja, hogy egy róka fekszik az úton, s nem mozdul. Nagyon megesett a szíve rajta.

„Vajon nem éppen az én rókám?” – kérdezte magától.

De hát a róka mind egyforma, nem ismerte meg. Mégis azt gondolta, hogy nem hagyja ott az úton, hanem tisztességesen eltemeti. A kardjával gödröt ásott, odavonszolta a szegény párát, s még a zsebkendőjét is ráterítette.

De ennyi elég is volt a rókának. Gyorsan kiugrott a gödörből, és megölelte a kis királyfit.

– Jól van, királyúrfi, igaz ember vagy, nem bántam meg, hogy segítettem rajtad. De most már csakugyan siess haza.

Azzal pördült egyet, s elszaladt, mintha csak álom lett volna, nem pedig valóság.

A kis királyfi meg folytatta az útját.

Három napba telt, míg hazaérkezett.

Az öreg király éppen a szobájában üldögélt, és olyan erőtlen volt, olyan szomorú, mint aki az estét sem éri meg. Amióta a két nagyobbik fia hazaérkezett, egyre csak az elveszett legkisebbet siratta. És még a szép királykisasszony se tudta megvigasztalni. De hát hogyan is tudta volna, mikor mind a kettőjüknek ugyanaz volt a bánata…

S lám, most egyszerre ott állt előtte a kis királyfi, benyúlt az inge alá, elővette a kicsi madarat, s az abban a szempillantásban trillázni, énekelni kezdett. Az öreg király meg egyszerre megifjodott, mindjárt mosolyogni kezdett. Csak akkor komorodott el megint, mikor megtudta a kis királyfi történetét: hogy a két gonosz bátyja hogyan akarta elveszejteni.

– Akarod, hogy példásan megbüntessem őket? – kérdezte az öreg király. – Az lesz velük, amit te parancsolsz.

– Bizony megérdemelnék, hogy elbánjak velük – mondta a kis királyfi. – De inkább nem teszem. Adjon nekik felséges apám paripát, pénzt, amennyire szükségük van, aztán boldoguljanak, ahogyan tudnak. Csak itt ne lássam őket a palotában.

Így is történt. A két gonosz testvért az ország másik sarkába száműzték, a kis királyfi meg elvette feleségül a királykisasszonyt. Úgy beszélik, hogy még ma is élnek boldogan.