Hajnalfia

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Több mint három esztendeje disznópásztorkodott már, de egy nap beleunt abba is, s felpakolt a feleségével, és vándorútra indult szerencsét próbálni, jó gazdát találni.

Éppen harmadik hónapja járták a világot, mikor váratlanul szembetalálták magukat a Zöldkirály városával. Az ember azonnal bement a királyi palotába, s kérte a királybírót, adna néki valami emberséges szolgálatot. A királybíró fel is fogadta mindjárt, s megtette istállógondozónak a király nyolc bivalya mellé. Nem is volt panaszuk semmi, se a szegény embernek, se a bivalyoknak – míg csak egy reggel a király maga elé nem hivatta az új szolgát, s parancsba nem adta, hogy őrizze meg a három királykisasszonyt a palota virágoskertjében, mert azok mindig elszöknek onnét. S ha sikerül megőrizni őket, gazdag jutalmat kap, de ha nem sikerül, a feleségével együtt tömlöc lesz a büntetésük.

No, gondolta a szegény ember, jól bevásároltam ezzel a szolgálattal! De már nem volt mit tenni. S még aznap délben kiment a három lánnyal a virágoskertbe. Egy darabig ment is szépen minden, rajta tartotta a szemét a három királykisasszonyon, egészen addig, míg nem jött egy kicsi szellő. Attól menten úgy elaludt, hogy csak este ébredt föl. De akkor már se hírük, se hamvuk nem volt a lányoknak, hiába járta be a virágoskert minden szegletét, hiába nézett be az istállóba, ott se voltak.

Nagy szomorúan fölment hát a királyhoz, és jelentette neki:

– Amit tudtam, megpróbáltam, felséges királyom, egy életem, egy halálom, kezedbe ajánlom.

A király rettentő méregbe jött, s azt mondta:

– Adok még három napot, de ha addig se keríted elő a lányaimat, mehettek a tömlöcbe, te is meg a párod is.

A szegény ember hazament, s elmondott mindent a feleségének. Bizony, búsult az is nagyon, mert hát ki szeret tömlöcben lakni, mikor napvilágon is lakhat. S elkezdték újra keresni a lányokat, még a ládafiát is fölforgatták, de hát se itt, se ott nem volt nyomuk, eltűntek, mint a pára. S mikor már végképp belefáradtak a keresésbe, lefeküdtek.

Éppen kilencet ütött az óra, mikor hirtelen gyereksírás hallatszott a szobában. Az asszony azonnal mécsest gyújtott, s lám: egy kicsi csecsemő feküdt mellettük az ágyban, és az sírt.

S ha már ott volt, és az övék volt, mindjárt el is keresztelték Estefiának, mivelhogy este született. De nem sokáig örülhettek neki, mert amíg tettek-vettek körülötte, s pár pillanatra magára hagyták, úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.

„Ilyet se láttam még! – gondolta az asszony. – Nekünk már, úgy látszik, nincs semmiben szerencsénk.”

S lefeküdtek megint, de egyre csak a gyermeken járt az eszük.

Aztán éjfél felé újra megütötte fülüket a sírás, és látják: most egy másik csecsemő fekszik mellettük az ágyban, és az sír. Mindjárt el is nevezték Éjfélfiának, mivelhogy éjfélkor született. De bizony ezzel is úgy jártak, mint az elsővel: alig térültek-fordultak, már ez is eltűnt, mint a varázslat. S nagy sóhajtással megint csak lefeküdtek.

Hát amint hajnalodni kezdett, egyszer csak hallatszik újra a sírás – s íme: ott fekszik mellettük a harmadik csecsemő.

– No, fiam – mondta neki az asszony –, a te neved Hajnalfia, mivelhogy hajnalban születtél, csak aztán itt ne hagyj te is bennünket, mint a két bátyád!

Pedig hát úgy lett: mire felocsúdtak, már Hajnalfia sem volt sehol. Eltűnt.

A következő este aztán kopogtattak az ajtón, belépett rajta egy deli szép legény, és nagy hangosan így szólt:

– Van-e vacsora, édesanyám? Én vagyok a maga Estefia.

