Mikor én kisfiú voltam

Mikor én még kicsi fiú voltam, nagyon szerettem madarászni. Egyszer kimentem a kertbe, s láttam, hogy az egyik fán ott pityeg egy kis madár. Gondoltam, megnézem, nincs-e fiókája. De bizony fészket nem találtam, csak egy nagy lyukat a fa törzsén. Próbáltam beledugni a kezemet, de nem sikerült sehogy. Beszaladtam a házba. Volt az édesapámnak egy szép fehérvári bicskája. Hamar a kezembe kaptam, hogy ne lássa meg senki, aztán visszaszaladtam a kertbe. Kíváncsi voltam szörnyen, hogy mi lehet abban a lyukban. Tojás? Vagy fióka? Elkezdtem hát farigcsálni, hogy nagyobb legyen, s a kezem beférjen. De ahogy farigcsáltam, egyszer csak beleejtettem a lyukba a bicskát! Nagyon megijedtem, nem mertem visszamenni a házba. Gondoltam, elmegyek világgá. S el is indultam menten.

Mentem, vándoroltam – s mire elfáradtam, éppen esteledni kezdett. Most aztán hova legyek? Gondoltam, felmegyek egy fára, és ott alszom. De alig úgy tíz óra felé hallok ám valami zajt! S uram, teremtőm! – ki más jött oda a fa alá, mint tizenkét zsivány! Hajtottak egy ökröt, s hoztak egy hordó bort is. Az ökröt egykettőre levágták, nagy tüzet raktak, csapra ütötték a hordót, s itták a bort. Én meg csak hallgattam fönt, s tettem magam, hogy alszom. Még pisszenni sem mertem: úgy féltem, hogy észrevesznek, s ki tudja, mit csinálnak velem. Hanem egyszer mégis rám jött a köhögés, hiába igyekeztem visszafojtani. S akkor rögtön lehurcoltak a fáról, odaállítottak a tűz mellé, ők meg köribém, mint a karika, mind a tizenketten. Az egyik rögtön azt mondta, hogy veszejtsenek el, mert ha nem, biztos elárulom őket. A legöregebb zsivány azonban leintette:

– Gondoltam én annál sokkal jobbat!

– Ugyan mit gondoltál? – kérdezték a többiek.

– Én azt gondoltam, hogy várjuk meg, amíg kifogy a bor, s akkor fenekeljük bele a hordóba.

„Hej, most mi lesz velem? – gondoltam. – Jobb lett volna, ha nem megyek a madárfészek után, s otthon maradok!”

S amíg így sírtam, siránkoztam, a zsiványok csak ettek-ittak. Aztán mikor kifogyott a bor, engem ügyesen beleültettek a hordóba, a fenekét visszaütötték a helyére, én meg benne maradtam. Még köszöntek is, amikor magamra hagytak; azt mondták: „Jóccakát!” Hej, hogy reszkettem ott a hordóbeli sötétben! Még a hideg verejték is kivert! Csupáncsak az volt a szerencsém, hogy arra tévedt egy róka. Megérezte a szagot, hogy a zsiványok húst sütöttek, odasomfordált a fa alá, és elkezdte porcogatni a csontokat. S ahogy ott térült-fordult a csontok körül, valahogy betévedt a farka a hordó lyukján. Bezzeg nekem se kellett több! Megfogtam a farkát, és jól a kezem körül tekertem. A róka meg nem tudta, mi lelte – ijedtében elkezdett szaladni. S amint rohant árkon-bokron, beszaladt egyenesen a mi kertünkbe, s a hordót úgy odalódította a ház oldalához, hogy egyből szétesett – én meg éppen a tornácra pottyantam!

Ha a tornácra ki nem pottyantam volna, szegény édesapám még most is kereshetne.