– Na hiszen, jó gyorsan megnőttél! – csodálkozott rá az asszony. – Eredj, keresd meg a vacsorát az asztalfiában.

A fiú nem kérette magát, jól belakott, és lefeküdt aludni.

Kis idő múlva belépett a második fiú, és az is köszönt illendően:

– Adjon isten jó estét, édesanyám, én vagyok a maga Éjfélfia. Van-e valami vacsorára?

– Na hiszen, te is fölcseperedtél ám! – mondta neki az asszony. – Eredj, nézd meg, hagyott-e valamit Estefia bátyád. Amit találsz, azt edd meg, amit nem találsz, hagyd ott.

Ez a fiú is jót evett, jót ivott, aztán lefeküdt Estefia bátyja mellé. De alig feküdt le, kopogtatnak megint az ajtón.

– Ki az? – kérdezi az asszony.

Mire nagy kiáltás hallatszik odakintről:

– Én vagyok, édesanyám, a maga Hajnalfia! Van-e valami jó vacsorám? – s azzal már döndül is befelé az ajtón, s megáll.

– No, te legutolsó, te se maradtál éppen kicsi! – mondta neki az asszony. – Eredj, nézd meg, hagytak-e valamit a bátyáid. S amit kapsz, azt egyél.

Bizony, sok jó falat már nem maradt Hajnalfiának, inkább csak morzsalék. De azért azt is megette. Aztán indult, hogy lefeküdjön, de látja, hogy nincs helye sehol az ágyban. Erre fogta a két bátyját, az egyiket az asztalra fektette, a másikat a padkára, ő maga pedig belefeküdt az ágyba, mintha királyfi lett volna.

Kis idő múlva aztán az édesapjuk is hazaérkezett, s majd leesett az álla, mikor a három hatalmas legényt meglátta.

– Hát ti kik vagytok? – motyogta elhűlve.

Mire a három fia egyszerre felugrott:

– Hát nem ismer meg? – kérdezték.

– Én vagyok Estefia!

– Én vagyok Éjfélfia!

– Én vagyok Hajnalfia!

– Talán bizony nem is örül nekünk? – kérdezték csodálkozva.

– Örülnék én, ha tudnék – lógatta a fejét a szegény ember. – De nagyobb az én bánatom, mint az örömöm. Elveszett a király három eladó lánya, s ha elő nem kerítem őket, én is meg az édesanyátok is tömlöcbe kerülünk.

– Hát csak ennyi a baj? – kiáltott fel Hajnalfia. – Ezen aztán igazán kár búsulni. Ha mi hárman nem tudjuk előkeríteni őket, akkor senki. Menjen csak, édesapám, jelentse a királynak, hogy egy éven belül visszahozzuk a lányait, de addig magukhoz egy ujjal se nyúljon senki!

Így is lett, a szegény ember fölment a királyhoz, s elmondott mindent szóról szóra. Az meg nyomban maga elé hívatta a három fiút, s megkérdezte, van-e valamire szükségük a nagy vállalkozáshoz.

– Felséges királyom – mondta Hajnalfia –, csináltasson nekünk egy száz méter széles, száz méter hosszú rézteknőt, a teknő négy sarkába négy százméteres láncot, azoknak a végébe egy-egy tízmázsás rézhorgot. A rézteknőbe tegyenek három nyárson sült ökröt, három sütet kenyeret, három hordó vizet és bort.

Mikor a király mindezt elkészítette, a három fiú beleugrott a rézteknőbe, s először mindent megettek, amit benne találtak. Aztán Hajnalfia így szólt Estefia bátyjához:

– Ha legény vagy, ki vele! Fogd meg ezt a láncot horgostul, és vesd fel a hajnalcsillagra!

Estefia neki is ugrott, de meg se tudta billenteni a láncot.

– No lássuk, Éjfélfia bátyám, mit tudsz te! – mondta Hajnalfia. – Dobd fel ezt a láncot a hajnalcsillagra.

De bizony ő se tudta megmozdítani. Mire Hajnalfia megragadta mind a négy horgos láncot, és úgy meglóbálta őket, hogy mind a négy horog belekapott a hajnalcsillagba. Mikor mindez megvolt, biztatta a két bátyját, hogy kússzanak fel a láncokon, egész a hajnalcsillagig, onnét meg ugorjanak át az üveghegy tetejére. Csakhogy ez se sikerült se Estefiának, se Éjfélfiának. Ugrottak, kúsztak, másztak, de mindig visszaestek.

Hajnalfia akkor vette a kardját, elbúcsúzott a bátyjaitól, egyből fölmászott a láncokon, földobta magát a hajnalcsillagra, átugrott az üveghegy tetejére, onnét meg elindult, amerre a lába vitte.

Hát amint ment, vándorolt, egy hatalmas lócsordával találkozott. S egyszer csak meghallott valami szép furulyaszót. Nézi, keresi, hogy merre van a pásztor, de nem látja sehol. Hanem amint a furulyaszó egyre közelebb jött a füléhez, észreveszi ám, hogy a lába előtt egy akkora kicsi pásztor álldogál, mint egy dió. Köszön neki, a pásztor meg kérdi tőle:

– Mi járatban vagy itt, ahol földi ember nem jár?

– A Zöldkirály három lányát keresem – mondta Hajnalfia –, nem láttad őket errefelé sétálni?

– Lehet, hogy itt sétáltak – felelte a pásztor –, de akkor meg is bánták biztos. Mert ez itt egy elátkozott ország. Látod ezt a sok lovat szerteszét? Ezek mind emberek voltak, csak a sárkányok lóvá varázsolták őket. Én magam is úgy jártam, hogy egy kicsi egérből diónyi pásztorrá lettem.

– És a hétfejű sárkány országa? – kérdezte Hajnalfia. – Azt tudod, hogy merre van?

– Tudni tudom – mondta a kicsi pásztor –, de mit érsz vele? Kilencszáz esztendeig, ha mész, akkor is csak a szélső határáig jutsz el.

– Jó, jó – mondta Hajnalfia –, még csak azt mondd meg, merre kell menni: lenek vagy főnek?

– Mindig csak egyenest előre – mondta a kicsi pásztor, majd illedelmesen elköszönt Hajnalfiától.

Az meg elindult, s az első bokor aljában leült, elővette az iszákját, nem volt benne más, csak két bocskor meg egy ostor. Hogy honnét került hozzá? Biztos nem találjátok ki, inkább megmondom: amikor a két bátyja csak morzsalékot hagyott neki vacsorára, ott találta a bocskort meg az ostort az asztalfiában. S mindjárt magához is vette mindkettőt, mivel azt gondolta, hogy egyszer még hasznát veheti, ki tudja, mikor. Most aztán eljött az ideje. Felhúzta a bocskort, az ostorral meg harsintott egyet – s a következő pillanatban már egy egész országhatárnyit ugrott anélkül, hogy a kisujját mozdította volna!

S ahová éppen odapottyant, ott egy hatalmas csorda tehénnel találkozott. És a furulyaszót is hallotta megint, csupán a pásztort nem találta most se. Hanem ahogy jobban körülnézett, észrevett a földön egy mogyoró nagyságú kicsi pásztort. S mindjárt megszólította:

– A hétfejű sárkány országát keresem, jó helyt járok? – kérdezte.

– Ha őt keresed, akkor igen – felelte a pásztor. – De hát mi szél fújt ide, ahol még ember sose járt?

Hajnalfia elmondta megint, miféle küldetése van, s tudakolta, hogy nem látta-e a kis pásztor a három királylányt errefelé bolyongani.

– Én ugyan nem – felelte az –, mert úgy van ám, hogy amit a sárkányok rabolnak, azt nem a földön viszik, sem közel a földhöz, hanem fönt a fekete levegőégben. De ha erre bolyongtak is, akiket keresel, már rég megbánták, biztos. Látod ezt a sok tehenet itt? Ezek mind asszonyok, akiket a sárkány elvarázsolt. Én magam is egy kicsi bogár voltam, s látod: mogyorónyi pásztor lett belőlem.

– És a sárkány városa? – kérdezte Hajnalfia. – Azt tudod, hogy merre van?

– Mindig csak egyenest előre – mondta a kis pásztor, s aztán ő is illedelmesen elköszönt Hajnalfiától.

Az pedig megint harsintott egyet az ostorával, és megint egy országhatárnyit ugrott – s azonmód egy hatalmas juhcsorda mellett találta magát. De pásztor ott se mutatkozott, csak a furulyaszó hallatszott. Kis idő múlva azonban megakadt Hajnalfia szeme egy virágzó bokron – s hát, annak a tetején kuporgott a pásztor! De ez már csak akkora volt, mint egy szem feketebors.

Megszólítja Hajnalfia:

– Adjon isten, jó napot! Nem tudod, merre van a sárkány országa?

S elmondta itt is, amit kell, hogy elkóborolt a Zöldkirály három lánya, s ő azokat keresi.

– Nem láttad véletlenül őket errefelé szaladni? – kérdezte.

– Én bizony kívüled embert még nem láttam itt – felelte a pásztor. – De jól is teszi mindenki, aki nem jön ide, mert ez egy elátkozott ország. Látod ezt a temérdek sok juhot? Ezek mind fiúk meg leányok, s addig nem is változnak vissza emberré, míg nem akad valaki, aki a hétfejű sárkányt megölje. Én is hangya voltam, látod, és pásztorrá kellett lennem.

– És a sárkány palotája? – kérdezte Hajnalfia. – Azt csak tudod, merre van?

– Ha mindig egyenest előre mész, akkor már nincs nagyon messze – mondta a kis pásztor, s a bokor tetejéről ő is elköszönt illedelmesen. Hajnalfia meg felkötötte a bocskorát, suhintott az ostorával – és máris azon kapta magát, hogy egy nagy, fényes kastély van alatta. Kerek volt az a kastély, tizenkét emeletes, de sehol nem volt rajta bejárat, kőfal vette körül. Hajnalfia nem is tudott másképp bejutni, csak úgy, hogy megpattintotta az ostorát, és beugrott a kastély udvarába. S ott egyszerre nagy sírásra-rívásra lett figyelmes. Odakapta a fejét – s mit lát! A király legidősebb lányát, amint éppen könnyeivel öntözi a kastély kertjét.

De amint észrevette Hajnalfiát, mindjárt odaszaladt hozzá.

– Jaj, jaj, te legény, hogy kerülsz ide, ahol csak a sárkány szokott járni? Mert mióta engem ideloptak, embert nem láttam itt.

– Én pedig éppen érted jöttem – mondta Hajnalfia –, meg a két testvéredért. Őket hol találom?

– Jaj, jaj – sírt újra a lány –, az ő sorsuk még rosszabb, mint az enyém, őket a palota tornyába zárta be a sárkány, és csak engem hagy idekint járni, mert engem választott feleségül.

– És a sárkány urad? – kérdezte Hajnalfia. – Őt hol találom?

– Most éppen vadászni ment, de nemsokára hazajön – mondta a lány –, s jaj lesz mindkettőnknek, ha téged itt talál.

– Ne búsulj semmit – vigasztalta Hajnalfia. – Csak azt mondd meg, mit szokott ebédelni az urad és hol. A többit meg bízd rám.

A királylány megmutatta Hajnalfiának a konyhát, ahol már megsült hét ökör, mellette hét sütet kenyér, hét hordó bor és hét kád víz. Mikor Hajnalfia mindezt befalta, megkérdezte a lánytól:

– Mi van még, mit szokott még enni vagy inni a sárkány?

– Van a pincében egy hordó vasbor, attól olyan rettenetes erős az uram – mondta a leány.

S Hajnalfia a hordó vasbort is megitta, mind az utolsó csöppig.

Aztán fogta magát, s leült a konyhában a padkára. Hát ahogy ott ült, észrevett egy kicsi ezüstpolcot s rajta egy kicsi ezüstládát.

– Hát abban meg mi van? – kérdezte Hajnalfia.

– Egy ezüstfésű, azzal szokott az uram ebéd után fésülködni – mondta a királylány. S Hajnalfia a fésűt is kipróbálta. Aztán a lányt visszaparancsolta a palotába, ő maga meg kifeküdt az udvar közepére, hogy aludjon egyet, amíg a sárkány meg nem érkezik.

Az alvásból azonban nem lett semmi, mert alighogy lehunyta a szemét, egy iszonyú nagy buzogány esett a hasára: az a buzogány, amit a sárkány hajított előre, hogy jelezze az érkezését. De most az egyszer nem az történt, ami ilyenkor szokott, hanem egészen más. A buzogány úgy visszapattant Hajnalfia hasáról, hogy visszaútjában magát a sárkányt is majdnem elsöpörte. Az meg egyszerre megijedt, hogy valaki van az ő udvarában, aki még nála is erősebb.

De vajon kicsoda? Talán a rokonai jöttek látogatóba, s azok tréfálnak vele?

Mint a szélvész, hazaszáguldott. S akkor megpillantotta Hajnalfiát.

– Hát te ki vagy? – mennydörgött rá. – Hogy merészkedtél be az engedélyem nélkül a váramba?

Mire Hajnalfia csak úgy csöndesen ráfelelt:

– Alább a hanggal, sárkány! Inkább azt mondd meg, hogy merészelted a királyleányokat a király engedélye nélkül ellopni! De most a fejeddel lakolsz érte! Gyere, menjünk, küzdjünk meg!

A sárkány azonban nem akart ráállni, míg meg nem ebédelt s meg nem fésülködött.

– Hagyd azt az ebédet – mondta Hajnalfia –, attól csak még lustább leszel, és fésülködnöd is kár, mert úgyis összeborzolódsz. Gyere, menjünk a vascsűrbe, lássuk, ki bírja jobban!

Mire a sárkány dühösen:

– Nem megyek addig, míg a vasboromat meg nem ittam.

– Jobb, ha nem iszol, mert csak részeg leszel tőle, s akkor még könnyebben elbánok veled – mondta Hajnalfia.

De a sárkány csak nem akart kötélnek állni, ám a királylányokat sem adta ki sehogy. Hajnalfia ekkor megragadta a lábánál fogva, az udvar végébe vitte, s ott úgy belevágta a vascsűrbe, hogy három métert süllyedt a padlóba. Csakhogy a sárkány nem hagyta magát, kiugrott a lyukból, s most ő vágta bele a vascsűrbe Hajnalfiát. De ez csak egy métert süllyedt le, nem többet. S akkor megint Hajnalfia következett. Fölkapta, megpörgette, és úgy lehajította a sárkányt, hogy az hat méterig meg sem állt a padlóban, csak a hét feje látszott ki a lyukból, más nem. És már a hangja sem mennydörgött úgy, mint azelőtt – már csak reszketni tudott.

– Ne bánts, hagyd meg az életemet – könyörgött Hajnalfiának. – Amit kívánsz, azt adok, csak az életemnek kegyelmezz. Vidd a három királylányt, vidd a kincseimet, amit akarsz, mindent. A tizenkettedik emeleten, a toronyszobában, az ablak felett van egy kicsi polc, azon van egy ezüsttojás meg egy ezüstvessző. Ezeknek az a titkuk, hogy ha azt kívánod, a vár szökjön bele a tojásba, a vesszővel csak megérinted a tojást, és a vár menten belészökik. Ha akarod, ezt is magaddal viheted, csak az életemet hagyd meg.

Hajnalfia rendre végighallgatta a sárkány könyörgését, s már-már meg is kegyelmezett volna a szörnyű bestiának. De alighogy félrefordult tőle, hát, mint a gyík, olyan elevenen kapott utána a sárkány, s tátotta szörnyű száját, hogy Hajnalfiát kettéharapja. No, erre már Hajnalfia sem volt rest, fogta a kardját, és végzett a gonosszal.

A királylány, aki a palota ablakából nézte végig a küzdelmet, most egyszerre boldogan futott elő, és nem győzött hálálkodni Hajnalfiának. Csakhogy az még nem végzett el mindent, még a másik két lányt is ki kellett szabadítani, akik a toronyszobában voltak bezárva. Gyorsan felfutott hát a tizenkettedik emeletre, és ahány bezárt ajtót talált, a kardjával valamennyit bedöntötte. Végre a tizenkettedik szobában ráakadt a két lányra, a középsőre meg a legkisebbre – de azok már hálálkodni se tudtak, csak sírni.

Azazhogy a legkisebb az sírt meg nevetett is, mikor Hajnalfiát meglátta, olyan szerelmes lett belé rögtön… És bizony Hajnalfiának is nagyon megtetszett a királylány, csak mutatni nem merte. S csupán annyit mondott a két lánynak szelíden, hogy menjenek le az udvarra a nénjükhöz, és ott várjanak rá, őneki még egy kis dolga lesz a toronyban.

Ugyanis még mindig nem találta sehol az ezüsttojást meg az ezüstvesszőt, amiről a sárkány beszélt neki. Lehet, hogy becsapta volna? Még ez is megfordult a fejében – de azért tovább kutatott.

S lám, egyszerre csak ráakadt a tizenharmadik ajtóra, persze hogy zárva volt az is. Menten bedöntötte hát, és alaposan körülnézett az ablak fölött, a kis polcon. Jó is, hogy így tett, mert éppen ott volt az ezüsttojás meg az ezüstvessző. Gyorsan magához vette mindkettőt, lerohant az udvarra, letette maga elé a tojást, megérintette a vesszővel, és azt kívánta, hogy a vár meg a palota mindenestül szökjön belé a tojásba!

S ahogy gondolta, úgy történt: amikor körülnézett, már csak a puszta földet látta maga körül. Akkor a tojást meg a vesszőt a zsebébe dugta, a három lányt a hátára vette, harsintott az ostorával, és a másik percben már fönt jártak a magas levegőégben. A következőben pedig már megint a földön voltak, és egy nagy virágos díszkaput láttak maguk előtt. Hajnalfia ekkor eszmélt csak rá, hogy az a sok juh, akiket utoljára elhagyott, a sárkány pusztulásával mind visszaváltoztak emberré – lánnyá meg fiúvá –, s azok most mind az ő ünneplésére készülődtek. Volt is eszem-iszom napestig.

Aztán elbúcsúzott tőlük, s fogta a bocskort, ostort, a három kisasszonyt a hátára kapta, s hopp! – már ott se voltak. De alig repültek hat mérföldet a levegőben, megint nagy nyüzsgést pillantott meg odalent, nagyobbat, mint az előbb. Hát ezek kik lehetnek? – gondolta, s ahogy ledobbant a lába, az elvarázsolt tehéncsorda közepén találta magát, amelyikkel jöttében is összetalálkozott. Csakhogy a rengeteg tehénből időközben csupa takaros asszonynép lett, és azok is díszkapuval, lakomával várták Hajnalfiát, a megmentőjüket. Ettek-ittak itt is, csak éppen sokáig nem időzhettek, mert még hosszú út állt előttük.

Elbúcsúzott hát, újra suhintott az ostorával, és most egyből kilenc mérföldet ugrott hazafelé. Ám ahogy hasították a levegőt, kis idő múlva füstölgő nagy tüzeket láttak meg a földön és rengeteg embert: azt a sok férfinépet, akiket lóvá varázsolt a sárkány, és akik most megint emberré lettek. Nagy éljenzéssel fogadták Hajnalfiát, és az örömtüzeket is az ő tiszteletére gyújtották. Ahogy illik, a lakomát ezúttal se mulasztották el, majd mikor már csepp bor se maradt a hordókban, innét is elköszöntek. S akkor Hajnalfia egyetlen hatalmas szökelléssel az üveghegy csúcsáig ugrott, onnét tovább a hajnalcsillagig, amibe a négy lánc volt beleakasztva – s mint aki épp csak a szomszédban volt látogatóban, úgy ereszkedett le a láncokon a rézteknő közepébe.

De nézett is ám nagyot a két bátyja, akik azóta is ott várakoztak, majd a szemük esett ki! És bizony sehogy se tudták elviselni, hogy egyedül az öccsüké legyen a dicsőség: a sárkány megölése, a három gyönyörű kisasszony megmentése. Összesúgtak, tanakodtak kicsit, s egyszeriben megfogant s nagyra nőtt bennük a gonosz szándék: elhatározták, hogy elveszejtik Hajnalfiát, és a dicsőséget maguknak szerzik meg.

Nagy ravaszul rávették hát a három lányt, hogy előbb aludják ki magukat a sok viszontagság után, és csak azután menjenek föl a palotába az édesapjukhoz. S mindjárt készítettek is három puha fekhelyet az egyik cserfa alatt. Mikor aztán a három lány elaludt, kerítettek egy éktelen nagy vasrudat, és azt mondták Hajnalfiának:

– No, te híres öcsénk, ha már a sárkányokat legyőzted, és a lányokat is vissza tudtad hozni, lássuk, el tudod-e törni ezt a nagy vasrudat a térdeden!

Hajnalfia nem gondolt semmi rosszra, fogta a vasrudat, és irtózatos erővel odacsapta a térdéhez… Bánta, bánhatta aztán, de akkor már késő volt megbánni. Egyszerre olyan iszonyú fájdalom nyilallt a lábába, hogy se látott, se hallott, csak feldobta magát a levegőbe, mint akibe golyót küldtek. S csak repült, repült fölfelé, talán még a hajnalcsillagnál is magasabbra…

A két bátyja meg csak erre várt. Gyorsan felköltötték a három lányt, s úgy vitték őket a palotába, mintha legalábbis ők ölték volna meg a sárkányt.

Szegény Hajnalfia meg csak repült, repült közben, aztán csak zuhant, zuhant lefelé – míg egyszerre csak egy nagy kosárban találta magát, ami egy szárnyas ember hátára volt erősítve, és akit Szélfutó Pálnak hívtak. Mindez pedig úgy történt, hogy Szélfutó Pál éppen hazafelé repült, s amikor észrevette Hajnalfiát, gyorsan alája siklott, befogta a legényt a kosarába, s vitte magával a rengeteg erdő közepére, a sziklabarlangjába.

Ott megkérdezte tőle:

– Ki vagy te, mi vagy te, s hogy kerültél fel a magas levegőjárásba?

Hajnalfia elmesélt sorra mindent, a sárkányokat, a királykisasszonyokat, a két irigy bátyja fondorlatosságát…

– Most csak azt tudom – mondta végül keservesen –, hogy mind a két lábam olyan lett, mint a vasdorong, egyiket se tudom mozdítani.

– Azzal ne törődj most – mondta Szélfutó Pál –, majd kerítek én orvosságot. Csak bízzál bennem, és parancsolj nekem.

Azzal megvendégelte Hajnalfiát, ő maga meg újra kirepült a világba, egyenesen a király palotájába, hogy megvigasztalja a kicsi királykisasszonyt. S bizony éppen jókor érkezett, mert már nagyban állt a lagzi: Estefia és Éjfélfia épp akkor ülték a lakodalmukat a legidősebb meg a középső királykisasszonnyal. És csak a legkisebb búsult meg sírdogált a szobájában, hogy neki nincsen párja…

Ám ahogy így búslakodik, egyszerre hangot hall az ablaka előtt, olyan hangot, mint amikor szél fúj:

– Ne búsulj, királykisasszony, mert él a te mátkád, ott lakik az én palotámban. Most még beteg ugyan, de ha küldesz neki egy csókot, hamarabb meggyógyul!

A királykisasszony szörnyen megijedt a szárnyas embertől – hiszen nem ismerte, soha nem látta még Szélfutó Pált –, de mikor az elmondta, hogy mindent tud Hajnalfiáról, mindjárt megbátorodott a szíve, s kérte, hogy vigye magával őt is a barlangjába.

– Sajnos, oda nem vihetlek – mondta Szélfutó Pál –, mert ahogy én száguldok, kiesnél a kosaramból. Hanem küldj egy kis ételt-italt a mátkádnak, azt szívesen elviszem.

A királykisasszony rögtön szalajtotta a szolgálóját, s az annyi enni-innivalót hozott, hogy tíz embernek is elég lett volna. Mindet belerakták Szélfutó Pál kosarába. Aztán elbúcsúztak egymástól, s a szárnyas ember megígérte, hogy Hajnalfiát is magával hozza, mihelyt meggyógyul a lába.

Azzal sirr-surr! – visszarepült a barlangjába, s otthon aztán Hajnalfiával jól bevacsoráztak a teli kosárból.

Másnap kora reggel ismét útnak indult Szélfutó Pál, de most nem a király palotájához ment, hanem az egyik szomszédos városba, ahol éppen vásár volt és nagy sokadalom. Egy darabig ott száguldozott a pántlikás sátrak fölött, míg végre megtalálta azt, akit keresett: egy öreg kofaasszonyt, aki mézespogácsát meg gyógyfüveket árult. Szélfutó Pál nem sokat gondolkozott, hanem térült-fordult, és a kofaasszony máris benne volt a kosárban sátrastul, mindenestül – s nemhogy szólni, de moccanni sem tudott a meglepetéstől.

Csak mikor a barlangba visszaértek, akkor eszmélt föl egy kicsit, és kérdezte reszketve:

– Hol vagyok? Mit akartok velem csinálni?

– Semmi rosszat – nevetett Szélfutó Pál. – Azért hoztalak ide, hogy gyógyítsd meg Hajnalfia lábát. Forrasztófüved van-e?

– De bizony van ám! – mondta szaporán a kofaasszony, s az arca egyszeriben földerült, mikor látta, hogy senki sem akarja bántani, hanem inkább a tudományára kíváncsiak. – Olyan forrasztófüvem van, amilyen a világon senkinek!

Mindjárt előszedte a motyójából a drága portékát, teát főzött belőle, s három nap, három éjjel borogatta Hajnalfia lábát. Harmadik nap reggel Hajnalfia úgy talpra szökkent, mint aki soha nem volt beteg.

Aztán ő is meg a kofaasszony is bemásztak Szélfutó Pál kosarába, és felrepültek a magas levegőégbe.

Hogy merre, hová? Nem nehéz kitalálni.

Először a szomszéd város fölé repültek, ott lerakták a kofaasszonyt sátrastul, mindenestül, ugyanoda, ahol azelőtt is árult – aztán egyenesen a király őfelsége szobájába repültek, ahol éppen ott volt Estefia és Éjfélfia is, sőt éppen azon tanácskoztak az öreg királlyal, hogy hogyan osszák meg egymás között az uralkodás gondját.

Hanem amikor a két idősebb testvér meglátta Hajnalfiát, még a vér is kiszaladt az arcukból, olyan sápadtak lettek.

S hát bizony volt is okuk rá. Hajnalfia pedig semmit nem hallgatott el, legfőképpen azt nem, hogy a sárkányt ki ölte meg, s ki hozta haza a királykisasszonyokat.

A király először nem nagyon akart hinni neki, s azt kívánta tőle, hogy tegyen bizonyságot, csakugyan ott járt-e a sárkányok országában.

Hajnalfia erre elővette a zsebéből az ezüsttojást meg az ezüstvesszőt, aztán a vesszővel megérintette a tojást.

– Felséges királyom – mondta –, mit kívánsz legjobban? Amit kívánsz, úgy lesz!

A király gondolkozott kicsit, majd így szólt:

– Egy olyan palotát szeretnék, aminek ezüstből van az udvara, aranyból valamennyi fala és gyémántból valamennyi bútora!

De még ki se eresztette az utolsó szót a száján, máris minden bekövetkezett: ott állt a palota ezüstudvarával, aranyfalaival, gyémántbútorokkal tele.

S akkor végre az öreg király is elhitte, hogy Hajnalfiát illeti a dicsőség, nem a két irigy testvért. Mindjárt meg is kérdezte tőle, hogy mivel s hogyan büntesse őket – de Hajnalfia azt mondta, semmivel, nem kíván ő nekik rosszat, éljenek békében a feleségükkel, csak a palotát hagyják el, építtessenek maguknak egy másikat, s akkor majd nem lesznek egymásnak útjában.

Így aztán Hajnalfia is megnyugodhatott végre, elvette feleségül a szépséges kis királylányt, apját, anyját megtette kulcsárnak, Szélfutó Pált az inasának – és még a kofaasszonyt is meghívta a palotába, hogy süssön-főzzön rájuk.

S még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.